Végre vége egy újabb hosszú műszaknak. Fáradt vagyok, éhes, nyűgös, alig várom, hogy hazamenjek, és húzzam a lóbőrt holnap reggelig. Csuklóból lendítem be az öltözőszekrényem ajtaját, ahová az imént pakoltam be a mentős egyenruhámat, aztán majdnem ugrom is egyet hátrafelé ijedtemben, amikor hirtelen Annie, a jelenlegi mentős társam, vigyorgó arcával találom szemben magam. Ez az arckifejezés semmi jót nem jelenthet. Máris kezdek aggódni.
- Mi van már? - kérdezem gyanakvó tekintettel, összehúzott szemekkel. Tuti akar valamit. Valamit, ami nem fog nekem tetszeni.
- Te, Jenny és én, meg egy rakás tequila... ma este – állítja fel nekem az egyenletet, és én már tudom is, mi van az egyenlő jel másik oldalán: fejfájás, kimerültség, szégyen, mert valami hülyeséget csináltam, és áhh nem ez volt a terv. Én nem ezt akarom. Ingatni kezdem a fejemet.
- Bocs, de már van programom – vágok is a szavába, mielőtt újabb ijesztő ötletekkel állna elő, aztán vállamra kapom a táskámat, és már indulnék is, de ő gyorsabb, megelőz, elém vág.
- A-a, ez alól most nem bújhatsz ki! Már hetek óta ki sem mozdultál. Mégis milyen programod van? Bámulni a netflixet egész éjjel? - Az a kedvenc hobbim, nem értem, mit fikázza! - Ez most nem rólunk szól, Rae! Jenny-nek születésnapja van. - Basszus, totál kiment a fejemből. Pocsék barát vagyok. Mélyen beszívom a levegőt, majd hatalmasat sóhajtok.
- Jól van – adom be végül a derekam. - Akkor gyere értünk nyolcra – teszem még hozzá, mert végeztem még egy gyors fejszámolást, és az jött ki, hogy így lesz még egy kis időm szundítani is, mielőtt nekivágnánk az éjszakának. Arra pedig szükségem lesz. Imádom Jenny-t, sokat köszönhetek neki, hisz a válás óta (vagyis annak elindítása óta, meg amióta ott hagytam Adam-et), nála csövezek, befogadott és törődik velem, de képtelenség, hogy egy huszonnégy órás műszak után pihenés nélkül kibírjak egy egész estés tombolást. És ismerem ezeket a csajokat már, reggelig is képesek bulizni.
Pár órával, evéssel, alvással, sminkeléssel, meg egy komplett nappalis divatbemutatóval később megérkezik velünk a taxi a buli helyszínére. Ám amikor meglátom, hova is hoztak bennünket, majdnem vissza is iszkolok a hátsó ülésre. Megtenném, ha nem fognának le. Hónapok óta nem jártam itt, pedig imádom ezt a bárt. Éppen csak annyi a gond vele, hogy ide jár lazítani a környék szinte összes egészségügyise, orvosa, ápolója, mentőse, meg a többi szakmabeli. Beleértve Adamet és a barátait is. És semmi kedvem összefutni egyikükkel sem. De aztán Ann megnyugtat, hogy erre ma nem is lesz lehetőségem, utánajárt, az exem épp most ügyel. Kifújom a levegőt, majd egy szemforgatással hagyom magam bevonszolni, és már rendeljük is az első kör tequilát. Nem is tudom, talán félórája-órája tarthat a beszélgetős-nevetgélős iszogatás, amikor az asztalunktól nem messze megpillantom Shane-t, a férjem egyik jó barátját. Ah, ne már. Felkapom az asztalról az itallapot, és az mögé rejtve az arcomat, kukkolok felé óvatosan, és próbálom eldönteni, hogy vajon Ő is vele van-e, mert ki tudja, elcserélhetett egy műszakot, vagy hogy egyáltalán Shane észrevett-e engem. A válásunk még nincs hivatalossá téve, ezért még nem is mindenki tud róla, de szerintem már így is pletykálnak rólunk, és igazából eléggé utálom ezt az egész felhajtást, hogy ilyenkor mindenki a hibást keresi, és nem mondom, hogy teljesen ártatlan lennék, de feltételezem, hogy Adam barátai inkább ellenem vannak, mint mellettem. Vagy már a pia beszél belőlem. Mégsem érzem úgy, hogy eleget ittam volna, mert ahelyett, hogy egyre jobb lenne a kedvem, inkább csak feszélyez a hely, a jelenlevők, meg a saját gondolataim. Úgyhogy inkább iszom még egy tequilát, aztán meg még egyet, a harmadik után meg már úgy vagyok vele, hogy oké, tök mindegy, gondoljon mindenki amit akar. Sőt, mondják egyenesen a képembe, nem számít, lepereg rólam. Fogom is magam, átülök Shane asztalához, vele szemben, felkönyökölök, és farkasszemet nézek vele.
- Na essünk túl rajta! Tessék, jöhet! Mondhatod! Úgyis megvan a véleményed, az a barom gondolom mindent elmondott. Meg most már kíváncsi is vagyok, szóval halljam, nem kell visszafognod magad!

Várakozva, már-már türelmetlenül nézek Shane-re, fel vagyok készülve, hogy mindennek elhordjon, amiért így meg úgy átvertem a barátját, meg még ki tudja, mi mindent hordott össze rólam Adam. Az alkoholnak hála, ami már a szervezetemben kering, nem igazán fogom fel, mekkora hülyeség ez, mert nyilván nem fog a fejemre olvasni semmit, vagy beleavatkozni a dolgainkba, normális emberek normális esetben nem tesznek ilyet, és amennyire Shane-t ismerem, ő is túl jó arc ehhez. Én jelenleg mégis meg vagyok győződve arról, hogy bár Adam ma este nem boldogítja itt jónépet, mindazok, akik a baráti körét képezik, rólam sugdosnak a hátam mögött. És ez baromira idegesít. Szóval örülnék, ha a képembe mondanák, amit gondolnak, bárkinek bármi is a problémája. Shane pechére őt pécéztem ki szószólónak erre a feladatra. Na de amikor megszólal, értetlenül ráncolom a homlokomat. Nincs otthon a macska? Cincognak az egerek? Mi van?? Nem tudom, hogy félrebeszél, vagy szórakozik velem, esetleg tényleg nem tudná, hogy nem élünk már együtt Adammel? Pedig már jó ideje nem. És amúgy semmi ennél értelmesebb magyarázatot nem tudok találni a szellemes megjegyzésére.
- Amúgy te mennyit ittál? - puhatolózom, hátha rájövök, hogy melyik variáció áll fenn, bár egy külső szemlélő számára valószínűleg már messziről egyértelmű lehet, hogy kettőnk közül én csíptem be jobban eddig. Elég tequila van bennem ahhoz, hogy bátornak és vagánynak érezzem magam, meg szókimondónak, és ideüljek pofázni, bár úgy összességében ezek közül egyik sem jelent gondot józanon sem. Csak legfeljebb akkor ennél diszkrétebben viselkedem. Egy kicsivel. És nem próbálnék elbújni egy itallap mögé.
