Abban azért mind egyetérthetünk, hogy nem vagyok teljesen százas, hogy nem dobom – véletlenül sem dobatom Kareemmal – ki a nőt a hotel folyosójára, mint azt a bizonyos macskát szokás, e helyett leplezetlen nyugalommal, fűszeres hűvösséggel, ugyanakkor valósággal bizsergető kíváncsisággal fordulok felé. Őszintén tudni akarom, hogy hogyan jutott be-, és mit keres itt az idegen nő. Hogy utána mi lesz majd, ha minderre fény derül, azt persze még nem találtam ki olyan serényen, mint, ahogyan felbontom a whiskeyvel telt üveget. Azt szinte biztosra veszem, hogy fogalma sincs róla, hogy úgy érzem, sántít a sztori azon pontja, hogy a szoba ajtaja nyitva volt. Nem volt. A takarítónő nem járt itt, minden éppúgy van, ahogyan azt én hagytam. Nem feltűnő a nüánsznyi eltérés, mert nem sok időt töltöttem itt az érkezés-, és a programok közötti intervallumban, de azért vannak apró, árulkodó jelek.
Hogy életem legnagyobb hibáját követem-e el azzal, hogy nem küldöm el, vagy sem, azt ebben a pillanatban persze még nem tudom.
- Rendben – hagyom rá, miközben töltök a poharakba. Nem erőszak, éppen csak egy lehetőség, amivel élhet, ha akar, ha úgy érzi, hogy szüksége van a pohárra, hogy belekapaszkodjon, a minőségi szeszre, az idegeire. Ha tudnám, hogy valójában milyen nyugodt...!
Pff hangot hallatva, röviden és karcosan nevetek, mielőtt belekortyolnék a saját italomba. Nem őt nevetem ki, éppen csak a szót, a jelzőt, amivel illetett. A kollégáim, azt hiszem, nem így fogalmaztak volna. Nem arról van szó, hogy nem kedveljük egymást velük, de nem lépünk át bizonyos határokat, így ők előbb neveznének control freak-nek, vagy hajcsárnak – a hátam mögött így is hivatkoznak rám, éppen ezért, természetesen, tudok róla.
- Kinek-mi – rezignált arccal, egyik szép ívű szemöldökömet felvonva, keserédes vigyorral, hanyagul megrántott vállal felelem. Ez persze nem azt jelenti, hogy gonosz vagyok, de kifejezetten jó sem. Lefoglal a munkám ahhoz, hogy igazán jó lehessek. Szánni való-e, vagy sem, csak ritkán tudok tényleg, komolyan segíteni és törődni másokkal – azok az emberek sem a barátiam, vagy a családom, mert nem igazán tartanak ezek a kötelékek -, és gyakran csak pénzben mérhető ez a segítség, nem pedig tettekben. Gyűlölöm bevallani, de ilyenkor én is csupán egynek érzem magam, a manhattani, unott elitből, aki csak és kizárólag azért érzi jobban magát, mert, ha tenni nem tud, hát ad. Mintha számítana. Mintha bármit is érne.
- Azt azért mégsem nézheti végig, hogy elfogyasztok egy ízletes vacsorát, miközben elszopogatja a whiskeyt, nem igaz? – kérdezem, választ nem várva, közben állammal az említett ital felé bökök. Persze, ha valóban igaz a mese, akkor Ibrahim nem biztos, hogy el lesz ragadtatva tőle, hogy a barátnője egy másik nővel iszogat. A szemem sarkából azért figyelem, és résen vagyok, ’kedves’ vagyok – nagy szavak, de nem az enyémek -, de hülye nem; különben is azt mondják, hogy nem azoktól kell igazán félni, akik rossz embernek tűnnek már messziről, hanem azoktól, akik nem. És mi más lehetne esendőbb, mint egy agyonvert, fiatal nő, ugye? – Én legalábbis nem szívesen vetemednék ilyesmire. Van elég két főre is – teszem hozzá, teljesen természetesen, miközben elkezdem kipakolni a hozzávalókat a hűtőből, meg a szekrényekből. Meglepő is lehetne, hogy vannak konyhai eszközök, meg tányérok és evőeszközök, de bizonyos embereknek teljesítik a speciális kéréseit.
