Isa & Lou

Love is scary: it changes; it can go away

Már napok óta hordoztam magamnál a táskámba tuszkolva az ajándékot, amit Isának sikerült kiválasztanom egy félig idegen, félig ismerős nő segítségével. Igazából mindig kerestem a tökéletes alkalmat arra, hogy odaadhassam neki, de mivel mind a ketten úgy döntöttünk a legutóbbi óta, hogy talán jobb lenne szünetet tartani a kapcsolatunkban, végül úgy alakult a dolog, hogy nem is beszéltünk egymással ez az idő alatt. Nekem pedig volt szerencsém sok mindent átgondolni, a munkámra koncentrálni, ahol szóba került esetlegesen az előléptetésem is... Viszont nem volt számomra egyszerű ez az időszak. Mert akármennyire akartam kikapcsolni az agyam és az érzelmeim, egy három éves kapcsolattól az ember nem fog csak úgy megszabadulni.
Én a magam részéről nagyjából egy időzített bombává változtam. Otthon pattogtam minden szaron, kezdett felgyűlni bennem a szexuális feszültség is, ellenben más nőre még mindig képtelen voltam nézni, mert megcsalásnak éreztem volna. Bár ez a szünet dolog már kvázi a kaja újramelegítésével lehet egyenlő, ettől függetlenül én egy naiv és buta kislány vehemenciájával bíztam abban, hogy ez még mindig menthető lehet.
A gondolataimból lényegében a telefonom rezgése zökkentett ki. Komótos mozdulattal nyúltam a farzsebembe, és bányásztam ki onnan azt. Amikor megpillantottam a kijelzőn, hogy három nemfogadott hívásom volt Jade-től és jelenleg Ana csörget, nos... Maradjunk annyiban, hogy nem vagyok hülye. Ignorálhatnám őket, játszva a sértődöttet, de pontosan tudtam, hogy ha a húga és a legjobb barátnői közül is az egyikük keresett, akkor annak oka van. Bár tény és való az is, hogy nem venném fel egyiknek sem, ha nem lennének ott a másiktól a nemfogadottak...
- Csakhogy sikerült felvenned! – ripakodott rám a lány a vonal másik végén – Arra gondoltam, hogy talán jogod van tudni azt, hogy mi történt, de ha ennyire félvállról kezeled...
- Ana, csak mondjad, hogy mi történt – sóhajtottam egyet fáradtan, mire talán neki is feltűnhetett, hogy én sem vagyok éppenséggel jobban, mint a nővére. Viszont az, amit a vonal másik végén hallottam éppen elég volt ahhoz, hogy egyetlen pillanat alatt elhagyjam a placcot, ahol eddig dolgoztam, és az öltözőbe berontva nekiálljak összeszedegetni a cuccaimat. A kezeim annyira remegtek, hogy lényegében alig voltam képes egyáltalán a táskám pántját megfogni, és kellett pár pillanat, amíg sikerült kivennem az én hatalmas kézfejemen pihenő, két kisebb fehér mancsot. Csak ekkor jutott el a tudatomig az is, hogy a vonal végén Ana és a műszakvezető lány is ordít velem a nevemet kiabálva, én pedig még mindig marokra fogom a telefonom, miközben egész testemben remegek.
- Mi történt? – vette rögtön a két keze közé az arcom – Teljesen le vagy fehéredve! Ülj le egy kicsit.
Alapvetően nem vagyok túlságosan kis termetű srác, de most úgy nyomott le a padra, mintha legalábbis egy tollpihével megegyező súlyom lenne.
- Isa... kórházban... Mennem kell. Balesete volt – nyökögtem magam elé összeszorított szemekkel, mert szinte látni véltem a lelki szemeim előtt az én pici és vékony barátnőm összeroncsolódott testét, megspékelve az élettelen pillantásával.
- Elviszlek – jelentette ki a lány, mire a telefonomat kikapta a kezemből és gyorsan egyeztette a címet a lány testvérével. Én pedig csak csodálattal vettem tudomásul, hogy a nálamnál cirka 30 centivel alacsonyabb, húszas évei végén járó felettesem úgy tolt ki maga előtt a moziból, egészen a kocsijáig, mintha egy elveszett kiskölyök lennék... És iszonyatosan hálás voltam érte neki. Mert képtelen voltam megszólalni egészen addig, amíg be nem értünk a kórházba, meg nem adták nekem a szobaszámát, és meg nem kaptam az orvostól a megfelelő tájékoztatást arról, hogy az állapota már stabil, és meg fog maradni... Bár nincsen még tökéletesen, de rendbejön. Igaz, ezt vagy ötször el kellett mondania nekem, és hatodjára végül csak felfogtam, de hirtelenjében csak azt éreztem, hogy látnom kell őt. És nem érdekel semmilyen elrendelt szünet, hogy elviekben nem beszélhetünk és egymás baráti körét sem keressük... Nekem most rögtön meg kellett bizonyosodnom arról, hogy jól van.
Csak komótos léptekkel követtem a nővért, aki oda akart vezetni Isa szobájához, és mondhatni elég jól viselkedtem egészen addig, amíg el nem hagyta a folyosót... Ugyanis utána rögtön az első dolgom volt feltépni a lány ideiglenes szobájának az ajtaját, majd mit sem törődve azzal, hogy mit fog szólni hozzá, egyszerűen odavágtattam hozzá, hogy a két kezem közé vehessem az arcát és még mielőtt ellenkezhetne, az ajkaira puszilhassak egyet. Lényegében ennyi volt az én tervem, de rögtön éreztem, ahogyan lassan pici remegések futnak át a testemen a megkönnyebbüléstől. Mert most már tényleg éreztem azt, hogy velem van. Szerettem volna elhúzódni, hogy ne sokkoljam le teljesen a jelenlétemmel, de képtelen voltam rá, így csak finoman végigsimítottam az ujjaimmal a bőrén, majd óvatosan nyitottam szét egy kicsit az ajkait a sajátjaimmal, hogy rendesen meg tudjam csókolni.

Öltözet; Egyéb megjegyzés:     ; Szószám: 755 ; Zene: Give me love

Louis & Isa

Nehéz helyzetben mindenki jobban bírja a megpróbáltatásokat, ha a szerettei veszik körül és olyanokkal van, akik törődnek vele. Akik egyébként is, a hétköznapokon is fontos részei az ember életének és számíthat rájuk. A normális emberek így csinálják. Azonban amikor egyik dolog követi a másikat és szinte megállás nélkül a karma rossz oldalán találom magam, valahogy a legutolsó dolgok közé tartozik az, hogy eszembe jusson szólni a barátomnak, akivel különben is jelenleg szünetet tartunk - első csapás -, arról, hogy kórházba kerültem - második csapás -, hogy nem mellesleg a szüleim nem is az igazi szüleim - harmadik csapás. Három együtt töltött évet nyilván nem olyan egyszerű kitörölni, a szünet pedig nem azt jelenti, hogy véglegesen szakítottunk, de mindazok után ami történt, tulajdonképpen már nem mertem megkockáztatni azt, hogy a végén rá kelljen ébrednem: Lou-t már az sem érdekli, ha éppenséggel kórházban vagyok és műtétem volt.
Épp ezért nem is szóltam neki, még csak sms-t sem kapott, de még csak a barátnőimnek, vagy a húgomnak sem említettem, hogy jó lenne tudatni a sráccal a dolgot. Nyuszi vagyok? De mennyire. Viszont úgy érzem, hogy ha egész életemben akár csak egyszer is megengedhetem magamnak, hogy az egyébként kifejezetten határozott jellememet meghazudtolva lehessek bizonytalan és anyámasszony katonája, akkor ez a mostani alkalom száz százalékosan az. Legalább a családomnak és a barátaimnak is nyugta van most tőlem, mert ahelyett, hogy pattognék, mint a lobogó tűz, most kedvetlennek és gyengének érzem magam. Ami persze nem meglepő, hiszen a kórházak bárkit könnyedén depresszióssá tennének, az meg hogy két héten át elvagyok tiltva életem egyik legfontosabb dolgától, baromira nem villanyoz fel. És akkor még az életemben zajló egyéb dolgokról egy árva szót sem ejtettem.
- Úgy látom minden rendben, lázad nincs. - Az aktuális műszakban tevékenykedő nővérke kisimítja a takarómat, amit hamarosan úgyis össze fogok gyűrni, mert képtelen vagyok múmiaként létezni ebben az ágyban, majd a lázmérő kütyüt felém fordítva bizonyítja nekem a szavait.
- Az csak jó lehet. - Halvány mosolyt eresztek meg felé. Értékelem a kedvességét, de rövid időn belül ez már a negyedik alkalom, hogy valamelyikük rám töri az ajtót, én pedig csak pihenni szeretnék egy kicsit. Vagy azt, hogy csend legyen körülöttem.
- De mennyire! Hagylak pihenni, később visszanézek még, rendben? - Kérdő pillantása kereszttüzében csak bólintok néhányat, miközben a fejem hátrabicsaklik a párnámra. - Ha bármi gond van, vagy rosszul érzed magad...
- Tudom, szóljak. - Fejezem be helyette a mondatot gyorsan, majd villantok rá egy kicsivel szélesebb mosolyt is. Amikor a nővérke egy 'okos kislány' kíséretében távozik, egy pillanatra lehunyom a szemeimet.
Én akartam magamnak a csendet és nyugalmat, amelyet a szobában való egyedüllét biztosít, de egyúttal saját magamat is ejtettem csapdába, mert az agyam rögvest beindul és azon kattog, hogy mi lesz, ha kiengednek innen. Egyszerre várom a napot és rettegek is tőle, mert képtelen leszek úgy csinálni, mintha minden rendben lenne. Már most sincs semmi rendben.
Kisebb szívroham visz a sírba, amikor minden előjel nélkül kivágódik az ajtó. A lehetőségeimhez és a karom állapotához mérten igyekszem magamat legalább normális, ülő helyzetbe küzdeni, csak mert valamiért él bennem az ösztön, hogy legalább minimálisan megpróbáljam megvédeni magam. A védekezésre azonban koránt sincs szükség, csak mert a kezdeti sokk után sikerül felismernem Lou-t, aki azelőtt a két keze közé kap, hogy egy köszönést ki tudnék nyögni.
Ép kezemmel megtámaszkodom valahol Lou válla vagy mellkasa környékén, s bár az első gondolatom az volt, hogy eltolom magamtól, amikor megérzem az ajkait sajátomon, az elhatározás hamar illanni látszik belőlem. Ismerős, jóleső érzés fut végig rajtam, az ajkaim pedig szinte automatikusan nyílnak szét, mélyítve ezzel a csókot. Emelem ugyan a másik karom, hogy a fiú nyakára simítsam, és a tarkóján állapodjak meg, ahol az ujjaim hegye a hajába is csúszik, felszisszenve fordítom azonban el a fejem, mert úgy nyilall belém a fájdalom, mintha villám csapott volna be. - Aú, aú, aú! - Beharapom az alsó ajkam, már-már olyan erősen, hogy a könnyem is kicsordul, habár előfordulhat, hogy az a karom miatt van. Nagyot nyelek és veszek néhány mély levegőt, mielőtt ki tudnék nyögni akár csak egy értelmes szót is. - Mit keresel itt?

