Madilynn && Leigh

“A true friendship is a journey without an end.”

- Tudom, de akkor azt láttam a legjobbnak, most meg… - tanácstalanul megrántom a vállamat, mert egyik pillanatban úgy érzem, hogy jól döntöttem akkoriban, mert így megvédhettem őt attól az egésztől, amibe keveredtem, míg máskor azt gondolom, ha nem lököm el magamtól, akkor talán hamarabb kikeveredtem volna ebből a kálváriából és nem fajulnak idáig az események. – Ha szeretnéd, akkor elmegyek. Megértem, ha időre van szükséged és át akarod gondolni. – óvatosan csendül a hangom, miközben továbbra is szomorúan és bűnbánóan fürkészem őt. Tudom, hogy nem minden tettet lehet könnyedén megbocsájtani és sejtem azt is, hogy a bizalma is meginoghatott irányomba, de ezért se tudom hibáztatni. Főleg, mivel úgy tartják, ha valaki eltűnik, akkor az újra és újra esélyesen meg fogja tenni. Tényleg így lenne? Nem tudom, csak azt, hogy szeretnék maradni és helyrehozni a barátságunkat, ha ad rá esélyt.
Haloványan elmosolyodom, amikor letörli a könnycseppeket az arcomról és legszívesebben magamhoz húznám, de még se nyúlok érte és nem zárom úgy az ölelésembe. Rettegek attól, hogy a karjai között végleg összetörnék és az igazság úgy törne utat magának, mint egy vízforrás, ami kiutat lelt a föld alól.
Kicsit elnevetem magam, miközben letörlöm a további könnyeimet és megingatom a fejemet.
- Volt egy ilyen sejtésem, de legalább nem mondod azt, hogy pályát tévesztettem és inkább költőnek kellett volna állnom. – jóleső most ez a könnyed és kicsit bolondosnak mondható megnyilvánulás. Idejét se tudom annak, hogy mikor éreztem azt, hogy képes vagyok végre igazán levegőhöz jutni és nem nyomnak össze a falak, de mellette ezt kezdem érezni. Mellette képes vagyok elhinni azt, hogy egyszer ez a szar lavina, ami a nyakamba zúdul minden áldott nap egyszer véget fog érni és még lehetséges az, hogy újra érezzem igazán a napfényt, mert a viharfelhők végre tovaállnak.
Figyelem a kutyákat, akik rövid ideig úgy fürkészik egymást, mintha csak nem akarnák elhinni azt, hogy újra egy régi ismerőst látnak. Megszaglásszák egymást, aztán pedig jöhet is a mókázás, mire alig észrevehetően elmosolyodom.
Szinte időm sincs reagálni arra amit Lee mond, mert újra az ölelésébe zár, ami teljesen váratlanul ér és ismételten kicsit összerezdülök. Fejemet vállához hajtom és szorosan ölelem magamhoz. Szeretném azt mondani, hogy nincs gond, hogy minden rendben van, de hazugságra nem lehet barátságot építeni, így egyszerűen csak képtelen vagyok megszólalni. Végül óvatosan eltolom magamtól és a kézfejemet megingatom, azzal mutatom, hogy so-so.  
- A tea jól esne, de nem maradhatnánk inkább itt? Nem akarok sehova se menni.  – körbepillantok a virágokkal teli helységben, mert gyönyörű ez a hely, ugyanakkor félek attól is, ha valami nyilvános helyre mennénk, akkor előbb vagy utóbb ott is ránk találnának a paparazzik, akik miatt időről időre szállodát is kénytelen vagyok váltani. Továbbra se akarok Tristan ügyeivel kapcsolatban nyilatkozni, menekülök, de vajon sikerül egyszer elég messzire futnom, vagy maga alá fog gyűrni ez a botrány? - Gyönyörű az üzleted. Olyan mint valami tündérkert, már csak füves terület kéne a padló helyett. - mosollyal az arcomon pillantok felé, miközben szelíden csendül a hangom.
Ha volt szék a helységben, akkor leültem rá, ha nem, akkor csak leültem a földre és megszeretgettem Daisyt, ha odajött hozzám.  
- Te hogy vagy? – érdeklődve pillantottam a barátnőmre, miközben vártam a teára. Lassan kifújtam a levegőt.
- Láttad a híreket? – először ezzel kezdem, mert ha igen, akkor részben tudhatja, hogy mi történik körülöttem, majd idegesen babrálni kezdem a felsőm ujját. Egyszerre húztam volna feljebb, hogy lássa a foltot, ugyanakkor még se. S jelenleg a második volt az erősebb, így a titkom továbbra se látott napvilágot.


