Egy hét. Egy kínkeservesen hosszú hét áll mögöttem, amióta legutoljára találkoztam Raelynnel. Ebben az időszakban azonban mást sem tettem csak időt hagytam neki és néha próbáltam beszélgetésbe elegyedni vele - ami többnyire sikertelenségbe fulladt -, de döntésre nem jutottam azt illetően, hogy milyen mentséget hozzak még fel a hibáimra. Talán nem is létezik már ilyen. Egyszerűen kiterítettem a lapjaimat, az összes kártyámat felforgattam és most csak abból gazdálkodhatok, amit magamnak okoztam. Nem léphetek vissza a múltba és ismételgethetem a történteket, hanem azon kell lennem, hogy egy olyan jövőképet formáljak, amelynek már ő is a részese. Ahhoz viszont, hogy ez létrejöjjön, tepernem kell, mégpedig nagyon. Le kell nyűgöznöm, el kell hitetnem vele, hogy több titkot már nem őrzök ennél - és valójában tényleg nincsen már semmim -, ezért ha ismételten úgy dönt, hogy a társaságom továbbra is kedves számára, akkor több meglepetés nem éri majd. Ehhez viszont kevésnek bizonyulnak a szavak és ezt abban a pillanatban is tudom jól, ami közben majd szétvet az idegesség, hiszen a nyamvadt telefonomon beállított időzítő eszembe juttatott egy olyan programot, amire még akkor tettem ígéretet neki, amikor még mindig szép és jó volt közöttünk. Ami pedig engem illet, tartom magamat az adott szavamhoz. Túl sokszor tettem keresztbe az embereknek vagy hitegettem őket olyanokkal, amelyeket már abban a pillanatban tudtam jól, hogy eszem ágában sincs megtenni, de ahogyan az életem változik, úgy magam is igyekszem lépést tartani vele. A szekrényemet túrom át valami sportosabb szerelésért, de már régóta nem jártam a konditerem felé, habár az idegesség naprakészen tartja a testfelépítésemet. Az egyik percben még a lányomért aggódok, a másikban a bátyámmal lefelé tendáló testvéri kötelékünkért, a harmadikban meg azért, hogy nehogy kicsússzon a kezeim közül a lehetőség, hogy Raelynt visszakapjam. Már lassan, de körvonalazódik egy terv a fejemben ezt illetően, de még nem szántam rá magamat, hogy meg is lépjem. Viaskodok az érzéseimmel, harcban állok a gondolataimmal és ezek egyvelege bőven elég ahhoz, hogy egy percre se unatkozzak.
A tűzoltóság épülete helyett a parkot jelölték ki a rendezvény megtartásához. Ha az emlékezetem nem csal, ezen a napon a rendőrök és a tűzoltók mérik össze tudásokat és én értelemszerűen Raelynnel karöltve az utóbbihoz fogok tartozni majd. Lényege a napnak, hogy mindkét csapatot egy nagyobb cég szponzorálja és egy-egy szervezetet kiválasztanak, amire a végén adományt fordítanak. Nekünk csak az a feladatunk, hogy minél nagyobb összeget gyűjtsünk össze és megnyerjük a csapatunknak ezt a napot. Most, hogy ennyire összecsaptak kettőnk felett a hullámok, érdekes lesz ezt kivitelezni, de remélhetőleg vagyunk annyira értelmesek, hogy félretesszük nézeteltéréseinket arra az időre, amíg ezt összehozzuk a csapatnak. Mindenesetre legszívesebben elásnám magamat a tetteim miatt és elő sem bújnék, amíg ő úgy nem gondolja, hogy érdemes vagyok a felszínre jönni.
A nyüzsgés már egy utcával lejjebb is kitűnően hangzik és a kocsimat is valahol ennek a környékén sikerül csak leparkolnom. Civilek, egyenruhások és bámészkodók is a park köré tömörültek, hogy részesei lennek a több pontból álló versenynek, melynek pontos részleteit gondolom csak a kezdés előtt kapjuk meg. Van bennem egyfajta félsz is, ahogyan egyre közelebb kerülök a tömeghez. Vajon Rae mesélt rólunk a többieknek? Másképpen fognak tekinteni rám, mint a legutóbbi alkalommal, amiért rosszat okoztam neki? Nem tudhatom, ez viszont nem tart vissza attól, hogy megközelítsem őket. Átverekedem magamat a nézelődök során és ekkor veszem észre Őt a többiekkel együtt és esküszöm, ha nem magam tapasztalnám meg, akkor hülyének nevezném az illetőt, aki az állítja, teljesen tisztában van azzal milyen érzés, amikor lelassul az idő és a szíve ott marad abban az egy momentumban. A haja más lett, szőkébb árnyalatokban pompázik, de még mindig az egyik leggyönyörűbb nő, akivel valaha volt szerencsém találkozni. Észre sem veszem mennyire leragadtam, csak akkor amikor valaki véletlenül, de meglök hátulról és arra késztet finoman, hogy húzzak már a francba az útból. Ő neki is sikerül észrevennie és miközben elindulok felé, két kezemet védekezően a magasba lendítem.
- Eszembe jutott, hogy korábban megígértem a társad leszek ebben és tartom a szavamat. - magam védelmére kelve magyarázom el gyorsan ittlétem okát mielőtt elküldhetne melegebb éghajlatra, de ebben a pár másodpercben annyi mindent mondanék neki, ami emberileg nem hiszem, hogy lehetséges. - Benne vagy, hogy félretegyünk mindent addig, amíg itt vagyunk és egy csapatként működjünk? - teszem fel kérdésemet, de a szívem a torkomban dobog és egyszerűen képtelen vagyok levenni róla a tekintetemet. Mintha percek leforgása alatt próbálnám bepótolni az egy heti kihagyást azzal, hogy magamba iszom a látványát és elraktározom. A függőség átka. Ha egyszer valamire rászoksz, onnantól kezdve másra sem tudsz nézni és valószínű én sem érzek most másképpen, hogy ismételten a közelébe lehetek.

