Á lmosan nyúlok ki a takaróm alól és bökök rá a szundi gombra, ki tudja már hányadszor is teszem meg az elmúlt fél órában, nem akarok felkelni, még nem, de tudom, hogy muszáj, hajnali öt van, körülbelül másfél órája ájulhattam be, tudom, tudom pont a főpróba előtti este rúgnak be a táncosok, de már nagyon elegünk volt a folyamatos fogkrém reklámból, és a minden csudiszuper és szivárványos vagy mit tudom én, zsong a fejem, a lelkem, ami még megmaradt kávéért kiált, így hát kikászálódok és zombi üzemmódba, csukott szemmel, remélve, hogy a kávét is beletettem nyomom le a főző gombját. Nagyjából össze szedem magam, kapucnis felső, leggings, sport cipő és kávés termosz. Minden egyes nap megfogadom, hogy legközelebb futva megyek el az edzőteremig, de ma is inkább csak a fejemre húzom a kapucnit, szememre a nagy napszemüveg és kávét kortyolgatva teszem meg azt a pár sarkot. Tudom, ki az az elvetemült aki hajnali fél 6kor edz? Én... Szerencsére csak én... Nagyon morcos tudok lenni a hülye kérdésektől, így inkább olyankor megyek amikor senki nincs. Kordában kell tartanom minden izmom és ennek része az eszméletlen nyújtó gyakorlatok is, amiket jobban szeretem ha nem akarnak levideózni vagy szelfizni velem, mert el találom engedni a bokám és képen rúglak. Nagyot sóhajtva nézek a futópadra, majd a végén vissza jövök, még nem állok készen rá, nagyon nem, a gyomrom liftezik, vegyülve a szokásos izgalomtól, tudom, hogy minden ritmusra tudom melyik lépés jön, mégis annyira túl tudom izgulni, csak tudnám miért... Edzés után befáradtam a balettintézetbe utolsó ruhapróba, még amit kell igazítanak, én pedig szeretem még egyszer elpróbálni, vagy kétszer, na jó úgy ötször. - Fogytál? - Hm? Nem hiszem... Gondolatban teljesen máshol vagyok ne tegyél fel ilyen kérdéseket. - Te fogytál... Cicceg a varrónő ahogy szorosabbra húzza az amúgy is bordáig mutató ruhát. - Jó, akkor fogytam, nem tudom. Fogtam össze idegesen a hajam, mit tudom én, nemhogy annak örülne, hogy nem szedtem fel. - Többet kéne enned... Felvont szemöldökkel és törődj magad dolgával pillantással meredek a tükörre. - Jó, majd ha egyszer nem kell azzal törődnöm, hogy elbírja a lábujjam a súlyom, mi lenne ha ruhával törődnél? - Csak mondtam... Veszek egy mély levegőt, és inkább csak rá hagyom, ezer éve balerinákkal dolgozik és még mindig tud úgy viselkedni, mint egy amatőr, még, hogy egyek ez volt a hét vicce, kérdezze meg Vincent-et akinek fel kéne emelnie, vagy Hugo-t aki szerint minden balerinán túlsúly van ebben a társulatban... Már kezdtem egészen hozzászokni az általános darabokhoz, de ez új, a Carmen "főszerepét" játszom, na ezt ennél szebben nem tudom megfogalmazni, mégis, úgy érzem hiába vagyok a pályám csúcsán valami hiányzik, így a ruha próba után újra akarom próbálni minden mozdulatot még rá nem jövök mi a hiba. - Nem elég laza a csípőd. Kapom a fejem Vincent felé. - Mi az, hogy nem elég laza a csípőm? Értetlenül bambulok rá. - Ez egy forró, latin nőről szól, nem egy karót nyelt orosz picsáról. - Ó, mindjárt adok én neked egy olyan karót. Szikrát szórtak a szemeim, az orosz balett világhírű... - Nyugi, nyugi, hadd segítsek. - Az nem a csípőm, ereszd el, majd megoldom egyedül. Vágok a fenekem markolászó kezére, professzionalizmus egy fenét... Ekkor vettem észre, hogy nem vagyunk egyedül. - Öhm, hello, nem zavar ha maradok próbálni? Igazából fogalmam sincs ki ez a srác, de egy hangszert szorongat szóval csak nem sorozatgyilkos...
Korán kelek ma, mert feltétlen be akarok menni gyakorolni, még mielőtt belevágunk a próbába. Véletlenül sem azért, mert az elmúlt három éjszaka serényen zenét szereztem, ahelyett, hogy a Carment nyúztam volna. Nem rajongok érte, így azt hiszem, érthető, hogy bizonyult az előbbi vonzóbbnak. Viszont az utóbbiért kapok fizetést, ha szeretem, ha nem. A karmesterünk kedvenc mondása: “Maguk nem azért vannak itt, hogy véleményük legyen. Azt majd otthon.”. Így aztán otthon volt az a véleményem róla, hogy egy förmedvény. Mindez természetesen nem vigasztal, amikor reggel csörög a vekker. De vár a munka, így aztán készítek magamnak egy kávét az útra, a hátamra veszem a csellómat, a nyakamba pedig a várost. Nem számítok rá, hogy más is ott legyen ilyen korán. Még az amerikaiak szemében is buzgó mócsingnak számítok, pedig ők is éjt nappallá téve dolgoznak. A próbaterembe lépve pedig igazam is lesz - legalábbis első nekifutásra. Így aztán komótosan nekilátok előszedni a kottáimat, behangolni a csellót, meg persze befejezni a kávémat, csak azután ülök le a hangszeremhez. Ülnék is jó sokáig, ha egy táncos nem rongyolna be egy jó húsz perc után, majd egy másik is, én pedig kíváncsian engedem le a vonót. Eleinte észre sem vesznek, így csak némán hátradőlve figyelem az eseményeket. Magamban állati jól szórakozom rajtuk, de nem szakítom őket félbe mindaddig, amíg észre nem vesznek, amikor is egy jó kedvű vigyor kúszik az arcomra. -Nekem inkább úgy tűnt, hogy én vagyok az, aki zavar. - célzok a heveny fenékcsapkodásra. No, nem mintha hibáztatnám a pasast, csinos ez a lány. -De nem, természetesen nem. Adhatok kíséretet is, ha akarod. - bökök a kottáimra, elvégre elég nyilvánvalóan ugyanazt jöttünk gyakorolni. Csak én kevesebbet piruettezek közben. Mentségemre legyen, hogy a mázsás csellóval nehéz lenne, meg aztán nem is vagyok kimondottan kecses. -Melyik részt gyakorolod? - kérdezem fél szemmel felpillantva, és ha elárulja, akkor oda is lapozok, hogy elhúzhassam a nótáját. Látásból ugyanis nem tudom megmondani, rendszerint, ha táncosokkal dolgozunk együtt, az egyetlen, amiről pontosan meg tudom mondani, hogy hol van, az az, amikor a balerina elkezd percekig forogni, mint valami búgócsiga. A koreográfia többi része kevésbé szokott megragadni az emlékezetemben, főleg mert én ilyenkor rendszerint a kottát bújom.
