Milltz in creepyland

Who you gonna call?

Látva, ahogy összerezzen Rowámpír és Lola is egészen beszarós fejet kezd vágni, kissé elbizonytalanodok afelől, most jól csináltam-e, hogy leugattam Fürtös kobakját. De a kurva életbe is, és ha nem tudom, mérget baszott volna ki valaki a padra, hogy aztán ki tudja, hány lökött kölyköt tegyen el láb alól? Vagy minimum száműzzön a vécére az éjszaka maradékára, hogy cserébe ő annál több cukrot tudjon lejmolni a környékről? Fuh basszus, ez annak idején miért nem jutott eszünkbe? Jó, egy nagyváros akár egyetlen kerületét is nehezebb befosatni, mint ezt a vidéki települést, de- Faszom, koncentrálj, Schultz.
- Ugye most nem gondolod, hogy azért csesztelek le, mert beleettél a „közös” kasszába? - vonom meg az egyik szemöldökömet. - Lola, nem ehetsz meg elhagyatott szarokat, vagy előbb mutasd meg nekünk is – sóhajtok fel, inkább nem fosatva be az ezernyi katasztrófa típusú forgatókönyvvel, ami végigsuhant a tudatomon ebben a pár másodpercben. Főleg, mert szerencsére nem tolta túl a cuccot, bár valakit egy darab is fejre állít, nem még kettő… Nos, hála Homér kopasz, rusnya fejének, hogy meggátolta Lolát a további agyrohadásban, minket pedig megmentett egy világvégi sürgősségin való rostokolástól és megannyi kínos kérdéstől… Már, ha van errefelé bármiféle civilizáció, és nem a helyi farm állatorvosa gyógyít mindenkit. Bakker, remélem a mobiljaink még fognak működni. - Oké. Csak hogy tudd, ez nem cukorka, és többet nem ehetsz belőle – nézek rá azért még mindig szigorúan, és csak akkor engedek fel a komor szülő szerepéből – amit hozzáteszem kurva nehéz megtartani, miközben Vöri kölyökkutya szemei néznek vissza rám a lányunkról -, amikor végre ketten maradunk Répacukorral pánikba esni. Kurva életbe!
- Baszd meg, a gyógyszerek – kapom fel rá a pillantásomat elhűlten. - Én nem hiszem, hogy jót tesz, ha drogozik a drogra – nyelek egy nagyot, mert hiába nyugodtam meg az imént valamelyest, most megint rám tör az aggodalom. Ami persze ismét csitul, amint Row egy egészen kézzelfogható ötlettel áll elő. - Ja. Ja, ez jó ötlet. Teletömjük vízzel vagy amit hajlandó meginni – bólogatok, és még szerencse, hogy egyikünk sem kezdő a pályán, mert ha tényleg ekit lejmolt a kis tolvajpalántánk, akkor nekünk is oda kell figyelnünk tudatosan az ivásra, máskülönben sorolhatunk be Lola mellé az állatorvoshoz. Máááármint, ha véletlen lecsúszna egy-egy a torkunkon. Pedig nem kéne, hogy lecsússzon, ezeknek a tablettáknak legfeljebb a slozin kellene leszánkázniuk. De közben azért elég nagy pazarlás is lenne kidobni az ölünkbe hullott ajándékot, nem? Erre Rowan is ráerősít. Ha akarnám, se tudnám nem észrevenni a némán könyörgő pillantásait, amelyekkel igyekszik meggyőzni afelől, hogy ne játsszuk meg magunkat, hanem tegyük, amit máskor gondolkozás nélkül megtennék, és hát… Már Lola sincs mellettünk, hogy józanító jelenségként gátoljon meg a lejtőn való legurulásban. Szarni bele, egyszer élünk!
Széles vigyorát látva az én mosolyom is terebélyesedik, amikor pedig egymáshoz préselődnek az ajkaink, elégedetten morranok egyet a szájába, hízelgő macskaként simulva bele az ölelésébe. Az egyik kezemmel a felkarjára, míg a másik tenyeremmel a tarkójára fogok, hogy véletlenül se húzódhasson el tőlem, amíg nem kerül át hozzá a felkínált „cukorka”. Noha elég hamar elterelődik a figyelmem a csókunk eredeti céljáról, ahogy megérzem a kezeit a fenekemre markolni. Mélyen szívom be a levegőt az orromon keresztül, egy momentumra se szakadva el tőle, ugyanakkor átkozom, amiért itt húzza az agyamat, mert mindketten tudjuk, hogy a felcsigázásának nem lesz folytatása. Szuszogva emelem el tőle végül a fejemet, majd nyammogok egy mosolygósat a kérlelésére.
- Szörnyen nyálas vagy – paskolom meg az arcát, miután mindkét tenyeremet a pofijára simítottam, és mivel lehetetlen ellenállni a kéréseinek, egy utolsó, elnyújtott puszit préselek a kipirosodott ajkaira. Naivan feltételezem, egyetértünk abban, hogy most nem kellene elkapatni magunkat, de ahogy a saját részemet halászom ki a csomagból – határozottan kerülve Homér nyomor fejét –, alaposan meglep a nyakamra hintett csókjaival. - Rowan… - dünnyögöm a fülének elkocsonyásodott végtagokkal, hogy a megátalkodott sátánfajzat mindenét, amiért itt csábít a bűnözésre. A legrosszabb, hogy mindössze egy bolhányi részem emlékeztet arra, hogy nem ártana hozzávetőlegesen normális apákként viselkednünk, amibe nem, nem fér be a közös helyiségekben való hancúrozás. Java részt viszont követném bármilyen elfajzott rosszaságba.
- Hogyne. De csak, mert ott is sok a narancs – borzolom meg a haját, utalva az élénk színére, és a talpalatnyi bolondozás némileg megébreszt a rám hintett varázsából. Szóval veszek egy nagy levegőt, és felkiabálok Lolának, hogy szedje a virgácsait. - Még az kéne, ennyire meg akarod szívatni? Mills-Schultz? Rosszabb, mint egy nyelvtörő – vigyorodok el, megcsóválva a fejemet, aztán az idő közben leérkező Hercegnőre fordítom a pillantásomat. Persze csak azután, hogy kiélveztem a momentumnyi, cuppanós csókot az Ördögömtől.
- Úgy nézek ki, mint aki jelmezeket fosik? Azok nélkül megyünk – nézek rá kiábrándultan, majd lelegyintem az újabb kérdését, mintegy utalva rá, meglátja, ha megérkeztünk.
Ekként sétálok ki velük a kocsihoz a hűvös délutánba, amit bár nem csúfít többé az eső, de egyre jelentősebb köd kezd alászállni a településre. Rágyújtok egy bagóra, biccentve egyet az utca túloldalán mozdulatlanul ácsorgó figurának, már csak azért is, hogy tudják, nem szarunk be tőlük, aztán útnak eredek a vörös brigádommal a kocsiban. Kivételesen megkímélem őket és nem kezdem hangosan veretni a zenéimet, hanem valamelyik langybuzi rádióra kapcsolok, ami csöndes aláfestésként szolgál a hátsó ülésen izgő-mozgó Lola-zajokhoz. Olykor-olykor felvonom a szemöldökeimet, főleg, amikor észreveszem, hogy Rowmov már megint úgy néz rám, amitől rendszerint zavarba jövök, és amibe kivétel nélkül belevörösödik a nyakam is. Kissé röhejes, hogy a seggemet bármikor, bármilyen módon odatolom neki, nem zavartatom magamat, de elég egy ilyen pillantás tőle, és középiskolás kislánynak kezdem érezni magamat. Ezért határozottan úgy csinálok, mint akire nincsen semmilyen hatással, és annyira koncentrálok a szigorúan útra meredésre, hogy a hirtelen felvisító Fürtöskétől a lélek is kiugrik belőlem.
- Baszd ki, Hercegnő, nem vagyunk süketek! - morgok rá hátra, de azért engedek a kérésének, és lefordulok a gyorsétterem felé, ahol alig parkolunk le, ő már robban is kifelé. Addigra ugyan elszívtam a bagómat, de elnézve, ahogy elkezd rohangálni a csúszda körül, úgy érzem, rám férne még egy. - Asszem beütött neki a cucc. Bár nálatok sosem tudni – horkantok fel egy szarevő vigyor kíséretében, miközben besétálunk az étterembe, ami legalább olyan kényelmetlen érzéssel tölt el, mint amikor megérkeztünk, és az utcán mindenki minket bámult. Kevesen vannak bent, amit New Yorkban el sem lehetne képzelni, így szinte természetes, hogy minden kibaszottul kíváncsi szem ránk szegeződik, amint belépünk. Próbálok ellenséges képet vágni rájuk, ami egyelőre úgy tűnik, hogy működik, mert mire leseggelünk egy asztalhoz a rendeléseinkkel, már zömével a saját dolgukkal foglalkoznak. Helyes, bassza meg.
Közben megzizzen a mobilom a zsebemben, ami hála égnek azt jelenti, hogy nem vagyunk teljesen elvágva a civilizációtól, bár elképzelésem sincs, ki a franc üzenhet ilyenkor. Lehet Onkel unja magát megint, de ez a teóriám hamar megdől, ahogy az automatikus banki üzenetre meredek az asztal alatt. Mi a fasz.
- Asszem valami hülye véletlen rossz helyre utalta a pénzét – jelentem ki ünnepélyesen, elégedett mosollyal nézegetve a telefonomat. - Ezért rendelek még valami shake szart is meg meg meg fagyit. Úr isten, olyan karamellás lószart – kezdem sorolni magamnak, amíg ők ketten egymással baromkodnak, és csak akkor pillantok fel rájuk úgy ténylegesen a lelkendezésemből, ahogy a képemnek csapódik egy krumpli. Mogorva fejjel szedem fel az ölemből a darabkát, és azzal a lendülettel vissza is hajítom Lola pofijának, mielőtt még bármilyen lyukat formálhatott volna az ujjaival. Ismét önelégült vigyor ül ki a számra, majd el is feledkezve az előbbi terveimről, kezdek falatozni velük. Addig kell feltöltenünk magunkat, amíg még kaja és pia közelben vagyunk és nem feledkezünk meg arról, hogy vannak egyébként szükségleteink is.
- Te vagy egy fosós – nézek rá kiábrándultan, de ez a pillantás kijár az idő közben megszólaló Répacukromnak is, aki szerintem alábecsüli egy korlátok nélküli tini lány képzelőerejét. - Az biztos, allergiás vagyok a rózsaszínre meg a csillámpóni plüssökre – öltöm ki Lolára a nyelvemet, aztán közelebb tolom hozzá a poharát, hogy igyon már, mert ha a beszarásban nem is vagyunk edzett férfiak, a drogozásban annál inkább, vele ellentétben. Közben az asztal alatt összeakasztom a lábamat Rowanéval, vetve rá egy sokat sejtető pillantást, mielőtt megint csak visszafordulna a figyelmem Fürtöskére, akivel csak azért értek egyet, hogy húzzam a Szeplőkirályom agyát.
- Mérget vehetsz rá. De arra is, hogy nem sétálok a csapdádba, szóval felelek, kisasszony – győzedelem ittasan dőlök hátra az ülésemen, felhörpintve a maradék kólámat, amíg várom, hogy kibökje a kérdését. Bármi is legyen az, szinte biztos vagyok benne, hogy padlót fogok fogni, de abban is, hogy cserébe én sem fogom kímélni a sorra kerülésekor. Márpedig a kérdést ő is megkapja, felel vagy mer?
Mindez idő alatt azért olykor-olykor körülnézek az étteremben, mert hiába kezdem érezni a tabletta hatását, a paranoiám kiirtásához több kell mint némi színes cukorka. Feltűnt, hogy mióta itt vagyunk, néha-néha kínos nyíltsággal meredtek ránk a bent lévők, amit nem tudok mással magyarázni, mint azzal, hogy kívülálló városiak vagyunk, plusz két vörös, akik közül az egyik úgy pörög mint akit felhúztak. De amikor a viszont-kérdésemet kibököm, és megszokásból újfent körbenézek, némi döbbenettel veszem tudomásul, hogy mostanra már csak mi vagyunk az étteremben. Úgy néz ki, mintha soha nem is lett volna itt más, minden asztal tiszta és rendezett. Gyanakodva nézek el a pult felé, de a személyzet még jelen van. Ennyire elpicsogtuk volna az időt?

