Nem igazán voltam, egy társaságcentrikus ember. Több okból kifolyólag, sem tudtam normális kapcsolatokat kialakítani magam körül. Az egyik például az volt leginkább, mert a munkám sem volt túl egyszerű. Ráadásul, egészen nehéz lenne megmagyarázni, azt a jelenséget, hogy valaki önként vállalkozik arra, hoy tetemek vizsgálásával élje meg a szakmai sikert. Mások halálából nyertem sikerélményt, ez akármennyire is szomorúan, vagy elbaszottan hangzik, de így volt. Így már alapjáraton volt az emberekben, némi kétely, hogy biztosan tökéletesen minden rendben van odafönt, a toronyban. Egy kezemen megtudtam számolni ismerettségeim számát, az elborzazsztó tény, pedig az volt, hogy talán egy volt, akivel nem a munka kötött össze. Hanem a szimpla ismeretség. Mert ugyebár a normális élettel rendelkező embereknek, voltak a munkán kívül is barátai. Gyerekkori, meg a többi faszom tudja. Ez némileg néhol, ilyen morális teherként nyomasztotta a vállaimat. Megfelelni valaminek, aminek tudtam, hogy nem vagyok elég, és kedvem sincsen nagyon ehhez. Nekem ezek a kapcsolatok, olyanok voltak, mint egy meseszerű hiedelem, amiben csak a gyerekek hisznek. Ember, és ember között, szövetség van. Egymáson alapuló tények, amelyek összekötik őket valamilyen szinten. Terhek, amiket együtt kellett, hogy cippeljenek. De a barátság, az számomra egy földöntúli, megfoghatatlan fogalom volt, ami néhol túl nagy értéket kapott, ahhoz képest, mint ami valójában. Tűnékeny, sérülékeny, és elég egy csettintés, és azok akikre ezt a címkét aggatad, secperc alatt eltűnhetnek az életedből. Mindent minden ember. Ez volt a velejárója. Nao, mint nap az elmúlás fizikai megjelenésével foglalkoztam, kutatattam az okát, amiért ez újra megtörtént. Újra magával rántott egy embert. Egy ideig még talán megviselt, amit láttam. Amiket ezzel kapcsolatban fel kellett dolgoznom, és önmagamon túl lépve megtalálni azt az utat, ami a jó irányba terel. De aztán elszakadt bennem valami. Az első olyan esettel álltam szemben, amikor egy gyerek feküdt az asztalomon. Akkor jöttem rá, hogy felmetést nem kap senki Istentől. Mindenkinek el kell szenvednie valamit, még ha az illető nem is érdemli meg akkor is. Emlékszem sírni tudtam volna a látványtól, ami nem túl szakmai, és nem is túl férfias, egyes elgondolások szerint. De valójában, amikor akkor hazamentem, egész nap vedeltem, mint egy nem normális. Elszakadt a gépszíj, és onnantól már nem volt nagyon megállás. Akkor sem, ha éreztem, hogy már sok lesz. Azt akartam, hogy pont annyira sok legyen, mint amit aznap láttam. Nm akartam az igazságot látni, az euforikus ködön át, meg akartam semmisíteni az emléket, ami beleégett az agyamba. A lelkemet pedig mérgezte. De szembe kellett néznem azzal, amit vállaltam. Azzal, ami a halálllal jár. Ez bizony nem csak a végleges ítélet volt, de elkerülhetetlen. Az hogy mikor következik be, azt pedig nem lehet előre tudni. Csak a nagy mindenható. Ha hithű katolikus lennék, talán ez adott volna akkor némi nyugalmat. De őszintén? Inkább csak még jobban dühített. Miért lennének bárkinek ilyen tervei egy gyerekkel? Miért kellett elszenvednie? Kérdések záporoztak a fejemben, de a válasz elmaradt. Minden egyes ilyen alkalommal. És egy idő után talán mondhatjuk úgy is, hogy megtanultam kizárni az érzelmeimet. Amivel viszont az is járt, hogy bármilyen emocionális reakciót kiöltem magamból. Kizártam őket az életemből, mert a munkámat nem segítették. Dúló érzelmekkel, pedig aigha tudtam kívülről szemlélni, az előttem feltárulkozó eseteket, amik ígényelték, hogy a mélyére ássak. Azt is, hogy a lehető legrosszabb eseménysorokat pörgessem végig magam előtt, akármilyen sérüléssel fekszik előttem egy halott. Akárkin is ejtettek sebet. Tudnom kellett hideg, racionális fejjel gondolkodnom, különben már rég alkoholista lennék. És minden áldott nap azt hiszem lenyakalnék egy üveg bort, amíg az álom el nem nyom.