Történetesen ötletem sincsen mibe sétálok bele azzal, hogy korábban rábólintottam erre a programra. Akkor másabbak voltak a körülmények. Jól kijöttünk egymással, szinkronban voltunk, most azonban azt se tudnám megmondani, hogy egyáltalán látni akar vagy sem. Bár a tippem az utóbbit emelné ki válasznak, az a mocsok remény, ami belülről ösztönzi az embert, épp az ellenkezőjét igyekszik elhitetni velem. Utoljára talán az iskolai testnevelés órák keretében vettem részt ilyen versenyeken és mivel ezen az egy órán kívül aligha érdekelt más tantárgy, ezért mindig a dobogón végeztem a legvégén. Ennek viszont már jó pár éve és azóta sok minden történt. A különféle szerek nem segítettek abban, hogy megtartsam régi formámat, jóllehet miután kikerültem abból a mókuskerékből, igyekeztem visszanyerni magamat több-kevesebb sikerrel. A fegyverekhez értettem és a közelharchoz sem voltam sík hülye, de ha itt nem egy vadnyugati fegyverpárbajt kell imitálnunk vagy egy illegális ketrecharcban részt venni, akkor magam sem tudnám előre megjósolni hogyan fogok szerepelni. Mégis nem ez az, ami a legfőbb aggodalmat okozza, hanem az a személy, aki túlságosan meghatározóvá vált az életemben meglehetősen rövid idő alatt és a kettőnk meghittnek nem nevezhető kapcsolata. Képtelenség volt őt elérni ebben az egy hétben és igen, megígértem neki, hogy hagyok időt az elhangzottak átgondolására, mégis úgy éreztem belehülyülök, ha nem hallom a hangját vagy valami választ, amit elraktározhatok magamnak, mint valami reményt arra, hogy nem szúrtam el teljesen. Ennek hiányában azonban az idegösszeomlás kerülget, ahogyan megérkezek a sportesemény helyszínére és csak percek elteltével veszem a fáradtságot, hogy csatlakozzam a többiekhez, noha a tőlem megszokott viselkedéssel ellentétben most egyáltalán nem vagyok késésben. A tömegben elvegyülni szinte megváltásként hat rám, mégis ahogyan észreveszem Őt nem messze jelenlegi helyzetemtől, úgy érzem, mintha a körülöttünk lévők rohamosan a semmibe vesznének. Szinte érzem, ott kiabál bennem az a jövőkép, hogy most fogok jó nagy hülyét csinálni magamból mindenki előtt, mégsem tudom irányítani lépéseimet, amelyek egyenesen és ösztönszerűen közelítik meg azt a nőt, akit nem tudok és nem is akarok kitörölni a gondolataimból. Nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy bocsánatot kérjek vagy az utánalévő állapotot kezeljem, így egyszerűen csak azzal hozakodok fel ami legelőször eszembe jutok és közben abban reménykedem, hogy nem kér a távozásra. Hadaró szavaimat gondolataim formálják, melyeknek elmondását követően csak Őt figyelem, mintha hónapok teltek volna el legutolsó találkozásunk óta. A fenébe is, rohadtul hiányzott!
- Úgy emlékszem nem kellett kétszer kérned rá. - kutakodok emlékeim között és egy enyhe vállvonás is becsúszik, noha ez csak a látszat, mert olyan feszült vagyok, hogy szinte meg tudnék semmisülni itt az emberek között. - Megígértem Rae és pofátlanság lett volna, ha visszatáncolok. Amúgy is rám fér már, hogy valami jót cselekedjek. - egyik lábamról a másikra helyezem egyensúlyomat, kezeimet pedig zsebeimbe mélyesztem. Na ne már, hogy zavarba vagyok! Mi a franc?! Ez nem az a pillanat, amikor vissza az időbe játékot játsszunk és tizenéves kamasszá formálom magamat, aki attól megsemmisül, ha megfújja a szél. Esetleg közkívánatra nem kaphatnék még egy olyan ütést, mint legutóbb? A pontos helyét is megmutatnám, csakhogy észhez térítsen. De hogyan is lehetnék a józan valómnál, hogyha Ő így néz rám? A válasz egyszerű: sehogy.
- Oké.. - dünnyögöm magam elé, mintha ez olyan értelmes riposzt lenne a részemről, aztán abbahagyom a föld meg a levegő és az emberek kémlelését, hogy tekintetemet arcának vonásaira vezessem. - Jól áll a szőke... - biccentem enyhén oldalra a fejemet. - ..meg a lila is. Tetszik. - hű öcsém, ha most részt vennél volna valami csajozós szövegekből álló versenyen, biztos a zsűri az asztal alá röhögte volna magát. Ennél bénább már nem is lehetnél. Azért egy mosolyt is kikényszerítek magamból, hogy enyhítsem ennek a sok összehordott baromságnak az élét, de mielőtt önként elásnám magamat a földbe a megmenekülés érdekében, Anne csatlakozik hozzánk, így most már csak azzal törődök, hogy megtartsuk a közöttünk lévő jó viszony látszatát. Hátha a végén annyira belejövünk, hogy magunk is elhisszük túl vagyunk a nehezén. Egy köszönéssel indítok, aztán csak-csak kinyögök valami értelmesnek tűnő szöveget.
- Ja..hát sikerült átszerveznem a programjaimat. - megdörzsölöm tarkómat és bár annyi gondolat kavarog bennem, hogy egy egész medencét képes lennék megtölteni vele, mégsem tudom visszafogni mosolyomat. - Valóban? - kérdezek vissza ez elhangzottakra és teszek egy lépést közelebb Raelynhez. Önök is hallják mennyire megvadult ez a ketyegő a bordáim csapdája között vagy csak én fogok halláskárosult lenni a nap végére? - Ha csak rajtam múlik, nem engedem, hogy elmeneküljön innen. - a két vállára simítom kezeimet és cinkos mosolyt ejtek Anne felé. - Nem kell bemutatni mire képes. Engem is másodpercek alatt képes lenne hatástalanítani. Még szerencse, hogy nem harcolom ki magamnak. - Hazug dög! De szokták mondani, hogy amiről nem tudunk, az ugye nem is fáj. Már akinek. - Mivel is fogunk kezdeni amúgy vagy még nem kaptátok meg a programot? - tekintetem hol Raelynre, hol pedig Annere siklik, noha sokkal többet időzök el Raelyn vonásain. Jól átgondoltam én ezt az egészet?

