Dorian and Raelyn

Szörnyű ezekkel a kettős érzésekkel együtt élni. Örülök annak, hogy újra együtt vagyunk, újra vele lehetek, mert egyértelműen ezt akarom, mert borzalmas volt nélküle, mert már túlságosan fontos lett nekem ahhoz, hogy el tudjam engedni. Mert bele is betegednék az érzéseimbe, ha újra elveszíteném. De közben meg kell birkóznom a félelmeimmel is, amelyek miatt egy percre sem érezhetem felhőtlenül boldognak vele magamat. Mert félek, hogy újra elhagy, meggondolja magát, mert félek, hogy baja eshet. És bizonygathatja az ellenkezőjét - figyelembe véve, hogy milyen veszélyes életet él, illetve élt, és milyen tervei vannak a jövőre nézve -, nem mondhatja ki biztosra, hogy ezentúl bizony minden rendben lesz. Ha úgy alakul, hogy menekülnie kell, vagy attól tartana, hogy én is veszélybe kerülhetek, meg fogja tenni. El fog hagyni. Tudom. Lehet, hogy egyetlen szó nélkül, és még azt sem tudhatom majd, hogy él-e, hogy visszatér-e valaha. Vagy hogy voltam-e neki én is olyan fontos, mint én neki. Hogy szeretett-e? Hogy megérte-e mindez? Vele akarok lenni, de a kétségeim nem hagynak nyugodni, mindig ott vannak, nem túl mélyen a felszín alatt, és összeszorul tőlük a szívem. Miért kell ennek ilyen komplikáltnak lennie?

- Naugye? - bólintok elégedetten, vigyorogva, mintha az agyam hátsó zugaiban, és a szívem teljes egészében nem folyamatos vihar tombolna éppen. - Az ilyeneknek nem is lenne szabad kocsit adni – ingatom a fejemet. Lehet, hogy Dorian az, aki egy-egy baleset után a járműveket feléleszti, én viszont az vagyok, akinek a volán mögött ülőket kell életben tartania, vagy épp visszahoznia az életbe, míg a kórházba nem érünk velük, és szerintem mindketten tudjuk, melyik a borzasztóbb látvány. Ha Dorék ügyfele tényleg hetente összetöri a kocsiját, legjobb lenne meg sem szerelni, az illetőt meg egy életre eltiltani a vezetéstől. De egyrészt nem vagyok zsaru, másrészt meg most nagyon nem ezen van a hangsúly. A lényeg, hogy nem kell sietnie, és ráér egy kicsit velem is foglalkozni. Túl rég voltunk már igazán kettesben. Mióta újra összejöttünk, nemigazán volt rá alkalmunk, néhány röpke percnél több nem jutott nekünk, mert közbeszólt egy szomszéd, lakótárs, vagy Dor kislánya, úgyhogy igazán tudom most értékelni ezt a kis időt is, kihasználni a lehetőséget. Felsóhajtok, ahogy az ujjai a hajamba fúródnak, és szinte birtoklóan, szenvedéllyel von magához közelebb. Egyik kezem még mindig a fenekén, belevigyorgok a csókba, amikor magam is kissé követelődzően belemarkolok, ezzel is magamhoz húzva, tovább csökkentve a köztünk levő távolságot. Az ő egyik tenyerét már becsúsztatta a felsőm alá, és mire felocsúdom, már a leharcolt kanapén vagyunk. Elhelyezkedem az ölében, és miközben lehajolok hozzá egy újabb csókra, kezeim felfedezőútra indulnak. Még nem jöttem rá, hogy volna a legegyszerűbb lehámozni róla ezt a munkásruhát, de ami késik, nem múlik... Vagy mégis? Ashton úgy ront be a műhelybe, mintha ő uralná a helyet. Jó, tényleg ő uralja, de most szívesen kirugdosnám innen, főleg azért, amit mond.

- Basszus, Ash! Tökéletes időzítés, jobbkor nem is jöhettél volna! - morgolódom, miközben felegyenesedem, majd lekászálódom Dorian öléből. - Ünneprontó - ezt már csak az orrom alatt dünnyögöm, a fejemet ingatva, de szúrós pillantásokat lövellve az iroda felé, ahol a főnök időközben eltűnt. Ezzel az alakkal folyton csak a gond van. Bár azért hálás vagyok, hogy munkát adott Dornak, és mellette áll. Remélem, ez később is így lesz, amikor Dor esetleg bajba kerülne a kartellel.
- Rae? Te vagy az? - dugja ki a fejét az ajtón, a hangomat meghallva. - Nem is ismertelek fel, amíg össze voltatok ragadva. De... pont Lester? Komolyan? Jobbat nem találtál? Ennél okosabbnak hittelek. Te meg... - fordul tekintetével ezúttal Dorian felé. - Winters miatt rinyáltál két hónapig? Gyönyörű, mondhatom! - röhögi el magát, aztán újra eltűnik az ajtó mögött. Jól is teszi, mert most legszívesebben hozzá vágnék valamit. Felsóhajtok, majd a dögös autószerelőmre pillantok.

- Nem is tudom... Lehet, hogy tényleg jobb lenne holnapra halasztani a fő attrakciót, és este tényleg csak lazulni... - vonok vállat. Nem igazán tudom még, mire számítsak Adaméknél. Dornak igaza lehet, nem biztos, hogy sok kedvem lesz szórakozni a látogatás után. Végül is a lényeg, hogy együtt legyünk, nem kell nagy program. - És... miután Hannah elaludt, talán folytathatnánk, amit az előbb félbehagytunk... - mosolyodom el huncut csillanással a szemeimben. - Viszont most nem tudok veled tartani, mert még haza is kéne ugranom... Este találkozunk, Lester! - lépek vissza, hogy egy puszit adjak a szájára, aztán felmarkolom az egyik szelet pizzát még az asztalról, és egy nagyot harapva belőle indulok meg kifelé.  