668 |     | outfit

Isa & Lou

Love is scary: it changes; it can go away

A magam részéről azt éreztem, hogy tökéletesen készen állok arra, hogy lezárjam a kapcsolatomat Isával. És itt nem arról van szó, hogy esetlegesen ne szeretném őt eléggé, egyszerűen csak már kezdtem én magam is belefásulni a sok vitába. Nem mondom ezen pedig az sem kifejezetten segített, hogy a munkatársaim nagy része lényegében nő volt, és valahogy minden bajuk egyszerre szakadt az ő – és az én – nyakukba. Mindezzel persze semmi gond nem lenne, ha nem kéne mondjuk úgy örökké behúzott nyakkal léteznem, mint valami teknősbékának csak azért, mert éppenséggel az egyik menstruál. Nem beszélve mondjuk arról, hogy kifejezetten kellemetlenül tud kijönni az is, ha a párkapcsolati dolgaikat beszélik meg... Mert ezeket én hajlamos vagyok magamra venni.
Nem egyszer gondolkoztam már el azon, hogy lényegében mi tart minket össze a mai napig. Ténylegesen csak megszoktuk volna egymást? Félünk az egyedülléttől? Hogy ha elengedjük egymást, akkor képtelenek leszünk arra, hogy bárki iránt normális érzéseket tápláljunk majd, mert minduntalan a másikat fogjuk keresni az emberekben, akik be akarnak lépni az életünkbe?
Én a magam részéről egyszerre éreztem azt, hogy ha szakítunk az egyenlő lenne egyfajta megváltás és világvége lenne egyszerre. Emiatt pedig gyűlöltem magam... Mert lényegében képtelen voltam arra, hogy bármerre mozduljak.
Ilyenkor pedig a kényszerhelyzetek egyszerre tudnak borzalmasak és a lehető legtökéletesebbek is lenni... Ugyanis egyetlen telefonhívás elég volt ahhoz, hogy lényegében realizáljam magamban: talán egy sültbolond vagyok, egy igazi barom, egy idióta, de képtelen vagyok nem szeretni ezt a lányt... És bármi történik vele, én csapot papot otthagyva fogok rohanni utána.
Nem igazán voltam magamnál még akkor sem, amikor a lányra rátörtem az ajtót, mert egyszerűen ösztönből cselekedtem, miközben egyre közelebb trappoltam hozzá. Akkor sem voltam még képben, amikor megcsókoltam, holott ő fogadta azt. Óvatosan az cirógattam a hüvelykujjammal az arcát, viszont az ajkaimmal sokkal inkább voltam követelőző, miközben határozottan átcsúsztattam a nyelvemet a szájába. Ahogy ráfogott a tarkómra, automatikusan közelebb is húztam magamhoz, miközben próbáltam megbirkózni a bennem dúló aggodalommal, szomorúsággal és hálával, amiért egyáltalán magánál volt a lány és minden bizonnyal jobban hiányoztam neki, mint amennyire haragudott rám.
Lényegében akkor tértem igazán magamhoz, amikor elhúzódott tőlem és meghallottam a jajveszékelését. Nem voltam biztos benne, hogy én okoztam neki fájdalmat, amiért talán egy kicsit durvább voltam vele. Már nyitottam volna szólásra a számat, de lényegében egy hangot sem tudtam kinyögni... Hiszen egész eddig nem mértem fel rendesen az állapotát és a saját önzőségem miatt nem vettem észre a sérült karját. Emiatt elég rosszul éreztem magam, az i-re viszont mégis az tette fel a pontot, amikor egyáltalán realizáltam magamban, hogy pár kis könnycsepp kicsodrult a szemeim sarkából. Éreztem, hogy szükségem lesz egy kis időre, amíg összeszedem magam, és kifejezetten zavarba is ejtett a szituáció, hiszen sosem sírtam el magam előtte... Meg alapvetően nem sírtam szinte soha semmiért sem. Pont ezért is voltak egészen vörösek a füleim végei, miközben letöröltem a nedvességet az arcomról és vártam pár másodpercet, hogy tudjak válaszolni neki.
- Ana elmondta, hogy mi történt – nyögtem ki az igazságot. A két lány majd lemeccseli egymás között a dolgot gondolom én... De a húgának – és valószínűleg Jade is ezért keresett – határozottan igaza volt abban, hogy jogom van tudni a történteket, így lényegében hálás voltam a telefonjáért... A többit majd a két lány megoldja – Én pedig idejöttem.
Ahogy ismét ránéztem és megpillantottam, hogy valamilyen oknál fogva lényegében ő is elsírta magát, rögtön rosszabbul kezdtem érezni magam, és ismét csak a szavai kezdtek csengeni a fülemben, amiket a legutóbbi veszekedésünk után vágott a fejemhez. Talán tényleg jobb lenne, ha egyszerűen csak hagynánk egymást? Egyelőre nem akartam erre gondolni, szóval inkább csak lehunytam egy pillanatra a szemeim, hogy ténylegesen össze tudjam szedni minden gondolatomat és valami normális választ tudjak adni a kérdéseire.
- Én... – kezdtem bele még mindig elég bizonytalanul – Halálra voltam rémülve azzal kapcsolatban, hogy milyen állapotban foglak találni.
Egyelőre képtelen voltam arra, hogy ennél többet mondjak neki, így egyszerűen csak igyekeztem megkeresni a tekintetét, miközben az ujjaimmal óvatosan megtöröltem az arcát abban reménykedve, hogy még mindig menthető ez az egész... Emiatt pedig tökéletes idiótának éreztem magam, de már eljutottam arra pontra, hogy mindez nem tudott érdekelni. Egyszerűen csak vigyázni akartam rá, hogy ilyesmi soha többé nem fordulhasson elő.

