New York jó választásnak tűnt külön éltet kezdeni Washintontól távolabb, de azért nem az ország másik felében, így könnyebben hazamennem Tíohoz, ha úgy alakul a helyzet.
Találtam munkát, igaz, hogy nem szakmában, de jól fizet, és a főnökasszonyommal sincs semmi baj. Egyelőre tökéletes, amíg nem találok szakmában valamit, pontosabban, amíg vissza nem jeleznek. Az egyetlen nehézséget az jelentette a legelején, hogy a város másik végéből kellett bejárnom reggel negyed hétre, és általában nem tudtunk hétkor zárni csak később, mert a vendégek nem érzékelték az idő múlását, így körülbelül fél nyolckor tudtam eljönni és elég későn értem haza. A jelentkezésem után, este megnéztem még néhány albérletet Queens keleti részén, és néhányat már a környék alapján kihúztam, mert ha a lakókörnyezetem híre Tío fülébe jut, lehet, kitekeri a nyakamat és visszarángat Washingtonba. Így azokat a lakásokat, amiknek az utcafrontjában az eldobált tűk és fecskendők megtöltöttek volna egy nagyobbacska fiókot kihúztam a lehetséges lakhelyek közül, bár így a szóban forgó lakbár ára nőtt, de lehet, megéri, ha nem kell azon aggódnom, hogy valami bajom lesz hazafelé vagy munkába menet bajom.
A választásom végül egy jobb környéken lévőre esett, ahol nem kértek horribilis összeget, de azért magasabbat, mint az eddigiek. A lakásban két kisebb hálószoba van, amelyek egy amerikai konyhás nappalira nyílnak, valamint van egy egész normális állapotban lévő fürdőszoba is. Talán eddig még ez a legjobb állapotban lévő, amit eddig nézegettem. A berendezés visszafogott, és szegényes, de minden fő berendezés megvan; mind a két hálóban egy-egy ágy, ruhásszekrények, éjjeli szekrények, a nappaliban egy dohányzó asztal mellette egy kanapé és két puff, míg a konyhában egy asztal néhány székkel.
A főbérlő elmondta, hogy mindenképpen két embert szeretne felvenni, és, ha én tudok ajánlani valakit, akkor azt természetesen előnyben részesíti, persze, ha kiveszem a szobát, de szóltam, hogy én jelenleg nem tudok senkit mondani, aki albérletet keres. A tulaj egész normálisan állt hozzá az egész lakótárs kérdéskörnek, és elmesélte, hogy próbál olyan embereket összerakni, akik kijönnek egymással, mert már volt baja abból, hogy össze nem illő személyek kerültek egy albérletbe és folyamaton egymásnak tettek keresztbe, ami ahhoz vezetett, hogy mind a kettő elköltözött, így ezt próbálja elkerülni. Amikor mondtam, hogy szeretném kivenni az egyik szobát, így egyelőre az egész lakást, megígérte, hogy minél hamarabb próbál egy másik albérlőt szerezni mellém.
Másnap a kávézóban beszéltem a főnökömmel, hogy megengedi-e, hogy a következő nap bevigyem a cuccaimat az üzletbe, hogy este már az új lakásba tudjak hazamenni. Szerencsére megengedte, így nagyon hamar be tudtam költözni, ami jócskán lerövidítette az utazási időmet a munkahelyemre és vissza.
Néhány hetet ugyan egyedül töltöttem a lakásban, de amennyit én ott tartózkodtam szinte lényegtelen volt, hogy van-e rajtam kívül más is a lakásban, hiszen a munka és az utazás elég sok erőmet kivett, főleg, hogy az utóbbi napokban még spanyolt is oktattam egy írónőnek, aki az új könyvéhez szeretné felhasználni a nyelvet.
Egyik nap a munkaidőm kellős közepén megcsörrent a telefonom, így megkértem egy kolléganőmet, hogy figyeljen már egy kicsit az én asztalaimra is, mert a főbérlőm keres, és muszáj felvennem.
- Igen, Flor Sanchez Moreno vagyok - szólok bele a telefonba, ahogy felveszem.
- Flor, itt Mr. Smith, a főbérlő. Azt hiszem, jó hírem van. Most jelentkezett egy hölgy, hogy szeretné megnézni az kiadó szobát, és szeretném, ha Ön is ott tudna lenni, amikor megnézi a lakást, hogy meg tudjanak ismerkedni. Holnap ott tudna lenni? - mondja egy szuszra az egészet, hiszen tudja, hogy ilyenkor a kávézóban vagyok.
- Igen, holnap szombat, és pont szabad a hétvégém, így otthon tudok lenni.
- Ennek nagyon örülök, eddig igazán jól alakul a dolog, és reméljük, hogy meg fog felelni neki is, és kivesz a szabad szobát.
- Igen, én is remélem, és köszönöm, hogy felhívott ezért!
- Igazán nincs mit. Akkor holnap találkozunk. Viszont látásra Flor! - köszön el.
- A holnapi viszont látásra Mr. Smith - teszem le a telefon, és megyek vissza a kávézóba, hogy visszavegyem az asztalaimat, és a vendégeimet a kolleginától.
Másnap reggel, amikor felkeltem elkészültem és neki álltam egy kicsit rendbe rakni a lakást, mert tegnap este már nem volt erőm hozzá. Pont, amikor befejeztem a pakolászást megszólalt a bejárati ajtó csengője. Gyorsan odamentem, és kinyitottam, hogy beengedjem a főbérlőt és a - remélhetőleg - új lakótáramat. Ahogy félreálltam az ajtóból, hogy be tudjanak jönni egy kicsit jobban megnéztem magamnak a csajszit. Körülbelül velem egykorú, tőlem egy kicsit magasabb, - bár ezt nem nehéz 161 cm-nél kivitelezni, főleg így, hogy papucs van rajtam -, barna hajú lány, aki így első ránézésre kedvesnek és barátságosnak tűnik.
Mr. Smith felénk fordul, és ahogy bezárom az ajtót egyből be is mutat minket egymásnak.
- Raelyn, ő itt Flor Sanchez Moreno. Ő lenne a lakótársad, amennyiben beköltözöl - fordul először a lány felé majd, hozzám - Flor, ő itt Raelyn Julianne Winters.
- Szia! Nagyon örvendek Raelyn - mondom mosolyodva a - remélhetően - új lakótársamnak.

A párnát az arcomhoz szorítva takarom ki magam elől a képet, és csak fülelek, hogy mikor ér a végéhez a jelenet. Szánalmas, nem igaz? Én, aki mentősként naponta lát vért, levágott testrészeket, felnyársalt embereket, képtelen vagyok végignézni, amíg Joffrey, az a kis rohadék, lefejezteti Nedet. De itt nem is igazán a látvánnyal van a gond, hiszen nem is mutatnak sokat az egészből – tudom, hisz nem először ülöm végig ezt a részt, hanem azzal, hogy dühít és elkeserít, ami történik, szóval kiborulok, mert itt csesződök el minden a Starkok számára.
- Raelyn, hallottad, amit mondtam? - hallom Jenny hangját a nappali túloldaláról.
- Hmm...? - kérdezem, és leengedem, majd magamhoz ölelem a párnát, de ahelyett, hogy rápillantanék, előbb a képernyő felé lesek, hogy lássam, mi is zajlik éppen, sikerül-e Aryának megszöknie. Nem mintha nem tudnám, hogy igen. Igazából már minden epizódot láttam, csak mivel türelmetlen vagyok, és repesve várom az új évadot, úgy döntöttem, Trónok harca maratont tartok, és újranézem az egészet az elejétől, ami meg nem érkeznek az új részek.
- Mi? Bocsi, nem figyeltem, mondd újra kérlek – kapok észbe, és fordulok végre teljes figyelmemmel Jen felé, közben egy mozdulattal összecsukom a laptopot, hogy ne is zavarják meg a beszélgetéseinket a belőle áradó zajok.
- Találtam neked lakást. Ne nézz így rám! Tudod, hogy nem akarlak kidobni, de Matt-et annyira lelkesíti az összeköltözés gondolata, és van egy ismerősöm, aki ismeri a főbérlőt, valami Smith... Nem ez a lényeg. Itt van Queensben, egész közel hozzánk, jó helyen, nem is drága... - magyaráz bizakodóan, de a tekintetemet szerintem félreértelmezte, mert igazából egyedül lelkiismeret-furdalást érzek most, hiszen már hónapok óta élek a nyakán, visszaélve a vendégszeretetével. Megígértem, hogy keresek magamnak új helyet, amint megtudtam, hogy össze akarnak költözni a pasijával. Bár mostanában nem vagyok nagy rajongója a hosszú távú kapcsolatoknak, hála Adamnek, akivel a válásunk egy kész rémálom, kegyetlen huzavona, az ügyvédek folyamatos párbaja, de neki tiszta szívemből drukkolok, és nem akarnék közéjük állni. Csak az elmúlt hetekben többször is 24 órákat dolgoztam, folyton kimerült voltam, és kiment a fejemből a dolog, amiket meg épp volt időm és szerencsém megnézni, kész borzadályok voltak. Oké, hogy önvédelmet tanítok, és tudok vigyázni magamra, de semmi kedvem holmi drogtanyára költözni egy lyukba, ahol konyhakéssel a párnám alatt kellene aludnom is. Szóval nem jutottam sehová a keresgéléssel, aztán, úgy tűnik, Jenny ráunt arra, hogy rám várjon. De legyűrve a bűntudatomat, igyekszem lelkesedést mutatni, és kifaggatni, hogy mit is tudunk erről a lakásról, a végére pedig valóban egész lelkes is leszek. Egyszerűnek, de nagyszerűnek hangzik. Rábólintok, hogy még holnap délután megnézem a helyet. A mai napom már így is eltelt semmittevéssel, éppen ideje lesz valami hasznosat is tenni a szabadnapjaimon.
Másnap délután a megbeszélt időponttól már tíz perccel hamarabb érkezem, és izgatottan várom a főbérlőt az épület előtt. Pár szót váltunk csupán a pasassal, miközben felfelé tartunk, hogy megmutassa, milyen is a hely, illetve hogy bemutasson az esélyes leendő lakótársnak. Mivel Jenny-ben és az ő ízlésében megbízom, és valóban igyekszem optimista és nyitott lenni, a lakás miatt nem is igazán aggódom, leginkább az utóbbi személyétől függ majd, hogy rábólintok-e. Ám amint belépünk, és megtörténik a bemutatás, az aggályaim nagyrészt már el is szállnak. Jó, persze első látásból nem lehet megítélni valaki hétköznapi szokásait, de nekem Flor máris szimpatikus, barátságos és mosolygós, és amennyit a lakásból látok, az is szépen rendbe van tartva.
- Helló! Én is örülök, és szólíts csak nyugodtan Rae-nek – viszonozom a mosolyát, és a kezemet nyújtom egy kézfogásra. Ebben a pillanatban azonban valami pittyegés hallatszik Smith felé, aki zavartan veszi elő a telefonját, hogy megnézze, milyen üzenetet kapott.
- Ajjaj! Bocsássanak meg hölgyeim, de nekem most sürgősen el kell mennem. Flor, megtenné, hogy körbevezeti Raelynt a lakásban, és megmutatja neki, amit látnia kell? Később felhívom, és tudunk egyezkedni, ha meggondolta... – fordul felém az utóbbival, majd ismételt sűrű bocsánatkérések közepette el is hagyja a lakást.
- Hát ez komoly dolognak tűnik, remélem, nincs semmi gond – nézek utána, aztán vissza Florra, végül valamivel beljebb sétálok, hogy kicsit szemügyre vehessem a nappalit.
- Te régóta élsz itt? - érdeklődöm a lánytól. Gyenge próbálkozás, hogy beszélgetést kezdeményezzek.