Dorian and Raelyn

Szusszanva, megnyugodva figyelem, és látom, ahogy Dorian újra magára talál, lecsillapodik, megelégszik azzal, amit mondok, és elengedi az iménti Adammel kapcsolatos témát. Tudom, hogy bizonyos értelemben megvan az oka kételkedni és aggódni, de idővel rá kell majd jönnie, hogy az mind csupán a múlt már. Az exemmel végre érvényesítettük a válást. Mi több kell még ahhoz, hogy egyértelművé váljon, hogy végleg vége közöttünk? Nem voltam boldog mellette, és nem akarnék visszamenni hozzá, ezt pedig szerintem Adam is megértette mostanra. Ez a jelenlegi helyzet pedig teljesen más. A házasságunknak ugyan vége, de azért ott KELL lennem mellette, mert olyan dolgokon megy keresztül, amit egyikünk sem kívánhat még a legádázabb ellenségeinek sem. Bár... ha belegondolok, Dornak talán akad egy-két olyan ellensége, akik minden rosszat megérdemelnének az élettől.

- Jól van. Emlékeztetni foglak... Erre is, egyéb dolgokra is, ha szükséges. Aztán szépen lassan megtanuljuk, kitapasztaljuk, hogyan is kell ennek az egésznek működnie - bólogatok halvány mosollyal az arcomon, de még nem teljesen felengedve, és erről tanúskodik az is, hogy önkéntelenül is az ujjaimmal, és az azokon csücsülő gyűrűkkel babrálok magam előtt. Az viszont nagyon jól esik, hogy a kérésemre újra elmondja, és megerősít abban, hogy fontos vagyok neki. Kicsit nehéz ez az időszak. Minden kisebb-nagyobb gesztust és vallomást tudok értékelni. Azt meg főleg, hogy elismeri, ezen a téren nem remekelt legutóbb. Az, hogy hazudott, titkolózott, csak egy dolog, de hogy amikor azt vártam volna, illetve azt hittem, mert azt mutatta, hogy rendbe akarja hozni velem a dolgokat, inkább minden előjel nélkül szakított velem. Még mindig belefájdul a gyomrom, az egész belsőm az emlékbe. Az akkor nagyon váratlanul ért, és nagyon rosszul érintett. Szóval, igen, több, mint szükségem van arra, hogy újra hinni tudjak benne és a szavaiban. Főleg mert még egyszer nem biztos, hogy át tudnám vészelni, ha hasonló történne.

- Én csak... örülök, hogy ezt mondod... - nézek kissé meghatottan a szemeibe. Nem akarok túl könnyen bedőlni neki, de az a baj, ha az érzéseimet tekintjük, már túl késő. Csak vele szeretnék lenni. Meg akarom csókolni. És nem különösebben izgat, ha összemaszatol. Átkarolom a nyakát, amikor a kérésemre megcsókol, és közben közelebb is von magához. A testem is azonnal, automatikusan reagál a közelségére, és még inkább hozzásimulok.

- Hegyet mászunk? - ráncolom a homlokomat gyanakvóan. - Most csak viccelsz, ugye? Vagy komolyan gondolod? - Nehéz megmondani. Szerintem kitelik tőle, hogy ezt veti be három hónapos különlét után első romantikus randinak. A gondolatra muszáj kicsit elnevetnem. Főleg mert ahogy jobban végiggondolom, annyira nem is hangzik rosszul. - Na jó, csak legyen kaja is. Meg sör. Persze azt csak szigorúan az életveszélyes részletek után bontanánk ki – nevetem el magam. Basszus, mindegy is, mit csinálunk, csak bár már ott tarthatnánk! Nem szeretnék elválni tőle, még erre a pár órára sem. Ami azt illeti, ha így folytatja, centikre sem akarok majd eltávolodni. Ahogy megpuszilja az arcom, az állam, az ajkam, egy kis önző szörnyeteg, aki máris kisajátítaná Doriant, éledezni kezd bennem.

- Mmm...mmit is mondtál, mikor zársz? - sóhajtom a kérdést két csók között. - Nem lehetne mondjuk most rögtön bezárni? - Kérdezem egy pajkos pillantással, majd ezúttal én vagyok az, aki az állára, az arcára, a nyakára puszikat ejt. Az eddig a vállán pihentetett egyik karom lefelé simít a mellkasán, majd irányt vált, és hátul, a fenekén köt ki...

Dorian and Raelyn

Apró, óvatos lépések. Épp, ahogy a babák tanulnak járni. Lassan, fokozatosan, újra és újra próbálgatva, néha fenékre esve, de töretlen kitartással. Elcsépelt dolognak tűnhet ezt a frázist használni, de erre van szükségünk, és erre emlékeztetem magamat minden alkalommal, amikor a szívem belefájdul abba, hogy szeretném, ha minden a régi legyen, de valami visszatart. Egy láthatatlan fal, amit magamnak építettem fel, hogy megvédjen. Először le kellene rombolnunk, de még nem tudom, hogyan. Nehéz, mert... annak ellenére, hogy a Dorian iránti érzéseim ugyanolyan erősek, mégis félek. Félek attól, hogy ismét meggondolja magát, hogy újra megbánt. De attól is, hogy annyira helyre akarja hozni a régi hibáit, nem csak velem kapcsolatban, hogy baja esik. Attól is félhetnék, félnem kellene, hogy a baj végül engem sem kerül el majd, de őszintén szólva ettől tartok a legkevésbé. Ha ilyen mélyen beleélném magamat az ilyen dolgokba, és távol tartanám magamat mindenkitől, akinek a múltja veszélyt rejt, akkor nem lenne se pasim, se lakótársam, talán még apám sem, és közben akkor már simán ott is hagyhatnám a munkámat. Na mindegy.

