raelyn & dorian

Milyen állapotnak nevezik azt a teljes agyi leépülést, amikor az ember a saját nemét sem képes meghatározni? Mármint, ha benéznék a gatyámba vagy jobb esetben egy kirakatba az utcán, akkor kis tanakodás után rávágnám, hogy a férfiak táborát erősítem, de ezek hiányában, ha valaki random kérdőívet töltetne ki velem az utcán, biztos Dorina nevet vésnék a papírra. Olyan, mintha a fejemben lévő űrt most egy mosogatószivacs töltené ki, ami beszívja ugyan az információkat, sok mindenre viszont nem megyek vele. Félreértés ne essék, Hannah a szemem fénye. Mármint totál para vagyok ennyire kötődni egy kisemberhez, akit nem sok ideje ismerek, de ettől függetlenül lenyűgöz. Olyan istenesen képes leküldeni a gügyögő idióta szintjére másodpercek alatt, hogy biztos vagyok benne, hogy a későbbiekben férfiak táborát fogja térdre kényszeríteni a habitusával. Feltéve, ha a közelébe engedem őket, ami úgy cirka 30..40 éves koráig nem fog megtörténni. Az már fix, hogy senki sem érdemli meg őt, köztük én sem, így nem fogom csak úgy odalökni egy idegennek, hogy tropára vágja a kis tündér érzéseit. Na tessék, helyben is vagyunk. Már arról beszélek, hogy fogok leszámolni a jövőben felmerülő idiótákkal, ahelyett, hogy a telefonom képernyőjét tanulmányoznám, meg az oda leírt információkat. Muszáj valahova feljegyeznem, hogy mire van még szükségünk, meg egyéb dolgok, mert különben lőttek a terveimnek.  Nem én vagyok az ész a családban, ez már bizonyított tény, így szerencse a mai modern kütyüknek valaki gondolkozhat is helyettem, ha kettesben vagyok magammal. Kissé hunyorítva olvasom el a kijelzőn megjelent lista elemeit, és a kezemmel takarom el, mert ugyan a napsütés nagy ívben elkerül minket, de attól még szart sem látok. Össze sem lehet hasonlítani a mai kis fiatal suhancokkal, akiknek a kezükhöz nőtt ez a kütyü, mégis párszor elküldenek vissza néhai anyámba, meg én is őket csak úgy szeretetből, ha éppenséggel nem figyelek, amikor velem jönnek szembe. Nehogy már az ő testi épségük fontosabb legyen, mint a gyerekem helyes felnevelése, a sajátoméról meg már évekkel ezelőtt letettem, akkor meg nem értem mi ez a támadó fellépés velem szemben. Veszek egy éles kanyart, mert azt írja ez az átkozott készülék, hogy át kellene a másik oldalra mennem, ha megakarom találni a boltot, amit keresek, így nem kérdőjelezem meg az okosabbat. Egyik lábamról a másikra helyezem az egyensúlyomat, és várakozok, hogy a lámpa végre arra a szökkenő zöld emberkére váltson, amely jelzés segítségével én is átdobhatom testemet a másik oldalra, de van egy olyan érzésem, hogy még két érdemi perc, és a járda szélén őszülök meg. Ilyen tempóban mire hazaérek, Hannah férjhez megy, - ami korábbra visszatérve eléééég sok idő. Türelmetlenül játszom a felnőttet, és nem rúgok fel egyből senkit sem, mert az elsőbbség az én javamra fordítja a továbbhaladást, de mihelyst lelépek egy figyelmetlen autós úgy dönt, hogy később lép a nyamvadt fékre, engem meg a földre küld. A telefon valahol tőlem messzebb kerül, én meg a zebrán vacakolok, amíg ki nem száll a csávó, és megkezdődik a nagy hűű meg háá, meg a megjátszott aggódás.
- Nehezére esne figyelni? - tápászkodnék fel a földről, de a férfi már siet is oda, míg a másik kezével a telefonját keresi elő.
- Annyira sajnálom.. - kezd bele, de nekem ez édes kevés.
- És mit csináljak vele? Gyerekem van, és ha valami komolyabb bajom esne, akkor ki az anyám fogva felnevelni? Maga? - támaszkodok meg a kocsin, de ő már a mentőkről magyaráz, én meg itt döntök úgy, hogy ideje lelépni.
- Elmegy maga a picsába a mentőkkel..nem kellenek. Nincs bajom, amint látja. Mármint persze hogyan is láthatná? Előbb ütött el! Minek vezet egyáltalán? - vágom oda a hazugságokat, mert a karom kurvára fáj, a telefonom meg úgy tűnik súlyosabb sérülést szerzett, mint amire számíthattam. Úgy érzem kezd felforrni az agyvizem, és még a tag is erősködik, hogy ő mentőt hív, én meg az ellenkezőjét magyarázom, mint minden normális ember, amikor megsérül, és a végén mégis beadom a derekamat, egy feltétellel: kizárólag egy mentőst hívhat csak, azt is a 49-es körzeti tűzoltóságról.
- Ha Winters nem jön, én megyek. Világos? - szegezem rá az ujjamat, és még mindig a kocsinak támaszkodok, mert bár párszor meglógtam a kis csaj elől az ellátások során, ennek ellenére tudom, hogy az ő az egyetlen, aki nem rakna hűvösre az elcseszett életem miatt. Mellesleg most, hogy van Hannah, nem kellene a kemény legényt játszanom, mert ki tudja mit művelt velem ez a szerencsétlen, mert ő neki a fék az a gáz..

Music |     | 728

Szinte vonszolom magamat befelé a pihenőszobába, amikor a kocsink végre visszaérkezik az állomáshoz az utolsó hívás után. Nem azért, mert annyira fáradt lennék, bár lehúzni egy 24 órás műszakot nem is épp egy wellness hétvége, de inkább egyszerűen csak elegem van. Annyi hülye van odakint a nagyvilágban, néha tényleg nem is nagyon értem, az ilyenek hogyan képesek túlélni egyik napot a másik után, és elérni egy tisztes kort. Az iménti mentésünk mondjuk szintén dobogós lehetne a „válogatott idióták” című gyűjteményünkben. A pasas, szerencsétlen, a szomszédokat kukkolta az ablakból egy távcsővel, amikor kiesett a második emeleti lakásából, majd vallási alapon elutasította a segítséget, és inkább Istenhez kezdett imádkozni, hogy bocsásson meg a leskelődésért, és gyógyítsa meg őt. Csak miután váltig állítottam, hogy Isten szólt hozzám, és személyesen engem küldött, hogy vigyem be a kórházba, volt hajlandó velünk tartani a mentőkocsival. Na az holtbiztos, hogy nem hagytam volna ott elvérezni az én felügyeletem alatt, szóval vagy ez, vagy istennek kiáltom ki magamat, vagy csak simán elkábítom valahogy, és betolom a kocsiba... ami után persze panasz emelhetett volna rám, és jól megszívom, de mindegy...
Lehuppanok a kanapéra a tévével szemben, lábaimat feldobom a dohányzóasztalra, kezeim zsebben, a nyakamat pedig behúzom, és csak bámulok ki a fejemből, de valójában nem igazán figyelek már semmire. A tűzoltók valami természetfilmet néznek fókákról hasonlóan elcsigázottan. Valamennyien a műszak végét várjuk, amiből már csak negyed óra maradt hátra. Magamban már a következő két nap szabadságát tervezem meg. Már egy hete megfogadtam magamnak, hogy a hétvégén kitakarítom a lakást, hogy csak úgy ragyogjon. Ha már ingyen lébecolhatok ott, ez lenne a minimum. Bár a helyzet csak átmeneti, de azért is hálás vagyok a barátnőmnek, hogy befogadott, mert ezt az időszakot legalább nem egyedül kell átvészelnem. Aztán elmehetnénk este bulizni... kell a kikapcsolódás is.
- Winters! Úgy néz ki, akadt egy rajongója! - szólít meg a parancsnok, kiszakítva az álmodozásomból. Értetlen homlokráncolásomra elmagyarázza, hogy bejött még egy hívás, de a diszpécser először csak neki szólt, mert állítólag személyesen engem, és egyedül engem kértek a helyszínre. - Mondd valamit a helyszín? - puhatolózik, mire megvonom a vállam. Sokfelé hívnak a körzeten belül, így kapásból nem tudom, ki lehet az, aki ennyire ragaszkodna hozzám. A hívás elég rendhagyó, és ilyenkor fennáll annak is a kockázata, hogy belesétálhatok valami nem kívánatos balhéba – főleg mert szerény személyem egyébként is egy igazi, élő bajmágnes –, de a góré megadja nekem a lehetőséget, hogy magam döntsek a dologról. Lepasszolom a feladatot az éppen megérkező következő műszaknak, vagy kimegyek magam, és megnézem, mi a helyzet. Naná, hogy az utóbbi opciót választom. Részben kíváncsiságból, részben meg... nem is tudom mi ez az érzés, talán kötelességtudat? Valaki a segítségemre vár, szóval megyek. Ennyi.
A szirénázó kocsit viszont már hagyom a váltásnak, a saját kocsimmal indulok el, illetve egy táskányi felszereléssel. Kiérve nem nehéz már messziről kiszúrnom, hol is a bibi, de csak amikor közelebb lépkedem a hátamon a mentős cuccal, akkor jövök rá, hogy ki is az „ismeretlen rajongóm”.
- Nahát, csak nem Mr. Houdini az személyesen? - kérdezem gunyorosan Doriantől. A pasi enyhe túlzással már vagy százszor meglépett előlem, amikor kórházba kellett volna citálnom, szóval meggyőződésem, hogy tényleg igazi szabadulóművész. Már csak ezért is eléggé ironikus, hogy most ő hív ide, és éppen engem. A nevét is csak azért tudom, mert az egyik legelső alkalommal, amikor kihívtak hozzá, éppen olyannyira ki volt ütve – arra igazából már nem emlékszem, hogy részeg volt, beszívott, vagy csak jól helyben hagyták – hogy egy szimpla „mi a neve?” kérdésre sem tudott válaszolni, szóval bátorkodtam belenézni a tárcájába, és meglesni a személyiét. Jó, hát vészhelyzet volt, bár érdekes módon végül akkor is összeszedte magát annyira, hogy kámforrá váljon, amíg három másodpercre hátat fordítok. Amúgy ezen kívül nem sokat tudok róla, mert valahányszor eljuthatnánk odáig, hogy kitöltsem a szükséges papírokat, és felvegyem az adatait, már köddé válik. Erős a gyanúm, hogy nincs jóban az igazságszolgáltatással.
- Csak nem menekülés közben csaptak el? - muszáj beszólnom, nem tudom megállni, de nézzék el nekem, egy igazán hosszú műszak, és nem túl sok alvás van mögöttem. Közben már odalép hozzánk a sofőr is, aki kissé idegesnek tűnik, és elkezdi magyarázni, hogy a „fiatalember a semmiből tűnt elő”, illetve hogy „nem hajlandó más mentőssel megvizsgáltatni magát”.
- Nyugodjon meg, máris megvizsgálom, nem lesz semmi baj. Mi a neve, uram? Frank? Rendben, Frank. Maga megsérült? - A nemleges válasz ellenére ellenőrzöm a pupilláit, aztán csak megkérem, hogy adjon nekünk egy kis teret, amíg az áldozatot kezelésbe veszem. A szóhasználat megteszi a hatását, mert a fickó a farkát behúzva vonul vissza engedelmesen a kocsijához, úgyhogy végre esélyem lesz megnézni többek között Lester karját, amit kissé furcsán lógat az oldala mentén, mióta csak megérkeztem.
- Tudod mozgatni? - kérdezem először csak rápillantva, mielőtt még egyáltalán megérinteném, vagy megtapogatnám.

raelyn & dorian

Komplett szerencsétlennek kell lenni ahhoz, hogy amikor az ember jót akar a saját gyerekének, még akkor is valami idióta fogja, és átgázoljon rajta. Szó szerint. Mert az eszembe sem jut, hogy netalántán én voltam a figyelmetlen, hiszen volt annyi eszem, hogy megnézzem a zöldre váltott lámpát, ellenben a sofőrrel, aki még mindig úgy billeg itt jobbra-balra, mint szarka a tökön.
- Öregem, lassulj már le vagy valami. Beleszédülök a járkálásába. - nézek a dilis felé, és legszívesebben eltemetném tenyerembe nyúzott képemet, de a kezem erre nem hagy lehetőséget, ami még most sem kellemes érzéseket küld szét a testemben.
Nem hiába kértem külön mentőt, de azért egy sor vitát le kellett húznom a csávóval, mire felfogta, hogy nekem mire van szükségem. Őszintén örülnék neki, hogyha egyszer nem mindenkinek a veszekedés lenne az első reakciója, hanem egyszerűen felfogná, amit próbálok magyarázni. Ennek ellenére mindig akad valami, amibe bele lehet kötni, és most, hogy oda a telefonom, meg a listám, a fejem meg olyan, mint egy véget nem érő kút, ami elnyeli az információkat, így azt sem tudom mi, merre, hány méter. Legalább a mentősökkel ne kelljen már szócsatákba bonyolódnom, meg küzdenem azért, hogy ne vigyenek be a kórházba, mert ha egyszer a rendszer beszippant, akkor nekem annyi. Winters legalább valamennyire tisztában van azzal, hogy milyen egy suttyó vagyok valójában, így neki nem kell kisregényt mesélnem az életemről, mielőtt arra ítél, hogy megérdemlem a vizsgálatot.
Óráknak tűnő perceknek érzem, amíg itt szobrozok a nyugtalan öreg társaságában, aki legalább már ötvenféleképpen kért bocsánatot az elmúlt negyed órában, majd szidta meg a fejemet, hogy mennyire egy figyelmetlen huligán vagyok, aki csak a telefont nyomkodja.
- Döntse már el könyörgöm, hogy elveri a seggemet vagy megsimogatja a fejemet, mert a kettő együtt nagyon nem működik. - morgok az orrom alatt, de a türelmetlenség kezd bennem nagyobb méreteket ölteni. Már éppen azon vagyok, hogy nem várakozok tovább, mert ki tudja bevállalta ezt a külön utat Rae vagy sem, és ha nekem ideállít valami vadidegen, még leszek olyan kedves, és a hangulatom szerint felrúgom. Otthon kellene lennem Hannahval, de közben haladnom is kellene a cuccok beszerzésével, de azzal, hogy itt állok, nem megyek egyről a kettőre.
Hamarosan egy autó tűnik fel a közelben, és a kiszálló személy láttán mintha megkönnyebbülés lenne rajtam úrrá, keveredve egy kis menekülési vággyal, amit eddig olyan ügyesen bemutattam neki. Akárhányszor érdeklődése tovább fokozódott volna, én már sehol nem voltam. Nem mondom, hogy nem volt meg az eredménye, mert egy-két sérülés egy idő után rosszabbodott, de az már az én problémám volt. Jobb volt magamnak szenvedni, mint másokat is beavatni ebbe az egész szarságba.
- Teljes életnagyságban, minimentő. - tárnám szét a karjaimat, majd forognék egy-kettőt modelleket megszégyenítő módon, hogy végigmérhesse még egyben lévő testemet, de most ez a magánszám elmarad.
- El kell, hogy szomorítsam a hölgyeményt, de most az egyszer nem én vagyok a hibás. - teszek körkörös mozdulatokat a halántékom mellett, célozva ezzel a figyelmetlen sofőrre, aki természetesen engem lök a farkasok elé, mihelyst lehetősége adódik rá. Igaza van, fogjuk az ártatlanra. Hadd csípje az én pucér seggemet a süvítő szél!
Kezemet lógatva várakozok, amíg Winters az én megérdemelt figyelmemből fordít másra is időt, majd miután Ken Block fogja magát, és visszasunnyog a kocsiba, hozzám is odasétál.
- Mit hazudozott össze-vissza? - vetek egy figyelmeztető pillantást az öreg felé, végül továbbfolytatom a szövegelést.
- Egy szavát se hidd el. Hatszor megnéztem, hogy zöld a lámpa vagy sem, ennek ellenére fogta magát, és elütött. És még engem hív huligánnak. Baromarc. - mérgelődök magamban, de közben azért rájövök, hogy ideje lenne válaszolnom is a kérdésére.
- Ja, biztos.. - próbálom a nagymenőt játszani, de gyorsan befürdök ezzel, mert a karom most a legfőbb ellenségem lett.
- Hát elég instabil, és piszkosul fáj. Ez gondolom nem jelent valami jót, mi? - nézek fel a barna szempárba, miközben a lábammal rugózok a földön, mert már megint szökhetnékem van. Nincsenek ínyemre az ilyen helyzetek, és ahhoz sem szoktam hozzá, hogy a sérülések után ellássanak, amik miatt közel álltam egy domborzati térképhez. Most viszont mégis engedelmeskednem kell, mert Hannah vár otthon, és ha hülyeséget csinálok, az biztos, hogy megszívom.

Rise & Fall |     | 682

- Minimentő? Komolyan? - vonom fel a szemöldökeimet, ahogy meghallom, hogy milyen becenévvel illet, viszonozva a kölcsönt, majd megforgatom a szemeimet. Először az jut eszembe, hogy na ne már, ennél jobbat is kitalálhatott volna, annyira nem is vagyok kicsi. Legfeljebb hozzá képest. De végül is szólítottak már sokkal cifrább neveken is a kedves pácienseim egy-egy mentés során. Egyszer egy öregúr kék boszorkánynak nevezett, gondolom a színt az egyenruhám alapján választotta, és ez még mindig az aranyosabb elnevezések közé sorolandó. - Tudod mit, igazából tetszik! Mint egy szuperhős név – vigyorodom el. - Első dolgom lesz beírni a facebook profilomba – nevetem el magam egy kicsit, de aztán hamar összeszedem magam, hogy lenyugtassam a sofőrt, mielőtt szívbajt kapna itt nekem. Elég feszültnek tűnik, ami valójában annyira nem is meglepő. Pontosabban akkor lenne csak baj, ha egyáltalán nem is izgatná, hogy épp az imént ütött el valakit a kocsijával. Aztán meg tapasztalatból tudom már, hogy Lesternek elég nehéz természete van, és ha jól sejtem, azt az időt sem jópofizással töltötte, amíg rám vártak. Én az ilyesmit nem veszem fel, már csak a munkám miatt sem. Elég nagy gáz lenne, ha minden zsörtölődést érzékenyen fogadnék. Pár éven belül a diliházban kötnék ki, és egy csinos kis kényszerzubbonyra cserélhetném a télikabátomat. A beteg, illetve sérült emberek ritkán viselkednek angyalian. A hozzátartozókról nem is beszélve!
Szerencsére Frank még egész könnyen kezelhető. Még csak igazán erélyesnek sem kell lennem vele. Miután egy kicsit lecsillapodik, és ráeszmél, hogy már megtette a maga részét, most rajtam a sor, hogy foglalkozzak a sebesülttel, önként és szó nélkül vonul vissza a kocsijába. Helyes. Már ezzel is sokat segít, mert Dorian szerintem nem fog lehiggadni addig, amíg ő itt köröz körülöttünk, mint egy éhes cápa.
- Szóval hatszor kellett megnézned a lámpát? - vonom fel a szemöldökeimet némi incselkedéssel, ahogy felpillantok rá a karja vizsgálatából. - Akarod, hogy a látásodat is ellenőrizzem? - kérdezem, és lehet, hogy most már ideje lenne visszavennem, de a szemtelenségemet ő provokálta ki az előzményekkel, minden egyes szökésével – lehet amúgy, hogy Michael Scofieldnek kellene neveznem – az meg igazából konkrétan egy rohadt nagy magas labda volt, hogy ma ő hívott engem ide személyesen. A „huligán” szó amúgy szerintem a leges-legtökéletesebb jelző, amivel Doriant jellemezni lehet, legalábbis az eddigi tapasztalataim alapján, de ezt a véleményemet most okosan megtartom inkább magamnak.
- De tudod, ha a tökéletesen működő látásoddal csak azért léptél ki egy autó elé, hogy újra találkozhass velem, elárulom, az is elég lett volna, ha meghívsz egy italra. Tekintve, hogy a műszakom már legalább tíz perce lejárt, ennyivel tartozol is – jegyzem meg, és csak egy enyhe fáziskéséssel kapcsolok, ez eléggé úgy hangzott, mintha most rányomultam volna. Na még jó, hogy nem valami olyat mondtam, mint mondjuk: miután elláttalak, szívesen leápollak. A humorom néha kegyetlenül béna, időnként megspékelve hasonlóan szánalmas freudi elszólásokkal.
- Jobb lenne, ha kicsúsztatnánk a karodat a kabátodból, hogy jobban meg tudjam vizsgálni. Lehet, hogy eltört, de ezt így nem tudom megmondani, és feltételezem, hogy a kórházba nem jönnél be velem egy röntgen-vizsgálatra – nézek rá ezúttal némi nehezteléssel. - Fáj még valahol? Hol ütötted még meg magadat? Nem szédülsz? - teszek fel pár további kérdést is, és ezúttal az arcát fogom meg egyik oldalról, hogy megnézhessem, van-e bármiféle sérülés a fején. Ez mondjuk úgy sokkal jobb lenne, ha leülne valahová, és nem innen lentről vizsgálnám. A sérülteket, hacsak nem eszméletlenek, illetve tudnak maguktól ülni, általában a mentőkocsi hátuljánál ültetjük le, de az most nincs itt.

