Hihetetlen, hogy végre tényleg itt vagyok! Mármint, már lassan több mint 2 hete az országban vagyok, de eddig túl sokat nem láttam belőle emiatt, a kötelező bezártság miatt. De sebaj, mert ma hivatalosan is elengedtek és kezdetét veheti az…hát újabb bezártság. De most már legalább a bátyám lakásába. Bár így talán oda lesz a szabadság, legalább a kaja biztosított lesz.
Elég nagy csodának számít az, hogy anya elengedett végül. Már évek óta beszéljük, hogy jó lenne, ha legalább csak egy évig a család másik felével is élhetnék, de ő erről sosem akart hallani. Mindig megvoltak a kifogások: túlkicsi vagyok, Amerika túlveszélyes, apával csak a baj van, Kínában jobbak az esélyeim és még kitudja mennyi értelmetlen mellébeszélés. Aztán sikeresen kiharcoltam, hogy a huszadik szülinapomra megkapom az engedélyt az utazásra. Igen ám, csak akkor még nem volt ekkora fejenállás az egész világban. Mióta bejött divatba ez az egész vírus, még inkább csökkentek az esélyeim. Anya igazából nem is magától a vírustól féltett, hanem attól, hogy milyen bántások érhetnek engem az államokban a származásom végett. Sok olyan videót látott, ahol olyan ázsiai felmenőkkel bíró embereket bántanak, akik még soha életükben nem jártak ázsiai terepen covid előtt sem, nem hogy annak idején. Így engem még nagyobb támadás is érhet amiatt, hogy Kínából érkezem. Szerintem meg csak az okokat keresi ahhoz, hogy otthon maradjak. Ying amúgy is az ázsiai negyedek egyikében lakik, így szerintem nincs min aggódni. Elvégre, akik ott élnek, vagy mászkálnak, azok többségében vagy keleti bevándorlók, vagy csak érdeklődnek kelet iránt. Így szerintem ott igazán nincs ebből vita, hogy ki honnan mikor és miért jött. Azt a kerületet meg akkor igyekszem nem elhagyni.
Hosszas győzködés után végre anya engedélyét is kicsaltam és meg is vetettem vele az első induló járatra a jegyet. Még sosem ültem repülőn – vagyis hát, mikor még nagyon pindurka voltam, akkor talán egyszer -, így nem igazán tudtam mire számítsak, de lényegében több emberre. Kicsit azért örültem a kiüresedett reptereknek, mert így legalább kevesebb esélyem volt elveszni a rengetegben és a gépen sem kellett mással egy soron közösködnöm. Talán így még szerencsésebb is volt az utazásom, mint alap esetben lett volna.
Általában nem zavar a magány és az egyedüllét, sőt erősen igénylem is. Most viszont ez a két hetes kényszer bezárás több mint rossz volt. Jó, kaptam enni, inni, volt netem, meg tévét is nézhettem és tiszta luxus volt minden a vártakhoz képest, de… Azért mégis csak nyűgössé tett ez az egész. Már nagyon akartam látni a bátyámat és már szerettem volna felfedezni a környéket. Reményeim között volt az is, hogy abba a nevezetes ázsiai negyedben van keresztény templomokon kívül már is, de gondolom ez már túl nagy elvárás lenne tőlem. Vagy mégsem? Egyáltalán látogathatók most? Mik itt a szabályok? Ah, nagyon sok mindent át kell még beszélnem a testvéremmel, hogy még csak véletlenül se kössek ki náluk az őrsön!
Egyébként is, lassan már itt kéne lennie! Azt mondta értem jön, mert a metrót használni túl veszélyes lenne nekem több szempontból is. Vagy valami ilyesmi. Szóval csak türelmetlenül billegek a hotel bejárata előtt - miután hivatalosan is ellettem engedve -, és folyamatosan nézegetek, hátha valahol felbukkan egy ismerős arc. Pótcselekvésként a táskám szíját babrálom és igyekszem nem szétrágni az ajkaimat türelmetlenkedésem közepette. Azt persze tegyük hozzá, hogy még véletlenül sincs sehol semmi árnyékot biztosító eszköz, szóval remélem még azelőtt ideér, hogy kiégne belőlem a nem létező zsír is. Egyébként is, éhes vagyok! A mostani reggeli nem volt a legjobb, így teljesen üres gyomorral a napon állni, nem a legjobb dolog. Bár, bent jobb idő lenne, de örülök, hogy egyszer kijutottam végre onnan.