Igazából nem ártana emlékeztetni magamat, hogy nem is akarom, hogy minden a régi legyen. Persze jó volt a kezdeti rózsaszín köd, ugyanakkor az a köd ténylegesen eltakart előlem dolgokat. Fontos tényeket, információkat, amikről nem tudhattam. És amelyekkel kapcsolatban meg kell értenem, hogy Dor miért volt óvatos. Mára már legalább nincsenek titkaink. Erre már tényleg tudunk építkezni. Remélhetőleg. Csak hát jó volna kiküszöbölni még az olyan problémákat, mint az ex miatti féltékenykedés. Egy részem tudja, hogy ez miből fakad, és hogy részben magamnak köszönhetem, amiért Adamről nem beszéltem időben Doriannek. Ugyanakkor... ez most tényleg nagyon nem az a helyzet. Ezt pedig neki kell megértenie. Azt hiszem, ez végül nagyjából sikerül is. És a szavainak hála a feszültség máris valamelyest bennem is oldódik.

- Tudom, és részben igazad is van. Fordított esetben én sem örülnék - ismerem el a fejemet ingatva. - Szóval megértem, és sajnálom, ha én is kicsit túlreagáltam. Tudod... azt hiszem... csak... még nekem is fel kell fognom, hogy az apja ezúttal valóban... - megvonom a vállam. Annyira nem is szeretnék most ebbe a témába belemerülni. Talán majd az is megtörténik, de jelenleg még nincs itt az ideje a gyásznak; csak szerettem volna, ha tudja, hogy az ellenérzéseim most valójában nem is ellene irányulnak.  
- Köszönöm, hogy megérted - halvány, tünékeny mosoly fut végig az arcomon. Jobb, ha nem komplikáljuk az eseményeket azzal, hogy most ő is velem tart. Örülök, hogy belátta.

- Az vagyok? - kérdezek vissza halkan, apró, félig játékos mosollyal, ugyanakkor leolvashatja az arcomról, hogy a kérdés mögött ott a bizonytalanság is. - Néha nem árt, ha emlékeztetsz rá - teszem hozzá ugyanolyan csendesen. Nem fair tőlem azt kérnie, a múltban történtek után, hogy csak úgy raktározzam el magamban a futó vallomását. Aztán ennyivel érjem is be egy időre. Nem azt mondom, hogy ne látnám, mennyire igyekszik most bizonyítani. Ugyanakkor... tény, hogy ez néha kevés, és igenis elbizonytalanodom az érzései és a szándékai felől. Ettől pedig olyan szinten sebezhetőnek érzem magam, ami nem vall rám, éppen ezért megrémiszt.  

- Hol? - kérdezem meglepetten, kiszakadva a gondolatmenetemből, és a kézfejemmel próbálom vaktában ledörgölni a maszatot az arcomról. Aztán rájövök, hogy valószínűleg elég viccesen nézhetek ki, és kicsit elnevetem magam. - Mindegy, valószínűleg ez is jól áll nekem. - Szegem fel az állam büszkén, tréfásan túljátszva a dolgot. - Inkább csókolj meg! - húzom közelebb a ruhájánál fogva. Hiszen erre várok, és vágyok, mióta csak beléptem azon az ajtón.  

Dorian and Raelyn

Már-már hihetetlen, milyen könnyen süppedünk vissza a szokásos beszélgetéseinkbe, a laza együtt töltött időbe, az ölelésekbe, a kapcsolatunkba... mintha sosem ért volna véget korábban. És ez egyrészt jó érzés, másrészt azonban baromira ijesztő. A dolgok csak úgy megtörténnek, mert... mert mi vagyunk azok, és ha együtt vagyunk, minden olyan egyszerűnek, könnyűnek tűnik... Nem is tudom megmagyarázni. Legalábbis anélkül nem, hogy ne hangzana giccsesnek és nevetségesnek. De valóban olyan, mintha egymásnak teremtettek volna, mintha kiegészítenénk egymást a legapróbb részletekig, mint egy két darabos puzzle, amilyeneket a két éveseknek gyártanak, és gyönyörűen egymásba passzolunk. Ám ez a tempó túl gyors, ez a könnyedség rémísztő, mert anélkül kelnek életre újra az érzéseim, és azokkal együtt minden sejtem, minden részem, hogy valójában észrevenném. Egyik pillanatban még mélyen dagonyáztam az önsajnálatban és önpusztításban, mert nem tudtam továbblépni azon, hogy elveszítettem őt, a másikban meg már újra a karijaiban vagyok, és attól tartok, az érzéseim kezdenek erősebbek lenni, mint valaha. Ez pedig nagyon nincs rendben így. Nem lehet. Óvatosabbnak kéne lennem. Az, hogy már tudom Dorian indokait, és megértem őt... az, hogy tudom, fontos vagyok neki, még nem garancia rá, hogy nem tűnik ez az életemből újra. Ezúttal talán végleg. Mert olyan életet él, és olyan múltja van, ami mellett semmit nem szabad készpénznek vennem. És ez egy jó kis gyomrost jelent - olyant, ami enyhe hányingerrel jár -, valahányszor emlékeztetem ezekre a tényekre magamat.

És mégis kedélyesen elcsevegek vele Ashtonról, meg az ő kiálhatatlan barátnőjéről, akiknek a szokásos drámája feltehetően valamiképpen megkeseríti majd mindkettőnk mindennapjait. Aztán jókat mosolygok, amikor apám és a várható érkezése kerül szóba, amitől Dorian kisebb pánikrohamot kap. Kívülről úgy tűnhet, tényleg minden rendben velünk. Velem. Általában belülről is. Ám olykor egy-egy pillantás, lesütött tekintet, egy óvatos megnyilvánulás, ahogy finoman elhúzódom, vagy a kelleténél hamarabb eltűnik a mosoly az arcomról, talán Dor számára is árulkodik arról, hogy ez még egy tisztázatlan, eldöntetlen harc bennem.