Ez nagyon nem jó ötlet. - hangzik el legalább századszorra is mantraként ez a pár egymás mellé pakolt szó azokban a másodpercekben, melyek keretbe foglalják a Raelyn felé közeledő lépteimet. Nevetséges mennyire gyámoltalannak érzem magamat, holott éppen az ellenkezőjével kellene előrukkolnom, mégis olyan vagyok, mint egy hülye gyerek, aki a saját hangját képtelen megtalálni anélkül, hogy ne kapna sírógörcsöt haszontalan próbálkozásai közben. Nehéz megragadni egy szóban ezt az érzelmi rengeteget, ami lezajlik bennem. Részben hibaként, őrültségként élem meg az ittlétemet, hiszen megígértem, hogy időt hagyok számára. Teret engedek, amíg maga nem dönt úgy, hogy képes lesz ismételten szembenézni a képemmel, ehelyett viszont itt állok előtte és olyan ígérettel hozakodok elő jelenlétem magyarázataként, amely már elavultnak is tekinthető akár, ha a kapcsolatunk állapotát vesszük figyelembe.
- Mindent a csapatért, igaz? - mosoly rajzolódik ki képemre, hiszen már lassacskán elhittem, hogy nekem örül, de aztán gyorsan kijavította magát, mielőtt akár egy aprócska reménysugár is felüthette volna a fejét bennem. Végül is, tegyünk úgy, mintha ez rendjén lenne és nem emésztene fel egyikünket sem a másik jelenlétének tudata. Meglehet én vagyok, aki teljesen megtébolyult a kinti levegő hatására, de valahol mélyen még mindig él bennem egy kis ösztönzőként cincogó hang, amely maradásba bír és arra, hogy gyenge bókokkal lássam el a velem szemben állót, aki sokall gyönyörűbb annál, mint amennyit helyesnek vélek megosztani vele.  
- Ez tagadhatatlanul így van, bár nekem a szőke nem állt volna jól. - merengek el egy mosollyal is megfűszerezve kimondott szavaimat, hogy oldjam a kettőnk közötti labda nagyságú feszültséget, amely egyre nagyobbra és nagyobbra növekszik, amíg úgy centik választanak el minket egymástól. Szeretem a kihívásokat. Határozottan éltet az adrenalin, így szívem szerint akár megpróbálhatnám azt, hogy közelebb merészkedek hozzá, hátha azzal még nem rontok el mindent. Mégsem teszem, helyette csak a zsebeimbe mélyesztem két mancsomat és arra várok, hogy a föld nyeljen el, ha már a gondolataim képtelenek maguktól gödröt ásni gazdájuk alá. Azzal is tisztában vagyok, hogyha a későbbiekben szeretnék elkerülni a felesleges kvízkérdéseket a kapcsolatunkban beállt változásokról, akkor nem árt majd úgy tennünk, mintha minden szép és jó lenne. És bár az esély megvan rá, hogy belepusztulok a folyamatba, mindig is voltam annyira mazochista, hogy ezt elviseljem.
Anna érkezése ment meg minket a továbbiakban, és bár próbálok hű maradni önmagamhoz és beszélgetésünkbe belecsempészni egy-két általam formált véleményt is, mégis hazugságnak hat minden, amelyet csak kiejtek a számon. Mintha neonfeliratként lenne a homlokomra vésve, hogy: egy szavát se hidd a rohadéknak!, holott sosem aggasztott korábban az, hogy mások képébe hazudjak, most viszont rettentően dühít. Úgy tűnik nem csak szépségei, de árnyoldalai is vannak annak az állapotnak, ha az ember fia önszántából jó útra akar térni. Amíg beszélgetésünk zajlik, kezemet Rae vállán pihentetem, hogy ezzel is bebiztosítsam magunkat a felesleges kérdésektől való megmeneküléshez, de mihelyst a veszély úgymond elhárul, elengedem Őt, nehogy kényelmetlenül érezze magát közelségemtől.
- Csak a hölgy után. - előreengedem és összeszedem a lehető legmélyebbről megmaradt jelenlétemet is ahhoz, hogy ne tévedjen el tekintetem a derekánál lejjebb, ezért inkább a környezetünket pásztázom. Eddig is ennyi fa volt a környéken vagy csak én maradtam ki egy egész változásnyi folyamatból? Már éppen azon vagyok, hogy ez tőle is megérdeklődjem, de inkább elhessegetem ezt a gondolatot, hiszen az egy újabb lökés lenne afelé a mély szakadék felé, ahonnan félő, egykönnyen nem lesz lehetőségem visszamászni a felszínre.
A rajtszámom megkapása egyszerű folyamatként zajlik le, bár egy örökkévalóságnak tűnik, miközben Raelyn megpróbálja a hátamra illesztgetni azt és próbál kevesebb érintést vinni ebbe a műveletbe. - Sikerült megbélyegezned? - pillantok hátra rá, de ő maga biztosít afelől, hogy a továbbiakban nem fogok elveszni, hiszen elég csak a számomat kiabálni ahhoz, hogy rám leljenek. Valljuk be, a való életben ez nem jönne annyira jól.
Enyhén magasba szökik a szemöldököm a feladatok ismertetése alatt, noha a mellettem álló lány jól szórakozik ezen. Kérhetnék még egy tucatot ezekből az értelmes feladatok felsorolásából? Úgy érzem nem hallottam még mára eleget a nevetését.
- Hogy készen állok-e? - már a feltételezés is sértő hangnemben teszem fel kérdésemet. - Úgy érzem, erre a feladatra születtem. - megengedek magamnak egy mosolyt, majd lassan odasétálunk a személyre szabott talicskánkhoz, hiszen hamarosan a verseny is kezdetét veszi.
- A tökhintója előállt, kisasszony. - a kezemet nyújtom felé, hogy segítsek ezáltal neki a beszállásban és mikor biztosra megyek abban, hogy kényelmesen elhelyezkedett - már ha ez egy talicskában bárhogy is kivitelezhető - csak akkor állok be én is a helyemre. A visszaszámlálás elkezdődik és tömeg most egyként gyűlik össze a versenyzők köré, hogy megnézze nyereségünket és bukásunkat is egyaránt. Én elszánt vagyok, egyben nem éppen a legjobb, ha versenyekről van szó. Túlságosan is komolyan veszem, de most talán higgadtan leszek képes kezelni.
- Megcsináljuk, ba..Rae. - ez az utolsó és egyben majdnem elrontott megszólítással történő szavam neki mielőtt megkezdődhetne a verseny, amely alatt inkább a pontszerzésre, mintsem a felesleges beszédre koncentrálok. Na meg az sem árt, hogy némiképpen figyelmen kívül hagyjam a többieket.