zene: Thriller xx credit: •

A kezdeti pánik után a hálóba érve tudatosul bennem, hogy nincs minden veszve, sőt, lehet ebből még egész jó kis hétvége. Elvégre mi lehetne jobb, mint inni, dugni, csokizni - khm, mármint az édesség - és közben nyomni a játékokat, amik úgy is felidegesítenek majd, annyira, hogy anyázunk, ha véletlen bugos lesz vagy veszítünk benne. Nem mintha olyan sok példát tudnék erre mondani, hiszen csóró gyerekek voltunk, nem igazán találkozhattunk ilyesmivel, maximum az üres házakban, ahol épp megszálltunk, míg a házigazda a századik nyaralójában dögölt. És még csak annyira Lola miatt sem kell majd aggódnunk, mert amíg ő játszik, mi kefélünk, és mikor meg mi játszunk, ő addig... hát... van kaja, szóval biztos le tudja foglalni magát. Na de amíg én megpróbálom megvizsgálni flakonon keresztül a sikosítót, nehogy menet közben derüljön majd ki, hogy egyébként nem csoki, csak csíny és az is ragasztó képében, azért az... kurva kellemetlen lenne. Mondjuk az illata jó... és az íze... Ha nem hozná rám a frászt ez a cukin riadt panda maci, még ki is próbálnám. Mondjuk felvetése az én ökörségemre azért elgondolkodtat, mint sem, hogy még jobban megrészmisszen. Hát még mikor közli az apokalipszis közeledtét. Mármint az enyémet.
- Na na na na nanana, na na na! Azért csak ne kapkodjuk el eme fontos, létfontosságú döntést. Nem dobálózhatsz ilyesmikkel, hogy akkor nem szexelünk. - nyűgösködöm, mert még a gondolata is pánikba ejtő. Mit nekem egy kis démoni megszállás, ha közben a plafonon is dughatunk, nem? Mondjuk azért a véres szőnyeg a poénkodásom ellenére is elbizonytalanít kicsit. Egy dolog, hogy számomra nem szokatlan, deee... más, ha tudom, hogy Caleel együtt döntöttünk úgy, hogy összekenjük a szőnyeget valakivel, és cseszünk kidobni, mert inkább elmegyünk palacsintázni, minthogy tele van megmagyarázhatatlan para dolgokkal a ház, amit most látunk életünkben először - és remélhetőleg utoljára, khm - és valaki más játszott itt Chuckysat. Más esetben pedig biztos, hogy idővel ezt is elpoénkodtam volna, miközben csokit nem tartalékolva tüntetném el Lamborzi adagját is, amit beáldozott, de így, ahogy rádöbbent, hogy gyanús a csend és amúgy van egy lányunk is, betömve a pofámba, teli szájjal kiabálom a hülye leány nevét, akit ki tudja, hogy ránk unt e vagy elrabolták, vagy Wang végig itt volt az ajtó előtt és most jól le basz, hogy tudta ő, hogy hiba ránk bíznia Lolát. Szóval kitört a pánik, és vígjátékba illő módon rohangáltunk föl alá. De annyira Lolára koncentrálva, hogy az sem tűnt volna fel, ha a szekrény nyitogatás közben ott oszladozik benne egy hulla, vagy a ki tudja milyen földszinti helyiségben a zongoránál ott ül valaki, és mire kettőt pislogok már nincs ott. Szóval nem, nem tudtam volna még azt is megemészteni. És ilyenkor döbbenek rá, hogy tulajdonképpen akkor és most sem vagyok jobb apa. Úgy értem, talán kicsit szigoríthatnék. Őt is meg magamat is. És Lambambit is, mert hát, nehogy majd még pont ő maradjon ki.
Szerencsére még mielőtt teljesen összezuhantam volna, felbukkant ez a sátánfajzat, szinte a semmiből. Kibaszott nagy kő esett le a szívemről, mert ezúttal ténylegesen történhetett volna vele valami, és oké, hogy nem vagyok egy pörfikt dad, de azért igyekezni szeretnék. Na meg az sem volna tényleg utolsó, ha Wang mindezekről nem szerezne tudomást és csóválná morcosan a fejét, karbatett kezekkel, hogy megmondhassa, hogy ő megmondta. Ezt kívánom teljes erőmből akkor is, mikor kiderül, hogy Lola inkább beekizett. Jól van, hát nem hibáztathatjuk, mégis csak fogykos otthonban nevelkedett, de azért... nagy sajnálatomra tényleg tiszta apja. Hjajaj, na jó, max mostantól végig kéztávolságban lesz majd tőlünk. De azért arra még én is összerezzenek, mikor Lambert igazi felelősségteljes - nek tűnő - apaként viselkedik. Majd veszek róla példát, elvégre kiabálni én is tudok. De tekintve, hogy Lola még inkább betojcizott, nem rontanék a helyzeten, hanem addig is a cuki színes bogyókkal próbálom kitalálni, hogy mi legyen. Mert hát tudjuk jól, hogy ezekről sosem könnyű dönteni.
- Sajnálom! - biggyesztette le ajkait, mentve a menthetőt, mert láthatóan nem volt hozzászokva a róla gondoskodó felnőttek ilyen formájú szigorához. Egy dolog, hogy nekünk akkor visszaugatott a plázában, de most nincs se otthon, se para szemű néni, se Wang, se senki rajtunk kívül, aki mindentől is megóvhatja. Vagy is hát... mostantól, de tényleg. - Azt hittem véletlen hagyta el valaki, d-de nem ettem volna meg mindent amúgy sem, mert megbeszéltük, hogy közösen lopjuk el az édességeket. Ez pedig padon volt... gondoltam... kezdetnek jó lesz... - motyogta már egészen elszontyolodva, mert valahogy még mindig nem esett le neki, hogy nem azért vagyunk rá dühösek, mert felakart zabálni egy zacskó cukorkát, hanem, mert majdnem túladagolta magát. Bár így se lesz semmi. - Kettőt. Egy Kittyt és egy Miniont. A kopasz Homérhoz már nem volt gusztusom... - felelte halkabban még mindig szégyellve magát, csak akkor felnézve ránk, mikor épp kérdeztünk tőle vagy ő válaszolt nekünk. Míg én alsó ajkam harapdálva figyelem, ahogy az emberem megvizsgálja a bogyeszokat, Lola óvatosan megpróbálja elterelni a témát, de végül inkább meglóg, mielőtt még szobafogságra ítélnénk. Mondjuk ekkora állat én sem lennék, hogy ilyen helyen szobafogságra ítéljem. Szerintem még Lambaba is kiverni a fogam, amilyen kegyetlen lennék.
- Az is gázos... Főleg, hogy nem aprózta el, de talán nem lesz akkora baj... Kicsi, de amilyen gyógyszereket szedhet a bajára, lehet meg se kottyan neki. - kit akarok átverni? Úgy fosok, mint az állat, hogy baja lesz. De kurvára félek mástól segítséget kérni. Ahj, ne legyen baja és legközelebb tényleg odafigyelünk rá. Ez is a hülye ház miatt van... - Majd sok folyadékot itatunk vele. - pillantok bizonytalanul az okosabbik felemre. Rég volt már, hogy ilyesmivel kellett foglalkoznunk. Miután Lamberttel el váltak útjaink totál felhagytam a drogokkal, cigivel és piával, szóval... csak azt tudom, hogy valóban vannak olyan szerek ma már, amik ártalmatlannak tűnnek, aztán kurvára halált okoznak. Okosabbik és egyébként józanabbik felem, viszont kimondja, ami az én romlott oldalamnak is eszembe jutott már, és mivel, hogy ő mondta ki hangosan, egyetértően bólogatok Lamberttel, mert jah, hát azért kár volna veszni hagyni a dolgot. De rögtön utána rá is ébreszt, hogy épp az előbb basztuk el a dolgot, szóval kényelmetlenül, de ismét egyetértek az ellenkezőjével is, bár kevésbé őszintén.
- Jaah... Kész veszély ez egy kislánynak... Jobb, ha nem kerül a kezébe ismét... - motyogom, eleget téve a kis  angyal fül huzogatására is a vállamon, viszont az a helyzet, hogy a másik felén a kis ördögnek meg Lambuborka feje van szóvaaal. - ...de végülis egy felnőttnek nem árt olyan nagyon... és hát biztosak csak akkor lehetünk benne, hogy nem kerül hozzá, ha... mi magunk tűntetjük el... - érzékelem szemöldök emelgetéseimmel, hogy az eltűnés egy részét speciel a szánkban való feldolgozására értem. Ártatlan pillogások közepette próbálom rávenni az ellenkezőjére néma pillantásokkal, hogy legalább egyet felezzünk meg, mert egy ilyen nap után igenis megérdemeljük, végül pedig döntését látva széles, izgatott vigyorra húzódnak ajkaim. Ez a beszéd, te pimasz párduc! Imádom mikor a legneccesebb pillanatokban is ilyen vadítóan viselkedik. Mintha a saját, de valamivel józanabb, piszkos gondolataimat testesítené meg. Ennyit a felelősségteljeségről Rowan... Na jóóó, de ezután már tényleg szigorba vágom magam... Vagy majd ha már elmúlt a cucc hatása... höhö... Széles vigyorral képemen lépek oda, és miközben ajkaihoz hajolok, átkarolom derekát, hogy hozzásimulva viszonozhassam a csókot, és hálásan elkobozzam tőle a bogyót, ami le is csúszik valamikor... nem tudom, lefoglal a csók, és hogy közben derekáról fenekére csúsznak kezeim, amikbe érzéssel bele is markolok. Behunyt szemekkel, halk szuszogások közepette élvezem ki a percet, amit be kell valljak, mióta útnak indultunk nagyon vágytam. Részemről nem is lett volna stop, sőt, bassza meg a porcelán baba a pulton, szívem szerint, áttipegtem volna a fekete medvémmel, és felvágtam volna mellé, hogy legalább a baba is tudja, hogy mennyire érdekel minket, hogy átkozott e vagy sem. Még talán hümmentek is egy nemlegeset, mikor érzem elhúzódni, de már nincs mit tenni, mert meg is teszi. Legalábbis ajkaival, mert hogy a feszes kis hátsóját el nem eresztem, az kurva élet.
- Aaaa... még egy uccsó puszit... - hízelgek, miközben ő is letudja a saját részét, én meg addig is a nyakát veszem célba, bár tekintettel Lola szemfülességére, csak csókokkal halmozom el, nem szívom ki vagy ilyesmi. Lehet, hogy a csokit nem vette észre, de a piros foltokat Lambert nyakán tutira meglátná és félhetne, hogy megharapta egy vámpír.
- Tökfarmot? - simogatom a hátsóját farmerján keresztül, fülénél bizergálva, mert nehéz ezen nem elvigyorodni. - Nézzenek oda... Egy már nem is elég neked? Egyből farmokra rohangálsz...? - pimaszkodom, aminek hangulata mondjuk ott törik ketté, míg el nem kezd üvölteni. Akkor grimaszolva a majdnem megsüketüléstől eresztem el. De mostmár a ház sem rémiszt meg annyira az amúgy így nem is olyan para kinézetével, hogy ne akarjak megint elolvadni tőle. - Ahww... amúgy tökre felvehetnénk vele a te neved is... Illene rá. És legalább kétszeresen félhetnének tőle, mikor meghallják, hogy milyen vezetékneve van... - vigyorgom, és nem, nem tudom megállni, hogy ne tapasszam pofikája két oldalára kezeim, hogy nyomhassak még egy apró cuppancsot ajkaira, annak ellenére is, hogy közben hallom a ritmusos kopogást a lépcsőkön.
- És mi lesz a jelmezekkel? Azok nélkül menjünk? Egyáltalán mi az a tökfarm? - sétált közelebb, de addigra abba is hagytam Lampofi falatozását. Mondjuk cukin kínos volna, ha meglát minket, elfintorodik és elkezdi énekelni azt a két szerelmes párocska gúnydalt. De se baj, majd máskor...

Hisztit nem vágott le, így ha Lamburger sem engedett a kísértésnek, most hülye jelmezek nélkül vágtunk neki az útnak, és nem mintha nekem már is beütött volna az eki, pláne, hogy még elbírtam lenni a seggemen, a kocsi biztonságában, kellemes melegében, a halk zene mellett, nehéz volt nem bele merülnöm az ülésbe és onnan olvadozva figyelve az én profi sofőröm... Hogy belehajtott egy ezer éve egy helyben álló hullaházba... oda se neki, van az úgy. És valószínűleg be is görcsölt volna a nyakam, ha fel nem tűnik az egyedüli étterem, ami mindenhol van, és Lola el nem kezdene pattogni hátul.
- Ott a Meki! Ott a Meki!!! Odamenjünk! - csapkodta az ülés hátulját és ugrált a hátsójával, amiből merem feltételezni, hogy megint nem kötötte be magát. Szerintem nagy hevességében még az ablakot is lehúzta volna, hogy kimásszon rajta, de kértem még indulás előtt Lambrokit, hogy csináljon ilyen gyerek zárat hátra, mert ez a lüke gyerek képes volna menet közben kirepülni. Mindenesetre a duracell nyuszi módja engem is felriasztott, és amint leparkoltunk és szabad volt a pálya, ki is robbant. Bár nem ment be nélkülünk, de a kint lévő gyerekcsúszdát, azért körbe rohangálta. Jó, hát nem bántom érte. Hiába kamasz, nyilván nem az érettségéhez méltóan bántak vele a fura manók közt, szóval... én aztán nem rontom el a kedvét. Csak akkor csapódott mellénk ismét, amikor elértünk az ajtóig. Jó, hát most már tudom mit érezhet Lambandita, mikor én pörgök mellette. Viszont ilyenkor meg arra kell gondolni, hogy most kifárasztja magát, és haza érve majd átalussza az estét, ami ugyan akkor cukorka gyűjtés mentes lesz, viszont ha már elvárásaik voltak a ház tulajoknak, uhúúú, megadjuk a módját, de úgy, hogy utána nem lesz gusztusuk még belépni se a szobába, sőt, postán ingyen elküldi a bútorokat is. A playstationnal együtt.
Nem meglepő módon nem voltak sokan. Gondolom mindenki a jelmezeket készíti, a dekorációkat, amiket a gyerekek úgy is szétbasznak, és hát vannak ezek a fasza kis progik is, szóval legalább órákat nem kell várnunk a kajára, amit miután leadunk a monitornál vagy a pultnál, szépen leseggelünk valahová és várjuk a csodát. Modanám, hogy addig is el kellett ütnünk az időt valamivel, de nem, mert a bent lévők már zabáltak, nekünk meg nem kellett annyit macerálni a kajákkal, hogy ne hozták volna ki pár percen belül. Mindeközben, csak, hogy Lambambit is érje valami kis meglepetés, mielőtt siránkozna, milyen sokba fáj ma már egy kurva gyerekmenü is, pittyen a telefonja, hogy sms érkezett. Még hozzá a banktól, hogy ment a számlájára pénz. Nem is kevés. Nagyjából a háromszorosa, annak, amit egy testőrnek meg kellene keresnie. Pff, ráadásul csak a nap első fele lett kifizetve, nos... érthető okokból.
- Hé! - nevetett fel Lola, ahogy kihúzta a fürtjei közül az általam belefújt szívószál papírját. Gondolta bosszúból visszaadja, de pont elhajoltam egy "wuuh"-al és elrepült a szomszéd üres asztalra. - De béna vaaagy! - öltötte ki a nyelvem.
- Most te! - szólt oda az emberemnek is, aki, ha a mobiljával szórakozott, még meg is lett dobva egy kis krumplival, mert hát nyilván kb. annyira türelme van Lolának, mint nekem, ha épp a figyelemközéppontjába akar lenni.
- Fogadjunk, hogy nem találsz bele a lyukba! - nyújtotta ki a kezét, és ujjaival kört formált, de hogy még véletlen se legyen könnyű Lambubu dolga, még föl le is mozgatta. Akárhogy is ért véget a trükközés, végül neki álltunk kajálni, bár Lola láthatóan egyre nehezebben maradt a seggén, de lehet csak tök új volt neki ez az egész dolog és azért. Remélem, hogy azért...
- Játszunk felelsz vagy merszet, amíg itt vagyunk! Így, hogy láttam milyen kis fosósak vagytok, simán megverlek benne titeket. - somolyogta krumplit majszolva, mintha nem egy félórával ezelőtt morogtuk volna le a buksiját, amiért be pezcukrozott.
- Pfff, naiv kislány, edzett férfiak vagyunk, minket nem lehet zavarba hozni. - néztem rá nagyoskodva, még Lambingó felkarját is megböktem a vállammal.
- Jaaa, láttam, hogy tojtatok attól a kis babától. Az én csajos szobámtól szörnyet is halnátok! - nevetett, amire csak sokatmondóan csak néztem rá, de nem mondtam rá semmit, mert úgy is csak kiforgatná a szavaim. Mondjuk így is most pont úgy néz, mint, aki már győzött volna.
- Jól van, akkor, Lambert, téged készítelek előbb ki. De csak, mert Rowant gyerekjáték lesz... - mosolygot huncutúl. - Felelsz vagy mersz? És nem mintha manipulálni akarnálak, de mind tudjuk melyik a merészebb lehetőség. - emelte meg szemöldökeit, miközben újabb krumplit nyomott a szájába.

Milltz in creepyland

Who you gonna call?