- Áh, szóval szívesen leporolnád ismét a színészi tehetségedet? - vonom fel a szemöldökömet játékosan. Ezeket a játékokat már jól ismerjük, és jól tudom, hogy Dorian nem véletlenül akart gyerekként színész lenni. Vagyis egyszer még régebben hasonlót fogalmazott meg nekem. Aztán párszor bizonyított is. És az mindig egész jó móka volt. Bár apámmal szemben nem tudom, mennyire volna fair. - Na és most mi lennél? Az ügyvédem? Az orvosom? Vagy újra belebújnál a testőr szerepbe? - találgatok, mert akkor már nem ártana kitalálni, hogy a pasimon kívül mégis ki mást akarnék még bemutatni az apámnak. Mondjuk egy agykurkászt azzal a jó hírrel, hogy végre kezeltetem magam. Haha! Szerintem örülne neki a fater. Lehet, tényleg rám férne a szaksegítség.

Bár a hangulatom egy ideje már láthatatlanul ingadozik, valójában csak akkor indul a mélyrepülés, amikor Adam telefonál. Hogy az apja haldoklik, már alapból is nagyon szomorú, elkeserítő dolog, mert jól tudom, milyen nagyon küzdött korábban is. Az élet néha borzasztóan igazságtalan. De Dorian reakciói mindezekre is elég vegyes érzéseket keltenek bennem. Úgy tűnik, nem csak a szokásos tréfálkozásokba tudunk könnyedén visszarázódni, hanem az Adam témát övező feszültségbe is. Pedig az utóbbi mostanra már csak az exem, nem a férjem. Ennek jelentenie kellene valamit, nem?

Részben megértem Dort, és érzem, hogy alapvetően jók a szándékai, és szeretne megértő, támogató lenni. Ugyanakkor mégsem tetszik, hogy ennyire egyértelművé teszi a féltékenységét. Ebben az adott szituációban ez annyira nem helyes, és felesleges is. Amúgy sem lenne szükség rá, de most főleg nem. Nem is igazán tudom, hogyan reagáljak a szavaira, csak a fejemet ingatom lassan. Nem szeretnék elutasító lenni, de azt sem szeretném, hogy ebből ismét gondjaink adódjanak.

Először is felállok Dorian öléből, ahová az imént befúrtam magam, és gondterhelt tekintettel odébb sétálok pár lépést. - Azt mondod, bízol bennem, és ennek elégnek kellene, hogy legyen. Kétlem, hogy Adam kihasználná a helyzetet, szerintem már ő is felfogta, amikor aláírta a válást, hogy köztünk vége. De ha mégis próbálkozna valamivel, valóban bízhatnál bennem annyira, hogy tudd, képes leszek kezelni - sóhajtok. Valahogy olyan kitekertnek érzem a szituációt, hogy én győzködöm őt arról, megbízhat bennem. Nem fordítva kellene történnie? De ha ennyi kétség van bennünk, valóban van értelme mindent újrakezdeni? Még a gondolati szinten feltett kérdés is fáj és elkeserít. Egyáltalán nem szeretném megkérdőjelezni, hogy elég jók vagyunk-e egymásnak. Akkor miért ennyire bonyolult ez?

- Értékelem az ajánlatot, de szerintem jobb, ha egyedül megyek. - Mindenkinek jobb. Adamnek is most van elég baja, nem szeretnék a számára sem több gondot okozni. Dorian jelenlétével az orra alá dörgölni, hogy hamarosan valóban teljesen egyedül marad, mindenkit elveszít.
- Utána viszont találkozhatunk, ha még szeretnéd. A kettesben eltöltött idő tényleg jól hangzik. - Egy bólintás és egy halvány mosoly jelzi a részemről, hogy valóban örülnék neki. Jót tenne.  

Dorian and Raelyn

Mosolyogva ingatom a fejem, aztán ennyiben hagyom. Mintha az internetet csak arra lehetne használni, hogy kommentharcosokkal háborúzzunk. Reménytelen.  Ami tök fura, hisz manapság még a három éves gyerekek is értenek a technikához, de a nyolcvan évesek is simán, amikor az unokákat kell videóhívással fogadni. Szóval megállapítom, hogy Dorian valójában egy másik bolygóról érkezett. Egy szexi bolygóról, úgyhogy muszáj neki elnézni a hiányosságait.

- Mégis csak vág az eszed, hogy ezt ki tudtad következtetni - nevetek fel a feltételezésre, hogy csapdába csaltam. Nem mintha nem menne az efféle ármánykodás nekem. De azért ennyire gonosz nem vagyok. Közelebb hajolok az emberevő halálcsapda kanapét kicselezve, és egy puszit nyomok a szájára, egyszerre játékosan és szenvedélyesen. Aztán a kezébe adok egy szelet pizzát, de miután átveszi azt, leharapok belőle egy falatot. Csak hogy nehogy túlságosan elbízza magát, hogy mindent megkaphat, amit akar. Haha! Semmi sem ilyen egyszerű mellettem, drágám!