Tegnap, amikor felhívott a főbérlő még „nagy terveim” voltak az estét illetően, mint, hogy rendbe rakom a lakást, mert az elmúlt két hétben nem volt időm rá, mivel, hogy reggeltől estig a kávézóban vagyok, mostanában pedig munka után spanyolt is oktatok egy lánynak. A nagy tervek ellenére, amikor haza értem örültem, hogy pár falatot tudok enni, és a forró zuhanyba -, amit azért vettem, mert átfagytam, amíg hazaértem - nem fulladtam bele, mert ott alszok el a víz alatt.
Reggel kilenc óra körül a telefonébresztőre keltem és feltűnően kipihentnek éreztem magam egészen addig, amíg szét nem néztem a szobámban, amihez képest egy csatatér rendezett terület. Egyébként alapvetően nem vagyok rendetlen, de nem mindig van erőm elpakolni, így csak néha - heti egy-két alkalommal - jön rám a rendmánia, de akkor mindent a helyére teszek. A főbérlő viszont eddig elfelejtette közölni, hogy mikor jönnek pontosan, így nagyon gyorsan összekaptam magam, még a kávéfőzés és ivást is pakolás közben végeztem a reggelizéssel egyetemben. A nappali, a konyha, fürdő és a saját szobám - az üres szoba csak szellőztetés erejéig van használva - kitakarításával viszont nagyon elment az idő.
A befejezés tökéletes időzítés volt, és a főbérlőt, a - remélhetőleg - új lakóval egy rendezett lakás fogadta, amikor kinyitom előttük az ajtót, és bemutatva egymásnak minket kezet fogunk.
- Rendben - mondom Rae-nek, ezzel elfogadva, hogy a becenevén fogom szólítani. A megszólaló telefon viszont érdekesen alakítja a helyzetet, mert én leszek az, aki körbevezeti Rae-t és elmondja, amire kíváncsi, nem lesz túl egyszerű, mert a szomszédokról nem sokat tudok mondani, a szokásaikról meg annyit, amennyi a közös falon áthallatszódik éjjel. Minden esetre, amit tudok, elmondom neki - Természetesen - mondom a felkérésre, amolyan magától értetődően, mert, ha ezen múlik, hogy lesz-e lakótársam vagy sem, akkor ne rajtam múljon a dolog.
Kész ajtónállónak érzem magam, mert még be sem csuktam az ajtót már nyitom is ki a főbérlő előtt, hogy viharos távozása után ismét bezárjam, de most a kulcsot is ráfordítom, ami reflexből jön, sosem hagyom kulcsra záratlanul az ajtót.
- Nem, csak néhány hete, és igazából szinte csak aludni járok haza- válaszolok a feltett kérdésre. - A kabátodat nyugodtan akaszd ide a fogasra - mutatom meg neki az ajtó mögött lévő falra szerelt akasztót, amit eddig pont a nyitott ajtótól nem láthatott.
- Gyere, megmutatom a lakás helyiségeit - mondom mosolyogva. Azt igazából nem kellett megmutatni, hogy a bejárati ajtón belépve egyből a nappaliban találja magát, ahol van egy dohányzóasztal, egy két személyes kanapé és két puff. Valamint a nappalival egy légtérben lévő konyhát is láthatja, ami a bejárattal szemben foglal helyet.
- Itt található a fürdőszoba - nyitom ki a bejárati ajtótól, arra merőlegesen, bal kéz felé eső első ajtót, és hagyom, hogy bemenjen körülnézni, ha szeretne. A felmerülő kérdéseire pedig próbálok válaszolni folyamatosan, ahogy eszébe jutnak és felteszi őket.
Amikor végzünk az első helyiséggel mellette lévő hálószobába nyitok be - Ez a szoba jelenleg az üres - mutatom meg, hogy egyelőre melyiket tudja elfoglalni, ha be szeretne költözni.
A másik háló, ami körülbelül ugyan akkora lehet, tekintettel arra, hogy a bútorok teljesen megegyeznek és a fennmaradó hely is körülbelül megegyező méretű. Az elrendezése viszont különbözik, mivel a két téglalap alakú háló egymásra merőlegesen van elhelyezve, úgy, hogy az ő szobája - már ha beköltözik - rövidebbik oldala az enyém hosszú oldalának egy részével közös.
Amikor ide is benyitok, hogy fel tudja mérni a terepet, felajánlom neki a választási lehetőséget - A szobák közül választhatsz, mert szívesen átköltözök a másikba, ha esetleg valamilyen okból ez szimpatikusabb lenne neked. - Mondom neki mosolyogva, hogy érezze, nekem tényleg mindegy melyik szobát választja. - Mind a két szobának meg vannak a maga előnyi és hátrányai, mert ennek a szobának ez a fala mögött - mutatok az ajtótól számítva a jobb oldali rövid falra - a konyha van, de annak a túloldalán - mutatok a hosszú falra az ajtóval szemben - a szomszéd lakás tallálható, és néha azért áthallatszanak a zajok. Viszont ez világosabb - utalok arra, hogy a másik rövid falon van az ablak. - A másik szoba a fürdővel szomszédos, és nincs másik lakással közös fal, viszont az ablak a hosszú falon van, így nem éri az egész szobát a napfény - egészítem ki a másik szoba jellemzőivel a leírást, hogy tudjon választani.
Én minden helyiségnek az ajtajánál állok meg, hogy kényelmesen körbe tudjon nézni, és ha végez, akkor kiengedem, hogy át tudjon menni az „új” helyiségbe, valamint a legvégén, egy kicsit hátrébb lépve jelzem neki, hogy a nappaliban talán kényelmesebben tudunk a továbbiakban beszélgetni, ha van még kérdése.

Mr. Smith, a főbérlő viharosan távozik, ami azt hiszem, mindkettőnket kicsit meglepetésként ér Florral, de ha ő meg tudja mutatni nekem a lakást, és megválaszolni a kérdéseimet, amikből igazából nem hiszem, hogy túl sok lesz, akkor minden oké. És nem úgy tűnik, mintha a lánynak ez gondot okozna, legalábbis elég hamar rábólint. Szerintem jó kezekben leszek. Amint Smithtől elbúcsúzunk, és kettesben maradunk, fel is teszek Flornak egy kérdést, a válaszából pedig kiderül, hogy ő is majdnem olyan új itt, mint én, de azért úgy nézem, már elég szépen berendezkedett, és olyan ügyes körbevezetést tart nekem, akár egy ingatlanügynök. Felakasztom a kabátomat a fogasra, ahogy Flor tanácsolja aztán épp csak körülnézünk a nappaliban, és az ahhoz tartozó konyhában, és már be is lesünk sorban az ajtók mögé is. A bútorok és a berendezés egyik sem vadiúj, amit egyébként nem is vártam, de minden megőrzött állapotban van, és használhatónak tűnik. Én a magam részéről, azt hiszem, leginkább a fürdőszoba tisztaságára és helyzetére vagyok allergiás, de nem lehet okom panaszra. Benézünk egyenként a szobákba is, először az üres helyiségbe, ami majd az enyém lehet, ha beköltözöm, aztán Flor saját rezidenciájába. Első ránézésre nincs nagy különbség, a szobák fekvését leszámítva, de a leendő lakótársam máris ecsetelni kezdi az előnyöket és hátrányokat, egy nagylelkű gesztussal, hogy szívesen cserélne is, ha azt szeretném.
- Ez nagyon kedves tőled, de nem költöztetnélek ki, biztos valamennyire megszoktál már ott, és nekem a másik szoba is elég jónak tűnik. Kevesebb fénnyel is beérem – nyugtatom meg elmosolyodva. Az apróbb eltérésektől függetlenül nekem igazából már első pillanatban is egészen megfelelőnek és otthonosnak tűnt az előző helyiség. Úgy érzem, meg tudnám ott szokni, sőt, máris látom magam előtt, hogyan alakítanám át egy kicsit a saját ízlésem szerint, egy-két képpel, meg a saját személyes csecsebecséimmel. Azt hiszem, ez már jó jel, nem igaz?
- Sokat zajonganak a szomszédok? - kérdezem meg egy kis féloldalas mosollyal, ami érzékelteti, hogy ez igazából nem a lényeges kérdések egyike, inkább csak kíváncsiskodom. Mert azért zajongás és zajongás között is van különbség. Ha valamilyen zenét üvöltetnek mellettünk, talán még elviselhetőbb, mivel nagy zenekedvelő vagyok, ízlés tekintetében pedig mindenevő, és simán tudok aludni is rá, ha viszont egy civakodó pár lakik odaát... bár annak is megvan a maga pikantériája. Hmmm... mondhatjuk, hogy elég rugalmas ember vagyok.
- Na, és mivel foglalkozol? Már ha szabad tudnom... - kíváncsiskodom ismét, ezúttal kissé már személyesebb terepen, de ha lakótársak leszünk, akkor ez azért elég hamar kiderülne egyébként is, úgy sejtem. - Csak mert említetted, hogy főleg aludni jársz haza – teszem azért hozzá magyarázatképpen, mielőtt túl kotnyelesnek ítélne meg.
- Én mentős vagyok, és a huszonnégy órás műszakok mellett lesznek hosszabb időszakok, amikor nem tartózkodom itt. Mármint persze ha beköltözöm, de bevallom, nekem máris nagyon tetszik a hely. – És egyébként sem igazán kellene már válogatnom, mert Jenny egyszer csak megelégeli a képem, és kitesz a lakásából, aztán majd pisloghatok. De ennél jobbat szerintem egyébként sem hiszem, hogy találhatnék, és Flor is szimpatikus, úgyhogy kétlem, hogy sokat vacillálnék még ezen.

