Akérelem a gyáva ember eszköze. A hazugság a leleményesé. S az áldozaté...nos kizárásos alapon a töretlen magyarázat. Hiába csipkedjük magunkat, úgyse érhetjük el a személyiségünk hitelességét. Ez az igyekezet is kilátástalan, mert "cselekedeteinket csak más emberek értékelése hitelesítheti", a más emberek viszont mindig csak a "saját világuk törvényei szerint" értékelnek minket, és csak addig a határig értenek bennünket, ameddig a korlátaik engedik. De a pocsék megoldás is megoldás? Annyiban mindenképpen, hogy benne van az igyekezet. És ugye, így már leküzdetett a legfőbb akadály, a kudarctól való félelem. Mégis, a pozitív meglátás ellenére, Eren szavai zsibonganak a fejemben. Személyes véleménye melyben a háborút definiálta még zsenge bérgyilkosként. "Ha nem akarod, hogy háború legyen, az olyan mintha nem akarnád a Szerdákat. A Szerdákat, amik az élet részei. Ha nem szereted, akkor ne kelj fel de nem akadályozhatod meg mert úgyis eljön és ha ma nincs is Szerda, nem sokára lesz!" Még a történtek végződése sem tudja igazán már megkülönböztetni a hétfőimet, a szombatiaktól. Hiszen majdnem minden napra jut egy főhős és ősellensége.
- Kkk... - tajtékozva hörpent fel némi levegőért a pára. A vérben ömlengő hörgőivel küzdve borzalmasan szánalmásan képet fest, mikor épp megszállt volna az ihlet.
- Igen...csakugyan! - kapok a fejemhez, miképpen fölé tornyosulva emésztem amatőr halál-tusáját. - ez egy metamorfózis...az élettel-teli - irritálóan elvágva diskurálásomat kapok még egy jó adag vérköpetet, melyet cseppet sem tűrve egy rúgással a képében fejezek ki, dühkezelésből. -.....átmegy életlenné. - persze mihelyst költői elbeszélésem értelmet nyerne abban a csökött agyában, drága társaságunk szörnyet ha a sikátor nyálkás és zord alapzatán. Lehajolva, ez sokkal inkább tűnt hihetőbbnek, mint rámondani, csak belső-sérülés. Így is meglepően sokáig bírta. Majdnem 1 óra. Ha nem más, ezért dicséretet érdemel sorstársai közül. A befejezés azonban egyívásúvá teszi a célpontjaimmal, akik egyre változatos helyen kötnek ki megnyugvásul. A robusztus műanyag konténer ma az ő nyughelyének fog szolgálni. Több évnyi gyakorlati erőre szerteéve, emelem meg a 90 kilós testet. Némi szusszanási szünettel végül bedobom holtestét a sittek közé.
A 21.század urbanizmusa megköveteli magának a kézzel fogható bizonyítékokat. Volt, nincs. S noha érzékeletlennek tűnik egy pillanatra, egy valamire való ember tudja, a látvány mit sem ér a tetthez képest.
A harmadik mérgezésemre gyújtok. S a komor, borús, párás hajnali órákban ráeszmélek, hogy nincs adandóbb alkalom és hely, hogy a legnagyobb dicsőségbe temetkezzek. S a kiláthatatlanság oltárán kapva kapom egy ismeretlen gépjármű bevonulását, jelenlegi magányomat akaratlanul egy veszélyes, kíváncsi tekintet hangsúlyába mártva. Két orosz-kutyára emlékeztető gorilla. Kiábrándultságomban, egyre méretesebb levegővétellel fogyasztok a rákkeltő pótcselekvésemből. A helyzet iróniát érezvén helyénvalónak éreztem üres, érdektelen szemekkel tovább tekintenem a megfogyatkozott, letisztult összképet. Aztán, valami csakhamar megüti a "kacsing" jelzést. Ha nem is a felebarátomat, de egy elfeledett vonást vélek fedezni, így 60 méterrel távolabb. Az nem lehet....de...nem, nem. Határozattan az ifjabb. Ki is felejthetné el az apját, aki hűen tette amit egy vérbeli szakmabelitől tellett. Bizonyára a fia szintén hasonló ágazatot választott, noha őt még ketté-törhető fapálcikakánt mutattak be. De nézd csak meg....már nem olyan fogpiszkáló mint korábban. Talán...
Adandó a menekülés szituációval élném, érezvén hogy a sittek közül a bűz hamarosan beéri az a pontot, mikor bomladozni kezd. Nehogy idő előtt szemet-szúrjon a kóbor szemtanúknak. Főleg nem a néhai és elismert apuka fiacskájának.
- A célpont megsemmisítve. - halkan csipogva duruzsolja a telekommunikáció a kezemben. - Remek! Akkor küldj valakit aki elvisz! - tárcsázom anonymust, aki amolyan ubernek felet meg, csakképp megválogatva gyilkosokat szállítva a hátsó ülésen.