Nem mondanám, hogy teljes mértékben sikerül ellazulnom most abban a helyzetben, amibe belecsöppentünk. Egyszerűen tartok attól, hogy elszúrom még jobban és a képembe vágja, hogy többet látni se akar. Ezért ha közeledek, akkor is csak óvatosan, jóllehet ez bőven megnehezíti az a tény, hogy a környezetünk még mindig abban a tudatban él, hogy a dolgok jól alakulnak közöttünk. Bár ez lenne a mostani helyzetünkre is az igazság, de azt jó jelnek veszem, hogy a feltűnésem után pár másodperccel nem ugrott a nyakamnak, hogy megfojtson, amiért volt pofám ide tolakodni a történtek után. Ezért meglapulok és kiélvezem azt a pár órát, amikor újra a közelében tudhatom magamat anélkül, hogy csak még nagyobb galibát okoznék kettőnk között. Ennek a tudata viszont túlságosan elvakít ahhoz, hogy akár egy másodpercre is hajlandó legyek számításba venni az igazságot.
Jóllehet a magamnak bemagyarázott terveim hatásosnak bizonyulnak, mégis olyan vagyok, mint aki most találkozik először nővel az életében és aligha tudja, hogy milyen értelmes szöveggel nyűgözze le. Ezekkel viszont általában az a probléma, hogy a visszájára sülnek el, mégis az arckifejezését elnézve nem ezt érzem és ez valahol felbátorít ahhoz, hogy folytatásra biztassam magamat, melyre az is rásegít, ahogyan egy kis időre elveszünk a másik vonásaiban. Mégis mit művelünk mi egymással? Létezik erre értelmes magyarázat azon kívül, hogy bizonyára ilyen módon büntetjük a másikat? Mert ha igen, nekem túlságosan elvették az eszemet jelen pillanatban ahhoz, hogy rátaláljak.
Érdeklődésem nem hagy alább a mai programmal kapcsolatban, ami úgy tűnik előre megtervezett feladatokból áll össze és amelynek tétje igenis nagy, tekintetbe véve kik vannak a helyszínen. Fel is merül bennem a kérdés, hogy én mint városi suttyó mit rontja itt a levegőt, de aztán ránézek a közelemben lévő lányra és rájövök, hogy igenis nyomós indokom van az ittlétre.
- Nem bírná el a lelkiismeretem, hogyha végül a nap végén mentőexpedíciót kellene tartani miattam. - már megint a hülyeségen járnak a gondolataim és még egy bugyuta mosoly is odarajzolódik a képemre. Ha eddig nem találtak rám, hogy kicsináljanak, akkor elásom magamat én, mert ez már szánalmas, amit művelek. Ezért, hogy minél gyorsabban visszatérjek normális énemhez - létezett az valamikor is? - inkább a feladatunkra figyelek és arra, hogy minél többet fogjak fel belőle. Bár eléggé nehézkesnek bizonyul, amikor egy angyal próbál elcsábítani már a létezésével is. Gyorsan ki is fejtem véleményemet a feladattal kapcsolatban és bár én tényleg próbálkozom, hogy jól viselkedjek, de ha igy mosolyog rám, nem feltétlenül ígérhetem, hogy nem lesznek ennek következményei.
- Ennyire hihetetlen, hogy derült égből villámcsapásként ráleltem létezésem értelmére? - kérdezek vissza, mielőtt besegíthetném őt a talicskába, olyan szinten eladva azt, mintha valami új szériás kocsit próbáltatnék ki vele. Bizonyára az utóbbi kényelmesebb lenne, mint ez.
- Mulan.. - ismétlem el magamnak is a válaszát, mielőtt megoszthatnám vele a sajátomat. - Ha jobban belegondolok, ő neki volt ilyen amazon természete, mint neked. - gondolkozok el kicsit cukkolva őt és abban reménykedem, hogy nem most kevertem össze a meséket, mert nem örülnék neki, ha rajtam gyakorolná a harcosabb énjét. Bár...ha bizonyos körülményeket és helyszíneket kicserélünk...átgondolhatnám ezt még egyszer?
Ám majdnem sikerül elszólnom magamat, de még időben észhez kapok, hogy ez most nem az egyik vágyálmom és gyorsan fel is ébredek, hogy aztán elterelve a figyelmemet a meggondolatlan szövegelésemről most inkább a feladatra és annak teljesítésére figyeljek. Neki is vágunk ennek és bár eleinte eléggé bénának bizonyulunk, aztán csak ráérzünk mit meg hogy kell. Érzem, hogy a versengés iránti elhatározásom egyre jobban elhatalmasodik rajtam, de mielőtt elégedetté is tenném ezt az énemet, egy kis baleset jön közbe és Rae a földön köt ki ennek hatására.
- Basszus.. - nyögöm ki. - Jól vagy? - ő ugyan jót nevet rajta, de engem jobban leköt, hogy aggódjak érte, viszont nem úgy látszik, mintha maradandó sérüléseket szenvedett volna.
- Ne is pörögj ezen, majd a második feladatnál letaroljuk őket. Na add a kezed.. - nyújtom felé a sajátomat és fel is segítem őt, hogy aztán tök természetesen a háta mögé lépve leporoljam őt, míg végül rá nem eszmélek arra, hogy mit művelek.
- Bocs.. - szólalok meg első körben és gyorsan meg is magyarázom tetteimet. - Most már tiszta vagy mindenhol. - köszörülöm meg a torkomat és még megszerezve a pár mindenhova guruló labdát indulunk vissza, hogy felkészüljünk a következő műsorszámra.
- Úgy tűnik ezt a versenyszámot a rendőrök nyerték, de ne törjön le ez senkit, mert ez még csak a kezdet. Mit szólnátok egy kis falmászáshoz? - jön a felkonferálás a szervezők részéről. - A párokból az egyik felmászik, majd megszerzi a fent lógó kis zászlót, majd csere. Értelemszerűen, aki a legtöbb zászlót gyűjti a legrövidebb idő alatt, az a csapat nyer. Készen álltok? - a tömeg nyüzsgésbe kezd ennek hatására, én pedig Rae felé fordítom a tekintetemet.
- Nem félsz a magasba? - érdeklődésemet egy incselkedő mosollyal is megspékelem, miközben a következő helyszínünk felé hátrálok.