A főbérlő távozása után Rae-vel maradunk kettesben és próbálom a váratlan helyzetet uralni, amennyire tőlem telik. A legnagyobb nehézség az lesz, ha a nappali időszakokról érdeklődik, mert azokról nem sokat tudok, bár ezt mondhatjuk, hogy szinte azonnal tisztázzuk, már az első kérdése után. Nem szeretném félre vezetni - ebben a tekintetben sem - hiszen úgy is kiderül, ha beköltözik és nappal is itthon lesz, ha meg megteszem abból csak ellenséges hangulat lesz, amire szerintem egyikünknek sincs szüksége.
A körbevezetés alkalmával nincs kérdése, így viszont gyorsan megnéz mindent. Amikor felajánlom neki, hogy szívesen cserélek vele, visszautasítja, bár gondolom, hogy az udvariasság is benne van a dologban, de részemről még mindig nincs akadálya, így jelzem is neki, és felemelem felé fordított tenyérrel a kezeimet. - Én teljes mértékben Rád bízom, de az ajánlatom még él, addig, amíg a helyére nem teszel minden személyes tárgyadat a másikban - mondom ki neki széles mosollyal, de a szemeimmel próbálom jelezni, hogy komolyan gondolom az ajánlatot, de persze nem erőltetem. - A megszokásra még nem nagyon volt időm - utalok arra, hogy alig vagyok itthon.
Lassan elindulok a nappali felé, hogy ne az ajtóban beszélgessünk és onnan jobb rálátás is van mindenhova, főleg, hogy az ajtókat nyitva hagytam ugyan ebből az okból. Ha követ, akkor megállok a kanapé mellett és hellyel kínálom, hogy nyugodtan üljön le, ahova szeretne. - Éjjel eddig nem volt vészes, csak mellettem kisbaba van, és még elég gyakran sír, ami a csendesebb időszakban feltűnőbb. A nappalokról nincs sok tapasztalatom - válaszolok őszintén - Kérsz valamit inni? - kérdezem a konyha felé indulva. - Van ásványvíz, light cola és tea, meg persze csapvíz - sorolom a választási lehetőségeket, és amennyiben kér, előveszek neki is egy poharat, és töltök neki a megfelelőből, valamint magamnak (is) engedek egy pohár csapvizet.
- Persze, hogy szabad - mosolygok rá - Jelenleg Manhattanben az Upper East Side egyik felkapott kávézójában, a Rosa Italian Caféban vagyok pincérnő, és mivel a nyitva tartás reggel héttől este hétig van, de segítek egy kolléganőnek a nyitásban, így már reggel negyed héttől bent vagyunk, és a záróra is szokott csúszni, mert azért a vendéget mégsem dobhatjuk ki. Viszont ez csak ideiglenes, mert később szeretnék ismét a szakmámban dolgozni - válaszolok neki bővebben. - Illetve jelenleg van egy spanyol tanítványom, akivel általában itthon szoktunk tanulni - tájékoztatom, hogy ne lepődjön meg, ha beköltözik és találkozik vele. - Az érdekes munka lehet, bár gondolom nem veszélytelen. Minden tiszteletem a tiéd és a kollégáidé - ismerem el őszintén. - Ezt örömmel hallom, és szívből remélem, hogy beköltözöl - szökik ismét szélesebb mosoly a számra, mert tényleg szimpatikusnak tűnik, és szerintem jól ki fogunk jönni. Bár hozzáteszem magamban, hogy nem biztos, hogy túl sokat fogunk találkozni, eléggé eltérő ritmusban élünk, legalább is egyelőre biztos, de ha lehet, majd próbálok többet itthon lenni, hisz eddig kedvem sem volt az üres lakásban maradni egyedül.
- Viszont mielőtt úgy döntesz, hogy beköltözöl-e, szeretnék szólni, hogy van egy dolog, amire megkérnélek, hogy mindig nagyon figyelj oda. A bejárati ajtó mindig legyen kulcsra zárva és, ha nincs itthon egyikőnk sem, valamint éjjel, mind a két zár legyen teljesen ráfordítva. Egyébként úgy gondolom, hogy minden másban teljesen kompromisszum képes vagyok - hívom fel a figyelmét, hogy ebből ne később legyenek gondok, de a végére már mosolygok. Ezzel még Tíot is mindig kikészítettem, hogy mindig minden zárat teljesen ráfordítottam, ami a nevelőszüleimhez való beköltözésnél alakult ki, bár ott még csak a szobaajtómat. A szökésem után Tíonál, bár teljesen biztonságban éreztem magam mellette, ha nem volt otthon, vagy, amikor a - most már - ex-barátomnál laktam mániákusan zártam minden bejárati ajtót. Ez ellenben nem könnyítette meg azt, hogy, ha valamelyikünk éjjel ért haza zajmentesen jusson be, de engem pont ez nyugtatott meg, hogy, ha mi kulccsal zajt csapunk, akkor egy idegen, hátha még nagyobbat és addig el tudunk/tudok menekülni és segítséget hívni. Nem szeretnék kitérni a részletekre, így bízom benne, nem kérdez rá, de ezzel lehetőséget is próbálok adni arra, hogy ő is mondja el azt, ha van valami hasonló rögeszméje, mint nekem. Jelenleg nem tudok olyat, amihez ne tudnék alkalmazkodni, kivéve, ha ő pont azokhoz tartozik, akik nem szeretik zárni az ajtókat, de akkor azt hiszem, bajban vagyunk, mert úgy látom, tetszik neki a lakás, és egyelőre teljesen el tudom képzelni, hogy együtt lakjunk.

Megvallom őszintén, nem igazán tudom, miről is kellene faggatnom Flort a lakással kapcsolatban. Amit látnom kell, azt meg tudja mutatni nekem a főbérlő nélkül is, teszünk egy kisebb túrát körbe, kezdve a nappaliban, majd benézünk minden szobába, és amit látok, az tetszik is. Egyszerű, de nagyszerű, rendezett, otthonos, szimpatikusnak tűnő lakótárssal, jó helyen, ami viszont esetleg még érdekelne az árról, az egyéb költségekről, fizetési lehetőségekről és hasonlóról, azt amúgy is Smith-szel kellene megtárgyalnom. Nem látom értelmét, hogy ilyesmiről faggassam a feltételezett leendő lakótársat, de ha már beszélgetést kezdeményezünk, most inkább rá lennék kíváncsi, a munkájára, illetve azon szokásaira, amelyek esetleg engem is érintenek.
- Rendben, köszi az ajánlatot, ígérem, megfontolom – felelem végül mosolyogva, hisz úgy látom, Flor teljesen komolyan gondolja, hogy cserélne, és nem csak udvariaskodni akart. - De tudod, még te is meggondolhatod magad, ha a baba miatt, vagy más okból inkább a másikat szeretnéd... - teszem aztán hozzá fejemmel az első szoba felé intve, miközben már visszafelé tartunk a nappaliba. Ami engem illet, én jó alvó vagyok, valószínűleg épp a mentőzésnek hála. A laktanyán is a társaimmal együtt alszunk, egy helyen, ha épp nem hívnak bennünket sehová, egy huszonnégy órás műszak után pedig legtöbbször akárhol képes lennék aludni. Amikor meg épp nem dolgozom, lefárasztom magamat mással. Például edzésekkel, tánccal vagy bulizással. Tulajdonképpen se baba, se zene, se civakodás, se más nem zavar, ha egyszer én vízszintesbe kerülök, és aludni akarok.
- Egy pohár ásványvizet elfogadnék – bólintok a kínálatára, de nem foglalok helyet azonnal a nappaliban, először inkább kicsit körüljárom ismét, útba ejtve a konyhapult innenső felét is, hogy jobban szemügyre vehessem arrafelé is a dolgokat. Végül azért csak leteszem magam, elfoglalva az egyik puffot, majd egy hálás „köszi”-vel veszem át Flortól a nekem szánt poharat.
- Az Upper East Side-on? - kérdezek vissza érdeklődve. - Nem ismerem a helyet, de ott akkor biztos nincs lazsálás, mozgalmasan telhetnek a napok – mosolyodom el, de a kíváncsiságom nem apad ki ennyivel. - Na és mi a szakmád? - kérdezek rá, hisz azt mondja, abban szeretne majd később dolgozni. Aztán megemlíti, hogy magán úton spanyolt oktat, ez pedig újabb témák felé tereli a figyelmem.
- Mármint itt tanultok, a nappaliban? Vagy a szobádban? - Nem mintha zavarna bármelyik is, csak nyilván jobb ezt előre tisztázni. - A tanítás egyébként klassz dolog, főleg ha az ember szereti is csinálni. Én is tanítok... önvédelmet, szintén csak másodállásban – árulom el. Bár a spanyol és az önvédelem még csak köszönőviszonyban sincsenek egymással, mégis úgy látom, máris találtunk kettőnkben egy közös pontot. - A spanyol az anyanyelved? - bombázom őt egy újabb kérdéssel, és magamban eltűnődöm a dolgon, hogy ha valóban így van, lenyűgöző, hogy az angolt is abszolút tökéletesen beszéli. - Szólj rám, ha elég lenne a faggatózásból, kíváncsi természet vagyok – vetek felé egy bocsánatkérő pillantást, majd enyhén megvonom a vállam. Nem szeretnék átlépni nála egy határt, vagy ilyesmi.
- A mentőzés tényleg nem veszélytelen munka, keveredtem már nem egyszer zűrösebb helyzetekbe... Igazából pontosan ezért kezdtem el egykor önvédelmet tanulni, csak aztán olyan jól ráéreztem az ízére, hogy végül ez lett a hobbim, majd második pénzkeresési lehetőséggé lépett elő – nevetek fel röviden. Érdeklődve húzom ki magam, amikor előhozakodik a saját külön kérésével, és figyelmesen hallgatom őt végig, mielőtt újra megszólalnék.
- Szerintem ez nem jelenthet gondot – bólintok végül. Nem vagyok feledékeny típus, és oda fogok figyelni arra, hogy zárjam az ajtókat, ha ezt szeretné. Annyira nem is hülyeség odafigyelni az ilyesmire, hisz ahol két nő lakik, nem árt az óvatosság. Persze én meg tudom védeni magamat, ha arra van szükség, de amellett is jó dolog elővigyázatosnak lenni.
- Nos... nekem viszont néha szokásom megfeledkezni magamról, és énekelni itthon, vagy úgy belefeledkezem valamibe, hogy észre sem veszem, ha hangosan hallgatom a zenét, vagy valami filmet, de ilyenkor nyugodtan szólj rám, ha zavarok – vigyorodom el végül, és mondhatni fel sem tűnik, hogy már úgy beszélek, mintha máris rábólintottam volna a lakásra. De azt hiszem, magamban ez már meg is történt, épp csak a főbérlővel kellene majd még megegyeznem róla.

