Á lmosan nyúlok ki a takaróm alól és bökök rá a szundi gombra, ki tudja már hányadszor is teszem meg az elmúlt fél órában, nem akarok felkelni, még nem, de tudom, hogy muszáj, hajnali öt van, körülbelül másfél órája ájulhattam be, tudom, tudom pont a premier előtti este rúgnak be a táncosok, de már nagyon elegünk volt a folyamatos fogkrém reklámból, és a minden csudiszuper és szivárványos vagy mit tudom én, zsong a fejem, a lelkem, ami még megmaradt kávéért kiált, így hát kikászálódok és zombi üzemmódba, csukott szemmel, remélve, hogy a kávét is beletettem nyomom le a főző gombját. Nagyjából össze szedem magam, kapucnis felső, leggings, sport cipő és kávés termosz. Minden egyes nap megfogadom, hogy legközelebb futva megyek el az edzőteremig, de ma is inkább csak a fejemre húzom a kapucnit, szememre a nagy napszemüveg és kávét kortyolgatva teszem meg azt a pár sarkot. Tudom, ki az az elvetemült aki hajnali fél 6kor edz? Én... Szerencsére csak én... Nagyon morcos tudok lenni a hülye kérdésektől, így inkább olyankor megyek amikor senki nincs. Kordában kell tartanom minden izmom és ennek része az eszméletlen nyújtó gyakorlatok is, amiket jobban szeretem ha nem akarnak levideózni vagy szelfizni velem, mert el találom engedni a bokám és képen rúglak. Nagyot sóhajtva nézek a futópadra, majd a végén vissza jövök, még nem állok készen rá, nagyon nem, a gyomrom liftezik, vegyülve a szokásos izgalomtól, tudom, hogy minden ritmusra tudom melyik lépés jön, mégis annyira túl tudom izgulni, csak tudnám miért... Edzés után befáradtam a balettintézetbe utolsó ruhapróba, még amit kell igazítanak, én pedig szeretem még egyszer elpróbálni, vagy kétszer, na jó úgy ötször. - Fogytál? - Hm? Nem hiszem... Gondolatban teljesen máshol vagyok ne tegyél fel ilyen kérdéseket. - Te fogytál... Cicceg a varrónő ahogy szorosabbra húzza az amúgy is bordáig mutató ruhát. - Jó, akkor fogytam, nem tudom. Fogtam össze idegesen a hajam, mit tudom én, nemhogy annak örülne, hogy nem szedtem fel. - Többet kéne enned... Felvont szemöldökkel és törődj magad dolgával pillantással meredek a tükörre. - Jó, majd ha egyszer nem kell azzal törődnöm, hogy elbírja a lábujjam a súlyom, mi lenne ha ruhával törődnél? - Csak mondtam... Veszek egy mély levegőt, és inkább csak rá hagyom, ezer éve balerinákkal dolgozik és még mindig tud úgy viselkedni, mint egy amatőr, még, hogy egyek ez volt a hét vicce, kérdezze meg Vincent-et akinek fel kéne emelnie, vagy Hugo-t aki szerint minden balerinán túlsúly van ebben a társulatban... Kimerülten hagyom el az intézetet, azt hiszem haza már metrózom, Brooklyn nem a szomszéd, biztos, hogy el is aludtam ülve, mert pár percnek tűnt az út. Vettem egy forró zuhanyt és beájultam aludni. Mondtam már, hogy utálom az ébresztőket? Miért csipákol ez már megint? És ki és miért akarja betörni az ajtóm? - Te még nem vagy kész? Elkésünk! - Honnan? Mi van? Dörgölöm álmosan a szemem. - Csak hozd a táskád meg a telefonod és menjünk. Hé beugrott, a bemutató, egy óra és kezdődik és én még itthon vagyok, ha nem érek oda időben más viszi a szólót, amiért annyit küzdöttem, na azt már biztos nem. Futottam le a lépcsőházba, taxiba ugrottunk, még plusz pénzt is ígértem ha nyomja a gázt, szerencsére a New York-i taxisok nem szívbajosak. Mimi tükröt tartott, hogy elkezdjem a hajam rendezett kontyba fogni, ami magában negyven perc, így már csak itt maradt rá időm, közben segített a sminkkel, sajnos nem az első ilyen túránk, rendszeresen elalszom a túlhajtás miatt. - Nadia nincs még itt? Hallom a folyosón a rémült hangokat, miközben rángatom fel a ruhám és kötöm fel a cipőm. - Jelen, jelen! - Utolsó pillanatban! - Show time! Rohantam is be a helyemre, félre túrva a közben már beálló helyettesem... Abból nem eszel!