Öltözet; Egyéb megjegyzés:     ; Szószám: 686 ; Zene: Give me love

Louis & Isa

Tisztában vagyok vele, hogy elkerülhetetlen lett volna, hogy a környezetemben mindenki megtudja, hogy kórházba kerültem, mert ha nem én magam mondom el nekik, akkor nagyon könnyen meg tudják környékezni a húgomat az iskolában és kiszedni belőle, hogy pontosan miért is nem vagyok jelen az órákon, ha éppenséggel nem versenyem van. Számítanom kellett volna arra is, hogy maga a tény nem lesz elég a barátaimnak, hogy kórházban vagyok, sőt még csak engedélyt sem fognak kérni tőlem, hogy ténylegesen meg is látogassanak. Nem kifejezetten mutatom a legjobb formámat, mert tulajdonképpen itt a kórházban nem kell senkinek tetszenem, meg különben sem arról szól a dolog, hogy hogyan nézek ki, hanem hogy hogyan érzem magam. Ettől függetlenül persze a nővérkék pusmogásából a legelején sejthettem volna, hogy nem teljesen ismeretlenül vagyok itt.
Nem tudom annak örültem volna-e jobban, ha Lou nem jön be hozzám, vagy ha rögtön az elsők között értesül ő is arról, hogy mi történt velem. Hiába volt épp a baleset előtt egy újabb parttalan vitánk, a három év akkor is három év, függetlenül attól, hogy mondjuk két nappal ezelőtt pontosan hogy is álltunk a másikhoz - vagy éppen hogy nem. Az a hevesség azonban, amivel egymásra reagálunk, amikor gyakorlatilag minden előjel nélkül megjelenik itt nekem, csak azt támasztja alá, hogy nagyon is szükségünk van még egymásra. Legalábbis ebben a pillanatban mindenképpen. Ismerős az érintés, amivel közelebb von magához és egyszerre érzek megkönnyebbülést, hogy itt van - hogy egyáltalán számítok még neki annyira, hogy ahelyett, hogy egy szimpla üzenetet küldött volna, ténylegesen idejött -, plusz érzem, ahogyan a gyomrom görcsbe rándul a csókunk hevességétől, amivel kibillent a korábbi letargiából és valami egészen mást érzek most.
Az ránt vissza a valóságba, hogy a testem figyelmeztet a saját határaimra, amelyek jelen esetben a szokásosnál is korlátozottabbak, a karom pedig könyörtelenül meg is torolja a hirtelen mozgást. Könnyek szöknek a szemembe, és erősen az ajkamba harapok, miután elhúzódom Loutól, mert nem akarok úgy jajgatni, mintha ő bántott volna. Hiszen egyáltalán szó sincs ilyesmiről. Kibukik ugyan belőlem egy kérdés, de alig jutok levegőhöz, még utána is csak nagyokat nyeldesve nézem a barátomat, aki... Jelenleg talán nem is az, a szünet miatt, amit szó szerint kiharcoltunk. - Gondolhattam volna, hogy Ana... - rosszallóan vonom össze a szemöldökeim, miközben a fejemet ingatom. Feltétlenül lesz még egy két szavam ahhoz a lányhoz, csak kerüljön a szemem elé!
- Azt látom. - Halvány mosoly jelenik meg a szám sarkában, hiszen nagyon is tisztában vagyok a jelenlétével, ha maga a megjelenése nem lenne elég, az előbbi csókunk miatt még mindig bizsergő ajkaim újfent emlékeztetnek erre. Szipogva nézek Loura, s közben nem tudok megálljt parancsolni a könnyeknek, mert túl sok ez nekem egyszerre. Jelen helyzetben el sem tudom képzelni, hogy elveszítsem őt, ugyanakkor az is igaz, hogy olyan dolgokat vágtunk egymás fejéhez, amelyek nyilvánvalóan - ha kicsit nyers megfogalmazásban is, de - igazak. Viszont azt látni, hogy milyen hevesen reagál most, meglágyítja a szívem és el is bizonytalanít. Nyilvánvalóan érez még valamit irántam, ha képes majdnem elsírni magát előttem, de mennyire lesz az számunkra jövedelmező, ha a jövőben is csak kínozzuk egymást?
- Hát... - Belém fojtja a szót az érintése az arcomon, aminek köszönhetően ahelyett, hogy a takarót, vagy a szoba bármely más pontját bámulnám, most Loura emelem a pillantásom. Reszketeg sóhaj szökik ki belőlem, majd alig észrevehetően megnyalom az ajkaim, mielőtt elkezdenék beszélni. Beszélni, akármiről, bármiről, csak ne legyen ez a csend közöttünk. - Most már jól vagyok, vagyis jobban... Edzésem volt és az egyik gép elromlott, a huzal eltalálta a karom és az oldalam, aztán el is ájultam. - Eszemben sincs sajnáltatni magamat, a hangom erőssége is egyre inkább halkul, ahogyan magyarázok, a végére pedig szinte motyogok csak. - Állítólag sok vért is vesztettem, azt mondták, hogy ömm ütőeret is ért a sérülés. - Pillantásom a fiú arca és a kezeim között jár, közben az ujjaimmal kezdek babrálni. - De hamar megműtöttek és... - összeszorul a torkom, nagyon kell koncentrálnom rá, hogy viszonylag ütemesen vegyem a levegőt és ne érezzem úgy, hogy fuldoklom. Nem bírom azonban sokáig és egyszerűen csak kitörnek belőlem a szavak: - És a szüleim nem is a szüleim, hazudtak nekem! El tudod ezt hinni, a saját szüleim... Életveszélyben kellett lennem ahhoz, hogy egyáltalán elmondják, hogy az anyám meghalt, én meg... Egész életemben azt hittem, hogy... - Képtelen vagyok folytatni, olyan légszomj tör rám és magam sem tudom, hogy csak belelovalom magam a hirtelen pánikba, vagy a korábban jelentkező sírás tér vissza nagyobb intenzitással.

733 |     | outfit

Isa & Lou

Love is scary: it changes; it can go away

Ha valami történik egy olyan emberrel, aki fontos nekünk, az mindig bűntudatot kelt bennünk. Pont így éreztem magam én is, amikor Anabel telefonját végül fogadtam és megtudtam azt, hogy mi a helyzet a barátnőmmel. Elkezdtem magam azért okolni, hogy tudnom kellett volna. Éreznem kellett volna, hogy baj van. Sejthettem, hogy a barátnői és a húga szóba sem állnának velem, ha nem lenne olyan helyzet... Viszont jelenleg voltam annyira önző, hogy elhittem: igazából csak azért akarnak zaklatni, mert már az esküvőnket és a gyerekeink nevét is kitalálták, és mindenáron meg akarják gátolni a szakításunkat.
Ez egyrészt hízelgő, másrészt rohadtul ijesztő lett volna, de mindenesetre ismertem Isát, ismertem azokat az embereket, akik körülvették. Éppen ezért kellett volna elsőre felvennem azt a kurva telefont, és akkor minden bizonnyal hamarabb értesülök a balesetről... Ami nem tudom jelenleg miféle előnyhöz vezetett volna, de leginkább azt éreztem, hogy mindez megelőzhető lett volna.
Én vagyok a barátja, az én feladatom, hogyvigyázzak rá, mert fiútestvére nincs. És bármennyire felesleges köröket futok le ezzel, csak arra tudtam gondolni, hogy ha esetlegesen akkor nálam van, vagy mondjuk én töltöm a Marquina lakásban az időmet, akkor elkerülhettük volna a dolgot. Nyilvánvalóan most már teljesen feleslegesen tartok önvizsgálatot, de a odafele tartó úton, meg amíg várakoztam, hogy beengedjenek, belegondoltam az egész szituba, akkor csak oda lyukadtam ki végül, hogy meg tudtam volna előzni a dolgot... Még akkor is, ha nem így van.
A kocsiban nagyon jól eldöntöttem, hogy mit fogok neki mondani, de hát ez természetesen nem úgy alakult, ahogyan módszeresen elterveztem magamnak. Szinte azonnal lerohantam a lányt, és olyan hevesen ostromoltam meg az ajkait, mintha pár nappal ezelőtt is minden rendben lett volna velünk. Ebben a pillanatban nekem csak az számított, hogy a helyzethez képest egyben van, bár közben csak reménykedni tudtam abban, hogy a túlzott pánikolásom alaptalan, és ténylegesen nem történt vele semmi visszafordíthatatlan.
- Ne légy rá dühös – sóhajtottam fel halkan, miközben a kis kezét a tenyerembe zártam – Ezt kellett tennie. Ha nem szólt volna, akkor minden bizonnyal az ő lelkiismerete sem lenne tiszta.
Azt már nem tettem hozzá, hogy én pedig baromi dühös lettem volna, és a húgával is úgy ordítoztam volna, ahogyan vele tettem ezt még a szünetünk előtt. Nekem pedig egyáltalán nem érdekem egyik Marquina lányt sem kikészíteni idegileg.
- Csak... Csak ne sírj könyörgöm – szóltam hozzá én is határozottan elfúló hangon, miközben elengedtem a korábban szorongatott kezét, és óvatosan kezdtem el letörölgetni a könnyeket az arcáról. Nekem sem sok kellett ebben a helyzetben, hogy egyszerűen csak az ölébe hajtsam a fejem és nekiálljak bömbölni, mint egy gyerek, hiszen fájt így látnom őt. Egyre csak erősebb volt bennem az érzés, hogy nem vigyáztam rá eléggé, és azért történt meg ez az egész. Viszont most ő sokkal rosszabb állapotban van nálam, így ideje lenne lassan túllépni a helyzeten, mert kettőnk közül nem én vagyok az, aki egy kórházi ágyban fekszik, nem nekem van szükségem segítségre és támogatásra.
Nem szakítottam félbe a lányt, hagytam, hogy végigmondja a történetet még akkor is, ha nehéz volt nekem ez az egész. Az agyam folyamatosan visszajátszotta a jelenetet, amikor az előző évben elmentünk piknikezni az órái után és állandó jelleggel visszakívánkoztam magam oda. Nem az időszak hiányzott, hanem a pillanat. Amikor a legnagyobb problémánk az volt, hogy útba állítsuk Isabelt a a továbbtanulással kapcsolatban, hogy megpróbáljam meggyőzni őt a továbbtanulásról. Esetleges lehetőségként felkínáljam neki a munkát, de mind a ketten tudtuk, hogy van esze és a tanulmányi eredményei is elég jók ahhoz, hogy tanuljon... Hiányzik a gondtalanság, hiányzik, hogy képesek voltunk normális emberként létezni egymás mellett. Mert akkor azt hittük, hogy a kapcsolatunk mélypontját éljük meg... Viszont minden korább vitánk a legutóbbihoz képest gyöngécske kis szóváltásnak tűnik.
Egyre nehezebb volt uralkodnom magamon, ahogyan a baleset részleteit hallgattam. Az ajkamat beharapva néztem rá, miközben próbáltam nem túlságosan szomorú fejet vágni... Inkább kevesebb, mint több sikerrel. Egy darabig nem is nagyon tudtam, hogy mit mondjak, és amikor szólásra nyitottam a számat, már lényegében késő lett, mert olyan információk jöttek ki a száján, amibe az én szívem is belesajdult, és az egész csak rosszabb lett attól, hogy elsírta magát.
Jobb híján lényegében csak annyit tudtam tenni, hogy finoman közelebb vontam magamhoz és igyekeztem úgy simogatni a haját meg a hátát, hogy azzal nem okozok fájdalmat neki a sérülései miatt.
- Hé – szóltam oda neki lágyan, miközben az ujjaimat a puha tincsekbe fúrtam – Talán mégiscsak jobb, hogy ha most sírsz egy kicsit.
Ezt már úgy mondtam ki, hogy az én hangom is elcsuklott és össze kellett szorítanom a szemeimet ahhoz, hogy a saját könnyeimet vissza tudjam tartani. Szomorú voltam azért, hogy mennyire át tudtam érezni a helyzetét és, hogy ugyanazt az árvaságérzetet át kell élnie, amit én éltem át minden egyes nap... Főleg úgy, hogy korábban volt családja.
- Isa, figyelj – óvatosan toltam el magamtól, hogy a szemébe tudjak nézni, majd egy halk sóhaj után csak odadöntöttem a homlokomat az övéhez – Bármi történik közöttünk... Én mindig itt leszek neked. Sajnálom ami a családoddal van jelenleg, de nem vagy egyedül. Ettől Ana még ugyanúgy a testvéred marad, a barátaid szeretnek és a szüleidnek is fontos vagy. Csak adj időt magadnak és szólj, hogy miben segíthetek neked, jó?