raelyn & dorian

Nem tudom mi történt velem, de amikor megláttam Rea angyali jelenségét, olyan nyugodtság szállt meg, mint azokban az időkben, amikor a lebegés a boldogságot szimbolizálta, és nem csak előjátékát az utána jövő következményeknek. Amikor azt hittem, hogy NY az én uralmam alatt áll, a testem megszerzése meg a belépője a birodalmamnak, meg egyéb baromságok. Betudom annak, hogy jöhetett volna más is, én meg rongybaba kézzel nem messzire megyek, bár a lábaimmal semmi probléma nincsen. Mindenesetre meglennék lőve, ha csak hazalibegnék ilyen törött formában, mert az tuti biztos, hogy utána engem a nem tudom ki sem fog behúzni a kórházba, még akkor sem, ha a fülemnél fogva ragad majd meg.
- Jobb lenne a tündibündi vagy a cukorborsó meg az ehhez hasonló ökörségek? - vonom fel egyik szemöldökömet kíváncsian, mert a beceneve nem valami hirtelen jött megszólítás a részemről. Egészen sok időt vett igénybe, hogy szökési terveim mellett azon is gondolkozzam, hogy kellene egyszerűen, de nagyszerűen kikerülni a rendes nevét. Mellesleg mekkora para lenne átordítani neki a másik oldalra, hogy: mézespuszedli, he' legeltessed már két szép szemedet rajtam, legyél olyan szíves!
- Erre a fajta elismerésre számítottam a kreativitásomat illetően. Kezdtem megsértődni, hogy nem értékeled, amiért ennyire kitettem magamért. - vetem oda direkt elfordítva róla a tekintetemet, mintha valami gyerek lennék, aki nem kapta meg azt, amire a leginkább vágyott. A komolyság viszont valahol távol áll tőlem. Leginkább az ideg cseszi szét a rendszeremet, de hogy karót nyelt parasztként viselkedjek a személyes hősöm társaságában? Nem szívesen vállalnám magamra még az ünneprontó szerepét is.
- A szavaim kiforgatása már egészen jól megy, igazam van? - egy mosollyal kötöm egybe mondandómat, végül csak ép kezemmel masszírozom homlokomat mielőtt ki is nyögném, amit akarok.
- Ez csak egy szám. Azért használtam, hogy nyomatékosítsam benned is a tényt, miszerint nem csak úgy fogtam magamat, és átsuhantam az elsőbbségemre hivatkozva, hanem kurvára biztosra mentem a dolgomban. - magyarázom ki magamat, mintha szükség lenne erre, de a látásvizsgálat említése miatt megforgatom a szemeimet.
- Kösz az ajánlatot, de nem gondolod, hogy összekevertél a másik alakkal? - célzok most a tettesünkre, mert akinek itt ilyen vizsgálatokra lenne szüksége, az csak a tata saját maga aki ugyan már rég le se szarja mit csinálunk, nekem azért még lenne egy-két keresetlen szavam hozzá, hogy lássa, nem a jó balekot bökdöste oldalba a tragacsával.
- Kezdek aggódni, Rae, ha már keversz minket. Azért lássuk be, én még mindig jobb bőrben vagyok. - vágok egy grimaszt kissé suttogva beszélve, mintha egy titkot árulnék el neki magamról.
- Vagy jobban szeretnéd a papát vizsgálgatni? Mert ez esetben szólj, és nem avatkozok közbe.. - csipkelődök vele, és ha tehetném most két kezemet a magasba lendíteném védekező szerűen, de csak az egyikkel megy, így úgy tűnök, mint egy jóllakott napközis repetáért jelentkezve.
- Annak mi lett volna az értelme? Simán odalökhettél volna egy nemleges választ, így meg esélyed sincs. Kétlem Winters, hogy csak úgy hátat fordítanál egy sérült páciensnek. - véleményezem számomra rendkívül meglepő feltételezéseit, amiknek kivesézésével még korántsem végeztem.
- Gondoltam kedves gesztus lenne tőlem kicsit közelebb megismerkedni az autók motorháztetőjével, így ki-be lépkedtem a zebrára, hogy mikor harap rá valaki a csalira. És nézd meg a balekot, hogy belesétált. - vigyorgok jókedvűen.
- Mellesleg nekem is jól esne egy ital, szóval hülye lennék visszautasítani a meghívásodat. A plusz tíz percet meg rám áldozod. Nem éri meg? - fejezem be végül egy kérdéssel a szövegelésemet, de még mindig nem tudok kiigazodni a kiscsajon. Azt gondolná az ember, hogy a menekülés visszataszító tud lenni, de úgy tűnik valakinek ez emeli az egekbe a pulzusát.
- Jól feltételezed. - vágom rá kezdetlegesen. - Tőlem itt a placcon is megműthetsz, de a kórházat nagy ívbe kerüljük el. Rég nem a barátom egyik sem. - átvéve a szerepet erőszakolom ki magamat a kabátomból, párszor élesen beszívott levegő mellett, hogy jobban hozzátudjon férni vagy mi. Nem értek az orvosos szövegelésekhez, így totál sötétben tolom most az elkövetkezendő eseményeket.
- Ha az előbbi meghívásodat nem a képzeletem játszatta le velem, akkor minden rendben a padláson. A karom para, a többi meg a szokásos. - válaszolok, hogy még véletlenül se akadályozzam a munkájában, de ez a kíváncsiskodó tekintet nem múlik el ilyen könnyedén, mint az akaraterőm a lelépéssel kapcsolatban.

Rise & Fall |     | 698

A fejemet ingatom a nemtetszésemet kifejezve, amikor újabb és újabb nagyon aranyos beceneveket talál ki nekem, majd sóhajtok egyet, és végül egy szúrós pillantással jutalmazom. Lehet, hogy körülbelül annyira tűnök veszélyesnek, mint egy édes kismacska, de a látszat bizony csal. „Kicsi a bors, de erős.” Ez egy nagyon bölcs mondás.
- Próbálj csak meg tündibündinek nevezni – mondom fenyegetően, de a szemeim és a szám sarka is elfojtott mosolygásról árulkodnak. Aztán persze megadom magam. A Minimentő nem is olyan vészes, lehetne rosszabb is, ahogy erre Lester szépen emlékeztetett is. Addig jó, amíg cuncimókusnak nem akar szólítani.
- Na jól van, nem kell megsértődni. Nagyon hízelgő, hogy ennyit gondolsz rám, és hogy komoly munkát fektettél bele, hogy megtaláld számomra a legmegfelelőbb szuperhős nevet – duruzsolom neki, mintha tényleg kiengesztelésre lenne szüksége. Közben azért a csipkelődés ellenére, meg így a hosszú műszakkal a hátam mögött, munkaidőn kívül is igyekszem profi módjára viselkedni, már amennyire ez tőlem telik, és először is elpaterolni a Frank nevű urat az útból, hogy tényleg végezhessem is a feladatomat. Senkinek ne legyen már egy rossz szava se rám. Bár Doriannél mintha kicsit már súrolnám a határokat.
- Nos igen, a szavak kiforgatása a specialitásom. Ha lehetne belőle diplomázni, ez lenne a fő szakmám, és most Dr. Wintersnek kellene szólítanod. - Bár ha jobban belegondolunk, a politikusok is pontosan ezt csinálják, oklevéllel vagy anélkül, élükön az apámmal, azzal a kivétellel, hogy őt nem a doktori cím illeti meg, hanem szenátor úrnak szólítják az apródjai.
- Jól van, értem, neked volt elsőbbséged – felelem végül csitítóan. Oké, lehet, hogy annyira mégsem poén húzni valakinek az agyát, akit épp az imént ütöttek el gyalogosan. A sok pofázásért meg a szemtelenségért valószínűleg már most kaphatnék egy fekete pontot a parancsnokomtól, ha látna jelenleg, és nem számít, hogy már lejárt a munkaidőm. Gondolom valami olyannal érvelne, hogy még mindig a körzeti tűzoltóságot és a mentősöket képviselem, és ehhez kéne tartani magamat. Mintha nem mennék amúgy is mindig a saját fejem után.
- Rá már volt gondom, most teljesen a tiéd vagyok, viszont ha nagyon ragaszkodsz hozzá, megvizsgálhatom az öreg látását is – mondom egy kicsit halkabban, csak hogy biztosra menjek, hogy „az öreg” nem hallhatja meg a kedves megszólításomat. Igazából ez az évődés kezd egyre viccesebb és szórakoztatóbb lenni. Nyilván emiatt lehet, hogy észre sem veszem, mennyire rámenőssé válok, amikor meghívatom magam egy italra. Vagy én hívtam meg őt? Ez a rész nem tiszta, de úgy tűnik, italozni fogunk. Nem mondom, elég bénán kerülöm a pasikat, pedig nem is olyan rég volt, hogy megfogadtam magamban, új szabályok lépnek érvénybe, és egyelőre egy jó ideig három méternél közelebb nem megyek egyikhez sem. Aztán most tessék! Mielőtt még észbe kapnék, itt flörtölök ezzel a „huligánnal”. Tényleg ezt tenném? Úgy tűnik, nem bírok magammal.
- Oké, Dorian, azt azért tartsd észben, hogy én nem vagyok orvos, csak egy mentős – pillantok fel rá felvont szemöldökkel, amikor közli, hogy inkább hagyná itt helyben megműttetni magát, mint hogy a kórházat válassza. - Egyébként Dorian vagy Jason? Vagy maradjak inkább a Houdininél? - Érdeklődöm, mert hát a kilesett személyiében a középső neve is szerepel, odáig meg még nem jutottam el, hogy megkérdezzem, melyiket is preferálja. De nekem úgyis jó, ha csak Lesternek szólítom, vagy Gyalogkakukknak. Tökmindegy. A lényeg, hogy a karja látszólag tényleg megsérült, és ha már az én feladatom lesz így látatlanban ellátni, tekintve hogy nem hajlandó röntgen-vizsgálatra menni, muszáj lesz kihámoznunk a kabátjából. Ez a művelet pedig valószínűleg fájdalmas most a számára, nem lehet kellemes mozgatni a sérült végtagot, de kétlem, hogy értékelné, ha ollót vennék elő, és lemetszeném a dzsekije ujját, szóval inkább csak segítek, hogy mielőbb kiszabaduljon a karja. Aztán óvatosan végigtapogatom. A csuklója felett máris megduzzadt, kicsit el is színeződött, de lehetne rosszabb is.
- Nekem így első ránézésre úgy tűnik, nem tört el, csak megrándult. Bekötözhetem, az segít fixálni a sérült részt, és rendbe hozni a vérkeringést, és ha úgy érzed, nyugodtan jegelheted is majd, csak próbáld ne nagyon mozgatni, és ne erőltesd. De ha három-négy napom belül sem lesz javulás, én a helyedben tényleg megnézetném egy orvossal is – teszem hozzá azért, miközben már veszem is elő a rugalmas pólyát és az egyéb szükséges dolgokat a mentős táskából. Aztán ahogy nekifognék a kötözéshez, feltűnik egy forradás az alkarja felsőbb részén.
- Ó, erre emlékszem – jelentem ki majdhogynem szórakozottan. - Arra is, ahogy megjegyeztem, hogy nyoma marad, ha nem látják el rendesen. Pedig csak egy-két öltés kellett volna rá, de megértem. Gyűjtő vagy, gyűjtöd a sebhelyeket – nézek fel a pasira ismét elvigyorodva, és csak egy csipetnyi szemrehányással. - Nagyon menő. Igazából nekem is van már két lőtt sebem, szóval szavam sem lehet – vonom meg végül a vállam.

raelyn & dorian

Buta vigyor mászik képemre a szavaitól, és nem is nagyon akar eltűnni onnan. Kevés olyan ember létezik a földön, akihez én valaha is kötődtem, azokért viszont tűzbe mennék, ha arra lenne szükség. Mások viszont nem feltétlenül érdekelnek, és a neveket sem vagyok képes megjegyezni. A kis mentős szuperhőssel jó szívózni, ennek ellenére betéve tudom a nevét, hiszen nem egyszer mentette ki a seggemet, hogyha baj volt. Ugyan a hálasüti, meg egyéb ezekhez hasonló dolgok elmaradtak, de talán egy köszönömnek nevezhetjük azt is, hogy visszatérek hozzá, és nem egyéb másik mentős fruskát választok.
- Uh,..azt hiszem most tényleg beparáztam. Talán Kung Fu Pandának kellene hívnom téged ezek után? Basszus, rendesen remegek. - folytatom vele a viccelődést, és az ép kezemmel illusztrálom az elhangzottakat. Kétlem, hogy ne tudná szétrúgni a seggemet, ha olyanja van, de úgy döntök, a végletekig megyek vele kapcsolatban.  
- A szívembe gázolsz, Winters. Egyáltalán nem értékelsz. Nem leszünk így jóban. - a fejemet csóválom rosszallásomat kifejezve, mindeközben a tekintetem mégis a maga módján szórakozott marad. Nem állítom, hogy türelmetlenségem vagy akár haragom bármelyik kedvező pontja elmúlóba lenne, de úgy tűnik képes leszek még pár percet nyugodtan maradni, mielőtt úgy döntenék, hogy ebből elég. Annak azért valamelyest örülök, hogy mákom volt vele kapcsolatban. Ha más jött volna ide, akkor szaladgálhatnék törött vagy nem tudom milyen karral, és kétlem, hogy azt a drága családom annyira értékelné.
- Dr. Winters. - ízlelgetem ezt a név-összetételt, végül csak egyszerűen hümmögök egyet elismerésemet kifejezve.
- Ha így folytatod, talán valaki meghallja a nagy szádat, és a kedvedbe jár. - egy vállvonással együttvéve folytatom tovább, de nem feltétlenül a bántó szándék vezérel. Rae is tudja abból a csekély pár mondatos beszélgetéseinkből, hogy nem vagyok egy szivárványról lepattant alak, és a mondandóm is legtöbbször úgy alakul, ahogyan a szélsőségesen kilengő kedvem akarja.
Az igazságérzetem a plafont verdesi, és bár kiváló stratégiám van arra, hogy miképp kenjem rá másra a saját baromságaimat, de most mégsem tudnám magamat kikiáltani főkolomposnak. Már csak azért sem, mert Hannah óta úgy vigyázok magamra, mint egy porcelánbabára, nehogy valami elragadjon tőle. Részben tudom, hogy ott van Jake, amiért rettentő hálás is vagyok neki, de lássuk be, Hannah az én lányom, én tartozok leginkább felelősséggel érte. Ami azt jelenti, hogy minden tettem kihatással van az ő jövőjére. Márpedig ha ilyen balfasz fogja magát, azt úgy dönt, hogy palacsintát csinál belőlem az utcán, akkor ez teljességgel kivitelezhetetlen. Ezért sem vagyok hajlandó lenyelni ezeket a vádaskodásokat, amik felém irányulnak. Persze, fogjuk csak a szakadt tagra. Úgyis, ki hinne neki egy rendes, szabályszerető öregemberrel szemben?
- Nem feltétlenül érdekel mi van vele. Már lemeccseltük a köreinket. De ha mazochista hajlamaid vannak, elállok az útból. Bejönnek az ilyen nyakig felhúzott nadrágos tapasztalt úriemberek, mint a versenyzőnk? - érdeklődésemet továbbfolytatom a vizsgálata közben, hiszen ha így állunk, akkor én veszek egy jól irányzott fordulatot, aztán hagyom a gerlepárt iszogatni kettesben, vagy vizsgálódni. Tököm tudja mit csinálnának majd nélkülem.
- Egy kutya. Ha rendbe tud rakni annyira, hogy ne itt vérezzek el fegyvertelenül, akkor már nekem mindegy. Nem vagyok válogatós. - jegyzem meg egyszerűen, de közben, hogy ne hátráltassam, a karomat próbálom kiszabadítani a helyéről, ez viszont kegyetlen szar kellemetlenségeket vonz magával.
- Ugyan már..tudsz te ennél jobbat is. Életem szerelme? A.L.F.A.? A Világ Legjobb Férfi Arca? Gyerünk, ne tipord földbe az önbizalmamat. - felelek a névválasztós kérdésére, mert őszintén szólva egyikhez sem ragaszkodok igazán. Jason. A gyerekkoromat idézi fel, a másik meg azt a sok szart, amit magával hozott. Talán itt lenne az ideje változtatni valami kreatívra. Aladdin, Hercules..Fülöp. Aladdin Fülöp Lester. Egynek elmegy.
Figyelemmel követem az állapotomra adott válaszát, és úgy mélyednek el a homlokomon a ráncok, ahogyan kinyögi mennyi napig is kell még óvatoskodni a karommal.
- Három-négy nap?! Ó, hogy az a... - már majdnem olyan cifrát mondok, ehelyett visszafogom magamat, mielőtt még a kocsiba vernék egyet, és a másik kezemnek is annyi lenne. - Nincs valami..nem is tudom valami kotyvalékod, ami meggyorsítaná a folyamatot? - nem feltétlenül hoznám fel Hannah nevét a beszélgetésbe, mert addig akarom őt a külvilág mocskától távol tartani, amíg csak lehet. Így csak magamban mérgelődök tovább a kapott információk miatt. Megadóan hagyom, hogy ellássa a karomat, de fejben már ezernyi másik helyen pörgök. Ez jócskán lelassít majd a továbbiakban, de még mindig jobb, mint egy törés. Nyugtassuk csak ezzel magunkat, hátha ez a gyógyír a problémáimra.
- Jobban mutatnak az önéletrajzomba. A leharcolt huligán kinézet meg a sebhelyek? Ki tudna ennek ellenállni? - vigyorgok a magam összehordott hülyeségein, és most pofátlanul végigmérem, mintha szerelésén keresztül bárhogyan is kitudnám venni ezeket a sérüléseket.
- Ha megmutatod a tiédet, én is megmutatom a sajátomat. - szavaim ugyan a sérülésekre vonatkoznak, mégis megengedem magamnak, hogy az előbbi szórakozott gesztus ugyanúgy továbbra is ott ívelődjön arcom mentén.

