Régóta együtt, ez továbbra is így marad, még ha néha érzem is, te leszel ki sírba rak.
Patrick and Chace
Már legalább fél órája kitartóan szemezek a képembe lógó KISS poszterrel, amit cellux híján fekete szigetelőszalaggal ragasztottam fel a padlásszobám ferde falára, ami alá be van szorítva az egyszemélyes matracom, közvetlenül a falon futó gázcsőhöz préselve, hogy a fűtési szezonban az anyám csikkjei által hagyott égési sérüléseken kívül újabbakat is szerezhessek. Imádom ha fáj! Több, mint egy hónapja döglök ezen az elnyűtt, kifeküdt matracon, szagolom a sarkokban megtelepedő penész keserű bűzét. Ez idő alatt már bőven volt időm kitanulmányozni, hogy hogy tudok ébredés után úgy felülni, hogy ne vigyem ki a homlokommal a ferde fal gipszkarton borítását. Rövid elől járóban csak annyit, hogy miután a mutert lesittelték, és tekintettel arra, hogy itt a nagy, fenséges amerikában csak huszonegy éves kortól számítasz nagykorúnak, amit én bő hét hónap múlva töltök, el kellett döntenem, hogy addig is bevonulok valami szociális otthonba, vagy becuccolok a legközelebbi, még élő rokonokhoz. Egyik jobb, mint a másik, ám lévén, hogy miket hallottam ezekről a szociális jótét szolgálatokról, keserű szájízzel, de inkább a második opció mellett döntöttem. Nancy, az anyám húga enyhe túlzással egész szerethető nő, bár az állandó tutujgatása és a túlzásba vitt féltése lassacskán az idegeimre megy. Valami fogyatékosokkal foglalkozó otthonban gürizik, lehet hogy engem is annak tart. Tudja a tököm! A férje, az a dagadt fasz, hát... ő... hogy is mondjam? Ha nem ismerném a rohadtul elcseszett családomat, hamarabb mondanám meg róla, hogy közeli rokonságban áll a muterral, mint Nancyről. Éppen hogy csak megtűr a házban, ez tök egyértelmű. Nancy mindig próbálja puhítani, ennek többnyire veszekedés, üvöltözés és egy-két tenyeres-talpas szokott lenni a vége, amit főleg az a szegény nő kap. Pláne akkor, ha az a dagadt fasz meló után először a kocsmába ment, hogy eligya és kártyán eljátssza az aznapi bérét. De ez az élet talán még mindig jobb egy fokkal, mint amelyikben piás üvegekkel dobálózott az anyám, és esti mese mondás helyett kiverte... Tompán koppannak az elemek valahol a szemközti falon. A walkmanem úgy zabálja őket, mintha muszáj lenne! Max riadtan emeli fel fejét valahol a lábamnál héderelve. Ja, azt el is felejtettem...! van egy Golden retrieverük. Az egész családban ő a legokosabb létforma. Sőt, úgy is mondhatnánk, hogy az EGYETLEN! A már oly' jól begyakorolt, Rambo mozdulattal gurulok ki a matrac szélére, így felülésnél nem koppan fejem a plafonon. Felhúzott térdeimre könyökölök, fejemet lustán, fáradtan beleejtem két tenyerembe. Minden második ujjam végén sebtapasz fedi a gitár húrjai okozta vágásokat, repedéseket. Néha már fel se tűnnek. Odalentről a szokásos, meghitt, vasárnap reggeli üvöltözések zaja hallatszik, mindezt egy kis sült bacon és palacsinta illatával megbolondítva. Sokáig szokatlan volt, hogy reggelente -már amikor Nancy nem megy melózni-, terülj-terülj asztalkám fogadott. Mostanra már megszoktam. Mégis úgy érzem magam a megterített asztalnál, mintha valami nem kívánatos betolakodó lennék. Ujjaimmal végignyúzom a képemet, majd leakasztom a ruhafogasnak szolgáló székem támlájáról a kikopott -éppen csak sejteni lehet, hogy valamikor fekete volt,- Metallica feliratú, kinyúlt pólómat, a kopott, térdeinél jókora szakadásokkal tarkított, világoskék, bő szárú farmeromat. Tiszta old school! A gitáromat -amit még otthon, egy fogadáson nyertem, és aminek egy-egy húrja már többször is elszakadt, de mivel újra nem telik, így inkább bénán próbálom őket kötözgetni ide-oda-, a hátamra akasztom. Max kitartóan csahol a lábam mellett, várva az indulást. A gyomrom görcsbe rándul, kellemetlen, keserű epe tölti be az egész számat, amikor ajtón kívülre lépünk és a lenti zajok hangosabbá válnak. Jó szokásukhoz híven már megint a pénz miatt őrjöngenek. A dagadt fasz persze csatak részeg, Nancy meg tiszta feszkó. Mély levegőt véve indulok meg a lépcsőkön lefelé. Egyik kezem már ökölben, így próbálva meg magamban tartani a dagadt fasznak szóló indulataimat. -Oh, jó reggelt Chace! Hogy hogy ilyen korán? - Ahogy gondoltam. Nancy rögtön eldob mindent, ami a kezében volt, adja a gondoskodó pótanya figurát, és csak akkor torpan meg, amikor tenyereit nyújtja az arcom felé, hogy megnyomorgathasson. Vonakodva húzódom hátrébb, kitérve az érintése elől, mire zavarában ő is visszakozik inkább, tenyereit a kötényébe törölve. -Tíz óra van. Jó hogy nem döglik még mindig! Igazán lehetne már valami hasznunk is belőled! - A dagadt fasz elkent szavait hallva röhögni támad kedvem. Hogy visszafogjam magam, lehajtom a fejem, összepréselt szájjal, némasági fogadalmat kötve bámulom szakadt Conversemet. -Harold! -Fogd be a pofád! Neked nem osztottam lapot! - Fenyegetően bök dobverő ujjával megszeppent felesége irányába, aki úgy dönt, inkább visszavonul a palacsintákhoz. Ujjaim sorba roppannak meg ahogy immáron mindkét kezem ökölbe szorulva lóg testem mellett. Valszeg' gyilkos tekintettel -vagy valami hasonló-, kezdhettem el szuggerálni a dagadt faszt, ugyanis egyszer csak füstölni kezd a vörös feje, és káromkodva megindul felém. -Harold! - Nancy kétségbeesetten parancsol rá az urára. Nem húzódom hátrébb, nem riadok meg tőle. Földbe gyökerezett lábakkal állok tovább a konyha közepén, olyan fenyegető a közelsége, hogy mellkasunk szinte összeér. -Lelépek melózni. Hogy valami hasznotok is legyen belőlem. - Köpöm összeszorított fogaimon keresztül, kitartóan állva Harold gyilkos, utálkozó pillantását. Nem tudom mennyi ideig állunk így, mire lassan, gúnyosan elvigyorodik, majd egy jókora adag csulát küld a képem kellős közepébe. -Harold! - Nancy apró termetével közénk furakodik, s igazából csak neki köszönhető, hogy nem ugrottam rá a dagadt urára. Öklömmel letörlöm a nyálat a képemről, nemes egyszerűséggel hátat fordítok nekik, és csak akkor torpanok meg egy pillanatra, amikor a ház ura utánam szól. -Vidd a kutyát is! Ma még úgyse szart. - Veszek egy mély levegőt, leakasztom a kulcsok mellől Max pórázát, amit a nyakörvébe akasztok, ezek után még magamat is meglepve, a lehető legnagyobb higgadtsággal teszem be az ajtót. A metróig vezető úton elszívok egy, a legolcsóbb dohányból összetekert cigit. Bliccelek egy megállót Brooklyn legforgalmasabb aluljárójáig. Jól ismerem már a helyet. Eddig csak egyszer zavartak el az ellenőrök, viszont mindig sikerült összekoldulnom annyi lóvét, hogy a következő napi sörömet, és a cigihez valókat megtudjam venni. A többi meg már csak történelem. Ha át lenne húrozva, és újra lenne hangolva a gitárom, még akár meg is gazdagodhatnék... Ledobom magam a szokásos sarokba, Max hű társként kuporodik le valahova mellém, fejét mellső mancsaira támasztva. Egyik térdemet felhúzom, megtámasztom rajta a gitárt, idétlenül, és lényegében tök értelmetlenül húzok egyet kettőt a húrokon, és némi pengetés, halk dúdolás, bemelegítés után átadom magam a dalnak, amit tegnap este sikerült befejeznem.