Mikor felajánlja, hogy kiüríti a zsebeit, már mindent előszedtem, amire szükségem lesz, már csak a mai városnézés ízletes szuvenírjeit pakolom a pultra szép sorban, és biccentéssel nyugtázom a nagymamája említését, meg, hogy végre beleiszik a whiskeybe.
Olyan nosztalgikusnak hangzik, hogy gyanítom, nem egy-két évvel ezelőtt történt az eset, amikor a nagymamája bárányt készített neki.
– Eszembe sem jutna megpróbálni felülmúlni – azért a házias ízeket nem minden esetben veri a fine dining, ezt soha nem is vitattam, de az én közönségemnek nem az kell, amit a nagymamák és az édesanyák főznek. Ha őszinte akarok lenni, én nem is tudom, milyen is az a fajta konyha, az én anyám nem ténykedett a konyhában, az én otthonomnak nem volt íze. Hiányzott belőle az élet.
- Dehogynem – felelem a luxus szálloda konyhájára irányuló kérdésére, immár a bordát tisztítva gyors és alapos mozdulatokkal, miután a serpenyő alatt már bedurrantottam a tüzet. – Ki akartam próbálni az itteni portékát. Azt, ami a kofák sajátja – felelem, sejtelmes mosollyal az ajkam szegletében. – A holnapi verseny miatt vagyok itt – teszem hozzá, hogy értse, hiszen bizonyára látta a molinókat. – Én főzök másokra – csak most pillantok fel rá, fejemmel biccentve-, tekintetemmel irányítva az övét az imént emlegetett séfkabátra.
- Jégkocka biztosan – elvégre nem tudhattam, hogy a partnerem – legyen az bárki, aki tervek szerint nem a nő lett volna – hogyan issza a whiskeyt. Ellépek a pulttól, megmosom a kezemet, úgy nyitom ki a fagyasztó ajtaját, és szórom a sorba rendezett jégkockákat, jobb híján, az egyik tiszta konyharuhába, felül összecsavarva, összefogva adom oda neki, aztán a tartót vízzel feltöltve újabb adagot teszek vissza.
- És ön? – dobom vissza a kérdést, újra a pult fölött. – Mivel foglalkozik? Mit csinál itt, és mit csinált Londonban, Farah? – csak most, a nevét kimondva jut el a tudatomig, hogy egészen mostanáig annyira vele-, a whiskeyvel meg a báránnyal voltam elfoglalva, hogy be sem mutatkoztam rendesen. – Nick, egyébként. Nicole, pontosabban, de ebben a szakmában jobb, ha férfinek hiszik az embert, én meg szerencsés vagyok e tekintetben – azt meg végképp ráhagyom, hogy ő hogy kíván szólítani a fennmaradó, rövid időben, ami nekünk adatott.

Fogalmam sincs, hogy mit tennék, vagy hogyan viselkednék, ha tudnám, hogy a nő az, aki, ami valójában, nem az, akinek, aminek beállítja, vallja magát. Valószínűleg megkérném, hogy csak holnap lőjön le, szigorúan a verseny után. Vagy akkor, abban a pillanatban, amikor átvesszük a díjat, csak, hogy még drámaibb legyen. Nem, mintha ilyen helyzetben lenne jelentősége annak, hogy én mit szeretnék. Arról meg inkább ne is beszéljünk, hogy ilyesmi megfordul a fejemben, és így reagálnék rá.
Persze mindezt még csak nem is sejtem, így elhiszem, hogy én dominálok.
De nem fog rám fegyvert, nem akar megölni – most még, de várják ki a végét -, mi több, benyalom a hazugságát, és majdnem minden egyes kimondott szót el is hiszek, amit kiejt a száján. Még meg is sajnálom, szegény párát, én naiv.