Paralyzer |     | 784

Kung Fu Panda? Megint kitör belőlem a nevetés. Szerintem ritkán van az úgy, hogy valakivel olyan jól egymásra hangolódtok, hogy csak dől belőletek a temérdek mennyiségű hülyeség, amit már valószínűleg senki más fel sem fogna, mert a hülyeség egy olyan szintjét ütitek, amelyet nem mindenki értékelne, de ti jól érzitek magatokat, és jól értitek egymást. Na, de Doriannel pont ez a helyzet. Bár vele szerintem máshogy nem is lehet. Mármint nyilván tud és szokott is komoly lenni, ha kell, nem így értem, csak ezekben a sürgős, mentős-ápolós helyzetekben, amelyekben eddig szerencsém volt hozzá, kitapasztaltam már, hogy csak akkor hajlandó eltűrni a segítségemet, ha nem vesszük véresen komolyan a helyzetet. De igazából, azt hiszem, ezzel nincs is egyedül. Persze nem mindenki menekül, ha szóba kerül a kórház, de egy-egy baleset után vannak akiknek könnyebb átvészelni az adott szitut némi humorral. Meglehet, engem is ezért tűrnek meg ilyen jól a tűzoltóságon a sok baromságom ellenére is, mert jól kezelem az ilyen és hasonló embereket és helyzeteket... a magam kissé rendhagyó módján.
- Csak nehogy meglepődj, ha egyszer tényleg szétrúgom a hátsódat – ingatom a fejemet vigyorogva. Ah, bár valószínűleg kíméletes lennék vele, mert kár lenne azért a szexi hátsójáért. Apró betűs rész, áthúzva. Ezek azok a dolgok, amiket tuti nem fogok kimondani, mert már így is messzire megyek ezzel a flörtöléssel, miközben úgy volt, hogy visszafogom magam. Nehéz eset vagyok. A magam számára is. Nem kívánom senkinek, hogy megpróbáljon kiigazodni rajtam.
- Ó, édesem, olyan érzékeny vagy – sóhajtok, majd feladom, hogy megpróbáljam „kiengesztelni”. Ha a duzzogó kiskölyköt van kedve játszani, hát valljuk be, neki még az is egész jól áll. Na de a következő kijelentésére már tényleg komolyan felvonom a szemöldökeimet.
- A kedvembe jár? Ez meg mit akar jelenteni, Lester? - teszem csípőre a kezeimet, és számon kérő pillantással meredek rá. Nem vagyok benne biztos, hogy mire is célzott ezzel, csak sejtem, hogy nem tetszene, de szemtelenkedjen csak tovább, meglátjuk mit kap akkor. Nem vagyok sértődékeny, és nem veszem igazából magamra a dolgot, de a szurkálódás oda-vissza dolog, én pedig nem szoktam hagyni magam.
- Ouh – sóhajtok fel, mintha valami nagyon-nagyon cuki dolgot látnék, mondjuk egy alomra való, dögönyözésre váró kismacskát. - Tudod, most egészen olyan vagy, mintha féltékeny lennél az öregre, amiért rá is szántam az időmből. Ne aggódj, nem az esetem, a komoly és érett férfiak unalmasak – próbálom nagyon komolyan mondani, lebiggyedő ajkakkal, mintha tényleg sajnálnám, hogy ilyen válogatós vagyok, vagy hogy ilyen furcsa az ízlésem, de végül mégis csak elnevetem magam.
Ami a sérülése ellátását illeti, szerintem sokat vár tőlem, mert én magamat egy percig sem hasonlítanám egy szakképzett orvoshoz, és a megfelelő felszerelésem sincs itt ahhoz, hogy alaposan megvizsgáljam, de megteszem, ami tőlem telik. A kötésnek segítenie kell, ha nem nagyobb a baj annál, mint amit most itt meg tudok határozni, de ha később nem jön úgy rendbe, mint szeretné, inkább ne nekem nyafogjon. Csak a szemeimet forgatom a döntésére, de már kezdettől tudtam, hogy ezúttal sem fogunk eljutni a kórházig, szóval neki is fogok, hogy bekötözzem a karját, kezdve a kézfejénél.
- Életem szerelme, mi? - kapom fel a fejem munka közben, hogy ráemeljem csodálkozó pillantásomat, aztán a fejemet ingatva vigyorodom el ismét. - Szóval ennyire egyértelmű, hogy beléd zúgtam? Azt reméltem, egy ideig még képes leszek leplezni – sóhajtok drámaian, és ismét lebiggyesztem az ajkamat.
- Na jól van, te alfahím, csak kibírod valahogy ezt a pár napot... - mosolyodom el kicsit gonoszul, hiszen ő illeti saját magát jobbnál jobb becenevekkel, aztán meg kétségbeesik néhány nap kényszerpihenőtől. Azt inkább nem is kezdem ez esetben részletezni neki, hogy mi a helyzet akkor, ha tényleg eltört, vagy megrepedt, mert akkor nem csak szűk egy hétig szívhatja a fogát, meg sápítozhat, hanem sokkal tovább. De amikor már a kotyvalékot kunyerálja tőlem, kicsit tényleg megsajnálom. - Erre nincsen csodaszer, de ha szeretnéd, esetleg egy kis fájdalomcsillapítót tudok adni. - Ez igazából nem lenne túl szabályos, mert ahogy ezt már tisztáztuk, nem vagyok az orvosa, de elég kreatív vagyok ahhoz, hogy el tudjak számolni néhány bogyó mínusszal a mentős készletből. Az ajánlatával azonban sikerült ismét megnevettetnie.
- Valószínűleg az óvoda óta nem tett nekem egy fiú sem ilyen aranyos ajánlatot – mondom szinte elragadtatva, fülig érő szájjal. - Egyszer talán megmutatom. Azt ki kell érdemelni – jelentem ki aztán hamiskás mosollyal.

raelyn & dorian

Egy kezemen megtudnám számolni hány dolgot tudnék felmutatni az életben, ami bármilyen pozitívum töltettel látja el azt, és nem csesz fel idegileg vagy küld padlóra meg a teljes idegösszeomlás szélére. Mert hát én sem vagyok egyszerű eset. Baromi elviselhetetlen személyiségem van, és ha valaki nem tartja a lépést, azzal nem szívesen társalgok. Ugyanakkor megválasztom kikkel érdemes akár egy percig is értekeznem, és ha éppenséggel nem tetszik a szövegelése, hátat fordítva elsétálok a francba. Megtanultam már, hogy az élet túl rövid ahhoz, hogy bárki idióta pofázását hallgassam 0-24-ben, úgy, hogy semmi értelme. Mástól ugyanakkor elvárom, hogy mikor én beszélek, vegye a fáradtságot és fókuszáljon a képemre, mert nem mondom el még egyszer a mondandómat, hiszen egy kurva papagáj sem vagyok. Ez a helyzet. Sosem volt kenyerem a kölcsönös szívességtétel, így ne vedd készpénznek, hogy azért, mert éppen körbeugráltál, akkor én is ezt fogom tenni veled, mert ez nem így működik ennél a Lesternél.
Raelyn mosolya olyan ragadós, hogy még a legszarabb napomon is fülig érne az a lepcses szám, ha meglátnám. Mellesleg az sincs ellenemre, hogy az én szavaim miatt érezte szükségét ennek a reakciónak, így most már csak erre a cuki vagy hogyan az anyámba nevezik ezeket pillanatokra fogok gyúrni. Buta és szánalmas mosolyt ejtek, ahogyan ígérgetni kezd, és egy kicsit úgy mozdulok, hogy jobban hozzáférjen a hátsómhoz, ha éppenséggel most akarná kijátszani ezt a kártyát. Mindenesetre tudom, hogy kemény kis csaj, és engem is pillanatok alatt elpicsázna, ha a szövegelésemmel átlépnék egy határt, amit úgy tűnik egyre jobban feszegetek.
- Kell ez a kemény páncél, de belül olvadok, mint a vaj. Bírnál létezni azzal a tudattal, hogy fájdalmat okoztál az én érzékeny lelkemnek? - vonom fel szemöldökömet megismételve az ő szavát, és még egy sóhajt is kiküszködök magamból, hogy hatásosabbá váljak társaságom számára.
- Egyfolytában a nyomodba lógnék, hogy gyógyítsd meg pici, összetört szívemet Winters.  - folytatom tovább, mégis amikor visszakérdez az elhangzott szavaimra, amit a szókimondó természetére tettem, csak egy egyszerű vállvonással reagálok.
- Most ki az érzékeny hm? - hajolok minimálisan közelebb hozzá, hogy farkasszemet nézek beszélgetőpartneremmel, végül  csak elvigyorodok. - Gondoltam örülnél, hogyha valaki ezt is díjazná. Támogatlak. Ezt teszik a jó páciensek, nem?
Biztos vagyok benne, hogy ez nem teljesen így van, sőt tuti ilyet senki sem hozott még fel, de most azért is előrukkolok a saját magam által hozott szabályaimmal.
- Féltékeny??! - a nevetésem enyhén megjátszott, egyben szórakozott, és még a fejemet is csóválom, hogy még inkább nyomatékosítsam benne az elhangzottakat. Nem mintha valójában boldogítana, hogy Rae az öreget vizsgálgatja helyettem.
- Én csak egyszerűen nem akarok a jövőd útjába állni. Sosem bocsájtanám meg magamnak, ha rátalálnál a Nagy Ő-re, én meg ott állnék, mint valami villanyoszlop vagy fogalmam sincsen mi az útban. - megadóan szusszanok egyet, és még egy kedvesnek tűnő mosolyt is festek a képemre, mintha én lennék a legnagyobb rajongó, ugyanakkor a baklövés is ebben a történetben.
- Komoly és érett férfiak? - nem tehetek róla, de a mosoly még inkább kiszélesedik az arcomon, aztán tovább is folytatom. - Még a végén elpirulok, Rae. Csak valld be, hogy nem tudsz létezni nélkülem és kész. Mond azt, hogy 'Dorian, az életem egy sivár sivatag nélküled. Te vagy a nyári záporom vagy mim. - grimaszolok egyet, mert ez kicseszett béna volt, főleg, hogy éppen magamnak nyomattam le egy szerelmi vallomást. Bár ha ilyet lökne nekem valaki, biztos képen röhögném.
- Ez lenne a legkevesebb, ha már ilyen csúfosan elbuktál. - élcelődök vele tovább, de azért közben néha befogja a pofámat az egész karom helyrerakása akció, mert semmi kellemes nincs abban, hogyha egy létfontosságú testrészed bemondja az unalmast.
- Annyira tudtam, hogy rád számíthatok. Jöhet az a szer, csodadoki. - direkt hozakodok elő a doki címmel, amit már ötvenszer elmondott, hogy nem úgy van az, én mégis jó ötletnek tartom, ha ezen a témán rugózok tovább. Ritka élvezettel tölt el, hogy szívhatom ilyen bájosan a kisasszony vérét.
- Ki kell érdemelni? - ugrik egy oktávval feljebb a hangom. - Boldogítalak már cirka dunsztom sincs hány hónapja? Mégsem vagyok érdemes arra, hogy szemtanúja legyek a harci mentősöm sérüléseinek?
Egyfajta komolyság keveredik a szórakozottsággal, ami a szövegelésemet illeti, és miközben tudtára hozom, hogy mennyire nem játszik nekem ez a szitu, a jól működő kezemmel birizgálom barna tincseit, pontosabban pár elkandikáló szálat igazítok ki az arcából, hogy teljes teret kapjon a csinos pofi.

Welcome to the Night |     | 717

Amikor Dorian felém mozdítja a hátsóját, erős vágyat érzek rá, hogy tényleg rásózzak egyet, és ezt az oldalra billentett fejem, meg a gonosz kis vigyorom is elárulhatja, de emberfeletti akaraterőről teszek tanúbizonyságot, mert visszafogom magam, és nem teszem meg. Az mégis hogy nézne ki, de komolyan? Még nekem is vannak határaim... elvileg. De vessen magára, hisz folyamatosan provokál.
- Hmm... kívül kemény és ropogós, belül omlós... mint valami csokoládé reklám – hümmögök ábrándos tekintettel, ahogy csak a lányok tudnak olvadozni az édesség gondolatára. - Igazad van – húzom el a számat. - Ez gondolom olyan lenne, mint belerúgni egy kiskutyába – sóhajtok szinte bánatosan, de aztán a kisördög ismét kibújik belőlem, és megjelenik az arcomon az a bizonyos gonoszkás mosoly. - Na, de ha véletlenül mégis olyan kegyetlen lennék, hogy ellátom a bajod... utólag majd valahogy kárpótolnálak – húzom össze a szemeimet, mint aki máris a kiengesztelési lehetőségeken töri a fejét. - Össze pillanat-ragasztóznám egyenként a kicsi szíved darabkáit, vagy valami... - vonok vállat szórakozottan, szám sarkában az apró, bujkáló mosollyal.
- Öhm... most úgy tűnik, én – tárom szét a két karom, mint aki épp lebukott, amikor a kérdésével rámutat, hogy ezúttal én reagáltam hevesen a megjegyzésére. Ami azt illeti, nem is tudom, hogy létezik-e olyan, hogy „jó páciens”, és ha igen, akkor Dorian vajon mennyire esne kívül ezen a halmazon, de ugyebár nem is azért kedvelem, mert soha semmi problémát nem okozott mentés közben. - Köszönöm, ez nagyon kedves tőled, Dorian. Hát legalább valaki értékeli a beszélőkémet – vigyorodom el. Sajnos abba a kategóriába tartozom, akik előbb beszélnek vagy cselekednek, mint gondolkodnának, és hát valljuk be, ez nem mindenkinek jön be. Néha még nekem sem jön be. Na, de kétlem, hogy az előttem álló pasi ebben annyira eltérne tőlem. Sőt! Fogadni mernék, hogy megfontolatlanságból tudna még nekem néhány leckét adni.
- A Nagy Ő? - vonom fel a szemöldökeimet, és nem akarok rá gondolni, de most eszembe jut Adam, illetve mindaz, amit vele egykor elképzeltem és elterveztem; az, ahogyan egykor éreztem. Volt idő, amikor tényleg elhittem, hogy ő lehet az a valaki nekem. Ma viszont már elég szkeptikusan állok ehhez a témához. Ám Dorian további hablatyolása sikeresen továbbpörgeti a gondolatmenetemet. - Ott állnál, mint egy oszlop? - ismétlem vissza a szavait, és hirtelen megint kitör belőlem a nevetés, de a mondat enyhe kétértelműsége miatt még a kezemet is a szám elé kapom, ahogy nevetek.
- Nyári zápor? Khm... Nem inkább valami hóvihar...? A sivatagban az mondjuk ritkán van, na de amikor havazik ott, na hát annak a világ is a csodájára jár. - Érzékelem ám, hogy ennek igazából már az égvilágon semmi értelme, de azért én csak folytatom. - Vagy köd vagy? Nagy fene köd... Semmit sem látok tőled – magyarázok arcizmokat feszegető komolyságot erőltetve magamra. Én nem is teljesen értem, hogy ennyi viccelődés közepette hogy is vagyok képes még a karjára is figyelni, és valóban rendbe rakni, illetve bekötözni, de sikerül. Ahogy a fájdalomcsillapító szóba kerül, először vetek rá egy pillantást összevont szemekkel, mint a tekintetem azt mondaná: „hát nem is tudom, hogy valóban megérdemled-e” vagy „megéri miattad kockáztatni, hogy bajba kerüljek?”, de aztán kicipzározok a mentős csomagon egy másik rekeszt, és kiválasztva a megfelelő üvegcsét, kiszórok a tenyeremre négy-öt pirulát.
- Ennél többet most nem tudok adni, úgyhogy próbáld meg beosztani – fogom meg az ép kezét, felfelé fordítom, és belepotyogtatom a szemeket. - Komolyan mondom! Ebből egy is elég egyszerre - teszem hozzá szigorúan, mert én kinézem belőle, hogy mindet beszedi egyszerre.
Miközben a nagyon értelmes beszélgetésünk a komolytalanság medrében csordogál tovább, Dorian váratlanul felemeli a kezét, és véletlenszerűen elsimít az arcomból egy-két hajszálat. Elakad a lélegzetem egy pillanatra, de nem azért, mert ez a mozdulat tényleg annyira meglepő vagy botrányos lenne, hisz úgy összességében elég természetesnek hat a jelenet, és igazából aranyos is. Csak az a furcsa, amilyen hatással van rám.
- Khm... - kényszert érzek rá, hogy megköszörüljem a torkom – talán zavaromban? – ahogy felpillantok a szemeibe, de egy pillanat csupán, és már össze is kapom magam. - Na jó, talán megmutatom az egyiket. Választhatsz, melyiket szeretnéd látni, a vállamon levőt, vagy azt, amelyik a hasamon van – harapom be kissé az ajkamat, mielőtt ismét szélesen elmosolyodom. - De csak miután megittuk azt az italt – teszem hozzá végül, és a szemeim ismét ravasz fénnyel csillannak. Tulajdonképpen itt, azt hiszem, végeztünk is. - Talán szólnunk kellene Franknek, hogy túléled, és nyugodtan mehet a dolgára – pillantok el aztán a sofőr felé, aki igazából még mindig az ítéletre vár türelmesen a kocsija volánja mögött ücsörögve.

raelyn & dorian

Kíváncsi vagyok miképp fog reagálni kihagyhatatlan ajánlatomra, miszerint szíves örömest leszek áldozata egy kiadós fenékberúgásnak, de csak akkor, ha ezt ő végzi el rajtam. Mégsem él vele, így mondhatni a hátsóm ma megmenekült, de ki tudja, hogy megéri-e a holnapot? Heves bólogatással nyugtázom az elhangzottakat, miközben arcom kifejezése egy lusta vigyorral lesz gazdagabb, ami ott is ragad, mintha erre is az említett pillanatragasztót használta volna.
- Én sem mondhattam volna szebben. - egyetértően adom alá a lovat, mert úgy tűnik nagyon elemében van a kis csillagom és van valami különleges csillogás is azokban a lehengerlő szemekben is, amikor annak a tudatában létezik, hogy erőfölényben van nálam, így ki vagyok én, hogy ezt megtagadjam tőle?
- Azért kíváncsi lennék arra a 'vagy valami'-re. Mindig is érdekelt milyen kiengesztelési lehetőségek keringenek abban a rejtélyes elmédben. - államra simítva kezemet hümmögök egyet, mintha elvesznék az ekörül forgó gondolatokban, mégis jobban leköt, hogy Raelyn arcvonásait tanulmányozzam, amik a témákkal együtt változnak egyszer szórakozottá, majd máskor haragossá. Attól függ mikor megyek az agyára vagy visel el.
- Nem szégyen beismerni a hibáinkat, Rae. Én sem tudom elviselni sokszor, hogy ebbe a testbe zártak. Nehéz a mai világban jóképűnek lenni a vadonban. - sóhajtok egyet, mintha nehezemre esne ez az egész vagy hasonló, aztán nemtörődöm vállvonással jelzem, hogy a támogatásom nem nagy valami, mégis szívesen állok mellette teljes vállszélességgel, ha a kötelesség szólít. Kétlem, hogy ne tudna legyűrni bárkit, de azért kiosztanék pár pofont a jókedvem érdekében, meg valahol azért is, hogy a formás hátsóját védjem.
Kevés ember sorsa érdekel és valahogy így vagyok a papával is, aki nemcsak elütött, de többször is kitépte a szívemet a sértegetéseivel, aztán elvárta, hogy én vigyem el a balhét. Mégis arra az egyre jó, hogy Rae agyát húzzam vele, amíg helyben le nem kever egyet. Egészen addig fel sem fogom miről hadováltam neki az elmúlt percekben, amíg vissza nem ismétli. Ekkor viszont megforgatom a szemeimet, és csak a fejemet csóválom.
- Persze...mert az egymásra találó párokra izgulok fel. Az a virágos marhaság nézése nekem felér egy jó pornóval. - fokozom tovább félreérthetőségét a szavaimnak, ha már ennyire szórakoztatja a kisasszonyt az egész azt se tudom mit magyarázok szisztéma.
A saját marhaságommal próbálok belőle kicsikarni egy amúgy is régóta érő vallomást, de csak nem adja be a derekát, helyette belemegy a játékba, aztán már leszek minden, csak normális nem. Bólogatok, mintha érteném miről hadovál, és még jót is mosolygok mellé, aztán végül csak megszólalok.
- Már nem elég, hogy csak engem látsz? - húzom ki magamat, hogy elálljam tőle valamennyire a látóviszonyokat, és így vigyorgok le rá, mint egy jóllakott nagycsoportos. - Azt hittem ennél komolyabbra fordult már a kapcsolatunk. A személyiségem nem elég szórakoztató neked? - veszem tudomásul letörtséget színlelve, de távol állok attól, hogy a komoly pasas ábrázatát hozzam számára.
Annak ellenére, hogy játszom itt a hős Don Juant még a karom piszkosul fáj, és nem szeretném úgy érezni magamat, mint a reumás csiga, akárhányszor mozdulok egy milliméternyit, mert akkor még nem tudom hogyan, de felrúgom magamat. A minimanómnak egy hőst kell látnia, nem azt, hogy vergődök, mint a partra vetett hal, így mikor felém nyújtja a pirulákat, a markomba zárom őket. - Király..értem..felfogtam. - hozom tudtára, hogy nem fogom most magamat gyógyszerrel teletömni, bármennyire is érdekelne az utóhatása, mert annak sehol sem lesz jó vége.
Azzal tisztában vagyok, hogy van pár harci sebem, amelyeket az évek során begyűjtöttem, arra viszont nem számítottam, hogy tökmag is benyelt párat munkája során. Jó, valahol gondoltam, hogy nem sakkozik az autója belsejében, és a világi ökrökből kinézem a támadó fellépést, azért mégis kíváncsivá tett, hogy mégis hol rejtegeti ezeket az emlékeket. Talán ezért is érintem meg a haját, és veszek el ebben a mozdulatban, hogy ne verjek szét valamit körülöttem, amiért bárki is kezet emelt rá, még ha nem is szó szerint. Természetesnek nem nevezném ezt a mozdulatot, inkább ösztönszerűnek, amit az ember nem tud csak úgy magától irányítani, így én is hagyom inkább magamat úszni az árral, aztán majd csak lesz valami.
- Nem könnyíted meg a dolgomat, Winters. - a fejemet csóválom, de mielőtt szólásra nyitnám a számat, választásomat a tudtára hozva, előhozakodik a beígért italozás kártyával, így csak védekezőállásba emelem a jól működő karomat, ezzel is jelezve, hogy tudomásul vettem. Nincs mozi, amíg az ital sincs beszerezve, és valahol ebbe még érzem is a logikát.
Szemöldököm megugrik egy pillanatra ahogyan az öregről beszél, akiről már el is feledkeztem, majd hátra is pillantok rá. Szerencsétlen úgy ül az autójában, mintha attól félne, hogy egy hirtelen mozdulattól az ülésének rugója kikatapultálná őt a francba, így Raelyn felé fordulok.
- Mi abban a poén? Húzzad már egy kicsit az agyát...mondjál neki valami kitalált szarságot, ha már olyan nagy pofája volt. Ha kell még eljátszom itt neked a hattyú halálát is, hogy hihetőbbnek tűnjön. Az öreg is elhitte, hogy érdekel a mondandója, szóval menni fog. Na, mit szólsz? - vázolom fel neki ökör tervemet, egyúttal fogva is tartva a tekintetét.