Wen & Ying

"Brothers are best friends who are always there for you... Except when they are late"

Már régen felkeltem és már a buszmegállóban várok a buszra, ami természetesen késik. Mert miért pont ma ne késne?! Mindig időben jön, sőt sokszor még előbb is, mint kellene, de ma nyilván nem volt képes erre. – Anya meg fog ölni, ha megtudja!- kezdem el fogni a fejemet aggódva. Mindjárt begolyózok. Az első nap máris elszúrom az egészet, ha nem vigyázok a tesómat azzal a lendülettel, hogy ideért vissza is fogják rángatni. –Nem, nem szabad erre gondolni, mert bevonzom vagy mi a franc. – Sose hittem ezekben a dolgokban, de jobb lesz elkezdeni. Pedig direktbe azért keltem jó korán, hogy egészen biztosan ne aludjak el. Nem bízok semmiben, főleg ma nem. Mert hát végre ideköltözik hozzám a kisöcsém, bár ez az egész vírushelyzet megnehezítette nekünk kapásból az első két hetet, mert nem láthattam Went rögtön, amint leszállt. Már majdhogynem elkezdtem vitatkozni a rendőrséggel, aztán rájöttem, hogyha meg akarom tartani az állásomat, akkor talán nem kéne. Végre eljutottam ide, nem most akarok egy hatalmasat zuhanni, mert máshoz nem értek, maximum a tánchoz, abból meg nem tudok eltartani egy éhes szájat. Nemhogy még kettőt! Erről jut eszembe, remélem figyelembe vették az öcsém evési szokásait és nem szenvedett hiányt semmiben.
Közben idegesen kezdek topogni a lábammal, mikor megérkezik az az átkozott busz. – Végre! – kezdek el kiabálni örömömben és már szállok is fel. Ez a késés pont elég lesz ahhoz, hogy öcsi kétsébeessen nekem a végén, merre lehetek. Nyilván ha lenne egy autóm minden könnyebb lenne, de sajnos nem keresek olyan jól. Mellesleg eddig is mindig megoldottam a hiányát, csak most okoz némi hátrányt. Majd hazafele taxival jövünk. Úgy talán Wennek is kényelmesebb lesz.
Valahol el se hiszem, hogy anya, aki annyi időn keresztül csak ignorált most rám bízta a fiát. Azt hinné az ember, hogy ez normális, de nekünk, illetve leginkább nekem nagydolog, hiszen egyszer csak felbukkan a semmiből egy testvér, akiről nyilván tudtam, de már egészen beletörődtem, hogy sose fogom ismerni, erre mégis! Szóval azt hiszem érthető az izgatottságom, meg hogy ennyire parázok a késés miatt. Mintha anyu fülébe jutna, hogy már az első nap kések pár percet. A közlekedés hibája! És akkor még nem is hazudok. De nyilván nem csinálhatom ezt, így itt helyben megfogadom, hogy többé ilyesmi nem lesz és megpróbálom gondját viselni annyira, amennyire csak lehet, mert nem akarom, hogy elvegyék tőlem Went. Nem most, nem így. Bár leginkább a sehogy és soha lenne a legjobb.
Leszállva a buszról elkezdtek futni. Egészen a hotel bejáratáig csak rohanok, hátha így csökken a késés mértéke. – Wen... Bocs…bocsánat! Szia! – kezdek el zihálva beszélni, mikor beérek végre elé, az üdvözlést követve pedig megtámaszkodom a térdeimen. Ilyen lesz majd ha rohanok a tolvajok és törvényszegők után? Kellemes lesz, már most érzem. Oké, reggelente futnom kéne. – Nagyon sokat késtem? Sokat kellett várnod? Amúgy jól bántak veled? Ugye kaptál normális ételt? – lépek hozzá közelebb, majd megölelgetem és elkezdem vizslatni a tekintetemmel, bár nem tudom pontosan mire számítok. Gyanítom, hogy nem verték meg és semmi bántalmazás érte, de attól még aggódok érte és muszáj meggyőződnöm róla, hogy minden okés nála. Lehet kissé túlzásba estem mondjuk az öleléssel, és most ha van is rajta karcolás, akkor az azért van, de nem tehetek róla… Imádom az öcsikémet!