A körbevezetés után, ami nem volt túl hosszú, tekintettel arra, hogy az egész lakás nem nagy, áttérünk a személyesebb kérdésekre. Ez nem gond, mert azt, hogy valahol jól érezzük-e magunkat nemcsak a lakás adottságai határozzák meg, hanem az is, hogy kivel kell megosztani, és azt hiszem, ezt pont nekem nem kell magyarázni. Az árról egyelőre nem kérdez, de ezt a „Fő-bácsi” is meg tudja mondani, ráadásul a lakbér most változni fog, mert már ketten leszünk, mert én eddig többet fizettem, mint ha ketten fizetnék, de kevesebbet, mint ha egyszemélyes lakásként lenne meghirdetve. A rezsi pedig tőlünk fog függeni, abba Smith-nek nem sok beleszólása van, maximum az éves átlagról tud jobban nyilatkozni, fűtési szezonban, azon kívül, stb-ről, mint én.
- Rendben, köszönöm! - mosolygok az ajánlatán. Biztos vagyok benne, hogy nagyon jól ki fogunk jönni, ha beköltözik.
- Azonnal hozom - válaszolok mosolyogva. A nappaliban egyelőre nem foglal helyet, hanem ismét körülnéz, ami részemről teljesen normális, és amikor odajön a pulthoz, próbálok úgy helyezkedni, hogy minél kevesebb részt takarjak előle. - Tessék - nyújtom át a poharat, amiben az ásványvíz van. - Egészségedre! - mondom mosolyogva, amikor átveszi. Ezt követően elülök a kanapé felé eső részére, és a papucsból kibújva, az egyik lábamat magam alá húzom.
- Igen - válaszolok még mindig mosolyogva, ami azóta nem hervad le az arcomról, hogy észrevettem, hogy tetszik neki a lakás. - Hát unatkozni nem szoktunk. Egy körülbelül fél órát leszámítva, dél körül, egész nap pörgünk. Sok a környéken a nagyvállalat, így elég sok üzletember jár oda, meg egyébként is forgalmas könyék - válaszolok az első, meglepett kérdésére. - Környezetmérnök vagyok, ez csak átmeneti időszak, illetve a főnökömmel úgy lett megbeszélve, hogy ha később szüksége lesz segítségre, akkor besegítek neki - fejtem ki bővebben. Meg kell állapítanom, hogy mi nagyon jól ki fogunk jönni, ha beköltözik, talán keresve sem találhatnék jobb lakótársat.
- Igazából mikor hol, de egyáltalán nem gond, ha végleg be kell költöznünk a szobába, csak eddig nem volt indok, hogy mindig bent legyünk - mutatok a fejemmel a szobám felé. - De egyáltalán nem gond, ha ezen túl kizárólag ott leszünk, hely van ott is bőven. - Azt már nem teszem hozzá, hogy, ha itt kint voltunk, akkor általában vállalhatatlan volt a szobám, így egyszerűbb volt itt kint leülni, előtte nem mindig volt időm rendet rakni, de erre úgy is vissza kellene majd szoknom, hogy ne győzzön folyton a lustaság.
- Önvédelmet oktatsz? - kérdezek rá egy kicsit meglepetten. - Az tök jó! - lelkendezek - Én is tanultam önvédelmet Tíotól, csak mi katonai stílusban nyomtuk. - szélesedik ki a végére a mosolyom. Több közös van bennünk, mint elsőre képzeltem. - Volt katona - magyarázom meg gyorsan a mondatom végét, mielőtt téves következtetést von le, hogy esetleg én akartam katona lenni, vagy valami hasonlót. - Bár már elég régen gyakoroltam, használni meg szerencsére mostanában nem kellett - mosolygok megkönnyebbülve, ahogy belegondolok a dologba, főleg, hogy éjszaka, sötétben egyedül mászkálok New Yorkban. - Egyébként milyen stílusú önvédelmet tanítasz és hol?
- Az egyik, a másik az angol. Egyébként biztos elő fog fordulni, hogy spanyolra váltok, de akkor nyugodtan szólj rám, mások is szoktak figyelmeztetni, hogy egy kukkot sem értenek abból, amit beszélek - biztatom szinte nevetve, hogy nem egyedi esetről lesz szó, ha rám kell szólnia. - Engem ne zavar, valamint nem jövök zavarba, ha valakinek meg kell mondanom, hogy „erre most nem szeretnék válaszolni” - teszem idézőjelbe a megfelelő részt a kezemmel.
A következő mondatára az együttérzés feltámad bennem, - ami biztos, hogy meg is látszik rajtam, - hiszen el tudom képzelni mik történhettek vele, hisz én is éltem egy darabig az utcán, és láttam, tapasztaltam kemény helyzeteket, de nekem volt lehetőségem elkerülni, nekik nincs, sőt, egyenesen a sűrűjébe kell menniük. A mondatának végén pedig érzem, hogy valamit elhallgat, de nem kérdezek rá, még nem vagyunk olyan viszonyban, hogy ilyen hamar megnyíljunk egymásnak. Egyelőre én sem mondok el neki mindent, majd kiderülnek a dolgok, ha olyan természetűek, hogy tudnunk kell róla, végül is mondhatni, hogy „össze leszünk zárva”. - Ebben az összefüggésben még nem is gondoltam rá. Mármint, hogy a mentőzés miatt tanuljon valaki önvédelmet. Egyébként én úgy vélem, hogy minden nőnek kellene önvédelmet tanulnia - fejtem ki az észrevételemet. - A körzetetek merre felé van, vagy ez hogy működik? - kérdezem érdeklődve.
Kis félelemmel mondom el neki a személyes kérésemet, de örülök, hogy ezt ennyire könnyen veszi, hogy nem okoz gondot számára, annak meg főleg, hogy nem kérdezett rá az okára. Mint ahogy az előbb ő sem mondott el valamit, egyelőre ezt én sem szeretném elmondani. - Köszönöm! - mondom hálásan.
- Ha éppen nem spanyolozok a tanítványommal, - bár gondolom, hogy ezt ő is így gondolta - akkor engem nem fog zavarni sem a zene sem a film, sőt lehet, hogy csatlakozok is, akár a film nézésében is. A zene pedig szinte az életem, és ha jól tudom, - gondolkozok el egy kicsit a stílusokon - akkor minden stílusból van kedvencem. De ígérem, hogy ha valamilyen okból mégis zavarna, szólok, de ez rád is vonatkozik, mert én is hangosan szeretek zenét hallgatni - vigyorgok rá. - Te milyen zenéket és filmeket szeretsz elsősorban?
A főbérlő váratlan távozása azt hiszem nagyon jól sült el, hiszen, így van lehetőségünk az előtt kicsit jobban megismerni egymást, hogy ténylegesen együtt laknánk, persze nincsenek illúzióim, mert hiszen lakva ismerszik meg az ember, de vannak közös pontok, amik megkönnyíthetik a mindennapokat.

Tegnap délután még arról sem volt fogalmam, hogy ma lakást fogok nézni, hiszen az elmúlt hetek zűrzavarában totál kiment a fejemből, hogy új otthon után kellene néznem, de hála Jenny közbenjárásának és sürgetésének, most itt ülhetek az erősen valószínűsíthető leendő lakótársammal, és máris egymás munkájáról és hétköznapi szokásairól beszélgethetünk. Ez annyira gyorsan és könnyen ment, mintha máris ismernénk egymást egy ideje, vagy mintha már legalább hetek óta együtt élnénk. Könnyen megtaláltuk a közös hangot, Flor kedves és szimpatikus, szerintem jól megleszünk, a hely is tetszik, egy kicsit máris itthon érzem magam... persze ehhez azért kell majd még egy kis idő. De azt hiszem, én már döntöttem, és szinte el sem hiszem, hogy ilyen szerencsés vagyok, és ez ilyen könnyen ment. Az embernek néha hetekig kell kutatnia a megfelelő után, megnézni egy csomó lakást, és mire kiválaszt egyet – lehet már csak kényszerből, mert kifut az időből – sem biztos, hogy tényleg a legjobb helyen köt ki. Meg kell majd köszönnöm Jenny-nek, és nem csak ezt, vagy azt, hogy befogatott, amikor ott hagytam Adamet, hanem hogy hónapok óta folyamatosan gondoskodik rólam, ápolgatta a lelkemet, biztatott, hogy visszamenjek dolgozni. Azt vallom magamról, hogy kemény csaj vagyok, de nélküle azért biztos tovább tartott volna talpra állnom.
- Környezetmérnök? Hmm... nem vagyok biztos benne, hogy tudom, mit is csinál egy környezetmérnök, de fontos munkának hangzik. Biztos hamar találsz állást a szakmádban is – jegyzem meg kissé eltűnődve. Flor okos, talpraesett lánynak tűnik, és kedves tőle, hogy nem hagyná cserben a jelenlegi főnökét. Bárki is alkalmazza később, szerintem csak jól járhat vele. A magánórák témára kicsit felkapom a fejem, de inkább csak a kíváncsiság vezérel, amikor rákérdezek, hol is szokta tartani ezeket a spanyol leckéket.
- Engem nem zavar, főleg ha egész nap a laktanyán vagyok – vonok vállat elmosolyodva. - Inkább amiatt aggódnék, hogy én leszek az, aki megzavarhat majd téged, vagy benneteket, ha kicsit teszek-veszek a közelben... - Teszem aztán hozzá, és tényleg nem azért mondom, hogy ezzel a szobájába üldözzem őt meg a diákját, de gondolom az ilyesmit jobb előre egyeztetni. Ha épp dolgozom majd, azt úgyis előre jelzem, vagy tudni fogja, és olyankor az övé lehet az egész nappali is. Amikor pedig itthon leszek – mint lehetséges lakó –, nem tudom megígérni, hogy nem éhezem meg, vagy nem lesz valami dolgom a közös helyiségekben is.
- Tío? Ő a bátyád? - kíváncsiskodom ismét egy gyenge tippel, de abból ítélve, milyen hétköznapi módon említi meg ezt a nevet, csak arra tudok gondolni, hogy az illető a rokona, vagy a pasija lehet. Viszont ha úgy látja, hogy nem rám tartozik a dolog, szerintem már rájött, hogy azt is nyugodt szívvel megmondhatja nekem. Mindenesetre érdekesnek találom, hogy ezzel még egy közös pontot találtunk kettőnk között, és szerintem tök klassz, hogy ő is tanult önvédelmet. Ez fontos dolog, főleg egy ilyen nagyvárosban, és szerintem úgy lenne a jó, ha minél több nő szánna erre némi időt.
- A katonai stílus jól hangzik. Én elsősorban kick-box-ot oktatok, de Keysi és Krav Maga stílusban is gyakorlok és képzem magam, valamint a wing-tsun kung-fu is egyre jobban érdekel, és rendszeresen járok lőni is – árulom el a kérdésére, és csak utólag gondolok bele, hogy ez a felsorolás így egyben kissé talán riasztóan hangozhat, de én komolyan veszem a dolgot. Főleg a mentős munkám kapcsán volt már egy-két rossz tapasztalatom, ütöttek le, meglőttek, egyik alkalommal kómába is kerültem, már nem bízom a saját testi épségemet a véletlenre, vagy a sorsa, vagy bármi másra, ha tehetek is a biztonságomért. És erre biztatnék bárki mást is, főleg hasonló korú nőket.
- Az edzéseket a CKO teremben tartjuk Manhattanben az Astorián, ha valamikor kíváncsi lennél rá – válaszolom meg a „hol” kérdést is. Már tanult önvédelmet, de ha valamikor úgy érezné, hogy szeretne gyakorolni, vagy tanulni néhány új technikát, legalább már tud egy helyet, ahol ezt megteheti, és ahol lenne valaki, aki ebben segítségére lehet.
Visszatérünk a nyelv-anyanyelv témára, én pedig érdeklődve hallgatom ezzel kapcsolatban Flort, akiről kiderül, hogy ilyen értelemben az angolt és a spanyolt is magáénak tudja. Szerintem ez nagyon jó lehet. Sokszor kívánom, hogy bárcsak nekem is ilyen jól menne a kínai, de mivel az édesanyám négy éves koromban elhunyt, apám pedig tősgyökeres, fehér amerikai, nem volt, aki rendesen megtanítson rá.
- Rendben, majd figyelmeztetlek, ha átváltanál – bólogatok megértően. Bár szerintem engem nem fog zavarni a dolog, feltéve ha épp tényleg tudnom kell majd, hogy miről is van szó.
- Hát igazából a mentőzés, mint munka, nem vonja maga után automatikusan, hogy önvédelmet is tanuljunk, az csak az idővel és tapasztalattal jött... Volt néhány sérülésem. Kezdetben sokáig Bronxban dolgoztam, egy veszélyesebb környéken. De itt Queens-ben sem mindenhol veszélytelen, nem árt óvatosnak lenni. - Vannak helyzetek, amikor muszáj erélyesebben fellépnünk, mert például egy hozzátartozó, bámészkodók, vagy épp a páciens sérülésének okozója akadályoz bennünket, csakhogy a határozottságunkat sem mindenki veszi jó néven. Nem könnyű, annyi biztos, de én szeretem a napi kihívásokat is. - Jelenleg a közelben, a 49-es körzeti tűzoltósághoz vagyok beosztva – teszem végül hozzá a válaszhoz. Ez volt az egyik oka, amiért itt akartam lakást keresni, hogy ne kelljen sokat autókáznom minden alkalommal a munkába és vissza. Épp eleget vagyok a műszerfal mögött a mentőkocsiban is, és egy-egy hosszú műszak után a legjobb mielőbb, a legrövidebb úton hazajutni.
- Ezt öröm hallani. Nos, akkor majd zenét hallgatunk és énekelgetünk együtt – nevetek fel egy kicsit. - Gondolom, máris kiérződik a szavaimból, hogy már döntöttem is. Persze még egyeztetek a részletekről Mr. Smith-szel, de tényleg tetszik itt, és szerintem jól megleszünk – jegyzem meg, mielőtt elgondolkodnék rajta, hogy milyen filmeket és zenéket is szeretek, hogy megválaszoljam a kérdését is. - Hmm... zenét illetően én sem vagyok túl válogatós, leginkább a hangulatomtól függ, hogy mit hallgatok szívesebben. Ez egy kicsit igaz a filmekre is, de a kedvenceim az akciók és a vígjátékok, viszont horrort és thrillert nem érdemes velem együtt nézni szerintem, mert hajlamos vagyok úgy reagálni a feszültségre, hogy végigdumálom az egészet – ismerem be a defektemet nevetgélve.