Sugar |     | 818

Hát akkor ebben egyetértünk. Dorian olyan mint egy csomag édesség. Azt hiszem, ezt jobb is ha ennyiben hagyjuk, és nem kezdem el máris gondolatban kibontani azt a csomagot, majd falatozgatni belőle...
- Hát persze. Gondolhattam volna, hogy a „vagy valami” megragadja a fantáziádat. Szeretnéd tudni, hogy mi mindent rejtegetek még a tarsolyomban, mi? - vonogatom neki a szemöldökeimet egy huncut mosollyal. - Hmm... szerintem ki tudnék találni egy-két hatásos módszert, de vigyázz, mert ha így folytatod, a kíváncsiságtól holnap már egy nyugdíjas otthonban végzed. - Összehúzott szemekkel hajolok közelebb az arcához, mintha valamit hirtelen észrevettem volna rajta. - Azok vajon ott nem új szarkalábak? - vizsgálgatom. Ez egész szórakoztató módja annak, hogy kicsit elmélyedjek abban a vonzó, sötét szempárban. Ahogy azonban a beszélgetésünk fonala tovább szövődik, egyik pillanatban még majdnem sikerül felbosszantania, aztán ismét megmosolyogtatnia, de nem esik nehezemre elismerni, hogy idő előtt kissé sikerült felkapnom a vizet. Igazából még ez is szórakoztat, ő meg van olyan pofátlan, hogy most éppen emiatt cukkoljon. Rosszalló ciccegéssel ingatom a fejem, de a szemeim továbbra is vidámságot tükröznek.
- Esküszöm, addig fényezed magad, hogy a végén előbújik belőled egy Dzsin – jegyzem meg én is egy sóhajtással. Az önbizalmával nincs baj, annyi biztos, de közben képes úgy előadni magát, hogy az nem bosszantó, hanem, azt hiszem, kezdem túlságosan is csípni a fejét. - Remélem, akkor majd én is kívánhatok egyet... - Szerintem a három kívánságból ennyi minimum járna nekem, miután előttem zajlik ez az önfényezés.
Na de azt hiszem, ismét kissé magával ragadott a fantáziám, mert ahogy az oszlopot említi, meg hogy állni fog, én meg a kettőt összerakom, és máris valami mocskos dologra gondolok. Amitől pedig a nevetés is kitör belőlem.
- Ééééértem, tehát romantikus alkat vagy – szűröm le a magam kis felfedezését abból az állításából, miszerint a „virágos marhaságra” gerjed. Igazából a beszélgetésünk némely pontja – többek között ez is – már teljesen értelmetlen és semmi racionalizmus nincs benne, nem mintha ez zavarná bármelyikünket is. - Máris valódi értelmet nyert a kemény borítás, cukormázas belsővel szöveg. Szerintem lassan kezdelek teljesen kiismerni – bólogatok meg hümmögök hozzá, akár egy vérprofi pszichológus. Nem is értem, miért nem azt a szakot választottam.
- Naaa, ugyaan! Én nem mondtam ilyet. Sosem mondanék. A személyiséged az ütött-kopott, csomagolással, meg a szétrúgni való hátsóddal együtt... kész főnyeremény vagy – hízelgek neki, mert szegénykém, hogy elszontyolodott. Hát nem imádni való, hogy az előbb még az egójával együtt hárman álltunk itt az út szélén, most meg elérte, hogy én kezdjek dicshimnuszt zengeni róla? Na jó, ez talán a himnusztól még távolt volt, de simán megállná a helyét egy verses kötet első lapján.
A sok értelmetlen, ám de igen szórakoztató zagyválás közepette azért sikerül a munkámat is elvégeznem, és nagyjából huszon-valahányadszorra is összefoltoznom őt. Még néhány szem fájdalomcsillapítóval is megjutalmazom, mint ahogy az orvosok a kisgyerekeket szokták nyalókával, ha jól viselkednek vizsgálat közben. Hát panaszom sem lehet, és még az utasításaimat is tudomásul veszi, mi szerint nem egyszerre kéne elfogyasztania az összes nyalánkságot. - Helyes – nyugtázom egy bólintással, hogy ilyen szófogadó.
Aztán már a harci sérüléseink kerülnek szóba, és bár nem vagyok egy kimondottan szégyenlős típus, azért nem szívesen emelgetném fel a pólómat az utca közepén. Általában én szoktam mások hegeit vizsgálgatni, meg felsőjét igazgatni, ráadásul Frank is még ránk vár, szóval egyelőre kitérek a lehetőség elől, hogy Lesterrel összemérjük, kié a nagyobb. Ezzel a... flörtölgetéssel már így is elég messze sodródtam ma attól, hogy profi mentősnek nevezhessenek. De nem vetem el a lehetőségét, hogy később erre a témára még visszatérjünk, így Dorian megkapta a lehetőséget, hogy addig is elgondolkodjon rajta, melyik sebhelyem érdekli őt jobban.
- Nem is állt szándékomban megkönnyíteni. Szerintem jól fontold meg. Egyik menőbb, mint a másik – fokozom az izgalmakat, mielőtt még az autóban kuksoló egyszemélyes nézőközönségünkre terelném a szót.
- Most komolyan, Lester? - kérdezem meg szemrehányó hangsúllyal és tekintettel, ismét a csípőmre helyezve a kezeimet. - Inkább az öreggel foglalkozol még, ahelyett hogy mutatnád az utat a legközelebbi pub felé? Na és ha úgy beijed a műsorodtól, hogy szól a rendőrségnek is, mert ragaszkodni fog hozzá, hogy feladja magát? Őket is be akarod várni? - vonom fel a szemöldökeimet. Valami azt súgja, a kékek nem a barátai, és őket már végképp nem akarná bevonni a kis játékába. A pasinak még a szeme sem áll jól... és azt hiszem, pechemre pont ezért kedveltem meg ennyire.

raelyn & dorian

Azt még mindig nem vágom, hogy miért kezdek bele ilyen magasröptű témákba a minimentővel, de az éppen elég világos, hogy különösen élvezem a társaságát. Basszus, csak rá kell nézni! Eléggé rendesen összerakták őt, meg a személyisége is olyan, hogy simán a padlóra küldene, ha az egyik szemem nem áll jól. Az ilyen hölgyeményért ki ne lenne oda? Ennek ellenére mégis van bennem egy elég gyenge távolságtartás, hiszen ahhoz a félhez tartozik, akitől én lelépek és nem önként becsücsülök az ölébe, de most úgy tűnik feszegetem a határaimat, hiszen ahelyett, hogy búcsút intettem volna neki, még mindig itt magyarázom neki a baromságaimat.
- Már hogyne érdekelne. Nem vagyok jó a rejtélyekben. - vallom be egyszerűen, mégis buta vigyor kerekedik arcomra a további szövegétől. - Nagyon vicces nőszemély vagy te. Probléma, ha ismerkedek? - csökkentem én is a közöttünk lévő távolságot, hogy farkasszemet nézhessek vele, de ha tehetném, eléggé minimálisra fokoznám a közénk ékelődött térbeli különbséget, amely miatt valószínű akkora pofont kapnék, hogy egyből lerepülne a fejem.
Jót vigyorgok a következő megjegyzésén, és elismerő hümmögéssel mérem végig magamat, mintha már most képes lennék ilyen dolgokat kivitelezni. - Ritka egy elcseszett példánya lennék az emberiségnek. - kezdek bele, majd felnézek rá. - Ha valami ilyesmi történne velem, te lennél az első, akit felkeresnék, hogy egyenesen a mosolygóba vigye a megtébolyult fejemet.
Azért elgondolkoztató, hogy mit kívánnék, ha éppenséggel ilyen szellemes hangulatba kerülnék. Biztos valamit, ami Hannahval vagy a bátyámmal kapcsolatos. Biztos nem pazarolnám el csak magamra.
- Totál úgy festek, mi? - kételkedően cseng a hangom kérdésem közepette, amikor a romantikus, - eddig még fel nem fedezett, - énemről beszél. Régen volt már, hogy én bármilyen kapcsolatot is kezdeményeztem volna vagy léteztem volna egyben. Átmeneti nőszemélyek akadtak, de itt le is zárult a kör, mert ennél tovább nem mentem. Néha elmerengek abban, hogy képes vagyok én kipréselni magamból bármilyen érzelmet? Mert ha nem, elég nagy gáz lesz a későbbiekben. Bár ha azt nézzük, hogy úgy vigyorgok ennek a nőszemély közelében, mint a bolond gomba, akkor valamire csak képes vagyok. - Még próbálkozz egy kicsit. Elég hűvös helyeken járkálsz. - ép kezemmel jelzem, hogy félig már nyitott vagyok könyv számára, de közel sem ismeri az egész történetet.
Vigyorogva kémlelem a cipőm orrát és úgy teszek, mint aki zavarba jött az elhangzottaktól. - Most vissza kellett fojtanom egy könnycseppet, annyira meghatódtam. Ilyen szépet még senki sem mondott még nekem. - viccelődök vele tovább, de valahol mégis szívmelengetőnek éreztem a szavait, legyen bármennyi igazságalapja is az elhangzottaknak.
A kezemben lévő pirulákat forgatom, és ugyan máskor még rég bedobtam volna őket egyszerre, hogy szétküldje az agyamat az utóhatása, most mégsem teszem. Próbálok normális férfiként viselkedni, és nem visszaesni abba az állapotba, amibe voltam. Talán valahol ezért is maradok még mindig, hogy beszélgetésbe bonyolódjak a mentős hölggyel, hiszen többször is kimentette a hátsómat a bajból, így ideje lenne már meghálálni valamivel. Mellesleg közel sem annyira rossz társaság, hogy hanyatt-homlok menekülésbe kezdjek a jelenlététől. Elégszer szöktem meg előle ahhoz, hogy ezt most ne érezzem szükségszerűnek, így ahelyett, hogy az ökörséget csinálnám, hallgatok rá a bogyókkal kapcsolatban.
Valahol értem, hogy a munkája közel sem könnyű, ahogyan abban is biztos vagyok, hogy benyel pár sérülést az ilyen kihívások során, mégsem boldogít a hülyéskedésem ellenére egyetlen megmaradt heg sem, ami a testét fedi. Ugyan szemtanúja nem vagyok ezeknek az esetnek, de azt már most tudom, hogyha akár egyszer is előttem történik mindez, a kezét töröm a rohadéknak és a hátába állítom. Bármilyen lehetetlen küldetésnek is tűnhet ez, mégsem tudnám elviselni. - A bőség zavara. - rosszallóan csóválom a fejemet, és úgy teszek mintha elgondolkoznék az egészen. Mégis tudom, hogy bármelyik megmutatására is kerül sor, én örülni fogok, mint majom a farkának.
Érzek logikát abban, amit mond, végül csak egy sóhajtással nyugtázom mennyire is igaza van. - Sosem én voltam az ész kettőnk közül. - vallom be egyszerű vállvonással, végül kihúzom magamat.
- Akkor tiplizzünk. Tudok egy helyet, ahol szerenád módjára vallhatom meg neked szerelmemet. - féloldalas vigyorral pillantok le rá, és csak azután kerülöm ki őt, miután egy csókot nyomok a halántékára, ezzel enyhén összetúrva barna tincseit. - Beszélsz azért még az öreggel? - érdeklődök tőle, mert felőlem hagyhatjuk őt a fenébe, ha már nem szívathatom. Bár amilyen zsémbes, így is elég baja van.

(I've Had) The Time of My Life |     | 702

Azt hiszem, mondhatjuk, hogy ma rendesen fordult a kocka kettőnkkel, mert míg minden korábbi találkozásunk alkalmával felvette a nyúlcipőt, miután elláttam őt, most ő az, aki személy szerint engem kért ide, és ahelyett, hogy máris lelépne, itt fecsegünk jókedvűen semmiségekről. Nem is tudom, mi változott, talán elkezdett bízni bennem, rájött, hogy nem érdekel, mivel is tölti a napjait, mármint olyan értelemben nem, hogy kedvet kapnék elrángatni őt a kórházba, vagy a rendőrségre. Volt időm már rájönni, és felfogni, hogy Dorian mondhatni rossz fiú, de legalábbis valami „rossz fát tett a tűzre”, de ezzel engem nem riaszt el, és ferde szemmel sem fogok ránézni. Legalábbis nem ferdébbel, mint amilyen ferde a szemem egyébként is. Ha valaki rám néz, általában egy aranyos, ártalmatlan kis hölgyet lát, és sokan nem is gondolnák, hogy bizony az én szekrényemben is vannak csontvázak. A férjem (hamarosan ex) nagy tiszteletnek örvendő orvos, apám népszerű politikus, és aki csak ezeket tudja rólam, illetve azt, hogy nap mint nap életeket mentek, könnyen beskatulyázhat valamiféle jó kislány szerepbe, aki jó családból származik, vagy hihet dolgos kis feleségnek, pedig amilyennek én érzem magam, távol áll mindettől. Csináltam őrült dolgokat, főleg tinédzserként, emellett pedig régóta hackerkedem is szabadidőmben, aminek köszönhetően meg tudom érteni Dorian viszolygását a hatósági személyektől. Az más kérdés, hogy ezeket a dolgokat nem verem nagydobra.
- Vicces nőszemély vagyok? - vigyorgok ismét. - Milyen kedveseket mondasz, ki gondolta volna, hogy ilyen jól megy neked a bókolás is? - Ahogy közelebb hajolok hozzá, ő tovább csökkenti a közöttünk levő távolságot, így pedig már egész közelről nézhetek azokban az igézően kék szemekbe, melyek egy pillanatra mintha ravaszul csillannának. Nem tudom, mi futhat épp végig az agyán, de a tekintetem éppen csak egy másodpercre az ajkaira téved, ahogy megérzem felőle a vonzást, aztán inkább a fejemet ingatva incselkedő mosolyra görbítem a szám, és elhúzódom. Nem lenne jó ötlet. Az idő most nagyon nem alkalmas ilyesmire.
- Az égvilágon semmi gond nincs az ismerkedéssel – felelem inkább a kérdésére egy vállvonással. - Bár lehetséges, hogy ismét menekülőre fogod, ha többet megtudsz rólam – figyelmeztetem egy féloldalas mosollyal, és kicsit megemelem a szemöldökeimet. Hisz ha most tényleg egy tündi-bündi „minimentőt” lát csak bennem, szerintem azzal valóban eléggé melléfogott.
- Ugyan, szerintem igazából irtó menő lenne – legyintek nevetve, amikor elborzad az önfényezés általam felvázolt végkimenetelének gondolatától. - Valami egészen egyedi képesség lenne, az biztos – gondolok bele kicsit jobban, bár tény, hogy magamnak inkább valami másfajta szuperképességet kívánnék.
- Hmm... - hümmögök aztán elgondolkodva, és összehúzott szemmel, töprengő tekintettel még egyszer alaposan végigmérem őt, hogy eldöntsem, vajon hány százalékban is tűnik romantikus alkatnak. Aztán csak elmosolyodom, amikor közli, hogy még messze járok az igazságtól. - Sebaj, előbb-utóbb úgyis kiismerlek. Aztán egy ezer oldalas tanulmányt is írok rólad. És meggazdagodom belőle – jelentem ki komoly elhatározással. Érdekes is lenne. Lester, a szabadulóművész, vagy valami hasonló címet adnék neki.
A további csacsogás közben, mivel a kezem is legalább annyit járt, mint a szám, sikerült őt ellátnom is, így elérkezett az idő, hogy eldöntsük, hogyan is legyen tovább. Dorian ötletét, mi szerint örvendeztessük meg egy kisebb rögtönzött műsorral Franket, én személy szerint hamar el is vetem. Még a végén komolyan továbbvinné az ügyet az öreg a rendőrségre, vagy ki tudja, mire vinné rá a lélek pánikolás közben, ez meg szerintem senkinek sem hiányzik. Mázli, hogy Doriant sem tart sokáig erre rádöbbenteni.
- Semmi gond, majd én gondolkodom helyetted is – jelentem ki kissé gonoszul, mégis édes, ártatlan vigyorral tekintve fel rá. Amikor megemlíti, hogy már tudja is a megfelelő helyet az italozásunkhoz, egy kis izgatottság lesz úrrá rajtam. Bevallom, nem voltam benne egészen biztos, hogy nem fog végül mégis lelépni, mielőtt összepakolnám a mentős cuccaimat. - Egy karaoke bár? - sandítok fel rá felfogva a szavait az éneklésről, és a lelkesedésem tovább nő, mert az ilyen fajta kikapcsolódás pontosan nekem való. - Szuper! - csapom össze a két tenyerem. Aztán mielőtt elsétálna mellettem, még egy puszit is kapok a halántékomra. Lehet, hogy nem romantikus alkat, de ez akkor is nagyon aranyos tőle. Egy igazán őszinte, kedves mosolyt kap érte cserébe. Aztán sarkon fordulok, hogy váltsak még néhány szót Frankkel. Elmondom neki, hogy minden rendben, a „fiatalember” is megúszta egy rándulással, pár nap múlva kutya baja sem lesz, szóval nyugodtan mehet a dolgára. Miután elhajt, fogom a mentős táskámat, és megindulok a kocsim felé.
- Még egy pillanat – szólok oda közben Doriannek. Aztán bedobom hátra a táskát, majd mellé a mentős kabátomat is, ami munka közben kötelező viselet, de mivel a műszaknak vége, már nem kell hordanom. Helyette magamra kapom a kedvenc bőrdzsekimet, majd kibontom a kötelezően összefogott – bár néhol már rakoncátlan tincsekbe rendeződött – hajamat is, kicsit bele is túrok az ujjaimmal, és összerázom. Először elbizonytalanodom, de végül úgy döntök, hogy magamra csukva a kocsiajtót az egyen-nadrágomat és cipőmet is lecserélem a farmeromra és bakancsomra, melyek ott hevernek a sporttáskámban. Mindezt normális esetben még a tűzoltóságon megtettem volna, de erre ma nem volt lehetőségem. Viszont nem akarnék úgy iszogatni menni, hogy nem civil ruha van rajtam, mert esélyes, hogy ezért holnap fejmosást kapnék a górétól. Szóval mondhatni teljesen kicserélve sétálok vissza Dorianhez, már amennyiben volt türelme mindezt kivárni.
- Oké, most már mehetünk – jelentem ki várakozóan nézve rá.