A jövőbeni edzésünk megtervezéséről könnyedén átnyargalunk a főnöke szerelmi életének témájára. Főnöke... Annyira furcsa és egyben kicsi ez a világ. Mégis hogy lehet az, hogy a férfi, aki egyszerre életem megmentője és megkeserítője is volt, és hasonló elcseszett stílusban még mindig a mindennapjaim része, egyben az ő haverja is? Létezhetnek ekkora véletlenek? Komolyan mondom, kinézem abból a gazember Ashtonból, hogy valamiképpen ő áll a megismerkedésünk mögött is. Mert látszólag munka közben ismertem meg Dort... újra és újra összeakadva egymással... de sosem zárhatjuk ki a lehetőségét, hogy valamiképpen Ash intézte úgy, hogy éppen én jöjjek a segítségére a szükség esetén. Annyi biztos, hogy nem bízom túlzottan Ashtonban. De ezt nem mondhatom Doriannek, amikor épp a tőle kapott munka által lett lehetősége talpra állni, amire tudom, hogy nagy szüksége volt. És bár szívesen a nyelvemre harapnék, de mindezek után még éppen én biztatom Dort, hogy a főnökétől kérjen segítséget a kartell elleni tervei megvalósításához. Mert tudom, hogy minden támogatásra szüksége lesz ehhez. Ahh, miért kell mindennek ilyen összetettnek lennie? Bár még így is ezerszer inkább ezt választom, mint az előző sokkal-sokkal egyszerűbb, mégis boldogtalan életemet Adam mellett.

- Polen? Jézusom, komolyan Polen az, megint? Ah, ne már! - ingatom a fejemet, és fintorgok. Szerencsétlen Ashton. Nem mindig a szívem csücske, de az a nő nagyon jól ért hozzá, hogy az orránál fogva vezesse, és csaholó kiskutyát csináljon belőle. Azt hittem, annak már örökre vége közöttük, és hogy Ash legutóbb tanult a hibáiból. Ezek szerint mégsem. Persze nehéz elhinni, hogy valaki őt képes ennyire manipulálni, aztán mégis...

- Szuper, mi? - Azt hiszem, lerí az arcomról, hogy tökéletesen átlátok rajta. Közben próbálok nem nevetni azon, ahogy egyik pillanatról a másikra totál pánikba esik, pedig elég vicces. - Jól van, nagyfiú, nem kell azonnal halálra rémülni. Őszintén szólva én sem tudom, hogy várom-e... Megtudta, hogy nemrég elváltam Adamtől, és... hogy is mondjam? Nincs elragadtatva teljesen. - Ingatom a fejemet. Mérgesnek kéne lennem a szüleimre, amiért még mindig azt hiszik, ők diktálnak, ők irányítják az életemet, és joguk van csalódottnak lenni, amiért elválltam az általuk megálmodott, tökéletes orvos férjemtől. De már régen elengedtem ezt, hogy megpróbáljak nekik megfelelni, vagy ellenük harcolni. - Szóval még nem beszéltem neki rólad. Nyilván idővel fogok, csak... - megvonom a vállam. Majd megérti, ha megismeri apámat. Igazából jó lenne, ha meg tudnám ettől védeni, főleg látva, ahogy az imént az említésétől is bepánikolt, de hát ezt a találkozást nem kerülheti örökké, ha együtt maradunk.

Amikor a telefonom kijelzőjén másodszor is az exem neve jelenik meg, kezdem igazán kényelmetlenül érezni magamat. Nem tudom, mit akarhat, de azt tudom, hogy ez így mindenkinek kellemetlen lenne, ha most fogadnám a hívást. Szóval tanácstalanul pislogok, Dorian azonban megelőz, és cselekszik, mielőtt igazán felfoghatnám, mit tesz.
- Dor! - szólok rá halkan, de erélyesen, miután másodszor is monoklival fenyegeti Adamat. Oké, most kinek hiányzik ez?  
- Már megint te, te rohadék? - vág vissza Adam, elnyomva a visszafogott figyelmeztetésem hangját. - Gondolom, nem volt elég, hogy elvetted a feleségemet, már a hívásaira is te válaszolsz? Talán a titkárnője lettél, vagy mi a fasz?  
- Adam! - kezdem papagájnak érezni magam, aki csak különféle neveket ismételget. - Mit akarsz? - próbálok nyugalmat erőltetni magamra, mielőtt kiosztanám mindkettőt.
- Rae...? - Hallatszik, ahogy mély levegőt vesz, mintha ő is próbálna lehiggadni, és megőrizni a hidegvérét. - Ne haragudj! Esküszöm, nem az a cél, hogy zaklassalak, de... apámról van szó. - Szinte érzem, ahogy kifut a vér az arcomból.  
- Mi történt? Jól van? Ugye nem...? - A tenyeremet tartom Dorian felé, hogy visszaszolgáltassa a telefonomat. Ez a helyzet túlmutat a kakaskodásukon. Remélem, megérti.
- Nem, nincs jól. Nem sok ideje van hátra... Öhm... Próbáltam neki elmondani a válásunkat, de... Nem is tudom, már nem mindig fogja fel a dolgokat, és folyton utánad érdeklődik. Azt hiszem, szeretne elbúcsúzni... - Érződik a hangjából, hogy kínosan érinti, amiért erre kell kérnie. Pedig nem kéne, hogy így legyen. A kapcsolatunk nem szépen ért véget, de három évig házasok voltunk, és előtte is együtt voltunk két évig. Egy család voltunk. Nem is kérdéses, hogy szeretnék elbúcsúzni az apjától. Valójában még bűntudatom is támad, amiért fogalmam sem volt, hogy kiújult a rákja, és hogy már ennyire súlyos a helyzet. Előzőleg is végig mellettük voltam, néha magam vittem kezelésekre. Eszembe juthatott volna érdeklődni.
- Persze. Persze. Délután megfelelne, ha átmennék? Csak mondd, mire van szükségetek, és ott leszek.
- Köszönöm, Rae. Később felhívlak, és egyeztetünk. Ha úgy jó... - Mintha a megerősítést nem is csak tőlem várná.
- Persze.. - ismételgetem magamat. Megértem, ha ezt nem Dorian füle hallatára akarja megbeszélni. Épp elég fájdalmas lehet így is neki. Engem is meglehetősen mellbevágott a hír. Miután bontjuk a vonalat, még percekig csak meredek magam elé. Aztán leteszem a pizzát és a telefont is a kezemből magam elé az asztalra – szinte fel sem tűnt eddig, hogy még mindig tartom mindkettőt, végül Dor felé fordulok. Egyik lábamat átlendítve a csípője felett az ölébe ülök, megtámasztom magamat a tenyeremmel a mellkasán. Csak érezni szeretném a közelségét, nem érdekel most más.
- Ugye megérted, hogy ez most nem Adamről szól? Nem csak róla. Tudom, hogy ez az egész helyzet kínos, és... A tiéd vagyok, de nem hagyhatom magára - nézek mélyen a szemeibe.