- Ugyeee? - vigyorgok sokat sejtetően a kandúrmacskámra, miközben bemutatom a leendő elfoglaltságaink egyikét, mintha legalábbis én szartam volna ide a holmikat. Azon már csak a szemeimet forgatom, hogy előbb csap le a csokira, minthogy az igazán lényeges, szálláshoz járó kiegészítőt szemügyre vegye, de persze csak az eszemet játszom, mert valahogy mindig is el tudott bűvölni azzal, ahogyan a képét tudja az édességekkel tömni. Oké, amikor először szembesültem a függésével annál a nyamvadék automatánál, miután elszöktünk az intézetből, a fejemet tudtam volna fogni, de a nagy feszengése után jó nézni, hogy egy darab csokitól ilyen boldog tud lenni. És bár elég meh meg bleh, ám ha ő boldog, akkor én is az vagyok, bassza meg. Oda is passzolom neki a sajátomat, mert vele ellentétben én nem vagyok akkora rajongója az édességeknek, kivéve, ha Répacukornak vagy Snickersnek hívják őket.
Viszont a lényegre törő szemöldökvonogatások és néma ígéretek egy akciódús estét illetően hamar semmivé foszlanak, amikor az ágy alatt valami szaros zsákot találok, amiben a nyakamat tenném rá, hogy csontok voltak. Ellenőrizni nem tudom és nem is akarom, mert elhajítom a picsába.
- Igen? - kapom fel a fejemet reménykedően, hátha csak valami újabb halloweeni csínyről van szó vagy szokásról, amit szokás szerint barlangi ősemberként én nem ismerek. De ha meg akart nyugtatni, akkor kurva rosszul csinálja a magyarázásával, mert inkább lesápadok a gondolattól, hogy valaki… direkt, azért buzdítson minket az egyik kedvenc programunkra, hogy izé… ki tudja, mit akarjon csinálni a Row és Lambert hadsereggel… - Ugh, és ha elég nekik a... cucc? Itt se fogunk dugni, az is biztos – fintorodok el, mielőtt még újabb kibaszott felfedezést tennék az elbaszott házban. Esküszöm, valaki nagyon komolyan vette ezt a fosatás dolgot, és valakinek a képe komolyan be lesz verve, ha visszaadjuk a kulcsot. Kurva életbe.
- Most tényleg, ember? - nézek rá elhűlve, amiért tovább cifrázza a beszarásomat. Ami egyébként már olyan elvetemült dolgokig fajul, hogy azt fontolgatom, vajon a hétvége alatt tartsam-e távol a seggemtől Vörit, mert kezdek attól tartani, hogy megvoodooznak és a végén tényleg démonkölykök fognak belőlem kipotyogni. Jesszusom. És ha már kölykök, hol a faszomban van Lola?
Kiábrándultan pislogok az én Szeplősömre, amikor rákérdez, hogy kiről beszélek, de miután eljut abba a dögösen vörös kobakjába az információ lényege, én sem maradok az elbaszott szobában, hanem sietek Rowan után, hogy felkutassam Fürtöskét. Letrappogok a lépcsőn, és míg a szexi ördögöm a ház egyik szárnyában, én a másikban kezdem keresni az elveszett hercegnőt. Előbb egy dolgozószobába, majd egy kamrába sikerül benyitnom, aztán a konyha utáni helyiségből rögtön bele a közepébe, egy pince lejáró ajtaját tépem fel, ahonnét hűvös, kissé dohos levegő áramlik fel. Elég egyetlen másodpercre a feneketlen sötétségbe bámulnom, hogy visszabasszam az ajtót. Nope, nem… én oda le nem megyek.
Hála a kurva égnek ekkor hallom meg a Vörösöm kiáltását, és már rongyolok is kifelé, hogy magam is meggyőződhessek arról, nem rabolta és áldozta fel senki sem Lolát. Azzal majd később foglalkozok, hogy seggberúgjam Szeplőkirályt a kínosabbnál kínosabb becenevekért, amiket úgy kiabál a világnak, hogy szerintem mostanra az egész kibaszott falu azt hiszi, ez is a nevem…
Mégis, ahogy kiérek, és meglátom Rowan karjai között esetlenül lógni a boszorkánykalapos Fürtöst, elszáll belőlem az agybaj, és inkább csak elmosolyodok, mert… Faszom, akár ilyen is lehetne az életünk. Mármint para házak és jelenségek nélkül. Mindenesetre hamar rendezem a vonásaimat, még a végén azt hiszik, hogy elpuhultam a harmincat taposva. És, mert a bájos kis pillanat elbaszott fordulatot vesz, ahogy felmutatja nekünk a szerzeményét, ami minden, csak nem kibaszott pez cukorka.
- Mi a fasz, Lola?! Neked senki nem tanította meg, hogy ne fogadj el idegenektől cukorkát, főleg, ha szellemek adják?! - megpróbálom kikapni a kezéből a zacskót, de van egy olyan kurva sanda balsejtelmem, hogy már megdézsmálta. Japp, rá is erősít. - Mégis mennyit ettél belőle…? - kérdezem meg félve, vetve egy elbizonytalanodott pillantást Rowra is, aki idő közben megszerzi tőle a tasakot, tőle meg én veszem át, hogy alaposabban szemügyre vehessem. Ó baszd meg.
- Ne is foglalkozz vele – legyintek félig-meddig odafigyelve Töpszli érdeklődésére, de mire felébredek a lesápadásból, már el is indul felfelé a lépcsőn. Mondjuk nem bánom, valahogy nem a füle hallatára akarom megtárgyalni Rowannel, hogy mi a faszt kezdjünk a bedrogozott fejével, és aztán hogy a picsába magyarázzuk ezt ki bárkinek, ha elfajulna a dolog.
- Gondolom eki, ha nem valami új szarság amibe senki se tudja, mit pakolnak – mennyire gáz, hogy az első gondolatom az, hogy Wang ki fog minket nyírni…? - Úgy értem, egyet-kettőt majd mi is betolhatnánk… - kalandozok el egy momentumra, mielőtt ismét érvényre jutna bennem a felelősségteljes felnőtt életérzés. - Faszt, lehúzzuk a vécén. Mi lesz, ha baja lesz tőle? - kezdek el pánikolni, de aztán megint húzni kezd a gondolat, hogy akár szarhatnánk is mindenbe és kiélvezhetnénk, ami az ölünkbe hullott… A számat rágva nézek hol a csomagra, hol a Napsugaramra, aztán egy sietősen elrebegett „faszomat” követően a nyelvemre helyezek egy színes kis lószart. Elmosolyodva intek a kezemmel, hogy hajoljon közelebb, és amennyiben így tett, az ajkaira tapasztom a sajátjaimat, hogy megkínálhassam Lola véletlen szerzeményével. Ha már őméltósága is bepöröghet, akkor mi se maradjunk le alapon…
Szokás szerint nem sietem el a smacinkat, szeretem az ízét a saját nyelvemen, és ahogy alkalomadtán összeütközik az orrunk, de persze nem is lendülök bele túlzottan, mert ha valami nem megy jól, az az önmegtartóztatás, most meg mégis csak itt van velünk Lola. Szóval miután úgy érzem, hogy egyébként sem ártana levegőt vennem, szuszogva és egy utolsó cuppanósat a nedves szájára nyomva elhúzódok tőle, hogy a saját részemet is betoljam.
- Szerintem húzzunk tovább. Kajás vagyok, és ezután végkép zabálnunk kell valamit – zörgetem meg a tasakot, amit jobb híján az egyik komód fiókjába rejtek, mert egyébként fingom sincs, mit kezdjünk vele. - Megnézhetnénk azt az izét… tudod mit… Tökfarmot vagy mi a francot. Minél kevesebb időt töltsünk a szellemházban – nézek a plafon felé elhúzott képpel, aztán veszek egy nagy levegőt, hogy megidézzem az ügyeletes sátánivadékot. - Lola Mills! Told le a segged, ha akarsz enni és hülye halloweeni baromságra menni! Akkor is, ha nem! - kiabálok fel torkom szakadtából, csak, hogy biztos meghallja. Francnak van kedve felcaplatni hozzá. Amennyiben pedig tiszteletét teszi köztünk, visszaseggelek velük a kocsiba, hogy kényük-kedvük szerint vagy valami gyorsétterembe, vagy a tökfarmos baromságra menjünk.

zene: Should I Stay or should I go? xx credit: •

Most rajtam volt a sor, hogy értetlenkedve és kissé igen, megrökönyödve figyeljem, ahogy a fekete párducom ledöbbent ábrával bámul a vörös mókusomra, aki kissé értetlenkedő pofival próbálja megérteni, miért olyan nagy probléma, ha elárult egy-két dolgot. Öhm... helló? Csak engem basz fel a tudat, hogy szellem tápnak lettünk bepalizva? Úgy tűnik... Az elképedésem mellett azért próbálok ismét bekapcsolódni az amúgy enyhén családias feelingű társalgásba, bár inkább csak a középutat keresve. Az mondjuk kissé meglep - bár nem esik annyira rosszul, mint amilyen fejet vágok hozzá - hogy Lola inkább Lambugyit választja, mint engem. Jó, lehet még neki is tök fura ez az egész, vagy gondolván, hogy engem már ismer, megismeri Lamborzit is... mondjuk nem feltétlen a szar őrködés a legjobb módja ennek, de na. Lehet tesztelte, hogy melyikünk enged előbb. Vagy csak féltékennyé akar tenni. Vagy az is lehet, hogy szimplán azonos az ízlésünk és belátja, hogy egy giga narancsnál azért bőven jobb egy grrr... fekete piszok macska. Vagy csak basszák meg mindketten, hogy ezt is képes vagyok túl gondolni, miközben már bőven kint pakolászok. De addig is legalább elterelték figyelmem az ajtó becsapódásakor feltűnő bámészkodók. Kurva életbe...

Értékelem, és imádom is, mikor elkényeztetett macska módjára jár a kedvemben az én fekete medvém, de most valahogy sehol sem érzem kellően biztonságban magam, hogy teljesen eltudjam engedni a feszkót. Ez a hely kívül belül para. Egy dolog, hogy a cirkuszomban is hasonló a hangulat, de ott azért tudtam, hogy én irányítok, én keltettem életre, és hogy a betolakodókat simán megeszik. Na már most, ha ez itt is így működik, hááát... lehet jobb volna inkább a város szélén sátorozni... sátor nélkül is.
- Nem. Csupán azt, hogyha ez megtörténik, akkor vagy nagyon jó a fű növesztőszerük, vagy véletlen belecsöppentünk egy Stephen King koppintás sztoriba. - mutogatok felé komoly fejjel, noha a vigyorát és bohóckodását látva, néha az én szám sarka is megremeg, ahogy szemeim is majdnem nevetővé válnak, de csak tudja meg, hogy mennyire komolyan befostam az itteniektől. Szerencsére hamar nyilvánvalóvá válik a számomra is, hogy Mr.Semmitőlsemfélek valójában nagyon is fél. Mondjuk ez nem is olyan jó dolog. Mert ha már mindketten fosunk, mi lesz, ha kitör a zombi apokalipszis, vagy... tudja tököm, szellemház? Bezzeg ilyenkor nem tud bátor fejet vágni, így meg aztán én is úgy közelítek a baba felé, mintha minimum Wangot akarnám lekaratézni. Óvatosan, de folyamatos figyelemmel. A para csökkentésen pedig Lola sem segít igazán a váratlan megjelenésével és a szikkadt csokrával. Komolyan... miért nem tudott frisset szedni? Vagy egy Spongya Bob plüssel megjelenni? De még ha láthatóan jobban is viselte nálunk ezt az egészet, bár sejtelmünk sem lehetett róla, ő csak azért érezte magát kevésbé feszültnek, mert azt látta, hogy mi is poénkodunk, plusz Lambroki is jobban viseli a szitut, így feltételezi, hogy csak sunyiban őt akarjuk beszaratni. Gondolom... mert a másik lehetőség, hogy az agya helyén egy olyan cintányérozó maki van, és emiatt nem fogja fel, hogy nagyon is gázos a helyzet és nem, nem azért, amit vélhetőleg letudott a wc-ben.