S zóval, gondoljuk végig ezt alaposan, Carmen, dráma, szerelem, szenvedély, mi vagyok én színésznő? A drámát ismerem, a szenvedéllyel közeli barátok vagyunk, de a szerelem hírből sem ismerős, nem volt előttem pozitív példa, a gyűlölet pedig bár közeli rokonságban áll a szeretettel mégsem teljesen ugyan az. És bár próbálok ihletet meríteni ezekből az érzelmekből, mégsem teljesen tökéletes a Carmenem, eltökélt vagyok és maximalista, épp ezért sem adom vissza ezt a lehetőséget, inkább addig gyötröm magam és a már így is kimerülőben lévő lábfejem amíg tökéletes nem lesz. Emlékszem mikor idekerültem volt egy szende kis zongorista lány, aki ide járt gyakorolni, sűrűn hallottam a háta mögött, hogy nem rossz, de valaki dugja már meg, hogy érezze is mi az a szenvedély, de én most ezért nem fogom a randi appokat bújni hátha szerelmes leszek, ez nem így működik, ez nem egy szimpla testi vágy amivel tudok mit kezdeni, azt mondják csak úgy megtörténik, nem tudom, sok ember testébe voltam már szerelmes egy éjszakára, de az mégsem az ami ide kell. - A harmadikat légyszíves, van valami a záró jelenetben, amit nem érzek igazinak. És bár minden lépés, mozdulatsor, és kecsesség benne van aminek kell, mégis túl darabosnak érzem, Carmen egy vérbeli latina, tudom, értem, érzem. - Talán Vincent-nek volt igaza, és túl merev a csípő mozgásom ehhez. Elmélkedek félig hangosan de javarészt magamnak magyarázva, megszoktam, hogy egyedül vagyok, felnézek és látom az arcán, hogy valamit vissza folyt. Odasétálok és leülök elé törökülésben. - Neked mi a véleményed? Biztos, hogy láttál már egy csomó szenvedő táncost. Szerinted mi lehet a gond? Őszintén kíváncsi vagyok rá, hisz Ő is egy külső szemlélő, és ebből áll a közönség nagy része, meg persze pár műértőből. Akaratlanul is a kezére vándorol a tekintetem amíg a válaszát várom, vajon milyen erősek lehetnek azok az ujjak? Nadi, most ne erre gondolj már, inkább koncentrálj egy kicsit kislány, talán fel kéne hívnom Flor-t, néhány latin mozdulat erejéig...
Nem mondom, én magamban állati jól szórakozom az érkezőkön, de azért örülök neki, hogy nem ez a terv egész reggel, hanem ő is gyakorolni szeretne, szóval akkor már össze is köthetjük a kettőt. Sietve lapozok át a kottáimon, mint az a csimpánz, akit láttam a múltkor youtube-on “könyvet olvasni”, aztán serényen játszani kezdek. Nem mondom, hogy minden figyelmem a táncosé, mert a kottát se árt nézni, ha tudni akarom, mit játszok, de időről időre azért felé pillantok, és nem nehéz megmondani, hogy tényleg küszködik ezzel a résszel. -Mert a balett nem kimondottan latinos. - jegyzem meg nagyon bölcsen, amikor a végére ér. Tulajdonképpen elképzelésem sincsen, miből gondolta bárki, hogy pont balettet csináljon latinos köntösben, mert ez a kettő olyannyira üti egymást, mint a pizza és a barack befőtt. Ahogy a tanácsomat kéri, úgy kikászálódok a hangszer mögül, majd mellé lépve felé nyújtom a kezem. -Mondhatjuk merevnek is, de akkor minden balerináé az. Ha így tartanám, mint te, akkor én se tudnék olyan hű de forrón táncolni. Ellenben ha elengeded egy kicsit a tartásodat… - kezdem magyarázni mögé lépve, az egyik kezemmel még mindig kint tartva a karját oldalt, míg a másikkal megpróbálom egy kissé a helyére igazítani azt a fránya csípőt, hogy egy kicsit természetesebben álljon. -...akkor máris könnyebbé válik a dolog. A salsa lényege például a játékosság, hogy incselkedj a táncpartnereddel. Ahogy monologizálok, úgy karolom át a derekát, hogy aztán vele együtt lépjek oldalra, ám néhány összesimuló, ringatózó lépés után egy kissé ellépek tőle, épp csak annyira, hogy felemelhessem, majd ahogy leteszem, úgy szembeforduljak vele, ezúttal hátrafelé vezetve őt. Kissé meglep, mennyire pihekönnyű. Persze elméletben számítottam rá, a balerinák nagyon vékonyak, csak éppenséggel nem vagyok hozzászokva, hogy valakit ennyire könnyű legyen felkapni. -Olyan, mint amikor megpróbálod felszedni azt a srácot a pultnál a bárban. Te rákacsintasz, ő követ téged, majd táncolni hív, te igent mondasz, és így tovább. Egy párbeszéd. - Igazság szerint ez az az aspektusa a balettnek, amit egyáltalán nem kedvelek. Ott a férfi csak biodíszletnek van, meg hogy emelgesse a prímabalerinát. Kőkeményen dolgoznak a srácok csak azért, hogy aztán a karrierjük csúcsán is legfeljebb másodhegedűsök lehessenek.
É rdeklődve pislogok rá, mondjuk ez is egy vélemény, és nem is rossz, de, a balettben és a latin táncban is van egy kis közös, mégpedig a kecses, követelőző mozdulatok, láttam Flor-t táncolni és bár tűz és víz a mozgásunk, mégis egy kicsit hasonlítunk, bár az amit én nevezek az életemnek sokkal szabályszerűbb, nagyon sok a megkötés és nincs lehetőséged újítani, hisz a már jól bevált receptura alapján dolgozunk, ha szabad egy ennyire szép dolgot ilyen csúnyán megfogalmazni. Szó se róla, vannak már a balettnek is sokkal poposabb változatai is, amik nem ennyire mereven szabályozottak, de még sosem próbáltam, talán mert amióta az eszemet tudom szabályok és megkötések között élem az életem. Meglepődve pislogok amikor felém nyújtja a kezét, de könnyedén állok fel és lábujjon követem figyelmesen mit is akar most még is mutatni, ahogy megigazítja a csípőm, olyan érzés volt egy pillanatra, mintha kivették volna belőlem a balerinát, ez most furán hangzik, de én még csak lábujjhegyen táncoltam, és ahogy kimozdított a megszokott formámból akaratlanul engedtem magam vissza talpra. - Bocsánat, ez nagyon új nekem. Próbáltam elviccelni a bénázásom és csak követni a hozzám simuló csípőjét, ez nagyon jól megy neki, komolyan ledöbbentett, egy pillanatig nem is tudtam hova tegyem, engem nagyon nehéz zavarba hozni, de esküszöm ez most össze jött. - Incselkedés? Játékosság? Hm... Egész kezdem ezt élvezni, figyelem minden lépést és próbálok hozzá idomulni. - Valahogy így? Egyik lábammal átölelem az övét és ahogy lassan csúsztattam végig közben döntöttem magam hanyatt. Igazából álló helyzetben össze lehetne engem csomagolni, szóval nem várom el, hogy megtartson, az évek során megtanultam már, hogy kelljen minimális erőt kifejtenie a táncpartneremnek ahhoz, hogy megtartson engem. Mosolyogva emeltem vissza magam, talán eddig ez volt a napom csúcs pontja ami szomorú és egyben izgalmas is, mert sosincs lehetőségem újat tanulni, most még is a sok bénázásom ellenére egész jónak élem meg azt a fránya merev csípőt.