raelyn & dorian

Az évek során sikerült teljesen elszigetelődnöm, ami az emberi kapcsolatokat illeti, hiszen eléggé fura és egyben veszélyes is valakinek elmagyarázni, hogy mi zajlik az életemet összefoglaló film kulisszái mögött. Így hát fogtam magamat, és nem álltam le senkivel sem komolyabban, mint amennyire azt szükségesnek éreztem. Női ismeretségeim egyhangú beszélgetésekből álltak, aminek nem volt se eleje, se vége és az esetek többségében azt sem tudtam, hogy kivel hozott össze a sors. Jó ideje már Raelyn az egyetlen, akinek a pofiját jól az eszembe véstem, és habár többször menekültem előle, mint maradtam, ez nem azt jelentette, hogy elfeledkeztem volna a különleges vonások tulajdonosáról. Egyszerűbbnek tűnt megpattanni a végén, mint maradni és azt ecsetelni, hogy már megint honnan szereztem az egyik sebet a másik után. Most viszont, hogy az életem körülményei mondjuk úgy megváltoztak, úgy éreztem nyitnom kell valami normális, valami egyszerű felé, így hát ezért állok itt még mindig és tágítom az agyát a hülyeségeimmel, amiket úgy tűnik elvisel, sőt még képes vissza is vágni. Imádom őt ezért, mert baromira szórakoztat, hogy végre valakinek van akkora szája, amivel képes helyrerakni és ha valami szarságot csinálok, akkor őszintén odavágni. Nem sokan teszik meg, így felüdülés ilyet is tapasztalni.
- Néhanapján remekelek. - vonok egyszerűen vállat, mintha az egyik pillanatban ilyen, a másikban meg olyan lennék. Legtöbb esetben a bókolás le sem esik, inkább csak sértő szövegek összességét vágom beszélgetőpartnerem fejéhez. Most viszont úgy tűnik nem állok összeköttetésben az agyammal, meg az elhangzott szavaimmal. A saját testemen kívüli kívülálló lettem, és ez félelmetes, hogy miket képes kihozni belőlem ez a nőszemély. Lusta vigyor kerekedik arcomra a szavainak hatására, és sóhajtok is egy nagyot, mintha egyszerűen beletörődtem volna, hogy a menekülés az egyedüli a sorsom a vele történtekkel kapcsolatban.
- Hidd el, nem sok minden tud menekülésre késztetni, így csak tessék, avass be a múltadba, aztán teszünk egy próbát. - állom a kihívásnak is tekinthető feltételezését, ugyanakkor nem feltétlenül várom el, hogy hirtelen megnyíljon nekem. Teljesen az ő érdeke az egész, így azt is elfogadom, hogyha nem akar beszélni róla.
Nem bírom ki, hogy ne mosolyodjak el ezen az egész abszurd elméleten, ami a képletesen létrejött képességemről szól. Gyerekként biztosan vágytam egyéb ilyen marhaságokra, most viszont az egyetlen szupererőmnek azt tekintem, hogy képes voltam az évek súlya alatt életben maradni. Az pedig, hogy ilyen témát feszegetünk már nem is ad csodálkozásra okot, ha figyelembe vesszük a beszélgetésünk eddigi menetét is.
Távol álljon tőlem a romantika, bár talán az ovis korszakomból tudnék kiemelni ilyen szegényes próbálkozásokat, amikor egy hajót hajtogattam az egyik kislánynak, és a ráírtam a nevét. Nem nagy tudomány, és őszintén szólva asszem a kis szipirtyó össze is taposta a remekművemet, így letettem róla, hogy együtt irányítsuk a lebutított verziójú Titanicot. Érdeklődő arckifejezéssel mérem végig a hősnőmet, és még egy elismerő hümmögést is hallatok. - Gyönyörű vagy, mondhatom. Én itt kiadom szívem-lelkem, te meg az első adandó alkalommal képes lennél meggazdagodni a testemből. - a fejemet csóválom rosszallásomat kifejezve, de itt még nem végeztem. - Áldásom rá egyébként, de felezünk. Akkor tudom értékelni az ilyen kihasználást, ha kölcsönös. - fújom tovább a saját hülyeségemet, de azért belegondolok, hogy ki olvasná el a rólam szóló regényt vagy bármire is készül Raelyn. Nem valami bizalomgerjesztő életrajzi sztori lenne.
Még egy utolsó meccset akartam nyomni az öreggel, hogy pontot tegyünk a közös kalandunk végére, de be kell látnom, hogy mekkora felelőtlenség lenne a részemről megkockáztatni a zsaruk megjelenését, és erre a hölgyemény hívja fel a figyelmemet. - Szerencse, hogy a közelben vagy. Más esetben már átmennék a krumplipüré szintjére. - forgatom meg a szemeimet, mégsem találom sértőnek a szavait. A neveletlenségre utaló duzzogás helyett inkább egy ötlettel hozakodok elő, és mikor rá is kérdez, bólintással jelzem, hogy igen, oda készülünk.
- De még mennyire, hogy az. - erősítem meg eddigi szótlanságomat, mégis egy kedves gesztussal fordulok felé, amit hétköznapinak nem nevezhetőségének ellenére mégis természetesként élek meg. Amíg Rae elmondja az ítéletet a bajkeverőnek, én a kezembe nyomott pirulákkal szemezek, mégis a zsebembe mélyesztem őket. Ugyan a karom roppantmód kellemetlen érzéseket sugároz, mégsem érzem, hogy most annyira szükségem lenne a bogyók egyikére. Eközben a másik zsebemből halászom elő betört képernyőjű telefonom darabját, és többszöri sikertelen próbálkozás után végül hatodik nekifutásra bekapcsol, bár eléggé betegesen látszik rajta minden. Kurva jó, szerezhetek másikat. Habár legszívesebben teljes erőből bedobnám az öreg szélvédőjét vele, mégis inkább visszateszem a zsebembe, és a Minimentőmmel törődök, aki nemsokára be is fejezi a pakolgatást, én pedig pofátlanul még végig is mérem.
- Nem semmi. - jegyzem meg nemes egyszerűséggel, majd közelebb sétálok hozzá. - Nincs annyira vészesen messze, így sétálva is megtehetjük a távot. - osztom meg vele körülnézve a jelenlegi helyünkhöz mérten, majd egy pillanatra állom a tekintetét, mielőtt a fejemmel biccentenék egyet a megfelelő irányba, felvéve most az idegenvezető szerepét a Queens nevű bárig. Milyen eredeti..
- Gondolom az alkoholt és a pirulákat ne keverjem, mi? - érdeklődve várok a jó tanácsára, annak ellenére, hogy tisztában vagyok az igazsággal.

Swing |     | 815

Enyhén felvont szemöldökkel, féloldalas mosollyal, a kétkedés egyértelmű jelével hallgatom Doriant, amikor azt állítja, hogy nem sok dolog képes őt menekülésre késztetni. Tényleg? Csak mert én eddig csak a menekülős énjével találkozhattam. Ennyire pechem lett volna vele? De aztán a mosolyom kiszélesedik, a fejemet ingatom, és talán némi szégyenlősség is megtalálható a tekintetemben a komolyabbá váló érdeklődésének hatására. Pedig nem vagyok egy kimondottan pironkodós, könnyen zavarba jövő alkat. Azt hiszem, ő váltja ki belőlem, és az a tény, hogy nem vagyok annyira aranyos és ártatlan, mint amilyennek tűnök, mégis valamiért jó képet szeretnék magamról festeni előtte.
- Csak hogy tudd, lehet, hogy fiatalnak és hamvasnak látszom, de van már olyan hosszú a történetem, hogy ne tudjam előadni két mondatban itt az utca közepén. Viszont egyszer, ha nagyon szeretnéd, és ha megígéred, hogy rajzolsz bele valami szépet, kölcsönadhatom neked könnyed esti olvasmánynak a naplómat – ajánlom fel nagylelkűen, mintha lenne olyanom. Igazából van. Még tíz éves koromból. De valószínűleg ha manapság rászánnám magamat, hogy foglalkozzak ilyesmivel, és a napjaim végén papírra vessem, ami történt velem, valószínűleg éppen olyan gyerekes semmiségekkel tölteném tele a sorokat, mint akkoriban.
- Köszönöm, te is gyönyörű vagy – nevetem el magam, mert bár tudom, hogy ezt most gúnyos értelemben mondta, egyszerűen kicsúszik a számból az oda nem illő visszavágás. Azt hiszem, úgy igazán, az esetek nyolcvan százalékában egyikünket sem lehet teljesen komolyan venni. És felüdülés valaki olyan társaságában lenni, aki hozzám hasonlóan kicsit hibbant. Mint a zsák, meg a foltja. És nem kell visszafognom magamat. Áradjon csak a hülyeség!
- A kölcsönös kihasználás egyébként szerintem is egész jó dolog – jelentem ki aztán, és úgy érzem, ez most kissé kétértelműre sikerült, de már nem is akarom visszaszívni. - Viszont nem tudom, milyen szörnyetegnek gondolsz te engem... Hát tényleg azt feltételezted, hogy meg sem osztanám veled a vagyont, amit rajtad keresek? - húzom el a számat megsértődést mímelve.
Miután sikeresen megszabadulunk Frank aggodalmasan mustráló figyelmétől, próbálok valamiféle rekordot dönteni, és fél perc alatt változni hernyóból pillangóvá, rút kis kacsából hattyúvá... Nem mintha tényleg ennyire látványosnak gondolnám a változást, meg amúgy a kényelem is szerepet játszik a dologban, nem beszélve arról, hogy egyrészt nem akarom az egyenruhámmal vonni magamra a figyelmet, másrészt kockáztatni, hogy holnap emiatt megrójanak. Ennek ellenére örömmel fogadom Dorian reakcióját, akárcsak mintha egy átalakító show-ból térnék éppen vissza. Még egy pukedlizéssel egybekötött meghajlást is előadok eme érzést erősítve.
- Na akkor most már hivatalosan is vége a műszaknak, jöhet az az alkohol – indulok meg mellette, teljesen rábízva magamat, hogy nem egy sötét sikátorba tartunk éppen, hanem valami ennél szórakoztatóbb helyre.
- Még nem vettél be belőle, ugye? - torpanok meg a kérdését hallva. Tiszta idióta vagyok, ezzel a témával nekem kellett volna még időben előhozakodni, tekintve, hogy én beszéltem rá erre az italozásra, aztán meg a kezébe nyomtam a gyógyszereket. Jó persze az ember feltételezi, hogy mindenki tisztában van az efféle pirulák és az alkohol keverésének káros hatásaival, de akkor is. A szakmámból kifolyólag már tudhatnám, hogy nem, bizony nem mindenki ennyire felvilágosult. - Csak mert ha igen, akkor ma már csak bodzaszörpöt ihatsz, és szigorúan figyelni fogom – mondom kicsit tréfálkozva, de azért közben elég komolyan gondolom. Még csak az hiányzik, hogy végül mégis csak be kelljen őt vinnem a kórházba gyomormosásra. Kellemetlen lenne. Elsősorban neki, de nekem is, ha kiderül, hogy mit vett be, és hogy én láttam el vele. Az az állásomba is belekerülhet. Lehet, hogy többnyire felelőtlenül viselkedem, de ilyesmivel nem viccelek.
Lester nem hazudott, a bár, amit célba vettünk, tényleg nincs túl messze. Ahogy meglátom a hely nevét, apró mosoly kúszik fel ismét az arcomra.
- Szóval ide járnak a helyi nagymenők kirúgni a hámból? - sandítok oldalra a leendő karaoke partneremre, mielőtt belépnénk az ajtón. - Tudod... ha már éneklés, meg amúgy is nagyon kíváncsi voltál, milyen piszkos kis titkaim vannak a múltamból, talán nem árt, ha tisztában vagy vele, hogy a gimiben volt egy csajbandám. Elég népszerűek voltunk ám. A házibulik sztárjai – vonogatom fel a szemöldökeimet. Aztán szétnézek a bárban, ami egyelőre – nyilván a korai napszaknak hála – még nincs kimondottan tele emberekkel. - Na és melyik a menők asztala? - kérdezem, mintha tényleg ismét a középiskolában lennénk, és a hely klikkek szerint lenne felosztva.

raelyn & dorian

Nem tudnám biztosra mondani, hogy képes vagyok bármilyen kategóriába is besorolni az előttem álló hölgyeményt, hiszen beszélgetésünk alatt annyi reakció futott át azon a csinos kis arcvonásain, hogy az egyik pillanatban úgy érzem egy angyallal van dolgom, a másikban meg magával a kisördöggel álcázva magát a halandóknak. Nem mintha problémának érezném ezeket a váltásokat, csak azt mondom, annyira nem ismerem még, hogy hirtelen bedobjam őt egy skatulyába és rázárjam a sztereotípiák által megmunkált ajtaját, így nem szívesen hangoztatom a véleményemet, nehogy végén tévedésekbe ringassam magamat őt illetően. Ennek ellenére kíváncsian fürkészem őt, amikor felhozakodik a menekülésemmel, melyre az ő története késztetne engem. Na most azért lássuk be, én sem vagyok egy szent, és inkább vasvillával járkálnék, mint glóriával a fejem felett, így basszus, ha azt mondom, láttam már rosszat, akkor azt úgy is értem. Ezért is játszom a hegyről jött macsót meg a mindent tudó bölcset egyszerre és ismertetem vele, hogy engem sem most lökdöstek ki a családi fészekből.
- Ebben egy percig nem kételkedtem. - jegyzem meg nem elviccelve most a helyzetet, mégis mosollyal reagálok a folytatásra. - Van egy menő zsírkréta készletem otthon. Szívesen hozzáadnék pár egyedi színt a világodhoz. - teszem hozzá beleegyezően, mindezt úgy, hogy egy percig sem vagyok hajlandó megszakítani a vele kialakult szemkontaktust, habár a témánk ismét komolytalanságba fulladt. Ez viszont nem feltétlenül jelenti azt, hogy ne lennék szívesen valamilyen úton-módon az életének részese, hiszen az már eléggé nyilvánvaló, hogy igazán csípem őt.
Szórakozott tekintettel szélesedik el a vigyor az arcomon, és egy köszönömre is futja tőlem követve a példáját, ha már ilyen ösztönösen visszavágott átvéve a bókoló fél szerepét. - Még a végén zavarba hozol, Winters. - évődök vele, mégis a szövegkörnyezetbe burkolt jelző ellenére komolyan gondolom, hogy egy ritka szépséggel van dolgom.
Kíváncsian hallgatom, ahogyan felvázolja a személyemből való nyerészkedés további elemeit, melynek következtében egyetértővé válok az elhangzottakkal kapcsolatban. - Tagadhatatlan. Bármilyen formában is nézzük, eléggé pozitív következményei vannak. - veszem fel a szavaiból származó kétértelműség fonalát, hogy tetézzem azt, egészen addig, amíg azt nem feltételezi, hogy én valamilyen rosszmájú embernek tartom őt. - Ne haragudj Rae, de muszáj lefektetnem az alapokat. Nem ismerjük egymást még eléggé, így maradjunk annyiban, hogy ez csak formalitás a részemről. - magyarázom ki az előbbi szavaimat, mégis közelebb lépek hozzá, hogy érezze a törődést részemről. - Egy szörnyeteg már rég bevonszolta volna a seggemet vagy a kórházba vagy a rendőrségre. Mivel még mindig itt vagyok, így úgy gondolom, nem árt jobban megbíznom az üzleti partneremben. - egy féloldalas vigyorral pecsételem le mondandómat, végül hagyom, hogy tekintetem most az egyszer ajkai felé kalandozzanak el, melyekről feltűnésmentesen vándorolok vissza íriszeinek mélységébe, hogy enyhítsem - remélhetőleg - közel sem komolyan gondolt sértettségét.
Nem telik sok időbe, hogy Rae összekapja magát, mégis elég annyira, hogy felhúzzam újra magamat a történtek miatt és még több problémát halmozzak fel a gondolataimban, amiken tovább kattoghatok. Ezek viszont abban a pillanatban valahogy semmissé válnak, ahogyan megjelenik a partnerem miután megválik munkájához tartozó szerelésétől, és még egy bájos meghajlásnak is szemtanúja leszek, mihelyst dicsérettel illetem a gyors változást, melyet követően neki is vágunk a közös programunknak. Eléggé be vagyok rozsdásodva azon a téren, hogy miképpen nyűgözzem le a női nem képviselőit, így remélhetőleg nem cseszem el az egészet valami ökörséggel, mint például megered a nyelvem a túl sok alkoholtól vagy hasonló szórakoztató tevékenységek. Ugyan a pirulák még mindig a zsebemben pihennek és egy darab sem hiányzik belőlük, azért úgy döntök, jó gyerek módjára utánaérdeklődök mindennek, mely egészen más reakciót vált ki belőle, mint amire számítottam. Számítottam egyáltalán valamire? Bele sem gondoltam igazán, de ha megtettem volna, ez nem lett volna közöttük.
- Tiszta vagyok, Rae, ne parázz. - emelem fel épségben lévő kezemet védekezően, és a másikkal is ugyanezt tenném, ha nem vontam volna ki a mai nap folyamán őt a forgalomból. Egy nemtetszésemet kifejező fintort ejtek az ital említésére, végül sóhajtok is mellé, hogy megerősítsem ellenkező fellépésemet. - Utálom a bodzaszörpöt. Nem ihatnék most az egyszer narancsot? - térek vissza újra önmagamhoz, de azért egy részem tisztában van azzal, hogy nem kellene az élvezeteket keverni. Értem itt a gyógyszerre meg az alkoholra. Ki tudja hányadik benyomást teszem a kisasszonynál, és nem akarom, hogy az legyen az utolsó emléke rólam, hogy kiütöm magamat teljesen. Mellesleg Jake sem repesne az örömtől, ha olyan állapotban esnék haza..
Szerencsére az idegenvezetési képességeim nem csaltak, így az ismerős hely láttán magabiztosabbá válok, és ajtót nyitva társaságomnak engedem előre, hogy bevezessem az oroszlán barlangjába.
- Egy nagymenő jár ide. A többit ne vegyük velem egy kalap alá. - tekintek körbe a helyiség berendezésén, amely bordó kényelmes bokszokból áll, hozzájuk tartozó asztalokból és egy tágas térből, ahol a falra függesztve helyezkedik el a helyiség neonnal körbefuttatott díszes neve és egy-két mikrofon a hozzátartozó állvánnyal. El is merengek egy pillanatra a látványban, de abban a pillanatban, hogy múltjának egy szeletét megosztja velem, a tekintetem egyből a mellettem álló hölgyre vándorol. - Szórakozol velem, ugye? - vonom fel szemöldökömet, és még sóhajtok is mellé. - Esélyem sem lesz veled szemben. Ezzel az erővel ki is sétálhatok innen. - teszem hozzá szórakozottan, de eszem ágában sincs elvonulni innen. Sőt, mondhatni kihívásként élem meg ezt a bejelentést.
- Odavezetlek. - nyújtom a karomat neki, hogy belém karolhasson és ha elfogadja, akkor már a színpadhoz közeli ülőalkalmatosságok egyikéhez kísérem. - Minél közelebb vagy, annál jobb. Ha kegyetlen rossz a produkció, akkor simán célba talál, ha valamit hozzávágsz. - magyarázom el döntésemet, ezután viszont minden figyelmemet neki szentelem. - Mit iszol? - érdeklődök, ha már beígértünk egymásnak egy-egy italt.