outfit

Végképp nem a türelmemről vagyok híres, de néha valahogy magamra tudom erőszakolni, és sikerül. Tegnap, amikor az egyik vásárló azt kérte, hogy strassz kövekkel pakoljuk körbe neki azt a csokrot, amit rendelt, egy az egyben passzoltam át Allynek, mert neki meg olyan birka türelme van, hogy az ilyen feladatokat játszi könnyedséggel teljesíti. Én ötször a sarokba dobtam volna az egészet, mert nem bírom hosszútávon.
Az emberekkel azonban nem vagyok mindig így. Valahogy meglátok bennük valamit, és az alapján tudom, hogy egyikkel-másikkal milyennek kell lennem. Több türelmet kell-e irányukba tanúsítanom, vagy sem. A legmeglepőbb az egészben az, hogy ez korántsem megerőltető, és nem is értem, hogyan csinálom. Némelyekkel viszont percek alatt képes vagyok úgy összeveszni, hogy utána napokig egymáshoz sem szólunk.
Madivel türelmes vagyok. Ő mindig is olyan volt, akit kiválasztott az agyam és hozzá másképp álltam mindig is, vélhetően így lettünk olyan barátok, amilyenek vagyunk… vagy voltunk? Bárcsak tudnám, hányadán állunk.
Itt ácsorog előttem a bűnbánó fejével és még a kutyát is képes volt elhozni. Aljas húzás, tudja jól, hogy pillanatok alatt ellágyulok. Kicsit ismer, na.
Talán elsőre meglepi, hogy megölelem, de annyira automatikusan jön.
Nem tudom igazán, hogy mit kellene mondanom vagy kérdeznem, el sem köszöntünk egymástól, csak eltűnt és egy idő után nem tudtam róla semmit.
- Szarul esett, hogy úgy eltűntél… - mondom ki az őszintét, amikor már elengedjük egymást és ismét az arcára pillantok. Biztos vagyok benne, hogy tudja ezt nagyon jól, hiszen ismert már annyira, hogy tudja ezeket a dolgokat rólam. – Gondolom… - felelem szemlesütve. Persze, hogy megbocsátok, csak most hirtelen annyi minden zúdul rám, hogy nem tudom feldolgozni. Rápillantok és látom, hogy az arcán könnycseppek gördülnek le, hezitálás nélkül emelem meg a kezem és letörlöm róla azt, amelyiket neki éppen nem sikerül.
Nem tudom, hogy mi történhetett ezzel a lánnyal, de biztos vagyok benne, hogy valami olyan, amit nem mer elmondani senkinek és ahelyett, hogy kibeszélte volna magából a gondjait, inkább megtartotta magának, mivel azt gondolta, hogy majd úgy könnyebben megoldódnak. Bárcsak tudnék segíteni neki…
- Ezekkel a költői képekkel leveszel a lábamról te megátalkodott nőszemély – mosolygok rá immáron majd a kutya felé irányítom a figyelmemet és egyből a fejéhez nyúlok, hogy végigsimítsam kezemmel a selymes bundáját. Hector tökéletesen tudja, hogyan hívja fel magára a figyelmet, így a vakkantást követően Daisy ki is kukucskál a pult mögül és kissé ijedten közeledik felénk. Ha összeszimatolnak Hectorral, azonnal visszatérnek neki is az emlékek és nem lesz itt baj, de túlságosan régen találkoztak már ahhoz, hogy csak úgy első pillantásra bizalmat szavazzon a nála jócskán nagyobb kutyának, hiába ismeri már régóta.
Megbízom a kutyákban, nem is csinálnak semmi rosszat vagy hirtelen dolgot, így Madihez fordulok ismét. – Mi van veled, te lány? Hé, gyere már ide! – húzom magamhoz egy újabb ölelésre, és ha akarja, akkor sírhat a vállamon, ha attól jobb neki. Nagyon szeretném tudni, hogy mi a franc okozza ezt a fájdalmat benne, de tudomásul vettem, hogy még nem érkezett el az idő, hogy elmondja. – Kérlek, csak azt mondd meg, hogy ugye nincs semmi baj? – Vagyis hát, nyilván van, a vak is láthatja… - Úgy értem, hogy nincs baj az egészségeddel, ugye? – pillantok rá aggódó fejjel, miután ismét elengedem.
- Kérsz egy csésze teát? – kérdezem, bár a bolt nem a legalkalmasabb a baráti csevejekre, de mindent meg tudunk oldani, ha akarjuk.  – Amúgy, nemsokára bezárok úgyis, szóval, ha gondolod elmehetünk valahova, ha ráértek – villantok rá egy bíztató mosolyt, és nagyon remélem, hogy már nem fog sírni, hiszen talán valamennyire sikerült a tudtára adnom, hogy minden rendben van. Legalábbis, remélem, hogy átjött neki az üzenet.  