Mire nem jó a csellista, ha nem arra, hogy szabad perceiben egy balerinát tanítson salsázni. Azért, ha induláskor valaki azt mondta volna, ez így fog elsülni, lehet, hogy magasra szaladt volna a szemöldököm, talán még a tarkómig is. De láthatóan nem bánom, szívesen segítek neki, pláne hogy jól ismerem a latin táncokat. Kicsit persze kénytelen vagyok átrandezni a hölgyeményt, mert hiába gyönyörű a tartása, az most nem lesz hasznára. -Lazíts. - mosolyodom el a szabadkozásán. Én valószínűleg sokkal ügyetlenebb lennék, ha balettozni próbálnék. Neki persze egy kicsit könnyebb ezt megtanítani, mint annak idején nekem, mert hát tud ő táncolni, csak máshogy. Valószínűleg ezért is érez rá könnyebben, és így képes engem is meglepni, amikor megérzem a rám fonódó lábát, amin hagyom végigfutni a kezemet, míg a másik kezemmel a derekát… támasztanám, de láthatóan megy ez neki nélkülem is, majd egy elismerő tekintet kíséretében szélesen elvigyorodom, amint kecsesen visszaemelkedik. -Pontosan így. - elkapva a kezét gyors csókot nyomok rá, majd miután megforgatom, újfent mögé lépek, ezúttal rajtam a válasz sora. -Gondolj erre kicsit úgy, mint amikor a fekete hattyú bemutatkozik. Csak épp itt a herceg nem csak ácsorog, mint a megmerevedett bundabugyi. - magyarázom. Na, nem azért, mert ennyire nagyon értek a Hattyúk tavához, csak épp élénken emlékszem, hogy mit ordibált a balettmester tavaly, amikor a véleménye szerint nem volt elég csábos a tánc, én meg magamban tettem is a megjegyzéseket, elvégre nekem se nagyon lenne kedvem elcsábítani egy olyan herceget, aki csak ácsorog és idétlenül vigyorog. Pedig nem nézett ki rosszul a srác egyáltalán, valójában szívesen megnéztem volna a harisnyája nélkül. Nem az ő hibája, hogy ilyen ez a szerep, csak hát nem nagyon helyezte előtérbe az erősségeit. Ellentétben a harisnyával, amiben remekül mutatott a feneke. -Na, megpróbálod újra? - kérdezem, miközben ellépek a lány mellől és visszahajtogatom magam a csellóm mögé. Bátorítólag rákacsintok, mielőtt beszámolnék, majd bele is csapok a húrokba.
V alahogy sokkal egyszerűbbnek hat ahogy vezeti a csípőm, mint mikor Flor-t látom táncolni, jó, Ő egy vérbeli díva, olyan koreográfiákkal, hogy én is csak pislogtam, hogy ezt, hogy is, valami egyszerűbb nincs? Tíz perce ismerem, mégis feldobta az egész napomat, teljesen magabiztosan és komfortosan mozog, annyira könnyen kezeli a bizonytalan lépéseim és a kezdeti bénázásaim, hogy esküszöm teljesen levett a lábamról, és nem csak azért mert simán felkapott, még a felfújt izmokkal rendelkező Vincent folyton panaszkodik a súlyom miatt. Lazítsak... - Azt elárulnád egészen pontosan, hogy kell? Vihogok, szerintem én totyogó korom óta így állok, nem tudom, hogy kell lazítani a csípőm tánc közben. De azért próbálom tenni amit kér, és a végén még meg is sikerül lepnem mikor belé akasztom a lábam és hátra dőlök, elégedett mosoly kúszik az arcomra ahogy megérzem kezét végig simítani a lábamon, kétlem, hogy a táncmozdulat része lenne ez is. Érzem a testéből áradó meleget, amikor újra mögém lép, ha tehetném, hogy elfelejtem hol is vagyok simán neki dőlnék és csak élvezném a helyzetet, de nem a nagyszínpad az a hely ahol nem vagy szem előtt. Nevetnem kell rajta. - Nos, én még nemigen találkoztam olyan herceggel amelyik nem állt volna ott, mint a hogy is mondtad? Megmerevedett bundabugyi? Újra nevetnem kell, hát komolyan honnan jött ez most? - Ühüm meg. A harmadikat elölről. Vettem egy mély levegőt és csak próbáltam emlékezni azokra a mozdulatokra amiket az előbb mutatott, és bár ezt még gyakorolnom kell, de én sokkal jobbnak éreztem. - Köszönöm a gyakorlati bemutatót. - Nadia! Kész a ruhád! Gyere szépen, próbáld fel megint. - Később nem lesz jó? - Nadia! - Egy perc és ott vagyok. Fordulok felé bocsánatkérően. - Amúgy amint hallottad Nadi vagyok, és most rohannom kell. Ha Vincent nem üldöz el, később még találkozunk. Kiabáltam elfelé futva. - Na, elég laza már a csípőd? Heccelt befelé jövet Vincent, lehajoltam bekötni a cipőm és közben a másik lábam lendítve rúgtam seggbe a pimasz herceget. - Ezt direkt csináltad! - Én? Ugyan! Vihogtam egy sort és eltűntem a függönyök mögött. - Ne ficeregj már annyit, hadd húzzam fel a cipzárt. Na, kész vagy, kipróbálod, hogy tudsz benne mozogni? - Ki én, arany kezed van, ha valami nem jó szólok. Táncolva tértem vissza a színpadra, mert ha nem próbálom ki a ruha esését, és, hogy mozdul rajtam vagy velem együtt, a drága varrónőnk kicsinál, rajta múlik a külcsín. - Ó, te még itt vagy? Azt hittem ez a nagy szamár már elzavart a lehetetlen modorával. Nagyon kitartó srác lehet...
Persze, hogy egyszerűbbnek tűnik, elvégre nem versenytáncost próbálok faragni belőle éppen, elég neki a balettet ilyen magas szinten nyomni. Arra viszont elég, hogy megértse az alapokat és belevihesse a darabba. Persze nem tagadom, nincs kimondottan ellenemre, ahogy itt hullámzunk, már csak azért sem, mert hamar felveszi a fonalat és valóban létrejön az a párbeszéd, amiről beszéltem. Meg aztán ki a fene panaszkodna, hogy csinos lányokkal kell táncikálnia kora reggel? Én biztosan nem. -Tudod, amit akkor csinálsz, amikor nem vagy sudár szobor. - nevetek rá. Érezhető a hanghordozásomból, hogy nem vagyok lenéző, de hát na… a balett akkor is elég merev, annak ellenére, hogy milyen hajlékonyak. -Nos, akkor állok szolgálatodra. - mondjuk, még nem koronáztak meg, de hát annyi baj legyen. Ami késik, nem múlik. -Az édesapámtól tanulok ilyen remek kifejezéseket. - nevetem el magamat. De hát ez volt a legjobb leírás a helyzetre, ezt ő is elismerheti. És hát igazam van, tényleg nem bizonyul rossz padawannak, mert a következő nekifutásra valóban jobban néz ki, amit csinál. Csak azt nem értem, hogy miért én voltam az első, akinek eszébe jutott megtanítani neki, miközben a nyakunkon a bemutató. -Nagyon szívesen. - mosolyodom el, mert hát nem volt kimondottan fáradság, jól szórakoztam én. -Min-Joon. - biccentek felé, ahogy még sietve bemutatkozik, majd ahogy ő kisiet, az én figyelmem már vissza is tért a kottához. Lapozok néhányat, mert szeretném átnézni az egészet előről, már amennyire az idő engedi. Egészen bele is feledkezem a játékba, észre sem venném, hogy Nadi visszatért, ha nem hallanám meg a cipői orrának jellegzetes, diszkrét koppanásait. -Igen, hát tudod ezért kapom a fizetésemet. - nevetek rá, miközben a kottákra bökök. -Én szépen csellózom, ők meg annyira örülnek neki, hogy pénzt adnak érte. Nekem pedig szenvedélyem nem éhenhalni. Ez akár felvételi interjú szöveg is lehetne, bár nem volna kimondottan sikeres. Áldom a jó sorsot, hogy nekem ilyenekkel nem kell bajlódnom, mert faénak mennék a HR-esek kérdéseitől. -Azért tudod, nem irigyellek. Nekem elég volt besétálni egy boltba, venni egy szép öltönyt és abban mehetek minden fellépésre. - Azt már ugyan nem teszem hozzá, hogy az öltönynadrág nem kimondottan kényelmes, ha csellózni próbál az ember, de még így is sokkal kevésbé macerás az életem ruhaügyben.
