Deidre Doherty ír vérből szőtt, igazi amerikai lány, akinek családtörténete olyan mélyen gyökerezik Philadelphiában, mint maga az ír negyed. Édesapja, Cathal Doherty, még kisfiúként érkezett az Egyesült Államokba családjával, és kemény munkával, valamint könyörtelen elszántsággal épített fel egy saját birodalmat. Az ír közösség marcona és ravasz alakjait összefogva létrehozott egy hálózatot, amelyet sokan maffiaszerűnek neveznének, de Philadelphiában, ahol Cathal neve egyet jelentett a hatalommal, aki nem akart bajt magának, egyszerűen csak “ügyes vállalkozókként” emlegette őket.
Deidre gyerekkora emiatt egészen más volt, mint a legtöbbeké. Cathal mindent megtett, hogy lánya számára leplezze valódi foglalkozását, és azt, hogy a család barátai milyen eszközökkel dolgoznak, de még így sem tudott normális gyerekkort biztosítani számára. A szeretetteljes ölelések helyett bölcsességekkel tűzdelt kioktatásokat kapott, a családi vacsorák helyét az üzleti találkozók vették át, és ha hibázott is az iskolában, az apja mindig elérte, hogy a jegyei „rendben maradjanak.” Gyakran kellett a szobájában meghúznia magát, miközben apja „móresre tanított” valakit, és a világ, amiben élt, sosem tűnt igazán biztonságosnak. Mindezek ellenére Deidre vidám és kíváncsi természetű gyermek volt. Ahogy cseperedett, egyre inkább kezdte érdekelni az a titkos világ, amelyet apja zárt ajtók mögött irányított. Órákig hallgatózott, amikor a testőrök beszélgettek, átkutatta az íróasztalon hagyott papírokat, és figyelte, hogyan bánik az apja a meghívott – vagy éppen berángatott – vendégekkel. Egy dolgot mindenképp megtanult: Cathal Doherty ellenállhatatlan erő volt. Mintha a bábuk maga a sakktáblát próbálnák kijátszani.
De volt valami, amit Cathal sem tudott uralni: Deidre gondolatait. A lányban egyre erősebb lett a vágy, hogy kitörjön abból a fojtogató közegből, amely lassan a rabjává tette. Ekkor talált rá a fényképészetre. A fényképezőgép a szabadság eszköze lett a kezében. A lencsén keresztül Deidre végre maga dönthette el, mit mutat meg a világból, mit rejt el, és hogyan meséli el saját történetét. A képein keresztül ő irányított – valami, amit apja sosem engedett meg neki. A család légköre azonban rányomta a bélyegét Deidre személyiségére. Barátai szinte egyáltalán nem voltak, kivéve a bátyját és saját magát. A rideg neveltetés elszakította őt a hétköznapi valóságtól, így sokszor nem tudja, mi számít helyesnek, és mi nem. Habár csípős, néha bántó stílusa miatt nehéz közel kerülni hozzá, belül hihetetlenül szerény, és minden erejével igyekszik elkerülni a komoly konfliktusokat. Éles eszű, de tanulmányaiban sosem volt a legerősebb, amelyekey enyhe diszlexiája eléggé megnehezített.
Bár tudta, hogy a veszély katlanában sorvad, sose gondolta volna, hogy egy nap fel is emészti…
– Deidre, figyelj ide…– apám hangja még mindig ott visszhangzott a fejemben, akár egy soha véget nem érő parancs. De már nem hallottam tisztán. A vér, ami az ereimben lüktetett, hangosabban dörömbölt minden szónál.
Anyám teste mozdulatlanul feküdt a lépcsőn. A koponyája szörnyű szögben hajolt meg az egyik fokon, mintha a lépcső beitta volna. A vér lassan csorgott lefelé a lépcsőfokok között, a fehér ruháját teljesen bemocskolva. Az a ruha… mindig olyan gondosan tisztán tartotta. Most viszont a gyöngyházfehér anyag vörösen ázott. A lépcsőfordulóból mindent láttam. Minden apró részletet, amely az élet teljes hiányát mutatta. A feltört fejbőr repedéseit, a hajának szétszóródott fürtjeit, a tócsában tükröződő fényt. A szemeim akárcsak egy kamera lencséje. Nem pislogtam, nem mozdultam, csak befogadtam a képet, amelyet soha többé nem felejthetek el.