Öltözet; Egyéb megjegyzés:     ; Szószám: 850 ; Zene: Give me love

Louis & Isa

Egy részem úgy érzi, Lou és én menthetetlenek vagyunk. Hiába akarjuk helyrehozni azt, ami jelenleg nem működik a kapcsolatunkban, újra meg újra olyan helyzetbe keveredünk, amikor akaratlanul is, de csak tovább ássuk azt a bizonyos gödröt. Tudjuk mi vár a végén, mibe ütközne az ásó a hosszas megpróbáltatások után, de talán egyikünk sem akarja bevallani még csak saját magának sem, hogy a legrosszabb opció felé közelítünk, nem hogy akár egymásnak is kimondjuk a dolgot. Habár ez a része talán már nagyon is eldőlt a legutóbbi veszekedésünk alkalmával. Rettenetesen érzem magam amiatt, ami történt, de túl sok is bennem a csökönyösség ahhoz, hogy jelen helyzetben ne vehemensen a saját igazamat lássam a történetbe. Tudatában voltam annak, hogy egy a mostanihoz hasonló helyzetben nem kellene elsunnyognom azt, hogy jelezzek Louisnak és elmondjam, hogy mi történt. De túlságosan féltem két dologtól. Hogy nem érdekelné a dolog, illetve hogy rövid úton rájönnék, hogy milyen hülyén is viselkedtünk mindketten és hogy egészen másképp is megoldhattuk volna a korábbi problémát. Ez utóbbival kapcsolatban kétségtelen, hogy rá fogok még ébredni, hogy fogalmazhattam volna másképp, vagy viselkedhettem volna egészen máshogy, akkor pedig nem lennénk itt...
Jelen helyzetben azonban sokkal inkább lefoglalt a párkapcsolatom ingadozó mivoltára rápakolt családi krízis is, ami alatt bizonyos pillanatokban egyszerűen már csak össze akartam roppanni. Más emberek talán sokkal nagyobb problémákkal küzdenek, az én rövidke életem legnagyobb tragédiájának és drámájának ígérkezett azonban az, ami kiderült. Lou megjelenése pedig tulajdonképpen másodpercek alatt áttöri azt a gátat, amit igyekeztem mindazon érzések előtt megépíteni, amelyek kavarogtak bennem az elmúlt napokban. Habár muszáj hozzátenni, hogy az ajkainak is van köze a dologhoz.
- Csak... - Figyelem, ahogyan a sajátjába zárja a kezemet, de képtelen vagyok folytatni amit elkezdtem, még arra sem emlékszem, hogy pontosan mit akartam neki mondani. Beharapom az alsó ajkamat, s feltűnően kerülöm is a pillantását, mert elég egyértelmű, hogy ha nem tetszik Ana magánakciója, akkor valószínűleg magamtól nem szóltam volna a fiúnak, hogy mi történt. Ami szünet ide vagy oda, de kifejezetten nem helyes lépés. - Nem kértem rá, hogy szóljon. - Ez a része pedig teljes mértékben igaz is. Remélhetőleg abba, hogy én pontosan mit akartam és mit nem, már nem megyünk bele.
- Jó - hüppögve teszem a kijelentést, mellé pedig próbálom is betartani, mert tényleg nincs értelme most sírnom. Sőt, ha egyáltalán valamit éreznem kellene, talán sokkal inkább örömnek kellene lennie, mert azzal a félelmemmel ellentétben, hogy netalántán már annyira sem érdekelném őt a veszekedésünk és a nagybetűs Szünet kezdete óta, hogy felém sem néz... Helyette úgy rontott be ide, mintha legalábbis a halálos ágyamon feküdnék. Habár tény, hogy nem tudhatta milyen állapotban talál, ha Ana nem mondott el neki mindent.
Hiába azonban a próbálkozás, olyan sokáig próbáltam bent tartani mindent az elmúlt napban - pontosabban annyi mindent igyekeztem palackba zárni, hogy hirtelen robban az egész. Nyilvánvalóan el akartam kerülni, hogy az érzéseim csak úgy maguk alá temessenek, mert soha nem tapasztaltam ilyesmit életemben. A szüleim hazugsága pedig olyan végzetes problémának tűnt, amit nehezen fogok tudni megbocsátani, de talán még feldolgozni is. Úgy érzem sokkal egyszerűbb lenne, ha az édesanyám kilétét hamarabb fedik fel előttem, nekem pedig van lehetőségem úgy is a család részének érezni magamat, hogy valójában nem vagyok az. Persze, lehet, hogy az ő szemükben azt tűnt a legjobb megoldásnak, ha nem szomorítanak el egy gyereket azzal, hogy az anyja meghalt, az apja kilétéről pedig semmit nem tudnak...
Elveszett kislányként bújok Lou érintésébe, az arcomat a vállába fúrom és reszketeg levegővételekkel szívom be az illatát, amit annyira szeretek. Lehunyom a szemeimet és valamelyest próbálom összeszedni is magamat, habár nem segít, hogy ezúttal megkapom az engedélyt a sírásra. Felszabadító érzés kimondani, amit eddig igyekeztem elfojtani, ugyanakkor túlságosan valóságossá is válik, ami megijeszt. Mert realizálódik bennem, hogy mindezzel meg kell majd barátkoznom. Elveszett pillantásom a Louéba fúródik, amikor eltol magától, a hirtelen kontakt-vesztés miatt pedig az ép kezemmel a dereka után kapok, nem akarok távol kerülni tőle. Az, ahogyan a homlokát az enyémnek dönti viszont már-már szertartásosan felszabadító. A szavaival összefűzve és a közelségének hála tényleg úgy érzem, hogy minden rendben lehet.
- Köszönöm. - A hangom megremeg, nagyot nyelek, hogy folytatni tudjam. - Hogy itt vagy nekem és hogy ezt mondod. Én.. Nagyon félek. - A végén a szavaim szinte már sóhajjal egyenlőek. Azokra az éjszakákra emlékeztet a mostani helyzet, amiket együtt töltöttünk és elalvás előtt egymáshoz olyan közel voltunk, hogy a már-már suttogva lefolytatott beszélgetéseink során éreztük egymás levegővételét. - Tudod... tulajdonképpen az apám mentett meg. Az igazi. Itt van a kórházban, itt dolgozik. Davenek hívják. - Kinyitom a szemeimet és elemelem a homlokomat az övétől, a hirtelen mozdulatba pedig picit beleszédülök. - Attól tartok, hogy ha ilyesmiket nem mondtak el nekem, akkor talán más sem olyan az életemben, mint ahogyan én azt hittem. Miért nem mondták el? Az egész családom tudta.. Rajtam és Anán kívül. Mi van, ha teljesen más ember lennék, ha korábban elmondják?