I gazán élveztem, hogy végre valami mást is csinálhatok, szó se róla, imádom a táncot, az életem, ez az egyetlen fix és állandó, ez segített túlélnem a gyerekkorom és az egész életem, megtanultam kezelni, elfogadni és együtt élni a fájdalommal, nem csak azzal amit a balett okoz, hisz az sem elhanyagolható, de itt most arra a testi fájdalomra gondolok amit a verések okoztak amiért elszöktem táncolni, emlékszem már minden ablakon rács volt, mert bármelyiken, még a legmagasabbon is hajlandó voltam kilógni, hogy táncolni mehessek, biztonsági zár az ajtón, egy helyet sosem fedezett fel apám, rájöttem melyik cserepet tudom kimozdítani a padláson és az ereszen másztam le és fel, nagy előnye van ha az ember baromi hajlékony és könnyű. De mindig tudta, hogy elmegyek, és megtanulta rajtam, hogy hol verjen ami nem látszik, tudtam, hogy fájni fog minden levegővétel, minden hátra hajlás mert előző este a földön fekve rugdalt a férfi aki által megfogantam, mégis újra kezdtem minden nap. Így vált a fájdalom, a szabályok és a megkötések az életem elengedhetetlen részévé, így mikor sudár szobornak nevez kissé elevenembe talál, de nem hagyom, hogy kedvem szegje. - Hogy mégis micsoda? Szerencséd, hogy mögöttem vagy, mert most a válladba boxolnék. Nevettem el magam és léptem direkt a lábára ahogy vezetett. - Nagyszerű ember lehet. Kuncogok, nem ismerek nagyszerű apákat, de nem szabad mindig a sajtomból kiindulnom. Nincs nagy kedvem felpróbálni a ruhát, ma már egyszer volt rajtam, de mivel igazítani kellett így muszáj, bár szívesebben táncolnék még, mondjuk az egészet sem ártana újra átvennem, de addig majd Vincent rettentő humora elszórakoztatja, vagy elűzi. Tökéletesen idomul a vonalaimhoz, nem feszül és nem lóg, mintha rám öntötték volna Carmen piros ruháját, már csak abban reménykedem, hogy a táncom is ilyen tökéletes lesz. Forgásokkal tesztelem a ruha mozgását, ahogy lassan vissza térek a színpadra, és meglepődve veszem észre, hogy még mindig nem ment el. - Hát nálam éhen halnál, nálam még az egerek is, nem nagyon hiszem, hogy sok ehető dolog van otthon, mondjuk általában csak aludni járok haza. Vonom meg a vállam, talán igaza volt a varrónőnek és néha nem ártana ha nem kávén élnék, de amíg ez a pöffeszkedő pávián emelget kénytelen vagyok ennyire vékony maradni, jó, ez magamnak sem árt, mert ennél jobban nem tenném tönkre a lábaim... - Ó, a munka oroszlánrészét nem én végzem, én csak belibbenek, rám adja a morcos néni, cicceg és rám igazítja, szóval ezeket a szépségeket én is csak viselem. Mondjuk nem mindig könnyű mozogni a fodroktól, ezért is gyakorolok ennyit ruhában is. Perdültem egyet a piros fodor halomban. - Ha gyakorolnál, kérlek elölről az egészet. Muszáj végig mennem az összes lépésen és az úgy nem megy ha épp más ritmust játszol. A következő óráim azzal teltek, hogy újra és újra végig mentem minden lépésen, fanatikusan muszáj tökéletesnek lennie, kevesebbel nem érem be. - Azt hiszem ideje lenne most már az ebédszünetnek. Éhes vagy? Ha megvárod amíg átöltözöm meghívlak ebédre, és mesélhetsz nekem a vicces kis családodról. Általában könnyedén kihámozom magam a ruhákból, de ebbe Ida tett egy biztonsági kapcsot, hogy biztos ne hagyjam el tánc közben, és ez most kifog rajtam, sajnos már mindenki elment így kénytelen vagyok Min - Joon - tól segítséget kérni. - Ez most vér ciki, de velem tudnál jönni? Nem érem el a biztonsági kapcsot és a nélkül nem jön le. Kellemetlen vagy sem, ebben nem mehetek ki az utcára.
Tetszik, hogy nem kell félteni a viccektől, mert én meg nagyon szeretek viccelődni. Arról már megoszlanak a vélemények, hogy a vicceim mennyire jók, de a jelek szerint ő legalább értékeli, szóval ma legalább nem egyedül heherészek rajtuk, mint valami dinka. Bár meg kell hagyni, ezúttal csak félig vicceltem, az én fejemben a balerinák mindig egy kicsit szoborszerűek. Talán a tartásuk miatt, nem tudom. -Hé, most miért? - nevetek. -Szerintem nagyon szép szobor vagy. Na tessék, és még a lábamra is lép, de hát engem se kell félteni. Szorosan a lábai mögé teszem az enyémeket, majd elkezdek vele sétálni. -Nézzenek oda, a kisasszony már azt is elfelejti, hogy kell sétálni. Na várjon, nézze csak, jobb-bal-jobb-bal. - magyarázom, miközben előre lépegetek vele, amíg el nem nevetem az egészet, mert ráadásul van elképzelésem, hogy milyen idétlenül festhetünk. -Az. Kissé régimódi, de a legjobb ember, akit ismerek. - mosolyodom el, ahogy apámra terelődik a szó. Persze, akkor nem voltam ennyire lelkes, mikor ágált a Jiulliard ellen, de tudom, hogy akkor is csak a legjobbat akarta nekem. De el kell engedjem őt ruhapróbára, meg aztán én se táncolni jöttem, csak hát így alakult. A karmesternek azért majd ezzel nem dicsekszünk el, mert ha rossz pillanatában kapjuk el, akkor az is megeshet, hogy hozzám vágja a pálcáját. -Na, hát látod, ezért kell elhúznom a nótádat. Nehogy éhenhaljak. Különben ki tartana neked spontán salsa-órát kora reggel? - nevetek rá. Félreértés ne essék, szeretem a munkámat egyébként, de azért ingyen nem valószínű, hogy elcsellózgatnék már. Nem azért öltem bele az egész életemet. -Hát én ebben sétálni is alig tudnék. - csóválom meg a fejemet. -Szerinted nekem is jól állna? - vigyorodok el aztán. Biztos, hogy eszményien néznék ki tütüben. -Értettem parancs! - szalutálok felé, majd visszalapozva elkezdem előről. Persze, nekem nem mindenhol van szólamom, de mivel már úgy ötvenezerszer eljátszottuk zenekari próbán, így azért egész jól eldudorászom azokat a részeket, ahol nem kell játszanom. A végén még némi beatbox-szal is megpróbálkozom dob gyanánt, de… hát azt kell, hogy mondjam, hogy nem ez a rejtett tehetségem. -Jó ötlet. Lehet, hogy teli hassal jobb timpani leszek. - Amíg ő elvonul öltözni, én visszacsomagolom a csellómat a tokjába. Sokan bogarasnak tartanak azért, hogy elteszem, ha felügyelet nélkül hagyom, de a tapasztalat azt mutatja, hogy jobban járok. Egy második csellista igen drágán tanulta meg a miértjét, amikor valaki a székek között ügyetlenkedve elesett a hangszerében, a csigából meg letört egy darab. Persze, megtérítette a kárt, de ez nem nagyon vigasztalja az embert, ha heteket kell várnia arra, hogy visszakapja. Már a cipzárt húzom be, amikor Nadi újra megjelenik. -Persze. - bólintok és követem az öltöző felé. -Jesszus, ez még rosszabb, mint a cicifix-kapocs. - sóhajtok fel, amikor szemügyre veszem. Persze ettől még könnyedén kicsatolom, de én látom is, meg el is érem. Úgy könnyű. Persze nem tagadom, ahogy lefuttatom a hátán a cipzárt, elidőzik a tekintetem egy pillanatra a meztelen bőrén. De nem vagyok seggfej. -Aztán óvatosan meztelenkedjen a kisasszony, mert még a végén a legények is megmerevednek, mint a bundabugyi. - teszem hozzá nevetve, kezeimet gyengéden a vállaira ejtve, de azért illedelmesen kisétálok.