- Pff... én nem rejtőzködtem – legyintek, és elnevetem magam. - És pláne nem félek tőled – forgatom meg a szemeimet, majd úgy nézek rá, mintha ennél nagyobb ökörséget mostanság nem is hallottam volna. - Mire vagyok kíváncsi? Arra, hogy milyen sztorival eteti Adam a kollégáit. Csak mert amikor egy pár válni készül, arról mindig mindenkinek megvan a maga véleménye. Miért pont a drága férjem barátjának ne volna? - vonom fel a szemöldökeimet, de ahogy a férfire nézek, van valami a tekintetében, ami azt sugallja, hogy nem tudta. Basszus, tényleg nem tudta! Mi a franc? Adam nem beszélt neki róla? De hiszen... Megrázom a fejem, és a barátnőim felé tekintek.
- Ha inkább róluk akarunk beszélni, nekem úgy is jó. Sőt! Melyikre vagy kíváncsi? A szőke Anne, ő is mentős, a társam. A barna pedig Jenny, a lakótársam, vagyis jelenleg nála dekkolok, de ő foglalt, szóval nála nem érdemes próbálkoznod – ingatom a fejemet. A következő pillanatban pedig a pincér kihoz az asztalunkhoz egy pohár whiskyt meg két újabb tequilát, én pedig az egyiket egy elégedett hümmögéssel fel is öntöm azonnal.

Mivel Shane az általam felállított alkoholteszten máris átcsusszant, ami ugye abból állt, hogy megválaszolta a kérdésemet, és nem, még nem itta le magát a sárga földig, így eldőlt, hogy nem a részegség beszél belőle. Más egyéb magyarázatot kell találnom a félrebeszélésére.
- Éééén... már ittam egy picikét – mutatom a hüvelyk- és mutatóujjaimat összeérintve, hogy mennyire nagyon picikét. Oké, persze elpusztítottam már néhány pohárka tequilát, és enyhén akadozik már néha a nyelvem, de azért teljesen rendben vagyok. Nem kell aggódni miattam. Ahh! Nem értem, miért lovagol még ezen a rejtőzködős témán. Drámaian sóhajtok, mielőtt megválaszolnám Mr. Akkor-sem-hagyom-annyiban kérdését.
- Csak diszkréten meg akartam győződni arról, hogy Adam nincs veled – kezdek bele úgy, mintha valóban szó szerint harapófogóval rángatnák ki belőlem a szavakat. - Meg nem voltam benne biztos, hogy nem léptél-e be az utálóim közé a kedvéért... Beléptél? - hajolok kicsit közelebb az asztalra könyökölve, hogy a hely gyér fényviszonyai mellett rendesen a szemébe tudjak nézni, és meggyőződhessek róla, hogy gyűlöletmentes-e a tekintete, avagy sem. Aztán nem tudom, melyikünk lepődik meg jobban azon, hogy Shane még nem hallott a válásunkról... Úgy látszik, a drága exem a „magamba fojtom a bánatom” című fejezetét éli. Bár azt én sem állítanám, hogy úton-útfélen a válásunkról pletykálnék mindenkivel. Valószínűleg arra sem emlékszem majd vissza örömmel, hogy ha most megered a nyelvem, de az alkohol az már csak ilyen. Valódi igazságszérum. De azért ők mégis csak barátok. Elvileg.
- Én a helyedben odafigyelnék rá, még a végén kiderül, hogy téged is „megcsal” - rajzolok idézőjeleket a levegőbe az ujjaimmal. - és valami idegen orvosnak, vagy valami fiatal gyakornoknak önti ki a szívét helyetted. Amúgy ha tényleg szarul viseli a válást, az gondolom csak azért van, mert kikövetelem a saját részemet a házasságunkból – teszem hozzá kissé gúnyosan, majd megvonogatom a vállamat.
- A fogamzásgátlós húzás? - vonom fel a szemöldökeimet kissé felháborodva. - Hát persze, arról bezzeg mesélt neked! Miért is nem vagyok meglepve? - ingatom a fejemet, és röviden szemezni kezdek a második pohárka tequilával is... de végül hagyok neki még pár perc időt, hogy elbúcsúzzon a külvilágtól. - Ehhez nagyon ért, hogy csak azzal foglalkozzon, ami őt érdekli. Hogy kiforgassa mások szavait vagy tetteit, meg manipuláljon, és mindent ő irányítson... Mert az aligha érdekelte őt valaha is, hogy én mit akarok. Nem, ha engem kérdezel, itt már nincs mit helyrehozni. Csak azt sajnálom, hogy nem léptem ki már előbb ebből a házasságból – sóhajtok, ezúttal minden drámaiságot mellőzve, valóban kicsit rosszkedvűen. Már-már szinte hálás vagyok Shane-nek, amikor a figyelmünk egy kicsit a barátnőim felé terelődhet, mert igen, biztos vagyok a válásban, és abban, hogy Adammel már nincs közös jövőnk, de attól még azt is el kell ismernem, hogy fájdalmas ez az egész. A csalódás, megbántottság, a kiábrándultság, az újrakezdéstől való félelem, és még egy rakás ilyen baromság. És ezt a fajta fájdalmat még az alkohol sem igazán tudja tompítani, csak majd az idő. Ami viszont Jenny-t illeti, kíváncsi lennék arra, ahogy Shane megpróbálja befűzni. A csaj olyan szerelmes, amilyet én még nem láttam, de szórakoztató lenne nézni, ahogy próbálkozik.
- Évekig voltunk együtt, Shane – vonom meg a vállam, amikor a megjegyzésével folytatja a lelkemben való vájkálódást. - Most fújunk egymásra, és őszintén, látni sem akarom, de attól még nem egyszerű lezárni ezt az időszakot – felelem komolyan, aztán eltüntetem a második kör tequilámat. - Meg azt hiszem, fura újra itt lenni – teszek egy kisebb kört felfelé a levegőben a mutatóujjammal. - De az ivászat az ő ötletük volt – bökök fejemmel a csajok felé. - Jenny-nek születésnapja van, szóval igazából leginkább tőle függ, hogy merre megyünk tovább. Csak nem kedvet kaptál hozzá, hogy kísérgessél három becsípett bigét az éjszakában? - vigyorodom el.