Csak azért szedem össze magam, mert Lambert is, és mert amúgy meg tök igaza van, hogy lehet csak szórakoznak velünk, végtére is nyakunkon a Halloween meg ilyenek... Aztán Lambabának is sikerül újra beszaratnia, ám ezúttal a menekülés helyett, amit Lola is választ végül, megyek, hogy megmentsem az emberem.
- Mi van? Mi történt? - lassítok le, ahogy meglátom, hogy tulajdonképp semmi baja, csak néz valamit, de azt nagyon és... csillogó szemekkel? Akkor biztos nem a texasi láncfűrészes állt neki twerkelni. Bizonytalanul lépek be hozzá, figyelve, hogy virul és keresve annak okát, míg odébb nem lép.
- Óóóó! - dobom le én is a dobozt, persze finomabban, de szükségszerűen, hogy a kobakomhoz kapjak és lassú, de széles vigyorral csodáljam, hogy végre nem csak a sarokban fogunk reszketni a félelemtől. Aztán ahogy a tekintetem is lesüllyed a játékgépre, újabb... - Óóóóó! - hagyja el a szám. - Ez kurva jó! - harapom be alsó ajkam közelebb lépkedve, hátha csak most kezdtünk el igazán halluzni, de nem. És ni már, a jó dolgoknak még mindig nincs vége, mivel van - Csokiii! - tulajdonítom el egyből az egyiket, és már pofazacskómba tömve pillantok a sikosítóra, amire csak akkor kezdem el perverzül vonogatni szemöldökeim, ha full új, és nem volt használva, mert hát azért... ha már egy külső rendbe tételre nem volt pénze a kiadónak, legalább ne használt szex dolgokat adjon már. De amúgy adom ezt a szexet gerjesztő szettet, szóval át is libbenek az oldalára, hogy jómagam is megszemlélhessem azt a málnás kiegészítőt. Még meg is szaglászom, amíg Lambernyő valamit ügyködik az ágyon meg az alatt, de a drágája hamar szerte foszlatja a kellemes hangulatot, ami olyan nehezen jött össze, mert persze, hogy valami újabb démoni dolgot talál. De nem, ezúttal én nem hagyom magam beparáztatni.
- Jaj én ismerem ezt a dolgot! - puffogok, persze mélyen belül, azért meg meg remeg a dolgom. - Biztos azért nem raktak ki óvszert, aham. Gondolták majd az itt lévők összehoznak nekik egy démoni porontyot, amiről nem is tudnak. Láttam egy filmen. Pfff... Mekkora szopás lesz nekik, mikor tudatosul bennük, hogy a gyerek csinálás nálunk nem opció... - vigyorgok visszapattintva a kupakot a fincsi málnás trutyira és ismételten megemelgetem szemöldökeim el nézve Lambubu felé. Mondjuk ez ennyiben is marad, mikor újfent beszarat, és hátra nyúlva utána, kezdek el hátrálni a szőnyeg láttán. Pedig amúgy nem is kéne úgy fosnunk tőle, mint a többi itteni dologtól. Úgy értem... valami ilyesmit műveltünk volna mi is Sergejjel, nem? A vér az vér... Bár azért... undorító, és faszomért kellett ezt itt tartogatni.
- Lehet valaki ide szült már egy gyereket... - húzom el a szám, és bár nem is lehet kérdés, hogy ezt ki kell basszuk az ablakon minél előbb, Lambódító sikeresen kizökkent a kérdésével. A legkellemetlenebb az egészben rádásul az, hogy hirtelen teljes zavartság lesz úrrá rajtam a név hallatán. De sose állítottam, hogy jó apa lennék... vagy igen?
- Ki? - fordítom hátra fejem, amennyire tudom, hogy szemébe nézhessek, de egyből le is esik. - Ó, bazd meg! Baszki! A kurva életbe! Bazd meg! - robbanok ki előle kifelé, bár az nyilvánvaló, hogy a lépcsőn már nem jutott fel, így továbra is káromkodások közepette ezerrel rongyolok le a lépcsőkön.
- Lola! Lola! Itt vagy? - konyhában nincs. - Kakikálsz? - kukkantok be a földszinti fürdőbe, pucérkodás ide vagy oda, mert ez most vészhelyzet. Dehát ott sem volt. Jaj istenem! Borzasztó szülők lennénk! Jó, Lambert talán nélkülem előbb feltalálnám magát, meg hát neki jutott eszébe előbb, de jobb mást is hibáztatni, mint csak magam. Wang is minek engedte el velünk, komolyan azt hitte, hogy ez jó ötlet?! Mondjuk mintha még mondta is volna az ajtajában, hogy ez baromi szar ötlet. De nem állított volna meg! Jó, jó, nyugi, valójában nincs mitől parázni, mert szellemek és vámpírok nincsenek, ergó nagy baja nem lehet. Csak baromkodik és bújócskázik! Kurva életbe!
- Lolaaa! - esem kicsit még jobban kétségbe, ahogy föl alá rohangálok a házban, mire sokadjára feltűnik a bejárati ajtó előtti csomagok közt eldobott és kiszórt kis doboz, ami vélhetőleg az ő kezében lehetett.
- Lambimbó! Kint van! - kiáltok feltépve a kilincset, miközben megtorpanva, azért homlokon vágom magam, amiért ilyen stresszes helyzetben is nekiállok itt becézgetni. Ah, össze vagyok zavarodva! A ház hibája! Le is szaladok, de az udvaron sem látom, mondjuk már a bámészkodókat sem, akiktől esetleg meg tudnám kérdezni, hogyha már ott töltik idejük nagy részét, nem e láttak egy Addams családból szökött, vörös Hogyishívjákot?! Már épp téptem volna le az arcom a járdán ácsorogva, ahogy ide oda kapkodva a fejem kerestem őt, vagy bárkit, aki láthatta, mikor valamivel távolabb, megláttam visszafelé cammogni, kezében egy kis műanyagtasakkal, fején egy kínai gyártmányú boszi sapival, amit az olykor fellendülő szél miatt meg is fog, és egy pulóvere zsebéből kilógó snickerssel. Igen, a csokit bárhol kiszúrom. Nem mondom nagy kő esett le a szívemről, szóval meg se vártam míg odaért, félúton odafutottam hozzá, hogy jól megszorongassam, aminek ő nyilván nem örült, pláne, mikor elemeltem a földtől és úgy sétáltam vissza fele a házhoz, vagy Lambugyogóhoz, ha ő is kint volt.
- Aggódtunk, bassza meg! Hogy gondoltad, hogy eltűnsz? - morgolódtam idegesen, de főleg aggódva, miközben ő nyüszögött, és mivel a kezeit is lefogtam az ölelésemmel, nagyon ellenkezni sem tudott. Szívás... majd legközelebb nem mászkerál el. Csak a kicsit sem bizalom gerjesztő házban voltam csak hajlandó elengedi, így a szél el is vitte közben a sapiját, de így járt.
- Jóóóó! - drámázott itt, még neki állt feljebb. - Megijedtem, és azt gondoltam majd jöttök utánam. - forgatta szemeim, ki tudja mennyire őszintén gondolva, amit mond. Nem ismerem még annyira, hogy eldöntsem, de azt legalább már tudom, hogy nem egy figyelmes kis kölyök, mert észre sem vette, hogy mikor letettem, kicsórtam a csokit a zsebéből és átcsúsztattam az én hátsó zsebembe. Mekkora genyó vagyok, meglopom a saját gyerekem... Na mindegy, majd a szökésére fogom.
- Elakartam menni segítségért, csak közben belebotlottam egy padon hagyott boszorkány sapkába, meg alatta egy zacskó pez cukorkába és hát... elfelejtettem. De visszajöttem. - vonta meg vállat, megzörgetve és felmutatva a tasakot, miközben vélhetőleg a "cukorka" darabkáit próbálta kipiszkálni fogaiból a másik kezével. Mondjuk nekem már akkor rángatózni kezdett a szemem, mikor megláttam a tasak tartalmát, amibe jóóó, okééé, nagyon cuki kis minionok is voltak, de, hogy az nem cukorka volt, az kurva élet. - De elég keserűek, szerintem lejártak... Biztos valamelyik háznál már ilyeneket osztogattak, azért hagyták el. - húzta el száját csalódottságában, miközben én el is vettem tőle, bár nem is ellenkezett. - Lehet az itteni zombi szomszédok nem is raknak ki jó minőségű édességet... Elég nagy csalódás lesz így az egész... - sóhajtotta. Nem akartam újabb és ezúttal vélhetőleg valós pánikot kelteni, de reméltem, hogy még a kóstoló sem nyelte le. Ugyanakkor egy részem, aki szintén aggódott Loláért, eljátszott a gondolattal, hogy kicsit megdobhatnánk azt a playstationos estét, persze szigorúan a kisasszony nélkül. Amíg pedig ezen töprengtem, Lola az előbbi bajról érdeklődött, és ha Lambivaly nem válaszolta meg, szimplán fogta magát, és elindult fel felé, hogy ő maga is megnézhesse.

Milltz in creepyland

Who you gonna call?

Elröhögöm magamat az újabb közös duettjükön, Row paskolására meg kivételesen hatalmas morgások és kézlecsapások helyett egy sokat sejtető, széles mosollyal reagálok. Viszont a szórakozásom nem tart sokáig, ahogy előbb a varjak bizonytalanítanak el, aztán meg Lola köhögi ki az évszázad spoilerét. Eltátott szájjal meredek rá néhány pillanatig, mielőtt igazán kikelnék magamból.
- Én még nem tartok ott! Mármint az igaz, hogy többször meghalnak – fordulok Vöri felé a gyors magyarázatom erejéig –, de a többit megtarthattad volna magadnak, sátánfajzat! - puffogok utána, persze következőnek meg maga a Vörös Ördögöm zökkent ki, akiről néha nehéz eldöntenem, mikor viccel és köhög be komoly dolgokat. Úgy értem, ott volt az a bevizelős eset… De végül arra jutok, hogy inkább csak összefogott a hátam mögött Lolával, és felváltva szopatnak. - Ki fogtok csinálni, ti ketten… - mormogom, még azelőtt, hogy a házban kaki-őrt mennék állni.
Legalábbis az elképzelés erejéig, mert azt senki sem gondolhatja, hogy tényleg a mosdó ajtaja előtt fogok kínos csendben cövekelni, és azt hallgatni, ahogy Rowmov lánya szőnyegbombázást hajt végre. Az egy dolog, hogy magunk között már nem sok szégyenérzet maradt, de ez nem öröklődik varázslatos módon a lányára. És azt hiszem a képletes beszarisága sem ért célba a nagy DNS-cserekereskedelem alatt, mert Fürtöskét láthatóan kevésbé izgatja a ház bizarr külleme, mint Vöröst vagy mélyen legbelül engem. Fejcsóválva pillantok utána, miután útjára engedtem, aztán visszasorolok Répacukorhoz, aki idő közben két lábon járó Feszültség-nagykövet lett.
- A hiszti meg a feszengés két külön dolog – vonom meg a szemöldökeimet kétkedően. - De oké, a kiszámíthatatlan fejbetöréssel is beérem – sóhajtok egyet megadóan, ugyanis igaza van, a feszültsége mellé most már drámakirálynőzik is, azzal meg nem célszerű vitatkozni - nem akkor, amikor kivételesen én hellyel-közzel nyugodt vagyok. Helyette megpróbálom jobb kedvre deríteni, ami bizonyos mértékben sikerülhet, ha már kínos fejpuszikkal ostromol. Csak a látszat kedvéért morgok egyet az orrom alatt rá, és mert tudom, hogy ez a csodabogár valamiért szórakoztatónak találja.
- Azt akarod mondani, hogy csak haluztál? - vigyorodok el, aztán megingatom a fejemet, mert az egy dolog, hogy rohadtul idegesítő, ahogy bámultak ránk, mint valami cirkuszi mutatványokra, de ezek is csak barom emberek, akiknek betörik az orra, ha lefejelem őket, szóval nem esek pánikba úgy, mint ez a nagyranőtt para-gombóc. Pontosabban fogalmazva addig nem esek pánikba, amíg a konyhába érve rá nem találunk arra a kőkorszaki, romhalmaz és koszos babára, aki a nyomi szemeivel és ijesztő mosolyával úgy mered ránk, mintha csak azt várta volna, mikor esünk bele a csapdájába. Onnantól kissé én is elkapatom magamat a rémüldözéssel, és nem, még Lola felbukkanása sem enyhít a pánikomon, pedig mellette valahogy mindig az a benyomásom támad, hogy tényleg felnőttek vagyunk Row-val, és nem csak úgy csinálunk, mint általában.
- Persze, most még a szemeidet forgatod, hercegnő, aztán ha éjjel elkapja a lábad valamelyik életre kelt kibaszott baba, akkor majd nekünk fogsz sikítozni – morgolódok az orrom alatt, noha a cetli felolvasása után erőt vesz rajtam a sápadozás. Hát még, mikor Rowan ahelyett, hogy megnyugtatna afelől, hogy Sandy bizonyára a bejárónő vagy a postás aki meg szokott állni egy kávéra, még az enyémnél is nagyobb őrültségeket kezd sorolni. Oké, tuti le fogom csekkolni a matracot. Egyszerre nyelek egy nagyot Vörivel szinkronban, ahogy elhűlve pislogok rá, de aztán egyik pillanatról a másikra cseszem fel magamat, mert végső soron mindent így reagálok le.
Már nem is figyelek arra, mit csipognak esetleg mögöttem, hanem vonulok felfelé, amiben kizárólag az a kurva para kép akaszt meg a lépcsőfordulóban. Jézusom. Sandy, ha-ha-ha, persze, jó vicc. Remélem a távozáskor megjelenik az a fasz, aki kiadta a házat, és laposra verhetem a humoráért, mert ez rohadtul nem vicces. Amikor viszont a szobába fordulok, teljesen elképedek, mert sok mindenre számítottam volna már ezen a ponton, csak arra nem, ami fogad. El is kiáltom magamat, ami után meghallom mögöttem trappogni Rowant.
- Eldobod az agyad – fordulok felé, majd kicsit odébb állva engedek rálátást a szobára, aminek az ággyal szemközti falára egy kibaszott lapos tévé van felszerelve, alatta meg a komódon… - Egy kicseszett playstation! - csapom össze a tenyereimet felcsillanó szemekkel, aztán a tökéletesen megvetett ágyhoz lépdelek, amire néhány buzis szirmon túl ki van helyezve egy-egy csoki, és egy… - Háh! Málnás síkosító – vigyorodok el, ahogy felmutatom neki a meglepetést, aztán elégedetten leseggelek a matracra, kipróbálva, hogy vajon az is legalább annyira tökéletes, mint a felvezetés. Kicsit lehetne ugyan keményebb, de hamar elterelődik a figyelmem a kritizálásról, amint néhány rugózást követően valami a földre esik mellőlem. Összevont szemöldökökkel mászok le, hogy megszemléljem a félig az ágy alá gurult… - Mi a fasz ez? - úgy tűnik az itt tartózkodásunk jelmondata lesz a kérdés. Egy áttetsző szütyőt emelek fel a mutató- és a hüvelykujjam közé csippentve, amiben elszáradt növények meg, egy… madárkoponya van elhelyezve. - Bazdmeg, már megint egy elátkozott szar – hajítom félre, és mivel a pillanatnyi megkönnyebbülésem után megint belém áll a fos, benézek az ágy alá, megelőzve az éjszaka kimászkáló kurva babákat. Hát, kurva babák helyett inkább egy kisebb, összetekert szőnyeget találok, amit miután kiterítek, fel is pattanok a helyemről, hogy visszasoroljak az új kedvenc helyemre, Vörös mögé.
- Azzz-az az az aza az ott vér? - mutogatok le a piros foltos holmira. Ekkor hasít belém a felismerés, hogy vészhelyzetben is apaként kellene viselkednem, ezért felegyenesedek a görnyedésemből – szokás szerint Vöri vállát markolászva -, és elnézek az ajtó felé. - Hol van Lola? Ugye nem hagytad egyedül? - sápadok el ismét, mert abban nem hiszek, hogy szellemek leselkednének ránk, de végül is rohadtul nem derítettük fel a ház többi részét, és ha valami elvetemült állat lesben áll, Lola meg egyedül kóborol, ki tudja, mi történhet…

zene: Should I Stay or should I go? xx credit: •

Be kell valljam, valahol azért élvezem a hármasunk, mellőzve mindenféle perverziót a szó félreérthetőségében. Más a közvetlen szapulása a másiknak és megint más, hogy mindennek csak szem és fültanúja vagyok. Nem is értem, mások miért nem röhögtek rajtunk, mikor kekeckedtünk egymással.
- Bölcsis a nénikéd! - suhint Lamb buksijára Lola, mondjuk nem olyat, hogy azt különösebben meg is érezze. De ennyiben ki is merül a morcossága, és inkább nem kötekszik tovább, mert attól még ugyanúgy jó ötletnek tartja a pizzát és édesség zabálást. Én pedig addig is kuncogva hallgatom őket, aztán Lambubu öklendezését hallva, röhögve folytatom az iskolát, mit szabad és mit nem. Még akkor is jóízűen hahotázok, mikor Lamborzi pillanatokra lezsibbasztja a vállam.
- Jaj nem úgy értetteeem... - kuncogtam még kicsit hozzá, hogy mentsem a menthetőt, de őszintén szólva már magam sem tudom visszaidézni, hogy értettem, vagy mit mondtam. Mindegy is, mert a kezdeti jókedv és öröm hamar tova libben, ahogy megérkezünk. Mondják, hogy sosem a cél a lényeg, hanem az odavezető út... nos most már én is tudom, hogy ez bizony így van. Sajnos viszont egyikünk sem meri hangosan kimondani, amit mindhármunk akar. Hazamenni. Onnantól, hogy szembesültünk a valósággal, már Lolának sem a jóféle kajákon járt az esze, hanem főleg szaráson, és szerintem lelke mélyén - ahogy én is - bízott benne, hogy megfordulunk. Vicces, hogy évekig úgy hajtottam álomra békésen buksim, hogy bármikor rám robbanthatták volna a cirkuszom és néhány méterrel odébb egy kannibál bohóc csisicskált a ketrecében, plusz egy szintén emberevő, nőszemélynek nem mondható valami lubickolt a szemben lévő sátor medencéjében, és egy még gyanúsabban férfias testalkatú, maszkos hölgyemény őrködött esténként és néha napján baltát dobott az arra kószáló hajléktalanok hátába, most meg itt ez a ház, ahová még be se léptünk, egy öreg néni, aki biztosan már futni sem tud és úgy fosok, mintha soha életemben horror filmet is csak gagyit láttam volna.
- Nem!
- Nem... - vágjuk rá a választ, csak Lola felcsattanva, én meg laposakat pislogva, félre biccentett fejjel és egy senki szeme láttára nem látható nagyon pici segg paskolásra. Mondjuk, ha már akkor feltűnnének az idegenek a túloldalon, biztos nem tapogatnám Lambert isteni, estére pont jó vacsorára való hátsóját. Lola pedig csak szemet forgat, de már gyűlik benne a "kapjátok be, én bementem" adrenalin. Nekem a varjúk fel sem tűnnek már, ellenben Lola azért némileg bizonytalanabbá válik, hogy merjen e a házban aludni, bár a szomszédokat sem tartja túl barátságosnak.
- Igen? - pillogok nagyokat, mintha minimum köze volna hozzánk a sorozatnak, szóval fogalmam sincs miért könnyebbülök meg kicsit, amitől aztán Lola lassan szokásához híven meg is foszt.
- A faszt! Mindketten meghalnak... többször is. Aztán végül tényleg. Kínok kínja közt. - morogta, mintha csupán amiatt volna ilyen morcos, mert spoilerkedett, én meg kétkedő, parázós szemmekel róla, felnézek Lambről. - Szerintem nézhetnénk ma vígjátékot... - ötletelek. Mondjuk az megint más tészta, hogy lehet itt adás sincs, meg tévé se, szóval... majd szórakoztatjuk magunkat. Mondjuk abban az esetben, tényleg jobb lett volna otthon hagyni Lolát.
- Tudod, hogy az sosem tőlem függ... - csóválom fejem elkerekedett szemekkel, persze most csak szopatom, nem parázok még attól is, hogy bármikor becsúszhat - vagy ki - a barna maci. Azért na... felnőtt vagyok, vagy nem? Ellenben Lola már nem bírja visszatartani, és hát persze rombolja még az önértékelésem, hogy a túl szexi, de még annál is dögösebb férfim ragadja karon és iszkol be vele. Jóóó, így már mondjuk értem... én is így tennék, csak egészen más miatt loholnék vele wc-re, grrr.