800 |     | outfit

Isa & Lou

Love is scary: it changes; it can go away

Nem igazán szoktam kibukni vagy olyan dolgokat tenni, esetlegesen mondani, amivel másokat megbánthatok. Az életemet unalmas kiegyensúlyozottságban éltem, mivel ez volt az egyetlen esélyem. Ha boldog akartam lenni, akkor egyszerűen csak el kellett fogadnom azokat az embereket, akik körülöttem voltak. Soha nem mondtam olyat, hogy velem nem egy értelmi szintű emberrel képtelen vagyok barátságos lenni, mert ez egyszerűen nem volt igaz. Lényegében a gép azt dobta, hogy fiatalon el lettem szakítva a családomtól, tehát kreálnom kellett magamnak egyet. Azt nem állítom, hogy sosem nehéz nekem emiatt, viszont igyekszem úgy élni az életemet, hogy a jövőbe nézek nem pedig a múltam miatt bánkódok.
Pont emiatt alakult ki bennem egyfajta nagyon erős ragaszkodás az emberekhez. És talán ez a legrosszabb, amit tehetek Isával, ugyanis lényegében mind a ketten csak kínlódunk a kapcsolatunk miatt, mégsem vagyok képes arra, hogy egyszerűen csak kimondjam: szakítsunk. Túl régóta vagyunk már együtt ahhoz, hogy ilyen kicsinyes módon akarjak véget vetni annak, ami MI vagyunk. És ha azt nézzük, hogy Stellával már korántsem töltünk együtt annyi időt, mint régen, Faith nővér már meghalt, nekem pedig nincs időm a gyermekotthonba menni, ahol nevelkedtem... Igazából megkapjuk az eredmény egyenletét. Lényegében csak ő az, akivel napi kontaktban vagyok és akire minden körülmények között tudok számítani. Aki megőrizte a hátteremről a titkomat és még mindig mellettem van. Hogy dobhatnám el ezt az egészet idióta kis viták miatt? Én a magam részéről nem vagyok ennyire könnyelmű, tehát nagyon kiakadnék azon, ha pont a lány gondolná másképp a dolgokat.
Most viszont dühös voltam, szomorú, csalódott és ugyanakkor nagyon féltem is. Nehéz volt egy kórházi ágyban, sápadtan látni a saját barátnőmet főleg annak tudatában, hogy pár napja még én magam is plázakurvákat megszégyenítő módon rinyáltam meg picsogtam miszerint nem fogom őt először keresni. Az egészben az volt a legrosszabb, hogy ha megtettem volna, akkor talán előbb itt lehettem volna... Vagy meggátolhattam volna a balesetet. Emiatt pedig annyira emésztett a bűntudat, hogy minden iránta érzett haragom egyetlen csapásra elmúlt.
- Rosszabb lenne a helyzet, ha nem szól – jelentettem ki határozottan a fejemet csóválva – Ezt csak úgy nem tudod egyedül feldolgozni és utána úgy viselkedni, mintha mi sem történt volna.
Annak idején foci közben egyszer megsérült a vállam, ami miatt kérdéses volt, hogy egyáltalán tudom-e folytatni a sportot. Szerencsére csak egy csúnyább ficam volt, de az egész kórházi ellátás egy nap alatt annyira leszívott, hogy hazaérve már csak az alvásra voltam alkalmas. Utána pedig ébredéskor folyamatosan járt az agyam. Miként mehetünk tovább, hogyan oldódik meg ez az egész. Isa esetében is elég fontos szerepet játszik a sport és nem akarom, hogy ha valami történik, azzal egyedül kelljen megbirkóznia.
Ez az egész pedig mind akkor nyer bizonyosságot, amikor magamhoz ölelem a reszkető kis testét nagyobb óvatossággal, mint eddig bármikor. Még mindig voltak ködös részek a történetben, ami miatt lényegében magamat okoltam, hiszen én voltam az, aki végül szünetet kért tőle. Tény és való, hogy rengeteg mindent kell átgondolnunk a kapcsolatunkban, amit talán úgy nem tudunk teljesen tiszta fejjel megtenni, hogy együtt töltjük az időt.
- Minden rendben lesz – jelentettem ki még egyszer, miközben finoman végigsimítottam az arcán – Bármi történik, én nem fogom hagyni, hogy még egyszer bajod essen.
Ezt nagyon komolyan gondoltam. Úgy érzem, hogy ahogyan Alexist, úgy Isabelt sem tudnám könnyedén elfelejteni csak azért, mert szakítottunk és évekkel később is ugyanúgy gondolnék rá. És ha esetlegesen szüksége lenne a dologra, akkor mellette tudnék állni akkor is, ha az esetlegesen nekem fájdalmat okozna.
Viszont a következő szavaitól egy kicsit lefagytam. Én magam sem voltam biztos abban, hogy jól hallottam, de mindezt tudatosította bennem a további mondandójával. Hiszen én évek óta ismertem a szüleit, jó viszonyt ápoltam az apukájával, akivel hétvégente barátságos teniszmeccseket is játszottam. Segítettem az anyukájának behordani a bevásárláskor vásárolt nagy táskákat, a húgát pedig folyamatosan cikiztem... Ismertem a családját, tehát elképzelhetetlenné vált számomra az, hogy esetlegesen félrelépett volna az anyukája. Ők nem olyan családnak tűntek.
- Jaj Isa – sóhajtottam fel halkan a fejemet csóválva – Mennyire biztos ez a dolog? Hogyan derült ki az egész?
Csak reménykedtem benne, hogy az említett doki nem rendelkezik furcsa perverziókkal, mert ha így van, akkor képes lennék ebben a pillanatban felkapni a barátnőmet és elfutni vele.
- Nem hinném, hogy a szüleid azért nem mondták el neked ezt, mert rosszat akartak volna neked – simítottam ki egy tincset az arcából – Nem akarták, hogy árvának érezd magad és tényleg a lányukként szeretnek. Tudom, hogy ez minden bizonnyal nehéz most neked, de nem kell ebben a pillanatban elfogadnod a helyzetet és holnaptól úgy élni, mintha minden rendben lenne.
Én a magam részéről pontosan tudtam, hogy mennyire nehéz az egész, pont ezért akartam megnyugtatni őt. Nyilvánvalóan sokkoló a tény, én magam is kivártam pár másodpercet, amíg normális gondolatokat tudtam összegyűjteni, hogy ne beszéljek neki butaságokat. Viszont ez az egész idővel el fog simulni és jobb esetben több ember is oda fog figyelni rá.
- Nem lennél más ember – jelenetettem ki határozottan – Te nem vagy olyan, mint én. Hidd el, teljesen felesleges lett volna a szüleid részéről azt éreztetni, hogy nem vagy a család része ami a vérköteléket illeti, mert minden bizonnyal ők is a lányukként gondoltak rád. Felesleges és valahol önző dolog lett volna, ha azt éreztetik veled, hogy ez másként van, hiszen te semmiről sem tehetsz a jelen szituációban.
Egyetlen gyengéd mozdulattal fektettem vissza az ágyra, aztán a tenyerem az ép karjára siklott a derekamon. Óvatosan lefejtettem onnan.
- Pihenned kell most elsősorban, hogy felépülhess. Nem kell az egészen most átrágnod magad. Kicsit rossz lesz, de napról napra majd könnyebben fogadod el a helyzetet – mosolyogtam rá biztatóan – Idővel egyszerűen csak tudni fogod, hogy mit kell tenned. Addig pedig ha beszélni szeretnél róla, hát itt vagyok.
Talán nálam jobban senki nem tudja megérteni azt, hogy hogyan érez most. Kiskoromban sok figyelmet igényeltem, amit nem mindig tudtak megadni nekem. Aztán amikor tíz éves koromban tudatosult bennem, hogy rajtam kívül tényleg mindenkinek van anyukája meg apukája, akkor nagyon lehangolt voltam egy ideig.
- Talán nem túl alkalmas, de itt van nálam valami neked – próbálkoztam meg óvatosan egy témaváltás szerűvel. Hátha ezzel legalább egy picit el tudom terelni a gondolatait a történtekről.