Már megint ez a szőrszálhasogatás. Nem mindegy, hogy picit, vagy picit többet? Ez biztos ilyen sebész dolog, hogy mindent ilyen precízen meg kell határozni. Huhh! De csak vigyorgok Shane-re, mert amúgy igaza van, meg ha már ennyire pontos akar lenni, hát legyen. Nem bánom. Picinél picit többet ittam. Szóval végül egy bájos, csak enyhén bűntudatos mosollyal még meg is vonom a vállamat. Hát legalább nem ítél el. Adam megtenné. Adam sok mindennel kapcsolatban elég ítélkező lett az elmúlt évek alatt, főleg ha rólam volt szó. De szerencsére ez engem már nem érdekel.
- Értem. Szóval nem utálsz, de ha bennragadnék vele egy égő házban, őt mentenéd ki először – bólogatok komolyan, mint aki már el is képzelte a felvázolt szituációt. Adam elsőbbséget élvez, én meg égjek el. Haha! Megjegyeztelek Shane Harper!
- Követelem – ismétlem meg ismét a szót, és megint kicsit vállat vonok, majd enyhén lebiggyesztem a számat. - Oké, igazából nem vagyok rá büszke, hogy pénzen marakodok vele, de tudod, ez nem egy egyszerű helyzet – sóhajtok fáradtan, olyan mélyről jövő kimerültséggel, amit a nem-tudom-hány pohár tequila, meg az állandó komolytalansággal átszőtt stílusom sem tud elfedni. - Nem panaszkodni akarok, de a házasságunk alatt olyan sok mindenről lemondtam. Eladtam a lakásomat, ott hagytam a munkámat a kedvéért... szépen, fokozatosan olyasvalakivé váltam, aki nem én vagyok – húzom el a számat, és a fejemet ingatom. Nem azért ültem át ide, hogy az exemről lelkizzek, aztán valahogy mégis ez lett belőle. Ha a téma kicsit változik is, a szó végül mindig visszaterelődik rá, és a válásunkra. Most még ezt annyira talán nem is bánom. Van, hogy részegen könnyebb kiöntenünk a szívünket. Holnap azonban... ha visszagondolok rá, hogy mi mindent pletykáltam el őszintén Adam egyik legjobb barátjának... Hát fogalmazzunk úgy, hogy szívesen megetetem majd magammal a földet, amennyiben az hajlandó lesz elnyelni.
- Hogy megbeszéltük-e...? Ah, nem érted, Shane. Én... annyira bele voltam zúgva abba a hülyébe. Elvakítottak az érzéseim, és sokáig észre sem vettem, hogy amit ő akar az élettől, és amit én szeretnék, mennyire különbözik. Na jó, úgy tűnik, kettőnk közül nem is ő a hülye – javítom ki magam, ahogy így végiggondolom, amit mondtam. - Nagyon mások vagyunk, ami talán nem volt gond, amíg szemellenzőt hordtunk, de több mint két év házasság után... Nem akartam hazudni a tablettákról, érted? Csak... egyik napról a másikra ráébredtem, hogy én erre nem állok készen, és szükségem volt egy kis időre, amíg rájövök, hogy mit is szeretnék – fogalmazom meg a számára azt, amit tulajdonképpen a drága barátjának sosem tudtam, mert arra sem méltatott, hogy végighallgasson, inkább elviharzott, majd összejött valami macával azon a bizonyos gálán.
- Nem tervezek sokat erre járni – jegyzem meg aztán egy apró, féloldalas mosollyal a témaváltás után, majd a barátnőim felé sandítok. - Ha tudtam volna, hogy ide akarnak hozni, valószínűleg még útközben kiugrottam volna valahol a taxiból. De meggyőztek, hogy nem kell aggódnom, mert Ad dolgozik, szóval végül sikerült berángatniuk ide – mondom már majdnem nevetne, ahogy magamban felidézem az élményt, amit nagyjából minden túlzás nélkül most megosztottam Shane-nel.
- Motorozni? - vonom fel a szemöldökeimet, és a tekintetemben kíváncsiság csillan. - Valami konkrét helyre akarsz menni, vagy csak úgy száguldozni az éjszakában? - tudakolódom, mielőtt választ adnék a kérdésére. - Hmm... Úgy rémlik, húsz éves korom óta nem ültem motoron. Volt akkoriban egy fiúm, Justin, aki az őrületbe kergette apámat – kuncogok fel az emlékre. Igazi lázadó voltam tiniként, és attól tartok, ezt nagyrészt még a mai napig sem nőttem ki. Kivéve, hogy már nem szokásom füves bandákkal lógni, meg motorral keresztülrobogni a városon. Bár vezetni még sosem vezettem egy ilyen vasszörnyet, én mindig csak az utas voltam. Azt hiszem, kedvem támadt nosztalgiázni, és biztos vagyok benne, hogy ez a lelkesedés az arcomra is kiült.

Elnevetem magam, mert azért látom ám, hogy a keresztkérdéseimmel sikerül jól megmozgatnom a fogaskerekeket Shane fejében. Végy egy adag hülyeséget, öntsd nyakon alkohollal, szórd meg egy csipetnyi túlzott önbizalommal, meg felesleges dumálással... azt hiszem, ezek volnának a jelenlegi összetevőim, szóval akkor meg is kapunk engem.
- Hát, lehet egyszerre is... Vagy... egy másik lehetőség, hogy engem mentesz először – billentem oldalra a fejem, és édesen pislogok rá, mint egy ártatlan kiscica. Vagy úgy, mint aki be van szívva. Ezt most így belülről nehéz megállapítanom. Mindenesetre ütöm a vasat, amíg meleg, mintha tényleg az életem múlna rajta, hogy sikerül-e megpuhítanom a pasit.
- A pénz valóban nem vezet sehová, de a házasság előtt sem voltam nincstelen, és nem is szeretnék úgy kijönni sem belőle, hogy az vagyok – vonok vállat némi komolyságot erőltetve magamra. De azért közben eszembe jut az a mém, mely szerint „A pénz nem tesz boldokká, de vehecc belőle titákat, a titák pedig boltokká tezsnek”, és kicsit elnevetem magam. Ha az ember képes a sorok között olvasni, akkor azért találni ebben is igazságokat. Shane kivonja magát az állásfoglalás terhe alól, amit egy mosolygós vállvonással fogadok. Függetlenül attól, hogy kicsit becsíptem, és a szokottnál is többet – és még inkább több hülyeséget – beszélek, természetesen megértem őt, hogy igyekszik pártatlan maradni. Mint Svájc. Nem akar nyíltan az érzéseimbe gázolni, vagy mi, ugyanakkor a barátját sem akarja elárulni, még ha bizonyos tekintetben egyet is értene velem, szóval inkább nem mondja ki a véleményét. Nagyon diplomatikus tőle. A helyében szerintem igazából én is ezt tenném.