- Csóri már így is be van fosva. Mondjuk nem leszek én semmi jónak elrontója... - vigyorogja el magát a törpe másolatom, amíg én ártatlanul és naivan pakolászom be a cuccokat. Bezzeg, ha én akarnám befosatni valamelyik, biztos rám lenne szólva, hogy ne, mert ez meg az. Viszont így is kénytelen vagyok iparkodni, mert ahányszor felnézek a felnyitott csomagtartó mögül - persze sunyin, mintha totál nem is volna lényeges - mindig azt látom, hogy ott állnak. De így legalább pikk-pakk meg vagyunk.
- Még is mióta? A tiéd a kiszámíthatatlan fejbetörés. Enyém a hiszti... - puffogok persze csak féli meddig komolyan, amiért kiakarja sajátítani magának a drámakirálynői címet, amit Kiannek is csak addig szolgáltattam át, míg kettesben voltak Lambivallyal. De azért veszem a lapot, és jól is esik, hogy így figyel rám, ránk, szóval viszonzásul, felszabadítva egyik kezem nyúlok a fejéért, hogy magamhoz húzva, nyomhassak egy puszit a buksijára. Szigorúan a már becsukott ajtó mögött.
- Az egyik pali perceken keresztül ácsorgott ott mozdulatlanul bámulva, miközben már a földet vetette a fűnyírójával. De lemerném fogadni, ha kinéznénk, már senki sem volna ott és a kinyiszatolt rész is füves volna. - és nem viccelek, de még a hideg is kiráz ennek gondolatától, szóval nem kockáztatom meg azzal, hogy kinézek. - Szükség lesz arra a barikádra, hidd el nekem... - szólok még oda neki, miközben ballagok utána a dobozzal a konyhába, ahol először majdnem elütöm a kis tökmagot... haha tökmagot. De el is hátrálok a falig és onnan nézem azt a túl bizarr kis játékot a pulton. Miért vagyunk még mindig itt?!
Oké, Rowan, nincs gáz. Nincs gáz. Oda is lépdelek lassan, letéve a dobozt, mert elég hülyén néznék ki, ha egy doboz akármivel is kezdenék menekülni egy baba elől... meg mondjuk doboz nélkül is röhejes volnék, de a lényeg, hogy így szabaddá teszem kezeim, hogy megkíséreljem elvenni tőle a cetlit. Pontosabban alóla, de csak kölcsönbe, ha esetleg felénk fordulna a kis fejecskéje. Nem tartom meg, visszafogom adni, de tényleg! Az sem segít a lassan már mellkasomon keresztül kiszakadó szívemen, hogy érzem magam mögött Lambanditát. Legközelebb én kísérem Lolát szarni és ő nyújtózkodik majd cetlikért. Úgy közelítek a baba felé, s közben dőlök kicsit hátra, mintha minimum egy három fejű, gigantikus pittbull egyik szájába kellene belenyúlnom a kocsi kulcsokért. De megteszem, mert bátor ember vagyok. Valamivel könnyebb lenne, ha Lambinó azt válaszolta volna, hogy csak ő baszakszik, de jó, oké, majd megoldjuk valahogy. Büszkén mutatnám fel a cetlit, amit komoly áron sikerült csak megszereznem, míg meg nem fordulok, hogy majd be nem szarok a saját lányom láttán. Mentségemre szóljon, a váratlanságából adódóan, tökre úgy láttam az első momentumban, mintha valami zombi kis lány volna a plüssével. Lett is volna ezerrel bűntudatom, hogy Lamberttel együtt összeszartuk magunkat, miközben ő értetlenkedő fejjel és egy csokor száraz gazzal az egyik kezében méregetett minket, ha Lambuborka nem kapná fel a vizet... parásabb hangsúllyal, de akkor is. Rémülten pillogok hol egyikre hol másikra, miközben próbálok lenyugodni, mert Lola jelenlétében mindig az van benne, hogy muszáj összeszednem magunk, mégsem láthat minket így. Épp elég, hogy a rémüldözés közepette mindketten úgy öleltük egymást majdnem, mint Bozont és Scooby.
- Elátkozva? Uram jézus, a mi családunk van elátkozva, nem ez a ház... Max ha mégis, legalább összecsap a két átok. Vajon melyik fog győzni? - forgatta szemeit Lola bosszankodva, és szerintem legmélyen belül jól szórakozva a fosós apáin. De a cetli felolvasására Lola is kíváncsian közelebb jön, bár ő semmi kivetnivalót nem lát a szövegben. Naív kislány.
- Talán az egyik féltékenységből meggyilkolt, és most bosszúra szomjas szolgálólánya, az évekkel ezelőtt itt élő gazdag pasasnak, aki rejtélyes körülmények között halt meg pontosan abban a hálóban, ahol majd mi fogjuk álomra hajtani a fejünk, miközben a lepedő alati matrac még mindig a fickó vérétől foltos. - felelem egybe ledarálva, egyre rémültebb fejjel, mire rá kell jönnöm, hogy ez nem segít. - Vagy az öreg lány, aki most is beköszönt. - nyelek egy nagyot, bár, ha csak ennyiben merül ki a látogatás, akkor nincs gáz. Elvégre nem öregnénikkel való teázgatásra jöttünk ide. Még Lola is megszeppen - velem együtt - mikor Lamb erőt vesz magán és látszatra úgy tűnik kézbe veszi a dolgokat, amiket nekünk nem sikerült. Sűrűeket pislogva figyeli a kis vörösünk, ahogy elveszi tőle a csokrot és kibassza a kukába, de végülis megsiratni nem fogja, ellen Lambugyor megjegyzésére kérdőn vonja fel egyik szemöldökét.
- Valaki cicákat és kutyákat dug a házban? Az... legális egyáltalán? Szegény kis állatok... - nézett Lambről rám boci szemekkel, sajnálva azokat, amiket nem kéne, mert nem is így értette Lambusz, aztán vissza is pillantott Lambugira. Vagy is után, mert hogy a szexim nem szarakodott tovább. Felkaptam én is egy dobozt, azt amit letettem a konyhában és mentem utána. Lola egy ideig nézett utánunk, majd megvonva vállát ő is kerített egy kisebb dobozt és kicsit lemaradva ugyan, de ő is jött utánunk. Ahw, hát nem aranyos? Mint azok a pici babák, akik látják a példát és bár fingjuk sincs mit miért csinálnak, ő se akar kimaradni belőle. Lambuci után én is megállok egy kicsit a képnél, de én csak a pofikát nézem meg rajta és gondolkodom el, hogy milyen undin régi képek vannak itt, a vicces, modern fotók helyet, mondjuk azokról, akik kivették a házat és nem haltak meg. Mert biztos volt ilyen is. Viszont a kiáltást hallva nem csak a szar fagy meg bennem, de majdnem a dobozt is félre dobom, úgy iramodok a fekete medvém után. És Lola? Hát ő nem. Ő is meghallja, és megijed, de csóri, annyira nem tudott még megbarátkozni a család fogalmával, hogy hozzászokott már, hogyha baj van, a saját bőrét mentse, szóval ő köszönte szépen a földszintre loholt, ahol eldobva a kis dobozt kirohant a ház elé.
- Mi történt?! - kérdem rémülten, persze, ha védelmére kell kelnem, egyből megszállna a bátorság, de ha lehet csak az szálljon meg ebben a házban, semmi más.

Milltz in creepyland

Who you gonna call?

Vetek egy megakadó pillantást a vállamra, és ha nem az utat kellene egyébként figyelnem, még néhány másodpercig jelentőségteljesen szuggerálnám a helyet, ahol megpaskolt Lola, mert határok azért vannak.
- Nem vagyok a tesód, bölcsis – javítom ki, mert na, itt csak akkor van bratyizás, ha én ajánlom, egyébként meg ő itt a gyerek, mi pedig a felelősségteljes szülei, akik például nem engedik, hogy sört, hát még gyümölcsöset igyon. El is kezdek hallhatóan öklendezni a felvetésre, de szerencsére Rowan helyettem is felvázolja, hogy a mi „házunkban” mit lehet és mit nem. Az mellékes, hogy egyébként még kiskorú, ami viszont nem? Hogy Vöri itt lebácsiz. Le-bá-csiz. Elszörnyedve nézek rá egy pillanatra, aztán morcosan a vállába boxolok, mert tudja, ki a bácsi.
- Csak merjen bármelyikőtök még egyszer bácsinak hívni, és megemlegetitek – fenyítem be mindkettőt a rend kedvéért, noha elég hamar rájövök, hogy Lolát talán nem kellene ilyenekkel rémisztgetnem, annak ellenére, hogy elég sokszor csak a pofám nagy. Mármint az esetek zömében… Ötven százalékában. Bizonyos hányadában. Mindegy. Jelenleg tényleg csak ugatok, mert egyébként az esős, nyálkás idő ellenére is jó a hangulatom, ami manapság ritkaság számba megy. Jól esik elszakadni a mindennapok szarságai közül, és csak magunknak lenni, illetve Lolát is jobban megismerni. Kissé tartottam tőle, hogy ugyanolyan elutasító boszorkány lesz, mint a plázában, de talán megvoodoozta Wangibangi, mert cseppet sem olyan bányaszökevény, mint amilyen mondjuk én vagyok hétből hat napon. Persze ez nem jelenti, hogy lépten-nyomon ne szólna be nekünk valamiért, arra valahogy mégsem számítottam volna, hogy a piros karikás ágyjelenetek helyett valami totál másra asszociál a szavaimból. Kénytelen vagyok elröhögni magamat, amíg Rowbonbon felháborodottan tiszta vizet önt a pohárba afelől, hogy köszöntük kibaszott szépen, ágyba szarás helyett – nem vagyunk mi elkényeztetett sztárnőcskék – digidugi volt a program a nem létező ágyában.
Ám szerencsére részletekig vagy további kínos témákig már nem jutunk, mert megérkezünk parafalvára, ahol kapásból egy nyeszlett vénasszony akarja ránk hozni a fost. Jó, hát egy csöppet sikerül neki, főleg, ahogyan kinéz ez a kégli, de basszák meg, nem fogják elkúrni a hétvégénket. Almás, tökös meg fasztudja milyen pitével fogjuk degeszre zabálni magukat, idióta halloweeni baromságokon fogunk értetlenül állni a mások szerint ijesztő hülyeségek előtt, és ha lesz olyan lövöldözős szarság, akkor Lola és Rowan is kap egy kibaszott macit, mert csak. Ennek sokkal tömörebb verzióját nem is félek a képükbe tolni, mire mindketten felháborodottan csattannak fel, én meg nem tudom megállni, hogy ne húzza el a képemet egy kicseszettül széles vigyor.
- Mostantól ez lesz? - mutatok oda-vissza kettejük között. - Egymást visszhangozzátok? - cseszekedek velük, hátha lelazulnak végre, és nem tojnak itt be egy nyanya kárálásától. És ha már károgás, egy csapat varjú kezd el körözni a kibérelt házunk felett. Tuti őket is lefizették.
- Leszámolnak mindenkivel – rendezem rövidre a beszámolót a sorozatról. - Na, ne foss – paskolom meg a hátát, mielőtt még Lola beráncigálna a házba, hogy őrt álljak a szarásához. Ha nem lennék ilyen relax ma, biztosan nyelvet öltve fordulnék hátra Vörihez, hogy eltátogjak egy „szopááás”-t, de túlzottan a fürtöske varázsa alá kerülök, főleg, hogy Wang és Rowan után helyezkedek a „szülő” sorban. Sőt, ha úgy vesszük, még kibaszott Luvnya is megelőz, de arra a ribancra most nem gondolunk, túl szép ez a nap ahhoz. Szóval azok után, hogy elkönyveltem magamat a hátrányos helyzetűek sorába a nevelését illetően, egészen elgyengülök attól, hogy én kellek neki az undi feladatra, meg szellemcsalinak. Vigyorgok még egyet Rowaniusz szexi gladiátorusz bolondozására, aztán én is elkezdem méricskélni a ház belsejét.
- Ezt légy szíves ismételd majd el Rownak is – horkantok fel, annak ellenére, hogy azért a lelki szemeim elé vetülő képek egyáltalán nem rózsásak, sőt, az egész hely hangulata rásegít arra, hogy alaposan megkönnyítse az ember dolgát a vécén. A probléma csak abban rejlik, hogy nem tervezem a hétvégét a slozin tölteni. Lola ellenben megnyerte a lottót azzal, hogy ezzel kezdheti az ittlétünket, amíg mi, pontosabban Vörimöri behordja a cuccainkat.
- Barikádra készülsz? - billentem oldalra a fejemet az ajtó mellett-előtt felhalmozott holmijaink látványára, és míg én egész felszabadultnak érzem magamat, addig a szeplősömről süt, hogy faszán szálka szorult a seggébe. Összevont szemöldökökkel figyelem, ahogy minél hamarabb lerendezi a cipekedést, és idegesen méregeti a kint bámészkodó balfaszokat. Az meg már rég rossz jel, hogy a popó-pacsira sem reagál, pedig ritkán szoktam így, mindenki előtt fogdosni azt a finom mindenit. - Jézusom, az indokolatlan feszengés az én reszortom – fújom ki a levegőt kissé hitetlenül, de azért megsimítom a karját, mert ide drámakirálynőzés, oda túlzás, azért nem örülök a feszültségének. - Hé, csak add elő nekik is a fejlenyisszantós sztorit, te leszel itt a para-banda koronázatlan királya – mosolyodok el. - Amúgy meg biztos nem láttak még ilyen csinos segget, mint a tiéd, meg- vá! - ugrok meg, ahogy a konyhába fordulva szembesülünk azzal, amivel senki nem akar szembesülni egy szellemjárta kibekúrt házban.
- Bárcsak én szórakoztam volna – motyogom mögüle elbizonytalanodva, ahogy gyanakodva méregetem azt a félig leesett szemű, piszkos és kínos vigyorú porcelánbabát. Tuti el van átkozva bassza meg. Nem is tudom, jó ötlet-e a közelébe engedni a kandúromat, de közben meg érdekel, mi lehet a papíron, szóval lélegzet visszafojtva figyelem, ahogy minden bátorságát összeszedve elcseni a lapot a nyomi játéktól. Esküszöm, még le is izzadok, ahogy magamban szurkolva figyelem a procedúrát, aztán megkönnyebbülve mosolyodnék el, ha nem látnám meg az arcán a rémületet és nem moccanna hátra, amitől én is belé csimpaszkodva ugrok egyet megint, jó, hogy nem a nyakába.
- Mi az?! - kérdezem még azelőtt, hogy az agyam felfoghatná, miszerint az ajtóban nem egy hentes gyilkos áll, hanem csak Lola. Húbazdmeg. - És az mi az? - mutatok el a szerzeményére, miközben a biztonság kedvéért Row derekát karolom továbbra is. Nem, én el nem eresztem. - Cseszd meg, és ha az is el van átkozva? Csak úgy ide hoztad? - förmedek rá, elég hamar elengedve a „laza csávó vagyok aki csak segget mereszteni jött ide és nem szarik be semmitől” hozzáállásomat. Nem vagyok egy lángelme, de szeretem a kézzelfogható, logikus dolgokat. Na, hát ezek kurvára nem azok.
Közben Row felolvassa a cetli tartalmát, ami úgy szól, hogy: A kulcsot a bejárat melletti virágcserép alatt találják. Na, hát ez nem is volt vészes. Amíg nem folytatja Vöri azzal, hogy: Sandy néha látogatóba jön. Üdv, Tulaj.
- Ki… ki a pöcsöm az a Sandy? - mukkanok meg végül, amíg hirtelen fel nem cseszem magamat azon, hogy percek óta csak rémüldözök, mint egy kényes dáma. Gondolom ez a hülye ház tartozéka, baszakodni a bérlőkkel, mert az akkora vicc. - Na jó, elég volt ebből a sok marhaságból – kikapom Lola kezéből a száraz, megégett gallycsomagot, és kibaszom a kukába. - Biztos a hülye macskája vagy kutyája vagy nője, akit hétvégente kúr – puffogok tovább, folytatva a csomagjaink elrendezését. Fel is kapok belőlük kettőt, amelyek fixen a mi holmijainkat tartalmazzák Vörössel, aztán elindulok az emeletre, mert gondolom ott vannak a szobáink. A lépcsőfordulóban azonban megakaszt egy viszonylag nagy, elsárgult, fekete-fehér kép egy kislányról.
- Persze, nézzél ki te is úgy, mint egy kurva szellem – mormogok rá, kissé közelebb hajolva, hogy megnézzem, mi van a sarkába firkantva. Egy dátum, talán ezernyolcszáz valamennyi, és hogy… Na nem. Nope. Nem. Az első ösztönös reakcióm, hogy visszarobogjak a többiekhez, hacsak nem követtek, de aztán megemberelem magamat, és tovább caplatok a recsegő fokokon, amíg el nem jutok a franciaágyas szobák egyikébe. És azzal a lendülettel ki is pottyannak a kezemből a csomagok. - Rowaaan! - kiáltom el magamat.