Valahol még mindig szeretném elhitetni magammal, hogy minden a régi módon alakul közöttünk, holott tisztában vagyok az igazsággal. Kifogásnak tökéletes volt ez az egész esemény ahhoz, hogy újra lássam őt, de igazság szerint jobban örültem volna annak, ha tudunk beszélni egymással. Annak ellenére, hogy nem voltam hozzászokva ehhez, a beszélgetéshez, az érzéseim kiadásához vagy úgy összességében konfrontálódni olyannal, aki fontos, mégis most ezt akartam elérni. Tisztázni hányadán állunk egymással a kimondott titkok után. Sok bizonytalanságot és kérdést hagyott hátra legutóbbi találkozásunk, ez pedig olyan, aminek elfogadását nem feltétlenül kezeltem jól.
Eleinte próbálok önmagamhoz hű maradni és oldani a feszültséget és valahogy ő is ezt teszi, jóllehet mindketten tudjuk, hogy ez mennyire nevetséges tőlünk és közel sem annyira valódi, mint amit korábban birtokoltunk, megjátszani ezt mások előtt viszont még nehezebbnek hatott. Az első akadályokat viszont úgy tűnik könnyen legyűrtük, már amennyire a jelenlegi helyzetünket vehetjük annak.
- Mindig akad egy második lehetőség, mi? - kérdezek vissza ha már a lehetőségeknél tartunk, de azért nagy részben a környezetünk okozta pillanatok részese is vagyok, nehogy a végén még lemaradjunk a feladatokról. Ennek ellenére nem hagyom figyelmen kívül a válaszadást sem, ami végül egy olyan témához vezet, melynek hatására arcom vonásaira semlegesség költözik.
- Behoztam a lemaradásomat, ami azt illeti. - egy pillanatra kapom csak el tekintetét, hogy aztán végül felmérhessem az ezzel a váltással felszínre csalt reakciót is, de amit látok, nem több, mint amit eddig is sejtettem. Még jócskán nem vagyunk túl a nehezén. Ez viszont csak még inkább elmélyíti bennem azt az érzést, hogy helytelen az ittlétem. A verseny viszont az én elhatározásom mellett is megy tovább, ezért azzal biztatom magamat, hogy a jó ügy érdekében képes leszek megregulázni ellenérzéseimet. Erre viszont az első versenyszám is rásegít, amelynek menete meglehetősen elvonja a figyelmemet az elkalandozó gondolataimról és csak arra hagy időt, hogy a versengési lázamat éltessem. Ugyan csúfosan belebukunk, aminek végén még Raelyn is a földön köt ki, én pedig megindulok felé, hogy felsegítsem őt. Jóllehet egy kissé átlépem közben azt a határt, amit nem feltétlenül kellene feszegetnem.
- Csak a dolgomat végzem, ennyi az egész. Egyetlen lánynak sem kellene porosan mászkálnia a tömeg előtt. - mosollyal nyugtázom az elhangzottakat, amely a kérdésének hatására csak még inkább elmélyül. - Nem vagyok a szakértője..de gondolod akad itt valaki, aki rászorul erre? - körbetekintek és bár a gondolataimat ide-oda elkalandoznak a tőlünk nem messze tanyázó rendőrnők láttán, végül csak visszatérek a pillanatunkhoz. - Ennyi zsaru között nem lenne jó kihúzni a gyufát. Még a végén én lennék elporolva. - halkítom le a hangomat, hogy csak ő hallja, de mivel a kötelességünk elszólít, ezért véget kell vetnünk szellemes eszmefuttatásunknak, hogy helyette a verseny következő számában vegyük ki a részünket, hátha ott sikeresebben járunk el, mint az előzőben. Nem tudom miképpen alakul majd ez az egész, de hogy is szokták mondani? Ha jót teszünk, saját magunk is jobban leszünk? Talán ez a logika most is segít.  
- Még szép! Máskülönben milyen partner lennék? - végigfut tekintetem az előttünk lévő monumentális falon, de amikor közelebb lépnek, hogy eligazítsák rajtam a szerelést, megrázom a fejemet. - Kösz, de megoldom egyedül. - azzal magamra erősítem a korábban már betanult mozdulatsorokkal a szerelést. Volt már rá precedens, hogy kikapcsolódás gyanánt a falmászást választottam, ezért némi tapasztalatom akad benne. Bár elég sanszos, hogy a kimaradt idő alatt berozsdásodtam. Ugyan már készen állunk, viszont még van egy kis időnk a mászásig. Raelyn pedig úgy tűnik kihasználja mindezt és a barátnőjével történő véletlen találkozásunkat hozza fel.
- Ja..sikerült vele összefutnom múltkor. Téged kerestelek, de őt találtam otthon, aztán elbeszélgettünk erről-arról. Kedves lány. - túl sok mindenbe nem avatom bele, helyette most én is egy kérdéssel fordulok felé. - Mi a helyzet az exeddel? Még mindig körülötted ólálkodik? - a jelzést megadják az indulásra és mielőtt elindulhatnánk a fal felé, egy pillanatra rávezetem a tekintetemet. - Úgy tűnik itt az idő. Hölgyeké az elsőbbség. - mivel egy mászik a kékek és egy a mi csapatunk közül, ezért átadom neki a kezdés jogát. Úgy vélem mindkettőnk számára megalapoztuk az alap hangulatot a mászáshoz.

Tudatában vagyok annak, hogy amit kimondtam, az eléggé abszurd módon passzol a mi helyzetünkhöz is és bár a válasz egyrészről kíváncsiságot is ébreszt bennem, másrészről valahol nem is akarom hallani a választ, ha az teljesen aláássa kettőnket. Egy hümmögés hagyja el az ajkaimat kezdetben, semmi több, hiszen okosabb nem lettem a válaszából, de előrébb sem jutottam azzal kapcsolatban miképpen is kezeljem ezt a számomra egyáltalán nem kedvező valóságot. Valahol még is úgy érzem, hogy nem állnak jók az esélyeim.
- Igazad lehet. Elvégre ha már egyszer elszúrta valaki, mi arra a garancia, hogy még egyszer nem fogja? - gondolkozok el én is, bár mint átlag tapasztalatból kiindulva. Persze ha magamból teszem meg, az sem lenne másabb verzió, ugyanakkor valahol úgy érzem, képes vagyok őszintén megbecsülni és értékelni, ha kapok egy második esélyt azok után, hogy korábban még abban az egyben sem hittem, amim volt. Mindenesetre szóljanak rólam az elhangzottak vagy sem, mégis valahol egyre helytelenebbnek érzem az ittlétemet és ugyanakkor egyre erősebben uralkodik el rajtam, bármennyire is próbálom kizárni azt.