Sok fiatal szeretne életében legalább egyszer eljutni New Yorkba. Ki ezért, ki azért, én tulajdonképpen a családomért. Sajnos a születésem után nem sokkal anya úgy döntött, hogy nekem jobb lesz keleten és azóta eszébe sem nagyon volt, hogy engem ilyen messzire engedjen. Talán még Európában benne is lett volna szülői kísérettel, de Amerika… Szóba sem jöhetett, a történtek után, amit a mai napig nem értek. Eddig a testvéremmel is csak akkor találkozhattam, mikor a sulijában hosszabb szünetek voltak, de most már dolgozik, szóval ilyet nem tehet meg. Én viszont szeretném őt látni, így most én utazok hozzá. Na meg apával is szeretnék már találkozni, mert eddig csak képeket láttam róla, illetve anya szitkozódását hallottam. Apa rendőr, szóval jó ember, nem? Akkor miért utálja ennyire anya? Ha már megmagyarázni nem akarja, akkor nekem kell ezt személyesen kiderítenem!
Kissé izgultam az út miatt, főleg a bejövő téboly miatt, de minden a legnagyobb rendben ment és még a karanténban töltött időben sem szenvedtem semmiből sem kárt. Csupán türelmem nem volt sok nyugodtan végig ülni. Képzelem a bátyám milyen nyugtalan lehet most. Míg a szobába voltam zárva, igyekeztem utánajárni annak, hogy milyen kulturális és egyéb különbségek vannak a két ország között, amik félreértésekre adhat okot. Nem akartam szégyent hozni a testvéremre a tudatlanságommal, bár szerintem tőle is kapok még egy kiképzést erről, minden azért az ő eszében sem lehet.
A két hét letelte után pedig már sorakozok is kifelé a bejárat elé a cuccaimmal, elvégre a bátyám elém jön, hogy el ne tévedjek a metróval. Na meg, hogy nehogy eltaposson a tömeg, meg ilyenek… Remélem ő azért nem veszi olyan komolyan a dolgot, mint anya és nem fog annyit a nyakamon lógni! Kissé türelmetlenkedve izzasztom magamat a napon, mire a távolban feltűnik egy ember. Csak hamar kirajzolódik, hogy ez bizony a bátyám, aki elém érve már a tüdejét is majdhogynem kiköpi. Végig futva jött, vagy mi? Értetlenkedve pislogok is rá, majd leguggolok, hogy alulról is megvizsgáljam mennyire kap levegőt szegény. Kicsit megtörölgetem egy zsepivel az arcát, aztán eszembe jut, hogy van nálam egy bontatlan víz is, amit azonnal nyújtok is oda neki, mert biztos szüksége van rá. Amint megbizonyosodtam arról, hogy jól van, már állok is fel, csupán eddig nem akartam, hogy összeessen itt a levegő hiánya miatt.
A kérdések zápora és az ölelés olyan váratlanul ér, hogy nem is győzöm felfogni. Kicsit megsimizgetem, meglapogatom a hátát is egy idő után, hogy megnyugodjon, aztán csak egy halvány mosoly költözik az arcomra. – Vegyél levegőt is két kérdés között! – tanácsolom neki, amolyan nyugtatás képpen, mert nincs szükség ennyi aggodalomra. – Nem késtél sokat, jól bántak velem és jókat ettem! – válaszolom is szépen sorjában apró bólogatások között. – Vagyis, most nem volt időm már enni, szóval a mai nap kivételével nem volt gond a kajával sem… - egészítem ki a korgó gyomrom zavargását is. Meg addig is erre figyel és nem arra, hogy milyen karcolást mi miatt került rám, mert tény, hogy van rajtam pár, de azok már régiek és csupán az ügyetlenségem miatt kerültek rám. Szerintem a mostani helyzetben hozzám sem mernének nyúlni mások, nem hogy még megverjenek itt csak azért, mert kínai vagyok. Túlreagálnak itt mindent a nagyok! – Mit terveztél mára Gege? – billentem meg a fejem a haditervet várva, bár azzal sincs problémám, ha netán semmit sem tervezett, majd alakul valahogy a nap.