zene: Should I Stay or should I go? xx credit: •

Rám fagyott vigyorral, várom, hogy befejezze mondatát sunyi sármosom, és eggyel hátrébb is érdeklődő tekintet pillog a vezető ülés felé, miközben hegyezi füleit a kis kerti törpénk, de végül nyer a hallgatás. Igaz bennem csak néhol kap el az érzés, hogy talán illő volna ténylegesen szülőként viselkednünk Lola előtt és mellett, viszont, ő már annyira benne van ebbe a... nos... lehengerlő stílusába, hogy már alig észlelem, hogy gyerek, és nem egy harmadik klónunk. Bár, ami azt illeti, szerintem az is, csak nincs kukija. Remélem. De ha még is, nem ítélkezem. Van az úgy. Meg nem is érdekel.
Azért a kis narancs dzsúszunkat sem kell félteni, osztja itt az észt ezerrel, pedig lemerem fogadni, azt is többnyire a wikipédiáról szedte, szóval ő sem okosabb nálunk. Arról nem is beszélve, hogy bár mi sem mondhatjuk el magunkról, hogy milyen fasza sulikba jártunk, de legalább nem speckóba, amit még én is úgy tudok elképzelni, hogy ballagás előtt még megtanítják nekik kirakni a nevüket a képes kockákból. Aztán még ő jön itt az étkezési szokásaikról, noha abban igazat kell adjak, hogy Wangnál nincs mese, se folyamatos csoki majszolás. Nasi van, bogyók meg magok. De amúgy nem olyan rossz az, csak eleinte, ha az ember elszokott a normális étkezésektől. Ráadásul az edzések miatt is jó volt, hogy nem csak csokis pufit meg kólát iszik az ember. Hozzá lehet szokni na... Na aztán itt Lambivaly tudja ám, hogy kell lekenyerezni egy neveletlen hercegnőt, aki egyből lelkesen ugrik előre az ülésből, hogy közénk dugva a fejét, csillogó szemekkel hallgassa a jobbnál jobb lehetőségeket. Én meg erre is mosolyogva, szemeim forgatva hallgatom, függetlenül, hogy amúgy totál támogatom a dolgot. Nekünk ez nem nagy dunszt, de Lolának biztos kivételesen különleges alkalom lesz. Még a szigor ellenére is.
- Azta kurva! Jó a szó, tesó! - paskolt oda egyet Lambertino vállára. Persze... nem baj, hogy jó színben akar feltűnni, de azért lelkem mélyén én is elkezdek töprengeni, hogy mivel tudnék hozzájárulni ahhoz - hű, de hülyén hangzik, pff - hogy engem is elismerjen, vagy jó benyomást tegyek rá. Mármint, egy dolog, hogy megmentettük az életét, és ezért örökké hálás lehetne, de nyilván, amiről nem tud, nem várható el, hogy szeressen, és igen, tisztában vagyok vele, hogy a fekete párducomhoz és a cowboyhoz képest bőven legalulról kezdem a kapcsolat építést, lévén, hogy én még azelőtt elszúrtam, hogy egyáltalán jóban lettünk volna, de hé, attól még igyekszem odatenni magam. Például... nos... elterveztem, hogy majd veszek neki valami játékot. A játékokat mindenki szereti. Szóval jah... majd... valamikor.
- De sört miért nem? Gyümölcsöset sem? - mert ha már buli, Lolának nyilván nem elég a sok zabálni való, egyből cuppanna is rá az alkoholra. Aztán lehet csak nagyoskodni akar előttünk, mert azt látja, hogy ettől lesz menő.
- Gyümölcsöset senki nem iszik! - fintorgok most ezúttal én, mert oké, hogy néha napján befigyelt még az elején egy-két üveggel, Lamb háta mögött, de ma már felébredt a májam. - A másik meg úgysem ízlene neked, meg amúgy is... te lány vagy... a sör meg férfi ital. Te maradj inkább a csokis meg epres turmixoknál. És ülj vissza mielőtt Lambert bácsi fékez egyet és kirepülsz a kocsiból. - figyelmeztetem én is, még tolva is egyet a vörös kobakján kicsit, így kénytelen is visszaülni, bár kétlem, hogy be is kötötte magát utána. De nem bírt sokáig a seggén maradni és úgy bár azt hittem végig egy megszeppent kislánnyal fogunk furikázni, így jobbára a zenén fogunk veszekedni, vagy egymással vitatkozni, elharapva egy-egy súlyos mondatot, egészen belelendült a csipogásba. Aztán magára is vessen ezek után. Én is jót szórakoztam azon, ahogy rémült fejjel nézett egyik ülésről a másikra.
- MI?! Undorító! - vágta rá rémülten és felháborodottan. Mondjuk elég hamar kiderült, hogy totálisan félreértette Lambubu megjegyzését, ami után nekem is lefagyott az arcomról a mosoly, mert hát azért hé.
- Faszért kell nektek mindenhova oda szarni! Mik vagytok ti kutyák?! - hőbörgött, amire már én is felcsattantam. Mert akkor már igen is tudja meg az igazat, mint sem, hogy abban a hitben legyen, ott képtelenek voltunk egy szobával arrébb menni a fürdőbe. Uram isten, hogy lehet ilyet feltételezni? Tényleg tőlem van ez a leány?!
- Nem szartunk sehova! Szexeltünk, oké? Dugtunk. - kaptam fel kissé túlzóan a vizet, csak hát, hé, miért kell mindig a szarozással jönni? Az egy dolog, hogy rám jött a szapora, miközben mentünk meglátogatni, és Lambilbóra, mikor  Sergejt nyírtuk épp ki, de.... uram isten... tényleg mekkora fosógépek vagyunk... El is dugul a hercegnő odaát... Egy pár percre, míg aztán halkan ismételten megszólal karbatett kezekkel.
- De minek a füldugó? Ja, várj... Óóóó! - esik le neki egy azon mondata után, noha mindvégig halk üzemmódban teszi fel a kérdést, bárkinek is szánva. Ez az én hibám, én ragaszkodtam hozzá, hogy jöjjön. Szerencsére, mielőtt igazi nagy családdá váltunk volna, megérkeztünk a... hova is? Sejtettem, hogy megfogok lepődni majd a helyet és a házat látva, deee... nem erre számítottam.
- Hé!
- Hé! - csattanunk fel két oldalán egyszerre, persze fele annyira sem komolyan véve, és ha nem félnék attól, hogy az idegen hely nem csak para, de egyenesen homofób is, még rá is vernék egy zsibbadósat a hátsó felére. De a néni csak nem száll le a témáról, ami viszont kezd zavarni. Mármint a bolondok mondanivalóját szokás elengedni, de ha már másodszorra hozzá fel... Tényleg szellemírtókat mondott? Ördögűzés? Kissé bizonytalanul tekerem fejem oldalra a szexi szemöldökümre.
- Mit is mondtál...? Mi történt abban a sorozatban a két sráccal? - kérdem tőle, csak félve pillantva el a ház felé, ami őszintén szólva nagyon nem vonz. Sátra véletlen nem hoztunk?
Az viszont tagadhatatlan, hogy bátorságát kizárólag tőlem örökölhette, legalább míg meg nem torpan az ajtónál és úgy nem dönt, hogy magával viszi valamelyikünket. Kicsit imádkozom is, hogy ne én legyek az, bár rajtam kevésbé látszódna, ha fal fehérré válnék az ijedségtől, viszont, mikor ténylegesen a feka macskámra esik a választása azért... hát... meglepődöm. Féltékeny is lennék, ha nem látnám meg Lamby tekintetét, mikor elindulva rám néz. Pedig már elterveztem, hogyha hátra néz imitálom neki némán a szopást, mert tuti csak azért őt választotta, mert tovább tartana feláldozni a szellemeknek, Lola meg addig szépen kiszarhatja magát. Ahh, de képtelen vagyok haragudni rá, hát milyen imádnivaló szülő. Mint, aki épp most kíséri be a suli kapuján az iskolás gyerekét elsőnap. Ahhw... Az más tészta, hogy itt egyébként épp egy horror házba sétálnak be, az elhunyt és kísértetként visszatérő gyilkosok újabb áldozatává válva, hogy a leányzó szarhasson egy jót.
- Persze, drágám. - biccentek "kapjátok be" mosollyal, bár nem mintha olyan nehéz dolgom lenne, csak hát sok a cucc, mert első ilyen alkalommal, nyilván hoztunk mindent, épp csak a szomszédokat nem tuszkoltuk be a bőröndbe. - De azért, ha találtok egy zombis inast a házhoz, küldjétek már ki lécci! - kiáltok még oda, miközben megfordulok, hogy visszasétáljak a kocsihoz és kinyitva a csomagtartót, nekiálljak ki pakolni. Akkor tűnt fel nekem is a még mindig ott ácsorgó gyülekezet, akik még csak nem is leplezték, hogy érdekli őket a mi nem idevalósi családunk. Őszintén szólva nem szívesen vagyok távol a várostól, mert a környékünkön legalább már ismernek és nem szívesen tesznek keresztbe, de itt... elnézve ezeket... ahogy bámulnak, hát... lehet én is mindjárt futhatok Lola után a slozira.
- Tetszik ez a ház! - nézett körbe futólag Lola, miközben haladtak a mosdó felé, persze addigra már nem Lambabába kapaszkodva. Nehogy már a szellemek azt lássák, hogy pólyás babaként viselkedik. - Kicsit olyan, mint az Amerikai Horror Story első évadában a gyilkos ház. A lépcső korlátján lógtak le a felakasztottak, a padláson valami szörnyszülött élt és a pincében is jó sok gonosz szellem kísértet. - mosolyogta lelkesen, pedig valahol legbelül ő is félt... Remélem. Mert más különben egy szociopatát hoztunk magunkkal.
- Okés... - vonta meg vállát, bár, ha maradni akart volna is Lambogár, akkor is biztos levágta volna a hisztit, mert azért még elég nagy a csend, hogy csak úgy tojni tudjon, miközben Lamb épp őrt áll az ajtaja előtt. A haj kócolásra is csak "naaa"-ot egyet, elhúzva fejét egy félszeg mosollyal, aztán el is tűnt a fürdőben, mert nem viccelt a dologgal és nem volt hova tovább tartogatni.
Nagyjából rögtön, a bejárati ajtó után le is raktam mindent becipekedve, és nem azért, mert olyan nehezek voltak, hanem, mert egy picivel sem akartam tovább nyitva hagyni a kocsit, és tovább baszakodni a holmikkal, mert a para nép még mindig ott állt. Hát én ma tuti nem alszom... Szóval vagy egész nap iszunk és dugunk Lambbel, vagy árnyjátékosat játszunk a lámpával, de nem, aludni nem fogunk.
- Eddig azt hittem nálunk parábbak nem léteznek, de most erős a gyanúm, hogy itt mi leszünk a legnagyobb idióták... - jegyzem meg félig susmorogva neki a cihelődés közepette, nem oda sem figyelve a seggre pacsira, mert most igenis zavar, hogy néznek minket.
- Takony idő? Az idő lesz itt a legkisebb baj... Ember, láttad azokat ott kint?! Konkrétan úgy állt és bámult ránk a szembe szomszéd az ásóval, mintha nem épp talán egy hullát akarna elásni és most majd lelki nyugalommal folytatja is azt... - háborgok halkan, mert annak se örülnék, ha Lola hallaná és még jobban beparázna, de őszintén szólva, attól félek a legjobban, hogy ezek a paraszeműek meghallanak. Akadékoskodnék tovább is, millió okot felhozva, miért kéne inkább haza mennünk és visszakérni a pénzt, de ha nem volna már  így is elég creepy a napunk. Én is majd befosok, de szerencsére hátrálásom közben megtart a cuccokkal együtt a mögöttem lévő üres fal. Azt hittem patkány, de őszintén szólva... lett volna inkább az. De csak elszánom magam és előre lépek párat, persze a dögös kis dugódanim egyből mögöttem terem. Szépen vagyunk... pedig ha egy horror filmet néznénk, tuti én lennék az első áldozat.
- Bazd meg, Lamb... Ha a nap végén kiderül, hogy végig csak te szórakoztál, elpicsázlak... - morogtam, mert nem gáz, ha szopatjuk egymást, de azért ne szünet nélkül és legyen már valami élvezet is benne a másiknak is. - Jól van... - sóhajtom halkan, mintha csak attól tartanék, hogy a baba megmoccan, míg én egyáltalán oda csoszogok óvatosan és letéve a dobozt, amit magammal hoztam, óvatosan, végig a baba fejét figyelve, elkezdem kihúzni a cetlit. Minimum úgy fosok, mintha egy bomba zsinórját kéne elnyiszatolnom, és attól félnék, hogy felrobbantom magunk. Az utolsó milimétereket már kirántom, hogy megfordulva még büszkén fel is mutassam a nagy bátor fekete medvémnek, mekkora király vagyok, de Lola közben ki tudja mikor, de olyan csöndben jelent meg és ácsorgott Lambert mögött pár méterrel, hogy még én is neki ütköztem a mögöttem lévő pultnak, ahogy hátra szökkentem.
- Francba, Lola... Szarért nem tudsz te is csoszogni meg hangoskodni, mikor jársz... - szuszogtam, mert azért na.
- Láttam, hogy valami izgalmasat csináltok és nem akartalak megzavarni. Ezt találtam a wc-ben, a rácsos kis izéjében a kéd mellett a falban, abban a valamiben... - emelt fel egy kis csokor száraz zsályát, ami láthatóan még régebben, de meg lett pörkölve. - Mi az? - lépett ő is közelebb, én pedig felolvastam hangosan a cetlit.