Material Girl :'D |     | 912

A sok vigyorgástól lassan izomláza lesz az arcomnak, majd ilyen pofalazító gyakorlatokat kell végeznem, vagy mi, de elképzelem Doriant a menő színes zsírkrétáival, és megint felnevetek.
- Hát ez egy nagyon jó ötlet, boldoggá tennél vele. Pont hiányzik néhány szín az életemből. A lila meg a türkizkék. Ja és a khaki szín is. Olyan is van? - Érdeklődöm teljesen elkomolyodva, mert egy ilyen fontos témát nem szeretnék elviccelni. Ám legalább ilyen fontos az is, hogy rendesen átbeszéljük a készülő életrajzának részleteit is, nem lenne jó utólag marakodni a gázsin, szóval abszolút érthető a felháborodása, egyet is értek vele. Annak ellenére is, hogy belé akasztottam a szót egy beékelt bókkal. Szinte aranyos, ahogy erre reagál, már-már tényleg zavarba jön. Óóó! Meg kellene csipkednem az arcát, mint ahogy a kisgyerekekkel szokás. A további egyeztetéseink közepette elhangzott kétértelmű megjegyzésemre hasonlóképpen reagál, osztva a véleményemet a kölcsönös kihasználtság előnyeiről. Apró cinkos mosolyféle fut át az arcomon a kijelentésétől, és önkéntelenül harapom be kicsit az alsó ajkamat. A folyamatos tréfálkozás nagyon szórakoztató, és örülök, hogy ehhez partnerre leltem benne, de azt hiszem, már tagadhatatlan, hogy nem csak a humorát értékelem, hanem közben állatira be is jön nekem. Az a rosszfiús mosoly, a tengerkék íriszei, amely mögött ravaszság, és egy kis szomorúság ül, meg úgy minden más is rajta, beleértve a menő kötéséig, amit épp az imént tekertem a karjára.
- Nos... talán majd ha közelebbről is megismerkedünk, képes leszel jobban bízni is bennem – morfondírozok hangosan a kétértelműség mocsarán evezve tovább előre. - Na ugye-ugye...? Nem is vagyok annyira rossz, látod. El sem merem képzelni, hogy miket művelnének a formás hátsóddal az egyik vagy a másik helyen, de nyugi, én vigyázok rád. - Ingatom a fejemet mosolyogva, mert bevallom, azért egy kicsit már furdalja a kíváncsiság az oldalamat, hogy mit követhetett el, aminek következtében ilyen súlyos kórház- és rendőrségallergiája alakult ki. Na de egyértelmű, hogy ezt nem most fogom megtudni, szóval félre is hajítom a kérdést az elmém egyik sötét sarkába pihenni.
Miután könnyes búcsút veszünk Franktől, és bemutatok egy Flash-hez hasonló villámgyors átöltözést, készen is állunk arra, hogy elkezdjük a közös programunkat. De amikor Dorian emlékeztet arra, amire amúgy nekem kéne őt figyelmeztetnem, kicsit talán túl komolyan is veszem a dolgot. Azt hiszem, leginkább azért, mert haragszom magamra eme mulasztás miatt. Mentős vagyok, az a dolgom, hogy ilyenekre figyeljek. Dorian higgadt válasza azonban hamar megnyugtat, bár úgy sejtem, hirtelen nem tudja mire vélni az aggodalmaskodásomat.
- Jól van – hagyom is rá gyorsan a dolgot. Hiszek neki, annyi biztos, elég meggyőzően válaszolt, szóval nem problémázom ezen tovább. A viccelődés pedig hamar vissza is állítja a lelki békémet. - Vodkával? - tippelek, hogy miért is választaná a narancsot a bodza helyett. Én szeretem az utóbbit is. Bár ez tényleg nem az az alkalom, amikor azt szeretnék szürcsölgetni.
- Na milyen vagány már, hogy csak így lazán besétálok ide a helyi nagymenővel – állapítom meg enyhe gunyorossággal a hangomban, piszkálódva, miközben beljebb kerülünk, és a tekintetemet a hely körbekémleléséről rá emelem. Az orrom ráncolom picit annak jeleként, hogy élvezem, hogy egy kicsit belé köthetek, és hogy ezt még fokozzam is, elárulom neki, hogy szerény személyemnek bizony már van tapasztalata is éneklés terén. - Ugyan, Lester! Nem olyannak tűntél, aki ilyen könnyen feladná! - ingatom a fejemet csalódottságot színlelve. Mondjuk azt nem tudom, hogy milyen hangja van, de ha már ide akart hozni, kétlem, hogy füldugót kéne szereznem a produkciói előtt.
- Ha már ilyen jól fogadtad a rideg valóságot velem kapcsolatban, elárulom még egy sötét titkomat, de nem mondhatod el senkinek. Ha kiderül, hogy továbbadtad, levadászlak – fenyegetem meg már így előre is, aztán belé karolok, mint a báli partnerembe a gimiben, hogy odavezessen a kedvenc asztalához. - Tehát... szeretem a country zenét. Bár nekem meggyőződésem, hogy azt mindenki szereti, csak éppen a déli államokon kívül senki sem vallja be. Mi másért tennék tele a romantikus filmeket nyálas vidéki dalokkal? - vonom meg a vállam vigyorogva. Amikor rákérdez, hogy mit is iszom, hümmögve mélázom el egy kicsit, hogy vajon sör legyen, vagy valami tömény inkább? Mondjuk ha már Doriant szigorúan eltiltottam az ital és a fájdalomcsillapítók keverésétől, úgy lenne humánus tőlem, ha együttérzésből valami erősebbet választanék. - Hmm... Mondjuk tequila? - mondom ki hangosan is a döntésemet, bár kicsit még bizonytalankodva, mert megvárom, hogy ő mit választana. De szerintem a részemről ez már végleges. Én és a tequila régi jó barátok vagyunk.
- Na de most rajtad a sor, hogy megosszad velem valamelyik mocskos kis titkodat – emlékeztetem a szépfiút egy édes, kíváncsi mosollyal.

raelyn & dorian

Amennyi marhaságot összehordok én itt szegénynek, csoda, hogy még nem kezdte el szálanként kitépkedni a saját haját vagy éppenséggel az enyémet megragadva végighúzni itt a placcon, amivel jó időre elhallgattathat. De valami csoda folytán elviseli a sivatag szárazságú humoromat és még bele is megy a játékba, hogy fokozzuk a témánk komolytalanságát. Egyébként tökre komolynak tűnő pasas vagyok, sötét, kavargó meg füstölgő gondolatok sokaságával, mégis akinek társaságában ellazulok, annak közelében képtelen vagyok visszafogni magamat, ami a végtelen pofázásomat illeti. Raelyn mellett sincs ez másképp. A kis dögös mentős csaj az eszemet veszi, és a legérdekesebb, hogy az égvilágon semmit nem tudok tenni ellene. Nem mintha szándékomban állna könyörögni a Mindenhatónak, hogy toldjon már meg egy jó nagy adag erővel és segítsen ki ebben az apró, ámbár lényeges problémámban. Az egyetlen, amihez konyítok valamit, hogy beletörődök a sorsomba és hagyom a saját medrükbe folyni a dolgokat.
Elgondolkozást színlelek kérdésének hatására, és úgy teszek, mintha bele kellene gondolnom milyen színekkel is rendelkezek otthon, holott jelen pillanatban azt sem tudom, hogy melyik a jobbra és a balra. - Egy egész színskála áll rendelkezésedre. - csökkentem a közöttünk lévő távolságot és mihelyst körbenéztem, hogy senki sem hallja a beszélgetésünket, tovább folytatom. - Olyan árnyalatokkal tudnám felforgatni az életedet, amiket el sem tudsz képzelni. - pimasz vigyorral együtt vonódik fel szemöldököm, végül ugyanezzel a bárgyú kifejezéssel a képemen egyenesedek vissza eredeti pozíciómba, mert habár a közelében lenni olyan, mint valami ütős anyag hatásait élni 0-24-ben, mégsem kockáztathatom meg, hogy a függőjévé váljak. Így azt csinálom, amihez a legjobban értek: fújom a hülyét, mellette pedig várom, hogy felképeljenek vagy elküldjenek melegebb éghajlatra vakációzni.
Olyan témába mászunk bele, ami nem feltétlenül merült fel bennem beszélgetésünk menetébe elmerengve. Abszurdnak, és felettébb nevetségesnek találom az ötletet, hogy rólam akár egy cikk is megjelenjen az újságban, nemhogy valami életmű kerüljön publikálásra, mégpedig a személyes hősöm által. Nem feltétlenül lenne szerencsés nagy dobra verni, hogy még mindig nem szagolom alulról az ibolyát, mert még a végén eljönnek értem a nagy, gonosz urak és nem azt ismertetik meg velem, milyen érzés a felhők felett lenni három méterrel, hanem hogy a föld alatt milyen érzés hűsölni hat láb mélységben. Én az előbbiért jobban oda lennék, de kétlem, hogy szívélyesen fogadnák a kívánságműsorom feltételeit. Mindezt félretéve veszem fel beszélgetésünk fonalát, köztük azt is a tudtára hozva, hogy nem úgy van az, ahogy csak ő így bedobja közénk az egészet, hiszen itt vagyok én is és nem szabad figyelmen kívül hagyni felettébb megnyerő személyiségemet. Végül egy mosoly mászik képemre és egyetértően bólintok is mellé, hogy lássa, engem sem olyan rossz fából faragtak, ha üzletelésről van szó.
- Tökéletesen meggyőztél afelől, hogy nem lesz veled baj a továbbiakban. Azért a szolgáltatásaidra továbbra is vevő vagyok. Nem mindennap védi az ember seggét egy olyan harcos hercegnő, aki kisebb nála. - tekintek le rá jelzésértékűen és még pofátlanul végigmérem mellé, hogy ezzel is nyomatékosítsam szavaimat. Természetesen azt szándékosan elfelejtem hozzápasszolni mondanivalómhoz, hogy nincs ellenemre, ha törődik velem és összefoltoz, mikor éppen a hülyeséget csinálom már megint. Abból pedig elég sok esemény van, így ha jól osztok meg szorzok, akkor ezekkel a történésekkel együtt kitűnő társaságban is lesz részem, így már mindjárt nem annyira vészes ez a 2in1 szolgáltatás.
Miután összekaptuk darabjainkat és a fenyegetés is elhárult a bugris öreg képében, nekiállunk a közös kalandunknak, melynek elődjeként módomban áll előhozakodni a tőle kapott pirulákkal meg a nem túl szerencsés alkohol fogyasztással. Volt már rá mód, hogy kevertem a dolgokat? Meg nem tudnám mondani, de azóta kevesebb üres tér lapul meg koponyám védelme alatt, így odafigyelek a dolgaimra. Még ha a legtöbb esetben ez baromi nehéznek is bizonyul.
- Kizárólag csak narancs. - javítom ki egyből a felvetése után, és még a kezemmel is mutatom, hogy most nem vezetett semmilyen hátsó szándék az italokkal kapcsolatban, csakis elővigyázatosságból vázoltam fel számára az esetlegesen felmerülő problémákat.
A hely közelsége nem sok sétálásra szánt időt nyújt számunkra és lassan megjelenik előttünk az eldugottnak nem nevezhető helyiség neonfelirata, ami a nap ennek a szakaszában csak zöld színű körvonalakkal díszíti a figyelemfelkeltő nevet. Mi az ez alatti ajtón kerülünk beljebb a helyiségbe, mely közben nem túl messze állva az igazságtól osztom meg vele, hogy ki itt az egyetlen nagy játékos. - Használd ki Rae ezt a kiváltságos állapotot. Ma a többi fel sem érhet hozzánk. - vágok be egy szinte már Superman pózt kidüllesztve hozzá mellkasomat, mégsem keltek vele túl nagy feltűnést az amúgy gyér vendégfelhozatal miatt. Azonban megjegyzése arra késztet, hogy egy pillanatra megálljt parancsoljak besózott seggemnek és ne hagyjam figyelmen kívül az elhangzottak súlyát. - Ácsi van hercegnő! Lehet beparáztam, de Lesterből vagyok, és sosem adom fel. - cinkos vigyorral hozom tudtára ezt az apró tényezőt, végül a karomat nyújtom, hogy a megfelelő helyre vezessem ezek után. Mindeközben ő egy titok elárulására készül, melytől gyanakvóan méregetem arcának vonásait, mégsem bírom ki, hogy megjegyzés nélkül hagyjam. - Miképp képzeljem el ezt a levadászást? Puszta erődből támadsz csak nyers erőt felhasználva vagy segédeszközök is szóba jönnek? - fejtem ki érdeklődésemet a témával kapcsolatban, mert baszki, inkább az ő kezei által érjen el a kegyetlen sors, mintsem valami köpcös alak bosszúhadjárata alatt.
- Country zene? - ízlelgetem ezt a jól ismert műfajt, mégis egy könnyed vigyor formájára kúsznak ajkaim. - Te szíved joga. Én Céline Dionra vagy Mariah Careyre voksolok. - vallom be elmélyítve szórakozottságom jelét és most dúdolgatni kezdem az utóbbi hölgyemény Without you számát, amíg úgy nem döntök, hogy ideje lenne valami italt is magunkhoz venni.
- Tequila. Szép. - hümmögök elismerően, végül az államra csúsztatva kezemet nézem a választékot. - Én meg ezek szerint maradok a szívószálas dobozos üdítőknél. - teszem hozzá csüggedten, végül a fejemmel biccentek a pult mögött járkáló csávó felé, hogy jó lenne ha idetolná a képét, mert én bizony rendelni szeretnék. Nagy ímmel-ámmal, de megérkezik, melynek következtében a hátára helyezem tenyeremet és jól meg is ütögetem neki. - A hölgynek tequila lesz, nekem meg a szokásos. És légy szíves vigyél már egy kis életet magadba. Legalább tíz évet öregedtem, mire idetoltad a képedet. Még a végén itt kell esti mesét mondanom az unokáimnak. - indítom útjára a tagot, majd helyet foglalok Rae-vel szemben és elnyúlom az asztalra kikészített lapot, amin a különböző zeneszámok vannak felsorolva, amiből lehet választani, de nem feltétlenül muszáj.
- Mocskos kis titkom? - kérdezek vissza, mintha sértőnek élném meg mindezt, majd elkényelmesedve vágok egy grimaszt, majd ezután kezdek csak bele. - Nem vált ki belőlem érzelmet a Titanic. Szerinted érzéketlen tuskó vagyok? - adom vissza felé érdeklődésemet, mert azért még sem úgy kellene kezdeni, ahogyan a rólam szóló igazság zajlik.

La Isla Bonita |     | 1084

Magamban már próbálom is elképzelni azt a különleges színvilággal felruházott zsírkrétakészletet, amely Dorian birtokában van, és amellyel valamit odafirkanthat nekem életem szürke lapjaira, mintha ez valóban így menne, a kérdésemre azonban komolytalanul is olyan komoly választ ad, amilyenre most nem számítottam. Ráadásul pedig még pimasz képpel közelebb is hajol, hogy csökkentett távolságból nézhessek a kékjeibe, a hatás pedig nem marad el, mert egy pillanatra a lélegzetem is elakad, majd hevesebben kezd verni a szívem.
- Ezt vegyem ígéretnek? - billentem enyhén oldalra a fejem, a hangom pedig kissé incselkedő, mintha egy kihívás elé lennék állítva. A szavai a tréfás körítés ellenére is némi veszélyt sugallnak, én azonban szívesen megyek ennek elébe. Ami azt illeti, ez valahogy pontosan az ellentéte annak, amit Adam mellett az elmúlt években megtapasztaltam. Az az egyhangú, precízen megtervezett, biztonságosnak tartott élet azonban nem nekem való volt. - Hmm... Talán éppen erre lenne szüksége az életem palettájának, egy kis színes felfordulásra... - hozom tudtára, hogy bármit is ért az elhangzottak alatt, nekem tetszik az elképzelés.
Először elég kemény diónak tűnik, ami az üzleti terveinket meg az anyagiakat illeti, de végül sikerül dűlőre jutnunk. Hát, ha bizniszről van szó, az a lényeg, hogy mindenki megkapja, amit akar, nem igaz? Már szinte el is hiszem, hogy értek az alkudozáshoz, vagy az életrajz-íráshoz, vagy bármihez, amiről épp szó van. Ám az, hogy immár nem először tesz megjegyzést a magasságomra – függetlenül attól, hogy épp pozitívan nyilatkozik rólam, illetve az általam nyújtott szolgáltatásokról –, mondhatni sérti az önérzetemet. Igazából nem, cseppet sem, inkább szórakoztat, de ennek ellenére most már ideje a sarkamra állnom a témában.
- Nem hallottad még a mondást, hogy "kicsi a bors, de erős"? - kérdezem tőle felszegett fejjel, büszkén a méreteimre és egyéb adottságaimra. - Egyébként, csak hogy tudd, ha még nem említettem volna, ez a harcos hercegnő másodállásban önvédelmet tanít. És ez most halál komoly, profi vagyok – bólogatok szaporán, kihívó tekintettel, bujkáló mosollyal. - A magamfajták megtanulhatják, hogy kell kicsinek és erősnek lenni egyszerre. Mondhatjuk úgy is, hogy egy bors-képzőt irányítok – tárom szét a karomat immár szélesen vigyorogva. Na, csak hogy tisztában legyen vele, kivel nem érdemes szívóznia. Oké, azt persze nem mondom, hogy az önvédelmi tudásom felér egy kungfu bajnokéval, és nem minden esetben küszöböli ki a fizikai erőfölényt, de azért bizonyos helyzetekben valóban eléggé megnyugtató tudni, hogy egyes hiányosságaim és hátrányaim előnnyé is kovácsolhatóak. És mindemellett még önbizalmat is ad.
- Tehát akkor most mi tulajdonképpen olyanok vagyunk itt, mint egy királyi pár? - emelem fel gőgösen az orrom, a megadott szerephez méltón, hogy biztosítsam a szükséges arisztokratikus megjelenést a pompás bevonulásunkhoz érkezésünkkor. Bár a hely azért annyira nem nevezhető elegánsnak, de én pórias egyszerűségében is nagyszerűnek találom. Hangulatos és kellemes, túlzsúfoltság nélkül. Továbbá még egy nagy előnye, hogy nem kellett messzire zarándokolnunk, hogy idetaláljunk.
- Azt mondod, a név kötelez? - emelem meg szépen ívelt szemöldökeimet annak hallatán, hogy miért is nem dobná be a törölközőt a kis hangversenyünk startolása előtt. - Irtó szuper lehet Lesternek lenni – állapítom meg végül leszűrve a lényeget, de ezt már őszinte mosollyal, mert ezt komolyan is gondolom. Bár azt konkrétan nem tudhatom, mit is jelent a számára a családneve, de a sajátjait képviselve kiállni magáért, tartani magát bizonyos helyzetekben, ez egy szép dolog.
- A levadászás az lasszóval fog történni. Csak majd előbb felveszem a tehenészlány felszerelésem. Csizma, cowgirl kalap, farmernadrág, kockás flaneling, meg minden... - válaszolom meg nagy komolysággal a kérdését, miközben már meg is érkezünk a kiszemelt asztalhoz. Tetszetős hely elsőosztályú kilátással. Innen majdnem akár le is rángathatnám őt a porondról, ha túl reszelőssé válna a hangja előadás közben. A vadászmódszereimhez méltó zenei ízlésem megosztása után Dorian is színt vall, és elárulja, mely előadók állnak a szívéhez legközelebb. Fülig érő szájjal hallgatom, amíg ő egy kis dúdolgatással bizonyítja, hogy bizony itt valódi rajongásról van szó, nem pedig holmi komolytalan fellángolásról.
- Mmm... Gyönyörű dal. És a te előadásodban még majdnem túl is szárnyalja az eredetit. Bár azt a verziót szerintem még te sem tudnád felülmúlni, amit az egyik külföldi tehetségkutató műsorban produkáltak ezzel a számmal – ingatom a fejemet a hitetlenkedésem jeleként. Aztán Dorian a maga lenyűgözően sajátos módján leadja az italrendelésünket, és akaratom ellenére is elgondolkodom azon, vajon miképpen fognak idekerülni az unokái, hogy mesét olvashasson nekik, de ezt a gondolatot egy mosollyal hamar el is engedem. Ehelyett inkább, kihasználva az alkalmat, hogy ismét csak egymásra koncentrálunk, kifaggatom őt a saját kis titkairól. A válasz azonban ismét széles mosolyt csal az arcomra, de gyorsan el is komolyodom ismét, hogy elővehessem a hüledező képességeimet.
- Ez most komoly? Egyáltalán nem hat meg? Egyetlen árva könnycsepp sem? Semmi? - tátom el a számat csodálkozással. - Ajjaj, ez sokat levon az értékedből a piacon – állapítom meg aggodalmasan. - De talán még tudsz kompenzálni valami mással... – teszem végül hozzá eltöprengve. Aztán csettintek egy kisebbet a nyelvemmel, majd fogom a székemet, és közelebb vonulok Dorianhez, hogy beleleshessek az általa olvasgatott zenei listába.
- Ugye nem gondoltad, hogy ezt teljesen kisajátítod magadnak előlem? - kérdezem felvont szemöldökkel lesve rá. - Na, és hanyadik pohárka narancslé után szokott megjönni az énekhangod? - érdeklődöm az asztalra könyökölve, hogy a fejemet a kézfejemre támasztva pisloghassak fel rá, izgatott csillogással a szemeimben.