Fogalmam sincs, kit hívhatnék, csak bámulom a könnyfátyolon keresztül a telefonom elmosódott kijelzőjét és próbálok értelmet csiholni zavaros gondolataimba. Éles késként hasít a koponyámba és a mellkasomba egyaránt a felismerés, hogy nincs senki a világon, aki segíthetne rajtam. Az otthoniakhoz hiába fordulnék, már csak öt hónapig kell ikszelgetnünk a szobám falán lógó naptárat, hogy aztán lekerüljön a családi névről ez a nagy szégyenfolt, az én gyomromról pedig az állandó ideg és szorongás; vissza pedig nem fordulhatok. Még csak a nevét sem tudom a srácoknak, és rémülten tudatosul bennem, hogy alig emlékszem bármire a tegnap estéből. Bratt elvitt iszogatni, bemutatott pár haverjának, meghívtak arra a fura szagú, borzasztóan erős cuccra, aztán még egyre, aztán kikötöttünk valamelyikük lakásán...? Összegörnyedek és próbálom visszafogni az öklendezést. Borzasztóan fáj a hasam és ettől csak jobban megerednek a könnyeim. Még csak azt sem tudom, a város melyik részén vagyunk, amint magamhoz tértem és kihánytam az első két adagot, rögtön összekapkodtam a ruháimat és leléptem onnan. Az árulás, a megbántottság és a mérhetetlen keserűség saját tehetetlenségemmel szemben egyszerűen széttépnek, még összébb görnyedek a padon és igyekszem a nagy sírás és öklendezés közben rendezni a légzésem. Megpróbálom felhívni Brattet, de ki van kapcsolva a mobilja. Miért is venné fel? A lényeget már megkapta. Az öklendezés erősebben tör rám, de nem jön fel már semmi. Mocskosnak érzem magam, minden egyes porcikám. Le akarom sikálni magamról az este emlékét, el akarok süllyedni a föld alá... Meg kell nyugodnom. Senki sem fog értem jönni, nekem kell gondoskodnom magamról. Negyed órányi bóklászás után a könnyeim felszáradnak annyira, hogy lássak is valamit és az emberek se bámuljanak rám túl furán. Sikerül találnom egy metrólejárót és azt is meg tudom állapítani, hogy Brooklynban vagyok. Király, nem is olyan messze otthonról, a telefonom tokjában tárolt kártyával pedig a pénz miatt sem kell aggódnom. Átvágok az aluljárón, megveszem a jegyem és beállok a peronra egy fiatal anyuka és az őt nyaggató gyereke mellé. Úgy érzem, ki akar szakadni a szemgolyóm az üregéből, úgyhogy leveszem a szemüvegem és áttörlöm fájdalmasan száraz, duzzadt szemeimet. A torkomat még ugyanolyan hevesen szorongatja valami, de már nem érzek ingert a sírásra. Meglepően csendes és nyugodt minden, bennem is és körülöttem is. És üres. Oldalra billentem a fejem, illetlenül belehallgatok a mellettem zajló jelenetbe. A gyerek azért nyúzza az anyját, mert nem álltak meg hazafelé a boltban édességet venni, ahogy az megígérte neki. A nő fáradt, hosszú napja volt, menne már, mégsem üvölt vissza a gyereknek, csitítja, békíti, ígérget neki. A saját anyámra gondolok és arra, milyen arcot vágott, amikor hazavittem az első fiúmat. Aztán Brattre, aki egy hete még serényen győzködött, hogy kiáll velem a családom elé és hozzá cuccolhatok, míg nagykorú nem leszek. Rövid, vakkantásnyi nevetés tör fel belőlem. Mikor tanulom már meg? A Disney hibája az egész. Elhiteti, hogy valóra válhatnak a tündérmesék. Talán a heterók számára igen. Nem véletlenül nem készülnek rajzfilmek a melegekről. Soha többé nem kezdek senkivel sem egy napnál tovább. Nem. Tizenkét óránál tovább. Nincs több nyálas egymásra találás, hitegetés, tervezgetés, kihasználás, koppanás. Egy életre végeztem a szerelemmel. A metró fényszórói visszaverődnek a falakról. A padokon ücsörgők lassan készülődni kezdenek, az anyuka is rendre inti mellettem a gyerekét. És ekkor, mintha a gyenge huzattal jönne, amit a közeledő szerelvény felkavar, átlibben az agyamon a gondolat: mi a fenének kínlódok? Az agyam lefagy. A testem kihasználja. Előre lépek egyet. Aztán még egyet. Aztán nekiindulok. A szemem sarkából elcsípem, hogy az anyuka riadtan felém kapja a fejét. Az agyam felpörög, visszatántorgok a sárga vonal mögül. Rám szegeződik néhány szempár, de nem látom és nem hallom őket, jeges vízként zúdul rám a pánik, ahogy sarkon fordulok és ott hagyom az egész peront. Mit művelek? Mit műveltem? Van ennek más módja is... Mereven a földet bámulva vágok át az aluljárón, kavarog bennem minden. A pulzusom még mindig ezerrel pörög, a szégyen és az önutálat egyszerre mardos, lángolok belülről. Haragszom magamra, haragszom az egész világra, undorodom tőlük és undorodom magamtól is...
It's the hurt we never wanted What we wanted we never got It's the missing that will kill you Knowing that you've missed your shot And i don't wanna feel this again We're running in circles When will it end? Will it end?
Megtorpanok. Elsőre elbizonytalanodom, nem csak a fejemben szól-e a hang, ezek után már az sem lepne meg, ha elkezdenék megőrülni, de aztán meghallom tőlem nem is olyan messze a folytatást. A pillantásom rögtön kutatni kezdi a zene és a gitár forrását, és ahogy meglelem, izgatottan berezonál a gyomrom. Simán elsétáltam volna a srác mellett, a kutyájával szinte beleolvadnak abba a sarokba, de a hangja... Azok a sorok... Az agyam ismét lekapcsol, ezúttal azonban rá merem bízni magam, mert a srác felé visznek. Mint akit megbűvöltek, megbabonázva ballagok oda hozzá, egyre intenzívebb érzések támadnak a mellkasomban és azon kapom magam, hogy szélesen vigyorgok, ahogy előtte állok. Első dolgom lehajolni hozzá és rákiabálni, ahogy befejezi a dalt. - Ember! Rohadt jó hangod van! - Oké, nem akartam ennyire lelkesen az arcába mászni, de basszus! Közte és a gitárja között váltogatom a pillantásom. Sosem tudtam, hogy így is lehet játszani ezen az izén. Apámék szerint a gitár a suhancoknak való, engem zongorázni tanítottak, meg egyéb baromságokra, de hogy valami, aminek néhány húrja van, így tudjon szólni... Nem, nem is a gitár a menő. A srác! - Nem ismerős ez a szám. Te írtad? Ez tök menő! Vannak még saját számaid? - Meg sem várom a válaszát, ami nem az ő hibája, csak hát eléggé elragad a lelkesedés. Hogy ne görnyedjek bele szegény aurájába ennyire, leguggolok elé és a tekintetem a szép szemeiről a kutyájára vándorol. - Hello, pajti. Neked nem adtak valami feladatot? Te vagy a lelki támasz? Vagy a háttértáncos? - Ha engedi, már a kutya, nem a srác, akkor két tenyerem közé fogom azt az aranyos fejét és kedvesen megdögönyözöm - természetesen ismételten a kutyát, nem a srácot, bár azért rajta is lenne mit dögönyözni... Ehm, mi is volt azzal a tizenkétórás izéval?
Régóta együtt, ez továbbra is így marad, még ha néha érzem is, te leszel ki sírba rak.
Patrick and Chace
Magamtól jöttem rá, hogy nem éri meg várni a csodát, azzal hitegetni magad, hogy egyszer talán a szemétdomb fölött is felragyog a kibaszott szivárvány. Volt idő, amikor naivan én is ebben reménykedtem. Naphosszat ültem tátott szájjal, arra várva, hogy a sült galamb majd végre belerepül a számba, de helyette inkább a több napja megromlott, nemes penésszel megspékelt mirelit pizza végezte benne, ami a vágyaim és reményeim megvalósulása helyett valami mást hordozott magában. Lila foltokban, zúzódásokban végződő pofonokat, vérző orrot, bőröm égett szagát a parázsló bagó csikkjeinek nyomán. A tetkóimat abból a pénzből csináltattam, amit a ribanc akkori munkahelyén, a kocsma kasszájából eltulajdonítottam. Minden hétvégén, amikor a vendégek már kellőképp be voltak állva, és anyám is több figyelmet szentelt a flippernek, mint a pénztárgépnek, egy keveset kilopkodtam az aprók közül. A karjaimon lévő mintáknak megvan a maguk jelentése, nem csupán az önmegvalósítás, egy hirtelen jött kattanás volt az, ami rávett arra, hogy televarrassam magam. Ki akartam törölni az eléggé elbaszott gyerekkoromat az életemből, egy olyan láthatatlan idősíkra helyezni, ami soha nem létezett, amire többet nem kell emlékeznem. De mégis hogy a francba tudtam volna az egészet csak úgy, egy csettintéssel kitörölni az agyamból, amikor test szerte magamon viseltem az anyám beteges fétiseit?! A karjaimon örök heget hagyott égéseket, az ujjperceimen futó karcolásokat, amiket saját magamnak csináltam, mikor befüvezve, meglehetősen keveset takaró kombinéban beszédelgett a szobámba, majd nemes egyszerűséggel ránk zárta az ajtót. Sokáig tiltakoztam, bőgtem, őrjöngtem, egy idő után azonban megtanultam kezelni a dühömet, vagy egyszerűen csak belefáradtam a küzdelembe. Ameddig az anyám rajtam lovagolt, én addig szorítottam az ágytámla és a matrac közötti réshez az ökleimet, amíg véresre nem törte. Ezért a gagyi HOPE felirat az ujjperceimen. A bal karomon lévő mintát a múlthéten varrattam, még friss és ropogós, a rajta lévő fólia egyenlőre keveset enged láttatni a kíváncsiskodó tekinteteknek. Mintha csak egy könnyed kempingezésre jöttem volna, úgy pakolok ki a megszokott sarokba. Nem egy VIP hely, de Brooklynnak ezen a részén vajmi kevés esélyt látok arra, hogy ismerős arcokba -ami ki is fújt a jelenlegi gyámjaim páratlan személyeiben-, botolhassak. Tompa végű grafitceruzámmal még néhány utolsó simítást végzek a kottán, s úgy a dalszövegben is, egy-egy szót átírva, vagy éppen fölöslegesnek tartva, kiradírozva. Ami inkább nevezhető valami ocsmány maszatolásnak, tekintettel arra, hogy a ceruza végén lévő radírfoszlányt már igen csak elnyűttem. Az első akkordokat bátortalanul, meglehetősen halkan pengetem. Sebtapasszal fedett ujjbegyeim kellemetlen csikorgást hagyva maguk után, bicsaklanak meg az elnyűtt húrokon. Gégémről rekedt bizonytalansággal törnek utat maguknak a hangok. Behunyom a szemem, koponyámat a hideg, mocskos falnak vetem. Fejből, kotta nélkül nyúzom a húrokat, halkan kísérve hangommal a mellettem elhaladó tömeg számára valószínűleg teljesen ismeretlen, ám koránt sem hibátlan dallamot. Időnként felhangzik némi aprópénz ismerős koppanása a műanya poharam alján. Vannak napok, amikor összegyűlik egy egész rekesz sörre való, van hogy egy doboz cigi árát sem keresem meg. A metrószerelvények majdnem percenként követik egymást. Hallok némi kétségbeesettnek tűnő zúgolódást valahonnan messzebbről, de nem igazán foglalkozom vele. Ezen a környéken majdnem természetes némi hétköznapi, aluljáró-dráma, ha valakit kizsebelnek, vagy éppen ugrani próbál... Ahogy egyre közelebb érek a szám végéhez, úgy válok mind halkabbá, vonul vissza hangom egy sokkal finomabb, kevésbé érdes hangszín irányába. Az egész közelről érkező hang pillanatok alatt kizökkent a semmiben való lebegésből, fájdalmas koppanással esek vissza a földre, ide, ebbe a mocskos, emberi pisától, odaégett olajtól bűzlő aluljáróba. Jobb tenyeremmel lefogom a viseltes húrokat, s amikor legközelebb kinyitom szemem, koponyám hangosat koppan a falon, mintha csak így akarna jelezni, ennél messzebb nem tudok hajolni, hacsak nem török keresztül a falon. Káromkodva kapok bal kezemmel valahova a tarkóm tájékához. Őszinte döbbenettel a képemen, mérem végig az előttem guggoló srácot, aki össze-vissza csapong, hol a hangomat isteníti, hol pedig Maxet abajgatja. Hogy a szemüvege láttán rám törő, meglehetősen gúnyos röhögésemet magamba fojtsam, ráharapok az alsó ajkamban lévő fekete karikára, amit saját kezűleg szúrtam. Szemvillanásnyi idő alatt mérem végig. Kibőgött szemeit legalább a duplájára nagyítják szemüvegének lencséi, biztos ami tuti, az olyan érzelmi analfabétáknak is feltűnjön, valami nagy gáz történhetett, mint amilyen én magam is vagyok. A haja és ruhái kellően csapzottak ahhoz, hogy úgy nézzen ki, mint egy elbaszott Peter Parker hasonmás. Mint egy buzi Peter Parker... -Én a helyedben nem nyúznám. Múltkor leharapta a postás kezét. - Rideg hangon, nagyon is komoly ábrázattal beszélek, már-már jómagam is elhiszem, amit imént vakeráltam Maxről. Túl sokáig azonban nem bírom tartani a látszatot, hamar felsejlik a féloldalas vigyor, és a velejéig romlott ábrázatom, amivel rákacsintok. Remélem azért érti a poént, akármennyire is szét van csúszva. -Ami menő, az Kurt Cobain, a Linkin Park és az orális szex. Az én csövezésem koránt sem nevezhető annak. - Tudom mire értette. Még soha senki nem jött ide, és mondta bele a képembe, hogy amit csinálok, az tényleg fasza. Nem tűnik egy managger típusú fazonnak, de a véleménye felébresztett bennem valamit, ami újbóli löketet ad ehhez az egészhez, elhiteti velem, hogy van értelme a folytatásnak. -Figyu haver. Nem akarok faszfejnek tűnni, de ha az embereknek tetszik amit csinálok, beledobnak némi aprót abba a pohárba, és utána húznak tovább a dolgukra. Ugye érted...? - Kérdőn felvonom a szemöldököm, pofátlanul vonva tekintetemet az említett, rögtönzött perselyem irányába, s amennyiben továbbra sem hajlandó moccanni innen, előkotrok egy szál, otthon betekert cigit, ráérősen gyújtva rá. Mi a francot akar még?!