- Ha egyszer netalántán mégis házasságra adnád a fejed, és sikerül kitapasztalnod, hogy melyek is a dolog nagy előnyei, szívesen venném, ha megosztanád a titkot velem is – toldom meg a témát a saját véleményemmel. Na, nem azért, mert szerintem is olyasmiről papol, amit maga még nem élt meg, hanem azért, mert aki már benne van, vagy volt, sem okvetlenül tudja, miért is csináljuk mi, emberek, ezt magunkkal. Bár az is lehet, hogy jelenleg egy elég sötét perspektívából szemlélem a dolgokat, és egyszer, a megfelelő emberrel... Áh, inkább hagyjuk!
- Jó, azt azért nem mondom, hogy rendszerint magánnyomozót bérelek, mielőtt kimozdulnék otthonról – nevetek fel. - De mostanában nemigazán tudunk meglenni Adammel egy légtérben dráma nélkül, és úgy éreztem, hogy ma este, kivételesen, megleszek drámázás meg a „hattyú halála” magánszámunk nélkül is – sóhajtok a szemeimet forgatva. Hát most nevethet rajtam, ha úgy tetszik, de néha igencsak kifizetődő tud lenni a tervezés és előrelátás.
- Na mert te, ha tudod, hogy bizonyos helyeken esélyes, hogy belebotlasz valamelyik exedben, sosem szoktál óvintézkedéseket tenni? - kérdezek azért vissza, és próbálom magamban felidézni, mikor láttam utoljára Shane-t kétszer is ugyanazzal a nővel az oldalán. Úgy rémlik, hogy még talán az elején jártunk a kapcsolatunknak Adammel, amikor volt valami jegyessége is. Cheryl.. vagy Charlotte... ezaz, Lottie. Tudtam, hogy volt valami komolyabb is...
Amikor szóba kerül a motorozás, pillanatok alatt megyek át hernyóból pillangóvá szerű változáson, ahogy felvillanyozódom a gondolatra. Igazából mindegy, hogy van úti cél, vagy csak a száguldozás öröméért indulnánk el, én máris benne vagyok.
- Hát apám szerintem még most is frászt kapna, ha hallana erről... Lehet, csinálok majd egy-két képet, és elküldöm neki – nevetek fel, persze nem gondolom komolyan. Igazából így is elég ritkán beszélek már az öregemmel, mióta Washingtonba költözött, de ha a napokban eszembe is jutna jelentkezni nála, kétlem, hogy jó poén lenne a részeges száguldozásaimmal szórakoztatni őt. Aki viszont esélyes, hogy nem értékelné azokat a fotókat, ha látná, az talán Adam. Bár egyrészt már semmi köze hozzá, mit csinálok, másrészt nem is lehetne oka féltékenykedni, mert Shane-nel csak haverkodunk és jól érezzük magunkat, de el tudom képzelni, hogy így az összkép akkor sem tetszene neki.
Ahogy az várható volt, a csajok nem nagyon díjazzák a spontán ötletemet, és első nekifutásra elég komoly ellenállásba ütközöm, de hamarosan megbékélnek. Talán úgy gondolják, hogy de jó, a szerencsétlenje végre képes egy kicsit kikapcsolódni, vagy hogy „ez az, Rae, szedj fel valakit, és rúgj ki a hámból”, de tökmindegy, mert a lényeg, hogy leválasztom magamat a hármasunkról, és megindulok én is kifelé.
Ahogy kiérek, Shane kérdésére csak bólintok, aztán azért megtorpanok egy pillanatra, hogy megnézzem, mire is vállalkoztam. Egy szép Honda ébredezik a pasi mögött. A kicsi szívem szinte meg is dobban tőle. Lelkesedésemet kifejezendő elismerően csettintek egyet a nyelvemmel.
- Biztos, hogy elég józan vagy ehhez? - kérdezek azért rá előbb még óvatosan, miközben továbbindulok felé. Nem mintha meggondoltam volna magamat. Szó sincs erről. Át is veszem tőle a bukósisakot, majd a fejembe húzom, és babrálni kezdek a csatjával, de az eredményben nem vagyok biztos. Mmhhm... Feltolom a sisak elejét, hogy jobban kilássak, és hunyorítva nézek Shane-re. - Ennek így kell állnia? - bökök a pöcökre az államnál.

Shane Harper most flörtölni próbál velem? Vagy csak már annyira be vagyok csípve, hogy képzelődöm? Határozottan flörtöl velem. Én meg képtelen vagyok mást tenni, mint elvigyorodni, majd enyhén felvonom szépen ívelt szemöldökeimet. A pasi amúgy teljesen rendben van, jófej, jóképű, egy kis rosszfiús beütéssel, és kedvelem, de... én épp válófélben vagyok... az egyik legjobb barátjától. És most valójában legszívesebben minden férfival, ilyen értelemben, tartanám a három lépés távolságot. De ha hirtelen el is múlna a hímundoritiszem, akkor sem kezdenék Adam egyik cimbijével. Még ha Adam meg is érdemelné, de nem süllyedek ilyen mélyre, szóval Shane mindenképpen tabu. Mondjuk szerintem ezt ő is így gondolja, valószínűleg csak nem bír a vérével. Bár az is igaz, hogy egy kis ártalmatlan flörtbe meg barátkozásba még senki nem halt bele. Tudtommal.
- Adam, ő... Adam – vonom meg a vállam a pénz kérdésre. Nem azt mondom, hogy a drága férjecském zsugori lenne, nem erről van szó. De a tényből kiindulva, hogy a válásunk egyelőre egy elég lassú folyamatnak tűnik, ami már tart egy ideje, és még nem látom a végét, gondolom egyértelmű, hogy nem könnyíti meg nekem. Igazából egyikünk sem a gyors, fájdalommentes, ragtapaszmódszert választottuk. Elhúzzuk a dolgot, hülyeségeken vitatkozunk, magam sem tudom, miért. Talán mert így dolgozzuk fel, hogy vége. Csak abban reménykedhetek, hogy mire aláírjuk azokat a nyavalyás papírokat, már tényleg teljesen túl leszek rajta érzelmileg is. Mert az, hogy a nap huszonnégy órájában adom a kemény csajt, nem jelenti azt, hogy egyáltalán nem visel meg. Az érzéseim sajnos nem szűntek meg egy csapásra, csak azért, mert a pasi megbántott, inkább mondjuk úgy, folyamatos átalakuláson esnek át, miközben rá kell jönnöm, hogy talán soha nem is passzoltunk igazán. Gondolom, az este folyamán általam eddig elpusztított mennyiségű alkohol is arról árulkodhat a szakavatottak felé, hogy gyógyulófélben vagyok... hogy egy orvosi kifejezéssel éljek, ha már így „kuruzslók” egymás közt vagyunk.
Na de kettőnk közül nem csak nekem vannak itt rossz tapasztalataim a házassággal kapcsolatban. Bár Shane az igenekig nem jutott el Charlotte-tal – akiről már lassan sikerül előkaparnom az emlékeimet –, mégis az előnyökről magyaráz nekem, amire muszáj összevonnom a szemeimet, és úgy fürkésznem az arcát. Komolyan, már kíváncsi vagyok, mit is akar kihozni ebből, de aztán kiderül, hogy csak Adamért tartott védőbeszédet, és ezen muszáj ismét elvigyorodnom.