Wen & Ying

"Brothers are best friends who are always there for you... Except when they are late"

Anya a lelkemre kötötte, hogy nagyon vigyázzak az öcsémre. Nem mintha ez magától nem történne meg, eleve azért is dolgozom, hogy biztonságosabb legyen mindenkinek, de Wenre meg aztán végképp figyelni fogok! Már csak azért is mert alig láttam eddig, túl sok időt vett el tőlünk az, hogy anya és apa elváltak, amit persze én a mai napig nem tudom miért volt. A látszólag olyan tökéletes pár egyszer csak úgy dönt, hogy vége mindennek, ráadásul pont az öcsém születése előtt? Hát hol ebbe a logika? Arról már ne is beszéljünk, hogy az öcsémet viszi magával anyum, de engem meg otthagy apával. Nem panaszkodok, apa nagyon jó egyedüli szülő, szépen felnevelt és ha mellőzzük azt az apró bökkenőt, hogy nem tud főzni, akkor már tökéletesnek lehet hívni, csak… egy négy éves gyereknek ez akkor is rosszul esik, hogy az egyik szülője gyakorlatilag képes volt őt elhagyni és az egyetlen indok erre az volt, hogy az apjára üt. Ezen ellenben már rég túltettem magamat. A remény pedig már kezdett elhagyni, hogy valaha láthatom a testvéremet, mikor megszólalt a telefon azon a napon. Nem gondoltam volna, hogy ebből az egészből az fog kisülni, hogy egy teljes évre idejöhet majd Wen hozzám.
Azt meg még annyira sem gondoltam, hogy rögtön az első napomon azzal indítok, hogy kések. Még akkor is ha tudom, csak nem olyan már a testvérem, hogy elmászik valahova, amíg oda nem érek, de rosszul érzem magamat miatta. Két hete itt van, de karanténba vonult. Azt várná az ember, hogy már egy órával előbb kint ácsorgok a hotel előtt és lufival meg üdvözlő táblával várom. Remélem azért nem fogja azt hinni, hogy kiment szegényem a fejemből. Mert nem erről van szó, a busz a hibás!
Ezért is száguldok hozzá, amilyen gyorsan csak tudok. Ki hitte volna, hogy lesz haszna a futásnak azon kívül, hogy üldözzem a bűnt? El is tart egy ideig, míg visszanyerem a normális légzésemet, de sokat segít az arctörlés és a víz is, amit elfogadok, de csak pár kortyot iszok, nem akarom meginni mindet. – Köszönöm!- mondom mikor már visszatért a hangom is, majd ölelgetni kezdem és persze egyből bombázom is a kérdéseimmel. Nem is én lennék, de már annyira hiányzott, olyan régen láttam és tudnom kell jól bántak-e vele. – Igazán ehettél volna… megvártam volna, de amint látod lehet jobb lett volna és akkor nem itt a napon álldogálsz. Egyébként a buszt hibáztasd kérlek! Én időben kint voltam. – kezdek el rögtön mentegetőzni. – Amúgy akkor éhes vagy? Előbb együnk és utána cuccolsz haza, vagy hazamegyünk és rendeljek, vagy inkább főzzek? Lehet főznöm kéne… de az eltart egy ideig, szóval lehet inkább étterembe kéne mennünk. Kerestem olyat, ahol te is tudsz enni! – aztán gyorsan abbahagyom a hadarást. – Tudom, vegyek levegőt… - váltok egy lassabb tempóra és akkor már veszek egy mély levegőt és igyekszem megnyugodni. Eddig is be voltam sózva miatta, de ez úgy fest még mindig nem múlt el. A szokásosnál is gyorsabban és többet beszélek, ez így nem lesz jó. Csak abba reménykedek, hogy érti is, amit mondok. – Mára hát… Először is elviszlek enni! Utána gondolom le akarod rakni a holmidat, aztán eldöntheted, hogy várost nézzünk előbb, vagy berendezkednél. Szabadságot vettem ki pár napra, szóval a tied vagyok ebben az időben végig. – mosolyogok rá szélesen. Legalább ezt a néhány napot akarom csak vele tölteni, utána nehezebb lesz a munka miatt.