Húsz perc szünetem volt az előző páciensem után, míg Theo időpontja is elérkezett. Tehát, húsz percem volt arra, hogy kiiktassam ezt a szar kamerát, de mivel nem vagyok egy technikai zseni, még így sem voltam biztos benne, hogy sikerült, így meg kellett róla bizonyosodnom. Már öt perc késésben voltam, Theo már valószínűleg bent ül a teremben és vár. Nyilvánvalóan nem érti, hogy a francban vagyok, sosem szoktam késni. Ez így is baromi nagy veszteség, de bizonyára megéri.
- Candice, a kamera nem működik, valami baj lehet vele, ránéznénk – szól utánam az őr, mielőtt még benyitnék, de megállítom.
- Nincs erre most időm, így is öt perces csúszásban vagyok és ebből a kezelésből egy percet sem szeretnék elvesztegetni, így sincs jó passzban most a páciens. Eddig egy ujjal sem ért hozzám, nem most fog, de ha mégis, akkor majd kiabálok, azt úgyis hallja Simon – biccentek a válla fölött a másik őr irányába.
- De ez nem így megy, Candice. – Ó istenem, ne húzd már az időt! Kezdek kicsit türelmetlen lenni.
- Hidd el, hogy ismerem már annyira, hogy nem lesz baj. Mellesleg ha lenne, akkor kiválóan kifejlesztettem az önvédelmi fogásokat, ne aggódjatok értem – mosolyodom el halványan, majd végre bólint, és be is slisszanok az ajtón gyorsan, a mosolyt pedig nem igazán tudom lemosni az arcomról.
- Na szia. Bocsi a késésért – huppanok le a székre vele szemben, zsebemben egy kis alkatrészével a kamerának. A kezelés végén majd nehogy elfelejtsem visszacsempészni, mert az gyanús lenne, ha hiányozna belőle... – Mi a helyzet? Jól vagy? – kérdezem, türelmetlenül toporzékolva a lábaimmal, és mivel nem akarok egy percet sem elvesztegetni az időnkből, képtelen vagyok nyugton ülni. Fel is pattanok hamar és az alkarjához nyúlok, hogy ő is kiegyenesedhessen velem szembe.
- Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy rossz voltam ééés elkövettem egy kisebb bűnt? – mosolyodom el, mert hát ez az én számból mégis csak egy kicsit furcsán hangzik, bár ő nem tudhatja, de korábban eszembe nem jutott volna ilyesmit tenni, mert baromira féltem volna a lebukástól. Mióta viszont ismerem és teljes mértékig belehabarodtam, valahogy eltűnt a veszélyérzetem. A zsebembe nyúlva előveszem azt a kis ujjamnyi alkatrészt, amivel elértem –körülbelül fél napnyi videótanulmányozás után-, hogy ne legyen képe a kamerának, mert betörni azért mégse törhettem be, és a két ujjam közé csíptetve felé mutatom, az arcomon szétterülő elégedett mosoly pedig nem is tükrözhetné jobban a büszkeségem. – Szóval most szabadon megcsókolhatsz – csúsztatom a kezem az állcsontjára és közelebb hajolok hozzá, miközben a szemem egy pillanatra sem veszem le az övéről. Úgy érzem magam, mint egy tinilány, a gyomromban felélednek azok a bizonyos pillangók, mintha az első csókra várnék életemben. Egy hónapja nem volt lehetőség még egy érintésre sem, nemhogy csókra, így ez most olyan lesz, mint kiszáradás szélén egy csepp víz.  

Candy & Theo

It’s fun to be a box of cats.

Furcsa, hogy késik, eddig egyszer sem fordult még elő, és önkéntelen meg is fordul a fejemben, hogy vajon az FBI állhat-e a háttérben. Nem mintha bármi okom lenne ezt feltételezni, de a megérzés hirtelen rám tör, ami talán csak azt jelzi, hogy aggódom érte.
Az általa írt jelentésnek az utóbbi két hónapban máris nagy hasznát vettem. Végre most már kihallgatásokra is behívnak, és megindult az a játszma, amire az elejétől fogva készültem. Bár eddig még nem bukkantam egyikük nyomára sem, türelemre kell intenem magam, számítottam rá, hogy ez időbe telik majd. Akár évek is eltelhetnek, mire újra elkövetnek valamit, amiről legalább egy morzsányi infót is szereznek a törvény hű emberei. A legutóbbi kirándulásom alkalmával pedig Ivyval is összetalálkoztam. És mint számítottam is rá, nem maradt bennem nyomtalan. Az utóbbi egy hétben sokat járt a fejemben, egyszerűen képtelen vagyok elfogadni, hogy ennyire gyűlöl. Biztos vagyok benne, hogy csak álca. Annak kell lennie. Akár önmaga előtt is. Egyszerűbb emögé menekülni, mint szembenézni vele, hogy lehet, mégis ártatlan vagyok, hogy cserbenhagyott, vagy hogy még mindig nem vagyok közömbös számára.
A gondolatom viszont el is pattan, ahogy Candy végül mégis berobban. Kíváncsian követem a vonásait, de rosszkedvnek, vagy negatív feszültségnek nyoma sincs rajta. Próbálom értelmezni a szituációt. Ennyire azért még sosem örült nekem.
- Öm. Ezt inkább most kivételesen én kérdezném tőled – pillantok rá kérdőn, ahogy szinte toporzékol a lábaival. De nem is marad sokáig ülve, felém lép, és az alkaromnál fogva felhúz a székről. Még mindig csak sűrűn pislogok, mi lelte.
- Ez valami spéci, pszichológiai gyakorlat? – húzódnak félmosolyba az ajkaim most már. Nagyon rejtélyesen folytatja. Elkövetett valamit? A homlokom finom ráncba fut. De egyelőre nem tudom eldönteni, hogy aggódnom kellene, mert valami hülyeséget csinált, vagy mire akar kilyukadni.
- Hát, ha ezzel arra célzol, hogy mindjárt berontanak, és elráncigálnak, akkor azt mondanám, inkább csókolj meg – pillantok rá, az arcomon még mindig a mosoly és az értetlenség keverékével. Az az kütyü, amit felmutat viszont nagyon is ismerős, ahogy meglátom, egyből felvonom a szemöldököm.
- Á, így már minden világos – mormogom halkan, és nem is kell kétszer kérnie, a kezeim ugyan meg vannak bilincselve, de közelebb hajolok hozzá, és megteszem, aminek eddig csak az emlékeit őrizgettem. Az érintése azonnal hatással van rám, a vérem felpezsdül, a bőröm szinte vibrál. Borzalmasan szomjaztam már a közelségét, másrészt viszont valóságos kínzás, hogy csak ennyi jut nekünk. Annyi, annyiféleképpen tudnám folytatni ezt a jelenetet, de csupán képzeletben, hiszen hiába vette ki azt a kis alkatrészt, nem engedhetünk magunknak sok időt, mert bármikor beléphetnek azon az ajtón. Pláne így, hogy nincs kamera, már az is nagy dolog, hogy rá tudta venni az őröket, hogy egyáltalán beengedjék, és nem azt közölték vele, hogy sajnáljunk, a biztonsági előírások hiányában a mai alkalomról el kell tekintenie.
- Köszönöm – suttogom az ajkaira, mielőtt hátrébb húzódnék. De azért nyomok rá még egy csókot, csak azután lépek hátrébb, nagy nehezen. – Még mindig túl sokat kockáztatsz miattam – jegyzem meg, és azzal inkább vissza is ülök a székbe, amíg még van hozzá lelki erőm.
- Ez… intenzív kezdés volt – mosolyodom el, ahogy visszapillantok rá. – Folytatásképp egy sztriptíz show? – dobom fel az ötletet, de nyilván csak a jókedv mondatja velem, és erről a szám csücskén ülő mosolyránc is hűen tanúskodik.