Elképesztően nagy szerencsém van, azt hiszem, mert Rae tökéletes lakótárs lesz számomra. Könnyű lesz vele együtt lakni, hiszen már most egész jól elbeszélgetünk, és a szeméből kiolvasott tulajdonságok a beszélgetésünkből is tükröződik. Nem lesz itt semmi baj, ha együtt fogunk lakni. Nem tudom, hogy hogyan csinálta Mr. Smith, de elsőre tökéletes lakótárast ajánl, és bízom benne, hogy Rae is így gondolja.
El kell mosolyodnom a megjegyzésén, mert tudom, hogy az emberek mennyire nincsenek ezzel tisztában. - Igen - és egy kicsit el kell gondolkoznom, hogy hogyan is lehet ezt a legjobban elmagyarázni, mert egy kicsit egy „külsősnek” misztikusnak, megfoghatatlannak tűnik, de végül eszembe jut. - Sikerült egy hangzatos nevet kitalálni neki, de leegyszerűsítve természetvédelem kiegészítve az épített környezet védelmével, amit technikai oldalról közelítünk meg, hogy az antropogén hatásokat a lehető legkisebb szintre tudjuk csökkenteni, megszüntetni sajnos nem igazán lehet.

- E miatt ne aggódj! Szerintem ezt a kérdéskört könnyen kezelni fogjuk tudni, mert ezért nem zárhatlak a szobádba. Ha beköltözöl, akkor téged is ugyan olyan jogok fognak megilletni, mint engem, tehát a közös helyiségeken meg fogunk osztozni, lehetőleg úgy, hogy egyikőnk se érezze magát hátrányos helyzetben a másikkal szemben. Kitaláljuk, hogy hogyan lesz mind a kettőnknek a legjobb - reagálok kedves mosollyal, teljesen őszintén az aggályaira. Lakótársra ebben a lakásban szükségem van, mert egyedül nem tudom fenntartani, így alkalmazkodni kell, meg egyébként is jobb, ha ketten vagyunk. Remélem ezek a bizonytalanságok csak addig fognak tartani, amíg be nem költözik, mert nem vendég lesz, hanem velem egyenrangú fél.
- Nem, nem a bátyám, de nagyon fontos személy számomra - mosolyodom el, mert nagyon mellé lőtt, valamint kiderült, hogy egyáltalán nem beszél spanyolul, ami nem baj, de a rokoni szálra rátapintott, hiszen a mostohaapám, de mivel sose tudtam apámként - mostohaapámként meg pláne - tekinteni rá, így „nagybácsinak” szólítom, ami a legközelebb áll a viszonyunkhoz. Viszont ettől többet nem akarok elárulni, ez túl hosszú és túlontúl fájdalmas emlékeket ébreszt bennem, ha bele kell mennem a részletekbe, és lefordítani sem szeretném éppen a jelentése miatt, félrevezető lenne. - És neked van testvéred, ha már így szóba került? - kérdezem érdeklődve.
A felsorolásán meglepődök, mert elég széles skálán mozog az harcművészetek terén. - A Krav Maga egyébként nagyon hasonló a katonaihoz - fűzöm hozzá. A végére tett félmondata viszont megfog és azonnal egy fontos kérdést vet fel bennem. - És van saját fegyvered is? - kérdezem kíváncsian. A fegyvertartásnak még itt is megvannak a maga szabályai, így, ha tart fegyvert, ahhoz külön fegyvertartásra alkalmas helyet kell kialakítani, valamint lehet, az engedéllyel rendelkező személlyel egy háztartásban élő személyt is be kell jelenteni a helyi rendőrségen, de ezt már nem tudom pontosan. Illetve tudom használni a lőfegyveretek, mert Tío megtanított erre is, de ettől függetlenül nem szeretem őket.
- Lehet, majd meglátogatlak, és azt sem tartom kizártnak, hogy a későbbiekben járni is fogok, de nem a mostani munkám mellett - utalok arra, hogy most nem nagyon férne bele, hiszen még a táncot is hanyagolom, ami egyre jobban hiányzik, de ha hozzászokok ehhez az időbeosztáshoz majd keresek valamilyen helyet, lehet sulit, mert onnan könnyebb elindulni célirányos bulikba is.
Válaszára egy nem épp illendő, de éles helyzetben annál hasznosabb, dolog jut eszembe, amit meg is osztok vele. - Azért, egyáltalán nem irigylem, azokat, akik rád mernek támadni, mert rengeteg önvédelmi stílust ismersz, ráadásul pontosan tudod a szakmádból adódóan is, hogy hova kell ütni, rúgni, hogy az elérje a kívánt célt. - utalok az anatómiai ismereteire kicsit nevetgélve. Bár ebbe belegondolva, lehet az ő tudása hasonló az önvédelemben, mint a katonai. Bronxszal meglep, bár én is gondoltam arra, hogy onnan indítom az itteni életemet, de meggyőztek, "nem szeretnék meghallani, hogy ott lakok". Hát igen, mondhatni, hogy Tío beosztottja úgy kezelnek, mint a kishúgukat, így olyan biztonságban voltam, amit kevesen mondhatnak el, bár a folyamatos figyelemnek is meg vannak a maga hátrányai. - Egyébként én mindig szerettem volna megtanulni, amit a mentősök tudnak, hiszen sosem lehet tudni, mikor jön jól az elsősegélynyújtás, bár azért jó néhány dolgot tudok, mert bioszból mindig jó voltam. Neked, honnan jött, hogy mentőzni szeretnél? - kérdezek rá a szakmája iránti motivációra. Elsajátítani tényleg jó az ilyen tudást, de mint sok minden másban, abban is eltérően gondolkodok a nagy átlagtól, hogy kit érdemes megmenteni, meggyógyítani, így mentősnek csapnivaló lennék. Szinte biztosra veszem, hogy hiába lenne súlyosabb annak a sérülése annak, aki okozta a balesetet, én a vétlen áldozatra fordítanék nagyobb figyelmet, hiába tudom, hogy ezt nem így kell, csak, hogy egy egyszerűbb esetet vegyek példának. Azt viszont valamilyen szempontból tisztelem a mentősökben, orvosokban, hogy ezt félre tudják tenni, (persze ezen kívül másban is jócskán kijár nekik a tisztelet).
- Akkor legalább munkahelyedre meg vissza nem kell sokat utazni, úgy is egész nap kocsiban vagy - teszem hozzá kedvesen.
A következő gondolatmenetének kifejtésénél szinte fülig ér a szám, hogy ide szeretne költözni. - Jaj, de örülök neki. Szerintem is jól ki fogunk jönni. Ha rajtad múlik, akkor mikor szeretnél költözni? - kérdezek rá kíváncsiságból. Remélem, hogy hamarosan, mert máris várom, hogy lakótársak legyünk.
- Amikor elkezdi részletezni, hogy milyen filmeket szeret, egyből kicsúszik a számon, ami végig fut az agyamon - Sok filmet fogunk mi együtt megnézni, bár én horrort egyáltalán nem nézek és a thrillereket is nagyon megválogatom. Az nem feltétlen gond - mosolyodok el, amikor beismeri, hogy beszélni szokott a filmek alatt, ha túlságosan izgul.