Hannah említése elegendő ahhoz, hogy a korábbi csipkelődős hangulatunk egy egészen más fordulatot vegyen és fejbeverésként ébresszen rá a valóságunkra. A válaszom nem csordul túl a bőség zavarától, mégis érzem, hogy mennyire feszélyezetten érinti ez a téma őt, márpedig a lányom most már egy igazán jelentős és nélkülözhetetlen része az életemnek, akivel számolnom kell életem minden egyes másodpercében és döntésében egyaránt. Már nem a magam javára kell elszánt lépéseket hoznom, hanem aszerint kell cselekednem, ami Hannahnak jó. Túlságosan is új és sokszor még zavaros ez a helyzet, de abban az egyben maximálisan biztos vagyok, hogy ez nem áll az utamba annak érdekében, hogy mindent megpróbáljak megadni neki, ami tőlem kitelik. Meg kell őt védenem az életemtől úgy, hogy az életembe tartom őt. A kettő kizárja a másikat, mégis ennek vékony peremén egyensúlyozok már egy ideje.
Váratlan balesetének következtében sikerül egy kis időre félretennem zavaros gondolataimat, amíg odasietek hozzá és a segítségére leszek. Meglehet túllövök egy keveset a célon, de ismerem már őt annyira jól, hogy ezt ne hagyja vélemény nélkül és bármennyire is próbálom megregulázni vonásaimat, azért egy mosolyra csak-csak futja tőlem.
- Az meredek lenne. Meddig jutnék el szerinted anélkül, hogy felpofoznának? Kettő? Három? Lehet annyi sem. - gondolkozok el körültekintve, mielőtt visszavezetném rá kékjeimet. - Beérem veled. - döntöm el végül, de úgy tűnik a jó szándékom most egy egészen más témát is feszegetni kezd, aminek a gondolatával hülye lennék nem eljátszani.
- Csak nem egy kis féltékenységet hallok ki a hangodból? Talán zavarna, ha rendőri segítséget kérnék? - húzom az agyát, miközben egészen közel lépek hozzá, hogy a beszélgetésünk csakis a miénk maradjon. Mintha bármikor is ellenemre lett volna, hogy kisajátít. Valami egyszerűen sosem változik.
Nem mondom, hogy idegen számomra a falmászás terepe, ezért a saját szerelésemmel úgy döntök magam bánok el, de mielőtt megkezdhetnénk a következő versenyszámunkat, a barátnőjével való találkozásom kerül terítékre. Sokat nem mondok és a továbbiakban sem fejtem ki bővebben a részleteket, helyette inkább én is érdeklődőbbé válok és miközben a válaszára várok, egy bólintás után meg is igazgatom neki a kötelét, közben mindent a lehető precízebben átnézve rajta.
- Meg is vagy. - nyugtázom ennyivel, de a kérdését kikerülöm. Nem akarok, de szükségét érzem, mert zavar, hogy még mindig a képben van. A nyilvánvalósága annak, hogy annak a pancsernak a felesége, megromlott házasság ide vagy oda.
- Reméltem is. - megrándul az ajkam széle, de mivel hamarosan mi jövünk, ezért csak felnézek az előttünk magasodó falra, mielőtt válaszolhatnék is neki.
- Kezdetben, hogy ne ess le? - pillantok oldalra rá, de tovább folytatom. - Kapaszkodj erősen és figyelj a lépéseidre. Ne kapkodj, taktikázz. Menni fog. - nyugtatom meg őt, de odafigyelek minden egyes lépésére, amit megtesz a falmászás közben és én is eggyé válok a szurkolók közül, hiszen nagyon ügyesen csinálja. Amikor viszont leér, látom rajta, hogy megindul felém, de még időközben meggondolja magát. - Mondtam, hogy jó leszel. Csapj bele! - nyújtom ki a kezemet, hogy belecsapjon, ha már mást nem engedhetünk meg magunknak, de ahelyett, hogy ezt megtenné, megragadja a kezemet és elvonszol magával a többek elől, hogy egy félreeső helyre érve kicsalja belőlem a mondandómat. Meglep vele és hirtelen azt se tudom mit mondhatnék, de egy sóhajtást követően csak megszólalok.
- Most nem rajtam van a sor Raelyn, hogy beszéljek. Úgy gondolom múltkor már megtettem, de te hallani se akartál a folytatásról. - idézem fel legutolsó beszélgetésünket, ami egyáltalán nem alakult jól. - Jó lenne tudni, hogy hányadán is állunk egymással azok után, amit megtudtál. Eltelt egy hét és bizonyára valami döntésre sikerült jutnod ez idő alatt.. - hallgatok el végül, hiszen ez nem olyan kis dolog, de jó lenne tudni, hogy teljes mértékben ellenzi az egészet vagy létezik ettől eltérő verzió is számunkra.

Nem kell pusztán öt perc sem ahhoz, hogy elhatározzam magamban, hogyha én ezt valahogy túlélem, az lesz az első dolgom, hogy egy mély gödröt ássak személyemnek amiatt, amit most művelek. Raelyn többet érdemel ennél. Jobbat, mintsem egy bizonytalansággal teli férfit, aki csakis önzőségből próbálja belerángatni őt is abba, ami már önmagának is túl soknak ígérkezik. A fenébe is, mit gondoltam akkor, amikor megjelentem itt? Volt egyáltalán egy épp gondolatom is, ami azt sugallta, hogy jó döntést hozok azzal, hogy itt vagyok? Mert bárhogyan is nézem, ez a helyzet kezd rajtunk túlnőni és nem a jó értelemben.
A fejemben lévő gondolatok egy hullámvasutazással érnek fel, amelynek a végén az ember fia szédül és kell neki pár másodperc, hogy összekaparja magát, mielőtt probléma lehetne belőle. Tudom jól, hogy kerülnöm kellene őt nagy ívben. Távolságot tartanom, amíg az életem készen nem áll arra, hogy befogadjon embereket anélkül, hogy ne kellene még őket feljegyeznem arra a 'akik miattad nincsenek biztonságban...' listára, ami már így is több személyt tartalmaz, mint eredetileg kellene. A bátyámmal való beszélgetés sok mindenre ráébresztett és bár még mindig nem tudok parancsolni önmagamnak és a pusztító személyiségemnek, de most, ha belepusztulok is, de valahogy okulok belőle.