Öltözet; Egyéb megjegyzés:     ; Szószám: 850 ; Zene: Give me love

Louis & Isa

Nem egyszer éreztem úgy az elmúlt napokban, hogy szimplán csak szeretnék újra gyerek lenni. Kiskorunkban Anával minden problémát megoldott számunkra, amikor takarót húztunk a fejünkre, és úgy játszottunk akár lefekvés után is. Nem volt külvilág, csak mi a takaró alatt, meg jobb esetben a nagypapától kapott zseblámpa és két kislány sutyorgása. Ha nem is Anával közösen van most szükségünk arra, hogy eltüntessük a külvilágot - vagyis inkább a valóságot -, de úgy érzem szükségem lenne arra a bizonyos varázs takaróra, ami megoldja nekem a problémát. Nem pusztán arról van szó, amit a családommal kapcsolatban megtudtam, hanem arról is, hogy azt kívánom bár meg nem történtté tehetném a veszekedésünket Louval. Nem csak a legutóbbit, hanem a legutóbbi hármat legalább. Ha visszamehetnénk az időben és tudnám, hogy mi mindent kerülhetek ki, akkor esküszöm nem érezném úgy, hogy háborognom kell a helyzetem miatt. Szívesen visszamennék most oda, amikor a legnagyobb problémának még az egyetem választás, vagy éppenséggel a ballagáson esedékes ruha kiválasztása tűntek a legnagyobb problémának az életemben.
- Tudom..? - A hangom nagyon is bizonytalan, bele is remeg a próbálkozásba. A helyzet viszont azt, hogy tényleg hiába a meglepettség és a bizonyos mértékű megnyugvás is, még mindig fogalmam sincs róla, hogyan kellene most kezelnem ezt a helyzetet. Igen, Lou itt van, de ki mondja nekem azt, hogy amikor elmondok neki mindent, amikor hazaengednek és amikor eltelik egy vagy két hét, még mindig ugyanúgy mellettem lesz? Azt kijelenteni, hogy szünetet tartunk, nem egyenlő azzal, hogy megkérdezzük egymástól, hogy milyen volt a nap. Nem fog-e csak még jobban fájni, ha újra megtörténik az egész, ha újra felmerül az a kérdés, hogy látom-e még egyáltalán őt?
- Nem tudhatod - motyogom halkan, mert nem is tudok ebben a helyzetben egyetérteni vele. Egyikünk sem tudja mi fog történni holnap, vagy jövőhéten. Úgy érzem a történtek miatt nekem soha senki nem mondhat olyat többé, hogy minden rendben lesz. Mert egyáltalán nincs így. Jelen helyzetben pedig egyenesen úgy tűnik számomra, hogy már soha semmi nem lesz teljesen rendben. - Annyira féltem. - nyögöm ki végül, miközben fogást keresek a karján és igyekszem a bennem maradt erőmhöz képest is megszorítani, érezni, hogy tényleg itt van.
Hiába terveztem el magamban, hogy nem fogok könnyen kifakadni a családi dolgok miatt, Lou olyan könnyedén dönti le a gyenge alapokra épült falakat, mintha csak egyszerűen meg kellett volna löknie a könyökével. De az, hogy a sajátunk helyett valami olyan problémára koncentrálhatok, amiben ő a segítségemre lehet, sőt egyenesen mellettem lehet, még a végén elhiteti velem, hogy tényleg igaza van és minden rendben lehet még. - Nagyon is biztos. Az egész... - mélyet sóhajtok, majd nagyot nyelek. - Amikor behoztak, szinte rögtön megérkeztek a szüleim is, és kiderült, hogy... - megnedvesítem az ajkamat a nyelvemmel, mert nagyon kell koncentrálnom, hogy vissza tudjak emlékezni a történtekre. Összevont szemöldökökkel bámulok egy pontot a takarón, míg nehézkesen ugyan, de előhívom az emlékeket. - A kórház kifogyott a vérből, vagyis a szüleimnek kellett volna vért adniuk nekem, de... Egyszerűen közölték, hogy azt nem lehet. El tudod ezt hinni? Ilyen egyszerűen, csak közölték, hogy nem tehetik meg. Mert anya felismerte az orvos nevét. - Annyira igyekeztem koncentrálni a történtekre, hogy már kezdett lassacskán megfájdulni a fejem is.
- De miért nem mondtál el korábban? - Úgy fordítom a fejem, hogy az arcomat Lou tenyerébe nyomjam, s le is hunyom a szemeimet, amikor megtörténik. Fárasztónak érzem, hogy újra végig kell vezetnem valakit a történteken, de azt is gondolom, hogy ő az az ember, aki valamelyest segíthet a megértésben. - Szerintem igazán elmondhatták volna. Ez... Annyira igazságtalan. - Nagyot sóhajtok, s újra kinyitom a szemeimet, hogy Lou-ra nézhessek.
- Én csak úgy érzem, megérdemeltem volna, hogy elmondják. Tudod, az igazi anyukám anya húga. Akiről mindig csak annyit mondtak, hogy meghalt, és semmi többet. - Felkavar, hogy úgy érzem a családom tagjai mind benne voltak ebben a nagy hazugságban és közösen titkoltak egy ennyire fontos dolgot. - Vagy nem gondolták, hogy valaha is kiderül? Mi lett volna akkor, ha felnőtt fejjel, később valami hasonló baj történik? Akár még nagyobb bajba is keveredhettem volna. - Ez persze mind puszta feltételezés, nekem pedig nem kellene még inkább belekavarnom magamat, mert nem szimplán fejfájást okoznak már ezek a gondolatok, hanem rendesen úgy érzem, hogy kezdek pánikba esni a kétségek miatt. Szükségem van arra, hogy Lou a saját kezébe vegye az irányítást és rám parancsoljon - még ha kedvesen is - azt illetően, hogy pihenjek még. Jól esik újra az ágyban feküdni és ha nem hasogat annyira a fejem, valószínűleg hamar el is aludnék.
- Azt mondták nem lesz túl sok idő, míg újra medencébe szállhatok. - Lehet, hogy a kezemet lefejtette a derekáról, de hogy ne érezzem magam olyan távol tőle, igyekszem belekapaszkodni az ujjaiba és a kezét birizgálni. - Azt hiszem én csak nem tudom már mit kellene gondolnom. Dave-nek azt mondtam, hogy szeretném megismerni... - kérdő pillantással pislogok fel Lou-ra, már-már azt várva, hogy közli velem; rossz döntést hoztam. - Én csak.. Azt hiszem mindkettőnket legalább annyira kihagytak a dologból és ha már mindketten New Yorkban élünk... Hát nem nevetséges, hogy végig itt voltunk egymás közelében? - halkan felnevetek, a hangomból viszont hiányzik minden jókedv, mert még emlékszem arra az érzésre, amikor elmondták ezt az egészet.
- Valami? Milyen valami? - Zavarodottság ül ki az arcomra és a fekvő helyzetből most újra igyekszem feljebb tornászni magamat, ami egyrészt korántsem olyan könnyű, mint azt gondoltam, másrészt pedig abban sem vagyok biztos, hogy Lou ezt engedni fogja.

