Nos, néhány hete a drága futócipőben, szigorúannemtornadresszben! de fülhallgatóval a fülemben, az utcán idétlenül rohangáló emberek díszes társaságát bővítem jómagam is. Nem hittem benne. Tényleg nem hittem benne, de mióta komolyabban is csinálom és nem csak azért, mert Thea megígérte, hogy ha eljárok rendszeresen mozogni, akkor nem fogja minden héten újabb ötletek szerint átrendeztetni velem az egész lakást, hanem mert rájöttem pár alkalom után, hogy nem is olyan gáz, mint gondoltam. Amellett, hogy formában tartom magam, kicsit ki is tudom kapcsolni az agyam. Így történt ez ma is, pontosabban addig a percig ameddig nem éreztem rezegni a telefonomat a zsebemben.
-Mi a...? - Fékezek le hirtelen a Flushing Meadows-Corona Park futópályájának kellős közepén, hogy kisétálva a szélére, levágódhassak a gumira. Felhúzom a térdeimet, alkarjaimat végigfektetem rajtuk és néhány percig lehajtott fejjel, lihegve nézem ahogy a fejemből alácsorgó izzadtság cseppek benedvesítik a futópálya gumiját. Lestoppolom a fülemben őrjöngő ACDC-t és ha már a lejátszási lista miatt elő kellett vennem az Almámat, vetek egy pillantást az előbbi rezgés okára is. Döbbenetemre rég nem látott húgom neve szerepel a kijelzőn. Kétszer is rá kell néznem, hogy biztosan jól látom-e amit látok. Egy szívélyes, kávéra invitáló üzenet a húgomtól. Miért van egy olyan érzésem, hogy akar valamit? Ja, hát persze! Mert mindig csak akkor keres, ha akar valamit. Meg néha felhív karácsonykor, hacsak én meg nem előzöm, de ha neki hamarabb jut eszébe akkor... nos, akkor is akar valamit. Úgy, mint hálaadáskor, szilveszterkor vagy a születésnapomon. Igen, pont a születésnapomon! Hát mindegy! Még nem is találkoztunk, de úgy érzem, már most nyakig benne vagyok a szarba. Az ő szarjába. Mert biztos, hogy megint valami bajt hozott a fejére. Mindegy! Ingyen kávénak ne nézd a fogát. A többit meg majd menet közben kitaláljuk.
Kézfejemmel letörlöm a verejtékcseppeket a homlokomról és úgy ahogy vagyok, futó cuccban, csapzottan elindulok a randevúra. Mintha csak imáim meghallgattattak volna, a címben említett Frisson Espresso elég közel van. Bő negyed óra alatt le is kocogom a távot és mielőtt belépek a kávézóba, egy utolsót még igazítok elegáns fizimiskámon. Némiképp izgatottan, valami különös érzéssel, mely nem hagy nyugodni, belépek a kávézóba. A fejem fölött megszólal a csengő és mivel viszonylag kicsi a helyiség, na meg persze az én páratlan húgomat ezer ember közül is kiszúrnám, rögtön szembetűnik a célszemély aki miatt most itt vagyok. Soha nem volt valami igazán példamutató és szoros báty-húg kapocs kettőnk között. Talán ez az oka annak, hogy a szívem egyre őrültebben dübörög a bordáim között ahogy egyre közelebb érek Nessához. Vagy csak már előre rettegek, hogy valamin már megint töri azt a szőke buksiját amivel fejfájást okozhat nekem. Mintha csak direkt szívatni akarna a kis csitri!
-Helló! Látom humorodnál vagy. - Cinikusan felröhögök vicceskedő megjegyzésén, de nem hajolok el üdvözlő puszijai elől.
-Egy jegeskávé most jó lenne. - Szusszanok egyet a mai rekord futásom utózöngéjeként, és helyet foglalok vele szemben a választott bokszban. Kicsit kínos ez az egész helyzet, és ahogy látom, nem csak engem érint ennyire kényesen a szitu. Mintha ő is feszengne kicsit.
-Jól vagyunk, kösz! - Vonok vállat némiképp szűkszavúan, majd lazán hátradőlök, és egy, az asztalon kallódó poháralátétet kezdek guritgatni egyik tenyeremből a másikba.
-És otthon mi a szitu? Apáék jól vannak? Élvezi a nyugdíjas éveket? Végre van ideje a kiskertjében túrni. - Mosolyodom el kissé sandán, féloldalasan, és mintha csak érezte volna a pincér, hogy mikor kezd a dolog igazán kínossá válni, megérkezik a rendelt frissítőkkel, így nekem is akad okom az újabb hallgatásra ahogyan belekortyolok a jeges koffeinbe.