Nevetséges úgy állítani be a jelenlévőket, mint Rae potenciális ellenfeleit. Ha tudná, hogy egyik nő sem érhet a közelébe, akkor nem kellene most felhozakodnunk a féltékenységgel is. Hogyan is tudnék másra ránézni, amikor Ő itt van előttem? Elcsavarta a fejemet és ezt tudja nagyon jól. Nem tudok normálisan még gondolkozni sem, amikor a közelében vagyok és ez meglátszik abból is, amit tettem vele. Valahol titkon arra vágyom, hogy képen töröljön, hátha ez felébreszt, de ha ő nem teszi meg, bizonyára akadnak itt majd vállalkozó szellemű emberek, akik megteszik helyette is. Elég csak egy-két információt elhinteni a múltamról ahhoz, hogy kiérdemeljem méltó büntetésemet.
- Felfogod te, hogy milyen hatással vagy rám? - komolyodok el, de közben én vagyok az, aki fel sem fogja mozdulatsorait, amikor is kezemmel egy kósza tincset a füle mögé igazitok, hogy aztán egy másodpercre se eresszem el a szemkontaktus fogsága alól. Ha tisztában lenne vele mekkora előnyben van a többiekkel szemben, meg se fordulna a fejében, hogy egy percig is akár féltékeny legyen.
Bár sokszor túlzásba viszem a versengést, most mégis félgőzzel vagyok csak jelen. Jobban leköt, hogy még inkább elszúrjam a közöttünk lévő feszült hangulatot, melynek eredményeképp azon kapom magamat, hogy egyre távolabb kerülünk a többiektől és ez nem tudom miért, de egyszerre hoz számomra megkönnyebbülést és egy teljes lefolyású idegösszeomlást, amiért tudom, hogy úgyse tudnék értelmesen kinyögni egy mondatot se anélkül, hogy ne zavarodjak bele. Nem vagyok a komoly szavak embere, az meg hogy az érzéseimet vagy a tetteimet ecsetelgessem sokkal nagyobb kihívást jelent számomra, mint az, hogy információkat szedjek ki másokból. Veszek is egy nagy levegőt, hátha ettől értelmesebbé válok, de miután rájövök, hogy ez nem feltétlenül így működik, át is dobom neki a kezdési lehetőséget, mintha ezzel azt jelezném neki: basszus, lefagytam..jól jönne egy kis segítség a szövegemhez. A kapott válasz viszont többet is mond annál és bár kezd felülkerekedni rajtam a bűntudat, mellette valami más is a felszínre tör: a fene nagy büszkeségem.
- Nem mintha te egyébként annyira törted volna magadat, hogy mesélj a férjedről. Egyáltalán elmondtad volna, ha aznap este nem futunk össze vele? - A legjobb védekezés a támadás, huh? Hát baromira nem érzem jól magamat tőle, ahogyan biztonságban sem. - Ennek ellenére próbálom elfogadni ezt a..helyzetet vagy hogy is nevezzem, miattad. Elfogadni, hogy ő egy múlt, holott nagyon is irritál, hogy még mindig a képben van.
- Elmondtam őket, ez nem ad neked elég nagy bizalomra okot? Ebből kiindulva pedig tudhatnád, hogy egyáltalán nem veszélytelen ez az egész..te..mi..az, amit művelünk. - kezdek bele, de még nem végeztem. - Igen, Rae, abban kurva nagyot hibáztam, hogy nem szóltam előbb róla, de nem tehettem. Minél kevesebben tudnak róla, annál nagyobb biztonságban lehet. Az a kislány nem tehet róla, hogy az apja elcseszte az életét, mégis ő az, aki leginkább megfizethet mindezért. Csak azért, mert hozzám tartozik. Tudod milyen érzés erre rájönni? Ránézni arra a kislányra és beismerni, hogy a saját apjaként én jelentem rá a legnagyobb veszélyt? Ezért megértheted, hogy nem kürtölöm világgá és csinálok belőle annál is nagyobb célpontot, mint amilyen. - kezd a megkönnyebbülésem feszélyezettebb érzéssé válni, amiről ő nem feltétlenül tehet. Hiba volt azt hinnem, hogy ez működhet közöttünk. Mégis ki akarna még a nyakába varrni egy kisebb öngyilkos osztagot a saját problémái mellé?
Amikor Hannah anyjáról kérdez, egy pillanat erejéig kerülöm a válaszadást, mert túl friss és felfoghatatlan még mindez. - Ő..ő már nincs életben. Előbb találtak rá, mint rám. - nehezemre esik bevallani mindezt, de hangosan kimondva csak még világosabbá válik számomra, mit kell tennem.
- Hibáztam, amikor engedtem, hogy idáig fajuljon mindez. Nem volt helyes belerángatnom téged ebbe, Raelyn. Kitenni egy olyan veszélynek, ami csakis rám tartozik, senki másra. - elfordítom róla a tekintetemet, mielőtt döntésre juthatnék, ami közel sem megy annyira egyszerűen. - Jobb lenne mindkettőnknek, ha nem találkoznánk egy darabig. - mondom ki végül. Ha annyira fontos nekem, mint ahogyan azt valójában érzem, még az előtt teszem meg ezt a lépéseket, mielőtt a korábbi életvitelem újabb áldozatokat követelne.

Az a baj az elképzelésekkel, hogy általában sosem úgy alakulnak, ahogyan azzal mi fejben eljátszunk. Adott egy kép, egy szépen megfogalmazott történet, egy verzió, amire felkészülünk lelkiekben, hogy aztán a valóság beintsen egy nagyot és a képünkbe röhögjön a naivitásunkat illetően. Ma valahogyan én is úgy érzem, hogy nevetség tárgyává váltam. Nyugtalan vagyok, ideges és tanácstalan, melynek következtében minél többet töltök el itt az Ő közelében, annál inkább biztosabbá válnak a rossz döntéseim, amiket a neki mondott hazugságaim sem fednek le. Mert megígértem, hogy itt leszek? Ugyan már! Mikor voltam én az a szavatartó ember egyáltalán? Nem olyanná formálódtam az idők során, akire lehetne számítani és persze, hiszek abban, hogy az ember változhat és vele együtt a rossz szokásait is képes lesz féken tartani, de ebben az esetben mégsem mondhattam ki a fő indokot, mégpedig, hogy csak Ő miatta jelentem meg. Látni akartam azok után, amik legutóbb történtek közöttünk, holott egy részem már tudta jól azt, amire én még nem álltam készen; mert ugyebár azt ami éppen helyesnek bizonyul, azt érezzük a leginkább helytelennek.