Madilynn && Leigh

“A true friendship is a journey without an end.”

Sokszor esünk abba a hibába, hogy azt hisszük jobban tudjuk, hogy mi lehet jobb a másiknak, de valóban így lenne? Vagy ilyenkor inkább azt tesszük, ami számunkra a lehető legkényelmesebb? Gyakran azon kaptam magam, hogy a gondolataim e körül kavarogtak, hiszen valóban azt tettem, ami Lee-nek a legjobb volt, vagy inkább azt tettem, ami számomra volt az? Őszintén magam sem tudom. Csak igyekeztem abba kapaszkodni, hogy helyesen cselekedtem, amikor úgy döntöttem, hogy megpróbálom távoltartani attól, ahogy szép lassan az életemet tarkító színek fakulni kezdtek. Képtelen lettem volna arra, hogy beismerjem, hogy mi is történik velem. Féltem a reakciójától, és ahogy mondani szokták, ha valamit kimondasz, akkor túlzottan valóságossá válik, én pedig akkoriban próbáltam tagadni és felmentéseket keresni.
Egyszerűen csak úgy éreztem, hogy azt tettem, amit az adott pillanatban helyesnek véltem és megszakítottam a barátommal a kapcsolatot. Egyre ritkábbá váltak a válaszaim, a hívásokra is egyre ritkábban reagáltam, míg nem teljesen abbamaradtak, miközben a falak rám záródtak, mert pokolian fájdalmas elveszíteni egy legjobb barátot. Megannyiszor sírtam az elvesztése miatt. Borzalmas embernek éreztem magam, de már nem forgathattam vissza az időkerekét és nem is másíthatom meg a tetteimet, de talán még helyrehozhatom.  
Alig, hogy megpillantottam legszívesebben elfutnék, mert hirtelen minden gondolat tovareppent elmémből és azt se tudtam, hogy mit mondhatnék. Nem akartam kifogások mögé bújni, de az igazságot is képtelen lettem volna bevallani, hogy miért is hagytam magára. Még magamnak is félve és reszketve vallom be, vagy olykor továbbra is tagadásba sodrom magam. Elveszett vagyok és a kételyek túlzottan is fogva tartanak.
Halovány mosolyát látva szívem még hevesebben dobbant, de nem tudtam viszonozni. Szégyenkezve sütöttem le a pillantásomat és egyre szorosabban zártam a tenyerembe a pórázt. Megköszörültem a torkomat, miközben lázasan kutattam legalább egy épkézláb mondatért, amit mondhatnék, de helyette csak újra ráemeltem a pillantásomat. Elveszetten és bocsánatkérően