Hát ez a pasi nem semmi, esküszöm rég szórakoztam ilyen jól, bár egyszerre sértő és vicces amiket mond, már megtanultam a sokadik évem alatt magamon nevetni, hisz mit ér az élet ha túl komolyan visszük? - Ugye tudod, hogy ha most lenne rajtam olyan cipő amit le tudok venni hozzád vágnám? Vihorászok rajta, ahogy a szobor mivoltom ecseteli, igen, merev a tartásom, és általában ha nem táncolok sem túl laza, mert ez nem egy gombbal kikapcsolható dolog, ilyen az életem, én ezt választottam, nem, nem mindig vagyok kecses és finom, de a tartásom mindig elárulja, hogy valami mélyebb van a háttérben, de azért nem lábujjhegyen megyek végig a bolton, hogy nézd ki vagyok, az már számomra is szánalmas. - Hé most azonnal hagyd abba. Nevetek és csapkodom a kezét ahogy, mint egy bábot irányít, ravasz kis disznó. Muszáj megmosolyognom ahogy az apjáról beszél, még ruha próba közben is az jár a fejemben, milyen jó lehet támogató családban élni. - Hm, nem tudom, de egészen biztosan találnék rá embert. Öltöm ki picit sunyin a nyelvem a salsa órája most tényleg sokat segített. - Hát ha végeztem és leveszem, felpróbálhatod, oké? Biztos eszményien állna. Vigyorodom el a gondolatra ahogy a piros ruhámban flangál. Órák telnek el gyakorlással, meglepően jól tudja azokat az aspektusokat is, amit neki nem is kell játszania. De igyekszem nem erre hanem a saját lábamra figyelni, mielőtt hasra esek ebben a fodros csodában. - Most, hogy mondod, lehet, hogy nem ártana ha nemigen ennék. Húzom el a szám a tele has gondolatán, hisz amilyen mozdulatsorok ebben vannak még a végén én rókázom, bár a piros ruha már megvan hozzá. Tudom, gyenge szóvicc volt. Mikor próbáltam a ruhát, észre sem vettem a kapcsot, de amint nem tudtam lefejteni magamról, gyorsan rájöttem, hogy ez nem egyszemélyes móka. Segítséget kellett hát kérnem, és mivel már senki más nem olyan elvetemült, hogy itt legyen. - Öhm, ebben most egyet kell értenem. Párat már én magam is szedtem le, de nemigen szoktam kapcsokkal vacakolni, ami alatta van érdekesebb. - Köszönöm. Hé, várj akkor most mégsem próbálod fel? Szólok utána nevetve, átnézve a vállam felett. - Á, nincs már itt herceg, hogy merev lehessen. Jegyzem meg, majd elengedem a ruhát, hogy végig futva rajtam, puffanjon a padlón.
Láthatóan nem igazán törhető le a jó kedvem holmi fenyegetésekkel, meg hát… a helyzet az, hogy a balerinák nem valami félelmetesek. Igaz, én se vagyok egy kimondottan fenyegető aurájú figura, szóval egy-egy. -Állok elébe. Szeretnéd, hogy egy kicsit arrébb várjak, amíg kikötözgeted? - öltöm ki a nyelvemet, miközben megpörgetem a lányt, mert nincs tánc forgás nélkül ugye. Az mindben közös. -Hú, különben tényleg hozzám vágod a cipődet? Netán az egész bal lábadat? - nevetek. Persze nem tanítgatom járni olyan sokáig, mert azért ahogy meggyőződöm, megy neki egyedül is. Hála az égnek, mert különben a hátamon kéne hazavinnem. Márpedig ott nincs hely, mert ott a cselló utazik, szóval problémás utazás lenne az. -Ááá, de biztosan nem olyan jót, mint én. - ciccegek, mert hát igazán felháborító, hogy máris ejtve lennék, és holmi másik latin táncossal akarna táncikálni. -Öhm… nem… tudod, nem vagyok egészen biztos benne, hogy én beleférek. - mutogatok végig a ruhán. -Túl nagy a fejem, tudod. - nézek rá nagy komolykodva. Vagyis hát próbálok, kevés sikerrel. De a szándék a fontos ugye. Egészen megnyugtató a kis atmoszféra, ami teremtődik, amíg együtt gyakorolunk. Meg is lep kissé, mert általában jobban szeretek egyedül gyakorolni, vagy az egész zenekarral. De most még nem létező képességeimet is megcsillogtatom a kedvéért, nehogy ütem nélkül maradjon. -Ne viccelj! Fizikai munkát végzel. Ígérem, nem tömlek degeszre. - fogadkozom, mert bár én is tudom, hogy rém egészségtelen az a pirinyó mennyiség, amit a táncosok esznek, valószínűleg nem ma fogom megváltani a balett világát és egészségesebb diétát bevezetni. Kissé meglepődöm, amikor visszajön, és még mindig táncruhában villog. De aztán meglátva a kapcsot, már nem is csodálkozom annyira. Értem én, hogy biztonságosnak kell lennie, de arra nem gondoltak, hogy talán nem ebben fog aludni? -Hát, talán a nagylábujjamra fel is jönne. - nevetem el magamat visszafordulva az ajtóban. -Azt hiszem, meg kell kérnem a tervezőtöket, hogy gyártson belőle nagyobbat, mert ha ránézek erre a ruhára, úgy érzem, mintha én lennék Po, a panda. Nem mintha egyébként kimondottan kövér lennék, szerintem nem vagyok azért rossz formában. Nem vagyok egy Gyurma Gyuri, de azért ezek a ruhák…. hogy lehet ennyire pirinyó? -Na, és mondja kedves, én mi vagyok? Plebs? - kérdezem visszalépve a háta mögé, végigfuttatva az ujjamat a válla vonalán. Nem mondom, vonzó ajánlat, de… -De azt kell mondjam, drága Carmen, hogy a megmerevedett bundabugyinak magácskával ellentétben sajnos muszáj ennie. Sajnos én nem vagyok pihe. Valójában nem vagyok annyira éhes, mint ahogy állítom. Ugyanakkor nem érezném helyénvalónak, hogy kihasználom a helyzetet. Jobb szeretem kevésbé kiszolgáltatott helyzetben levetkőztetni a nőket.