Turn on every light

Mélyet sóhajtok, mint amikor egy anya már vagy huszadszor próbálja ugyanazt a valamit megmagyarázni a picinyke gyermekének.
- Édes fiam! Ez itt a huszonegyedik század. Mindjárt 2021-et írunk. És te még mindig nem tudod mi fán terem a technika? Ez komoly? Legalább ne dicsekedj vele, mert még valaki kihasználja az ártatlanságodat, vagy... a nagycsoportosok csúfolni fognak miatta... Nem is tudom, melyik a rosszabb – ingatom a fejemet aggodalmas képpel. - De tudod, ha jó fiú leszel, talán valamikor korrepetálhatlak. Csak hogy nehogy megbukj, és évet ismételj - ajánlom fel kegyesen. Miafene?! Fogalmam sincs, honnan bújt elő belőlem ez a tanárnénis énem, de határozottan úgy érzem, jól áll nekem. Tuti jó tanító lettem volna, ha nem a mentőzést választom pályámul. Mondjuk ma már ez és a pizzafutárkodás után talán jobb lenne, ha nem vállalnék magamra több mesterséget. Vagy hát miért is ne? “Az ezerarcú Rae”. Igen, kémnek is jó lennék, akárhová be tudnék olvadni, nem is kérdéses. Na jó, ideje lenne fókuszálnom!

- Szóval máris hanyagolnád a pizzát? Ez akkor azt jelenti, hogy mind az enyém? Óvatosan az ilyen kijelentésekkel, mert nem fogadnék arra, hogy nem tudnám mind egyedül megenni – vigyorodom el. Vajon Dor tisztában van már azzal, hogy a pocakom egy fekete lyuk, főleg ha pizzáról van szó? Meg főleg akkor, ha a délelőtt nagy részét az edzőteremben töltöttem.

- Kívánságokat is teljesít? Mint Aladin lámpása? Wow! Akkor ha jól értem, te vagy a Dzsin. Hát ez nagyon menő! - csapom össze a két tenyerem boldogan, mint egy gyerek. Kislányként egy időben tényleg nagyon hasznát tudtam volna venni egy csodalámpásnak. Persze az én jótevő szellemem, ha jól sejtem, egészen más kívánságokat teljesítene, mint amikre kölyökként vágytam volna. De ez így van rendjén. Remélem, többre is kapható, mint az iménti nagypapis homlokpuszi. Na nem mintha panaszkodnék. Csak hát... fogalmazzunk úgy, hogy három hónap hosszú idő...

- Állok elébe a közös edzésnek! - kapok az alkalmon rögtön. - Igazából le merném fogadni, hogy mindketten tudnánk mit tanulni egymástól. Ez olyan terület, amin mindig lehet tovább fejlődni - jelentem ki egy vállvonással, ezzel is elismerve, hogy nem vagyok a legjobbak legjobbja, de mindig kész vagyok tovább képezni magam. Nem beszélve arról, hogy ha róla van szó, úgy képzelem, extra izgalmakkal lenne fűszerezve az az edzés. Ami kicsit sem lenne ellenemre.

- Jézusom, csak nem azt akarod mondani, hogy Ashton szerelmes? - húzom el a szám. - Életemben csak egyszer láttam őt szerelmesnek, de az kész katasztrófa volt. Mint akit kicseréltek, rá sem lehetett ismerni. - Remélem, nem ugyanaz a szitu a mostani, mert akkor nem tudom, mennyire számíthatunk rá a későbbiekben. Ash a maga módján elég veszélyes tud lenni, talán ki sem nézné belőle egy idegen, de ha nő van a dologban, akkor képes gazdáját követő kiskutyává változni. Az pedig nekünk most nagyon nem volna jó. Sóhajtok. Itt most életekről van szó. Basszus!

Dorian, mint “tapadós apuka”. Oké, ez még mindig fura. Mégis mosolyogva fogadom a kijelentést, mert amilyen szokatlan a gondolat, olyannyira aranyos is. Nem tudom elképzelni sem, milyen volt számára ez az elmúlt év. Megtudni, hogy apa lett, majd mindezzel egyedül megbirkózni, pláne miután megtudta, hogy a gyermeke anyja már nem él, ráadásul valószínűleg miatta. Ez borzasztó. És mégis példásan helyt állt, legalábbis én így látom. És közben itt azon izgul, hogy a lánya jól érzi-e magát az oviban? De mit tudhatok én arról, milyen jó szülőnek lenni? Apropó, szülők!
- Jut eszembe, apámék csütörtökön érkeznek Washingtonból. A szenátorúrnak pár hétig a városban lesz dolga... - hintem el az infót, és remélem, nem hozok rá frászt már ennyivel is, mert a következő lépés az lenne, hogy beadagoljam, az öregem eléggé esélyes, hogy szeretné majd megismerni. Jajistenem!

Ám amint a telefonomra, és az iménti hívásra terelődik a szó, bennem is bekapcsol a vészjelző. Főleg mivel az elől hagyott telefonom kijelzőjén ismét ugyanaz a név villan fel – azaz az exemé - a következő másodpercben.
- Öhm... nahát, megint hív. Esküszöm, fogalmam sincs, mit akar. Nem beszéltem vele a válás óta. Ő sem keresett azóta. És annak már másfél hónapja - vonom meg a vállam tanácstalanul.