Képtelen vagyok megállni, hogy ne mosolyodjak el, mint a vadalma, ahogy a betoppanásom pillanatában már kiül az arcára az értetlenség. Nem mintha nagy általánosságban nem lennék ilyen vidám meg vigyori, de ma a szokásosnál is jobban pörgök és ezt vélhetőleg észre is vette, szóvá is teszi.
- Én a lehető legjobban. Főleg most, hogy végre kedd van. A hétvége olyan komótosan telt, azt hittem már sosem jön el ez a nap. – De eljött és akciózhattam kicsit, pontosan minden úgy is ment, ahogy elterveztem. Eddig. Nem veszélytelen a dolog, ugyanis bármikor „ránk törhetik" az ajtót, és bevallom, az adrenalin rendesen dolgozik is bennem, de valahogy szeretem ezt az érzést. Sosem gondoltam, hogy majd ennyit fogok kockáztatni egyszer egy férfi miatt.
- Ez kérlek, személyre szabott, Candy-féle pszichológiai gyakorlat, csak neked, Theo – somolygok az orrom alatt, ahogy pedig az arca egy vonalba ér velem, csupán ettől égni kezd az arcbőröm. Nagyon durva hatással van rám. Az adrenalintól vagy a mostanra már szokatlan közelségétől a kezeim egy kicsit még remegnek is, ahogy pedig felé mutatom azt a kis szerkezetet, ezzel egyszerűen le is bukok előtte.
Az ajkairól sem tudom levenni a tekintetem, miközben beszél, ahogy pedig azt mondja, csókoljam meg, a tekintetem az övébe fut és a kütyüt forgatva az ujjaim között szabad utat is adok neki. Jobb kezem ujjai szétterülnek a mellkasán, a csókja pedig egyszerre esik jól és kínoz is. Lehet, hogy ezt nem gondoltam át alaposan. Nem nehéz az agyamban tovább pörgetni a jelenetet, de aztán egyszerre húzódunk el, homlokom pedig pár pillanatig még az állcsontjához támasztom.
- Nincsenek egész véletlenül idő-fagyasztó képességeid? – nézek fel rá vágyakozva, de aztán egy gyors csók után vissza is ülünk a székre. Óvatosnak kell lennünk és már ezért a pár pillanatért is hálásnak lenni. Csakhogy ez kibaszott nehéz.
- Nem érdekel a kockázat – vonok vállat mosolyogva. Ha tudná, hogy annál sokkal többet, mint amennyiről tudomása van... Nem tudom, mit szólna, de sejtéseim szerint nem örülne, hogy megvezettem, de félő, ha nem tenném, akkor bezárkózna, mert nem bízik még annyira bennem, hogy megértse, nem verem át.
A kérdésére hangosan felnevetek.
- Azt bármikor kamerák mellett is, a security is örülne a műsornak, gondolom – mosolygok. Valószínűleg több hátránya lenne egyébként is, mint előnye egy ilyennek, szerintem beleőrülne a dologba, ahogy én is. Szóval ezt most inkább kihagyom. – Tényleg itt nincs ilyen... hitvesi látogatás? – jut eszembe a kérdés, hiszen ahogy tudom, van valami ilyesmi, de nem igazán tudom, hogy működik? Ez most azért felkeltette a kíváncsiságomat. Na, nem mintha bármi esély lenne arra, hogy ilyesmiben részt vegyünk, mert több, mint valószínű hogy mostanra már mindenki ismer itt, na meg ha valami, az tényleg túl kockázatos lenne.
Van viszont valami, ami igencsak bolygatja a fantáziámat és tegnap óta azon gondolkodom, hogy felhozzam-e neki a témát. Kíváncsi vagyok a sztorira, hiszen biztos, hogy van valami mögötte.
- Tegnap felkeresett egy nő – kezdek is bele a közepébe, mielőtt még meggondolnám magam. – Ivy Mc... – hunyorítok, mert nem emlékszem a vezetéknevére, de valami Mc... – McLaine? – pillantok Theora, hátha mond neki valamit a név? FBI-os, de nem is ez a lényeg, hanem hogy miért vonja annyira kétségbe a jelentést, amit Theo memóriazavaráról írtam? Habár nem mondta ki, de a tekintetén eléggé látható volt, hogy kételkedik.

Candy & Theo

It’s fun to be a box of cats.

- Én sem szerveztem túl a hétvégét – hunyorgok rá bujkáló mosollyal, ahogy hallgatom. A vidámsága rám is átragad. – Leginkább csak… - hajolok közelebb a füléhez. – Rád gondoltam – halkítom le a hangom a mormogás és suttogás keverékévé.
Szóval személyre szabott gyakorlat? Az érintése alatt tizedmásodpercek alatt bizsergőssé melegszik a bőröm, az érzés pedig végigszáguld az egész testemen. A csókja lágy, de türelmetlen, legalább annyira, mint az enyém. A szívverésem hamar szaporábbá válik, a szorosan hozzám préselt tenyere alatt biztos vagyok benne, hogy ő is érzi.
- Kár, hogy ebből nem lehet intenzív terápiára járni – lehelem még az ajkaira, mielőtt elhúzódnék, amíg még meg tudom tenni. Az akaraterőmet jócskán megtépázta a supermax, és biztos vagyok benne, hogy ennek örökre megmarad rajtam a nyoma, de mióta itt vagyok, és nagyrészt a Candyvel töltött időnek hála, azért kezdenek ténylegesen is gyógyulásnak indulni azok a sérülések, amiket az a bizonyos hat hónap hagyott hátra. Nagyon lassan, de napról napra egyre többet kapok vissza magamból. Ahogy beindultak a kihallgatások, és újra ráléphettem a gondosan előkészített sakktáblámra, egyre kevésbé érzem, hogy meg fognak tudni állítani ezek a rácsok.
- Dolgozom rajta – mozdul az állam két rövid pillanatra a homloka alatt, hogy biztosítsam róla, nekem is a terveim közt szerepel kibabrálni az idővel. Majd a szemére vetem, hogy túl sokat kockáztat, és ezt halálosan komolyan is gondolom; az egy dolog, hogy nekem ez az életem, de neki nem, és ő – velem ellentétben – még elég sok mindent elveszíthet, ám a válaszát hallva egy halvány, árulkodó mosoly akkor is az arcomra tolakszik. Persze, hogy jól esik ezt hallani. És azt sem tudom letagadni, hogy az ilyen húzásai csak még vonzóbbá teszik számomra. Mindig is ez volt a gyengém. Ez alól egyetlen kivétel volt, mégpedig Ivy. Ő maga volt az ártatlanság, így visszagondolva, nem is értem, mi fogott meg benne annyira, bár tény, hogy nem kellett hozzá sok idő, hogy ez megváltozzon.
- Cseppet sem áll szándékomban osztozkodni vele – mondom rá szinte azonnal, mikor a securitys szemszögéről beszél, bár ezek egyelőre még csak üres szavak a részemről, tudom. A hitvesi látogatás felvetésére viszont most én vagyok az, aki röviden felnevet.
- De. Itt már van. Már csak egy hitvest kellene kerítenem hozzá. És lehet az is segítene az ügyön, ha nem lennék továbbra is elkülönítve őrizve. – A magánzárkásoknak nem biztos, hogy engedélyezett. Bár ez amúgy is tárgytalan, de azért hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esett jól belegondolni. Vagy hogy még sosem tettem volna…
Ahogy témát vált, a figyelmem azonnal az arcára siklik, mintha már most megérezném, hogy ez valami olyasmi lesz, aminek nem fogok örülni. Tegnap felkeresett egy nő. Bár ez még önmagában nem tűnik veszélyesnek, mégis van benne valami, ami már óvatossága int. A folytatás viszont váratlanul ér, és meg is döbbent. Ivy? Az említésére rengeteg kérdés suhan át a gondolataim közt. Mit akarhat Candytől? Vajon tudja, hogy…? Tud rólunk? Vajon értesült róla, hogy mi történt velem?  Vagy ezt még mindig csupán az a naiv részem reméli, aminek talán sosem lesz teljesen közömbös? Ha akart volna, bármikor bárminek utánanézhetett volna velem kapcsolatban. Meg is látogathatott volna. Szóval nem, nem hinném, hogy felőlem érdeklődött, hűtöm le magam szinte azonnal. Pláne azok után, amiket legutóbb mondott. De akkor mit akart?
- Laine – fejezem be Candy helyett halkan a nevet, mikor elakad a folytatásban. Nem hinném, hogy sikerült előtte pókerarcot vágnom. Bizonyára leszűrte, hogy ismerem. Legalábbis nem hangzik idegenül a név. Remélem, sokkal többet azért nem.
- És mit akart? – kérdem egyelőre viszonylagos közömbösséget színlelve, de azért feszülten figyelek minden egyes szavára.