 | ⚶

Egy kezemen meg sem tudnám számolni -a lábujjaim is kellenének hozzá-, hogy hányszor próbáltam a kettőnk közti furcsa, idegen, rideg viszonyt valami melegebbé, valami testvériesebbé tenni. Amikor kisebb volt, elvittem fagyizni, de mire az ígért időponthoz képest néhány hónap csúszással eljutottunk a cukrászdába, addigra már bőven az elviselhetetlen lázadó korszakát élte, és kitalálta, hogy ő fogyókúrázik. A vidámpark az ő szavaival élve: ultra gáz volt, a bensőséges vacsoránk pedig a születésnapján, abban a Francia étteremben, meglehetősen kínos. Szóval idővel szépen lassan felhagytam az erőmön felüli próbálkozásaimmal. Akkor engedtem el végleg a kezét -amit soha nem fogtam meg valójában, talán mindig csak gondolatban szorítottam őt annyira görcsösen-, amikor egyik napról a másikra bekattant, félbehagyta a tanulmányait és elköltözött otthonról. Thea meg persze jól a fejemre olvasta még utána legalább fél éven keresztül minden egyes gyerekes vitánk alkalmával, hogy Én megmondtam! A múltkor is igazam lett. Ha valamitől, ettől a mondattól az utolsó szálig égnek áll a szőr a karomon, és ha az én eszes kis feleségem megtudja, hogy Nessával találkoztam, megint legalább fél éven keresztül ezzel fog traktálni. Nem is olyan rég volt, hogy szóba került a majdnem húgom, és mintha mondta volna -már ha jól emlékszem, a mellei elvonták a figyelmemet-, hogy a nyakát tenné rá, hogy hamarosan jelentkezni fog valami miatt. És tessék! Itt ülünk egy hangulatos kis kávézó egyik bokszában a kellemes, húsz fok körüli hőmérsékletben, ami hamar mínusz húszra csökken, hála a közöttünk lévő feszültségnek.
-Thea dolgozik, én még mindig kényszerpihenőn vagyok. Ahogy az idő és a pénzünk engedi, újítgatjuk a lakást, és küzdünk Boscoval, hogy végre teljesen szobatiszta legyen. Tudod, ilyen általános, felnőtt dolgok. - Vetem oda, az asztal alatt továbbra is egymáshoz dörzsölve izzadó tenyereimet, mely nem a kimelegedésnek köszönhető, sokkal inkább annak, hogy most itt ülünk mi ketten, és az elkövetkezendő öt-tíz percben hagyni fogom, hogy már megint hülyére vegyen. Mert a fejemet tenném rá, hogy nem azért hívott ide, hogy bájcsevegjünk az időjárásról. Az sose volt a mi asztalunk.
Kétkedve vonom fel a szemöldökömet miközben hallgatom rövidre fogott beszámolóját arról, hogy mikor beszélt utoljára az anyjával és az apjával. Az arcát figyelem, a szemeit nézem, melyek kerülik a tekintetemet, próbálok olvasni a vonásaiból, a gesztusaiból, a mozdulataiból, abból ahogyan alig észrevehetően összerezzen amikor valaki belép az ajtón és megszólal a kis csengő, ahogyan a szájához emeli a poharát és kissé megremeg a mozdulat közben a keze. Szakmai ártalom. Csak kapnám már meg azt a rohadt papírt, hogy alkalmas vagyok a munkára!
-Hálaadás óta nem voltam otthon. - Ironikus, hogy még ezek után én kérem számon őt, hogy mégis mikor látogatta meg utoljára a szüleit. Kínosan elmosolyodom, ami inkább csak valami elcseszett fintornak mondható, és mutatóujjammal rajzolgatni kezdek a poharamra, melynek az oldalára kicsapódott a pára a benne lévő jeges koffeintől. Hogy feszültségemet szomjammal együtt oltsam, megkönnyebbülten a számhoz emelem a poharat, és már-már tényleg kezdem elhitetni magammal, hogy semmi hátsószándék nem rejtőzik az invitálása mögött, amikor a soron következő kínos hatásszünet után olyan kéréssel fordul hozzám, hogy a jegeskávé bukfencet vet a számban, és a kézfejemmel kell megakadályoznom, hogy visszaköszönjön. Jobb híján a kávézó logójával ellátott szalvéta után nyúlok, hogy le tudjam törölni a számról a koffein nyomait, majd lesújtva hátra dőlök és néhány percig csak némán tátogok. Mondani akarok valamit, azonnali választ akarok adni, de nem jön ki hang a torkomon.
-Oooooké...! - Sóhajtom bele a levegőbe, majd kezeimet összekulcsolom magam előtt az asztalon és nyugtalanul mocorogva ismét előre dőlök.
-Honnan ez a hirtelen elhatározás? Apáék tudnak róla? Egyáltalán miért nem hozzájuk mész?

 | ⚶