Ez a srác annyira nem az esetem, hogy már szinte ijesztő kéne legyen, milyen lelkesedéssel csüngök a mozdulatain, a szavain, az egész kisugárzásán. Vagy a gitár teszi, vagy a kutya, vagy a hangja... Nem, egész biztosan a hangja volt az, ami megfogott, a gitár és a kutya, ami idevonzott, és a szeme az, ami még mindig itt tart. Életemben nem láttam egy ilyen kétes külsejű fazonon ennyire gyönyörű és mély szempárt. Ez tényleg olyan gáz, amilyen gázul a fejemben hangzik? Hála az égnek nem mondtam ki hangosan... És életemben nem láttam ennyi viharfelhőt a tükörképemen kívül senki máséban. - Ughh... - Egyből elrántom a kezem a figyelmeztetés hallatán és az értetlen őzike szemeket meresztő kutyára bámulok, ő meg rám. Nem tűnik annak a vérengző fenevadnak, aki elejtené a gyógyszerét a postás láttán, de hát nem minden a külső, a kezemre pedig túl nagy szükségem van ahhoz, hogy csak úgy leharaptassam egy aluljáróban. Még fogalmam sincs, mire vagy mihez, mert a világon semmihez nincs tehetségem, a jogász sulit meg igazából műkezekkel is be lehet fejezni, d...... Ja, hogy csak szívat. Bármennyire is szeretnék csúnyán ránézni, ahogy rám kacsint, valami életre kel és verdesni kezd a gyomromban, és ebből inkább egy ártatlanságát takargató, szende szűz megszeppent ábrázata kerekedik ki bármiféle obszcén helyett. Szerintem még el is pirulok. Egyáltalán nem az esetem. A tetkós srácok mind vadbarmok. Nekem aztán sosem lesz, előbb idehalok... A pillantásom lejjebb siklik, figyelem a húrokon pihenő, hosszú ujjait, igazi zenész kezek, még azokon is tetoválás díszeleg, és ki tudja, a viseltes ruhája alatt mennyire van tele a bőre... Édes istenem, hol az a metró? Felkészültem! - Kurt kics...? - Olyan nemes egyszerűséggel ejti ki a száján az orális szex szót, hogy belefagyok a kérdésbe és idétlenül csücsörítve, égő fülekkel bámulok rá, most már egész biztosan totál vörösen. Miért beszélget egy idegennel a szexről? Annyira közönséges, annyira heteró és egy szavát sem értem, és nem az esetem egyáltalán... És heteró. Nyilván heteró. Minden jó hapsi vagy tahó, vagy heteró, ő meg a kettő duplán. Nem mintha reménykedtem volna bármiben is vele kapcsolatban, meg hát jobb időben tisztázni és elengedni az ilyesmit. - Oh. Oh, tényleg! - Most kapok csak észbe. Én sem vagyok normális, betámadtam egy hajléktalant, vagy hát fene tudja, van-e hol aludnia, de csak úgy belemásztam az aurájába és elkezdtem dögönyözni a kutyáját... Erről eszembe jut, amit Bratt mondott arról, mennyire tenyérbemászóan idegesítő és tapadós tudok lenni, és hirtelen elfancsalodok. Az ilyen seggfejekhez egyébként is ki akar többet tapadni? Áttapogatom a zsebem a szokott csilingelést keresve, ezért kicsit váratlanul ér, mikor nem találok semmit, erről pedig bevillannak a múlt este emlékképei. Ja, hát persze... Csak a mobilom van nálam és a... - Ahm, gondolom, kártyával nem lehet nálad fizetni - vakargatom meg zavartan a tarkóm, és közben öntudatlanul tovább molesztálom a kutyát. Még a hátára is gördül nekem, így már két kézzel dögönyözhetem a pocakját. Hátkiajókutya... - Figyelj, mire gyűjtesz? Elkísérlek és megveszem neked - vonok vállat végül, mintha semmiség lenne. Apámék pénze, nekik tényleg meg sem kottyan. - Nem mindegy, hogy bedobom a poharadba vagy az eladónak adom közvetlen? Így nem mondhatod azt, hogy... Hát, szóval semmit, amire épp gondolsz velem kapcsolatban, és nekem sem lesz lelkifurim, amiért nem támogattam a zenei karriered. - Basszus, tényleg azt mondtam előtte, hogy "lelkifuri"? Remek, Patrick, csak így tovább a macsó imidzs megőrzésével! Kicsit sem fogja levágni ebből, hogy csak veled egész Brooklynt felfűthetnék, olyan meleg vagy. - Szóval... Kaja? Cigi? Húrkészlet? Esetleg ennek a cukiságnak valami? - Az utóbbit már a kutyának mondom, és mivel kényelmetlen előttük guggolni, hát ledobom magam törökülésben a földre és közelebb csalogatom az állatot, hogy másszon az ölembe, feküdjön rám, úgy jobb cirógatni. - Megérdemelnéd, hát ugye hogy meg? Itt dekkolsz egész nap, őrzöd a... - elhallgatok egy pillanatra, ahogy rájövök, fogalmam sincs, hogy hívják a gazdáját, úgyhogy némi habozás után a gatyámba törlöm a kutyaszőrös jobbom és a kezem nyújtom a srácnak. - Ja, tényleg. Patrick vagyok. Te meg a következő Kurt... Park... Link... Akárki, akire felnézel. Ilyen hanggal tuti, hogy még őket is túlszárnyalod. - legyintek. Ha nem hallottam egyik bandáról sem, akkor bizti nem olyan nagy durranások, hogy ne körözhetné le már most őket.
Régóta együtt, ez továbbra is így marad, még ha néha érzem is, te leszel ki sírba rak.