Imádom látni, ahogy mosolyog. Ilyenkor mindig megveregetem magamban egy kicsit a vállam, hogy valamit csak-csak jól csinálok, legalábbis azt hiszem, nekem is van némi közöm ehhez. Főleg, ha már így poénkodik is. Elmosolyodom a megjegyzésen, és a mosoly csak szélesedik, ahogy azt mondja, rám gondolt.
- Hm, ez hízelgő, ha az egész hétvégéd erre szántad – nevetek fel halkan. – Én szabadlábon is ezzel töltöttem a hétvégét – teszem hozzá, hisz tényleg így volt. Rá gondoltam, meg arra, hogy lehet végre majd esetleg két percünk külső szemlélődők nélkül és iszonyatosan boldog vagyok, hogy ez tényleg sikerült. Érzem, ahogy a tenyerem alatt felgyorsul a szívverése a közelségemre, de rólam sem mondható el más. Jó érezni, hogy egy kicsit újra közelebb tudhatom magamhoz, hiszen annál kínzóbb nem igazán létezik, mint hogy egymással szemben, két lépés távolságban ücsörgünk egymással, mindenféle érintkezés nélkül.
- Hát, majd igyekszem kitalálni valamit erre. Lehet, csak nem olyan egyszerű a helyzet, de néha úgy érzem, bármire képesek vagyunk – mosolygok, bár ez tényleg nem lenne könnyű. Nyilván ő is tudja, hogy az én kezem sem ér el sokáig, sajnos nem tudom megváltani a világot, szóval nem sok esély van erre. Majd, ha kiszabadult. Még mindig reménykedem benne, hogy az a nemrég említett húsz-harminc év nem annyi lesz. Ez a „dolgozom rajta” kijelentés pedig egy pillanatra megakaszt, a tekintetemben észre is veheti a felcsillanó kíváncsiságot, de nem bolygatom a témát egyelőre.
A megjegyzésére szélesen elmosolyodom, majd érdeklődöm a hitvesi látogatás iránt is. Hogy ez eddig miért nem jutott eszembe? Na jó, ez persze csak elméleti, vicc-síkon mondom, mert fizikai képtelenség lenne ezt kivitelezni kettőnk között így, hogy itt dolgozom.
- De egyébként nem feltétlen kell házasnak lenni ehhez, vagy rosszul tudom? Végül is mindegy, bármikor feleségül kérhetsz – viccelődöm még mindig egy kicsit, de mind a ketten tudjuk, hogy a vicc mögött van egy kis fájdalom, egy kis vágyódás, hisz köztudott, hogy ez köztünk sehogy sem lenne lehetséges, csak egy kicsit megbolondultunk, azt hiszem.
Aztán eszembe jut a nő, aki tegnap felkeresett. Azóta nem igazán tudok másra koncentrálni, furdalja az oldalam a kíváncsiság, és habár gondolkodtam rajta, hogy rákérdezzek-e Theonál vagy sem, végül mégis arra jutottam, hogy úgysem tudnék nyugodtan aludni, ha nem kapok választ. A nevére nem emlékeztem már pontosan, ugyan valami derengett, de Theo könnyedén kiegészíti, ami biztosít afelől, hogy nem idegenek egymás számára. Bólintok, ahogy kimondja a nevét. Igen, így már emlékszem. Nem kerüli el a figyelmem az arcán átfutó meglepettség.
- Rólad kérdezett ezt-azt. Lényegében arra volt kíváncsi, hogy a memóriazavarod mennyire hiteles. Legalábbis gondolom, hogy ez volt a lényeg. Azt kérdezte, hogy mi alapján állapítottam ezt meg, és a többi – vezetem fel a dolgot, ami valójában történt. Eloszlattam a kételyeit remélhetőleg, alaposan alátámasztottam a diagnózist, de gyanús ez az egész nekem. Először nem is igazán akartam neki válaszolni, lévén fogalmam sincs róla ki ő. Mégis valami furcsát véltem felfedezni a tekintetében, a reakcióiban. Nem tudom. Utálatot?
- Ismered? – kérdezek rá kerek-perec, mert hát az nyilvánvaló, hogy nem idegen neki, inkább az érdekelne, hogy honnan és mi a háttér sztori, de inkább így érdeklődöm, jobb lenne, ha magától mesélné el…  

Candy & Theo

It’s fun to be a box of cats.

Bármikor feleségül kérhetem. Még fel sem ocsúdok ebből a vicceskedő megjegyzésből, mikor ugyanazon nő szájából előkerül Ivy neve. Igyekszem koordinálni a vonásaim, és minimálisra mérsékelni a meglepetés nyomait az arcomon, de belülről, úgy érzem, egészen belesápadok. Fogalmam sincs, mit akarhatott Candytől, de a velem való találkozás óta nehezen képzelem el, hogy a jószándék fűtené felém. Meg van győződve róla, hogy mindaz, amivel vádolnak színigaz, és hogy évekig szörnyet melengetett a keblén. Nem mondta, de ez alapján nem volt nehéz kitalálni, hogy ezért jelentkezett az akadémiára, amíg én a supermaxben sínylődtem, addig ő szorgosan vette a zsaruleckéket, hogy a hozzám hasonlóak elleni küzdelemnek szentelhesse az életét. Illetve de, ezt talán mégis mondta. Milyen nemes lelkű leány. Elég lenne csak egyetlen szó a számból, és máris elúszna ez a szép és ambíciókkal teli jövőkép, nem esne nehezemre elérni, hogy bűnrészességgel vádolják, ami mellesleg nem is áll olyan távol a valóságtól, persze nem a terrorizmus kérdésben, de azért bőven akadna olyasmi, amiért apuci befolyása ide vagy oda… Meg sem hallgatott. Megpróbálhatom elhitetni magammal, hogy túl vagyok rajta, és ezen az egészen, de nem tudom, hogy valaha is fogja-e fedni a valóságot. Elég ironikus az időzítés, de őt tényleg feleségül kértem.
- A hírnév átka – jegyzem meg komolytalanul, amint kimondja, rólam kérdezgetett a hölgy. – Végül is mindig is vágytam rá, bár kicsit jobban örültem volna, ha inkább valamelyik tolvajmunkámmal válok legendássá – beszélek, mert ezzel eloszlatom a pillanat drámaiságát és az első meglepetés után maradt néhány másodpercnyi csöndet.
Gondolhattam volna, hogy nem fogja annyiban hagyni ezt a memóriazavaros témát. Bár azt nem tudtam, hogy ilyen gyorsan eljut hozzá is a hír. Ő ismer, tényleg ismer, így kétségkívül azt is sejti, hogy mesterkedem valamiben. Ha mindenki mást át is tudok verni, vele akkor is nehéz dolgom lesz. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer ellenem játszik majd, és minden vágya az lesz, hogy a rácsok mögött lásson megrohadni. Vajon tényleg így van, vagy csak magával is elhitette ezt a baromságot?
- Végül is nem nagy meglepetés, számítottam rá, hogy lesz, aki majd rákérdez. Múlt héten hivatkoztam rá először egy kihallgatáson, szóval debütált a kicsike – indoklom meg, hogy miért kerülhetett sor erre a beszélgetésre. – Nekik ez elég kellemetlen, de remélem, tanulnak belőle: ne pocsékold el, amire még szükséged lehet. – Arrogáns vagyok, végre megint. Már egészen hiányzott ez az énem, de újra van értelme a dolgoknak körülöttem, és egy kicsit újra nyeregben érzem magam, ez pedig még idebent is feltölt. Elég szomorú, de nem sok kellett volna hozzá, hogy ne csak kamu legyen az a papír.
A szám széléről viszont nem tudok eltüntetni egy apró, de elégedett, már-már kárörvendésbe hajló félmosolyt. Valahol az is hízeleg, hogy Ivy figyelme újra felém fordult, még ha veszélyes, akkor is. Mit gondolt? Majd csak úgy hagyom, hogy elnyeljen a börtön?
- Gondolom, könnyen leráztad a kérdéseit. – Bízom Candyben, meg fogja védeni az álláspontját, elvégre hogyan is vonhatná kétségbe egy szakember szavait egy nem olyan rég érkezett, nyelvészeti felelős gyakornok? De végül el is jutunk oda, amire számítottam, már a téma felbukkanása óta. Ismerem-e ezt a gyanakvó természetű, szemtelenül fiatal nőt?
- Nem – ingatom meg a fejem, és mondom ki egyértelműen, bár tudom, hogy nem erre a válaszra számított. Nem rá nézek közben, hanem mintha gondolkodnék valamin. Nem feltétlen hazudni akarok neki, de a helyzet az, hogy csak hittem, hogy ismerem őt. Ahogy reagált erre az egész rémálomra, és ezek a mostani húzásai teljesen idegenné teszik.