Értelemszerűen egy, a történetéhez hasonló kép alakult ki az én fejemben-, és lelki szemeim előtt is még, mielőtt ő maga szavakba öntötte volna azt, hogy mégis, mit keres a lakosztályban. Persze, most, hogy kiderült, hogy mégsem ő a takarítónő, akinek hittem és, akit nem kértem, megfogalmazódik bennem a kérdés, hogy az igazi takarítónő miért foglalkozott volna a szobával, amikor igazán ráért volna holnap is? És erről elvileg tudott is. Nem csináltam nagy kupit – egyelőre, de aztán jött volna Kareem, vagy, ha tudnám, hogy kiféle-miféle a velem szemben álló nő, és hidegvérrel a két szép szemem közé repítene egy golyót, na, akkor aztán lenne mit takarítani, ahhoz kétség sem fér. Úgyhogy, igen, egy egészen kicsit sántít a dolog, de nem teszem szóvá egyelőre, mert a kíváncsiságom erősebb mozgatórugó, mint, mondjuk az, hogy féljek.
Pedig kellene, nem?
- Értem – nyugtázom, miközben megbontom a whiskyt, majd előveszek két poharat. Az övének kijelöltbe is töltök, annak dacára is, hogy egyikünk sem biztos benne, hogy kér. A kezébe nem fogom nyomni, de a lehetősége megvan rá, hogy elvegye és megkóstolja, ha akarja. Nem hagyom magam mellett a pulton, hanem a magasított részre teszem, amelynek másik oldalán két, hosszú, karcsú lábú szék áll egymás mellett. A folyékony napfény éppen félúton van köztünk. Nem finomkodok, belekóstolok a sajátomba, és, még mielőtt lenyelném, egy szívdobbanás erejéig csak ízlelem.
- Nem hiszem, hogy itt van fertőtlenítő – jegyzem meg mellékesen, az arcán húzódó friss zúzódás nyomaira célozva. – Talán lent – teszem hozzá, a recepcióra gondolva, és tűnődve, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy egy betörővel idegennel cseverészek. Elengedem a fülem mellett, hogy esetleg meglovasított valamit.
- Hát, Ibrahim most nincs itt – vonom fel egyik szép ívű szemöldökömet és csalfa mosolyomat a pohárba rejtem. – Felőlem meg megihatja, amíg megnyugszik – vagy, ha attól megnyugszik, de ezt nem teszem hozzá. Aztán hallgatom újra, és nem vágok közbe, pedig nagyon sok mindent tudnék mondani, csak akkor szólalok meg, amikor elhallgat. – És most hogyan tovább? – a kérdés nem költői, komolyan érdekel. – Csak, mert tudja – hiszen az előbb említettem Kareemnak, hallhatta -, én holnap reggel elhagyom a szobát, éjszaka, vagy hajnalban pedig az országot is – mutatok rá a lényegi részre, hogy nem, egyáltalán nem tudja magát sokáig meghúzni itt; hetekig, vagy hónapokig, mondjuk, mert nem munkahelyi kiküldetésen vagyok, hogy legyen időm rákvörösre süttetni a seggemet. – Lehet, hogy a személyzet, vagy aki utánam ide érkezik, nem lesz ilyen – elharapom a mondat végét, mert fogalmam sincs, hogy hogy végződik. Kedves? Elnéző? Nyugodt? Békés? Együttérző? Naiv? Hülye? – Nem tudom, hogy van vele, de én farkas éhes vagyok, ma nem igazán ettem, csak ittam – nem csak vizet, jobb is, ha ennyiben maradunk. – Úgyhogy mi lenne, ha megvacsoráznánk, és adnánk időt Ibrahimnak, hogy megunja a keresgélést, és lelépjen? – mert meg fogja unni, vagy azt fogja gondolni, hogy a nő már rég megpattant és máshol kezdi keresni. – Utána meg hívok egy taxit, vagy Ubert, lekísérem, és hazamegy, vagy egy baráthoz, ismerőshöz, munkatárshoz – vagy bánom is én.