Patrick and Chace
Kétkedve szaladnak össze szemöldökeim, aligha nem valahol a homlokom közepén, már-már mondhatni gyanakvóan méregetve a nem sokkal előttem guggoló tagot, aki teljes valójával áttörte a biztonságot adó magánszférámat, hogy úgy kezdhessen könnyed bájcsevejbe, mintha legalábbis én beleegyeztem volna. Nem úgy, mint Max, akivel szinte percek alatt életre szóló barátságot kötött. Legalábbis úgy tűnik. Már amit le tudok így első blikkre szűrni abból, ahogyan félénk, de annál szerelmesebb pillantásokat lövellnek egymás felé. Fintorogva mérem végig kettősüket, a szőrös és a kevésbé szőrös tagot is egyaránt. Csak nehogy addig fajuljon a dolog, hogy kutyapózba vágja egyik a másikat! Örökre kitiltanának innen, és bár meglehetősen szarul hangzik ez egy alig húsz éves ficsúr, depressziós rocker hülye gyerek szájából, de messze ez az aluljáró Brooklyn legjobbja! Kár lenne feláldoznom virágzó karrieremet kettejük szerelméért! Gúnyos vigyoromat képtelen vagyok megfékezni, hagyom, hogy szétterüljön a képemen, még valamiféle negédes, az őszinte, nem éppen kedves mosolyomhoz hasonló horkantás is feltör a gégémről. -Ne fossál! Nem bánt! Nézz már rá. Valamelyik nap bekergette a szomszéd macskája a sufniba. Fél napig könyörögtem neki, hogy jöjjön ki végre. - Eddigi, pofátlanul szemét ábrázatom számomra is megmagyarázhatatlan okból kifolyólag megszelídül, ahogy tekintetem a srác ábrázatáról átvándorol egy pillanatra az érdeklődően pillázó Maxre. A nagy érzelgőzések közepette még arra is futja, hogy megpaskoljam aranyló fejét. Egyszerre kellemetlen, valahol mégis mintha egy csepp, épp csak egy kicsi, hangyaszarnyi elégedettséget éreznék a béna Peter Parker utánzat őszintének tűnő rajongása láttán. Nem mondanám magam a legélesebb szerszámnak a fiókban, de arra nekem is sikerült rájönnöm, ha nyíltan, az összes női felmenőjét a számra venném -és nem pozitív értelemben-, akkor sem tágítana egy tapodtat sem. Így csak lemondóan visszakényszerítek egy elégedetlen sóhajt a bordáim közé, és valamennyit arrébb húzódom, hogy ha már így a nyakamon maradt -remélem nem örökre-, neki is jusson hely a meglehetősen viseltes pokrócon. Végigfektetem a gitárt a térdeimen, a cigit néhány mélyebb slukk erejéig beszorítom az ajkaim közé, kezeimmel játékosan pengetgetve egy teljesen random dallamot az elnyűtt húrokon. Ráérősen biccentem neki koponyámat a hideg falnak, nem teljesen szabályos karikákat eregetve tüdőmből a külvilág felé. Közben úgy teszek, mint aki nem próbál meg belehalni abba, ahogy rajtam felejtve a pillantását, szüntelenül méreget, mintha valami muzeális remekmű lennék. Attól elég távol állok! Alig észrevehetően oldalra sandítok rá, elég feltűnően kapva el pillantásomat profiljáról, amikor tekintetével újfent mustrálni kezd. Nem is tudom, hogy melyik a rosszabb. Ahogy stíröl, vagy az, hogy látszólag gőze sincs arról, Kurt Cobaint eszik vagy isszák. A döbbenettől félrenyelem a nikotin sűrű, keserű füstjét, s miután kis híján belefulladok, döbbent tekintettel, már-már lefitymálóan méregetni kezdem. -Oké, várj! Nem tűnsz egy rocker alkatnak, de ha Backstreet Boyst is hallgatsz... akkor is tudnod kéne ki az a Cobain! Ő egy igazi legenda! Úgy, hogy Nirvana...? Az mond valamit? - Minden erőmmel próbálom menteni a menthetetlent. -Nem... Gondolom, hogy még így sem... - Őszinte csalódottsággal sóhajtok fel, majd kezdek el kutakodni khaki zöld színű vászon zsákomban, ahonnan előkerül egy zacskó jutalomfalat, néhány szál kallódó cigi, egy doboz rágó, óvszer ééés végül a lényegre is sikerült rámarkolnom. A jó öreg walkmanem! Még a kocsmából csórtam az egyik alkesztől. Igazi kincs! Hüvelykujjammal nosztalgikusan végigsimítok rajta. Már nem is látszik az eredeti színe. Teleragasztottam a kedvenc mese figuráimmal. Family Guy, South Park és a többiek... Kellemetlen gombóc képződik valahol a szegycsontom mögött. Egy fityinget sem ér már, az eszmei értéke mégis felbecsülhetetlen. Leginkább a kazetta, ami benne van. Az első, és minden bizonnyal utolsó válogatás kazim, amit én raktam össze. Minden megtalálható rajta, ami eddig segített a túlélésemben. Linkin Park, Nirvana... -Ha gondolod... - Nehezen válok meg tőle. Mintha kitépték volna egy részem, pont úgy nyújtom át neki a fülhallgatóval együtt, lazán megvonva a vállamat is mellé. Milyen gáláns vagyok! -Látsz nálam használható terminált? - Harsányan felnevetek a bankkártyás megjegyzése hallatán. Ám jókedvem amilyen hirtelen jött, olyan váratlanul el is tűnik. Idegesen kapargatni kezdem az ölembe fektetett gitár itt-ott már lekopófélben lévő festékét. Miért ilyen rendes velem? Mit lát, amit mások nem? Miért akar ennyire kihúzni a szarból, amiben nyakig ülök? Még csak pár perce ismer, mégis olyan, mintha a vesémbe látna. És milyen szó az, hogy lelkifurka?! -Egy lakás jó lenne. - Koránt sem őszinte, vagy éppen derűs félmosolyba görbül szám egyik szeglete. Meggondolatlanul bukik ki a számon a válasz, amit egy halk, félig visszanyelt káromkodás követ. -Itt van a jutalomfalatja. Mást nem kaphat, így is el van hízva. - Mentem a menthetetlent, béna mód igyekszem a kutyára, s annak jelentős túlsúlyára terelni a témát, ameddig nem válik ez az egész még gázabbá. Van egy olyan érzésem, hogy innen már csak felfelé van... -Távol állok mindegyiktől. Chace Bryan. - Néhány másodpercig kétkedve figyelem a felém nyújtott kezét, végül elfogadom jobbját. Furcsa érzések kerítenek hatalmába. Mintha ez a kézfogás kimondatlan ígéretek százait rejtené... Azt se tudom mikor hordtam össze utoljára ennyi faszságot! -Khm... amúgy játszol valamin? - Ha már így a nyakamon maradt, udvariasságból azért megkérdezem. Addig is elvonom a figyelmemet az éhségemről, ami szemmel láthatólag Maxnél is leküzdésre váró problémát okoz. Belenyúlok a jutalomfalatos zacskóba és megkínálom egyel. -Akarsz adni neki? - Bökök fejemmel a zacskó irányába, Max fülének tövét vakargatva közben.
Hát létezik ennél tüneményesebb kutya a világon? Már pisiskorom óta nyúzom a szüleimet háziállatért. Nyilván sosem engedték, inkább hagytak egyedül rohadni otthon, minthogy egy kicsit is megpróbálják elviselhetőbbé tenni a coming outtal terhelt diákéveimet. Most meg már mindegy, hiszen csak pár hónap és legálisan is elhúzhatok otthonról, akkor pedig első dolgom lesz vagy fél tucat kutyát belakoltatni magamhoz. Feltéve, hogy sikerül olyan munkát találnom, amiből bejön annyi pénz, hogy önerőből fenntarthassak egy lakást. Ki van zárva, hogy bármiben is tovább akarjak függeni tőlük. Amióta az eszemet tudom, a pénz az egyetlen módja, hogy manipuláljanak... Nem számítok rá, hogy felajánlja a helyét a pokrócon maga mellett, és bár egy pillanatra ellenérzéseim támadnak a tisztaságát illetően még úgy is, hogy a földön ücsörgés lenne a másik opció, végül elfogadom a kedves ajánlást és mellé helyezkedem. Így még közelebb lehetek a kutyához, és egek... A dohányszag még soha, senkinek nem állt ennyire jól, mint neki. A srácnak, nyilván, nem a kutyának. Bár, őszintén szólva neki is... - Oh, Nirvana! De igen! Így igen! - Felderül az arcom, mert ezek szerint annyira menthetetlen mégsem vagyok, habár az előadásmódja miatt elég nagy csődtömegnek érzem magam, amiért Cobain neve ismeretlen. De hát nem nagyon hallgatok rockot, meg úgy... Igazából semmit. Jó, Backstreet boyst igen, de előbb haljak meg, mint hogy ezt hangosan is beismerjem a megjegyzése után. Kíváncsian figyelem, mit kutakodik. Elsőre rá sem ismerek a walkmanre, mert hát utoljára mikor láttam hasonlót? A kőkorszakban? Jó, nem annyira régen, de hát amint kijött az mp3 lejátszó, a szüleim rögtön megvették a legújabb modellt. Kazettás zenelejátszókról már csak retro emlékeim vannak. - Komolyan? - Megilletődve veszem át tőle, kissé értetlenül hunyorogva rá felette. Nem hiszem, hogy örökre odaadná nekem, hiszen nem is ismer és teljesen le van égve... Mégis megérint a gesztus, hogy ennyit jelent neki a zene. Hajlandó egy vadidegennel is jótékonykodni, csak hogy felvilágosítsa rockidolok terén. - Az nekem is - kapok szélesedő mosollyal a szaván, megörülve, hogy van egy közös pontunk. - Nos, én fél év múlva költözöm. Ha még akkor is lakást keresel, összecuccolhatunk - Játékosnak szánt mozdulattal meglököm a vállát az enyémmel. Kizártnak tartom, hogy el tudna viselni lakótársának, főleg hosszú távon, ezért inkább csak viccnek szánom a megjegyzést, a gyomrom mégis berezonál attól, mennyire király lenne egy ilyen sráccal együtt élni. A szüleimet lehozná az életről a hír, és ettől csak jobban tetszik a kép. - Nincs is elhízva... Aranyosan gömbölyded vagy, ugyibugyi? - folytatom a duruzsolást a kutyához. Ha a lelkifurin nem akadt ki, akkor feleslegesen fogom vissza magam. - Patrick Byers - toldom hozzá én is a teljes nevem, és már megint szélesen és idétlenül vigyorgok rá. Az előbb még nem győztem hányni és kibőgni a szemem, most meg körbe tudnám szökdécselni az egész aluljárót. Késve húzom tőle vissza a kezem, mentségemre szóljon, hogy végre hajlandó volt rendesen rám nézni, én meg belevesztem abba a szempárba, amiről, ha értenék a zenéhez, tutira ezernyi dalt írnék. - Zongorán, egy kicsit. Nem igazán nevezném játéknak. - Unalmas-magányos perceimben olykor-olykor még ma is leülök elé, de főként ismert és borzasztó melankolikus dalokat szoktam játszani. Semmi egyedi nincs bennem, Chace-hez viszonyítva. Irigykedve figyelem, hogyan túr bele a jutalomfalatos zacsiba. Egyáltalán nem számítok az ajánlatára. - Szabad? - Minden porcikámból sugárzik az öröm és a lelkesedés, szinte reflektor erősséggel fénylő szemmel fordulok felé és veszem át tőle a jutalomfalatot, hogy aztán az egyik térdem felhúzva odakínáljam azt a kutyusnak. - Mit is mondtál, hogy hívják? - Nem emlékszem, mondta-e, de amilyen figyelemzavaros tudok lenni, ez nem biztos, hogy az ő hibája. Mindenesetre az indokoltnál nagyobb lelkesedéssel adom oda a jutalomfalatot a kutyának, aztán a nadrágomba törlöm a kezem és figyelem, hogyan nyammog el rajta. A mosolyom legboldogabb részét mégis Chace kapja. - Kösz! - Úgy érzem, máris hetekre feltöltődtem. Az ölemben pihentetett lejátszóra esik a pillantásom. A füles egyik végét a fülembe igazítom, a másikat pedig kérdés nélkül a mellettem ülő fülébe, már ha nem csap tarkón, aztán lenyomom a lejátszás gombot a walkmanen. - Ez melyik? Ki énekel? Ez a kedvenced? Melyik a kedvenced? - bombázom kérdésekkel egészen addig, míg fel nem csendül a fél fülemben az énekes hangja, mert akkor egyszeriben bekussolok és mentálisan összefosom magam. A hang, ahogy korábban Chace-é, egyszerűen a lelkemig, sőt, annál mélyebbre, a csontjaimig hatol. Libabőr fut végig a karomon, fel kell húznom a térdem, hogy legyen mit ölelgetni. - Woaahh! - Csak ennyit vagyok képes kinyögni, majd további kommentár nélkül Chace kezébe nyomom a walkmant, némán kérve, hogy mutogasson rajta számokat. Persze, ha csak nem siet lerázni, amit kétlek, hogy ezek után menne. Meglepheti, mennyire bekussolok - igazából engem is meglep, habár a dalok annyira magukkal ragadnak, hogy fel sem tűnik. Mintha egy új világ nyílna ki előttem, lehunyom a szemem és átadom magam neki. Néhány számmal később megakad a tekintetem a gitárján és furcsa bizsergés támad az ujjbegyeimben. Eleinte képtelen vagyok azonosítani, utána viszont Chace felé billentem a fejem. - Kipróbálhatom a gitárod? - Még csak azt sem tudom, hogyan kell rendesen megfogni, melyik a teteje és melyik az alja, de... Valahogy úgy érzem, szívesen megpróbálnám, miféle hangot tudok belőle kicsikarni.