A hírnév átka. Persze. Nem tudom, nekem roppant mód furcsa ez az egész. Majdnem száz százalékig biztos vagyok benne, hogy ismerik egymást és nem idebentről. Nem tudom. Női megérzés, de ha igazam van és így van, akkor onnantól kezdve már abban is közel biztos vagyok, hogy nem ápoltak jó kapcsolatot egymással.
Ahogy viccelődni próbál, alig láthatóan, de felszalad a szemöldököm.
- Hm – mondok ennyit és egy hangyányi mosolyra görbül a szám széle. Itt nekem valami bűzlik. Főleg így, hogy már terelni is próbálja a témát egy kissé, a tekintetemen észreveheti, hogy úgysem ver át, szóval kár erősködnie.
Látom a vonásain, hogy valamin gondolkodik, hamar meg is szólal és figyelmesen hallgatom, ahogy beszél.
- Tulajdonképp én sem vetettem el a lehetőségét. – Annak, hogy majd valaki rákérdez. Persze, hogy nem. Itt nem erről van szó, hanem hogy hogyan kérdezte. Theo nem tudja, de én láttam annak a nőnek a tekintetét és a kétkedését. Lehet, hogy nagyon félregondolom a dolgokat, de nem gondolom, hogy így van. Meggyanúsítani sem akarom, sokkal jobb lenne, ha magától mondaná el a dolgokat, de úgy látszik, még mindig nem bízik bennem annyira, hogy megtegye, és ez valljuk be, nem esik olyan jól.
A hangszínén egy kicsit meglepődöm, ezek a mondatok kicsit másképp hangoznak, mint ahogy az eddig Theo kommunikált és ez kettős érzéssel tölt el. Egyrészt az ötlik az eszembe, hogy eddig nem is ezt a felét ismertem, másrészt pedig, hogy: Wow, ezek a mondatok már majdnem úgy hangzanak, mint aki nagyon elhatározta magát! És ez nagyon is tetszik. Pár pillanatig már-már azt gondolom, hogy ez az ember még idebentről is képes elérni ezt-azt, ami nagyon jó. Bíztató.
- Nem volt túl egyszerű leráznom – felelek, mert hát tényleg nem elégedett meg két szóval. – Azért sikerült – teszem hozzá, mielőtt még kételkedni kezd. Kétségbe nem vonhatja ez az Ivy sem a szakvéleményem, ahogy senki más az FBI-nál, de bassza meg, még mindig, én is az ő emberük vagyok, ha úgy nézzük. Olyan szinten halmozom a hazugságokat, hogy lassan már nem számolom. Trükközök, és mindezt ezért az emberért teszem.
Nem erre a válaszra számítok. Nem ismeri? Ne vicceljünk már. Megköszörülöm a torkom, mielőtt még bármi meggondolatlan fogalmaznék meg hangosan.
- Nem? – kérdezek rá végül mégis, hangomban egy kis gyanakvással, amit valószínűleg ő is kihall. – Nekem márpedig úgy tűnt, hogy az a nő jól ismer téged. – De honnan? Keresztbe teszem a lábam, várakozóan pillantok rá, a tekintetem kíváncsiságot sugároz és azt hiszem, egy kis irigységet is. Ha ennek az Ivynak valóban megadatott a lehetőség, hogy ismerje Theot a börtön falain kívül, akkor igenis féltékeny vagyok rá.
- Nem mondanád el mégis? Theo, én is megtarthattam volna magamnak a dolgot. Nem feltétlenül kell közölnöm veled mindent, ami odakint történik – sóhajtok mélyet. Tényleg nem akartam ilyen konkrétan fogalmazni és rákérdezni. Próbálok ezzel arra célozni, hogy én mindent megteszek annak érdekében, hogy a lehető leggördülékenyebben haladjanak a dolgok. Persze nincs rendben, hogy én sem mondok igazat neki, de mindent az ő érdekében teszek. – Tiszteletben tartom, ha nem akarod elmondani persze, mert tiszteletben kell, hogy tartsam, de azt hittem, hogy jobb a kapcsolatunk – nézek a szemébe, ha felnéz, és hátradőlök, várva a csodára. Vagy valóban nem ismerné? Nem, nem hinném, hogy így lenne…

Candy & Theo

It’s fun to be a box of cats.