Milltz in creepyland

Who you gonna call?

Elvigyorodva hallgatom Rowan szerencsétlenkedését, aminek a vége úgy is az, hogy Lola szemrebbenés nélkül a képébe csapja az igazságot. Mondjuk a kislányos hangjával kissé bizarrul hangzik, ahogy dobálhatja az f-betűs szót – jézusom, mintha valami szent keresztény mondta volna –, de asszem valahol megnyugtat, hogy nem kell mellette állandóan azt figyelnem, nehogy valami csúnyát és rosszat mondjak. Más kérdés, hogy ennek ellenére is valahogy bennem van a feszengés, mintha egyetlen rossz megmukkanáson múlna, hogy a kisbabád első szava az legyen: éljen a Harmadik Birodalom és baszd meg az anyádat te fóliába tekert agyhalott buzi. Vagy valami ilyesmi. Az most lényegtelen, hogy vörös fürtös már minden, csak nem kisbaba.
- Persze, a halálba biztosan – cseszegetem tovább, bár állítsa nekem bárki rezzenéstelen pofával, hogy nem jogosan. Ha elszáll az agyam, én sem vagyok életbiztosítás a volán mögött, de Vöri sohasem az. Mindegy is, inkább elterelem a figyelmünket a remek hasonlatomra, amire olyan fejet vág ez a szeplőtenger, hogy egyszerre csesződök fel és jövök zavarba, majd egy „most mi a fasz van?” szemöldökvonással inkább be is dugulok. Legalábbis a következő kérdéséig, mert hát nyilván, Kaki-hercegnek tovább kell aláznia, miközben a drága sátánivadéka meg jót kuncog rajtam. Szép, és nekem ezekkel kell eltöltenem két napot.
- Mióta a gu- - sztustalan farkadat kell szopogatnom, hangozna így a beszólásom, de az egy dolog, hogy szerencsére Vöri szeret annyira töltögetni, hogy cserébe elnézi a faszfejkedéseimet, ám ez pont egy olyan csúnya megjegyzés lenne, amit nem kellene hallania Lolának. Frusztráltan megforgatom a szemeimet, mert az is öngól lenne, ha az aluliskolázottságommal jönnék, így inkább befogom a pofámat. Emellett akkor is kitartok, amikor tovább pattog mögöttünk a kis bolhalány a hirdető képekről, az mellékes, hogy elsősorban azért, mert izé… talán mondd valamit, bár nem tudom, miről beszél pontosan. És épp ezért bölcsebb kussban maradni ezt illetően.
- Hát az se most fog megtörténni, Tökmag, mert az én felügyeletem alatt nem eszünk nyúl kaját – fintorodok el, mielőtt belelkesülnék a szóba vehető reggelijeink, ebédjein és vacsoráink gondolatába. - Betolunk majd fejenként egy egész pizzát, egy valag chipset, és ha valaki korán elkezdte kipakolni a halloweeni cukorkát, akkor azt is ellopjuk és bezabálunk belőle. De sört azt nem ihatsz – jegyzem meg szigorúan, persze megint csak ki kell billentenie a gyeplőből a töpszlinek. Noha a pillanatnyi zavart követően sokat sejtetően vigyorgok Rowra, mert a kaotikus nap ellenére elég… emlékezetes momentumokat töltöttünk a fiatalkori szobájában. Olyan emlékezeteseket, hogy még az is kicsúszott belőlem, ami máskor sose, és nem, kivételesen nem valami undorítóra gondolok, hanem a… a… nope, nem megy.
- Annyit mondok, remélhetőleg a beköltözésed előtt kicserélte az ágyneműhuzatot Wang – vigyorgok rájuk tovább, most már szándékkal szemétkedve, de hát kell ilyen kíváncsi-fáncsinak lennie őnagyságának. - Jah és remélem füldugót is hoztál – öltöm ki a nyelvemet a kegyelemdöfés mellé, viszont lassacskán megérkezünk, és a hülyeségekről igyekszem inkább arra koncentrálni, hogy ne tévedjünk el. Bár a házhoz érve többször is felmerül bennem, hogy megtörtént, mert ez a rakás fos pont nem úgy néz ki, mint a képeken. Bármire is utalt korábban Lola a fotók kapcsán, tuti igaza van, elvégre sok mindenre ráismerni, csak éppenséggel tök máshogy néz ki az egész. Anyjuk valagát.
- Lehet, hogy belülről tök normális… Nem a külső alapján kell ítélkezni, ezt ti, űrlényfejűek tudhatnátok a legjobban – viccelődök fél-lelkesen, dacára annak, hogy a szar is belém fagy a ház láttán. Igaz, fogalmam sincs, hogy miért, elvégre kölyökkoromban romos, omladozó épületekben éldegéltem, éldegéltünk, és egyszer sem paráztunk be kizárólag a látványtól, pedig ott aztán minden is volt. Ürülék, bogarak, rovarok, omladozó vakolat… Vá! Kurva a semmiből előttünk termő nyanyák viszont nem!
- Vigyázzon a szájára fiatalember! Áhh, maguk se a szellemirtók, ugye? Bugris városiak – rázza meg a fejét ítélkezve, ahogy vet egy pillantást Wang puccos verdájára, aztán hála az égnek tovább is áll. Közben Lolát már nagyon hajthatja a szükség, mert se szó, se beszéd rongyol előre, én meg épp szólnék, hogy a kulcsot még át kellene vennünk hozzá, de az ajtó anélkül is kinyílik, hogy komolyabb erőfeszítéseket kellene tennie. Remek.
- Te vagy az apja, én nem akarom hallgatni, ahogy odabent rotyogtat – nézek elborzadva aztán Vörösre, akit nyilván ilyen esetekben előszeretettel emlékeztetek arra, kit fűz vér szerinti kötelék a fürtöskéhez. De az egy dolog, hogy én nyugodt lelkiismerettel sóznám rá a feladatot, és az is más, hogy Lola kit akar magának őrző-védőként. Őszintén szólva, ha nem hívna – gondolom gúnyból – faternak, nekiállnék akadékoskodni, de csessze meg, egészen elpuhulok a megnevezés hallatán, sőt, még egy megszeppenten elérzékenyült pislantást is vetek a Szeplőkirályomra, mielőtt hagynám magamat a végzetünkbe vezetni.
- Jézusom, ne legyetek már ekkora puncik. Ez csak egy ház, és amúgy sem léteznek szellemek – forgatom meg a szemeimet út közben. - Répacukor, behozod a cuccainkat? - pillogok még hátra az emberemre, mielőtt még eltűnnénk Lolával az ajtó mögött, bár az utca túloldaláról minket gyanakvóan bámulók nem kerülik el a figyelmemet. Ezek is kurvára unatkozhatnak.
Igazából odabent tényleg nem olyan vészes a helyzet, a világítás működik, és koszosnak sem mondanám a placcot. Persze süt róla, hogy hatezer éve épült és a benne lévő bútorok sem fiatalabbak, ám a nyakamat tenném rá, hogy még mindig tisztább, mint a mi albérletünk vagy akár Onkel kecója. A padló is kissé nyikorog a lépteink alatt, de ez még nem jelenti, hogy itt fogunk meghalni, mert éjjel ránk törnek a zombik vagy mit tudom én. Sőt, kapják be, ezek után lefekvés előtt tuti végignézünk valami horrort.
- Na jó, nem kell felvezetés a klotyóhoz, Hercegnő, szóval intézd el a nagydolgot a nagyok dolgaként – szusszanok fel, amint megérkezünk a földszinti fürdőszobához. Nem, nem képzeltem el rögtön a kádba egy fürdővíznyi vért, véletlenül sem… - Addig segítek a drága apádnak becipelni a cuccainkat – borzolom össze a haját egy halovány mosoly kíséretében, és ha nem ellenkezik, visszaslattyogok a dögösömhöz felmérni, hol áll a cipekedésben. Voltaképpen fingom sincs, mit tudtunk ennyi mindent összecsomagolni, körülbelül szerintem jó, hogy a mikrót nem pakoltuk be, de akkor sincs annyi cuccunk otthon, mint ahány táskánk most.
- Összeismerkedtél a szomszédokkal? - csapok rá burkoltan a hátsójára, mielőtt beintenék a bámészkodóknak. - Hát ez a hely se lesz a kedvencem, főleg, ha takony idő marad – csóválom meg a fejemet, kihalászva az utolsó csomagunkat a kocsiból, aztán besétálok az én egyetlen cukormázammal a konyhába, amit kinevezek stratégiai pontnak. Rögtön azt követően, hogy kis híján Rowan nyakába ugrok a pultsziget közepén ücsörgő, rohadtul para porcelánbaba láttán.
- Lehet, hogy véletlen a kísértetházas programra foglaltam helyet…? - bököm ki elbizonytalanodva, mert esküszöm, itt valaki baszakodni akar velünk. Egyébként egy cetli is ott hever a baba lába alatt, de én szívesen átadom a terepet Vörinek. Annyira előzékenyen, hogy kissé be is sorolok mögé, az egyik kezemet a vállára simítva.

zene: Should I Stay or should I go? xx credit: •

Egy ilyen kiruccanás után? Tövig befogom... - vigyorodom el, vissza pimaszkodva, emelgetve a szemöldököm, és csak véletlen sandítok el a visszapillantóba, ahogy előre fordulok, s látom meg Lola felhúzott felső ajkait, ahogy visszanéz rám a tükörből undorodó fejjel.
- Mármint a nyalókát. Amit... majd Halloweenkor össze lopunk... - helyesbítek a magam szerencsétlen módján, miközben kelletlenül elpillantok a saját oldalamon lévő ablak felé.
- Ugye tudod, hogy a nyalókát is a fasz szinonimájára használják? - jelezte felém őnagysága, mintha nem tudnám, de nem mertem belemenni a vitájába, mert ebből a szempontból, pont mintha Lambugyival vitatkoznék. Okosabb. Egy ideig eztán megint csend lett, míg végül megint én nem bírtam ki. Hiába kevesebb, mint 3 óra az út, a csodás esős táj bámészkodása nálam nem tart tovább két percnél. Az ülés pedig nem a kedvenc dolgom.
- Gyorsabban odaérnénk. - felelem rá megemelve szemöldökeim, bár tény, ami tény következőjével így is csendre int. Pff, mármint nem azért, mert megölném magunkat, hanem, mert tudom, hogy minden labdámat leütné. Mondom én! Ezek össze fogtak ellenem! Szemeim forgatva pillantok ki oldalra megint. Mondjuk akkor kifejezetten értetlen fejet vágva fordulok felé ismételten, mikor sanszosan valami tini szarságra ráizgulva kezd el beszélni a... jól értem.. vérfertőzésről? Már épp gőzerővel bepiszkálnám ezzel a dologgal, meg, hogy így paráztatni próbál a szellemes faszságaival, amikor a tündérbogár helyetti kis poloskánk megszólal. Viszont Lamborzi kínlódását hallva nehéz nem elröhögnöm magam, és Lola is jót vigyorog.
- Mikor lettél te diszlexiás? - cukkolom kicsit, amire hátul Lola is felkuncog. - Azoknak a képeknek egy része photoshop, a másik fele pedig nem is onnan van... Jesszusom, milyen nyuggerek vagytok ti, hogy ilyenek alapján döntötök... - sóhajtozott a királylány, mintha aztán ő konyítana az ilyenekhez. Mondjuk aztán ki tudja. Lehet Sergej mellett eltanult ezt azt.
Mondjuk amilyen elszólásai vannak a mögöttünk ülőnek, néha fel sem tűnik, hogy hárman vagyunk. Olyan, mintha csak hangosan gondolkodnék. Bár nekem nem kell szarnom. Vagy mégis...? Nem, nem kell. De azt nem tudom megállni, hogy halkan el ne röhögjem magam én is. Nem, nem bántam meg, hogy elhoztam. Ha nem lesz tévé, majd hallgatjuk őt.
- Hé, ez nem vicces! Wang bácsi ne engedi, hogy csokis kekszet egyek reggelire és energia italt este, az én gyomrom nem a normális élethez szokott. Még idő kell, hogy átálljon. - morogta, miközben csak nem bírt hátul maradni, és inkább megint középre csúszva, előre dőlt, hogy a háttámlákba kapaszkodva tudjon tovább csipogni. - Egyébként van egy rosszul eltüntetett horpadás az íróasztal fölött. Talán neki ütöttél valamit, mikor még ott éltél? - kérdezte gyanakodóan vizslatva oldalról, mert érthető módon Wang nem szolgált neki válasszal. Először nekem sem ugrott be, mert nem voltam egy saját szobámat szétverő típus, de aztán... aztán eszembe jutott.
- Ja, hogy aaaz! Nem. Látogatóban voltunk, és Lambubu feje ütött lyukat a falba. - válaszoltam, mert ez volt az igazság, az, hogy a körülmények mik voltak az már nem fontos. Lola ekkor Lamb felé fordította fejét. - Verekedtetek vagy ez is egy olyan korhatáros, szado-mazo történet, amiről jobb nem tudnom? - kérdezte, de már húzva a száját, mint akinek volna sejtése és tovább nem is fírtatná a dolgot. A kínos pillanatoknak azonban hamar vége szakad, ahogy mintha egy retró horror film kellős közepébe kerülve egyre vészjóslóbb helyre gurulunk, míg végül egyszerre fejezzük ki magunkat hasonlóképp, mint Lambivaly. Bennem és vélhetőleg Lolában sem vetül fel az ötlet, hogy kiszálljunk, míg Lambika rá nem veszi magát, de mindvégig elszörnyedve követem, míg végül a házról le se véve tekintetem - házról? milyen házról? - sétálok mellé. Kicsivel később pedig Lola is megáll a másik felén.
- Én ide be nem megyek. - jelentem ki halkan, bár ha a világ végén hallják se érdekel, mert kívülről látszik, hogy idejárnak meghalni az emberek. Meg megölni a másikat. Horror cirkusz ide vagy oda, Cale se volt épp életbiztosítás, de ez a hely mindent felül múl. Ahogy pedig próbálnék nem elmerülni a gondolataimban, miközben kívülről feltérképezni kívánom, egy élő kerti törpené is megjelenik itt a frászt hozva ránk. Legalábbis én összerezzenek egy pillanatra és odaát Lola is rándul egyet, ösztönösen nyúlva, hogy Lamb felsőjébe kapaszkodjon egyik kezével, de még időben változtat a pozíción és zavartan tűri hátra füle mögé azt a tincset... ami ott se volt. De nem csak maga az öreg hölgy hozza ránk a frászt, hanem amit mond. Mármint gondolom, hogy nem csak én szörnyedek el. Oké, Rowan, nyugi, ez a nő hibbant, öreg, félig már a sírban, nyilván ennyi öröm jut neki, hogy ijesztgessen másokat. Beteg is lehet. Talán már nem is szobatiszta. Az mondta sikolyok?! Na jó, ha most meglátok a közelben egy repkedő piros lufit, ágyő!
- Nem lehet, hogy csak csövesek dugnak bent? - kérdem száj húzva, de erőteljesen reménykedve, mert hát azokat még mindig könnyebben kipateroljuk, mint a dugó szellemeket.
- Ne már! Ismerni tetszik Ted Bundy feleségét?? - csillant fel a büdibogár szeme, ahogy kidugta vörös sérós fejét Lamb mellől a nénire. De ennek miért kell örülni?!
- Na mindegy, akkor is kell a wc. - legyintett magabiztosan kilépve a sorunkból és még attól sem rettent vissza Lola, hogy a kerítéshez lépjen és ha volt ajtó, akkor belökte. Na de onnan tovább, ahogy a lépcsőre pillantott és az ajtóra, hiába kellett kaksiznia, nem vette rá a lélek, hogy előre menjen.
- Gyerünk! Egyikőtök áldozza fel magát a dühöngő mennyasszony szellemének, amíg és wc-n ülök! - nyüszögte visszatrappolva, és belekapaszkodva Lambandita karjába, hogy elkezdhesse húzni, no persze, a termetéből adódóan semerre sem jutott vele. - Ahj már, gyere már fater! - erőlködött, jó, hogy be nem tojt szegény. - Biztosan találunk valami toj-toj wc-t a közelben... - szólalok meg, de szinte egyből az öreg nénire nézek, aggodalmasan, hátha van még valami infója, miért nem kéne bemenni abba a szellem hotelbe.