- Jó barát vagy, Shane – hajolok kicsit közelebb, hogy megveregethessem a vállát. - Te megtetted, amit lehetett. - Ez az egész már veszett ügy, és némi buzdítástól nem fognak rendbe jönni a dolgok, de nem veszem rossz néven, hogy megpróbálkozott vele. Inkább egy kicsit szórakoztat, hogy ezt így nyíltan ki is mondta, de amúgy mindenképpen jobban jártam vele, mint amire számítottam, amikor még az itallap mögött próbáltam észrevétlen maradni. És ha már itt tartunk, fogadni mertem volna, hogy nem én vagyok az egyetlen ezen a nyavalyás bolygón, aki időnként biztosra megy, és inkább bújna az asztal alá, vagy valaki háta mögé, és magolná be az exe napirendjét, minthogy szembe kelljen néznie vele. Ahogy Shane azt ecseteli, kivel és milyen körülmények között is lenne hajlandó ismét találkozni, a szám már megint fülig ér.
- Nem tudom, tisztában vagy-e vele, de tulajdonképpen ezzel is csak az én igazamat támasztod alá: csak a drámamentes, könnyű kalandokra érdemes másodszor is befizetni – fejezem be én magam ezzel a gondolatmenetét, mert ne mondja nekem, hogy azok a nők közül, akikkel most állítólag „szívesen összefutna”, bármelyikhez is fűzi még bármiféle érzelem. Ha pedig nem kellemes – vagy esetleg semleges – újralátásban reménykedne, már nem is lenne ilyen lelkes. De én nem ítélkezem. Csak azt mondom, kétlem, hogy bármelyikünk is önként és dalolva menne szembe egy adag lélekcincáló drámának, ha az így vagy úgy, de elkerülhető.
A motorozás ötlete üdítően új irányt ad az estének, ami kell is egy ilyen régi kapcsolatokat kiveséző kezdés után. Nemigazán tűnődöm el azon, hogy ez milyen benyomást is kelt a barátnőimben, vagy hogy mennyire okos dolog száguldozni az exem haverjával, aki vagy elég józan ehhez, vagy nem... csak élek a lehetőséggel, hogy elhúzhassak innen, és részem lehet egy kis izgalomban. Valljuk be, józanon sem hozok mindig racionális és értelmes döntéseket, miért éppen most kezdeném használni az eszem?
- Hmm... nem is tudom – méregetem a pasit a kérdését hallva összeszűkült szemekkel. - Talán előbb végig kellene, hogy küldjelek valami egyenes vonalon – vigyorodom el, de a látszólagos bizonytalanságommal ellentétben a sisakot már el is fogadtam, és a fejembe nyomtam. A kapoccsal való vesztes harcom után Shane menti meg a helyzetet, aztán meg már pattanok is fel mögé.
- Ne tévesszen meg, hogy kicsi vagyok, ennek itt a nagy része izom – mutatok végig magamon nevetve, mielőtt elfoglalnám a helyemet a motoron. Az emberek gyakran esnek abba a hibába, hogy mivel viszonylag alacsony és kicsi vagyok – pedig annyira nem is – bajba jutott hercegnő típusnak hisznek, ezért emlékeztetnem kell őket rá, hogy whisky vagyok teáscsészében, ahogy egyszer egy barátnőm mondta rólam.
Aztán persze már kapaszkodok is, bár az indulás olyan laza, ahogy a nyüzsgő forgalomban lavírozva szépen, nyugodtan kifelé döcögünk a városból, hogy – egy csipetnyi túlzással élve – akár fel is állhatnék kitárt kézzel, mint valami cirkuszi mutatványban. Aztán éppen amikor gyorsulni kezdünk, és már kezd élvezhetővé válni a dolog, hirtelen Shane hangját hallom egészen közelről.
- Aztarohadt! - hadarom el egyben, meglepetten. - A fejemben vagy! – teszem hozzá nevetve. Nem számítottam a mikroportokra, de tök menő. És hasznos. - Te ezt nevezed sebességnek? Szerintem még mindig csak döcögünk – válaszolom végül őt cukkolva, bátrabbnak mutatkozva, mint amilyennek most érzem magam. Mondjuk esélyes, hogy ha tovább gyorsít, a szívem is ki fog ugrani a helyéről, és az izgalomtól meg a félelemtől fogok felsikkantani, mint egy kislány – hogy aztán én legyek az ő fejében –, vagy ennél is görcsösebben kapaszkodni belé, de mindennek ellenére is átkozottul élvezem.

Félretéve minden gyanakvást meg hitetlenkedést, elővéve a naivabb, hiszékenyebb énemet, további ellenkezések helyett egy biccentéssel jelzem, hogy kihagyhatjuk a vonalon végiglépkedős részt. Ha azt mondja, hogy elég józan, és nem lesz baj, akkor hiszek neki. Orvos a szentem, elvileg csak van annyi esze, hogy ne nyírjon ki mindkettőnket.
- Hulk? Komolyan? - ingatom a fejem elégedetlenül, és elfojtok egy vigyort. - Én mindig is inkább a „Fantasztikus négyes” féle Lényt éreztem magamhoz közelebb, bár Bruce Banner viszont egy tudós, igazi zseni, úgyhogy elfogadom a bókot. - Senki ne mondja, hogy nem tudom értékelni, amikor dicsérnek. Biztos vagyok benne, hogy Hulkként is tökéletesen megállnám a helyem, ha kellene. Nem is kérdéses.
Miután elindulunk, és váratlanul meghallom Shane hangját a sisakból egészen közelről, először kicsit meglepődöm, de hamar megbékélek a dologgal, mert nagyon is praktikusnak mondható a mikroport dolog. A pasi nagyképű felelete mellett viszont nem tudok csak úgy elmenni – még ha amúgy viccesnek is találom a megjegyzését –, de ahelyett, hogy szóban tiltakoznék, inkább oldalba csípem. Ellenkezni jelenleg, vezetés közben, amúgy sem igazán tud, ami nekem meg is felel.
- A vonalon végigküldés csak azért volt lényeges, hogy megbizonyosodjak róla: biztonságosan száguldozhatunk – vágok vissza határozottan, mire Shane válaszképpen valóban tovább növeli a sebességet. És ha ez még nem volna magában is elég, egyre jobban és jobban kanyarog előttünk az út is. Egyre közelebb állok hozzá, hogy összecsináljam magam félelmemben meg az izgatottságtól, de csakazértsem mutatom jelét annak, hogy kezd sok lenni a jóból – leszámítva a tényt, hogy egyre erősebben, szinte már görcsösen kapaszkodom Shane derekába.