fürkésztem, amikor is hirtelen közelebb lépett és megölelt. Tettének köszönhetően összerezdültem, fájdalmas grimasz ült ki arcomra, ahogy egy-két sérülésemhez ért, de ebből semmit se láthatott. Ugyan picit megkésve, de tétován megemeltem a karomat és viszonoztam az ölelést. Megkönnyebbülten sóhajtottam egyet, testem picit ellazult az ölelésében. Talán még létezik remény, hogy helyrehozhatom.
- Sajnálom. – suttogtam és ezzel egy időben még szorosabban szorítottam magamhoz, mintha csak az életem múlna rajta és a könnyeim eleredtek. – Meg tudsz nekem bocsájtani? – szipogva és elesetten szegeztem neki a kérdést, amikor elengedett, akkor sietve töröltem le a könnyeimet és tiszta idiótán éreztem magam, de valahogy még se tudtam parancsolni az érzéseimnek. Rettegtem attól, hogy el fog küldeni melegebb éghajlatra, mert megérdemelném, de ő még is az ölelésébe zárt. A tettének köszönhetően még inkább ráébredtem arra, hogy nagyon hiányzott.
- Egy régi barát, aki nélkül az égbolt csillagtalanná vált.  – szégyent könnyedén leolvashatta az arcomról és mielőtt még bármi mást mondhattam volna a kutyára terelte a szót. Hector boldogsága könnyedén kivehető volt, és ha Lee nem volt elég szemfüles, akkor buksi simogatásért cserébe egy arcon nyalást simán bezsebelt. – Persze. – kioldottam a pórázt, mire Hector kíváncsian kezdett el körbeszimatolni, amint pedig megérezte Daisy illatát, akkor célirányosan elkezdte keresni őt. Néha még ugatott is egyet, mintha csak köszönne.
- Tudom, hogy borzalmas dolgot tettem és visszaéltem a bizalmaddal. Magadra hagytalak minden szó nélkül és magyarázattal tartozom neked, de félő, hogy azzal még nem tudok szolgálni.  – megbicsaklott a hangom és kisebb fájdalom is kiérezhető volt belőle, mert az igazság nagyon is pusztító volt. – Még nem tudom felfedni az igazságot, de remélem, hogy ennek ellenére is adsz egy esélyt, hogy megpróbáljam helyrehozni. – kezem picit megremegett, miközben a pórázt szorongattam és fátyolos tekintettel fürkésztem őt. Túlzottan ki voltak az idegeim hála annak, amivel az elmúlt időszakban szembe kellett néznem és továbbra is rettegtem attól, hogy végérvényesen elveszítem őt.