- Felesleges, Farah, itt nincsenek értékek – legalábbis nem olyan, ami nekem az. A ruhák, az ékszerek, a smink, a parfümök, a pipere holmik, az a kevés pénz, ami itt maradt nem számítanak, nem jelentenek semmit. - A kabátomat - mármint a nevemmel fémjelzettet - meg nem tudom, hová tudná elrejteni – leplezetlenül és pofátlanul mérem végig, összepréselt ajkakkal, majd kiiszom a maradék alkoholt is a pohárból és a hűtőhöz lépek, vettem ezt-azt a piacokon, ami megtetszett. Továbbra sem aranyat, vagy gyémántot. – Szereti a bárányt? Van lazac is, de az előre csomagolt – húzom el a számat, a nyitott hűtőajtó mögül, kissé hátra dőlve, a nőre pillantva.

Ugyanazt csináltam, amit régen, túl komoly, túl eltökélt, túl elszánt, koravén, jövendőbeli olimpikonként: újra, és újra átvettem a fejemben, lépésről-lépésre, hogy mi-mi után következik. Nem aludtam sem a gépen, Abu-Dhabiba jövet, sem akkor, amikor ideértünk – a csapatom, és én -, nem vagyok fáradt. Nem is tudom, mikor éreztem utoljára azt, hogy valóban fáradt lennék, és nem csak azért alszom, mert nem akarom, hogy kérdések merüljenek fel a fizimiskámat illetően.
Nem vállalok olyan megmérettetéseket, ahol van kamera, és nem azért, mert félek a vereségtől, hanem azért, mert nem akarom, hogy azt újra végignézze a fél világ. Cikkek így is lesznek. Fotók így is készülnek. Interjúkat így is adunk. És ez éppen elég, és jól is van így. Nem vágyom a felhajtásra. Az embereket általában amúgy sem érdekli az a sok, fáradhatatlan munka, a koncentrált figyelem és, hogy igazán teátrális legyek: a vér és a veríték. A nagytöbbséget csak a sekélyes szenzáció érdekli.
A szervezők-, és a részvevők közös vacsorájáról persze nem maradhattunk le mi sem – nem, kifejezetten én nem, mert, hát, itt én vagyok most a főnök -, így elkerülhetetlen volt az, amitől a hideg is kiráz, amitől borsódzik a hátam, amitől felállnak a tarkómon az apró pihék: a smúzolás. És a java még hátra van: holnap délelőtt interjúk, kerekasztal megbeszélések, ilyen-olyan meetingek, fellengzős, közös ebéd, délután következik csak a konyha vizit – tagadhatatlan, hogy a nettó két napnak ezt a pontját, és magát a versenyt várom a legjobban -, meg egy rövidke városnézés aztán quadozás a sivatagban, vacsora az ötcsillagos szállodában, és a többi.
Szívem szerint eljátszanám, hogy rosszul vagyok, és nem tudok elmenni ezekre az eseményekre, de az a mocskos egóm nem engedi. Nem futamodhatok meg, akárhányszor reflektorfénybe kerülök. Nem félhetek örökké a botlásoktól, hiszen sem az előtt, sem azóta nem történt még csak hasonló sem. Többtucat ugyanilyen versenyen részt vettem már korábban, amik hasonló előjátékokkal kezdődtek. Ösztönösen félek a saját képmásomtól, hogy újra látni fognak elesni és összeomlani, hogy ezek a képek-, vagy esetleg felvételek felkerülnek a netre, és újra, és újra, és újra szembe kell néznem a bukásommal, és elismerni, hogy hibáztam, hogy elcsesztem, hogy kurvára elbasztam.
Ritkán fordul már elő az ilyesmi, valószínűleg azért fáj-, és visel meg annyira, ha mégis.