Gondolatok cikáznak a fejembe, már-már zavaróan térítenek le az eredeti elképzelésről, hogy mit is kéne csinálnom. Nem szerettem az ilyen pillanatok, nem tudtam velük egyszerűn mit kezdeni. Az én nosztalgikus élményeim kevésbé voltak kedvesek, vagy éppen szívet melengetőek, mert nagyrészt a halál főszerepet játszott benne. De szokták mondani, aki kurvának áll, ne csodálkozzon, ha megbasszák. Beletúrok a hajamba, és ha valaki most látna, szerintem azt hinné, hogy minden a legnagyobb rendben. Kicsit lazán helyezkedem el a bőr széken, lábaimat pedig az asztalnak támasztom ki. Egy pillanatra, hagyom, hogy a bőr érdes ölelése ellazítson, lehunyom a szemeimet. És mély levegőt veszek. Tiszta gondolatok.. Gyertek csak. Várom őket. Ahogy a szakember kérte. De két perc elteltével, rá kellett jönnöm, hogy ez lófaszt sem ér. Úgy Isten igazából, az egész terápia nem ért semmit. Ezen a héten a káromkodás egyéb fokozatairól próbált leszoktatni, ami nem túl sikeres vállalkozás volt, ha egy olyan emberről van szó, mint amilyen én vagyok. Elég egy leszakadt fej, vagy egy elhagyott kar, amit kint hagytak a hullaszállítók, az útközepén..és máris kicsúszik, egy ízes bassza meg. Ez a munkám egy részével járt. Olyan perverz örömforrás, mint a rendőröknek a fánk, vagy mint a tűzoltóknak a tömlő kiejtése. Tuti valami félreérhető vigyorral az arcukon ejtik ki.
Magánéleti problémáim egyik okozója tehát, maga az, akinek meg kéne oldania azokat, vagy legalábbis enyhítőleg hasson rájuk. De az irányt valahol nagyon eltévesztettük, és meggyőződésem, hogy Alaszkában tartunk, nem pedig Alabamába...
- Dr. Hollson..- Ethan hirtelen ront be az irodába, én pedig majdnem borulok a székkel együtt, szerencsére, ezt még időben sikerül megakadályoznom.
- Ethan, legközelebb legalább kopogjon, már ha beront azon a tetves ajtón.- Na pontosan erről beszéltem. Ethan volt még a legnormálisabb a gyakornokaim közül, és talán még az agya is a helyén volt.
- Elnézést, hívatott.- úgy nézett ki, mint aki a világ másik feléből rohant ide a kérésemre, és már az indulásakor késésében lenne. Halálfélelem körvonalazta az egész arcszerkezetét. Úgy nézz ki mindenkiből ezt váltom ki. Komótos mozdulattal állok fel, és a három hulla elé állok, akik között választanom kéne.
- Ülj le, mielőtt itt kapsz nekem asztmás rohamot.- intettem a szék felé, közben fontolgatom, hogy ne hangozzon teljesen betegnek a kérdés.
- Maga melyik hullát mutatná meg egy hölgynek?- ennél jobban megfontolhattam volna, tekintve, hogy Ethan olyan fehér árnyalatokban játszott, ami már lassan szürke volt inkább.

Ok, mondhatjuk, hogy Gretel kér meg erre. Ismerve Gretelt pedig, nem hinném, hogy ha ilyesmire vállalkozik, akkor nincs felkészülve egy-két dologra. Ethan szerint jobb lenne, ha inkább Gretel választana. Legyek vele, ebben az amúgy is furcsa dologban előzékeny. Ebben volt valami igazság, csak éppen az volt a baj, hogy ettől függetlenül tudtam, hogy milyen lesz az egész. Gretel rendelkezett, olyan energiákkal, kisugárzással, ha úgy tetszik, ami felébresztette bennem, azt a férfit, amelyik szeret hódítani. Ez pedig azért volt igazán bonyolult, mert a hölgyemény igencsak házas volt, és nem mellesleg a haverom felesége volt. Így amikor megfordultam náluk, többnyire azért próbáltam formális keretek közé szorítani a beszélgetéseink nagyrészét. Még véletlen sem súrolni, azt a bizonyos határt, amit én azért erőszeretettel, szerettem dörzsölgetni, ha egy hasonló jelleggel bíró nővel volt dolgom, mint Barry végzetesen barnaszemű asszonykájával. Feltűrve halványkék ingem ujját várakozom, az említett hölgyre, aki éppen a gondolataim közepette jelenik meg az ajtó előtt, jelezvén, egy finom kopogással, hogy itt van.
- Mrs. Gressen.- nyitok ajtót neki, némi játékosággal egybekötve, és arrébb állva beljebb engedem őt. Ha beért, egy apró puszival üdvözlöm őt, kényesen ügyelve arra, hogy valahol a dereka és a háta között érintsem őt, és a kezem legfeljebb csak feljebb csússzon, akár egy baráté, és nem lejjebb, mint mondjuk egy seggfejé.
- Mizujság otthon? Barry? - teszem fel a kérdést, miután elengedem őt, és egy féloldalas mosoly jelenik meg az arcomon.
-Na jó, nem ...ez így . Gretel, mondd kérlek, hogy nem valami Szophoklészi vérfertőzéses, apagyilkosság megírására készülsz...- nézek rá komolyan, de hangomból kihallani, hogy nem gondolom komolyan. Habár az említett személy munkáságával voltak fenntartásaim.
- Én komolyan, szeretek a munkádról beszélgetni veled, de amikor az átnyúlik az enyémbe..elgondolkodik az ember.- kacsintok rá.
- Na jó, hármat készítettem neked elő, de igazából van mindenféle..baszki úgy érzem magam, mint egy piacon komolyan.- rázom a fejemet.- Szóval biztos, hogy ezt szeretnéd?- áll meg a kezem a fehér lepedő felett, és Gretelre nézek kérdőn felvont szemöldökkel. Még meggondolhatja magát, de őt ismerve..nem fogja.