raelyn & dorian

Nem vagyok egy művészalkat. Az egyetlen alkotásom egy gyerekrajz volt még úgy visszaszámolva öt éves korom környékén, amit a hűtőre biggyesztettem, mintha legalább valami híres festő munkáját örökíteném még. Már csak ebből a szempontból is hangzik többek között hihetetlennek, hogy én bármilyen színezőkészlettel is rendelkeznék otthon, mégis ezek a szavak arra vonatkoznak leginkább, hogy személy szerint padlóra küldeném magamat, hogyha Raelyn nem lenne a későbbiekben az életem része - történjen az bármilyen formában.
- Ez a legkevesebb, aminek veheted. - kacsintok rá nyomatékosítva az elhangzottakat, végül egy mosollyal teszem egyértelművé szavaim háttér jelentését. - Nos, ez esetben a legjobb helyen jársz, Rae. Messzemenőkig a legjobb vagyok a szakmámban. - célzok itt a színezésre meg őszintén már fogalmam sincsen, hogy mire. Mindenesetre remélem, hogy ő legalább érti mit akarok ebből kihozni.
Közös üzletünk a kezdeti fennakadások után válik megegyezésért, mégsem bírom ki, hogy ne tegyek megjegyzést a külső látszatra, ami a kettőnk közötti magasságbeli különbséget jelenti. Mindez azonban nem bántó módon történik, mert igazán bájosnak tartom ezt a tulajdonságát.
- Még sohasem. - a fejemet csóválom és az ajkamat is grimaszra formálom mellé, mintha életemben ne lettem volna fültanúja mindennek. - Most ezt vegyem fenyegetésnek? - vonom fel szemöldökömet érdeklődésemet kifejezően, de a további magyarázatának hatására röhögés tör fel belőlem és ezzel együtt a tekintetem is hasonlóképp vidám marad. - Bors-képző? - ismétlem meg az elhangzottakat, mégis tovább szórakozok mindezen. Valahogy a fejemben egy elég érdekes képpé formálódott mindez, de a végére csak egyszerűen összeszorítom ajkaimat, hogy visszafogjam a nevetésemet, mert előbb már figyelmeztetett, hogy a harcos hercegnő jelzőm megállja a helyét és nem is akármilyen módon. Rossz azt mondani, hogy ettől csak még inkább felkelt az érdeklődésem Rae iránt? Nem bánnám, ha majd pár fogást elsajátíthatnék tőle különböző helyzetekben...
Kezdetleges bólintással összegzem a szavait, mielőtt jómagam is megszólalhatnék. - Nézz körül birodalmadban, királyném. Eme helyiség felett uralkodunk majd erőinket felhasználva. - kezemmel mutatok végig a bár berendezésén, mintha már most hatalmunk alá vettük volna az egész kócerájt. Kicsiben kell kezdeni, és ha már van egy helyed ahol szórakozhatsz egy jót és még énekelhetsz is mellé, anélkül, hogy elküldenének az anyádba, hát akkor nem is rossz ez első lépcsőfoknak. Amúgy sem lézengenek itt sokan, így meg még jobb. Kezd egyre jobban tetszeni az ötlet.
- Végletekig hűséges vagyok hozzá. - révedek a távolba, mintha valami monológot szavaltam volna el most így hirtelenjében, végül csak egy vigyorra formálva pofázmányomat pillantok le rá. - El sem tudod képzelni mennyire. - erősítem meg az elhangzottakat, mert sosem tagadnám le mindazt, ahonnan jöttem. Sokat köszönhetek a bátyámnak és ha már valaki miatt büszkeség tölt el, hogy a Lester név egyik képviselője vagyok, akár az biztos, hogy ő.
Igazán a kedvemre válik ez a vadászat ígérete, melynek áldozata én vagyok, ő pedig az, aki minden módon megkísért. Ezért is érdeklődök utána, hogy jobban elmélyedjek ezekben a gondolatokban rosszabb napjaimon és a válasz már önmaga megér egy jobban elszélesedő vigyort.
- Anyám.. - vágok közbe kezdetlegesen, és ép kezemet széttárom, míg a másik marad a jelenlegi formájában, mégis ezzel jelzem, hogy készen állok. - Futkossak körbe-körbe, mint a fej nélküli csirke vagy szimplán adjam meg magamat? - kérdezősködök tovább, mert ha ez azt jelenti, hogy ilyen szerelésben ér el a végzet, akkor állok elébe!
Miután bevallja milyen zenei stílust is részesít előnyben, én sem érzem, hogy ki kellene maradnom ezekből a random vallomásokból és szórakozottan bele is vágok egybe, ami így hirtelen eszembe jut, de csakis dúdolgatás formájában. - Azt a verziót senki nem tudja lepipálni. Még mindig tanulom azt a nyelvet, de a nyelvtani szerkezeteknél padlót fogok. - célzok most arra a csodálatos produkcióra, amit volt szerencsém - szerencsétlenségem - hallani már korábban.
Az italrendelések után olyan témára térünk ki, ami gondolkozási időt igényel, és én ki is használom ezt a röpke pár másodpercet, hogy életem legnagyobb vallomását adjam ki magamból. Visszakérdezésének hatására a fejemet ingatom lassabb mozdulatokkal. - Egy árva könnycseppet sem tudok kipréselni magamból. - ismétlem meg az általa használt szófordulatot, mégis féloldalas mosollyal toldom meg mindezt. - Akkor hát ez a sorsom. Leértékelt áru lettem egy ladik miatt. - játszom be a mérgelődős fajtát, és még egy grimaszt is ejtek mellé, egészen addig, amíg nem fejezi ki homályosan magát. - Mégpedig mivel? - válok érdeklődőbbé, de ha már így felmerült, akkor ne hagyjuk elsüllyedni a témát - is.
Időközben magamhoz veszem a zenelistát, ami arra készteti őt, hogy közelebb merészkedjen. Pillanatnyi időre terelem felé tekintetemet, mielőtt a magasba emelném a lapot egy rövidke időre, hogy még véletlenül se szemezhessen a választékkal, ezután viszont nem szórakozok tovább. - Pedig ez volt mindvégig az ördögi tervem. - teszem hozzá, majd én is közelebb húzódok hozzá csökkentve a közöttünk lévő távolságot és a zenecímeket kezdem el fürkészni.
- Mhm, jó kérdés. Attól függ, hogy kispohárral kapom vagy naggyal. De ha dobozosat kapok szívószállal, akkor úgy három-négy szívás után már dalolok, mint a pacsirta. - vázolom fel neki az ital-elméletemet, majd nemsokára meg is kapjuk a rendelésünket, amit egy biccentéssel köszönök meg a srácnak, és Rae elé tolom a saját italát. - Nem feltétlenül kell a listáról választani, ha egyik sem jön be. Én már tudom mivel leplek meg. - csípek játékosan az oldalába, és amíg a kezembe veszem az italomat, úgy teszek, mintha nem tettem volna semmit.

Are You Gonna Be My Girl? |     | 871

Néha már én sem vagyok teljesen biztos abban, hogy miről is beszélünk, meg szerintem ő is így van vele, mert ennyi baromságot már régen hordtam össze ilyen rövid idő alatt, de azért jól elvagyunk. A hétköznapokban, teljesen normális állapotomban is elég zakkant vagyok néha, és képes vagyok hülyeségeket tenni vagy mondani, meg amikor becsípek – bár az mostanában már nem sűrűn fordul elő – vagy mint abban a tinikori, lázadó időszakomban, amikor „beépültem” egy lezüllött, füves bandába, ilyen esetekben nyilvánvaló, hogy segítség nélkül is egész jól tudom magamat produkálni, de ha ehhez az ember még partnert is talál, az egészen más. Dorian érdekes kijelentése az életem megszínesítéséről valahogy egyszerre tűnik ígéretnek és fenyegetésnek, abból a veszélyesnek nevezhető fajtából, de mindenhogy lelkesen fogadom, és csak vigyorogni tudok rá, mint egy jóllakott óvodás. Nem tudom, mi is lehet az, amiben messzemenőkig a legjobb, de csinálja csak a felfordulást! Alig várom!
Persze arról sem feledkezhetünk meg, hogy én sem vagyok kispályás. Nem tartom magamat azért annyira kimondottan alacsonynak, szerintem aki már százhatvan felett van, az nem kicsi, bár tény, hogy pluszban még vékony csontozatú is vagyok, ő meg van legalább száznyolcvan, úgyhogy pisloghatok rá felfelé, de azért nehogy azt higgye, hogy teljesen ártalmatlan is vagyok. Simán szétrúgom én a hátsóját, ha ez kell ahhoz, hogy bebizonyítsam előtte a bors-effektust. Bár elismerem, az ő verekedési képességeiről még nem sokat tudok, szóval talán túl bátor vagyok, de az most nem számít.
- Ugyan, dehogy, nem fenyegetés. Csak a tudtodra akartam hozni, hogy valóban biztonságban vagy mellettem, meg tudlak védeni... - jelentem aztán ki, háttérbe szorítva a mindenre elszánt, harcos amazon énemet, és egy édes, ártatlan mosolyt villantva rá, majd megemelgetem kicsit a szemöldökeimet. Amúgy sem akarnám bántani, ahhoz túl szexi és imádni való. Nem beszélve arról, hogy az önvédelem lényege a védelem. Nem a támadás. Azt csak végső esetben teszem. Ha tényleg szükséges. Meg ahhoz egész más formában képzem magam.
- Panem et circenses – idézem fel a gimnáziumi, gyenge latin tudásommal a mondást, amikor királyi utunk a Queens nevű bárba vezet. - Kenyeret és cirkuszt a népnek! Szerintem vegyüljünk el a pórnép körében, királyom, úgy lehet a legtöbb hasznos tapasztalatot szerezni – öntöm verbális formába a véleményemet. Hát határozottan nem úgy indultam ma el a munkából, hogy ma még énekelni meg szerepjátékozni fogok, és királynőként uralkodni egy négy-öt részeg alak felett egy Queens-i lebujban, de úgy a szép az élet, ha zajlik.
Dorian fennkölt szavai, túljátszott előadásmódja mögött azért igenis érzem a komolyságot és őszinteséget, amikor a nevéről beszél, és feltételezem, hogy nem konkrétan a név a lényeg, hanem a családja egyes tagjai, akikhez a hűsége valójában köti, ez pedig szerintem nagyon jó dolog. Azt hiszem, mindenkinek kellenek olyan emberek az életében, akik biztos pontnak számítanak. Nekem az apámmal és a feleségével ugyan jó a viszonyom, de jelenleg Washingtonban élnek apa politikai karrierje miatt, és igazából már jó ideje nem olyan mély és bensőséges a kapcsolatunk, mint kislány koromban. Talán éppen emiatt függtem annyira Adamtől az elmúlt években, most a válásunkkal pedig már csak a barátaim vannak, illetve a mostohabátyám, akivel viszont nagyon örülnék, ha újra erősebbé tudnánk formálni a kötelékünket.
Fel kell nevetnem Dorian megrökönyödésén, amikor leírom neki, hogyan is képzelem el azt a bizonyos vadászatot, de aztán újra komolyságot erőltetek magamra, hogy hiteles választ adhassak a következő kérdésére is. - Mindegy, hogy futkosol, vagy csak szimplán megadod magad, mert a végeredmény így is, úgy is ugyanaz lesz: elkaplak, és az enyém leszel. - A hangom már szinte vészjósló, ahogy a szemeibe nézek, mintha azt mondanám, hogy „és akkor megeszlek”, közben pedig kemény munkával, de sikerül szófogadásra bírnom a vigyorogni kívánó arcizmaimat.
- Tehát ismered azt a feldolgozást is? Szuper, kezdem elhinni, hogy igazán fejlett zenei ízléssel rendelkezel. De mi sosem érhetünk fel a művésznőhöz hasonló nyelvújítók zsenialitásához, ne is törd magad – legyintek csüggedten. Igaz, ami igaz, az embernek vagy átlagon felüli tehetséggel, vagy átlagon felüli hülyeséggel kell rendelkeznie ahhoz, hogy igazán ismertté váljon ebben a világban. Úgy tűnik, mi mindkettőből csak mértékkel kaptunk, ezen még a sok badarság, amit összehordunk, sem javíthat. De legalább itt van a mi kis birodalmunk, amit irányíthatunk.
- Egy pasi végül is sok más módon hódíthat, Titanic-érzéketlenséggel együtt is – kezdek bele a megvigasztalásába, hisz szegénykém, tőlem kellett megtudnia, hogy könnyek nélkül a leárazás áldozatává vált. - Csak meg kell találnunk, milyen egyéb vonzó tulajdonságaid vannak. Szoktál mondjuk főzni? Vagy milyen a sztepptánc tudásod? Esetleg, hmm... tudsz zsonglőrködni? Bár a karod miatt most az is kilőve – vetek egy pillantást a kötésére. - Na, és az orosz nemzeti himnuszt el tudod szavalni? Ha ezek közül bármelyik stimmel, én simán licitálnék rád egy árverésen – fejezem is be a lelkesítő beszédemet, mert a többi igazából már csak rajta áll. Aztán ismét megnevettet, amikor közli, hogy a harmadik szívás után már meg szokott jönni a hangja. Mondtam már, hogy imádom a pasi humorát? Akkor most mondom.
Ahogy közelebb vonulok hozzá a székemmel, ő is azt teszi, de előtte még a magasba rántja a listát, és meg követem a tekintetemmel vadul, mint kiscicák a lézerpontot, mintha egy pillanatra sem veszíthetném szem elől azt a lapot. - Hékás! - szólok rá felháborodást színlelve, de fülig érő szájjal. Aztán már közösen bújjuk a választékot, és olyan közel van hozzám, hogy összeér a vállunk és a combunk is.
- Azt hiszem, már én is megtaláltam a tökéletes dalt – jelentem ki, miután végigfuttattam a pillantásomat a dalcímeken, aztán arcomra apró, sejtelmes mosoly húzódik.
- Áu! - nyögök fel nem is annyira a fájdalmamban, inkább csak meglepettségemben, amikor az oldalamba csíp, aztán meglököm őt a vállammal. - Csak óvatosan, mert ha nem vigyázol, még kiprovokálsz egy csikiző-párbajt. Abban jó vagyok, kérdeznéd csak meg a bátyámat – húzom össze a szemem, hogy minél fenyegetőbbnek tűnjek. Közben megérkezik a rendelésünk is, és magam elé húzom a tequilámat, de aztán hamar Dor felé fordulok.
- Várj, előbb köszöntőt mondok! - fogom be gyorsan a száját a tenyeremmel, mikor látom, hogy már emelné az italát. - Igyunk Frankre, aki nélkül a műszakom csak kerek röpke 24 óra lett volna, és jelen pillanatban valószínűleg otthon ülnék a netflix előtt a tigrismintás pizsamámban egy bögre kakaóval, valamint újranézném a Trónok harca első évadát! - sóhajtok, majd a poharam Dorianéhez koccintom.

raelyn & dorian

Őszintén lenyűgözőnek találom, ahogyan a beszélgetésünk menete halad, a társaságomat meg főleg a kitartásáért, amit felém tanúsított az elmúlt percekben. Olykor nem könnyű felvenni velem a cérnát vagy madzagot? Nem, inkább szálat..mindig eltévesztem, de a lényege ugyanaz: az esetek többségében fogalmam sincsen mit beszélek. Most meg itt vagyok ezzel a csodanővel szemben, és magamat is felülmúlva ontom magamból a hülyébbnél hülyébb szövegeket zsírkrétákról meg minden egyéb másról, amikről normális emberek nem hinném, hogy beszélgetnek csak úgy témázás szempontjából. Az viszont már lejött, hogy egyikünk sem mozog ezen a szinten, - na jó, talán ő igen, - így valahogy könnyedebbnek érzem magamat adni, mintsem bevágni a kemény vagyok álarcot és tenni a szépet a velem szemben lévőnek valami elejétől a végéig elcseszett sztorival, meg a velejéig romlott részleteivel. Mert hát simán mesélhetnék életem nem büszkébb szakaszairól is, de kétlem, hogy jól járna azzal. Mellesleg mindenki úgy érzi magát jól, ahogyan szeretné és most én különösen jól szórakozok a sztorizgatások közepette.
Piszkálódva hozakodok fel azzal a különbséggel, amit a magassága képez közöttünk, de a kapott válasz nem marad el reakció nélkül és mire észbe kapok, már fáj az arcom a folytonos vigyorgástól meg a néha váratlanul előtörő röhögésektől. Ritka az olyan személy, aki közelében ennyire képes vagyok ellazulni, de a mai napra túl sok feszkó jutott már, így szükségem van arra, hogy ne a mindennapokon pörögjön az agyam, hanem azon a különleges hölgyeményen, akivel társalgok épp.
- Áh, minden világos. Ugye tudod, hogy hatalmas felelősséggel jár rám vigyázni? Állandóan benne vagyok minden rossznak a közepébe...így állandóan a nyomomba kellene járnod, nehogy szétrúgják a seggemet. Nem okozna ez neked problémát? - szisszenek egyet egy grimasszal egybekötve, mintha most vallanám be titkos defektjeimet, amik rejtettségük ellenére túlságosan is nyilvánvalóvá váltak az évek során. Mindenesetre engem nem különösen feszélyezne társaságának jelenléte a hétköznapjaim során, főleg ha még a piszkos munkát is elvégzi helyettem, ami a körülöttem szaglászó rossz fiúkat illeti. Másrészről viszont kézzel-lábbal tiltakozok az ellen, hogy ennek a részese legyek vagy bármilyen módon is veszélybe sodorjam pont azok miatt az alakok miatt, akik már említésre kerültek korábban. Elcseszett egy kettősség ez..
Komolyan hozakodok elő az egész szerepünkkel, ami ezt a kócerájt illeti és még kinevezem magunkat uralkodóvá is, hogy ezzel is elmélyítsem jelentőségét ittlétünknek. Ugyan a terület eléggé szegényes, a felhozatal úgyszintén, de Róma sem egy nap alatt épült fel vagy mi, így én sem várhatom, hogy az ölembe ugorjon a szerencse valami pöpec szórakozóhely képében, ami még jól is fut. Mindez ugye csak képletesen megy, de azért jó belegondolni, hogy van olyan dolog, ami a tulajdonodat képezi és a saját erődből érted el.
- Ahogy mondod. Három kör után akár még egyenrangúnak is hívhatjuk magunkat hozzájuk képest. - súgom oda fejemmel egyértelműen biccentve a pultnál lévő alakra, aki szerintem azt se tudja, hogy hol van, de már újra a poharáért nyújtózik.
Egyre kíváncsibbá válok az egész levadászós témával kapcsolatban, és bár valahogy már az elején megfogott, amikor a szerelését taglalta, de azért nem szeretném képzeletemből azon részleteket sem kihagyni, amik a pontos elfogásomról szólnak. Fel is hozakodok menekülési lehetőségeimmel, mégis elismerő hümmögéssel taglalom az elhangzottakat.
- Megadom magamat! - a fejemet csóválom kijelentése közben tartva vele a szemkontaktust, mert a francba a meneküléssel. Ember, ilyen köret mellett ki ne akarna egyből áldozattá válni?
- A francba is..igazad lehet. - ejtek egy grimaszt és még sóhajtok is egyet, mintha megadnám magamat ennek a lehangoló ténynek, mégis ehhez kapcsolódóan folytatom. - Pedig már olyan jól haladtam vele. A tulibu dibu résznél kezdtem sejteni, hogy szereti az o meg u betűket használni és szinte már átdolgoztam. De azt mondtad esélyem sincs? Szívesen lenyomtam volna vele egy duettet. - magyarázok tovább elvigyorodva, mint aki szabadidejében tehetségkutató műsorok szerencsétlenjeivel ütné el a maradék perceit. De sajnos ez elkerülhetetlen..
Velem kapcsolatos titkokból sok van és kétlem, hogy a mocskos jelző olyanokra vonatkozott volna, ami nem éppen egy ilyen hétköznapi témának tudhatóba be, de azért ne ássunk el mélyre még, mert láss csodát, próbálkozok. Fel is hozakodok egy egyszerű problémával, mely kapcsán kiderül, hogy értéktelenné váltam a társadalom számára és még beletörődésemmel is összegzem mindezt, azonban nem adtam fel. Kérdései közepette a fejemet rázom vagy már éppen szólásra nyitnám a számat, de az utolsó pillanatban visszakozok, végül csak egy egyszerű szusszanásra futja tőlem. - A főzés kifújva, de néha ha unatkozok, akkor az orosz himnuszra szoktam sztepptáncolni. Az ér valamit? - húzom el a számat bátorkodó kijelentésem után, mert belegondolva gyönyörű egy tevékenység lenne a részemről az ilyennek leművelése, de nem mondom, hogy nem nézném ki saját magamból.
Meglepően hat rám közelsége, ennek ellenére hozom a formámat és megtagadom tőle pár másodpercre a választékok nézését, viszont a végére megadom magamat. Ennek ellenére különösen élvezem, hogy a nyújtózkodás közepette csak még közelebb tudhatom magamhoz és még egy mosollyal is nyugtázom ezt, de megjegyzést nem teszek rá.
- Ennyire gyorsan? Semmi mérlegelés? Szavazások meg egyebek? Csak így, egyszerűen? - teszem fel rögtönzött kérdéseimet, de a fejemben már nekem is megvan a saját aduászom. Mindezek után szórakozottan csípem meg őt felvéve ártatlanságom álarcát, amihez kapcsolódóan ígéretet tesz, hogy tudja ezt fokozni.
- Nem vagyok csikis. - jegyzem meg egy vállvonás közepette, mintha olyan nagy sajnálattal közölném ezt, mégis megragad az ezzel együtt járó információ. - Szóval van egy bátyád..akkor ez már közös, mert nekem is. - osztom meg vele elraktározva minden apró információmorzsát róla. - Ha egyszer szerencsém lesz vele találkozni, bemutatkozás helyett ezzel a kérdéssel indítok. Megfelel? - mosolyodok el egy pillanatra, hogy ezután emeljem fel poharamat és ürítsem ki annak tartalmát, de a mozdulatsor félbeszakad és apró tenyér tapad a számra, amibe belemorgok valamit. Egyetértően bólogatok, mert szólni ugyan nem igazán tudok az akadályozása miatt, mégis belemosolygok a tenyerébe és még bele is fújok egyet, mielőtt elemelné a szám elől. - Ja, a vén bolondra! Egs. - érintem poharamat az övéhez, mégis érdeklődéssel fürkészem a barna szempárt. - Trónok harca? Az valami uralkodós cucc? - vonom fel szemöldökömet kérdéseim közepette, majd teszem le a poharamat, aminek a fele tartalma még ott maradt.