Nem mindig volt okom rá, hogy szeressem a testem, mindig is próbáltam olyan ruhát és jelmezeket viselni amik nem hangsúlyozzák nyurga és nagyon vékony alkatomat. Egy tini lány aki úgy néz ki, mint egy gólya, sok bántalmazás áldozata lehet, magasabb voltam a legtöbb balerinánál, és most sem mondhatom azt, hogy teljesen bele illek a képbe, alakom még most is nagyon vékony, de már alaposan kidolgoztam rajta az izomzatot, a sok éves napi edzés és tánc meglátszik fizikumomon. Nem csak külső, de belső változások tömkelege kellett ahhoz, hogy ha már elégedetten tudjak belenézni a tükörbe, hogy elfogadjam, szeressem és használjam a testem, ami nekem adatott. Így már egyáltalán nem zavar ha valaki meztelenül lát, gondolkozás nélkül engedem el a ruhám, hisz láttam, hogy kimegy, de ha nem ment volna sem érdekel, nem ácsorgok, mint egy faszent. Ujjai érintése meglep és mosolyra késztet, hisz a ruhám alatt kizárólag a harisnyám és a bőröm van. - Nem tudom mi vagy, ezt neked kell tudnod, érezned. Nem mondom, hogy nem önt el csalódás ahogy elveszi a kezét, finom cirógató ujjbenyei nyomán fut végig rajtam a hideg, érzem ahogy megkeményedik a mellbimbóm, finoman harapok az alsó ajkamba. Nadi, nem szabad, legyél jó kislány. - Hm, pedig viccesen festettél volna fodros ruhácskában, de ha nem hát nem. Miért akar ma engem mindenki megetetni? Csípőre teszem a kezem és megfordulok, kecsesen lépek ki a ruhámból és mereven nézek rá. - Tudod, több fajta éhség létezik. És én általában nem az étel felé hajlok. Lépek közelebb, majd felé nyúlva veszem el a mögötte lévő székre dobott felsőm. - Tudtam, hogy ide dobtam le valahova. A tükör elé lépdelve bújtam bele, majd leültem, hogy kioldozzam a cipőm és felrángassam a nadrágom. - Nos, kitaláltad már mit kívánsz? Engedtem ki végül a feszes kis kontyból, hosszú, sötét, hullámos hajam. Pár apróbb igazítás és már is szalonképes vagyok, felakasztom a hatalmas piros ruhát, amíg a választ várom.
Nem direkt zrikálom egyébként, magamat pont ugyanígy ostorozom a tükörben, főleg mondjuk egy átmulatott éjszaka után. Olyankor rendszerint úgy nézek ki, mint egy kifordított, szomorú zokni. De azért az egy pillanatra meglep, hogy máris szinte ruhátlanul áll előttem. Nem mintha hevesen tiltakoznék a dolog ellen, hogy máris azonnal vegyen fel egy télikabátot vagy valami. -Azért azt gondoltam, kicsit többre tartasz, mint holmi plebs. - súgom a fülébe nevetve. Még ha el is engedem, láthatóan azért annyira nincs ellenemre ez a játék még akkor sem, ha most azonnal nem teszem fel az asztalra. -Ó, abban egész biztos voltam, hogy imádnád. - nevetem el magamat, mert kétségem sincs felőle, hogy ha lesz lehetősége valami ilyet rámaggatni, akkor rám fogja. Csak legyen legalább a méretem. Elégedett arccal fut rajta végig a tekintetem, amint megfordul, elvégre én is tudom, hogy erre ment ki a játék. -Nehogy azt hidd, hogy ilyen könnyen megmenekülsz az evés elől. - pillantok rá végül komolyan. Nyilván nem vagyok én az apja, hogy megmondjam neki, mit csináljon, de azért nem dőlnék a kardomba, ha nem esne össze később a nagy táncok közepette nekem. Főleg, hogy nem is nehéz, nem is értem, hova kellene még fogynia. Így is elfújja a szél. Majd veszek a szülinapjára köveket a zsebébe. -Mit szólsz valamilyen tésztához? Tudok egy nagyon jó helyet nem messze. - mosolyodom el, ahogy figyelem, amint kiengedi a haját. Még az is lehet, hogy egy kicsit nagyon megbámulom, de hát ezek a kontyok mindig annyi meglepetést tartogatnak. Egyik pillanatban még egy fánk ül szorosan a fejeden, a másikban meg BUMM sellő. -Mylady? - lépek közelebb, felé nyújtva a karomat, hogy elhagyhassuk ezt az egyébként mostanra erősen fülledt öltözőt. Vagy csak szerintem fülledt? -Na, és mit akarsz annyira tudni a vicces kis családomról? - kíváncsiskodom, ahogy kifelé tartunk. Nem mintha nem beszélnék róluk szívesen, de nem gondolnám, hogy kimondottan érdekesek lennénk. Elég átlagos család vagyunk. Már azt leszámítva, hogy az én szüleim együtt vannak. Ez itt Amerikában valahogy ritkának számít.
Az utóbbi években rájöttem, hogy szeretek játszadozni, meghökkenteni, zavarba hozni, egyrészt mert marha vicces ahogy nem mernek rám se nézni egy egy hasonló szituációban, másrészt meg hát emberek vagyunk, a vágyainkat sok minden tükrözi, attól, hogy valaki nem néz rám, még látom a testbeszédjén, hogy mit is érez igazán, és én ezt élvezem. Természetesen nem lehetek mindenki zsánerem, és ez így van jól, de azért elég nagy hatással tudok lenni az emberekre. Mint most rá is, és Ő azon ritka embertípusok közé tartozik akik szintén szeretnek játszani, leheletét érzem a fülem mögött és még erősebben harapok az ajkamba, a fenébe, ezt nehezebb vissza tartani, mint gondoltam. És Ő nem néz félre, alaposan végig mér, ami csak még jobban felcsigáz és beindítja többek között a fantáziám is, hogy szedném ki abból a ruhából és hajtanám meg, tutira nem bánná... Szavai rántanak vissza a valóságba. - Igen is kapitány, ebédre fel. Nevetem végül el magam, ahogy magamra húzom a felsőm, leülve oldozom ki a szoros csomókat a cipőmön, elvégre nem kellene egy fordulat közben lerúgnom a közönség vagy a zenekar felé, ugye? A harisnyát magamon hagyom, soha nincs fedetlenül a lábfejem, mert a végén még azt hinnék beteg vagyok, amilyen sebek és zúzódások vannak rajta. Így erre rángatom fel a nadrágom, leengedem hosszú hajam, amit egyébként körülbelül negyven perc alatt varázsolok ilyen takaros kis masszív konytba, rakoncátlan tincseknek helye nincs. Gondosan felakasztom a nagy piros ruhát, még többször is szükségem lesz rá. Szerencsémre már letettem eleget az asztalra, hogy saját öltözőm legyen. - Öhm, nem ehetek szénhidrátot, de biztos találunk nekem is ott valamit, menjünk, rád bízom. Részint azért is mert nemigen ismerek éttermeket, gyorsbüféket és egyebeket, mivel nagyon komoly és szigorú diétát tartok már hát legalább húsz éve. Ez egy hivatásos balerina sorsa, soha nem ehetjük azt amit szeretnénk. Bár igazából fogalmam sincs milyen íze is lehet, így nem is vágyom rá. - Mylord. Nyújtom felé a karom, ha már mással nem szolgálhatok, ami azért kissé böki a csőröm, de el kell fogadnom, hogy nem mindenkit lehet azonnal igába hajtani. - Hm, nos bármire vevő vagyok. Nemigen ismerem a pozitív családi képet, szóval szívesen hallgatom. Kulcsra zárom mögöttem az ajtót, nem szeretem ha a holmim között turkál bárki is, még akkor sem ha épp senki nincs már itt.