Nem viccelődöm. Halálosan komoly vagyok. Mindig úgy képzeltem, hogy ha egyszer elkapnak, még ha nem is mondják ki, de tudni fogják, hogy egy profit kaptak el. Nem egy pitiáner, alantas kis bűnözőt, és nem is olyasvalakit, akinek a tettei olyan nagyot vétettek volna az emberiség ellen, de attól nyomot hagytak. Habár az is igaz, hogy tulajdonképpen sosem hittem benne, hogy valaha is ténylegesen el tudna kapni valaki. De ez, ami most van… minden szempontból a lehető legrosszabb, ezzel mindketten tisztában vagyunk.
Ettől függetlenül látom rajta, hogy nagyon is szöget ütött a fejében ez a téma. Ilyen nagy hatással lett volna rá Ivy? El sem tudom képzelni, hogy nézhetett ki ez a találkozás, és talán addig jó. Viszont a kíváncsiságát felszította. Nem fogja elhinni nekem, hogy nem ismerjük egymást, ezt már most biztonsággal le lehet szűrni, én viszont nem tudom, hogy el akarom-e árulni neki. Nem mintha annyira védeni akarnám Ivyt. Vagy igen? Még ezek után is? Nem tudom, mi történt vele, miért változott meg ennyire, erről nem volt alkalmunk beszélgetni, mert sokkal fontosabbnak tartotta kifejteni, hogy milyen pokolravaló szörnyeteg vagyok, de azért különösebben ártani így sem akarnék neki. Csakhogy úgy tűnik: ő nem elégszik meg ennyivel. Ő harcolni akar. Ezért jelentkezett az akadémiára, és ezért akar FBI-os lenni. Eddig nem akartam komolyan venni, már azt a részét, hogy csakugyan ellenem fordulna, azt hittem, bőven elég elégtétel neki, hogy supermaxbe zártak, és hogy ilyen állapotban látott, de ezek szerint tévedtem. Szaglászik. Sőt, máris gyanút fogott.
És ha így nézzük, az egyetlen szövetségesem Candy, talán nem árt, ha tud róla, Ivy miféle fenyegetést jelent. Arra, hogy sikerült leráznia, bólintok. De valójában cseppet sem hiszek benne. Most talán igen, de Ivy nem az a típus, aki könnyen fel fogja adni, és ez Candy miatt is zavar. Habár úgyse hinne neki senki, azért ki tudja, ha valaki elég kitartóan keres, elképzelhető, hogy egyszer mégis talál egy hibát.
Tudom, hogy nem fogja teljesen elhinni, ennek ellenére mégis azt mondom, hogy: nem. És ezt a jelenlegi nőt csakugyan nem ismerem. De az igazság talán inkább az, hogy én sem akarom újra felidézni ezt a történetet. A következő mondatával viszont meglep.
- Mi alapján tűnt úgy? – Pszichológus, sok apróság nem kerüli el a figyelmét, ami másoknak nagy eséllyel igen, de erre kíváncsi vagyok, mi alapján szűrte le. Mert abban biztos vagyok, hogy Ivy ezt az egyet nagyon el akarta rejteni előle. Nem akarná, hogy bárki is kapcsolatba hozza velem. A legkevésbé sem. Azzal ő csak veszíthet.
Aztán ahogy újra rákérdez, a szavaiból, és a hangjában érezhető csalódottságból megértem, hogy valamiért fontos neki ez a kérdés. Bizalmatlanságnak fogja kezelni, ha hallgatok. Felnézek a szemébe, majd újra elpillantok róla, és megnedvesítem az ajkaim.
- Jól van. Igazad van. Jobb, ha tudod – sóhajtok. – De nem egy könnyű történet – bocsátom előre, bár elmesélni nehezebb lesz, mint végighallgatni. Egy pillanatra lehunyom a szemem, nem is tudom, honnan érdemes kezdeni. Hogy lehet ezt megfogalmazni?
- Azt kérdezted, ismerem-e. Négy évig ismertem, és biztos voltam benne, hogy soha senki nem látott még belém ennyire mélyen. Tudta, hogy ki vagyok, és annak ellenére, hogy szöges ellentétben álltam mindazzal, amiben nevelkedett, és amit az egész családja képviselt – az apja az FBI egyik vezető beosztású ügynöke, a törvény embere –, igent mondott, amikor feleségül kértem.
Tartok egy apró szünetet, hiszen akaratlanul is felidéztem a jelenetet, de hamar kiszakítom belőle a gondolataim.
- El akartunk utazni együtt, bárhová, az úti cél nem volt lényeges, csak arra vártunk, hogy befejezze az egyetemet, de egy hónappal előtte arra ért haza, hogy végignézte, ahogy egy rendőrautóba tuszkolnak, bilincsbe verve. Az apja megvető pillantásától kísérve, ami abban a percben nem csak nekem szólt, hanem neki is. Akkor még nem tudta, hogy miért tartóztattak le, de amit akkor láttam a szemében a mai napig elkísér. Most is előttem van, ha lehunyom a szemem.
Azt hittem, nehéz lesz, de miután belekezdtem, a szavak szinte maguktól gördülnek a nyelvemre, mintha már nagyon régóta kikívánkozna belőlem ez a történet.
- Vártam, hogy eljöjjön a tárgyalásra, és beszélhessek vele, elmondhassam, hogy nem követtem el, amivel vádolnak, aztán miután elítéltek, vártam, hogy meglátogasson, de sosem tette meg. Nem tudtam, miért. Persze, sejtettem, hogy a családja megtiltotta, hogy nem akar gyanúba keveredni, azt is, hogy mennyi mindent törtem össze benne, de tudtam, hogy ha valaki, akkor ő nem fogja elhinni rólam. Ezzel a gondolattal keltem minden reggel, és ezzel aludtam el a supermaxben. Hogy bármi is történik, ő hisz bennem, és azt várja, hogy megoldjam a helyzetet, mint mindig, mert ilyennek ismer – sóhajtok ismét, halkan, mélyen, a szememben ezúttal halvány indulattal, ami még mindig a saját tehetetlenségemnek szól, utólag is. Mintha számított volna rám, én pedig cserbenhagytam volna. Nem hinném, hogy ez az érzés valaha is megváltozik bennem.
- Ez tartott életben odabent. Aztán valamiért áthelyeztek. Elkezdődtek a kezelések. Megtudtam, hogy a supermaxben nem is látogathatott volna meg, de itt már igen. És végül meg is tette. Elmondta, hogy nincs még egy ember, akitől jobban undorodna, és akit jobban a börtön legmélyére kívánna nálam. Hogy csak gyűlölettel tud rám nézni azok után, amit tettem. És hogy úgy döntött, FBI-os lesz, a terrorelhárításon akar dolgozni, mert minden vágya, hogy a hozzám hasonlóakat rács mögé dugja. Szóval, a kérdésedre válaszolva, fogalmam sincs, hogy ismerem-e, vagy sem. – Ahogy a végére érek, az ujjaimmal végigzongorázok a térdemen, mintha valamiféle hang nélküli záróakkordot játszanék el.
- Nos, ez a történet. Amire akartál, biztos választ kaptál belőle – pillantok vissza rá. Nehéz lenne megmondani, hogy mit érzek.

Látom rajta, hogy csak nem akarja elmondani a történetet. Biztos, hogy van történet, nem kérdés... és nagyon nem tetszik, hogy nem akarja elmondani. Azt hiszem, kicsit fel is húzom az orrom emiatt, de azért közlöm is vele, hányadán állunk.
- Nem tudom megmagyarázni, de a tekintete, mintha nem éppen a legjobb viszonyt ápolnátok... és azt ne mondd, hogy ez biztos azért van, mert elítél FBI-osként, mert nem. – Ez nem az volt. De tök mindegy, hogy mi volt, Theon is egyértelműen észrevehető volt, hogy ismeri, ahogy kiejtettem a nevét.
Aztán azt hiszem, megérti, hogy miért fontos nekem ez, hogy megtudjam az igazságot és ezt őszintén értékelem.
- Ki vagyok képezve a nem könnyű történetekre – vonok vállat halvány mosollyal az arcomon. Itt a börtönben nem igazán van könnyű történet. Sőt. Abszolút nincs is. De ha azokkal szembe tudok nézni, akkor már csak nem okoz problémát egy ilyesfajta sztori, nemde?
Ahogy viszont rákészül, az valóban azt feltételezi, hogy beszélnie sem egyszerű róla. Vele együtt veszek egy mély lélegzetet és dőlök hátra, majd várakozóan, kíváncsian pillantok rá.
Belekezd és már az első mondatok is érzékenyen érintenek kicsit. És még azt mondta, nem ismeri. Már az elején sejtem, hogy nem egy jó barátról -jobban mondva, volt jó barátról- van szó, hanem többről. Kortyolok egy pohár vizet, de mikor ahhoz a részhez ér, hogy feleségül kérte, szabályszerűen fuldokolni kezdek. Köhögök párat, igyekszem normalizálni a légutam cseppmentességét, és ráemelem a tekintetem.
- Bocsánat, foly... tasd – intek a kezemmel aprót, és alig hallhatóan, mély levegőt veszek. Mindenre számítottam, de erre azért nem. Fuh. A bőröm alá kúszik egy furcsa érzés, amitől úgy érzem, képtelen vagyok leplezni a dolgot. Úgy hívják, féltékenység.
Ahogy folytatja, az érzés csak nő és nő, majd a sztori előrehaladtával dühhé kovácsolódik át, amiért ez az Ivy cserbenhagyta őt. De csak beszéltek még azután, nem? Csak nem hagyta szenvedni egyedül, teljes reményvesztettségben úgy, hogy szerette? Ha valakit szeretek, nem számít ki mit mond, vagy de?
Feszülten figyelek a szavaira, nem szólok közbe, meg szeretném várni, míg befejezi. Addig talán sikerül leküzdenem magamban az indulatot, mielőtt még nagy hirtelenségben túl őszinte lennék. Szóval meglátogatta. Mikor elmondja, mit mondott neki, már nem bírok szó nélkül elmenni az egész mellett.
- Hogy? – emelkedik fel a szemöldököm és értetlenül meredek rá, mint aki nem értette jól, amit az előbb mondott. – Atya ég. Ha én szeretek valakit, nem hagyom cserben a legnagyobb szarban! Ez a legnagyobb szemétség, amit ember elkövethet. – Mérges vagyok. Mérges, mert megadatott neki egy Theo, aki szabadon mozgott a külvilágban, aki akkor jó volt neki, amikor pedig a legnagyobb szükség lenne rá, cserben hagyja! Aztán rájövök, hogy valószínűleg nagyon szerethette és hogy ez baromira fájdalmas téma neki és hogy nem ezt a részét kellene megfognom a dolognak, hanem egy mélyebb oldalát.
- Talán a nyomás az apja részéről... – kezdek bele, de képtelen vagyok ezt így előadni. – Ó bassza meg. Ne haragudj, de nem megy. Nyilvánvaló, hogy borzasztóan szeretted ezt a nőt, de nem akarok mentséget találni neki – fakadok ki végül. A hajamba túrok, egyszerűen nem értem, hogy hagyhatta ennyire magára. – Nem tudok most pszichológusként gondolkodni és nem is akarok – vonok vállat alig láthatóan, ahogy megingatom a fejem. – Inkább be se jött volna – sóhajtom. El tudom képzelni, mekkora törés volt Theonak ezt hallani is, hogy mennyire gyűlöli. – Vajon tényleg gyűlöl? – fogalmazódik meg a kérdés azt hittem, csak magamban, de végül kimondtam, a tekintetem pedig vélhetőleg villanásokat is szórt hozzá. A számat rágcsálom, valamiért bevillant előttem a konkurencia szó. Ki tudja? Én végig kísérem Theot ezen a rohadt nehéz úton, ő pedig majd learatja a babérokat. Hiszen épp az előbb mondta Theo, hogy milyen mélyen belé látott, meg hogy... feleségül kérte. Nyilván nagyon szerette...