- Ez kurva jó! - szalad ki a számon a tőlem nem túl megszokott, káromkodással egybekötött, izgatott felkiáltás. Amit valahol komolyan is gondolok, mert az enyhe rettegés ellenére is nagyon élvezem az utat. Az ujjongásomat követő rövid kuncogásszerű, ideges nevetés viszont, ami szintén önkéntelenül szökik ki belőlem, őszintébben árulkodik arról, hogy mégsem vagyok olyan nagylány, mint amilyennek mutatom magam. A következő pillanatban viszont Shane elkezd lassítani. Nem látom azonnal, hogy mi is történt előttünk, így nem értem rögtön, hogy mire is utal a megjegyzésével. Viszont amint megállunk, és ő közelebb megy a kocsihoz, én már követem is. Figyelem, ahogy kitapogatja az ájult férfi pulzusát, majd tárcsázza a mentőket, de igazából egyelőre tanácstalanul vizsgálom a helyzetet. Szívás, mert ő hiába orvos, én meg mentős, nincs nálunk semmilyen felszerelés, amivel segíthetnénk a sérültön, azt leszámítva, hogy felmérjük a helyzetét. Ennyivel talán majd előrébb lehet a kiérkező segítség.
- Mit mondtak, mennyi idő, amíg ideérnek? - teszem fel az első kérdést, ahogy Shane újra felém fordítja a figyelmét. Egy ilyen szituációban először mindig a katasztrófavédők dolgoznak. A kocsi frontálisan ütközött a fának, a motor is sérülhetett, akár fel is robbanhat, pont ezért kellenek a szakemberek hozzá. Ők vágják ki a biztonsági övet, az autó ajtaját, vagy bármi mást, ami akadályozza a mentést. Aztán a mentősök felügyeletével kiemelik a sérültet a hordágyra, ami nagy odafigyelést igényelhet például ha sérült az illető gerince, esetleg a nyaka vagy a koponyája. Nyakmerevítőre is szükség lehet. Persze ha időközben leáll a pasi szíve, valóban muszáj lesz onnan kirángatnunk, és szívmasszázst adni neki. Kezd frusztrálni a tehetetlenség, hogy itt ez a sebesült fickó, és szeretnék tenni valamit, de egyelőre nem tehetünk mást, mint várunk.
- Látsz rajta más sérülést is a fején kívül? - kérdezem meg Shane-t, mert jelenleg ő van közelebb a sofőrhöz. Az a fejsérülés biztos már magában is elég komoly, de ha máris lassulni kezd a pulzusa, lehet, hogy vérzik máshol is, vagy belsővérzése van. A dokira hagyom a további vizsgálódást, én pedig körbejárom a járművet, hogy jobb rálátást kapjak a helyzetre. Ahogy a megkerülöm elől a szétroncsolt motorháztető körül, feltűnik egy-két apró szikra. Elszakadhatott valamelyik vezeték is. Az olaj pedig szivárog, máris kisebb tócsát hagyott a fűben.
- Shane! Shane, baj van! A kocsi bármelyik pillanatban kigyulladhat. Szikrázik az eleje. Nincs időnk megvárni a mentőket, ki kell őt szednünk onnan! - jelentem be kissé rémülten. Már ezerszer láttam, hogyan csinálják a társaim tűzoltóságról, de én még sosem próbáltam. A biztonsági öv ebben a pózban valószínűleg nem enged, el kell majd vágnunk valamivel.

A nagy Marvel szakértő az előbb még neveket aggatott rám, most meg már nem ért semmit. Sebaj. Megvagyok én anélkül is, hogy egy nagy, zöld monstrumhoz hasonlítanának. Fejembe nyomom a sisakot, és már indulunk is. Ahhoz képest, hogy nem is olyan sokkal ezelőtt még idióta módjára bujkáltam Shane elől, hogy észre ne vegyen, és ne kelljen vele szóba állnom, most egész királyul érzem magam vele, a motorján száguldozva. Igazából még szerencse, hogy a városból indultunk, ahol a forgalom miatt csak óvatosan tudtunk közlekedni, így volt lehetőségem felkészülni a nagyobb sebességre is. Az adrenalin még mindig jócskán lüktet az ereimben, amikor váratlanul meg kell állnunk, mert Shane kiszúrja előttünk a fának ütközött kocsit. Van erre valami törvényszerűség, hogy egészségügyi dolgozók csak úgy mehetnek el szórakozni bárhová is, ha közben is a munkájukat végzik. Bár gondolom sérülések és betegségek mindenfelé vannak a világban, csak mi nagyobb eséllyel szúrjuk ki, illetve állunk meg, hisz tudunk is segíteni. De ezt akartunk, erre tettük fel az életünket. Akkor minek panaszkodunk?
Töröm a fejem, hogy mit tehetnénk, hogy mi lenne a legjobb a balesetet szenvedett, eszméletlen férfi számára? Normál esetben nem ajánlott elmozdítani, és már úton van a segítség. A tíz perc annyira nem is hangzik soknak, de ez relatív. Ha a pasasnak már csak 2-3 perce van hátra, akkor az végtelennek is tűnhet. Próbálok minél jobban rálátni a sérültre, megállapítani, milyen helyzetben van, beszorult-e, mennyire van mozgatható állapotban, de akkor feltűnik valami a kocsi elejénél, ami rohadtul nincs rendben. Erre pedig fel is hívom Shane figyelmét. Ha segíteni akarunk, akkor azt gyorsan kell, mielőtt felrobbannánk a sofőrrel együtt. Ha ezt végigcsináljuk, ezért nekünk minimum valami kitüntetés járna. De persze olyat se fogunk látni soha.
- Valószínűbb, hogy azt írják: ez a szerencsétlen meg akart halni – replikázom tágra nyílt szemekkel, de mosolyogva, mert próbálom a helyzetet némi szarkazmussal kezelni, ahelyett hogy komolyan szembenézni a katasztrofális tényekkel. Shane bicskáért szalad, majd végtelennek tűnő ideig fűrészelgeti vele a biztonsági övet, miközben én tehetetlenül toporzékolva várakozok mögötte. Már a nyelvemen van, hogy sürgessem, amikor furcsa hangok jönnek a motorháztető felől, de visszafogom magam. A káromkodásból ítélve ő is tisztában van vele, hogy kurvára nincs időnk. Közben azon töröm a fejem, hogy tehetném magam hasznossá, illetve mivel tudnám biztosítani a fickó hátát és gerincét arra az időre, amíg kiszedjük onnan, de a lehetőségek elég szegényesek. Aztán támad egy ötletem. Keresek két erősebb sima faágat, ami ezeknél a fényviszonyoknál nem egyszerű, de szerencsém van. Aztán levetem a dzsekimet, megkerülöm a kocsit, és bemászok az anyósülés felől. Őrült ötlet, de most nem gondolkodom sokat. Míg Shane az övvel viaskodik, a két fadarabot elhelyezem a sérült feje és nyaka két oldalán hátulról, és az összetekert kabátommal rögzítem. Nem a legjobb megoldás, de nincs jobb ötletem. Mire végzek, az öv is megadja magát, én pedig már Shane mellett vagyok, hogy kiszedjük a fazont.