895 |  | outfit

Isa & Lou

Love is scary: it changes; it can go away

Nem is igazán tudtam, hogy mit kellett volna kez denem azzal a ténnyel, hzhogy Isa képes lett volna elhallgatni előlem az ami történt. Biztosan nem most van annak itt az ideje, hogy ezt bármilyen formában felhánytorgassam neki. Alapvetően az aggodalmam csak nagyobb lett, amikor megpillantottam, hogy milyen állapotban van, a feszültség miatt, ami Ana hívása óta dúlt bennem pedig egyszerűen képtelen voltam arra, hogy vissza tudjam pislogni csak úgy a könnyeimet. Lényegében ő volt számomra a lány, akivel egyszerűen annyira jó volt a jelenben ragadni, hogy nem is akartam a saját jövőmön gondolkozni. Folyamatosan azon kapom magam, hogy vissza akarok menni abba az időszakba, amikor még középiskolások voltunk és egyszerűen csak ott ragadni... Lényegében neki hála tudtam túllépni Alexen anélkül, hogy zaklatni kezdtem volna a lányt. Nyilván fájt, hogy a barátságát is elveszítettem és sajnos mivel világ életemben kevés hozzátartozóval rendelkeztem, egyszerűen csak örültem annak, ha valaki mellettem volt... Ragaszkodtam másokhoz és nehezen mondtam le az emberekről.
- Majd megoldjuk és túlleszünk rajta, jó Kicsi? – óvatosan fontam a teste köré a karjaim, figyelve arra, hogy a sérült kezében ne tehessek nagyobb kárt. A feje búbjára nyomtam egy puszit, aztán ahogy közelebb húztam magamhoz, az arcomat is ráfektettem. Az volt a legfontosabb, hogy ebben a helyzetben ne zaklassa fel magát még jobban. Ha valaki, akkor én tökéletesen át tudom érezni a helyzetét... Illetve annyira mégse, mert nekem sosem voltak szüleim, de ugyanolyan igazságtalannak gondoltam, hogy a legtöbb gyereket örökbefogadták, de engem soha. Mivel túlságosan eleven kisfiú voltam, azt hitték, hogy emiatt ártani fogok másoknak és neveletlen leszek. Az első ember aki kiállt mellettem, az Stella volt. Ő döntött végül úgy, hogy nélkülem nem szeretne új családot.
- Sajnálom Isa – ahogy rápillantottam a tekintetem őszinteséget sugárzott. Ebben a helyzetben nem kellett ennél többet mondanom. Nyilvánvalóan ismertem a szüleit... Akik már inkább csak Ana szülei, bár én sem tudom pontosan, hogy ebben a szituációban mi történik most. Ha tehetnék bármit... Akkor sem tudom pontosan mi lenne a helyes lépés ebben a szituációban. Megelőzni a bajt és mellette lenni, annak az árán, hogy sosem ismeri meg az igazi apukáját, vagy pedig egyszerűen csak segíteni hozzászokni ehhez a helyzethez? Én lennék a legboldogabb ember, ha a későbbiek során ez a csodás lány még egy családdal gazdagodna és még többen szeretnék. Ha többet mosolyogna és erősebb támaszai lennének az életben mondjuk... Nálam? Akaratlanul is okoltam magam, amiért válságba került a kapcsolatunk, hiszen a legutolsó vitát egyértelműen én generáltam és amiatt tartottunk szünetet. Azt pedig nem mondhatom meg neki, hogy ebből a helyzetből kijöhet jobb is, mert minden bizonnyal ez az utollsó dolog, amit jelenleg hallani akar. Túl sok lenne ezzel traktálni most, amikor a saját döntését is képtelen meghozni így csak kicsit szorosabban fontam köré a karjaimat és finoman simogattam a hüvelykujjammal a felkarját. Az egyetlen amit ebben a helyzetben tehetek az a hallgatásom és, hogy felajánlom neki a vállamat, amin kisírhatja magát.
- Szerintem tényleg a saját lányukként szerettek és egy idő után már úgy gondolták, hogy a vér nem mérvadó – finoman simítottam végig a lány arcán, aztán egy kósza tincset is kisimítottam onnan – Csak azért nem mondták el, mert szeretnek téged. Ezt most biztos nehéz megemésztened és nem is kell azonnal elfogadnod az egészet. Ha majd készen állsz rá, akkor felteheted nekik a kérdéseidet, biztosan mindent megválaszolnak majd és adnak elegendő időt neked.
Szándékosan nem mondtam ki a szülő szót, vagy hivatkoztam az eddig eltöltött időre. nekem ebben a helyzetben az a dolgom, hogy mellette legyek. A saját sérelmeimet félre kell tennem és objektíven kell néznem a helyzetet, vagy legalábbis erre igyekezni. Hiszen én hiába nem akarom megismerni a saját szüleimet... Ugyanebben Isa sem befolyásolt engem annak ellenére sem, hogy tényleg egy kukában találtak meg kisbaba koromban. Tehát úgy kell segítenem őt, hogy nem foglalok álláspontot, amihez amúgy sincs jogom.
- Nem tudom miért nem mondták el, Isa – adtam meg a legőszintébb választ a kérdésére – De átérzem a csalódottságod. Egyszerűen csak erre ők tudnak neked választ adni én pedig nem szeretném az elméleteimet taln hamisan elmondani neked. Egyelőre csak adj időt magadnak.
Óvatosan simogattam a tincseit, nyugodt hangon beszéltem hozzá. Igazából csak remélni mertem azt, hogy a tanácsomat majd megfogadja. Ebben a helyzetben természetesen folyamatosan ezen fog pörögni az agya, de szerettem volna legalább arra a kis időre elterelni a gondolatait és mosolyt csalni az arcára, amíg vele vagyok.
- Jó, ha meg akarod ismerni – mondtam neki végül. Lényegében a saját helyezetem olyan szempontból más, hogy a szüleim egyértelművé tették, hogy nem kellettem nekik – Ana tud valamit erről a dologról?
Nem én akarom elszólni magam, ezzel még nagyobb feszültséget keltve a családban. Az biztos, hogy nehéz lesz Isa szüleinek a szemébe néznem, ami amúgy sem ment volna könnyen de ez... Csak még egy lapáttal rátesz az egészre. Ettől függetlenül van bennem annyi jó érzés, hogy nem teszem tönkre teljesen őket, mert az egész megintcsak Isára csapna vissza, ezt pedig mindenképp el szeretném kerülni.
- Annak meg örülök ha vissza tudsz majd térni lassan a medencébe – figyeltem ahogyan a kezemmel játszadozik, aztán egyszerűen az ujjai közé kulcsoltam a sajátjaimat és finoman megszorítottam a kezét – Ne agyalj most ezen. Inkább igyekezz nem kinyírni, amiért azt mertem hinni, hogy otthon vagyok a női divatban.
Halkan felnevettem, majd finoman megfogtam a karját és segítettem neki felülni. Nekünk fiúknak sokkal könnyebb bármilyen ruhát ajándékozni. Az részletkérdés, hogy mennyire örülünk neki...
Fél kézzel nyúltam a táskámért és vettem ki belőle A Lilah által gondosan becsomagolt sálat. Finoman ejtettem a lány ölébe azt.
- Szülinapodra vettem, de nagyjából egy hete hordozom, mert elfelejtettem kipakolni a táskámból – egy kis puszit leheltem először a lány halántékra, aztán az ajkaira hajoltam kicsit elmosolyodtam – Boldog szülinapot, Kicsi.
Alig hallhatóan suttogtam oda a szavakat, a szám finoman súrolta az övét. Nem húzódtam hátra, finoman kaptam a fogammal az alsó ajkába. A kezemmel óvatosan támasztottam meg az arcát és finoman csókoltam meg újra.

Öltözet; Egyéb megjegyzés:     ; Szószám: 850 ; Zene: Give me love

Louis & Isa

Túl egyszerű hagyni magam és arra támaszkodni, amit ismerek és amiben jelen helyzetben még bízhatok. Lou jelenléte olyan szintű megnyugvást jelent, az ismerős illatával és a karjaival körülöttem, hogy inkább nem is akarok arra gondolni, hogy nemrég még attól tartottam, hogy teljes mértékben elveszítem őt... Egyszerűen csak elengedem magam az ölelésében és ha később ki is derül, hogy hamisan, mégis hagyom, hogy megnyugtassanak a szavai. Minden idegszálam arra késztet, hogy realizáljam: sosem lesz már semmi a régi, én mégis úgy akarok tenni, mintha ez a pillanat és oly sok másik örök maradhatna. Hogy a fiú szavai valósággá válhatnak. - Jó.. igen, megoldjuk - szipogva bólogatok, miközben az arcomat a vállának billentem és becsukom a szemeim. Nem tudok megszólalni, amikor azt hallom, hogy sajnálja, akkor a gombóc a torkomból, amiért próbálom komolyan visszafogni a zokogásom, ami miatt néha megrándul a vállam, mintha csak csuklanék.
- De.. Bármikor kerülhettem volna olyan helyzetbe, amikor probléma lesz, hogy nem tudom a vércsoportom - értetlenül magyarázok, a homlokomat ráncolva pedig egészen úgy érzem, hogy megfájdul a fejem, amiért újra ezen kezdem járatni az agyamat. - Én csak nem értem miért kellett erről hallgatniuk. Mindenkinek! Nem csak a szüleimnek kellett tudnia erről, hanem a nagyszüleim... - Olyan mélyet sóhajtok, hogy a végén úgy érzem az összes levegő kiszorult a tüdőmből, én pedig megszédülök az érzéstől. Még szerencse, hogy Lou megnyugtató közelségébe menekülhetek és van, ami a földön tartson.
- Ne haragudj! - Hirtelen emelem fel a fejemet, nagyon igyekszem a szemeire fókuszálni, de a korábbi szédülés ezúttal is magával ragad és picit hátrabillen a fejem, ahogyan felnézek Loura. Annyira a saját helyzetemmel foglalkoztam, hogy eszembe sem jutott, talán számára is érzékeny a téma, a saját családja miatt, akik valamilyen ismeretlen oknál fogva egyszerűen elhagyták. - Tudom, hogy ez neked is.. Szóval a te családod... - nagyot nyelek, nem tudom hogyan fogalmazzam meg, amit érzek. Lou volt az, aki az elejétől fogva megbízott bennem annyira, hogy mindenki mással ellentétben a suliban elmondott nekem mindent magáról, én pedig képes voltam így elfogadni, hiszen mindaz, ami vele történt nem az ő hibája és csak azért, mert árvaként nőtt fel, még nem jelenti, hogy bármivel is kevesebb lenne mindenki másnál. Sőt, mindig is úgy gondoltam, hogy a családja büszke lenne rá, ha látná milyen ember lett belőle.
- Még nem mondtam el neki - megrázom a fejemet. - De szerintem érzi, hogy van valami bajom azon kívül is, hogy nem edzhetek most. Csak... Azt hiszem félek tőle, hogy hogyan fog reagálni, tudod, hogy nem mindig jövünk ki egymással, és... - Az ajkamba harapok, tanácstalanul pislogok a fiúra, azt várom, hogy valami bátorítót mond, valami megnyugtatót, ami más esetben talán rettenetesen felidegesítene, hiszen csak mert mások azt mondják, még nem biztos, hogy minden rendben lesz. De most az egész helyzet nagyon felkavaró, nem olyan, mint a megszokott hétköznapjaim, amelyekben eddig éltem, holott az alaphelyzetet sem tekinteném feltétlenül unalmasnak.
- Igen, csak tudod... - pár pillanatig az ajkamat harapdálom, de amint kezdek fájdalmat okozni magamnak, abbahagyom és folytatom. - Ha nincs a baleset, lett volna esélyem az olimpiai csapat utóválogatóján. Kiesett egy emberük... - A két hét viszont két hét, én pedig nyilván nem kockáztathatom, hogy a medencébe fulladjak, csak mert annyira akarom a szinkros pályafutásom vége előtt azt az egy kiemelkedő sikerült.
- Miért nyírnálak ki? - Értetlenül figyelem az akcióját és próbálok nem túlzottam meglepett arcot vágni, amikor az ölembe ejti a becsomagolt ajándékot. Előbb azt figyelem, majd Loura emelem a pillantásom és szinte levegőt is elfelejtek venni, amikor az ajkaimhoz hajol. Nagyon halkan nevetek fel, mikor megérzem a lélegzetét alig pár centire tőlem, s szinte érzem, ahogyan az az ismerős, kellemes érzés fut végig rajtam, mielőtt megcsókolni, ami minden alkalommal szokott. Az arcom szinte beleolvad a tenyerébe, amikor rásimítja a kezét, én pedig érzem, ahogyan forróság önt el, amikor az ajkai az enyémhez érnek. Valamivel követelőzőbben hajolok közelebb, úgy viszonozom a csókját is, mintha bele akarnék fulladni, az ép kezemmel pedig a pólójába kapaszkodom. Csak amikor már nem bírom tovább normális levegővétel nélkül, akkor hajolok el finoman. Pillantásomat az arcára emelem, s finom puszit nyomok az orrára. - Köszönöm! - súgom oda halvány mosollyal a szám sarkában, s ugyan nagyon nem akarom megszakítani ezt a pillanatot, a kíváncsiságom felülkerekedik rajtam, én pedig óvatosan az ölemben fekvő ajándék felé fordítom a fejem, amit bontogatni is kezdek. - De szép... - a motyogásomból kihallatszik az elbűvöltségem, a kezeimmel pedig a sálat kezdem tapogatni. - És milyen puha! Köszönöm szépen, nagyon tetszik! - Fészkelődni kezdek az ágyban, hogy közelebb csúszva Louhoz csókot nyomhassak az ajkaira. - Jobb lett volna nem a kórházban ünnepelni... - A szavaim ugyan arról árulkodnak, hogy szebb módját kívántam volna ennek a pillanatnak, a szemeimben azonban nagyon hamar megjelenik a bizonytalanság is, hiszen az sem volt biztos, hogy idén egyáltalán ünnepeljük-e együtt a szülinapomat. Abban pedig most sem vagyok biztos, hogy mi lesz akkor, ha Lou kilép innen.