A veszekedés órák óta tartott. Zárt ajtók mögött hallgattam, ahogy egymásnak estek, de végül úgy döntöttem, elég. El kezdtem leballagni a lépcsőn, és ekkor kaptam el a pillanatot: apám dühében meglökte. Nem kellett több. Egy pillanat, egy rossz szög, és anya holtan terült el. – Deidre… – hallottam újra, ezúttal lágyabban. Apám hangja. A szavakat feszültség fűzte át, mégis próbáltak kedvesnek hangzani. Sóhajtott, majd átlépett a holttesten. A sarka véletlenül hozzáütődött anya állkapcsához, a mozdulat olyan természetességgel hatott, mintha csak egy akadályt kerülne ki az útjában. Egyetlen pillantásra sem méltatta a testet, csak tovább lépett, amíg el nem ért engem. Megragadta a karomat, és lenézett rám.
– Deidre, nézz rám.
Lassan emeltem fel a tekintetemet, a könnyeim forrón csípték a bőrömet. Nem akartam ránézni. Nem akartam látni, mit tett. De apám keze az arcomra simult, hüvelykujjával gyengéden végigsimított a bőrömön, mintha a pillanat törékenységét próbálná tompítani. – Semmi baj, picúr… semmi baj.– suttogta, a hangja szinte apai gyengédséget sugallt. Szinte. – Anya nagyon sok gondot okozott. Olyan dolgokat fecsegett el, amit nem lett volna szabad… veszélyeztette az üzletet, veszélyeztetett titeket.
A szavak lassan értek el a tudatomig. Néztem az arcát, azokat a kitágult szemeket, amelyeket olyankor láttam, amikor meg akart félemlíteni valakit. Anyám halála nem volt olyasmi, amit eltusolhatott volna. Nem egy sötét titok marad, amit elrejthetett volna. Nem, ez több volt. Anyám apja, a nagyapám, Pennsylvania kormányzója, sosem fogadta el apámat. Csak a házasság miatt tűrte meg. És most? Most anya halála mindent veszélybe sodort. Az üzletet, a hatalmat, az életét.
– Nyugodj meg és figyelj ide. – apa hangja erősebb lett, de a tekintete nem mozdult az enyémről. – Lejöttél este tévét nézni. Vitatkozni kezdtetek anyával, és ő megütött téged, ahogy már sokszor korábban is tette. Te pedig… védekeztél. Ellökted. Ugye? – Mi? Én… én nem — – Ha azt hiszik, hogy én tettem, akkor talán örökre börtönbe kerülök. Ezt akarod? – kérdezte, és durván maga felé fordította az arcomat. A szorítása fájt, de nem mertem elrántani magam.
– Nem… nem akarom… – hebegtem, a szavak szinte megfulladtak a torkomban. – Tudom. Jó kislány vagy, picúr. Mindig is az voltál. Egy 13 éves, bántalmazott lány biztos nem bántana senkit szándékosan. Ez mindenki számára nyilvánvaló. Anya… anya összetörte ma este az elméd, igaz?
A könnyeim végigfolytak az arcomon. Nem akartam ezt hallani. Nem akartam ezt az egész helyzetet. – Apa, nem akarom ezt… – suttogtam, alig hallhatóan, a hangom megremegett, mintha a szavaimat is elfojtotta volna a félelem. – Senki sem akarja. De a család összetart. – apa szorosan magához ölelt, a mozdulat gyengéd, mégis dermesztő volt. – Pár év… pár év és hazajössz. Anya is ezt akarná.
. ݁₊ ⊹ . ݁ ⟡ ݁ . ⊹ ₊ ݁.