Régóta együtt, ez továbbra is így marad, még ha néha érzem is, te leszel ki sírba rak.
Patrick and Chace
Azt gondoltam, rosszabb már úgyse lehet. A gimiben rendre szétszekálták a fejem, majdnem mindennap elvertek. Az a drogos kurva, ha éppen nem azzal kísérletezett, hogy milyen használati, vagy egyéb tárgyakat lehet széttörni rajtam, akkor jó, példás anyához hűen szexuális felvilágosítást tartott, némi gyakorlati oktatás keretein belül. Igazából ez tök oké, akkor kezdtem el kamaszodni, sosem lehet elég korán kezdeni. Mindig húzz óvszert! Aztán jött ez az egész balhé, Nancyék befogadtak határozott időre, pontosan addig, amíg be nem töltöm a huszonegyet. Mint valami kutya, akit végre kivettek a menhelyről. És akkor most még itt ez a srác is. Azt se tudja ki vagyok, hogy egyáltalán kívánom-e a társaságát, bár a hozzáállásomból igazán rájöhetne. Ő mégsem tágít. Haverkodik szerény személyemmel, és a kutyával is -Maxnél egyértelműen nagyobb sikere van-, gyakorlatilag úgy ül itt mellettem, mintha világi barátságot kötöttünk volna. A rajta lévő márkás göncök, a szemüvegének szárába gravírozott Retro logó, s ama nemes célú felajánlása, miszerint bármit megvesz nekem, árulják el egyedül, hogy egy egészen hangyaszarnyit sem ide való. Valahogy nem illik bele ebbe a környezetbe, mégsem sajnálja egy percig sem, hogy egy retkes, koszos pléden ücsörög valami csöves bánattal Brooklyn egyik mocskos, húgyszagú aluljárójában. Nem tudom miért teszi. Sajnálatból? Ha igen, akkor csak úgy közlöm, rohadtul nincs szükségem egy újabb szánakozó tekintetre. Mint ahogyan arra sem, hogy megjátssza magát. Csak dobja bele a pénzt a pohárba, és húzzon tovább, ahogy mások is teszik. Mintha csak a sors fintora lenne. A karma vajon direkt az idegeimen játszik, vagy célja van vele? Szóval fél év. Fél év múlva elcuccol otthonról, valszeg' hasonló szándékoktól vezérelten, mint jómagam is. Annyira nem lehet fos élete. Habár, lehet kívülről szép, érett az alma, ha belülről meg közben rohad. Akkor aztán baszhatod! Azért kíváncsi lennék, milyen lelki törése lehet szegénynek, ami a jólétből beleűzte a költözés gondolatába. Meg kellene már tanulnom nem ítélkezni mások felett. Nem is ismerem még. Minden bizonnyal ez nem sokáig marad így. Az ajánlatra meggondolatlanul nyújtom felé jobbomat. -Áll az alku! Fél év múlva, ha még egyikőnk se talált más kiutat, itt találkozunk. - Kirívóan, ugyanakkor kíváncsian vonom fel egyik szemöldökömet, várva hogy vajon megpecsételjük-e az alkut. Fogalmam sincs, mi ez a hirtelen Pálfordulás! Elvégre annál többet, mint eddig, már nem veszíthetek. Itt az ideje kicsit élni, megfontolatlan dolgokba beleugrani. A bárd így is állandóan ott lebeg a fejem fölött. Ha nem megy az együttélés, cuccolhatok ki a Brooklyn híd lábához, ha meg nem lenne kivel együtt élnem, akkor is. Egyedül úgyse tudnék egy lakást fenntartani. Így meg még valami jó is kisülhet belőle. Én megtanítom őt gitározni, ő meg engem zongorázni. Na jó. Nem... azt semmiképp! Az túl buzis. -És miket szoktál játszani? Csak ilyen régi, unalmas klasszikusokat, amiktől olyan kellemetlenül viszketni kezd a seggem? - Beethowen meg ott az a tök hülye nevű figura, valami Csajvalami... Még most is áll a szőr a karomon, borsódzik a hátam, ha arra gondolok, hogy vannak olyan elvetemült emberek, akik ilyet hallgatnak. -Nem mondtam. Amúgy Max. - Gyanakvó tekintetemet egy ideig Max és Patrick közt járatom, dicsérően paskolgatva meg a fejét, amiért nem harapta le tőből a kezét. Mármint... a kutya fejét... Szorosan egymáshoz kell préselni a számat, hogy az előtörni kívánkozó, rendkívül elégedett vigyoromat magamba tudjam fojtani, továbbra is adva a depressziós, sötét lelkű rocker gyereket. Gondolatban vállon veregetem magam, és egészen felvillanyozva, a füles egyik végét bedugom a fülembe, hogy tekergetés közben tudjam hol járok. Mi az, amit mindenképp meg akarok mutatni neki. -EzLinkin Park. - Úgy ejtem ki a nevüket a számon, olyan alázattal, olyan mély hódolattal, hogy ha más csinálná ezt, biztos hogy behánynék tőle. Maxra veszem a hangerőt, ujjaim automatikusan dobolni kezdik az ütemet combomon, s amint Bennington páratlan hangja felcsendül, nem bírom megállni, észre se veszem, bár csak halkan, de én is dúdolni kezdem a dallamot. Létezik olyan ember a földön, aki nem ismer egy ilyen világi slágert? Ki az, aki nem szereti??? Aki meg tudja állni, hogy ne ordítson együtt az énekessel? Annak bajok vannak a fejében! Amíg a zene tart, igyekszem nem túl feltűnően fürkészni az arcát, izgatottan várva a véleményére. Fingom sincs miért számít ennyire, hogy egy vadidegen homokosnak -mert az, ugye?-, tetszik-e az a fajta zene, amit én hallgatok, alkalomadtán, játszok is. Őszinte reakciója bennem is elindít valamit, és már nem bírom megállni én sem vigyorgás nélkül, ami nem mellesleg elég ritkán látott reakció részemről, így zavaromban most is lehajtom a fejem, az ölemben egymást piszkáló kezeimet fürkészve -Ez a szám igazából egyfajta belső vívódásról szól. Tudja, hogy változásra van szüksége, de nem tudja, hogy hogyan tegye meg. Tulajdonképpen ki akar törni a megszokásaiból. - Olyan beleéléssel, gyermeki rajongással magyarázok, mintha nem is ugyanazt a nyelvet beszélnénk, mintha nem értette volna a szövegét, s most fordítnom kellene neki. A szám varázsa, ahogy elcsendesedik, a kezdeti lelkesedésemmel együtt tűnik el, ekkortájt döbbenek csak rá arra, hogy mennyire gáz is az amit művelek. Így inkább egy kellemetlen torokköszörüléssel visszaveszek a gázból. A következő mondatával nagyjából ki is ment minket a további gázos szituációkból. Meglepetten kapom fel a fejem, talán még valamiféle lefitymáló nézéssel is végigmérek rajta. Amolyan: Szórakozol? Te, gitározni??? tekintettel. -Hát őőő... - Idegesen megvakarom a tarkóm, ficánkolok egyet-kettőt a pléden, mintha feldugtak volna egy elemet a seggembe, és ekkor Max -mintha csak a gondolataimba olvasna, és tudná, hogy mikor kell félbeszakítania-, nyöszörögni kezd mellettem. Automatikusan megvakarom a füle tövét. Rohadt meleg van ma. Ilyenkor általában el szoktam vinni Coney Islandre, hogy kicsit lehűthesse magát, nekem meg addig legalább jut időm kicsit a gondolkodásra, dalszövegekre, a hobbimmá vált önmarcangolásra. -Ismered Coney Islandet, a Brighton Beachet? Nincs kedved átmenni oda? Ilyenkor már kevesen vannak, lassan kiürül az egész partszakasz és Max le tudja kicsit hűteni magát. Ott senki nem fogja hallani, ha szarul játszol. Pont ez a metró visz oda. - Mielőtt még túl nagylelkűnek tűnhetnék a szemében, azért odaszúrok valami igazán sértőt is, biztos ami biztos. S amennyiben eddigi tapasztalatai alapján úgy dönt, még egy darabig bírja mellettem a kiképzést, felállok, Max nyakába akasztom a pórázát, összeszedem a cuccokat, köztük a gitárt is a hátamra dobom, indulásra készen várva. Már csak a bliccelést kéne valahogy megoldani.