Érdeklődve hallgatom Flort, ahogy kifejti a tanult szakmája lényegét. Ma is okosabb lettem valamivel. Mindenesetre nem tévedtem, ez tényleg igen fontos munkának tűnik. Odafigyelni a természetre, a környezetünkre, harcolni annak szennyezéseivel, ez nélkülözhetetlen a Föld jövője szempontjából. De nem csak a jövőnkre van hatással. Mentősként azzal is tökéletesen tisztában vagyok, hogy ma is milyen nagy mértékben befolyásolja mindez az egészségünket és életünket.
- Azt hiszem, nagyjából megértettem a lényeget – bólogatok elmosolyodva. Valakinek, aki környezetmérnöknek tanult, vagy más hasonló, a témával foglalkozó irányt választott magának, biztos vagyok benne, hogy valóban szívügye az antropogén hatások visszaszorítása, ennél fogva szereti ezt csinálni, illetve Flor is szeretni fogja, amint lehetősége adódik majd rá. Annál is inkább drukkolok, hogy mielőbb állást kaphasson a diplomájával.
- Persze, egyetértek, biztos vagyok benne, hogy meg tudjuk majd oldani a közös helyiségek használatát... meg minden mást is. - Bár már alapból sem igazán hiszem, hogy túl sok problémánk adódhatna ilyen téren, hiszen a napjaink, és a hét nagy részét elvileg mindketten munkával töltjük, lakáson kívül, amikor pedig itt leszünk, értelmes emberi lényekként mindent meg tudunk beszélni, még ha adódna is bármiféle kisebb-nagyobb konfliktus. Én a magam részéről nem vagyok sem hanyag, sem rendetlen, néha kicsit talán komolytalan, időnként enyhén meggondolatlan, és meglehetősen szókimondó vagyok, de egyébként egész jól ki lehet jönni velem. Állítólag. Haha.
Az említett Tío-ról, úgy tűnik, most többet nem tudhatok meg annál, mint hogy egy Flor számára igen fontos személyről van szó. A felelete nem elutasító, de megérzem belőle, hogy erről most nem szeretne többet beszélni, ezt tiszteletben is tartom, és nem faggatom róla. A visszakérdezése egyébként is elvonja a figyelmem.
- Igen, egy bátyám van, Evan. Vagyis ő a mostohabátyám, de ez nem sokat számít. Ő az egyetlen testvérem – árulom el ellágyuló tekintettel. A bratyóval nem volt mindig tökéletes bátyó-hugi viszonyunk, de ez mostanra szerencsére megváltozott. Evan a jobbik felem, akire mindig számíthatok, aki vigyáz rám, és aki észhez térít, amikor épp valami hülyeségre készülök. Legalábbis megpróbálja...
Miután elárulom Flornak, hogy a többféle önvédelmi sport gyakorlása mellett szoktam lőni is, azt hiszem, érthető az érdeklődése, hogy rendelkezem-e saját fegyverrel is, de hamar megrázom a fejem.
- Nem, még sosem éreztem rá késztetést, hogy beszerezzek egyet. Mondjuk ha valaki pisztolyt tartana a fejemhez, elvileg tudnám, hogyan vegyem el az illetőtől, és hogyan lőjek vele, ha tényleg szükséges... de azt hiszem, csak nem akarom kísérteni a sorsot azzal, hogy a párnám alatt tartok egyet, vagy ilyesmi. - Nem akarok politikai témákat feszegetni, de szerintem egyébként sem a legjobb ötlet fegyvert tartani otthon. - Gondolom egy kicsit furcsa lehet, hogy erről beszélünk, és kapásból fel is vázoltam egy konkrét helyzetet, de az az igazság, hogy ilyen téren sajnos már van egy kis tapasztalatom. Két alkalommal is meglőttek munka közben az elmúlt pár évben. Az emberek nem minden esetben értékelik, ha segíteni próbálunk. De tanultam belőle – vonom meg a vállam halványan elmosolyodva. Nem akarom ezzel sokkolni Flort, különben is mindkét eset már régebben volt, még Bronxban. Már túl vagyok rajtuk, és erősebben jöttem ki belőlük, ha fogalmazhatok így.
- Ó, ha elsősegélyt szeretnél tanulni, abban is tudok segíteni. A laktanyánkon szoktunk is rendszeres időközönként erről előadást tartani, talán érdemes lenne benézned egy alkalommal, egy-két óra alatt elmagyarázzuk és megmutogatjuk a legfontosabb tudnivalókat. De majd akár taníthatok én is pár dolgot. - Ezeket a témákat érintve sorra, azt hiszem, kicsit kezdek olyannak tűnni, mintha munkamániás lennék, vagy mint aki másról sem tud beszélni, és folyton ki akarja okítani az ismerőseit... Bár Flor hozta fel a témát, én csak reagáltam. - Igazából amióta az eszemet tudom, mindig is valami egészségüggyel kapcsolatossal akartam foglalkozni, de úgy igazán orvosként nem tudtam volna magamat elképzelni. Mondjuk sosem késő magamat átképezni, de én szeretem a mentőzésben azt, hogy mozgalmas, változatos, és hogy ott, a helyszínen segíthetünk, ami időnként tényleg csak pillanatokon múlik – felelem meg a következő kérdését is. Aztán ismét a lakásra terelődik a szó, meg a költözésre, és kicsit el kell gondolkodnom rajta, hogyan is fog ez működni. Ha valóban csak rajtam múlna, én akár már holnap is költöznék. Nincs túl sok holmim Jenny-nél, Adam-nél viszont maradt pár cuccom, amit majd elhoznék most, hogy végre tényleg újra lesz saját lakterem. Mivel kezdettől fogva tudtam, hogy a barátnőm vendégszeretetét csak átmenetileg élvezem, nem pakoltam be hozzá mindent az exemtől. Viszont holnap még túl korai lenne költöznöm, először azért lenne mit csomagolnom, elrendeznem, egyeztetnem Mr. Smith-szel is.
- Hmm... a holnapot kivéve a munka miatt már csak négy nap múlva leszek újra teljesen szabad. Neked az oké lenne? Remélhetőleg be tudom majd fogni egy-két kollégámat a tűzoltóságról, hogy segítsenek a dobozokkal – nevetek fel. A srácok mind rendesen, nem kétlem, hogy segítenének, hacsak nincs már más tervük akkorra.
- Egyébként a pasikkal mi a helyzet? - váltok témát ezúttal én. - Csak hogy ne lepődjek meg, ha reggel kócosan kibotorkálva a szobámból egy pasit találok a nappaliban, vagy éjjel véletlenül belebotlanék itt a pasidba, miközben álomittasan kiosonnék narancslevet inni... – vigyorodom el a vicces jelenet gondolatára. A férfiak eddig nem kerültek szóba, csak a munka, hobbik, idegesítő szokások, pedig azt hiszem, ez is egy lényeges kérdés, ha együtt fogunk lakni. Persze lehet, hogy a lányokat részesíti előnyben, nekem az is oké, de a helyzet attól még ugyanaz. - Esetleg van valami íratlan szabály erre vonatkozóan, amit tudnom kéne? - toldom meg a kérdésemet még egyel.

Miközben próbálom röviden és érthetően megfogalmazni, hogy mivel is foglalkoznak azok, akik hozzám hasonló végzettséggel rendelkeznek, látom Rae-n, hogy figyelmesen hallgat és nagyjából sikerült körülvázolnom a lényeget.
- Akkor már nem is lehet gond köztünk - válaszolok mosolyogva. Egy lakásban élve nagyon fontos, hogy alkalmazkodni tudjunk és, hogy ebben partnerek legyünk.
- Ha nem a szó negatív értelmében kell „mostohára” gondolni, akkor azzal sincs semmi baj - reagálok a testvéri viszonyuk jellegére kedves mosollyal. Nekem határozottan nem volt szerencsém a mostoha családommal, de Tío esetében csak nagyon elvétve használom ezt a szót, főleg akkor, ha nem jut eszembe a „gyám” szó angolul. - Klassz lehet, ha valakinek van egy testvére - jegyzem meg kedvesen. - És ő merre lakik?
A fegyvertartásra vonatkozó megjegyzésének elsején még kedvesen mosolygok felé, de amikor meghallom, hogy lőtték már meg együtt érző pillantás kíséretében - Sajnálom - reagálok rá. - A mentőzésben és a másokon való hivatásból történő segítségnyújtásnak ez egy nagy hátránya, hogy hiba nem érdemli meg a segítséget, nem lehet visszautasítani. Valószínűleg ezért sem lenne nekem való az ilyen munka, nem lennék képes megmenteni egy gyilkost vagy olyat, aki a saját családját terrorizálja - a többiről meg nem is beszélve, bár ez csak magamban fűzöm hozzá. - Csodállak, hogy mindezek ellenére képes vagy folytatni - mondom mosolyogva - Ilyen, ha valakinek nem munkája van, hanem hivatása. - Érzem, hogy a lazasága nem teljesen őszinte még, amit meg is értek teljes mértékben így, ha szeretné részemről lezártnak is tekinthetjük a témát. Ha viszont attól fél, hogy engem ér megrázkódtatás, akkor arra meg később úgy is rá fog jönni, hogy én is jóval többet láttam már a kelleténél, de erre nem hiszem, hogy most kell idő szakítani. Lesz még bőven rá alkalom, hogy megismerjük egymás múltját, illetve, hogy megtudjuk, mit bír el a másik ilyen téren.
- Az nagyon jó - lelkesülök fel az elsősegély-oktatás témára - Az alapokkal tisztában vagyok, de sose lehet tudni mikor jön jól egy elmélyített tudás, meg - szerencsére - eddig még csak oktatás alkalmával kellett használnom a tudásomat, de egy ájulást pillanatok alatt tudok akár mikor kezelni - fűzöm hozzá félviccesen. - Akkor, ha lehetőség van rá, ott lennék egy alkalommal, és előre is köszönöm! - mondom őszinte mosollyal. - Ha látod annak a lehetőségét, értelmét, hogy orvos legyél, akkor érdemes belevágni, de ha nem érzed a késztetést, hogy orvosként dolgozz, akkor nem biztos, hogy van értelme belekezdeni. Én legalább is így gondolom, a többit neked kell eldönteni - fejtem ki a saját véleményemet úgy, hogy közben próbálom nem befolyásolni egyik döntés mellett vagy ellen sem. Az egyik rossz szokásom, hogy mindenről van véleményem, és ezt általában ki is fejtem még akkor is, ha nem kérdezték.
- Részemről nincs akadálya a szerdának sem, de akkor én nem hiszem, hogy itthon leszek, így a kulcsokat érdemes lesz elkérned a főbérlőtől, hogy be tudj jönni. Viszont, ha holnap is szeretnél valamit áthozni, akkor nyugodtan jöhetsz, mert itthon vagyok - mondom mosolyogva.
Az új témára áttérni tényleg jó ötlet, mert hallottam ismerősöktől kellemetlen meglepetést. Nekem ilyen jellegű személyes „élményben” nem volt részem, mert az árvaházban nem mertük ezt megkockáztatni, utána meg, - ha nem számoljuk a mostohacsaládomat, akkor - csak vagy Tíoval laktam együtt vagy a(z) - „aktuális” - párommal. - Jelenleg sehogy, amióta szétmentünk az előző párommal - válaszolok mosolyogva. - Azóta meg vagy kedvem vagy alkalmam nem volt pasizni - egészítem ki egy kicsit. - És Te, hogy állsz ezzel a témával? - kérdezem most én is meg, ugyan ezen okból. - Ilyen jellegű szabályon még nem gondolkoztam, de tényleg előnyös lenne mind a kettőnk „lelki békéje” érdekében kitalálni valami szabályt. - Viszont elgondolkodom egy kicsit milyen szabályokat is lehetne felállítani - Gondolom, azzal egyetértesz, hogy a nappali legyen tabu - mondom széles mosollyal, hiszen nem nézem ki belőle, hogy ott szeretné be is fejezni bármikor a dolgot, a kezdés meg nem lényeges - De valami jelzést lehet, jó lenne kitalálni, hogy diszkréten szóljuk egymásnak, hogy „nem egyedül vagyok”. A fürdőszoba ajtóhoz a kulcs megvan és működik is - teszem hozzá mosolyogva, mellékesen, amikor eszembe jut, hogy annak idején hányszor leptük meg egymást ott a(z) - most már - exemmel egymást.