Candy & Theo

It’s fun to be a box of cats.

- Pedig… pontosan ez a helyzet. – Elítél FBI-osként. Ettől frappánsabban meg sem fogalmazhatta volna a jelenlegi felállást. Gyűlöl, mert elhiszi, hogy én tettem, és FBI-os, hogy csökkentse a mellkasára nehezedő bűntudatot, amiért bármi köze volt ehhez az egészhez – hozzám –, hogy az apja visszafogadja a kegyeibe, és hogy ezzel is bosszút álljon rajtam. Nem hazudok, Candy, nézek fel a szemeibe, mintha csak azt akarnám üzenni vele, de tudom, hogy nem fog megelégedni ennyi válasszal. És talán tényleg jobb, ha tudja: Ivy mennyire elszánt lesz ebben az ügyben, és hogy miből meríti a motivációt.
Mikor azt mondja, ki van képezve, bólintok, majd a pillantásom lassan lesiklik róla. – De én nem – jegyzem meg halkan, mellékesen, hiszen ez nem befolyásol semmit, mindössze azt akartam átadni vele, hogy annyira nem könnyű erről beszélnem. És ebből már tudni is fogja, ha eddig nem sejtette volna, hogy Ivy fontos volt nekem.
Soha senkinek nem meséltem erről, és habár rengeteget járt a fejemben, hangosan kimondani más. Sokkal… valóságosabb. A történet vissza is repít a múltba, ahogy mesélek, a szemem előtt megjelennek a képek, az apró részletek, amiből Candy fulladozós köhögése ránt ki, felpillantok rá, hogy minden rendben van-e, majd ahogy folytatásra kér, újra megpróbálkozom vele.
A szavaira aztán először nem mondok semmit. Értem a haragját, még ha meg is próbáltam objektíven mesélni, akkor is a saját szemszögemről ismerem jobban – pontosabban szinte csak – a történteket.  Amit Ivyról tudok, azon a néhány dolgon kívül, amit az egyszeri találkozásunk alkalmával elárult, és ami vagy igaz, vagy nem, mind csak a magánzárkában töltött hosszú egyedülléteim alatti töprengésem eredménye. Nálam is több fázis volt, volt, hogy dühös voltam, volt, hogy fájtak a szavai, és volt, hogy olyan nagy volt a kétségbeesés, hogy az életem értelmét is szem elől tévesztettem egy időre, nem tudom, összeköti-e magától a kettőt, idővel biztosan, én nem szívesen világítanám meg előtte, hogy ez volt az a bizonyos időszak. Tudom, hogy a mai napig keresi a választ arra a kérdésre, hogy miért változtam meg egyik napról a másikra, de most bizonyára így is túl sok az információ.
- Ó, én már találtam ezret is – reagálok arra, hogy nem akar mentséget találni neki. – Érthető az álláspontja. Azért nem mindegy, milyen bűnökről van szó. Az enyém nagy volt. Nagyon nagy. És minden ellenem szólt. Bizonyítékok voltak, az apja szava, a családja véleménye, minden, amiben felnőtt, és az ítélőképessége alapját szolgálja… azt súgta: bárcsak sohasem ismert volna. Ott volt a média, a tévé, a rádió, az internet, a csapból is a gyűlöletbeszédek folytak, nap mint nap, az egész világ ellenem volt, Candy. Mit tehet ez ellen egy alig felnőttkorba lépett kislány? És mi értelme lenne? – tartok egy kis szünetet, míg veszek egy mély levegőt.  
- Azt hiszi, én vertem át, és használtam ki évekig, hogy az apja által az FBI védelmét élvezhessem, ha esetleg mégis elkapnának, vagy nem tudom, mit beszéltek be neki, de az álmait és a világát így is-úgyis darabokra törtem. – A szívével együtt. Még ha nem is ismeri el.
Felpillantok Candyre, és kicsit erőt vesz rajtam az érzés, hogy Ivy élete után, most épp az övét igyekszem tönkre tenni. Az elejétől fogva olyasmibe rángatom bele, amiben ezer buktató van, ráadásul ő is kezd kötődni hozzám. Ahogy azt mondja, nem tud pszichológusként gondolkodni, meg is erősít benne. Talán, nem is kellett volna elmesélnem. Nem tudom. Azért engem is felzaklatott ez az egész, a szavaim ellenére nem tudok olyan tisztán gondolkodni.
Vajon igazat mondott-e Ivy?
- Nem tudom. Már nem ismerem őt – vágom ki magam a válasz alól, de most mit vár tőlem? Mondjam azt, hogy nem, szerintem még mindig szeret, csak előbb döfné belém a kést, mint hogy ezt ő is elismerné? Vagy azt bizonygassam azt, hogy kétségkívül megfojtana egy kávéskanál vízben, ha tehetné? Egyikbe sincs túl sok kedvem belegondolni. Ráadásul tényleg fogalmam sincs, mi lehet az igazság Ivy részéről. – De ha miattam tette fel az életét arra, hogy terroristákat hajkurásszon, talán nem egy múló szeszély. Megleptelek, igaz? - teszem hozzá, egy halvány, szomorkásba hajló mosollyal, ahogy a szemébe nézek.