Tudom, hogy csak hülye tréfa az egész, mégis jobb kedvre derít, apró fénysugarat biggyeszt a végtelenül hosszúnak és sötétnek látszó alagút végére, hogy fél év múlva új életet kezdhetek ezzel a sráccal. Már a gondolat is több ponton röhejes: egyrészt kizárt, hogy valaha újra találkozzunk azok után, hogy elválnak ma az útjaink, másrészt semmit nem tudok róla, lehet, hogy sorozatgyilkos, harmadrészt kiakasztanám vele a családomat. Hmm. Ez az utolsó opció igazából csak még csábítóbbá teszi a gondolatot. Fülig szaladó mosollyal ragadom meg a jobbját és lelkesen megrázom. - Rendicsek! - előhúzom a zsebemből a mobilomat és várakozó mosollyal felé nyújtom. - Kelleni fog a számod. Tudod, a szerződés aláírásához, meg a lakásvadászathoz, meg ilyenek. - Ami tök szépen és logikusan hangzik, csak tudnám, hogy akkor miért remeg közben olyan izgatottan a gyomrom, mintha épp egy bárban szedném fel. - Nem igazán szoktam játszani - Nincs kinek és nincs miért, ám mielőtt túlságosan belemerülnék a szabadkozásba, a vádjai miatt valahogy úgy érzem, meg kell mentenem a becsületemet. Nem akarom, hogy nagyobb lúzernek lásson, mint amekkora valójában vagyok. - De amikor igen, akkor is modernebb számokat. - Azt nem kell tudnia, hogy Kelly Clarksont vagy Beyoncét. A "modern" az lehet nagyon menő is. Vajon a dalt, amit az imént játszott, át tudnám vinni zongorára? - HátsziaMax - hadarom egy levegővel, és bár tudom, hogy nem kéne idétlenül gügyögnöm a kutyának, mégsem bírom megállni. Istenem, remélem, tényleg összecuccolunk és remélem, Maxet is hozza! Két ilyen lakótárs mellett vállalok bármiféle kockázatot. Úgy érzem, semmi több nem kellene az élettől. - Linkin Park - ismétlem halkan, megbabonázva, pedig felesleges. A szöveg, a dallam, a karcos hang örökre a lelkembe ég, bekúszik a bőröm alá és végigbizsergeti az összes idegszálamat. Pont ilyen érzés szerelembe esni. Azt hiszem, épp szerelembe esek. - És sikerül neki? - Gyermeki áhítattal Chace-re emelem a pillantásom, reménykedőn és könyörgőn, kíváncsian, kicsit kétségbeesve, mintha az életem múlna a válaszon. Úgy kapaszkodom a fülemben üvöltő zenébe és azokba a leírhatatlanul szép szemekbe, mintha nem lenne többé holnap nélkülük. Talán van, csak nem vagyok rá kíváncsi. A lefitymáló pillantása sérti a büszkeségem. Ha kiderül, hogy semmi tehetségem hozzá, akkor is meg fogok most már tanulni gitározni! Igen, mert bizonyítani akarok egy tök idegen suhancnak az aluljáróban... A nyüsszenésre a kutyára rebben a figyelmem, a kezem összeütközik Chace kezével, ahogy én is odanyúlok, hogy megsimogassam. - Mi a baj, Maxieboo? Meleged van? - Ah, talán vehetnék nekik valami innivalót? De a legutóbbi célzásomat is lepasszolta a meghívást illetően. Van pár bolt és árus az aluljáróban, talán ha nem kérek engedélyt, csak veszek nekik valamit, akkor elfogadja anélkül, hogy elküldene a... - Ismerem - füllentek, mert tuti furának tartana, ha tudná, hogy fingom nincs róla és mégis vele tartok. Akár el is áshatna ott, sosem találnának rám, a mosolyom mégis azt üzeni, a legkevésbé sem bánnám. Jóízűen felnevetek a poénján. - Hogyan máshogyan játszanék életemben először? Nyilván te úgy születtél, hogy már kilógott a seggedből a gitár... - Egyébként meg, ha leültetném a zongora elé, rögtön nem lenne ekkora szája! Aztán ki tudja. Amilyen jól játszik és amilyen jó hangja van, már semmi sem lepne meg vele kapcsolatban. Feltápászkodom a földről, leporolom a gatyám és segítek összehajtani a plédet. Ennél többet nem igazán tudok segíteni, úgyhogy csak tétován ácsorogva várom, hogy elkészüljenek, és amint megvannak, villantok rá egy vidám mosolyt. Az agyam nem rakja össze, mennyire ironikus, hogy most vígan ballagunk afelé a metró felé, ami alá nemrég majdnem... Lecsippantom a kártyámat az automatánál és veszek magunknak két jegyet, miután a kijelző bogarászása után úgy ítéltem, a kutyának nem kell külön. Aztán amíg a metróra várunk, veszek az italautomatából egy üveg vizet és egy kólát. A kólát neki nyújtom, a vizet magamnak vettem, de a partra tartogatom, hogy meg tudjam itatni Maxet. Esküszöm, az elmúlt egy órában legalább háromszor szerelembe estem, három teljesen különböző dologba. A metró nem igazán alkalmas a mély beszélgetésekre, de a szemem sarkából végig Chace-t figyelem. Úgy tűnik, velem egykorú, mégis teljesen máshol tart az életben. Egy csomó mindent szeretnék róla tudni, arról, van-e hova hazamennie, és az ő családja is akkora seggfej-e, mint az enyém, és mikor kezdett el zenélni, és milyen dalokat szeret még, és mivel szeretne majd foglalkozni, és... Halk sóhajjal követem, ahogy leszállunk a metróról és egy kicsit megkönnyebbülök, ahogy egyre távolabb kerülünk a szerelvény nyomasztóan hangos zörgésétől. - Nem tartalak fel? - fordulok végül felé és egy kicsit büszke vagyok magamra, amiért sikerült elég óvatosan megkerülnöm azt a bizonyos kását. Nem időzik azonban túl sokáig rajta a szemem, hamarosan leugrik Maxre, aztán a pórázra a kezében, aztán rá, aztán megint a pórázra, és izgatottan beharapom az alsó ajkam, miközben a legártatlanabb, legkérlelőbb, legszenvedősebb pillantásommal szuggerálom őt.
Régóta együtt, ez továbbra is így marad, még ha néha érzem is, te leszel ki sírba rak.
Patrick and Chace
Először kérdő képet vágva, felvont szemöldökkel bámulok rá, mikor elfogadja felé nyújtott jobbomat. Mintha legalábbis annyira meglepett volna a mozdulata. De hát én ajánlottam fel neki az együttélés lehetőségét. Akárhogy is lesz, már megtanultam a legjobbat kihozni a legszarabb helyzetekből is. Asszem' most is menni fog! A gyerekkoromnál és a jelenlegi kényszerhelyzetemnél csak nem lehet rosszabb együtt élni egy vadidegen sráccal, aki úgy meresztgeti rám a szemeit, mint aki... nem is tudom. Idegesen tördelni kezdem az ujjaimat. Először is azért, mert minden jel arra utal, hogy ő frankón tök komolyan gondolja ezt az egészet, másrészről pedig azért, mert... -Az baromi nehéz lesz! Nehezebb, mint kéz nélkül cangázni. Nincs telefonom. - Hogy oldjam a saját magam által generált feszkót, először csak elviccelem az egészet, legalábbis nagyon próbálkozom vele. Végül csak kibukik a számon a valódi ok. Hirtelen szégyellni kezdem magam, majd egyszerűen csak megvonom a vállam, mintha nem is lenne olyan nagy ügy, hogy a modern korban létezik még olyan fiatal suhanc, akinek nincs mobilja. -Egyezzünk meg abban, hogy ha még aktuális lesz, pont hat hónap múlva itt találkozunk. - Újabb alkut ajánlok, és már tényleg halvány lila gőzöm sincs róla, hogy miért ragaszkodom ehhez az egészhez foggal-körömmel. Hogy miért növesztek egy újabb púpot a hátamra a már meglévő többi mellé. Miért akarom, hogy valakinek számítsak? Sőt, egyáltalán miért akarom, hogy legyen valaki az életemben, aki számít nekem?! Bonyolult kérdések ezek. Jobb is, ha nem keresem a válaszokat. Zongora ide, vagy oda, talán nem teljesen lehetetlen a srác. Elvégre, ha a zongorát tudja nyúzni, valamennyit konyítania kell a zenéhez. Talán a gitár is menne neki. Igaz, nem tűnik egy elfajzott punknak, de kezdetnek talán a lenyalt frufru és Harry Potter szemüveg is megteszi... Te jó ég! Akadnak még vele kapcsolatban kételyeim, ilyen többek között nemi identitása is, de ami most igazán számít, az a reakciója a zene hallatán. A kibaszottul őszinte reakciója! A rajongó csillogás a szemeiben, amivel engem bámul, már-már zavarba ejtően. Meglehetősen idegesítő. Jól átgondoltam én ezt az összecuccolást? Kérdése hallatán kissé meg is zavarodom, össze kell ráncolnom a homlokomat, hogy feldolgozzam a hallottakat. Aztán szépen lassan rájövök, hogy a kérdést sokkal inkább nekem szánta, mint Benningtonnak. Idétlenül elröhögöm magam, koponyámat nekivetem a falnak, így fordítva felé a fejem, újra és újra végigmérve proli kinézetét. Hogy lehet valaki ennyire elcseszett? Legalább annyira elcseszett, mint én. -Hát, az még a jövő zenéje. - Sóhajtok bele az aluljáró megszokott zajába, ujjaimmal egyik felhúzott térdemen dobolva, tekintetemet rajta felejtve az arcán. Igazából Max hőgutája nem is jöhetett volna jobbkor, onnan meg már adta magát a dolog, hogy irány Coney Island. Ki tudja? Valahol még örülök is neki, hogy nem egyedül kell megtennem a szokásos utat oda. Gunyoros megjegyzésére jóízűen felröhögök. Hogy felvágták a nyelvét! Lehet nem az a szende szűz kis Pán Péter, mint amilyennek a nyolcvan dioptriás szemüvege is mutatja? -Ha úgy születtem volna, most nem kellene azon agyalnom, hogy hova menjek csövezni, ha betöltöttem végre a huszonegyet, és a nagybátyámék kiteszik a szűrömet. - Jegyzem meg elég meggondolatlanul, s a továbbiakban nyelvem hegyére harapok, hogy ha lehet, ne pofázzak már annyit az életemnek azon részéről, ami nem rá tartozik. Sőt, igazából egyik része sem. Asszem... Kissé vonakodva ugyan, de elfogadom a felém nyújtott vonaljegyet, a kóla látványától meg egyenesen belém fagy még a szar is. Alig ismerem fél, egy órája ezt a srácot, de már most többet tett értem, mint bárki más eddig az életben... -Kösz! - Kicsit megemelem felé az üveget, s bár nem vagyok egy zseni, ha az érzelmek kinyilvánításáról van szó, de tényleg baromi hálás vagyok neki! Az üveg végül a hátamra akasztott vászon zsákban köt ki, Max lihegve, mégis fegyelmezetten leül a lábam mellé ameddig a metrót várjuk. Be is lépünk a következő szerelvénybe, ahol a központi klíma ad némi lehetőséget a lehűlésre, bár a penetráns emberi izzadtság szag még így is hajmeresztő. Egész úton idiótán bámulom