Kicsit megmosolygom, ahogy a „mostoha” szó negatív értelméről beszél. Hát igen, Hamupipőke története elég rossz színben tünteti fel ezt a kifejezést, de esetünkben szerencsére – főleg mostanra – teljes az összhang, ilyentől nem kell tartani. Szórakozott arckifejezéssel, egyetértésem jeleként csak bólintok.
- Ő is itt él, New Yorkban, asszisztens egy pszichológus magánrendelőjében. Úgy rémlik, hogy egy időben gondolkodott rajta, hogy Washingtonba költözik, a szüleink után, de szerencsére végül nem így lett. - Idézem fel magamban néhány korábbi beszélgetésünket. Talán épp a munkájának hála, hogy végül lehorgonyzott itt, és nem indult el a fővárosba keresni a saját útját. Sokkal magányosabb lennék nélküle, ő az, aki még leginkább ideköt, aki miatt még valóban otthonomnak mondhatom a Nagy Almát. Pláne most, hogy a házasságom is tönkrement, és nem maradt más családtagom a környéken, akihez még közel állnék.
- Öhm... hát nem is tudom. Azt hiszem, ha jogunk is lenne visszautasítani a segítségnyújtást egyes, kevésbé szimpatikus személyekkel szemben, valószínűleg akkor is segíteni akarnék. Hiszen, úgy vélem, lényegében leginkább ez különböztet meg bennünket tőlük. Hogy nem teszünk különbséget, és nem próbáljuk mi magunk eldönteni, hogy ki érdemel halált és ki nem – fejezem be a mondatot egy vállvonással, amivel enyhíteni igyekszem a téma súlyát. Ugyanakkor remélem, Flor érti, hogy mire gondolok. Alapból vakmerő típus vagyok, aki nem ijed meg egy kis veszélytől. Legtöbbször a nagyobbtól sem. De ennek ellenére nem valami adrenalin hajhász szeszélyből, és nem is (csak) kötelességtudatból teszem a dolgom, hanem azért is, mert így érzem helyesnek.
- Igen, nos, valóban, ez tényleg több, mint munka. Nem mondom, hogy nem volt néhány komolyabb mélyrepülésem, vagy hogy nem volt nehéz talpra állni a sérüléseim után, de ennek ellenére is szeretem, amit csinálok. Vannak igazán szép élményeim is, amelyekért már önmagában is megéri – jelentem ki, ezúttal szélesen elmosolyodva.
- Ó, az szuper, ha az alapok már megvannak, és szerintem klassz, hogy így érdekel az elsősegély. Szerintem ez is olyasmi, ami egy kicsivel jobbá tenné a világot, ha többen érdeklődnének ennyire – sóhajtok egy kisebbet. - Persze, majd szólok, ha kitűzik a következő időpontot – bólintok, aztán meghallgatom a véleményét az orvosnak tanulás témában, mire ismét egy egyetértő biccentés az első reakcióm.
- Egyelőre nem érzek ilyen késztetést, jó nekem ott, ahol vagyok, de nem zárom ki a lehetőségét, hogy egyszer még meggondoljam magam. - Sosem tudhatom, merre sodor idővel a sors. Lehet, hogy olyasmi történik velem, ami miatt már nem tudok, vagy nem akarok tovább mentőzni, vagy valamilyen okból megszerezni a doktori címet kifizetődőbbnek tűnik majd. Még azt sem kizárt, hogy ápolói diplomát szerzek, és elvonulok egy idősek otthonába ágytálakat pakolni. A lényeg, hogy jó dolog nyitottnak lenni a változásokra, ugyanakkor meg kell élni a mát is.
- Ja, oké, rendben. Akkor nem kizárt, hogy még holnap is beugrom egy-két dobozzal. De előtte még mindenképpen felkeresem Mr. Smith-t – jelentem ki kissé tűnődve a költözési terveken.
- Hű, hát akkor párkapcsolati kérdésben is hasonló helyzetben vagyunk – állapítom meg kicsit csodálkozva, enyhe szórakozottsággal. - Lassan fél éve lesz, hogy a férjemmel szétmentünk. - Adammel már hónapok óta külön vagyunk, de tekintve, hogy egy több éves házasság ment tönkre, amiért persze részben én is hibás voltam, a drága exem viszont úgy akarta megoldani a problémákat, hogy megcsalt, egy ideje nem igazán éreztem késztetést arra, hogy elkezdjek pasikat felszedni. A szabályegyeztetéssel viszont Flornak pillanatnyilag sikerül kicsit összezavarnia, mert nem vagyok benne biztos, hogy ugyanarra gondolunk-e.
- Hát... engem egyáltalán nem zavar, ha vendéget hozol a nappaliba, legyen az a pasid, vagy akárki más, de ha arra célzol, hogy itt szexelni tabu, azzal egyetértek – nevetgélek kicsit a dolgon. - Bár amúgy ez a diszkrét jelzés ötlet szerintem is hasznos lenne. Hmm... nem is tudom... mondjuk egy szalag a bejárati ajtón? - mondom, ami először eszembe jut. Kicsit azért vicces szerintem, hogy máris titkos jelzéseket találunk ki, miközben egyelőre egyikünknek sincs senkije, én meg még alá sem írtam a bérleti szerződést, de hát tény, hogy nem árt előre gondolkodni, és időben tisztázni az ilyesmit. Legalább ebből sem lehet gond később, és annál harmonikusabb lesz majd az együttélésünk.

Látom rajta, hogy ő ebből a szempontból szerencsésnek mondható, mert igazi testvérre lelt benne. - Most annyira irigyellek - mondom őszintén. - Jó, ha van a közeledben családtag, akire számíthatsz - bár pont én beszélek, aki most költözött el a családtól, de biztos, hogy legalább félévente haza fogok ugrani.
Más a múltunk ez jól látszik vagy csak jobb ember, mint én. Nem tudnék segíteni egy olyan emberen, aki az utcán lövöldözik ártatlanokra, vagy gyerekeknek árul drogot, veri és terrorizálja a családját, a saját gyerekét. Ha visszautasítja a segítséget, akkor meg biztos, hogy nem tenném ki magam veszélynek, hogy esetleg engem lőjön le. Ennyire nem vagyok jó, túl sok mindent tapasztaltam a saját bőrömön, de egy ártatlannak segítek még végzettség nélkül is, ha meg egy szerettemről van szó, akkor meg gondolkodás nélkül segítek. (Igen, furcsán vagyok összerakva, ez már sokszor megállapítottam.) - Tisztellek érte, jobb vagy, mint én - mondom őszinte elismeréssel és egy kedves mosollyal.
- Kívánom, hogy csak jó élményeid legyenek ezen túl - mosolyodok én is el szélesen. Balesetek mindig is voltak és mindig is lesznek, de, ha már vannak olyanok, akik abból a helyzetből az életüket sokszor kockáztatva megmentenek minket, akkor az a minimum, hogy hálásak vagyunk nekik, és segítjük a munkájukat, ha mással nem is, hogy nem hátráltatjuk, gátoljuk őket. Igazából, akik az ilyen embereket fenyegetik, esetleg bántják őket, semmibe sem nézem.
- Köszönöm! - mondom még egyszer. - Életet menthet, ha a kiérkezésetekig is kap valamennyi ellátást egy rászoruló; nem lehettek ott mindenhol állandóan. Viszont tudom, hogy a szakszerűtlen ellátás mennyi kárt tud okozni, így nem árt, ha tudja a segítségnyújtó, hogy mit is csinál - mondom mosolyogva.
A „tovább tanulásra” vonatkozóan, ahogy elnézem hasonlóan gondolkozunk. Nekem is van néhány olyan szakma, amit úgy gondolom, hogy lehet, érdemes lenne megszereznem, de egyelőre nem érzek késztetést a tanulásra.
- Ez csak természetes, nem a háta mögött akarlak beköltöztetni - nevetgélek, ahogy megjelenik előttem, ahogy közöljük Mr. Smith-szel, hogy „Ja, egyébként egy hete beköltözött Rae”.
Lehet most egy kicsit elbeszéltünk egymás mellett, mert egy picit, mintha zavartnak tűnne. - Igen, a szexre gondoltam, de örülök, hogy ebben egyetértünk. Hallottam ebből már kínos sztorikat, mert szerencsére személyes ilyen jellegű tapasztalatom nincs. A vendég meg nyugi, engem sem zavar, sem a nappaliban, sem máshol - magyarázok egy kicsit a dolgon. Néha elkeveredek a gondolataimban, és fél-infókat osztok meg másokkal, de ez egy idő után már magától meg szokott oldódni az ismeretséggel. - Akár, de lehet a szobaajtóra is elég jelzést rakni, mert általában mindenhol van egy-két pletykásabb szomszéd, bár még nem igazán ismerem őket - utalok arra, hogy a magánéletük nem biztos, hogy idegenekre tartozik. - Egyébként Te mire gondoltál az előbb, mert úgy láttam egy kicsit összezavartalak? - kérdezek rá, hogy előzőleg ő mire is akart rákérdezni.
Néhány perc múlva felhallatszik egy kopogás, majd a főbérlő hangja - Mr. Smith vagyok, a főbérlő.
- Azonnal megyek - kiabálok ki és már veszem is fel az asztalról a kulcsot, hogy beengedjem. - Üdvözlöm! - lépek hátrébb, hogy be tudjon jönni.
- Örülök, hogy még itt találom, Rae! Sajnálom, hogy úgy el kellett rohannom az előbb - kér elnézést mind a kettőnktől, majd Raelynhez fordul. - Nos, hogy tetszik a laksás, és a kiadó szoba? - Én közben visszazárom az ajtót. A főbérlő közben helyet foglal a kanapén.
- Hozhatok valamit inni valakinek? - kérdezem egy alkalmas pillanatban, részben, mert egyelőre még csak én vagyok itthon, részben pedig, hogy legyen alkalmam egy kicsit hátrébb vonulni, hogy ne legyek útban, amíg ők megbeszélik a dolgokat.