Milltz in creepyland

Who you gonna call?

Ez az, végre valami értelmes muzsika ismét. Elégedett arckifejezéssel dobolok a kormányon az ujjaimmal a zene ritmusára, és már egy pillanatra el is kezdenék hümmögni rá, ha nem emlékeztetném magamat arra, hogy potyautasunk is van a kocsi hátuljában. Igen, már csak így hívom, mert a problémáktól való elszabadulás-hétvégét kibaszottul keresztbe húzta a csatlakozásával. A legutóbbi üzletelgetéseimből sikerült annyi lóvét összekaparni, hogy valami igazán buzis dolgot csináljunk Vörivel, és elutazzunk valami isten háta mögötti helyre, ahol se Kian, se Wang, se Főni, se senki, akit ismerünk, nem találhatna ránk, erre az egyiket nem a nyakamba akasztja Rowan? Persze annyira nem bánom Lola jelenlétét, mint amennyire hápogok a gondolataim között, elvégre elég néha-néha elnézni rá és a felderengő mosolyaira a visszapillantóból, hogy egy büszke és kibaszottul jófej apának érezzem magamat. Érezhetem is, komoly ágyjelenetekről és tivornyákról mondtam le azzal, hogy őt is engedtem csatlakozni. És most még kornyikálni se tudok, rémes.
- Hé, nem! Mit csinálsz? - morranok rá az Ördögömre, amikor hirtelen félbeszakítja a veretős dalomat. Le is csapom a kezét, mire nem beszól nekem? Megrökönyödött fejjel nézek rá, mintha a büdös életbe nem fordult volna még elő, hogy karambolozzak holmi nem odafigyelések miatt. - Az amúgy se úgy volt, hanem az éle- - és itt félbe is vágom a szövegelést, mert Vörös-fürtös szart sem tud a nagybátyjával való hadakozásunkról, és jobb is, ha ez így marad. - Kapd be – vetem végül oda neki megadással, és az azt követő sóhajomat már csak a szélvédőn nyikorgó-nyekergő ablaktörlő tudja felülmúlni hangosságban – valamit tuti elbasztunk rajta. Valahogy mégsem tud erőt venni rajtam a valódi morcosság, mert hosszú, kibaszottul hosszú évek óta először érzem magamat igazán szabadnak, és ha egy pillanatra behunynám a szemeimet – amit nem fogok megtenni –, akár abban az álomban is találhatnám magunkat, amit fáradhatatlanul kergettem a börtönévek előtt és alatt is. Igaz, ott takony idő helyett lehúzott ablaknál élveznénk az őszi napsütést, ahogy messzebbre, minél messzebbre kocsikáznánk Vörivel az addigi életünktől, és hát most sem meglógni tervezünk, de ez az utazás áll a legközelebb ahhoz az ábrándhoz, amit kölyökkorunk óta hajszolok. Szóval jah, még a mocskosul szexi sátánfajzatom zeneválasztása sem tudja beárnyékolni a hangulatomat. Ellenben a következő kérdésével.
- Anyádkor, meg akarsz minket ölni? - horkantok fel kiakadva, mert már csak az kéne, hogy itt szinkronban okádjunk Lolával, mert Rowan versenypilótának érzi magát. - Szó sem lehet róla. A kikapcsolódás alatt nem azt értettem, hogy nyekk, kámpec, megdöglend – csóválom meg a fejemet, aztán kortyolok egy jókorát a nemrég beszerzett kávémból, mert ez az esős idő jócskán elálmosít. Igaz, annyira nem, hogy szokás szerint ne kezdenének el hülyeségeken kattogni a fogaskerekeim.
- Hallod, ez pont olyan, mint abban a sorozatban. Tudod, amiben a két gyökér szellemeket meg fiszem faszomokat vadászik és egész nap az országutat járják – vigyorodok el, bár hamar elkomolyodok. - Vagyis… az kissé fura lenne, ha a tesóm lennél – fintorgok egyet a gondolatra, de hála istennek Lola kiment a kérdésével. - Biztosan. A porspe… prope… faszomat prospektusban csupa napsütötte képek voltak – vonom meg a vállaimat, mert hát akkor ott is sütnie kell majd a napnak, nem? Oké, jobban belegondolva ez nagy faszság, de reménykedni még lehet. Szeretem az őszt, sőt, a kedvenc évszakom, kivéve, ha alsónadrágig ázok a szakadó esőben.
- Pfff! - robban ki belőlem hirtelen a nevetés, mert le sem tagadhatná, hogy Rowan lánya. Meg az én fogadottam, ha úgy vesszük. - És én még azt hittem, Row gázosít minket az államhatár óta – vigyorodok el szórakozottan. - Nemsokára, te kifinomult hercegnő – válaszolok végül, és csakugyan, már nem lehetünk messze a háztól, mert egyrészt a kedvemért németül karattyoló GPS is azt mondta, másrészt egy ideje már a kisvárosi hangulatot árasztó utcákon kanyargunk. Mondjuk ebben az őszi, kissé ködös és borongós időben nem éppen a képeslapok bájos kinézetét idézi a hely, hanem egy sorozatgyilkosos dokumentumfilmét, ami úgy kezdődik, hogy: csöndes kisváros volt, ahol mindenki ismert mindenkit. Nem volt bűnözés, a szomszédok hétvégenként grillpartikat rendeztek, és minden… tökéletes volt. Amíg három New York-i meg nem jelent. Mert akkor természetesen az egyetlen köcsög sorozatgyilkos úgy döntene, hogy többé nem a szomszédba jár hentelni, hanem minket pécézne ki.
Nos, az erről szőtt, kimondatlan gondolataim váratlan bizonyosságot nyernek, ahogy megérkezünk a város túlvégében nyomorodó, utolsó lelakott házhoz. Most ez komoly? Hát ez kurvára nem így nézett ki a képeken!
- Mi a picsa… - bukik elő belőlem, de hiába nézem a GPS-t, hiába a brossúrát, minden stimmel, csak az elénk vetülő látvány nem. Oké, ennél romosabb helyeket is láttam már, ennek meg még a tetője sem lyukas, de… Ha megdöglenék, ide jönnék kísérteni, az is fix. - Oké, végül is csak egy hétvége – nyugtatom magamat, magunkat, ahogy kiszállok a kocsiból, gyanakodással méregetve az épületet. Szerencsére az eső elállt, vagy legalábbis olyan enyhén szitál, hogy fel sem tűnik. Ellenben egy szottyossal, aki mintha a semmiből termett volna mellettünk.
- Maguk azok a… szellemirtók? Hála az égnek, én mindig mondtam Mrs. Bundynak, hogy ráférne erre a házra egy ördögűző. Hejj, amennyi sikolyt hallani éjjelente – csóválja meg a fejét, miután remegő hanggal elszenvedte, amit akart.

zene: Should I Stay or should I go? xx credit: •

Te az útra figyelj! Nehogy megint neki menjünk valaminek a profizmusod miatt! - legyintettem odébb kezét idegesen, de már sokadszorra a lejátszótól. Hála Wang kölcsön lopott verdájának, nem csak kényelmesen furikázhattunk vele, de még ilyen pendrives megoldása is volt a kocsiban, sőt, telefonnal is össze lehetett kötni a lejátszót, szóval igen, így, hogy nem csak azt lehetett hallgatni, ami a rádióban megy, már kb. az indulás óta kínlódunk mit hallgassunk. És az bizony nem kevés idő, mert most nem kórházba megyünk, vagy háztól házig a nagy városban, hanem pihikézni és kirándulni egyet, amire nos... szerintem eddigi életünkben nem is volt rá alkalom. Még sem volt olyan idegen érzés, sőt, az egyetnem értések pillanatai ellenére nagyon is örömteli érzés volt. Valahogy a múltban is így képzeltem el a jövőnket együtt. Világot látva vagy csak járva az utakat, élvezve, ahogy befúj a szél, szól a zene, és akár hányszor elnézek Lamborzi felé, mindig vagy mosolyogna, vagy... hát őt ismerve folyamat nézné hol van benzinkút, hogy tankoljunk is és hogy kirabolhassuk az üzletet. De tökre el lettünk volna.
- Én mikor vezethetek? - kezdek el fél perc után nyűglődni, mert ugyan nem egyeztünk meg, de gondoltam evidens, hogy az út felétől én veszem át a kormányt. Ne máár... sokszor csak egyenesen megyünk egy szikkadt területen, max néhol egy-két tábla, de autók is alig vannak.
Mondanám, hogy romantikus napoknak nézünk elébe, bár a borús idő épp nem erről árulkodik, de amúgy sem annak indult. Mármint persze, de, úgy volt, hogy ketten indulunk útnak, mert milyen jó már kicsit kimozdulni, de aztán jöttem én megint a hülyeségeimmel... A múltkori eset óta kicsit más lett minden. Úgy értem igyekszem még több időt tölteni Lambivallyal, de kerülni a munkahelyét, és most, hogy a szecsunáis cowboyjal is hellyel-közzel kibékültünk, sőt az öcsém is elzárkózik tőlünk hála kibaszott égnek, mert már kezdtem idiótán féltékenynek érezni magam, úgy érzem egy kis időre megúsztuk a szokásos szar tengert. Ó, ja, azt majd elfelejtettem, hogy most, hogy már Lola is Wanginál, nyugodt szívvel hisztiztem ki Lambubunál és aztán Wanginál, hogy legalább a kirándulás erejéig elvihessük. Úgy se nagyon vannak vagy lesznek közös programjaink, mert mi dolgozunk, meg szexelünk, Lola suliba jár, vagy magántanár tanítja - Wangból ki is nézem - plusz feltételezem ő is tanítgatja, ahogy anno engem, szóval mindenki elfoglalt, de ez így van jól. Viszont legalább kipróbálhatjuk magunkat hármasban, hogy szuperálunk és hát meg kell, hogy mondjam, mégha nem is csinálunk tévébe illő dolgokat, mint a kirándulás alatti hamis énekek, de Lola se ellenkezett a dolgot illetően, lévén, hogy nem, hogy világot nem látott még, de jobbára az otthonban és a plázában élte le életét. Szinte alig szólalt meg az út alatt, és nem azért, mert annyira utált volna minket - legalábbis remélem -, de ahányszor sunyin hátra pillantottam a tükörben, noha a telefon ott volt a kezében, ami az ölében pihent, állandóan kifelé bámészkodott, néha még mosolygott is. Én a magam részéről nem árultam el neki, micsoda világháborút vívtunk azért, hogy neki most szép és jó legyen minden, ő meg nem kérdezősködött, hogy miért nézünk ki úgy... ahogy, de nem is baj. Lehet csak azért volt ilyen kis gecó gyerek, mert frusztrálta az otthon környezete, amit amúgy meg is értenék. De az is lehet, hogy Wang luxus élete és egészséges életmód szabályai voltak rá ilyen hatással. Vagy csak tudja, hogy most csak ránk számíthat, és ki lesz baszcsizva, ha nem viselkedik... Muháhá! Nem ám, ekkora szemét nem volnék... Mármint ha egyikünk lenne is, a másik biztos nem hagyná...
- Szerintetek kisüt a nap, mire odaérünk? Nem volna buli térdig gázolni a sárban... - bukkant elő a két ülés közt, bár én egészen odáig azt hittem, hogy be van kötve. De végülis kérdését hallatva, vissza is dől Lambingó mögé, hogy tovább nézelődhessen. Jó, hát nem zuhogott, de elég régóta szemerkélt, de ilyen ez az ősz.
- Mikor érünk oda? Szarnom kell... - szólalt meg nem sokkal később.