- Hulk vagyok, emlékszel? - kérdezem egy vérszegény mosollyal, amikor megállapítja, hogy a pasas nem könnyű. Közben már fogom a bal felét, ahogy kérte, és ahogy visszaszámol, már húzzuk is. Hát nyilvánvaló, hogy nem én végzem a meló oroszlánrészét, de teszem, amit tudok. Emelgettem már sérült vagy beteg embereket, egyedül, vagy a társammal, ebben már van gyakorlatom. Mi ketten ugyan nem vagyunk összeszokott csapat, de azért csak működik a dolog, hisz a férfi már kívül is van. Most már csak minél távolabb kellene kerülni. Hátrálok is, ahogy az erőmből futja, de még mindig nem vagyunk elég messze, amikor a kocsi eleje felől ezúttal egy sokkal hangosabb zaj hallatszik, majd a következő pillanatban azon kapom magam, hogy hátra felé repülök, és háttal nyekkenve egy fának esek. Az autó felrobbant, a lángok bevilágítják a környéket, én meg a hirtelen nagy fénytől, vagy az ütéstől kicsit szédelegve, a fába kapaszkodva próbálok feltápászkodni.
- Shane? Jól vagy? - kérdezem hunyorogva.

Csak szórakozni akartunk, kicsit kikapcsolódni a hosszú műszakjaink után, erre itt vagyunk ismét, életet mentünk, a sajátunkat kockáztatva. Azt hiszem, kicsit mindketten azon vagyunk, hogy tréfával üssük el a helyzet élét, mert ha végiggondolnánk komolyabban is, hogy épp mi a jó büdös francot is csinálunk, akkor felpofozhatnánk magunkat – vagy egymást – hogy ébredj már fel, te idióta, és húzz innen jó messzire.
- Ittas motorozás? - pillantok fel rá szúrós szemekkel. - Nem úgy volt, hogy józan vagy? - kérdezem vádlón, de apró, cinkos mosoly bujkál a szám szegletében. Totál zakkantak vagyunk, ez nem is kérdéses. - És még azt mered mondani, hogy én vonzottam be? - ingatom a fejem. Mivel többé-kevésbé sikeresen megtámogattam az sebtében összetákolt támasztékommal a pasast, már ugrok is ki a kocsiból. Azt ösztöneim amúgy is azt sikítják, hogy menjek már minél távolabb, de előbb még ki kell onnan rángatnunk a sebesültet. Amint az öv megadja magát Shane bicskája alatt, már neki is fogunk a műveletnek. Arra azonban nem számítunk, de legalábbis nem ebben a szent pillanatban, hogy míg félúton járunk, az a rohadt kocsi tényleg felrobban. Háttal érkezem a legközelebbi fának, szédülök, és egy rakás helyen sajog a testem, de ahelyett, hogy a saját esetleges sérüléseimmel foglalkoznék, először arról akarok meggyőződni, hogy a másik kettő még életben van. Shane káromkodása mondjuk egyértelművé teszi, hogy még nem dobta fel a talpát, hála az égnek, úgyhogy félig feltápászkodva előre kúszom, hogy kitapogassam a sebesültünk pulzusát.
- Baromira gyenge – motyogom magam elé, és az jár a fejemben, hogy félő, már a mentőben meghal, a nagy fényártól pedig nem is veszem észre azonnal, hogy már itt is vannak. Shane röviden vázolja is nekik a szitut, aztán azon vagyok, hogy segítsek betolni a pasast a kocsiba, közben elmondom az észrevételeinket, hogy a tág pupillákból drogfogyasztásra gyanakodtunk. Ezt muszáj figyelembe venniük, és nem csak arra az esetre, ha arra a kerülne a sor, hogy újraélesszék... Az egyik kolléga, épp az én hogylétem felől kezdene faggatni, amikor meghallom Shane ordibálását. Aztarohadt! Fél kézzel szerencsétlenkedve próbálná arrébb vonszolni a motorját a lángok útjából. Szinte futva érkezem mellé, és segítek megmenteni a járgányát. Csak amikor viszonylag már biztonságos távolságot érünk el, akkor fordulok szembe a dokival.
- Basszus, a karod? Eltört, ugye? - mondjuk ezt így kapásból nem biztos, hogy rögtön meg is tudja állapítani, de sejtése már biztos van. - Tudsz így vezetni, vagy hívjunk inkább valakit? Mindenesetre legjobb lenne most már mielőbb elhúzni innen, a többit majd intézik a tűzoltók... - sóhajtok nagyot a még mindig lángoló autó felé pillantva.
- Mondd csak, Harper, nálad minden szombat este ilyen? Csak mert akkor nem aprózod el túlságosan a szórakozást sem – nevetek fel fáradtan, a fejemet ingatva, de abban a pillanatban fájdalom hasít a tarkómba, és úgy megszédülök, hogy meg kell kapaszkodom Shane karjában. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy a kobakom nagyobbat koppant a fába landoláskor, mint azt először gondoltam.

Rae & Shane

- De-de, halál józan vagyok! – Legalábbis eddig úgy éreztem, most egy kicsit már érzem a fejemben a whiskyt, de még mindig képes vagyok józanul gondolkodni. Sőt, még azon a képzeletbeli egyenes vonalon is végig mennék, na de azért egy bemetszést már igen nehézkesen kísérelnék meg. – Egyértelműen te, te vagy mostanában, akinek szerencsétlenül alakul az élete, nem én – mormogom, miközben megrándul a szám sarka. – Ja, várj csak! Nekem is. Akkor egyezzünk meg abban, hogy mindkettőnk keze benne volt. – Tök feleslegesen dumálok, nem is tudom, minek jártatom most a szám, amikor sokkal fontosabb dolgom lenne. Valószínű, hogy az alkohol hatására ered meg ennyire a nyelvem, de hála az égnek, azért a kezem is dolgozik és kiszedjük az emberünket a kocsiból. A következő pillanatban pedig már csak nagyokat pislogok és a fejemhez kapok. Vagyis kapnék, ha nem sajogna kibaszottul a jobb karom.
- Most én is baromira gyenge vagyok, bassza meg – felszisszenek és feltápászkodom a földről, mire a mentők is ideérnek végre valahára. Bal kezemmel a jobbomat tapogatom, de még az is rohadtul fáj, szóval a pumpa kezd felmenni bennem. A kollégát a sebesült felé intem, én pedig mikor meglátom a motort a lángok közelében, egy pillanatra azt hiszem, még levegőt is elfelejtek venni.