Halványan mosolygok csupán a hallottakra. Nem igazán tudok mit hozzáfűzni. Tudom, hogy szerencsés vagyok, amiért Evan itt van nekem, és nem akarok telhetetlen lenni, de mindig is kicsit többre vágytam ennél. Igaz, csak négy éves voltam, amikor anyám elhunyt, és elég kevés, elég homályos emlékeim vannak róla, de az elvesztése így is űrt hagyott bennem, olyan űrt, amit több mint két évtizede próbálok valahogy betölteni. Párszor már elgondolkodtam rajta, hogy nem ez volt-e az oka annak, amiért olyan hamar belerohantam abba a házasságba Adammel. És most a válásunk miatt sokszor még inkább egyedül érzem magam. Persze vannak barátaim, ott vannak a munkatársak, akikkel kölcsönösen bírjuk egymást, általában jól ki jövök az emberekkel, és bár apámék ellen szinte egész életemben lázadtam, és ugyan messze vannak, de rájuk is számíthatok, ha kell... szóval nem panaszkodni akarok. Valóban szerencsésebb vagyok az átlagnál. Csak épp még mindig ott van ez a hiányérzet, amit remélem, egyszer sikerül végre valóban betölteni. Aztán, ahogy jobban belegondolok, mit is mondott Flor, eltűnődöm, hogy mi lehet az övéivel.
- Mi a helyzet a te családoddal? Ők messze vannak? Ha nem vagyok indiszkrét – teszem hozzá óvatosan, mert ilyen téren sosem tudni, mikor tenyerel bele az ember lánya valami kellemetlenbe. És az már kiderült, hogy Flor szerettei nincsenek a közelben, ezért úgy sejtem, ez talán valóban kényes téma. Bár ő hozta fel, és említette is korábban ezt a bizonyos „Tíot”, aki közel áll hozzá, így egy kicsit már kíváncsi is lettem, hogy mi a szitu velük...
- Nem vagyunk egyformák, de nem gondolom, hogy jobb lennék. Mások az elveink, a tapasztalataink, ez szerintem még nem gond. Nekem sem mindig könnyű olyanon segíteni, akiről tudom, hogy árthat, vagy ártott másoknak, de ilyenkor csak a munkára fókuszálok, és kizárok minden mást – árulom el. Ez is egy fajta kihívás néha, de én szeretem a kihívásokat. Plusz tényleg úgy gondolom, nagy általánosságban, hogy az esélyt mindenki megérdemli. Valahol még naivan hiszek is benne, hogy ezzel jót teszek, és hogy az adott személyek tudnak majd élni ezzel a lehetőséggel. - Köszi – mosolyodok el Flor kedves szavaira. Igazából a legjobb élmények az élet egy-egy csodájához köthetőek, mint amikor egy nő életet ad előttünk a gyermekének, vagy mint amilyen az, amikor egy szörnyű balesetből valaki többé-kevésbé épségben derül ki, és így tovább... Ezek képesek ellensúlyozni mindazt a rosszat, amivel más napokon szembesülnünk kell.
- Igen, egyetértek – bólogatok, hisz igaza van. Nem tudunk mindenhol ott lenni, és nem lehetünk képesek mindig időre érkezni sem. Néha jó, ha van, aki cselekszik már előttünk is, persze fontos hogy az az adott személy értsen is az elsősegélyhez, máskülönben lehet, hogy többet árt, mint segít a sérültön vagy a páciensen.
- Öhm, igazából belülre gondoltam a szalagot tenni, nem kívül, bár valószínűleg tényleg jobb ötlet a szobaajtókra akasztani. - Folyamatosan csak mosolygok a témán, mert mulattat, hogy mennyire előre haladtunk már a tervezgetésben, de ebből is látszik, hogy két fiatal, életigenlő csajszi vagyunk, na meg kreatívak is, azt hiszem. - Nem gondolkodtam el rajta túlságosan, csak nem voltam biztos benne, hogy úgy általánosságban a pasik felhozatala zavarna, vagy csak az intimebb szituációkra gondolsz, de így most már ezt is tisztáztuk. - Végszóra pedig meg is érkezik a főbérlő. Nem hittem, hogy visszatér még, de így legalább nem kell őt keresgetnem később, ez leegyszerűsíti a helyzetet. Ismét üdvözöljük egymást, és a férfi már szegezi is nekem a kérdést, de mielőtt válaszolnék, még Flor felé fordulok.
- Nekem semmit, köszönöm, még az ásványvizemet sem fogyasztottam el. Annyit beszéltünk, hogy megfeledkeztem róla – veszem is kézbe a poharam, és kortyolok belőle hamar néhányat. Mr. Smith pedig, úgy tűnik, szintén kedvet kap az ásványvízhez, és ő is kér egy pohárral. Amint újra teljesen enyém a figyelme, akkor szólalok meg csak újra.
- Egyébként nagyon tetszik a lakás, a szoba is, Florral pedig máris jól kijövünk, úgyhogy az szerintem nem is kérdéses, hogy szeretném kivenni. - Amíg a leendő lakótársam elvonul a kért italért, mi már egyeztetünk is a fontosabb részletekről. Beavatom a főbérlőt abba is, mit beszéltünk meg a költözésről, amire gond nélkül rá is bólint.
- Akkor holnap talán én is benézek, áthozom a szerződést és a kulcsokat, ha önnek is megfelel, Flor – fordul a lány felé a beleegyezésére várva.
Mivel ezzel nagyjából mindent le is tisztáztunk, és sem az egyiket, sem a másikat nem szeretném most tovább feltartani, végül búcsúzkodni kezdek.
- Flor, örülök, hogy megismertelek, és hogy hamarosan lakótársak leszünk. Holnap akkor tehát találkozunk... – mondom még a lánynak, aztán valóban el is köszönök, és elhagyom a lakást, amit napokon belül már az otthonomnak mondhatok majd.

Szeretem hallgatni a családi történeteket, még akkor is, ha nem éppen pozitívak, bár most nem ez a helyzet. Viszont ebben a témakörben mindig visszakérdeznek, amit általában ki is vágok, mert elég nehezen tudok beszélni a családomról, hiszen a szüleimet még öt éves koromban vesztettem egy rosszul sikerült betörés alkalmával, ahol mind a ketten életüket vesztették. Anyut a családja nagy többsége kitagadta, amikor megszülettem, és lényegében a csak nagypapa maradtak meg a család azon részéből, ő viszont egy éves korom előtt meghalt követve a nagyit. Apu, - aki bár nem a vér szerinti apám, de én mindig őt fogom, édesapámnak tartani - szintén nem volt túl szerencsés a családja tekintetében, így az ő elvesztésük után lényegében teljesen egyedül maradtam, és árvaházba kerültem, ahonnan tizenhat, majdnem tizenhét évesen kerültem ki, bár inkább visszamentem volna miután kivittek onnan. A nevelőszüleim és mostohabátyám csempészetből éltek igazán jó módban, de ehhez az kellett, hogy az alvilág - mondhatni - krémjébe tartozzanak, és számomra mindig ők fogják megtestesíteni az eredendő gonoszt. Az FBI ügynök, Harry Larson, - aki nyomozott utánuk, és aki az eljárás miatt magához vett, hogy meg tudjon védeni - volt az egyetlen, aki a szüleim halála óta igazán törődött velem. Nekem ő az egész családom, és én őt hívom Tío-nak, „nagybácsinak”, de ő Washingtonban maradt. Rajta kívül még a beosztottjai, akik közel állnak hozzám, és akikre mindig számíthattam, néha már szinte a kishúgukként kezeltek, bár ebben a „testvérként tekintek rád” felfogásban én néha a Tíotól való félelmet gyanítom. A biológiai apámról viszont egy képen, néhány történeten kívül, csak annyit tudok, hogy amerikai. Ennek a kitárgyalására viszont még nem állok készen, és nem is akarom Rae-t ezzel terhelni, valószínűleg úgy is meg fogja tudni, mert ezek az élmények nyomot hagytak rajtam/bennem, amit nem mindig tudok elfedni, még ennyi idő és a belefektetett energia ellenére sem. Így igazából egy kicsit ferdítve az igazságon csak annyit látok jónak megosztani vele egyelőre - Az én családom is Washingtonban él, nem a legközelebb, de nem is túl messze.
Nem kívánok továbbiakat hozzáfűzni a dologhoz. Én elkönyveltem, mint nagyon jó embert, aki képes segíteni, és - véleményem szerint ezzel - bizalmában fogadni mindenkit, még azokat is, akik nem biztos, hogy megérdemlik.
Jó hallani, hogy szakemberek is azon a véleményen vannak, mint én, hogy a megfelelő segítség életet menthet, amíg ők meg nem érkeznek.
A „titkos jelzés” témájánál úgy látom azért eléggé egy rugóra jár az agyunk, bár a kezdeti döccenők még meg vannak, de ezt nyugodtan a rövid ismeretség számlájára írom. - Részemről akkor túltárgyalva - mondom mosolyogva még épp az előtt, hogy a főbérlő becsengetne.
Amíg beszélgetnek, teszek-veszek egy kicsit a konyhában, és mivel Rae nem kért semmit, így csak Mr. Smithnek viszem a pohár ásványvizet. Amikor a véleményemet kérik, hogy mit szólok a beköltözéshez, és a holnapi naphoz, szinte azonnal széles mosoly terül el az arcomon - Részemről teljesen megfelel, itthon vagyok egész nap - tájékoztatom a főbérlőt is.
Nem tartóztatom Rae-t, biztos van még elég dolga, főleg, hogy holnapra biztos össze kell még szednie néhány holmit, amit át akar hozni. - Én is örülök, hogy megismertelek Rae, és már alig várom, hogy beköltözz. Holnap várlak - mondom továbbra is széles mosollyal.
Mr. Smith még marad egy kicsit azért, hogy meggyőződjön róla, hogy minden megfelelően működik a lakásban, nincs szükség az esetleges közbenjárására például szolgáltatóknál, majd ezt követően ő is távozik.