Turn on every light

Egy részem örül, mint majom a farkának, hogy Dorian jelentkezett, és találkozni akar, és hogy hamarosan újra láthatom őt. Nos, a másik, sokkal józanabb és kimértebb felem viszont már szívesen felpofozná az előbbit, és figyelmeztetne, hogy hahó, óvatosan! A pasi csak nem rég lépett újra be az életembe, miután egy szó vagy értelmes magyarázat nélkül kilépett belőle, és oké, lehet, hogy jó oka volt rá, vagy legalábbis valami olyan, amilyet ő jó oknak hitt, de az a baj, hogy ez sajnos bármikor újra megismétlődhet. Mert valljuk be, Dorian olyan életet él, és olyan tervei vannak a jövőre nézve, amelyek miatt bármikor ismét meggondolhatja magát, bemagyarázhatja magának, hogy jobb lesz nekem nélküle, biztonságosabb, amiben talán még lenne is igazság... Aztán fogná magát, és egyik napról a másikra lelép újra, se szó, se beszéd. És nem az a célom, hogy lehangoljam, elkeserítsem magam, hisz már olyan régen voltam utoljára ilyen jókedvű és boldog, de a józanabbik felem makacs, könyörtelen, és még mindig valamelyest megbántott, és joggal óvatos, és próbál visszarántani a földre, visszatartani a tinilányos, rajongós viháncolástól, meg szaltóvetéstől. Amúgy is öreg vagyok már ezekhez. Így közel harminc évesen több komolyságot várnék magamtól, kevesebb naivitást a férfiak irányába. De amúgy bárki kérdezné, csak huszonöt vagyok. Persze amúgy sem hinnének többnek a gyerekes viselkedésemmel és a skizó módon egymással vitázó két felemmel. Mázli, nem?

Na jó, mondjuk inkább azt, hogy igazából csak a pizzának örülök ennyire. Végül is, duh, pizza! És éhes is vagyok a hosszú edzés után. Le is csapok a futárra, meg a kezében tartott dobozra, amint megpillantom a műhely előtt. Jobb helye lesz annak nálam, meg aztán, Dor remélhetőleg nem bánja a szerepcserét, illetve hogy egyszerre toppan be az ebéd és az ebédpartnere is.

- Még nem, csak gyakorlok, mert hát... a mai világban sosem tudni, mikor kényszerülünk szakmát váltani, és valami újba kezdeni – felelem fülig érő szájjal, mellé egy laza vállvonással. - Mit gondolsz, jól csinálom? Hány csillagra értékelnél a honlapon... ha lenne honlapom? - tudakolódom, mert a visszajelzés és kritika még hasznos lehet, tanulhatok belőle, ha tényleg munkahelyet akarnék váltani. Végül is most is hasonlót csinálok, csak a betegek fuvarozása helyett olaszosan illatozó dobozokat szállítanék a jövőben. Ha jól sejtem, jóval kevesebb bérért.

- Én a desszert vagyok, szivi! - Még hogy feltét! - Jobb is, ha a végére hagysz, mert még nagyon eltelíteném a pocakod. Lehet, hogy kicsit nagy falat leszek neked... - Fél perc. Fél perc! Talán még ennyi sem kellett, hogy máris áradjon belőlünk a kétértelmű hülyeség. Egyáltalán tudunk mi értelmesen is beszélgetni? Én nem emlékszem olyanra. Persze az én hibám. Megvárhattam volna legalább, hogy a futár rendesen tegye a dolgát, mielőtt parádézni kezdek.

Dor átveszi közben a rendes házigazda szerepét, hoz papírtányért meg minden, és még egy puszit is kapok a HOMLOMOKRA, mielőtt helyet foglalna a menő, háborús hős kanapén a kajával. Homlokráncolva, enyhe értetlenséggel nézek utána kábé két másodpercig. Oké, nagypapi! Nem azért. Aranyos volt. De hát... úgy látszik, mégis csak öregebbek vagyunk már, mint gondolnám. Követem őt a “belesüppedős” ülőalkalmatosságra a szelet pizzámmal.

- Nem vicceltél. Ez megesz minket az ebéddel együtt - próbálok úgy elhelyezkedni, hogy lehetőleg később még fel is tudjak állni innen. Bár... legfeljebb maradok itt örökre, és figyelhetem, ahogy Dor bütyköl a szexi, olajfoltos overáljában. Ha időnként még meg is etet, hogy közben ne halljak éhen, nem is lenne olyan rossz sorom itt. - Egyébként mondtam már, hogy mennyire tetszik a munkaruhád? Ha szépen kérem, kölcsön adod? Mármint most? Máris? Azonnal. Csak vedd le! - vigyorgok szemtelenül, szemöldököt emelgetve. Persze csak ugratom, de azt sem bánom, ha komolyan vesz.

- Jól emlékeztél. Szabad napos vagyok. Illetve... az edzőteremben tartottam edzést délelőtt, de annak fél 12-re amúgy is vége volt. Na és te? Elég csendesnek tűnik ma itt. Se Ashton, se ügyfelek? Ó és... hogy van Hannah? Ugye jól rémlik, hogy most kezdte az ovit? - Teszem hozzá az utóbbit, és közben igyekszem lazának tűnni. Nem vagyok az. Még mindig fura a szitu. De tényleg próbálom jól kezelni, szokni a helyzetet és érdeklődőnek lenni.