Heves tiltakozásba kezdek… ja nem. Ez most nem az a műsor, ez most az a műsor, amikor Nadia csintalankodik, Min-Joon meg láthatóan nagyon élvezi a dolgot. De még ha meg is kívánom, jelen pillanatban akkor sem igazán érzem ildomosnak, ráadásul gyanítom, hogy csak az evéstől próbál megmenekülni, olyat meg én nem játszom. Már csak azért sem, mert én is egy kicsit éhes vagyok, és én nem vagyok balerina, aki fényevéshez szokott. -Helyes. - biccentek, mielőtt felajánlanám a karomat. Bevallom, nem nagyon ismerem a táncosok diétáját, szóval egy kicsit mellélőttem ezzel a dologgal. Kissé be is húzom a nyakamat, mert nem volt szándékos a dolog. -Szerintem van náluk más is, de ha nincs, átmehetünk máshová. Mi az, amit ehetsz? - talán ez lesz az egyszerűbb irány, mert én személy szerint amúgy sem vagyok kimondottan válogatós. Ha van husi és van zöldség, én már boldog vagyok az ebédemmel. Abba meg igazán nem akarok belekötni, hogy a szénhidrátot nem igazán lehet teljes mértékben kikerülni. Úgy érzem, az egy meddő és felesleges vita volna. -Bármikor kölcsönadom őket, ha szeretnéd. - vigyorodom el. Szívem szerint belekérdeznék, de talán ez nem pont a legjobb kérdés olyasvalakitől, akit alig néhány órája ismer. -Hát, igazából ők is mindketten zenészek. Vagyis már nem, most már nyugdíjasok. Szóval innen a művészi hajlam. - nevetem el magam kissé. -Kicsit régimódiak, tudod, azok a típusok, akik inkább kisebb, de biztos célokat tűznek ki, szóval egyenesen őrültnek tartottak, hogy ide akartam jönni. De mint a mellékelt ábra mutatja, megérte, és most ők is büszkék. Ezzel nem túloztam. Noha sok mindenről nem tudnak, ami itt történik, arra nagyon is büszkék, hogy vittem valamire. A szóló ábrándjaimról persze szintén nem beszéltem még nekik. Ismerem őket eléggé, hogy nem lenne értelme őket beavatni addig, amíg nem lesz belőle igazán valami. -Elég szigorúak voltak gyerekkoromban, de… hát, most nem tartanék itt, ha akkoriban nem keltenek fel minden hajnalban gyakorolni. - Tudom, hogy sok nyugati szülő ezt abuzívnak titulálná. És nem mondom, hogy akkoriban ezt kimondottan élveztem, elvégre majdnem abba is hagytam az egészet. Ugyanakkor nem lennék feleennyire sikeres, ha nincs a napi, hosszú órákig tartó gyakorlás akkoriban. Ezért sem izgulok annyira, ha éppen kihagytam egy-két napot a zenekari anyagokból, mert ha rászánok néhány órát, akkor fel is veszem a fonalat szinte azonnal. Már csak azért is, mert effektív ritkán játszunk olyasmit, amit még soha nem játszottam korábban.
Veszek egy mély levegőt és lassan kiengedem, mindig úgy le tud hűteni ha véget ér a játék és az eredmény jelző nem az én oldalamra áll, ugyanis csúfos vereséget szenvedtem, akkor együnk valamit, hátha közben jobb kedvem kerekedik megint. - Biztos van náluk más is, ezen egy percig se aggódj, bízom az ízlésedben, én sajnos nem ismerem ezeket a helyeket, révén, hogy elég kevés dolgot ehetek meg, általában egyszerűbb ha én dobok össze valamit, mert azt könnyebb, mint kivadászni mit is tartalmaz és az mennyi kalória. Fárasztó. Kezded már kapizsgálni miért eszem olyan ritkán? Nevetek fel, hisz még a felénél sem tartok miért könnyebb nem étterembe és társaiban számomra is ehetőt találni, de az én ötletem volt, így most én fogok idomulni hozzá. Kulcsra zárom az ajtót miközben hallgatom ahogy a szüleiről beszél. - Á, nem vagyok jó a családi programokban, kétlem, hogy örülnének nekem. Vihogok és legyintek az ötletre, hogy kölcsön adja őket, bár tudom, hogy csak viccnek szánta. - Ó, akkor ez ilyen, hogy is mondják, családban marad dolog? Lehet, hogy hülyén fogalmazok néha, de csak pár éve beszélek eltérő nyelvet az anyanyelvemtől. Bár eleinte nagyon nehéz volt, de ma már nincs problémám azzal, hogy lebeszéljem bárkiről a gatyát, de ma ez is falba ütközött. - Jó lehet ha büszke rád valaki. Hajtom elmélkedve a vállára a fejem egy halk sóhaj kíséretében, de nem akarom elrontani a hangulatot, elég komor így is a sivár, díszlet nélküli elég sötét folyosó, a színfalak mögött mindig egy kicsit meghal a varázs, hisz itt csak deszkák, lámpák és kötelek vannak, és némi homály, itt azért vigyázni kell, hogy ne bukj orra. Így hirtelen ötlettől vezényelve húzom arrébb a karom. - Hm, de azért legalább mond, hogy csikis vagy. Estem neki fürge ujjaimmal az oldalának, nevetve és bár teljesen ismerem hova szabad lépni, a viháncolásom közepette, megakadt a sarkam, ösztönösen kaptam utána, és rántotta magamra ahogy elborultam. - Öhm, helló. Vihogtam halkan.
Nem mondom, kissé megilletődöm a semmi szénhidrát emlegetésén. Főleg mert eddig azt hittem, hogy ez valamiféle legenda csak, elvégre úgy nem nagyon lehet enni, hogy az ember nem visz be szénhidrátot egyáltalán. -Ha ez megnyugtat, én már valószínűleg éhenhaltam volna így. - nevetek. -Egy hős vagy. Valahol tényleg borzasztóan tisztelem érte, még ha nem is feltétlenül tartom egészségesnek a dolgot. De ilyen a szenvedély. Valószínűleg, ha éheznem kellene a csellómért, megtenném én is. De azért nem nagyon sírok, hogy nekem nem kell. -Ugyan. Anyukám sopánkodna a súlyodon, apám meg elővenné a puskáját. Mindig azt mondta, örül, hogy fia van, mert így nem kell az udvarlóimat levadászni. - Pedig ha tudná, hogy de… Nem mintha manapság nagyon udvarolna nekem bárki is, főleg mert egyébként is jobban szeretek én udvarolni és nem fordítva, de… azt hiszem, értjük a lényeget. -Igen. - mosolyodom el. Amennyire utáltam ezt a dolgot régen, most annyira melengeti a szívemet. Talán igazuk volt és csak meg kellett érnem rá. De kétségtelenül örülök, hogy ebbe a családba születtem. -Hát, akkor elárulom, hogy én ma például büszke voltam rád. - kacsintok rá, és teljesen komolyan is mondom. -Nagyon szépen belevitted a táncodba, amit tanultál. Nekem például nem nagyon menne, hogy pont ezt a kettőt vegyítsem. A balett gyönyörű, de én mindig is egy kissé ridegnek találtam, talán pont a merevsége miatt. A latin tánc épp az ellenkezője. Sokkal vadabb, tüzes, sokszor egyszerűen csak ösztönös. Ha kombinálni akarnám, azt sem tudnám, hol kezdjem. Neki viszont sikerült. -Szörnyen. - fordulok felé kissé ijedt tekintettel, mert a tény, hogy megkérdezi, csak egyetlen dolgot jelenthet. De már késő, mert a vékonyka ujjak máris meggyötörnek, én pedig úgy visítok fel, mint valami kislány. Valószínűleg sosem voltam még ilyen hálás szanaszét heverő kábeleknek, de most kifejezetten örülök, hogy ott vannak, mert bár elborulunk, de ez legalább a végét jelenti a gyötrelmeimnek. -Az elszántságod, hogy vízszintesbe kerülj velem, egészen elképesztő. Már-már tiszteletreméltó. - vigyorodom el, ahogy landolok fölötte, miközben próbálom azért nem kilapítani szegényt. Én azért egy kicsit nehezebb vagyok egy falevélnél. -Jól vagy? - kérdezem végül két nevetéshullám között, míg az alkarommal megtámaszkodom a feje mellett.