- Azt a büdös... – indulok meg felé, de annyira sajog a karom, hogy nem tudom arrébb taszigálni ezt a féltonnás dögöt. Ha ez itt ég, akkor tuti, hogy a kardomba dőlök még ma este. Meg is szédülök még ettől a hetven foktól is, de azért igyekszem segíteni Raenek az arrébb tolásban.
- Hát, ha eltört, akkor az rohadtul nem lesz vicces. Óóó, baszd meg! Pedig biztos, hogy eltört – csóválom meg a fejem, és mélyen szívom be a levegőt. Most kezdek kicsit ideges lenni. Kurvára nem lesz ez így jó, ha nem fogok tudni műteni, akkor nagy szarban leszek, mert így is fekete pontom van, amiért elvették tőlem a főorvosi rangot.
- Hát... megpróbálhatom, ha bevállalod – rándul meg a szám széle. – Végül is, már vezettem kéz nélkül is. Csak nem nővel magam mögött – vonok vállat. – De ezt is ki kell egyszer próbálni, nem? – Átvetem az egyik lábam a motor felett és előrébb csusszanok, hogyha Rae akar, akkor mögém tudjon pattanni.
- Ez csak egy gyengébb volt. – És valóban vannak durvább esték meg napok, de addig jó, míg nem unalmas az élet.
- Ha nem tudsz kapaszkodni, akkor inkább fel se szállj mögém Rae, mert az, hogy nekem fél kezem van egy dolog, de ha félúton ledőlsz a motorról, az meg egy másik. Akkor inkább hívom az egyik havert, hogy vigye haza a mocit. – Nagyon nem lenne vicces, ha még neki is elsősegélyt kellene nyújtanom itt az éjszaka közepén. – Én meg hazaviszlek téged egy taxival. Azt már eldöntheted, hogy hozzám vagy hozzád – viccelődöm vele kicsit felvonva a szemöldököm, bár én tényleg nem bánnám, ha végül úgy döntene, hogy hozzám menjünk. Persze ennek az esélye egy a százhoz, bár ha azt nézzük, hogy most vált el, sosem lehet tudni. Bár így fél kézzel, elképzelhető, hogy nem lennék annyira topon az ágyban.
- Na? Bevállalod? – kérdezem értve a motorra, de elképzelhető, hogy másra fogja érteni, de nem bánom. Értse, amire akarja.

Összehúzott szemekkel, hunyorogva méregetem Shanet, annak jeleként, hogy jelenleg nem igazán tudom, hihetek-e neki.
- Halál józan, mi? Érdekes szóválasztás – jegyzem meg még mindig a gyanakvó ábrázatommal, de aztán mégis elvigyorodom. Nem mintha nekem lenne bármi jogom őt felelősségre vonni, először is az én döntésem volt, hogy felültem mögé a motorra, másodszor én magam sem voltam éppen józan, bár a mostani körülmények már azért józanítóan hatottak rám, harmadszor pedig nem történt semmi bajunk. Még. De legalábbis balesetet nem okozott, és akárhogy is, bízom benne annyira, hogy fel tudja mérni, elég beszámítható-e a vezetéshez, vagy sem. Ezzel az idiótával ellentétben, akinek az életben maradása egyelőre csak tőlünk függ. Jobb esetben. Kicsit megmeredek a mozdulataimban, kihúzom magam, és felvonom a szemöldököm, amikor azt hallom, én vagyok itt az egyetlen, akinek az élete kész szerencsétlenség. Ám Shane kijavítja magát, mire a fejemet ingatom, és ismét elmosolyodom.
- Majd ha innen épségben kikerülünk, és valamikor a közeljövőben újra kedvünk támadna leülni iszogatni, szívesen meghallgatnám azt is, a te életed milyen értelemben alakult szerencsétlenül mostanában – jegyzem meg, hisz korábban, amikor az exekről volt szó, akkor is főképp csak a válásomról meg Adamről beszéltünk. Nekem Shane eddig leginkább csak kimerültnek tűnt, feltételeztem, hogy a munkától, de ha komolyabb gondjai is vannak a fáradtságnál, és bár nyilvánvalóan pasiként nem kimondottan beszédes ilyen téren, de ha mégis dumálni akarna valakivel, jelezném, hogy hallgatásban is jó vagyok, nem csak a szám járatásában. Persze ez most nyilvánvalóan nem az az alkalom.
Akciófilmbe illő, amit leművelünk a drogos fazonnal, ahogy megmentjük az életét, és közben még fel sem robbanunk. Szerencse, hogy így a végére azért még a mentők is befutnak, és átveszik a helyünket az életmentésnél, és remélhetőleg a tűzoltók is jönnek majd hamar, mert az addig oké, hogy kihúztuk a pasit a kocsiból, de most már minden lángol a közelben: az autó is, a közeli fák is; mi magunk is megsérültünk, és Shane motorjához is ketten kellünk egyszerre, hogy el tudjuk tolni a lángok útjából.
- Hadd nézzem! - óvatosan megfogom, megtapogatom a karját, aztán elhúzom a számat. Inkább nem is mondok semmit, ne legyek én a rossz hírek hozója, meg ehhez amúgy is egy röntgen is kelleni fog, hogy biztosra menjünk, de bizony nagyon úgy tűnik, hogy eltört. Az meg egy sebész esetében baromira nagy szívás. Nem is igazán tudom, hogy mit mondjak. De a remény hal meg utoljára. Talán csak meghúzódott. A fájdalmai, és a használhatatlanná vált karja ellenére azért mégis van olyan vagány srác, hogy még így is felajánljon nekem egy hazautat a motorján.
- Te meg vagy húzatva – nevetem el magam végül. - Nem kísértettük ma még eleget a sorsot? Vagy tényleg halálvágyad van? – ingatom a fejemet, de képtelen vagyok nem vigyorogni ezen az egész hülye helyzeten. Na, de most komolyan! Annyi izgalom nem elég egy napra, hogy kirángattunk egy sérültet az életveszélyes kocsijából, aztán majdnem fel is robbantunk közben? Kell nekünk még kar- és fejsérüléssel ismét motorra pattannunk? Mert egyre biztosabb vagyok benne, hogy a kobakomat jobban beütöttem, mint először hittem.
- Nem vagy szívbajos, annyi szent. - Kardiológusként mondjuk nyilván ért is hozzá, hogyan ne legyen az. Aztán ismét elnevetem magam a félkomoly felhívást hallva. - A taxira szavazom, és talán legjobb lenne inkább a sürgősségi felé venni az irányt. Kezdek aggódni, hogy nem csak az én fejemet érte ütés... de a karodra sem ártana, ha valaki vetne egy pillantást – jegyzem meg részben én is tréfásan, de részben komolyan. Nem tudom, hogy a halálközeli élmény-e az oka, de úgy tűnik, kicsit veszélyesebb vizek felé eveztünk, és ez akármilyen izgalmasan is hangzik, jó vége ennek a kalandnak aligha lenne.