Végül is nem mondtam le sem a városnézést, sem a quadozást, mint, ahogyan azt eredetileg terveztem, és még a vacsorára is elmentem, mert nem bújhatok örökké a rozsdamentes acél-, és öntött vas alkotta elefántcsonttornyomba. Tegnap, a nyitó bulin méregzöld estélyit viseltem, ma azonban fekete nadrágkosztümöt és magas sarkút húztam, fehér blúzzal, a hajamat pedig decens kontyba fogtam, csak, hogy ne higgye azt bárki is, hogy finomkodni fogok, csak mert én vagyok az egyetlen női séf a mezőnyben.
Ha akarom, persze elomló vagyok és finom, ha nem látja és nem hallja senki az iparból, amiben, nagyképűség nélkül, hiszen ez tény, eléggé nagy szám vagyok. Jobb, ha a vetélytársaim és a kollégáim egy megközelíthetetlen, márványból faragott szobornak látnak, akinek tüzes vér folyik az ereiben. Kareem persze civil, ő vezette a délutáni programokat. Jellegzetes arca van, éles vonalakkal, és jáde színű szemei, amiket megvetett rajtam, én pedig hagytam, ő pedig engedte, hogy az ujjaim köré csavarjam. Teret engedtem neki, de csak titokban, egy kicsit sem látványosan, és holnap reggel hűlt helye kell, hogy legyen. Mintha soha nem találkoztunk volna. Ezt persze nem említettem neki, még akkor sem, amikor a liftbe szálltunk, vagy akkor, amikor lehúztam a mágneses kártyát az ajtó mellett.
- Holnap este visszamegyek New Yorkba, és soha többé nem találkozunk, gondoltam, ennek tudatában fair, ha hagylak dönteni – emlékeztetem, még az előtt, hogy az ajtó halkan kattanva nyílna előttünk. De, mielőtt folytathatnám a feltételeim és a szigorú szabályaim felsorolását, egérutat adva neki, hogyha neki ez a felállás nem megfelelő, még szabadon távozhat, mielőtt többet-, vagy túl sokat gondolna ebbe az egészbe, észreveszem a felkapcsolt lámpát, melynek fénye a fürdőből szivárog. A férfi nem is foglalkozik vele, e helyett a konyhába megy – máskor, más esetben remélném, hogy whiskey-ért, de most jobban érdekel a fényforrás -, így már nem láthatják egymást a nővel.
Ugyan az ajtó kilincsére elfelejtettem kitenni a nem kérek takarítást jelző függőt, a recepción jeleztem, mert már nem volt időm visszajönni, úgyhogy összevont szemöldökkel nézek a nőre, és hallgatom érthetetlen szavait.
E közben csak a szemem sarkából látom, hogy Kareem.exe has stopped working.
- Magunkra hagynál minket, Kareem? – a kérdést a férfinek intézem, bár a nőre nézek.
- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet... – csak most villannak íriszeim a férfire.
- Kérlek – nyomatékosan ejtem ki a szót, és nézek a szemeibe, ellentmondást nem tűrően. Kézmozdulata ugyanolyan, mint a nőé volt az imént. – Majd felhívlak – vagy nem, ki tudja – de ezt már nem teszem hozzá még az előtt, hogy csukódna mögötte az ajtó. – Beszélsz angolul? Francia? Esetleg olaszul? Japán? – az oroszt félve kérdezem, mert azt még csak most tanulom, de egy próbát megér, sose lehet tudni, hogy kivel áll szemben az ember. Ha választott, úgy folytatom a beszélgetést. – És elmondod így is, hogy mi történt? Tippem persze van, de lehet, hogy túl élénk a fantáziám – sanda rókavigyorra húzom ajkam szegletét. – Whiskeyt? – ha Kareem nem is bontott meg egy üveggel, én biztosan megteszem. A biztonság kedvéért pedig egy kést is odateszek magam-, és az üveg mellé a pultra. Hogy képes lennék-e bántani, az már egy másik lapra tartozik.