outfit

Nincs túl sok barátom. Sőt, lehet mondani, hogy csak ketten vannak olyan igaziak, akiket tényleg annak is hívok meg számíthatunk egymásra, bármi is történjen. Ez tök jó, mert a barátságnak ez a definíciója a nagykönyv szerint, és ez a feltétel teljesül is, úgyhogy bátran merem őket annak nevezni.
Többször is megjártam már, hogy közel engedtem valakit és pofára estem és egyre inkább óvatos vagyok azokkal, akik közeledni próbálnak felém. Néha már túlságosan is bizalmatlan vagyok, az pedig gáz, mivel vannak, akik megérdemlik, hogy megelőlegezzem nekik. Csak ezt az elején nehéz meglátnom, hogy ki az, aki megérdemli.
Vannak olyanok, akik elhalványulnak. Bármennyire is küzdök érte, magunkért, egy idő után kénytelen vagyok elengedni, mert nem éri meg a befektetett energia. Néha már azt érzem, hogy egyoldalú és csak én akarom azt a barátságot, ő nem.  Olyankor mindig eszembe jut, hogy valamit én rontottam el és már nem akar engem? Nem voltam ott, amikor szükség lett volna rám? Ezt eléggé kizártnak tartom, mert ebben pont, hogy jó vagyok. Mégsem értem azokat, akik így kisétálnak az életemből. De oké, tegyék… egy ideig fáj, amikor tudatosul bennem az egész, de idővel megszokom, és elengedem őket.
Próbálom azt mondani ilyenkor magamnak, hogy okkal történt így, és bizonyára azt mondja az univerzum, hogy így kell lennie. Majd lesz helyette más.
Az, hogy van egy saját üzletem, arra kényszerített, hogy nyitottabb legyek és barátkozzak. Emberekkel dolgozom és muszáj kimásznom a csigaházból, ha betéved egy vásárló. Előtte lehetek a saját kis világomban az éppen aktuálisan rongyosra hallgatott zenéimmel.
Allisont régóta alkalmazom, vele már mondhatni barátok vagyunk, ám mégsem úgy igazán. Olyan munkahelyi barátság ez kettőnk között. Kénytelenek vagyunk elviselni egymás társaságát és ez akarva-akaratlanul is kicsit összébb terelt bennünket. Ma is együtt vagyunk, Tim nem jött be ezúttal.
- Voltál végül is a Beyoncé koncerten? – kérdezem a lánytól, miközben a pénztár körül pakolászom össze a szétdobált cetliket, hogy egy kicsit rendezettebb hatása legyen a pultnak.
- Sajnos nem, sold out lett irtó hamar, sehonnan nem tudtam jegyet szerezni már – mondja csüggedten, amikor épp mellettem halad el a seprűvel, hogy egy kicsit összébb söpörje az üzlettérben a kóbor leveleket, a véletlenül lehullott szirmokat.
Az ajtó csengője csilingel vidáman és automatikusan odapillantok, hogy lássam a betérő vásárlót. Nagyot dobban a szívem, ám hirtelen nem is tudom, hogyan reagáljak.
- Intézem – súgom oda Allynek, aki miután végzett a munkájával, a raktárba indul, ahová a pénztár melletti kis ajtó vezet.
Közelebb lépek az érkezőhöz és automatikusan a kutyájára irányul a tekintetem egy pillanat erejéig. Élek-halok értük. Mindkettőért.
- Talán – mosolyodom el halványan, mikor Madi a sajnálom virágot kéri, miközben egészen közel érek már hozzá. – Szia – köszöntöm immáron széles vigyorral. Ismer, így tudhatja, hogy akkora vigyorom van, hogy körbeéri az arcomat háromszor.
Leküzdhetetlen vágyat érzek arra, hogy szorosan magamhoz öleljem; a sajnálom virág helyett inkább ezzel fogadom el a bocsánatkérését, tehát nem hezitálok sokat, hanem odalépek hozzá és ha nem ellenkezik, megölelem.
- Mi szél hozott erre? – kérdezem, miután már elengedem. – Még mindig nagyon cuki vagy Hector – mondom kutyára pillantva, majd leguggolok hozzá egy rövid időre, hogy megsimogassam a fejét, ha Madi nem ellenkezik – Szabad? Daisy is itt van ám – pillantok fel mosolyogva.

Madilynn && Leigh

“A true friendship is a journey without an end.”