Sose tértem vissza. A bíróság pszichózisra hivatkozva elmegyógyintézetbe küldött, miután apám bűnét magamra vállaltam — könnyek közt. Nem akartam, hogy anyám után más is megsérüljön, így hagytam, hogy rám kenjék. Egészen a tizenhetedik születésnapomig senki sem vette a fáradságot, hogy újravizsgálja az állapotomat. Ehelyett gyógyszerekkel tömtek, és elmebetegekkel kellett csoportterápiára járnom.
Fényképezőt nem tarthattam, de kötelező volt valami hobbit választanom. Így találtam rá a növénytanra. Lehetett volna festészet vagy zongorázás is, de az intézet tágas kertje volt az egyetlen békés hely a közelben, és annak a látogatásához okos kifogás kellett. Számos könyvet nyálaztam át nagy nehezen a könyvtárban, és az ott talált leírások segítségével kezdtem el gyűjteni a kinti virágokat. Az intézetben sokféle alak megfordult. Volt, aki valóban őrült volt, és volt, aki csak be lett dobva, pont, mint én. Eleinte kerültem az ismerkedést — hiszen ki akarna "gógyis" barátokat, ha normális? De ahogy teltek a hónapok, rájöttem, hogy mindenkinek van egy története, ami ide vezette. A kíváncsiságom végül győzött, és pár hónap után a pszichiáteremtől kapott érzelmi naplóm hátuljába elkezdtem lejegyezni az „interjúimat”. Minden egyes lakónak más és más sorsa volt, minden történet különbözött, és mindegyik más érzelmet váltott ki belőlem.
Valószínűleg ezért is lett az első dolgom, hogy miután az orvosaim segítettek leérettségizni és végre kiengedtek, hogy egyetemre jelentkezzek. Bele akartam vetni magam az írás világába.
Három év eltökélt, magányos tanulás következett, miközben helyi újságoknál dolgoztam, és egyetemi riportokat írtam. A diploma megszerzése után végre új fejezet várt rám, ami csak az enyém volt. New Yorkba költöztem. A korábbi részidős munkáimból sikerült összekaparnom egy lakásra valót Brooklynban, és a New York Times is tárt karokkal fogadott. Persze nem úgy, ahogy reméltem. Az ottani "tárt karok" arra vártak, hogy a kávéikat hordjam nekik. Bármennyire is próbálkoztam, a vezetőség rendre visszadobta az írásaimat. Egyetlen lehetőségem az volt, hogy mások munkáját egyszerűsítsem, átírjam, és várjak.
Aztán megjelent Ő.
New York a bűnözők olvasztótégelye, így nehéz kiszúrni egyet a sok közül. De valami benne más volt. Hónapok óta szedte az áldozatait, de senki nem figyelt fel rá. Talán ez késztette arra, hogy folytassa — a figyelem hiánya. Az újságok egy-egy rövid hírt írtak csak, semmi többet, de valami bennem gyanút ébresztett. Ezért lehet apámnak tartozom köszönettel: megtanított felismerni az ismétlődő mintákat. Munka után, legtöbbször hamisított igazolvánnyal, egyedül kezdtem el nyomozni. Az iroda nem adott erre felhatalmazást, de nem érdekelt. Tudtam, hogy ez az ügy az enyém. Mire észbe kapott volna, már a nyomában jártam. Odaadtam neki a figyelmet, amire úgy vágyott. A nyomozás persze nem volt akadályoktól mentes. Sokszor kockáztattam az életemet, hogy egy lépéssel előtte járhassak. De végül sikerült. Még mielőtt véget vethetett volna a játékunknak, a hatóságok elkapták. Az összegyűjtött anyagom nélkül talán sosem kerül rács mögé.
A rendőrség és a főnökeim ugyan számos ronda szót vágtak a fejemhez a makacsságom miatt, de végül éppen ez a makacsság tett azzá, aki most vagyok. Még mindig leginkább mások munkáját javítom, aktákat bújok, de azóta, ha bármikor akad egy ügy, amit más oknyomozó újságíró nem akar vagy nem tud felgöngyölíteni, azt nekem adják. És bőven akad.
Kezdőlap