Nem gondoltam, hogy ilyen érdekes lesz a mai napom, mondjuk a hajnalban kelést ennyi év után sem díjazom, sőt, rettentően utálok korán kelni, de az éjszakáját meghagyom másra, napközben pedig túl sokan vannak az edzőtermekben, és valahogy nem sok türelmem van a szájtáti bandához, az emberek többsége nem találkozik hivatásos balerinákkal minden nap, vagy csak nem tud róla, nem mindannyian szeretjük reklámozni miből is élünk, nem a szégyen miatt, hisz imádom a munkám, és nagyon sokat dolgoztam, hogy elérhessem ezt a szintet, sokkal inkább a kérdésekért, mert a legtöbb ember nem hiszi el, hogy képesek vagyunk ennyit áldozni azért, hogy tütüben bohóckodjunk pár órát, és ilyenkor előbújna belőlem az orosz és alaposan pofán rúgnám. - Minden csak szervezés és megszokás kérdése. Látod, én is itt vagyok, pedig szerintem utoljára az óvodában láttam tésztát. Nevetek, hisz pontosan tudom már mit mivel kell kombinálnom, hogy megtartsam a vonalaim és egészséges is maradjak, de ehhez sok minden kell, főleg elszántság. - Kedves nő lehet. Sosem ismertem az anyám. És nemigen találkoztam máséval sem. Igazából egy emberével csak, a vőlegényemével, kedves, takaros kis hölgy volt, egy elnyomott és nőellenes családban. Jobbnak láttam inkább szökni ebből az életből. - Biztos, hogy nem kell? Vonom fel a szemöldököm, valami belül nekem mást súg. Nem tudom megérteni és elfogadni ezt a végtelen önuralmat. - Igazán? Nos, ez nagyon kedves tőled. Teljesen zavarba is jöttem, szerintem még soha senki nem mondta nekem, hogy büszke rám. Olyan természetes, hogy jó vagyok abban amit csinálok és nem várok érte dicséretet, és hát a társulatok nem arról híresek, hogy ágyon magasztalnák az embert. Ohó, végre megtaláltam a gyenge pontját, és ki is használom a lehetőséget arra, hogy fürge kis ujjaimmal alaposan megcsiklandozzam, ami véget sem ért volna ha nem botlok meg és rántom magammal Őt is. - Igen? Pedig ez az egy most kivételesen véletlen volt. Kuncogtam ahogy mosolygó arcát vizslattam. - Ühüm, egyre jobban. Húztam ki a karom, és hajtottam el egy tincset az arcából gondosan a füle mögé simítva.
Jobban belegondolva, tulajdonképpen még csak elképzelni se tudom, hogy bírja ő ezt. Már csak azért sem, mert én imádom a tésztát és a kenyeret. Főleg a fokhagymás kenyeret, azt az apróra vágott bagett formát. -Szörnyű lehet. - nyögök fel. Persze van valami abban, amit mond. Nyilván neki ez kevésbé problémás így, mint nekem, aki viszont igencsak sok tésztát elfogyasztottam az életem során. Ha most elvágnák hirtelen a tészta-ellátmányt, az egészen más lenne, mintha gyerekkoromtól kezdve nem ettem volna. Mifelénk egyszerűen azért nem híznak el az emberek, mert nem tömjük magunkat hússal, meg nehéz ételekkel minden nap, és rengeteg zöldséget eszünk. Így végeredményében bőven megfér a tészta. -Hogy lehet, hogy nem találkoztál anyukákkal? - hökkenek meg kissé. Elvégre gyönyörű lány, kétlem, hogy ne lett volna olyan, aki haza akarta volna vinni. Meg aztán feltételezem, hogy vannak azért barátai. Én legalábbis a legtöbb helyi barátom szüleivel már legalább egyszer találkoztam. A volt lakótársam anyja például előszeretettel töm hamburgerrel. Őszerinte még én is sovány vagyok. Vajon mit szólna, ha meglátná Nadit a nádszál derekával? -Ki tudja. - mosolygok rá sejtelmesen. Még mindig nem szoktam hozzá, hogy ez itt nem annyira nagy ügy. Szerintem soha nem is fogok. -Nagyon szívesen. - mosolyodom el, mert tényleg büszke vagyok rá. Nem kell ahhoz feltétlenül valaki anyukájának lenni, hogy büszke lehess rá. Egyébként is furcsán néznék ki otthonkában. Már éppen el akarnám ezt magyarázni neki, amikor alattomosan rám támad, meg még fel is borít minket. Hát nézzenek oda! Nem bír magával ez a nőszemély! -Hiszi a piszi. - öltöm ki rá a nyelvemet. -Nem estünk volna el, ha nem támadsz meg. - próbálom mindezt borzasztó komolyan mondani, de nem igazán sikerül, kipukkad belőlem a nevetés. Szinte ösztönösen hajtom bele a fejem kissé a tenyerébe, miközben lepillantok rá. -A végén azt fogom hinni, hogy kövérnek tartasz, amiért ennyire nem akarod, hogy egyek. - felelem, miközben ugyan legördülök róla, de nem mozdulok mellőle. Helyette megtámasztom a fejemet a tenyeremen, miközben az arcát fürkészem. -Mondd, mindig elcsábítasz kósza csellistákat a próbateremben? - Láthatóan továbbra sem zavar különösebben, noha kétségtelenül forognak azok a fogaskerekek a fejemben, hogy mi lehet az oka. Persze szerintem sem vagyok éppenséggel rossz képű pasas, szerintem kimondottan jól nézek ki, de azért nem én vagyok a George Clooney, ami indokolná, hogy valaki ennyire le akarja cibálni a nadrágomat. De mielőtt még mélyebbre merülhetnék ebben az elképzelésben, felkászálódom a földről. Bármennyire is szívesen venném az ő pucér társaságát, muszáj elindulnunk, különben nem fogunk visszaérni a főpróbára. -Na, jöjjön kérem kisasszony, mert nem ma tervezem elveszíteni a munkámat. - nyújtom felé a kezemet, hogy felsegítsem, majd ezúttal már tényleg kifelé veszem az irányt. Pedig már tudom, hogy így is elkéstünk a főpróbáról, így ki is néz nekem egy alapos fejmosás a karvezetőtől.
Kezdőlap