Nem tudtam szabadulni attól a gondolattól, hogy borzalmas barát vagyok, de ugyanakkor ott volt az az érzés is, hogy azt tettem, amit tennem kellett. Ez volt a helyes, hogy a barátaimat távol tartottam attól a borzalomtól és sötétségtől, amibe keveredtem. Nem akartam azt, hogy más is részese legyen a kálváriámnak, annak, hogy miként tűntek el egymás után a színek az életemből, mintha csak egy színekkel teli festményre valaki fekete festékkel egyre több foltot ejtett volna. Ezt éreztem azokban a hónapokban, amikor a bántalmazás áldozata lettem és ez mostanra se változott meg. Egyszerűen továbbra is inkább sötétség honolt a lelkemben a megannyi kétellyel, félelemmel és bűntudattal együtt. Nem segített az se, hogy továbbra is az egyik vezetőhír Tristan körüli botrány volt, de ez nem meglepő, hiszen az egyik szenátorról volt szó.
Vajon tévesen tettem? Rosszul döntöttem akkor, amikor hagytam azt, hogy szép lassan az igazság a felszínre kerüljön, miközben talán a legnagyobb bűne lehet örökre rejtve fog maradni? Még csak pár nap telt el azóta, hogy leléptem és magam mögött hagytam azt a házat, ami egyszerre volt a boldogságom és a legnagyobb fájdalmaim színtere. Szerettem őt, de ő visszaélt és kihasználta az iránta érzett érzéseimet, elmosta a tetteinek súlyát, kételybe taszított, míg nem végül már nem csak abban kételkedtem, hogy létezik-e olyan személy, aki hinne nekem, hanem már önmagamban is. Sok mindent megkérdőjeleztem magammal kapcsolatban és gyakran azon kaptam magam, hogy a tettei alól én magam próbálom felmenteni őt. Magamban kerestem sokáig a hibát, mintha tényleg rászolgáltam volna minden egyes tettére...
Most pedig újra és újra megfordul a fejemben, hogy szörnyeteg vagyok. Nem vagyok jobb nála. Nem csak azért, mert a legrégebbi barátságomat hagytam a porba hullani, hanem azért is, mert nekem köszönhetően került rivaldafénybe a megannyi piszkos üzlete. Vajon ha kiderülne, hogy bántalmazott, akkor mi lenne a főbűne? A sikkasztás, a kenőpénz, vagy az, hogy többször is lenyomatott hagyott a bőrömön? Melyik tette a legsúlyosabb? Ki tudja. Talán mindenki mást gondolna.
Gondolataim ezerfelé vittek, miközben Hectorral sétálni indultam elkerülve szerencsére az életemet megkeserítő újságírókat és lesifotósokat. S mire észbe kaptam volna, addigra egy üzlet előtt álltam. Figyeltem a cégnevet hirdető gyönyörűen elkészített táblát, a kirakatban látható csodálatos virágokat, de nem mozdultam meg, csak egyre szorosabban fogtam a pórázt, míg az ujjaim szinte már belefehéredtek. Gondterhelt, reszketek sóhaj bukott ki az ajkaim között és idegesen húztam lejjebb a felsőm ujját a csuklómnál, mintha csak attól tartanék, hogy valamelyik foltom láthatóvá válik. Még ott voltak a ruha alatt. Szerencsére ma még az időjárás is nekem kedvezett, mert hűvösebb volt, még kicsit olykor szemerkélt is az eső, de nem érdekelt, csak álltam ott és vártam. Sokszor megfordult a fejemben, hogy meglátogatom Lee-t, de nem tudtam mit is mondhatnék és nem akartam továbbra se magammal rántani a sötétlő színben pompázó világomba.  Nem tudom mennyi ideig állhattam ott, mint valami szobor mire végül sikerült erőt vennem magamon és benyitottam az üzletbe. Hallottam a megszólaló csengőt, mire elmosolyodtam és Hector pórázát rövidebbre fogtam, hogy nehogy véletlen is fellökjön valamit.
- Van itt valaki? – hangom kicsit tanácstalanul csendült, ha pedig megpillantottam az ismerős alakot vagy meghallottam az ismerős hangot, akkor újra megszólaltam. – Esetleg tudna virágot ajánlani, ami azt fejezi ki, hogy sajnálom? – kicsit elveszetten csendült a hangom, meg is remegett a félelemtől, mert mi van akkor, ha nincs bocsánat a bűnömre? Annyi mindent éltünk át együtt. Ott volt akkor is, amikor a világ legboldogabb embere voltam, meg akkor is, amikor már egyszer zátonyra futott az életem, mert a házasságom összedőlt, mint egy kártyavár. – Szia. – reszketegen, szomorúan ejtettem ki ezt az egy szót, ha a pillantásunk találkozott, de nem mozdultam meg. Féltem attól, hogy fél pillanat alatt fog kijjebb tessékelni, pedig mindennél jobban vágytam arra, hogy a legjobb barátomat hosszú idő után újra a karjaimba zárjam és rövid időre azt érezzem, hogy minden rendben van ebben az elcseszett és kifordult világban.

outfit