hol a cipőm orrát, hol a pórázzal szórakozok, amit szorosan rátekertem a csuklómra. Igazából mindent elkövetek azért, hogy eltereljem a figyelmemet arról, mennyire frusztráló az, ahogy Patrick viszonylag gyakran rajtam felejti a tekintetét. Feszültségemet talán az a hirtelen mozdulatom tükrözi a leginkább, amivel felugrom az ülésről, mihelyst meghallom a következő megálló nevét. Max engedelmesen követi lépteimet, s mikor nyílik az ajtó, ő is kiszáll. Már az aluljáróban érezni lehet a sós víz páratlan frissességét. -Mégis miben tartanál fel? A semmittevésben? - Némi cinikus éllel a hangomban felelek, de hogy biztosra vegye a lapot, miszerint csak ugratom, kacsintva oldalba bököm a könyökömmel. Ahogy közeledünk a felszín felé, úgy a szívem is hevesebben kezd verni. Mindig jó érzés ide visszajönni. Akkor is, ha már vagy századjára teszem meg ezt az utat. A látvány mindenért kárpótol. Becsukott szemekkel tárom szét a karjaimat, mélyet szippantva a sós levegőből, élvezve, ahogy a víz felől érkező hűvös szellő megtisztítja az agyamat a kétes gondolatoktól amiből akad elég. -Menj haver, hűtsd le magad! - Akasztom le Max nyakörvéről a pórázat, s paskolom meg a fejét még mielőtt a habok közé vetné magát. -Ilyenkor a legjobb itt. Az emberek ebben az időben szoktak elkezdeni tiplizni innen. De biztos tudod, ha nem ez az első látogatásod erre. - Gyanakvó, sanda mosollyal, hunyorogva méregetem. Abból, ahogyan eltátott szájjal bámulja a tájat, arra tudok következtetni, hogy a korábban mondottakkal ellentétben mégis csak ez az első látogatása. Habár, én is minden alkalommal úgy bámulom a horizontot, mintha még soha nem jártam volna erre előtte. -Ez az egyetlen olyan hely ebben a koszos városban, ahol minden alkalommal olyan érzésem támad, mintha haza jöttem volna. Te nem szoktál így érezni egy bizonyos hely iránt? - Saját magamat is meglepve, igen magasröptű, életfilozófia határait feszegető bölcseletekkel állok elő, mialatt lerúgom lábamról a szakadt Conversemet az alatta lévő lyukas, páratlan zoknikkal együtt, hogy aztán gondolkodás nélkül megindulhassak a víz felé, lábamon feltűrve a farmert. Lábujjaimmal beletúrok a forró homokba, jóízűen felsóhajtok, amint a sekély hullámok ellepik lábfejemet, ezzel hozva némi lehűlést. Elmélázva bámulom a túlsó partszakaszt, az égig tornyosuló felhőkarcolókat. Olyan, mintha Coney Island nem is Brooklyn lenne. Miután kellőképpen kigyönyörködtem magam a látványban, előre veszem a táskámat, ismét leterítem a plédet, nem foglalkozva azzal, hogy a hullámok még pont elérhetik az egyik szélét. Kényelmesen ledobom rá magam, szememmel intve neki, van még hely számára is, majd kiveszem a gitárt a tokból és az ölébe nyomom. Lássuk mit tud kezdeni vele! -És amúgy mi űzött bele a költözésbe? - Magam sem tudom miért -azt meg pláne nem, hogy egyáltalán tudni akarom-e a választ-, teszem fel a tíz pontos kérdést, miközben az automatából vett dobozos kólát nyitogatom. -Kérsz? - Bökök szememmel az alumínium dobozra,, mert olyan lehengerlően kedves személyiség vagyok. Amennyiben elfogadja az első kortyot, felé nyújtom, ám ha nem, már bele is kortyolok, nagyjából a felét le is húzva egyből, hogy aztán felhúzott térdeim körül összekulcsolt karokkal várjam kíváncsian a választ, s egyben azt is, hogy mihez fog kezdeni a gitárral.
Kéz nélkül... Mit csinálni? Inkább az ajkamba harapok, mielőtt kibukna belőlem a kérdés. Már így is tutira fene nagy lúzernek tart, nem kell tovább égetnem magam és rombolnom a nem létező imidzsemet előtte. Nem mintha számítana, hogyan vélekedik rólam, vagyis hát talán mégis számít, ha a jövőben lakótársak leszünk... Nem tudom, azt hittem, kinőttem már ebből a naivitásból, mert őszintén, mennyi rá az esély, hogy össze tudok cuccolni ezzel a sráccal? Hiába szeretném beleélni magam a lehetőségbe, az agyam racionálisabb fele állandóan vészjelzésekkel bombáz és próbál észhez téríteni ebből az őrültségből. - Óóó...! - Látom rajta, hogy szarul érzi magát a vallomás miatt, és ettől én is szarul érzem magam. Ha tudná, milyen körülmények között élek, egész biztosan szembe köpne... Soha nem fogom neki elárulni. Fogalmam sincs, miért ilyen fontos, hogy kedveljen, de nem akarom, hogy a családom megint elvegyen tőlem valamit. A javaslatára kínosan felnevetek. - Na jó, és az mikor lesz? Milyen nap? Hány órakor? - kezdem el törni a fejem, mert hát ha jövőhét ilyenkorra beszélnénk le valamit, azt még tartani is tudnánk, de mennyi rá az esély, hogy fél évvel később, pont ugyanekkor tényleg mindketten itt leszünk? Valószínűleg ez egy udvarias kísérlet rá, hogy lerázzon engem meg a hülye ötleteimet, mégis azon kapom magam, hogy felcsapom a mobilom naptárját és leszámolom azt a hat hónapot. - Legyen január másodika. Aznap van a szülinapom. Nem baj, ha te még nem leszel nagykorú, majd én összeszervezem addigra a többit. - Fogalmam sincs, idősebb-e nálam vagy sem, de ha fél évre tervez ő is, akkor valószínűleg egyidősek lehetünk. Visszadugom a mobilt a zsebembe, előtte még ellenőrizve az órát, és rávigyorgok a srácra. - Szóval, január 2... 17:30, pontosan itt, ezen a helyen. Ne felejts el ajit hozni nekem! - Még ha tényleg kételkedem is benne, hogy itt lesz, egy részem nagyon is szeretne hinni benne. Oh, már tudom, mihez hasonlít ez az érzés! Olyan, mint a remény. Egy aprócska kis fénysugár az alagút végén. Szóval, a nagybátyjánál él. Csendben elkönyvelem az infót és igyekszem nem rákérdezni, mi van a szüleivel, bár a kíváncsiság nagyon is égeti a nyelvem. Kettős érzéseim vannak vele kapcsolatban: egyrészt minél több mindent tudni akarok róla, mert van egy olyan sejtelmem, hogy soha többé nem látjuk egymást, másrészt teljesen biztos vagyok benne, hogy ezzel a sorsszerű találkozással az életem része lett, és mostantól rengeteg időm lesz még kifaggatni. Biccentek a köszönetére, a kóla semmiség, és ettől ismét elönt a bűntudat, mert hát nem fair, hogy nekem meg sem kottyannak olyan dolgok, amik neki ennyire ritkaságszámba mennek. Még csak meg sem dolgozom ezért a pénzért, kéretlenül is az ölembe hullik, míg mások hiába tepernek egy életen át, a közelébe sem érnek. Elvigyorodom az oldalba bökésén. A tenger látványa szavak nélkül hagy, ámulva figyelem, Max hogyan veti magát előre a parton. Kedvem lenne csatlakozni hozzá, a hullámok csábítóan nyaldossák a homokos partot. Tényleg olyan érzés, mint hazaérkezni. - Peeerszee... - Tovább szélesedik a vigyorom, de egyetlen oldalpillantásból tudom, hogy átlát rajtam. Ej, van még mit csiszolni a hazugságaimon... Igazítok közben a szemüvegemen és a farmerem zsebébe tuszkolom mindkét kezem. - Hmm, nem igazán - Kínosan vonogatom a vállam. Könnyebb az ő gondjaira figyelni és az ő helyzetén sajnálkozni, minthogy a saját világommal foglalkozzak. Az túlságosan elcseszett és feje tetejére fordult ahhoz. - Talán... Éjszaka. Valamelyik klubban. Tudod, csúcsidőben, amikor akkora a tömeg, hogy szinte egymáson táncolunk. Ott nem vagy senki, arctalan figurává válsz a sötétben. Bárki lehetsz és bármi. Önmagad. És egy kicsit senki sem. - Ismét vállat vonok. A tenger határozottan szimpatikusabb otthon-jelölt egy fülledt melegbárnál, ahol izzadt testek feszülnek egymásnak és minden csak a játékról és a hódításról szól. De hát nincs más olyan hely, ahol nem kell szerepet játszanom... Csendben figyelem, hogyan gázol bele a vízbe, és bármennyire is szeretném, nem megyek utána, néhány lépéssel távolabbról figyelem. Ez a srác vajon tudja, mennyire...? Ahogy mozdul, elkapom róla a pillantásom, aztán segítek leteríteni a pokrócot, kissé feljebb hajtogatva az egyik csücskét, nehogy elérje a víz. Csak aztán huppanok le mellé, az ölembe kerülő gitár láttán pedig megilletődve pislogok. - Öhm, tudod, a szokásos... Nem jövök ki túl jól az ősökkel. Messzebbről könnyebben elviseljük egymást. - Kivételesen a zavarom nem a témának szól, hanem annak, hogy próbálom eldönteni, hogyan fogjam a gitárt, melyik kezem melyik oldalra kerül. Egyáltalán melyik az alja és melyik a teteje? Próbálom visszaidézni, az ő kezében hogy állt, és így kicsivel könnyebb elferdíteni az igazságot. Apró súrlódások miatt nem várnám annyira, hogy elköltözhessek. A kínálásra csak megrázom a fejem, aztán sóhajtok egy nagyot, beismerve a vereségem. - A coming outom... Nem sikerült a legjobban. Ha továbbra is velük kell élnem, úgy érzem, meg fogok fulladni. Mintha szép lassan átprogramoznám magam, de én... Nem akarok más lenni. - Elcsuklik a hangom. Miért kell megölnöm azokat a részeket magamban, amik azzá tesznek, aki vagyok, csak hogy beférjek egy mások által felállított skatulyába? Ráfogok a gitár nyakára és köszörülök a torkomon. - Szóval... Mit kell ezzel csinálni? Nem várhatod, hogy tényleg egyedül jöjjek rá - sandítok rá halvány, újraéledő mosollyal az arcomon, és megpróbálok találomra lefogni két húrt. - Ouch, vágja az ujjam... - Panaszosan elhúzom a kezem és az ajkaim közé csippentem a két említett végtagot, de amint a húr lenyomata halványul az ujjbegyemen, ismét lefogom azt a két húrt és pengetek egyet. A hang, ami keletkezik, várakozáson alulian szörnyű, az én képemre viszont visszalopja a boldog vigyort. - Ohó, gitározok! - újságolom el lelkesen a mellettem ülőnek, és ismét megpengetem a húrokat, ugyanolyan hamisan, csak még hangosabban és még többet egyszerre. - Született tehetség vagyok! Hogy kell Linkin Parkot játszani? - Mert hát mi más lehetne a következő lépés, mint hogy komplett dalokat megtanít nekem?