Közben két harapás pizza között megcsörren a telefonom. Aztán csak csörög és csörög az idegesítő kis szörnyeteg. Rövid küzdelem árán kivadászom a farzsebemből. Egy gyors pillantás a kijelzőre, és azonnal értetlen ráncokba szalad a homlokom. Adam. Mi a fene?! A válásunk kimondása óta nem beszéltem vele. Elképzelésem sincs, mit akar. De most amúgy sem venném fel, se neki, se másnak. Szóval kinyomom a hívást, és magam mellé dobom a mobilomat.  
- Beszéltél már vele? Ashtonnal. A... tudod, amiről a múltkor beszéltünk? - térek is vissza hamar egy korábbi gondolatmenetemhez.

Turn on every light

Miután bő egy órában arra tanítottam egy csapat nőtársamat, hogyan védekezzenek egy késes támadóval szemben, és egy gyors tusolás után nedves hajjal, kissé sajgó izmokkal, de kellemesen feltöltődve kilépek az edzőterem zuhanyzójából, a telefonom a hátizsákom mélyéről kissé tompa hangon jelez egyet. Kíváncsi vagyok ugyan a feladóra, ahogy az üzenet tartalmára is, de nem csapok le rá azonnal. Előbb fel kellene öltöznöm, megszárítani a hajam, rendbe hozni magam, és ha most belekukkantanék a készülékbe, még magába szippantana a közösségi média, és sosem készülnék el. Bár a termet én zárom magunk után, azért mégsem lenne jó itt kuksolni egész ebédidő alatt egy szál törölközőben. (Sajnos kitelne tőlem!) Különben is, egy kicsit még szeretném kiélvezni mindazt a pozitívumot, amit egy-egy ilyen edzés jelent a számomra. Hogy kiüríthetem a fejem, hogy hasznos módon kiélhetem a munka által bennem felgyülemlett csipetnyi stresszt és agressziót. Szeretek mentős lenni, de mi tagadás, akadnak hülyék is bőven, akik miatt olykor “főhet a fejem”. És akkor még ott a temérdek aggódás is Dorian és az ő tervei miatt, amelyekről itt átmenetileg szintén kicsit megfeledkezhetek. Legalábbis próbálok.  

Sajnos mindannak ellenére, hogy ezek az edzések ennyi jótékony hatással bírnak, egy ideje már nem jártam itt, túl elfoglalt voltam – így legalábbis jobban hangzik, mint hogy bedepiztem a szerelmi bánattól –, a csoportomat is átmenetileg másra bíztam, és most érzem csak igazán, hogy mennyire hiányzott, és szükségem volt erre. De meg is érkeztem ma reggel egy órával korábban, hogy alaposan bemelegítsek, felkészüljek, és átmozgassam rendesen magamat is. Aztán most büszke vagyok, hogy sikeresen legyőztem a lustaságomat. Mert bár a dolgok részben helyre jönni látszanak, most is bőven lenne miért úgy éreznem, hogy összegömbölyödve egy sarokban jobb lenne nekem.

Na, de ez a testmozgás adta mámor is elmúlik egyszer, és egy másik lép a helyébe, amikor az épületből távozáskor végül csak meglesem azt a bizonyos üzenetet, és megbizonyosodom róla, hogy attól a személytől érkezett, akitől reméltem. Automatikusan és szinte észrevétlenül egy örömteli mosoly kúszik az arcomra, és azonnal neki is fogok a válasznak... de aztán meggondolom magam, és kitörlöm a szavakat. Minek a duma? Legjobb, ha máris indulok. Úgyis kíváncsi voltam már, milyen Mr. Lester munka közben. Talán sikerül meglepnem, ha válasz nélkül bukkanok fel, és meglesnem, ahogy épp egy kocsi alatt bütyköl. Vajon miért hoz annyira lázba ez a gondolat? Csak halványan emlékszem, hogy nézett ki az olajfoltos overáljában azon az estén, de úgy rémlik, abban is igencsak szívtipró volt a mocsokja – az élet nem mindig igazságos velünk, nőkkel –, és a lényeg, hogy szívesen feleleveníteném azt a képet.

Bevallom, azért egy icipicit furcsán érzem magam, amikor leparkolok Ashton műhelyével szemben. Ehhez a helyhez nem kevés vegyes, keserédes emlék köt. Azt viszont sosem gondoltam volna, hogy egyszer Dort fogom meglátogatni itt. A sors, és az ő fanyar humora. Csak remélem, Ash-be itt ma nem kell belefutnom.  

Ahogy áttrappolok az úton, enyhén futólépésben kerülgetve a siető járműveket, mert ritka forgalmas ma az utca, a pizzafutár is befut a motorján. Le is intem hamar.

- Nagy méretű, dupla sajtos, gomba nélkül? - tippelek a kezében tartott dobozra bökve, hisz általában ezt rendeljük. Vagyis rendeltük, korábban, úgy három hónappal ezelőtt, mielőtt minden elromlott. Gondolom azóta nem sokat változott Dor ízlése. Nem az a túl szeszélyes típus. A fickó meglepetten bólint, valószínűleg nem érti, hogy kerültem hirtelen mögé. - Köszi, átveszem. Mennyi lesz? - És már fizetem is. Idefelé útközben egy üveg kólát is vettem, csak mert úgy jobban csúszik, és mert a mai több órás edzés után nem fogom sajnálni magamtól a szénhidrátot.

- Kip-kop! Megjött a pizza! - jelentem be, belépve a műhely ajtaján, enyhén elmélyített, hivatalos, udvarias hangon, remélve, hogy egy másodpercre megtéveszthetem ezzel Doriant, mint a mai beugrós pizzafutár. - Hol szolgálhatom fel, uram? Magamon jó lesz? - kérdezem ezt már szemtelenül szexinek szánt - aztán ki tudja – hangon.  Persze végül elnevetem magam. Üdvözlésképpen még megemelem mindkét karom, egyik oldalról a pizza, dobozostól, másik felől a citromos kóla.