Elképesztő látni, hogy egy normál esetben erős férfit is mennyire meg tud viselni egy nő árulása. Bár ekkor még nem vagyok tisztában a helyzettel, látszik Theon, hogy roppant nehéz erről beszélnie, pár pillanatig azt gondolom, nem is fogja megtenni, de végül belekezd, amiért hálás vagyok neki. Persze, tiszteletben tartottam volna, ha nem akar beszélni erről, de ezzel együtt nagyon rosszul is érintett volna, hogy az igyekezetem egyoldalú. Alig észrevehető bólintok mintegy bátorítás céljából, hogy kezdjen csak bele bátran, aztán hátra is dőlök hallgatni a „mesét".
Nem, nem akarok mentséget találni ennek a nőnek, és meglep, hogy Theo ezzel próbálkozik. Valahol azt érzem, hogy magát okolja a kapcsolat megromlásáért, holott nagyon is kettőn áll a vásár. Ennek az Ivynak Theo mellett lett volna a helye és nem pedig az FBI mellett. Ahogy a mentségeket hallgatom, a blúzom szélét birizgálom és nem nézek rá, csak próbálom feldolgozni az imént hallottakat. Meglepődöm. Vagyis jobban mondva irigy vagyok.
- Nem ismert eléggé, ha rögtön elítélt. Jesszusom Theo, konkrétan elhitte, hogy gyilkos vagy és te még mentségeket keresel neki? – emelkedik meg a szemöldököm, nem igazán találok kapaszkodót ebben az egészben. Mikor folytatja, akkor vág fejbe a felismerés, hogy ő még mindig azért mentegeti a csajt, mert szereti. – De cserben hagyott – emelem rá a tekintetem és próbálok kiolvasni valamit az övéből. – Te egyáltalán nem neheztelsz rá? – érdeklődöm. Nekem nem úgy tűnik, bár néha még én magam sem tudok kiigazodni Theon. Nem egyszerű ember, jól össze van rakva, úgy kell fejtegetni.
- Hm – reagálok csak ennyit a válaszra, miszerint már nem ismeri őt. – De tudnád szeretni – pillantok el róla, ahogy halkan kimondom. Tudná. Ő maga mondta az előbb, hogy mindennél jobban belé látott, a kapcsolatuk nyilván olyan volt, mint egy tűzijáték. Szerintem ha Ivy zöld utat jelezne neki, nem gondolkodna egy percig sem, de ez csak egy gyatra tipp.
Hirtelen aztán tényleg azon kapom magam, hogy féltékeny vagyok. Nem is igazán tudnám megmagyarázni, hogy mire, de egyszerre vagyok mérges, irigy és kicsit kétségbeesett is. Ahol egyszer szikra volt, ott láng is lesz... Jól van. Ráérek ezen majd később aggódni, ha úgy adódik.
- Azt sejtettem, hogy nem egy sima ügyről van szó, de nem gondoltam, hogy ennyire mélyre ható a szituáció – mondom őszintén, ahogy mélyet sóhajtva dőlök hátra. Én viszont nem akarok többet találkozni azzal a nővel, mert félő, hogy nem tudom majd befogni a szám. Na jó, erőt tudok venni magamon, ha úgy adódik, de inkább nem tennék kísérletet.
- Gondolod, hogy keresni fog még? Mármint engem – kérem ki a véleményét, de innentől szeretném is lezárni az ügyet, így is valószínűleg Theo könnyedén észrevette, hogy előbujt a zöld szemű szörnyeteg a rejtekhelyéről.
- És... hogy mennek ezek a tárgyalások? Van valami jó hír? – Fogalmam sincs a tervéről, csak az a nyilvánvaló, hogy valamit alaposan tervelget. Legalább valami jó hír is érkezhetne most már, elférne. Taktikázik, tudom. Azon van, hogy kijusson, hogy valahogy kijátssza az FBI-t, legalábbis úgy sejtem, hogy valami ilyesmiben mesterkedik.
- Ne mondj részleteket, csak egy falatnyi morzsát, hogy jó irányba haladnak-e a dolgok? – kérdezem, s mivel rájövök, hogy most még van lehetőségünk egy kicsit kamerák nélkül létezni, veszek egy mély levegőt, felállok, mögé megyek és lazítok kicsit az izmain, a vállát kezdem masszírozni, majd lecsúsznak a kezeim a mellkasára és a válla fölé hajolok és egy csókot nyomok a nyakára.

Candy & Theo

It’s fun to be a box of cats.

Azért látom rajta, hogy őt is letaglózzák a szavaim. Nem néz rám, hanem a gondolataiba mélyedve hallgat, és öntudatlan, motorikus mozgással a blúza szélével babrál. Nem tudom, mi járhat a fejében, de ahogy hosszasan vázolom, mi minden szólhat adott esetben Ivy viselkedése mellett, végül nem bírja tovább magában tartani.
Nehéz kérdés, amit feszeget, az őrök és az FBI-osok többsége, ha tehetik, sosem mulasztják el, hogy emlékeztessenek rá, ki vagyok, és miért is zártak be. Ott van minden apróbb, vagy kevésbé burkolt megjegyzésükben, ezt már megszoktam, de nem gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz az ő szájából is hallanom a szűkre szabott igazságot.
- Az vagyok, Candy – emlékeztetem rá halkan. A tekintetem lesiklik az övéről, a fókuszom szétfolyik a padló szabálytalan réseiben. – A részletek nyilván fontosak, de végtére is tényleg én tettem. – Akkor pedig gyilkos vagyok, mindegy honnan nézzük. Tucatnyi ember haláláért vagyok felelős, én, mert én vittem be a bombát, én tettem le abban a nyomorult váróban, majd kisétáltam, mintha minden a legnagyobb rendben menne tovább. Nem tudtam róla, de valóban nem lehet hibáztatni a sofőrt, aki a körülmények összjátéka miatt gázol halálra másokat? Családokat? Gyerekeket? Ártatlanokat?
Ezek a kérdések nap mint nap előásták magukat a fejemben, míg a sitten penészedtem, és máig nem találtam rájuk megnyugtató válaszokat. Csak körbejártam őket, gépiesen, minden oldalról, fáradhatatlanul újra és újra, de valószínű, hogy soha nem fog teljesen kitisztulni a kép, sem a lelkiismeretem. Épp csak elviselhető marad, ha másra koncentrálok, vagy talán ha megpróbálom helyrehozni valahogy. Ahhoz viszont előbb ki kellene jutnom innen, és megtalálni az igazi felelősöket, mielőtt újabb merénylettel rázzák meg a világot. Ezt talán megtehetem.
Most, hogy mindketten hangosan is kimondtuk ezt a mondatot, olyan meztelennek érzem magam előtte, olyan szégyenletesnek és alantasnak az egész lényemet, hogy képtelen vagyok ránézni, és ebben az állapotban még – igaza van – Ivyra sem tudok haragudni.
Ez igaz. Cserben hagyott, de kérdés, hogy a helyében ki cselekedett volna másképp? – Ez nehéz kérdés. Változó. – Ennél őszintébb momentán nem tudok lenni. Az érzések állandóan változnak, mindig más részleteket látok jobban, dominánsabban, mintha valaki egy csomó kacatot összehajigált volna egy kalapban, jól megrázta volna, és azt kérné, hogy mindig csak két-három dolgot vegyek ki belőle egyszerre, és az alapján alkossak véleményt. Nem tudom. Idebent nincs rendesen viszonyítási pontom sem, el vagyok zárva a világtól, és így nehéz tisztán gondolkodni. Az az egy biztos, hogy a jelek szerint Ivy most azon mesterkedik, hogyan húzza keresztül a számításaimat, és ez megint egy nagyon új helyzetet teremt. Nemrég még mellettem volt, olyan közel, mint még senki más, hogy aztán eltűnjön, most pedig vele kell harcolnom, pedig valójában még mindig egy oldalon állunk.
„De tudnád szeretni.” Ez a mondat hirtelen eloszlatja a fejemben kavargó, összes többi gondolatot, és a tekintetem automatikusan felfurakszik az övébe. Ez a hangszín, amivel kimondta, arról árulkodik, hogy… nem is tudom, sokféle érzés sűrűsödött össze benne, de mintha a szomorúságot érezném ki leginkább. És valami csalódottság-félét. Még sokáig a fülemben cseng.  
Megingatom a fejem, és teleszívom a mellkasomat levegővel.
- Ez most már teljesen irreleváns. – Abszolút lényegtelen részlet, mert sosem lesz rá alkalom, vagy lehetőség, hogy kiderüljön. Ivyval akármi is van mögöttünk, végérvényesen elváltak az útjaink. Candy viszont most van itt velem, úgy tűnik, ő az egyetlen, aki hinni is hajlandó nekem. Bennem. Kockáztat miattam, és néha egészen úgy tűnik, mintha… Ahogy végigpillantok rajta, komoly kétségeim támadnak afelől, hogy vajon helyesen érzékelem-e a valóságot. Ennyi bezártság után végül is lehetnek is, nem? De az iróniát félretéve, nem hinném, hogy egyetlen sejtem is megérdemelné, hogy egy ilyen nő egy kicsit is kötődjön hozzám. Valahogy még mindig nehezemre esik elhinni, és kezelni is a közeledését.
- Ivy sosem lesz többé része az életemnek – fejezem be végül a mondatot, mintegy pontot téve a végére, és remélem, ez az ő kételyeit is eloszlatja. És egyben sosem leszek képes teljesen kiszakítani magamból, de talán nincs is rá szükség. Az viszont jobban aggaszt, hogy Candy felől szaglászik.
- Elképzelhető. – Sőt, szinte biztos, hogy ennyivel még nem rázta le.  – Elég makacs típus. Tele bizonyítási vággyal. Bizonyára meg akarja mutatni, hogy attól, hogy egy baromi fiatal, őzikeszemű nő, és attól, hogy az apja az FBI-nál fontos beosztásban van, nem csak protekcióból van itt, hanem érdemes komolyan venni.
Körülbelül így tudnám elképzelni a hozzáállását, és a motivációit, persze, azon felül, ami ellenem fűti. Annyira belemerülök a gondolataimba, hogy csak fél szemmel érzékelem, hogy Candy feláll valamiért, mikor viszont mögém lép, és a kezei a vállaimra nehezednek, egyből kihúzom magam. Képtelen vagyok ellazulni, még így is, hogy elvileg trükközött a kamerákkal, folyton az jár az eszemben, hogy mi van, ha időközben mégis helyrehozzák a hibát, nem kockáztathat ennyit miattam.
Erről pedig az jut eszembe, hogy mikor lettem én ennyire ilyen. A lételemem a kockáztatás volt. Bár mindig csak a saját bőrömet vittem vásárra.
- Eddig minden jól ment – sóhajtok aprót, ahogy a tenyerei végigsimítanak a mellkasomon. A nyakamra hintett csókra egy pillanatra lehunyom a szemem. Még a karomon is végigfut tőle a libabőr.
- Candy... - fogalmam sincs, hogy fogalmazzam meg, hogy vágyom az érintését, jobban, mint bármi mást ebben a pillanatban, ugyanakkor mégsem bírom elviselni. A bal kezem babrálni kezd a székkel. Mélyre szívom a levegőt.
- Ne csináld.