Jóllehet megpróbálom félretenni belső vívódásomat azokban a percekben, amíg a játékra koncentrálunk. Visszakapni egy darabot kettőnk dinamikájából és úgy érezni, hogy újra önmagunk vagyunk, de ez abban a pillanatban semmivé is foszlik, amikor egy félreeső helyet kiszemelve kettesben maradunk. Máskor áldottam volna ezt az állapotot. Elrejtőzni kicsit mások vizslató tekintete elől, de most mégis úgy érzem az idegesség az, ami szétfeszít és ezt közel sem tartom kellemes érzésnek. Bár ne érezném azt, hogy nem maradt más lehetőség kettőnket illetően vagy, hogy nem érdemelném meg őt, de a kérleléseim most süket fülekre találnak és a valóság képletes függvényén egy minimális görbét sem változtatnak. Olive jár a fejemben és a legrosszabb az egészben, hogy még az arcvonásait se tudnám felidézni, mégis én voltam az oka a vele történteknek. Ezek után hogyan lehetnék biztos abban, hogy nem szúrom el még egyszer? Raelynt figyelem és az utóbbi időszakban sokadjára, de újra összetalálkozok a bűntudat érzésével, ami előszeretettel hozza a tudtomra mennyire elcsesztem a dolgokat. Arcának rezdüléseit tanulmányozom, a szemeit és elraktározom magamban a nehezebb időkre, mert tudom, hogy amit mondani készülök neki megváltoztat majd közöttünk mindent. Iszonyatosan fontos lett a számomra és kár lenne tagadni mennyire szükségem van a jelenlétére az életemben, de nem engedhetem, hogy Ő neki is bántódása essen a múltamban meghozott döntéseim miatt.
Veszek egy mély levegőt és mintha gyomorszájon rúgtak volna, úgy küzdöm ki magamból a gondolataimat, mégis ez számára úgy cseng, mintha soha nem lettem volna ennél határozottabb. Ha tudná, hogy mennyire ellenzem én ezt és ha lenne más választásom, hát egy másodpercig se haboznék, hogy a közelemben tartsam, de az a helyzet, hogy nincs. Kifogytam a lehetőségekből és lassan az időből is, amit pedig tenni készülök túlságosan bizonytalan és veszélyes ahhoz, hogy őt..őket is belekeverjem. Jóformán eljutok oda, hogy inkább 10 Adam-féle ex gondolatával is megküzdök, ha semmissé tehetném az elkerülhetetlent. - Akkor bizonyára meg kellene értened, hogy számomra sem volt egyszerű elmondanom a lányomat és igen, én is elmondtam volna idővel. - ugyan megosztom vele gondolataimat, mégis úgy érzem már túl késő ezen kattogni. Én is tudok a férjéről, ő is tud a lányomról, de egy részem még mindig nem engedi igazán, hogy megbarátkozzam a létezésének gondolatával, még ha Raelyn ki is mondja azokat a bizonyos szavakat, melyektől csak még elcsigázottabban érzem magamat. Szeretném viszonozni ezeket a szavakat, kifejteni neki, hogy mennyire is jelentős részét képezi az életemnek, de nem tehetem. Önzőség lenne a részemről és vele nem lehetek az. Ő ennél sokkal többet érdemel.
Elfordítom róla a tekintetemet attól félve, hogy elbizonytalanodok a terveimmel kapcsolatban, de nem tart másodpercekbe sem, hogy magára vonjam a figyelmemet. Kérdéseket tesz fel, de a válaszokra még fel kell készülnöm, mégis jobbnak egyben helytelennek tartom leegyszerűsíteni az egészet.
- Ne nehezítsd meg ezt, Raelyn. Mindketten tudtuk, hogy ez lesz a vége. - keserűen maró hatása van a kimondott szavaknak, amiket még én is hazugságnak érzek, de abban az egyben igazat adok neki, hogy gyáva vagyok. Gyáva, mert tudom jól, hogy mekkora veszélyben van, ha mellettem marad, mégis szívem szerint magamhoz ölelném őt és azzal hitegetném magamat, hogy megtudnék védeni mindenkit, ha nem változtatnék a jelenlegi helyzetemen. Az egyetlen probléma viszont az, hogy mindezt én okoztam neki, senki más, így értelmetlen és egyben hiábavalónak bizonyulna a közeledés részemről. A föld tanulmányozása most jobb ötletnek tűnik, mert tudom jól, hogy nem egyszer követtem el ezt a hibát, de abban biztos vagyok, hogy most teszem utoljára. Bárhogyan is alakuljon, többet nem menekülök, ha ennek végleg vége lesz. Mondanék neki valamit, de magamra hagy és tudom, hogyha most utána mennék, azzal magamat hazudtolnám meg. A piszkosul biztos - nagyon nem az - elhatározásomat, melynek következtében számára is rosszabbá tennem az amúgy is rosszul festő helyzetet. Magamban szitkozódok egy sort, ahogyan a tarkómon összefűzöm az ujjaimat, de egy ismerős hang kizökkent és egyben kegyetlenül visszaránt a valóságba.
- Srácok, bocs..de most már vissza kellene jönnötök. - közelit meg Anne, aztán tekintete értetlenséggel telik meg, ahogyan ráeszmél arra, miszerint egyedül vagyok. - Rae?
Kell egy másodperc, hogy felfogjam a szavait, de végül elkomolyodnak arcvonásaim. - Arra ment. - mutatok a megfelelő irányba, aztán kapkodóbbá válok a kelleténél és egyben idegesebbé is. - Én viszont passzolom a játékot. Közbejött valami. - kerülöm ki őt és nem is igazán törődök a kimondott nevemmel, ami bizonyára csak egyre nehezebb kérdéseket vetne fel. Egyedül csak a kocsimra koncentrálok és beülve a kormány mögé arra, hogy minél előbb elhagyjam a helyszínt, mielőtt meggondolnám magamat, noha úgy érzem most tépték ki puszta kézzel a szívemet a helyéről.