Régóta együtt, ez továbbra is így marad, még ha néha érzem is, te leszel ki sírba rak.
Patrick and Chace
Talán tényleg itt lenne az ideje annak, hogy a saját lábamra álljak. Hogy végre megszabadulhassak az össze-vissza fröcsögő diktátor véres kezű hatalmától. Baromi nehéz lesz megélni abból, hogy New York egyik húgyszagú aluljárójából megyek csövelni a másikba, szánalomra méltó, a csontjaimig hatoló önsajnálattal a nyakamba, amivel némán az elbaszott gyerekkoromat siratom, mint egy csecsemő. Nem lehet rosszabb együtt élni egy vadidegen, kicsit flúgosnak tűnő sráccal, mint a tulajdon anyám, éveken át tartó abúzusait elviselni. Mégis mi történhetne?! Party drogot csempész a napok óta a nappali rozoga dohányzóasztalán rohadó kibontott, húgy meleg sörömbe és jól megerőszakol? Legalább arra nem emlékeznék! Baszd meg! Már megint itt tartok... Pont jókor szólal meg, hogy kicsit kizökkentsen. Talán mégsem annyira kettyós, mint amilyennek a béna haja, a még bénább szemüvege láttatja. Talán éppen annyira zakkant, mint én. Egy másik életben akár még valamiféle legjobb haverok is lehetnénk. Ha nem volnánk ennyire különbözőek. Először csak kissé megrökönyödve, amolyan egyedül vagy ilyen hülye, vagy valaki fogja a kezed? kifejezéssel képemen meresztgetem rá a szemöldökömet. Úgy gondolom kicsit korai még mindenféle dátumokról dumálni, főleg ennyire távoliról. Ha azt mondaná, hogy holnap hétkor ütközzünk az egyik sarki kocsmában, hát bánja a tököm, de a sörömet ő állja! Ez a január mindenesetre elég meredek. Hogyne, és még ajándék is! Meg a kis faszom nem kéne? Na jó... lehetnék vele kedvesebb is. Amióta ebbe a szaros városba jöttem, ő az első emberi lény, aki nem akar félholtra verni, vagy éppen leköpni. -Oké, megpróbálom észben tartani... - Nyugtázom túlzott lelkesedésbe fulladt ötletét ennyivel, és egy keserűnek inkább nevezhető félvigyorral miközben a közelgő szerelvény által lassan bevilágított peront bámulom. Olyan kibaszottul egyszerű lenne, ha bevetném magam a sínekre. De éppen az előbb tettem ígéretet ennek a kis... ennek a... nem is tudom hogy nevezzem. Ennek a kis nyominak. S bár nem értem miért fontos ez ennyire, valamiért úgy érzem, kötelességem eleget tennem annak a hülye ígéretnek. Ezer szerencse, hogy a part látványa, a tiszta, sós levegő hamar elűzi a kétes gondolatokat. Ezen a helyen tényleg más embernek érzem magam, s ahogyan a messze nyúló hullámok figyelése közben időnként oldalra pillantok, mintha rajta is pont ugyanezt venném észre. Mélyen, kopott farmerom zsebeibe nyúlok, szakadt tornacipőim orrával a vízbe vesző kavicsokat rugdosom, komolyan elmélázva szavain. -Először inkább meg kéne találnod önmagad, vagy valami ilyesmi, nem? - Kérdőn felé sandítok. Úgy beszélek, mintha valami Gandhi leszármazott lennék, holott legalább annyira céltalan vagyok, mint ő. Ha nem még jobban... Valamiféle gúnyos félvigyor fut végig a képemen, ahogyan megilletődött arckifejezését nézem, amivel az ölébe nyomott gitárt fürkészi. De hát ezt akarta, nem? Megtanulni játszani. Most minden lehetőség adott hozzá. Talán még kiröhögni sem fogom. -Ezt átérzem. - Ismét egy végtelenül nyomorult, keserű vigyor fut végig az arcomon, csupán csak néhány pillanatig, megfeszült állkapoccsal a lassan lenyugvó napot bámulva. Az őseimről -illetve, az egyikről-, tudnék mit mesélni. Vajon miért lehet olyan gáz a családja, mint ahogyan azt állítja? Igazi újgazdag srácnak tűnik, akit háztól házig furikáznak, márkás cuccokba öltöztetik, cserébe nincs más dolga, mint teljesíteni az ősei elvárását. Elit suli, egyetem. Valami ilyesmit képzelek el... Lehet pont ezeknek nem tud megfelelni. Az élet nem habos torta. A coming out hallatán kis híján belefulladok a kólába, mindezt fuldokló köhögéssel adom a tudtára. Sejtettem, hogy valami nem teljesen kerek vele kapcsolatban, de már mindent értek. A haja, az hogy klubbokba jár ahol nem kell önmagának lennie, vagy hogy is mondta... -Szóóóóval te bu... khm... meleg vagy. - Vagy hogy kell ezt úgy mondani, hogy még pont ne tűnjek rasszistának. Azt se tudom miért kell ezt egyáltalán így kiemelnem. Hogy a mai elfajzott világban ez miért számít olyan nagy szenzációnak. -Bocs! Ez elég szar volt. Ha a te helyedben lennék, asszem' magasról tennék rá, hogy mit gondolnak rólam. - Hanyagul vállat vonok, s közben az alumínium dobozt mozgatom körkörösen, figyelve ahogyan a peremére szorult kóla körbe-körbe folyik. Wow, hasonló tanácsokért hívják bátran emelt díjas telefonszámunkat... Visszanyelek egy elfojtott, minden bizonnyal gúnyos röhögést, látva mennyire nem boldogul a pengetős hangszerekkel. -Nem is jól tartod. Kivéve, ha bal kezes vagy. - Vonom fel egyik szemöldökömet valamiféle sanda vigyorral. Kislányos nyüszögésére kénytelen vagyok körbeforgatni a szemeimet, majd túrni kezdem a hátizsákomat a pengetőm után. -Igaz, hogy ezt a pengetéshez, és nem a húrok lefogásához szokták használni, de tessék. - Nyújtom át neki az egyetlen pengetőmet, s ahogy meghallom hogyan is nyúzza a húrokat, a nyári hőség ellenére többször is végig fut rajtam a hideg. Megborzongva húzom be a nyakam, s fogom le helyette is a húrokat, hogy azok elnémuljanak. -Azt ugye tudod, hogy nem itt és most fogsz megtanulni játszani, pláne nem egy Linkin Parkot? - Kezdek túrni a hátizsákomban, mígnem előkerül néhány gondosan lelaminált kotta, természetesen a szóban forgó együttes néhány ismertebb daláról. -Vidd haza és tanulmányozd. Lehet van közötte olyan, amit zongorára is át tudsz vinni. - Nyújtom át féltve őrzött kincseim egyikét. Hogy lehetek ennyire nagylelkű egy hót' idegennel?! Ezek után már marhára ajánlom, hogy a mennybe kössek ki! Felhörpintem a kólám végét, s mivel óvom a környezetemet, az üres dobozt a táskámba teszem. Ekkor akad bele a kezem az összegöngyölt kis fólia darabba, aminek tartalma értékesebb, mint az életem. Attól a pöcstől loptam még valamikor a héten. Átfut az agyamon, hogy ezt talán már tényleg nem kellene, de igazából túl sokáig nem filózok a dolgon. Lesz ami lesz alapon húzom elő a táskából, s csomagolom ki, hogy mélyen megszagolhassam a benne lévő minőségi füvet. -Használtál már ilyet? - Kíváncsian pillantok felé, mialatt elkezdek összetekerni belőle egy spanglit. -Bár, ha ilyen vad éjszakai klubbos élményeid vannak, lehet hogy durvább cucchoz is volt már szerencséd. - Felröhögök miközben meggyújtom a végét, és egy mély slukk után felé nyújtom.
Kezdőlap