Igen, felbosszant, hogy ez az Ivy ennyire elengedte a kezét, hogy nem volt ott neki, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rá. És igen, nem igazán tudom már leplezni, főleg akkor nem, mikor érzékelem, hogy még mindig védeni próbálja.
„Az vagyok, Candy.” A szavak egymás után vagy ötször visszhangoznak a fejemben, már én is kezdem elveszíteni egy kicsit az irányítást, amit nem szabadna. Nagyon nem. Rögtön ingatni kezdem a fejem, ahogy ezt kiejti a száján.
- Nem vagy az – jelenetem ki tagoltan, határozottan. Nem tudom, jó ötlet volt-e felhozni ezt az egész dolgot ezzel a nővel kapcsolatban. Komolyan dühös vagyok és féltékeny. Még az is megfordul a fejemben, hogy Theo igazából még mindig őt szereti és őt keresi esetleg bennem. Tipikus példája lenne az áttételnek. Atya világ, erre eddig nem is gondoltam. Nem tudom, én tényleg úgy érzékeltem eddig, hogy Theonak vannak érzelmei az irányomba, akárcsak nekem felé, még ha azok kezdődőek is nála. Most viszont elbizonytalanodom egy kicsit.
- Vannak hasonlóságok? – kérdezek rá, mert csak nem hagy nyugodni. Aggódom, hogy tényleg a pszichológia áttétel lehetősége áll fent. – Ivy és köztem – egyértelműsítem a kérdést. Talán hülye vagyok. Igen, ezt a témát már hússzor körbejártam magamban. Persze, ez az egész, ami történik rohadtul kézzelfoghatatlan, de egyre biztosabb vagyok benne, hogy én teljesen belezúgtam ebbe az emberbe, ebbe a rabba, aki isten tudja mikor szabadul innen ki. Valahogy viszonzásra vágyom, ami tudom, nagyrészt kivitelezhetetlen, de egy visszacsatolásra. Most viszont, hogy ez a nő bekavart, nem vagyok benne biztos, hogy amit eddig az irányából érzékelni véltem, nem illúzió.
Szóval változó. Néha neheztel rá, néha nem. Ez érthető végtére is, nyilvánvaló több szempontból lehet megvizsgálni ezt a dolgot is.
- Te egy végtelenül jó ember vagy, Theo – préselem össze a szám, ahogy ezt kijelentem, halkan. – És ezt most ne merd megcáfolni – emelem fel a mutatóujjam, mielőtt még bármit is mondana erre. Vagy csak halálosan szerelmes még mindig abba a nőbe. Ezt már nem teszem hozzá, de szerintem jól tudja, hogy erről is szó lehet. Ez pedig engem rohadtul megüt most. Hirtelen olyan kilátástalannak látok egy-két dolgot, hogy meg kell emberelnem magam. Candice, ez egy terápia! Pszichológus vagy első sorban, bárhonnan is nézzük! A következő mondatomat sem igazán gondolom át, már tényleg nem egészen arra haladunk, mint kellene és egyelőre nem is próbálom visszaterelni a dolgot a saját medrébe. A reakciója nem mondom, hogy teljesen megnyugtat. Irreveláns, rendben van. De nem cáfolja. Én is mélyen szívom be a levegőt és úgy döntök, hogy ezt itt nem bolygatom tovább, mielőtt még tényleg teljesen kiakadok. Nem tudom megmagyarázni, pontosan mit érzek, de egy kicsit most önzőnek tartom magam amiatt, amiért magamat helyezem előtérbe. Lehet, hogy Theo észreveszi rajtam ezt a bizonytalanságot, az elkeseredettséget, ugyanis még mond valamit, amire felsiklik a tekintetem az övébe. Sosem tudhatja.
Egyelőre viszont jobban érdekel, hogy mit akar tőlem a nő és hogy számíthatok-e még a látogatására.
- Jól van, hát nálam aztán kopogtathat. Tőlem semmit nem fog megtudni, az ezer százalék – jelentem ki határozottan, hátradőlve a széken, mély levegőt véve. Az órára tekintve látom, hogy már nincs sok időnk, ami azt jelenti, hogy a kamera nélküli idő is nemsokára elmúlik és ha már így megoldottam ezt a lopott órácskát magunknak, egy kicsit szeretném is kihasználni azt a hátralévő pár percet. A tárgyalásról kérdezek még, míg felállok és mögé sétálok.
- Na, ez jó hír. Reméljük, így is halad tovább – mosolyodom el, próbálva egy kicsit lazítani az előbbi, nehezebb téma után. Rajta is próbálok egy kicsit lazítani, a reakciójára is kíváncsi vagyok, de mikor a nyakához csókolok, érzem rajta a feszültséget, a tekintetem is a székkel babráló kezére siklik.
- Ugyan Theo, még van pár percünk, nem esik jól egy kis érintkezés? – kérdezem halkan. – Lazíts – mondom kicsit előrébb hajolva, hogy az arcára nézhessek. Most nem tudom, hogy attól lett ilyen merev, hogy nem biztos abban, hogy rendesen meghackeltem azt a kamerát, vagy mert ennyire elszokott a testi kontakttól? A harmadik lehetőségre nem szeretnék gondolni, miszerint egyszerűen csak nem akar közeledni. Visszahúzom a kezeim, megkerülöm a széket és a keze után nyúlok, hogy felhúzhassam álló helyzetbe.
- Hé, pedig a sztriptíz show még csak most jön – mosolyodom el szélesen és a tenyerét a derekamra irányítom, aztán az én kezeim csak éppen, hogy megpihentetem a mellkasánál, hogy aztán lábujjhegyre állhassak és egy apró csókot adhassak a szájára. Nem esne nehezemre szenvedélyesebbre fogni a figurát, de nem akarok neki sem rosszat, érthető, ha furcsa ez neki most. A baj csak az, hogy fogalmam sincs, mikor lesz hasonló lehetőségünk. A közelségétől és az adrenalintól egyben a szívem is egyre hevesebben ver, karjaimat a nyaka köré fonom és szorosan magamhoz ölelem. - Nemsokára folytatjuk - súgom a fülébe, utalva ezzel arra, hogy nagyon reménykedem abban, hogy nem sokáig lesz már itt bent. Tudom, hogy van terve és azt is, hogy ha tartom benne a lelket, akkor nem fog megállni. Nagyon remélem, hogy jól sejtem, hogy jól ismerem már ahhoz, hogy ezt bizton állíthassam. Azzal viszont abszolút nem számolok, hogy ez az idő rövidebb lesz egy-két évnél. Minimum annyit saccolnék, ami nem kevés. De nem is végeláthatatlanul sok.