Angel |     | 991

Komoly hümmögések közepette hallgatom a szavait, és gondolkodom el rajtuk, mert erre akkor bizony megoldást kell találnunk.
- Tehát ez ilyen 24 órás munka, és állandóan az árnyékod kell, hogy legyek, ha jól értem. Ez tényleg nagy felelősség lenne, de azt hiszem, meg tudom oldani... - mondom, és közben tűnődve ütögetem a mutatóujjammal a számat, csak hogy egyértelműbb legyen, milyen nagyon rajta vagyok az ügyön. Nem veszem ám félvállról, az biztos. - Leszámítva, hogy amíg a másik munkámat végzem, tudod, a mentőzést, addig velem kell majd tartanod. Hacsak nem találunk arra az időre másik testőrt neked. Csak mert nem szívesen hagynálak felvigyázó nélkül, bajkeverőkém – vigyorodom el, mert szórakoztat, hogy már úgy beszélek róla, mintha egy gyerek volna, aki mellé bébiszitter kell. Elvicceljük a dolgot, de azért el tudom képzelni, hogy tényleg vonzza a balhékat, tekintve, hogy nem először vettem kezelésbe az utóbbi időben.
A szórakozásunk első állomásához érve felvesszük a nemesi szerepünket, ami igazán érdekessé teszi a szitut, hiszen még sosem uralkodtam egy egész bár felett. Ám közben eltűnődöm, hogy vajon mi lehet Dorian valódi foglalkozása – ha egyáltalán dolgozik valamit, és legálisan, mert ugye bajkeverőknél sosem tudni. Azt hiszem, én el tudnám őt képzelni egy ilyen hely sokkal hétköznapibb, kevésbé királyi vezetője szerepében is, vagy simán egy pultosnak, vagy egyéb formában szorgoskodni vendéglátásban. Kivéve ha az adott hely valami felkapott és puccos étterem, vagy ahhoz hasonló... Legalábbis én hamarabb lennék képes vizualizálni, ahogy részegeket szórakoztat a pult mögül egy kisebb kocsmában, mint hogy egy sznob társaságot szolgálna ki valahol. Persze abszolút lehetséges, hogy baromira mellélőttem ezzel.
- Öhm... nem – ingatom a fejem határozottan, miután néhány pillanatig szemrevételezem az erősen ittas állapotú, már meglehetősen homályos tekintetű fazont, akire Dorian utalt. - Én három kör után is igazi hercegnő vagyok, csak talán egy kicsit harciasabb és még ennél is többet jár a szám – vonom meg a vállamat nevetne, bár úgy direkt, egy-két fotót leszámítva, még nem találkoztam magammal részegen, de hát mégis csak kékvérű vagyok, nem igaz? Tuti, hogy becsípve is szórakoztatóbb vagyok, mint a pultot támogató „vetélytársam”.
A titkaimnak kiteregetése okán szóba kerülő vadászathoz egész konkrét elképzeléseim vannak, amihez külön hacuka jár, meg lasszó, és a többi, az egésszel közben már kezdek nagyon elrugaszkodni a valóságtól, mintha tennék egy kiruccanást Fantáziaföldre. Nem csoda hát, hogy Dor máris megadja magát. - Helyesen teszed – nyugtázom mégis bólogatva, komolyságot csempészve a folytonos vigyorgásunkba. - Nem mintha riogatni szeretnélek, de hát egy lasszóval szemben aligha tehetnél bármit  – vonom meg a vállam, aztán kicsit mégis elnevetem magam.
- Valójában nem szeretnék én lenni az, aki összetöri az álmaidat, hogy megfejted azt a dalszöveget, hiszen ha már mintákat látsz, meg felfedezted bizonyos hangok ismétlődését, akkor talán mégis jó irányba haladsz. Csak tudod... nem szeretném, hogy csalódás érjen, szóval mindenesetre ne éld bele magad túlzottan... - Fene tudja, talán kiderül, hogy ez is olyan lesz végül, mint a Gyűrűk urában a tündék saját nyelve, amit világszerte több százan, vagy ezren beszélnek, ha jól tudom. Ken Lee-nek is lehetnek fanatikus rajongói a világban, akik szívesen kapnának az alkalmon, hogy magukévá tegyék a teljes szöveget, ha Mr. Lester megfejti a számukra. Ha ez megvalósul, akár még a duettre is felhívást nyer, ahogy reméli.
Az élet nehéz, még nehezebb megtalálni a legtökéletesebb pasit, hisz annyiféle kritérium van, aminek meg kell felelnie az illetőnek, de hajlandó vagyok súgni egy kicsit Doriannek, hogy versenyképes maradjon. Az meg persze egyikünket sem tart vissza a téma további boncolgatásától, hogy továbbra is csak egy nagy rakás baromságot hordunk össze. Aztán a pasi kijelenti, hogy unalmában az orosz himnuszra szokott sztepptáncolni, amire már nem tudom tartani magam, és hátravetett fejjel muszáj felnevetnem.
- Igazi főnyeremény vagy, Dorian. Úgy rémlik, ezt ma már mondtam korábban is, de most bebizonyosodott. Remélem, egyszer megtisztelsz engem azzal a fantasztikus lehetőséggel, hogy ha rád tör az unalom, előbb szólsz nekem is, hogy a saját szememmel láthassam a produkciódat, mielőtt belekezdenél... - jegyzem meg kiskutyaszemekkel, amelyet már volt huszonhét évem tökélyre fejleszteni, szóval kétlem, hogy képes lenne nekem ellenállni.
- Korábban még vacilláltam, hogy a választottamat vagy a Titanic betétdalát énekeljem-e el – kommentálom a gyors dalválasztásom miatt ért aggodalmát - ám miután már kiderült, hogy immúnis vagy a témára, és egyértelmű, hogy Céline Dion My Heart Will Go On dalával nem érnék el nálad nagy sikereket, maradt a másik kiszemeltem – teszem hozzá továbbra is sejtelmesen, hiszen ha már ő sem hajlandó előre elárulni, hogy mit tervez elénekelni, legyen az enyém is meglepetés.
- Ohh... nem vagy csikis? - kérdezek vissza elszontyolodva, bevetve egy drámai ajakbiggyesztést is. - Akkor mégis hogyan vegyek rajtad revánsot egy ilyen kegyetlen orvtámadás után? - tűnődök hangosan, kifejezve kétségbeesett aggodalmaimat, és közben úgy méregetem, mintha valóban azt próbálnám megfejteni, hol lehet a leggyengébb pontja.
- Evan igazából csak a mostohabátyám, de a vér nem igazán számít. Nincs más testvérem rajta kívül, csak ő van – vonok vállat komolyan, és magamban elégedetten zsebelek be egy újabb aprócska információt róla, amikor elárulja, hogy neki is van egy fivére. - Lehet, hogy nem fog őszintén felelni, ha nekiszegezed a kérdést – forgatom a szemeimet, hisz melyik nagytesó vallaná be örömmel, hogy a hugicája jobb valamiben? - De más nem majd összehozok egy rögtönzött bemutatót, és bebizonyítom, hogy igazam van – szegem fel az állam végül dacosan.
Lehet, hogy Dor nem csikis, de belőlem apró kuncogást vált ki, ahogy a tenyerembe morog és fújkálja, szóval mielőtt újabb merényleteket követne el ellenem, hamar el is húzom a kezem, és úgy fejezem be a köszöntőmet.
- Bizony, valami uralkodós cucc, ami bemutatja, hogy hogyan ne vezessük a királyságunkat. Nagyon tanulságos – összegzem számára mindazt, amit tudnia érdemes a Trónok harcáról. - Ezen kívül vannak benne sárkányok, meg kék szemű zombik, és folyton mindenki meghal.  Csak ajánlani tudom – teszem hozzá ismét elnevetve magam, mert ha komolyan nem hallott még a sorozatról, talán ez a legidiótább összefoglaló, amit kaphat róla, pedig tökre csakis az igazat mondom.
- Na jó, igyunk, mert én már hallani akarom azt a szerenádot – jegyzem még meg, és aztán én is félig kiürítem a poharamat.

raelyn & dorian

Kezdetben eléggé szkeptikusan szökik magasba szemöldököm az elhangzottakkal kapcsolatban, hiszen mekkora abszurditást élvez már, hogyha egy nő rúgja szét a hátsódat vagy a mi esetünkben megvéd? Oké, ez így nem feltétlenül állja meg a helyét, azonban fejben valahogy ez egészen máshogy játszódik le, mint ahogy azt kellene. De aztán mégis valahogy mosoly ívére kanyarítom ajkaimat, hiszen elég csak végignéznem rajta ahhoz, hogy megállapítsam mennyire bajban lenne formás hátsóm, hogyha a harci mentős ellen szegülnék egy egymás ellen vívott párbaj során. Részben ezért is mászok bele ennek az egész testőrös dolognak a részleteibe, és hozom tudtára, hogy ugyan rettentően értékelem a gondolatmenetét, azért mégis akad egy-két bökkenő itt, leginkább a zűrzavaros életmódomból kifolyólag. Ez viszont nem úgy tűnik, hogy akár egy másodpercre is eltántorítaná őt az egész szerepétől. Bólintással aprózom el szavainak összefoglalását, és előzetes reakcióm kapcsán szóban is nyilatkozok, mihelyst komolysággal ruházom fel szórakozottnak ható arcvonásaimat.
– Éjjel-nappal Rae. Jól meggondoltad te ezt? – passzolom át neki újabb kérdésemet, hiszen ha visszavonulót fúj, akkor sem lesz belőle vita, de ugyebár nem olyan fából faragták a velem szemben álló nőszemélyt. Enyhe szisszenés hagyja el ajkaimat és még el is húzom a számat, hiszen én meg a mentőzés, és az, hogy bármilyen úton-módon benyeljen a rendszer, nem igazán vagyunk jó barátok.
- Mondanám, hogy a hősködés fényesre nyalná önbizalmamat, de akkor ebben az esetben nekem is mentőssé kellene válnom arra az időre, nemde? – azért nem árt minden részletében otthon lenni, hogyha az én testi épségemről van szó. Minél jobban kilógok a sorból, annál inkább felfigyelnek rám. Nekem meg pont az ellenkezője lenne az, ami leginkább játszik. Mindenesetre, ha a megoldás a lehetetlenség felé úszik, akkor sem bánom a téma kivesézését, mert a hercegnő vigyoráért már most tudom, hogy megérte reggel felébredni.
Most, hogy lényegében körbejártuk legelső közös területünk hatalmának átvételét, úgy gondolom, nem árt az sem, hogyha a felhozatallal tisztában vagyunk. Ezért akad meg tekintetem a pultnál szenvedő tagon, majd részletezem előreláthatólag hasonló sorsunkat, melyet ő azonnal meg is cáfol. – Valóban? – csal mosolyt arcomra a heves tiltakozása, végül vélemény nélkül sem hagyom mondandóját. – Szívesen megnézném, ahogy előtör belőled a harcos amazon, és letarolod a pórnépet. – célzatosan pillantok újra a szétcsúszott alak felé ezzel is jelezve neki, hogyha ez bekövetkezik, azért örülnék, hogyha vele kezdené meg a sort. Én meg maradnék utoljára, mint a maradék, melyet már csak elcsipegetnek egy kiadós kajálás után.
Egészen csábítónak tűnik az elképzelt látványa felvázolt szerelésében, és egy pillanatnyi képszakadás is bekövetkezik ennek hatására, mert basszus, az agyamnak fel kell dolgoznia mindezt, mielőtt egyszerűen ugorhatnánk a témáról. Legszívesebben már most követelném tőle ezt a fajta módszert, minden egyes részletével együtt, de van egy olyan érzésem, hogy előbb ezt szerencsésebb lenne kiérdemelnem, mintsem toporzékolnom miatta.
- Egy lasszóval szemben?! – ugrik egy oktávval feljebb a hangom. -  Határozottan elbuknék.  – a fejemet csóválom, mintha megadtam volna magamat mindennek egyetértésem kifejezésével és még egy grimaszt is ejtek mellé, habár mint ahogyan azt korábban kifejtettem, nem feltétlenül okozna problémát, hogyha mindezt ő alkalmazná rajtam.
Összepréselem ajkaimat, hogy nehogy a végén kibukjon belőlem az amúgy is már régóta kikívánkozó röhögés, mert bár értékelem én a jó dalokat, a művészetet meg az egyéb elmezuhanásos alkotásokat, de azért meg kell húzni egy bizonyos határt, és ez a dalocska – vagy isten tudja milyen kategóriába soroljuk is ezt – azért jócskán túlmegy ezen. Ennek ellenére mégis úgy teszek, mintha már űrtudományhoz mérten másztam volna bele a dal felépítésébe, és lassan jómagam is ilyen gyagyássá válnék. – Igazad van. Jobb félni, mint megijedni…csak tudod olyan izgatott lettem. Elképzeltem, ahogyan egy színpadon állunk és ő teljes beleéléssel énekli a sorokat, én pedig becsatlakozok, mint felkapaszkodó énekes a művésznő mellé. Ah Rae, a hideg is kirázott. – játszom meg magamat, de most már nevetés is társul mellé. Azt hiszem a közönség soraiba az utánam szaglászó barmokat is meghívnám, hogy mihelyst lezajlik a produkció, azonnal vessenek véget az életemnek. Bár ki tudja. Lehet úgy vélnék, ez már önmagában is pusztító szenvedés volt.
Távol álljon tőlem, hogy bejátsszam a kemény pasast azok közelében, akik mellett önmagamat adhatom, így most sem történik ez másképp. Ezen felbuzdulva hozakodok elő neki az egész táncos-éneklős hobbimmal, ha már a filmipar klasszikusai miatt súlyos hanyatlásnak lettem ítélve. Ez viszont úgy tűnik egyenesen a nyerőszériába dob fel a teljes süllyedés előtt, így pedig nincs más dolgom, mint jót mosolyogva fogadni szórakozott reagálását az újabb baromság-löketemre.
- Eszemben sem jut mást csinálni, mint kihívni a mentőket, mielőtt belevágnék ebbe az egészbe. Tudod, ezek után egyenesen vihetsz is oda ahová való vagyok. – vonok vállat egyszerűséggel megfűszerezve azt, hiszen ha így jobban belegondolok, fel sem tudnám idézni az orosz himnuszt, és a tánctudásom a szteppre sem feltétlenül terjed ki. A 2-0 arány nem egészen jó, ha az a tudatlanság javára billenti a mérleget.
Kíváncsiságom egyből eluralkodik rajtam, miután kijelenti, hogy már megtalálta a megfelelő dalt, habár ezzel én sem vagyok másképp. Ennek ellenére jót vigyorgok mikor újra a Titanic kerül a téma középpontja, csak most a muzikálisabb oldaláról járjuk körbe azt. – Jó döntés. Fapofával élvezni a műsort sosem eléggé kielégítő, és ha már a film nem váltott ki belőlem semmit, miért kockáztassunk a dallal? – menetelek végig én is ugyanezeken a gondolatokon, mindeközben egy másodpercre sem levéve tekintetemet társaságomról, leginkább már csak azért sem, hogy megfigyeljem reakcióját, amikor bejelentem neki, nem ér el semmit sem azzal, ha így lép fel ellenem.
- Bocs, de ilyen beállítással nem rendelkezek.  – húzom el a számat, és még sóhajtok is egyet, mintha bocsánatkérésem őszinte lenne. – Most komolyan magam alatt vágjam a fát? A fantáziádra bízom mivel támadsz vissza. Mi abban az élvezet, ha tudom? Fel is készülhetek rá. – osztom meg vele véleményemet erről az utolsó szavakat suttogva, mintha szeretném eltitkolni magam elől a nyilvánvalót.
Érdeklődve hallgatom a bátyjáról szóló információkat, és nem vagyok rest magam is hozzáadni a sajátom létezését, ha már így felhozakodott ezzel. – Mostoha vagy sem, itt már tényleg nem sokat dob a latba. – teszem hozzá, végül csak egyszerűen elmosolyodok az elhangzottakra. – Tudod mit? Ne is legyen őszinte. Én szívesebben nézném meg azt a bemutatót. – kacsintok egyet, és most beleiszok a rendelt italomba, miközben ő arról a műsorról mesél. Hümmögéssel egybekötve bólogatok, mintha úgy nagyjából képben lennék, habár fogalmam sincsen, miről beszél.
- Igazi játszótéri mókának hangzik. Főleg a sárkányos rész. – rukkolok elő azért a véleményemmel, de nem is kell kétszer kérnie arra, hogy újra megemeljem a poharamat, és miután tartalma megszűnik létezni, kezemmel jelzem a pultos srácnak a második kört. Nekem viszont annyira nem létszükségletű az ital ahhoz, hogy dalra fakadjak, így még egy kósza pillantást vetek a listára, majd kiürítem zsebem tartalmát és a benne lévő aprókat az asztalra helyezem, mielőtt kimászhatnék a bokszból.
- Csak a biztonság kedvéért. – teszek egy lépést közelebb hozzá, mutatóujjamat pedig állára helyezve kényszerítem, hogy a szemeimbe nézzen. – Másnak nem engedem, szóval használd ki.  – tartom vele a szemkontaktust, és egy kósza tincset igazítva a füle mögé szökkenek át a színpadi részhez, és támaszkodok meg a zenegépnél, hogy kikeressem a megfelelő dalt. Kisebb kutatás árán sikerül ráakadnom, és már veszem is a kezembe a mikrofont, hogy Backstreet Boys – I want it that way című szám első felcsendülő dallamai után belevágjak a szövegbe, a ritmussal együtt bevetve egy odapasszoló csípőmozgást, miközben egy pillanatra sem hagyom figyelmen kívül Raelynt.

I want it that way.xddd |     | 1182