805 |  | outfit

Isa & Lou

Love is scary: it changes; it can go away

Komolyan hittem abban, hogy ezt a kapcsolatot meg lehet még menteni. Hogy bármennyit bántottuk egymást, a jövőben úgy tudunk majd tovább működni, mintha mi sem történt volna. Hiszen Isa egy olyan lány volt, aki hallott az Alexel balul elsült dolgaimról, de ennek ellenére is képes volt bízni bennem. Én pedig hiába futottam újra össze a lánnyal, határozottan tudtam a szívemben, hogy nem Alex állt közénk. És erre alapvetően nem is lenne képes, mert túlságosan jószívű teremtés ahhoz, hogy megfosszon minket egy boldog kapcsolattól. Én a magam részéről úgy is éreztem, hogy ez az egész már rég elment rajtunk, hiszen a problémák már akkor felmerültek, amikor Alex még nem volt a képben. Az már egy teljesen más dolog, hogy mi egy hullámhosszon voltunk szellemileg, de valami felsőbb hatalom mindig azt akarta, hogy ne úgy történjenek közöttünk a dolgok, ahogyan azt mi szeretnénk... Ezt pedig én is fájdalmasan éltem meg, csupán csak képtelen voltam normálisan kimutatni Isa számára is.
- Igen – alig hallhatóan suttogtam neki oda a szót, aztán egy lágy puszit nyomtam a feje búbjára. Most nagyon is szüksége van rám, én pedig a magam részéről igyekszem mindent megtenni annak érdekében, hogy tényleg mellette lehessek. Az pedig, hogy a körülményekhez képest jól – vagy legalábbis életben – van, valamennyire meg tudott nyugtatni, még ha nem is teljesen.
- Isa – finoman toltam el magamtól, hogy a lány szemébe tudjak nézni. Mind a két tenyerem az arcára simult, a tekintetem pedig koránt sem volt olyan acélos, mint minden alkalommal, amikor egymásnak esünk egy-egy vita során – Csak azt akarták, hogy így vagy úgy, de boldog legyél. És talán idővel már azért nem mondták el neked, mert nem akarták, hogy ilyen állapotba kerülj. És mert nem különböztél a szemükben Anától.
Én magam sem tudtam, hogy mennyire hangzik gusztustalanul cukormázasan az, amit mondtam, de úgy éreztem, hogy Isa szerencsés helyzetben volt annak ellenére is, hogy ez az egész dolog kiderült. Nyilvánvalóan nehéz lesz feldolgoznia a szituációt és át kell értékelnie az egész életét, viszont később majd pont a nevelőszüleivel átélt közös emlékek miatt tud túllendülni ezen. Csak hát ehhez teljesen érthető módon idő kell, és én külső szemlélőként nyilvánvalóan másképp élem meg az egész helyzetet. Főleg úgy, hogy valódi családom lényegében sosem volt.
- Nem kell most azonnal döntened semmivel kapcsolatban sem – óvatosan simítottam pár tincset a lány füle mögé, majd folytattam – Normális, hogy látni sem akarod őket és haragszol rájuk. De ha adsz magadnak időt, és ez az egész leülepedik benned, akkor majd hideg fejjel képes leszel átgondolni a folytatást. Egyelőre az a legfontosabb, hogy kikerülj innen.
Igyekeztem némi erőt csepegtetni belé, ami talán nem ment a legjobban, de ennél többet jelen helyzetben nem tudunk érte tenni. A sérülése eléggé visszafogja és ágyhoz köti, így minden, amire szüksége lehet – legalábbis az én olvasatomban – az némi támogatás. Hogy érezze azt, hogy nincsen teljesen egyedül, és bármi is történik most a családjában, ez egy olyan dolog, amiből van kiút. Egyelőre fogalmam sincs arról, hogy kinek mondta el a dolgokat és kinek nem. Csak annyit tudok, hogy nem élhetek vissza a bizalmával ebben a helyzetben, és támaszként kell szolgálnom neki, amiért engem beavatott.
- Jaj te lány – egészen keserű mosoly ült ki az arcomra, miközben igyekeztem megtámasztani a lány fejét. Nem sok erő volt benne és féltem, hogy túlságosan hátrabicsaklik neki a folyamat közben, amikor felnéz rá – Nekem a szó szoros értelmében sosem volt családom. És már feldolgoztam és elfogadtam ezt a tényt. Nem kell úgy beszélned a saját fájdalmadról, hogy közben tojáshéjakon lépkedsz.
Elég önző dolog lenne tőlem, ha most a saját helyzetem miatt borulnék ki. Nem mondom, hogy soha nem merül fel bennem ennek az egésznek a ténye. Hogy mennyire igazságtalan dologról van szó az esetemben, és mennyire nem érdemeltem meg azt, amit végül az élettől kaptam. Elvégre, még mielőtt a szemeimet kinyithattam volna, már el is dobtak maguktól azok az emberek, akikre a legjobban rászorultam volna baba koromban. Mindez borzalmas, viszont egyszerűen el kellett fogadnom a tényt, hogy ebben kicsit más vagyok mint a többi gyerek. Valamilyen oknál fogva kaptam egy második esélyt, és ezt nem akartam elpazarolni.
- Ettől függetlenül nem hinném, hogy rosszul reagálná le a helyzetet – újra az ölelésembe vontam a lányt, mert most sokkal törékenyebbnek tűnt, mint bármikor az eddig eltöltött három évünk során, ez pedig engem megrémített – Tudod, a szokások sokszor felülírnak rengeteg dolgot. Titeket pedig testvéreknek neveltek. Nem hinném, hogy tizenkilenc együtt töltött év után ő ettől csak úgy meg tudna szabadulni.
Azt már nem tettem hozzá, hogy Isa is ilyen. Nem fogja tudni megtagadni magától azt a két embert, akit anyának és apának szólított ennyi időn keresztül. Ugyanakkor ezzel befolyásolni és terhelni őt, hatalmas taplóság lett volna a részemről. Nyilvánvalóan jobb tudni az igazságot, de ki vagyok én, hogy ilyenekkel traktáljam? Alapvetően mindenkinek van egy sajátos értelmezése arra, hogy pontosan mit jelent maga az igazság. Éppen ezért nekem semmi jogom a sajátomat ráerőltetni egy másik emberre, aki épp eléggé össze van már törve. Vannak helyzetek, amikor egyszerűen csak bölcsebb dolog hallgatni, meg mindenekelőtt csak meghallgatni a másikat.
- Sajnálom – csak ennyit tudtam kinyögni, és szorosabban vontam magamhoz őt. Egyáltalán nem akartam olyan dolgokat a fejéhez vágni, hogy így is eredményes pályafutása volt, mert határozottan egy olimpiai szereplés koronázta volna meg számára az egészet. Ugyanakkor szintén nem volt szüksége arra, hogy én a saját büszkeségemet bizonygassam felé, mert ezek ilyen szituációban talán csak üres szavak... Majd beszélünk róla akkor, ha jobban lesz.
- Majd meglátod – a szavakat már az ajkai közé suttogtam és egyáltalán nem voltam rest közben egy csókot is lopni tőle. Ha akartam sem tudtam volna elhúzódni, mert túlságosan kapzsinak tűnt, én pedig a pillanat hevében egyszerűen csak beadtam a derekam az akaratának és hagytam elnyílni a saját ajkaimat annak érdekében, hogy elmélyülhessen közöttünk az a bizonyos csók. Igyekeztem így is finoman bánni vele, mert most nem volt a legjobb fizikumában a lány, akit amúgy is képes lennék néhány erősebb mozdulattal akár össze is törni. Ha rendben lenne, minden bizonnyal már az ölembe húztam volna, de most csak óvatosan simogattam az arcát annak ellenére, hogy keletkezett közöttünk egyfajta szikra és szenvedélyesebben ostromoltam tovább az ajkait.
Amikor elszakadtunk egymástól, rögtön kiült az arcomra egy mosoly, az orromra adott puszi következtében, és ez nem is hagyott alább. Így figyeltem, miközben bontogatja a mindenhova cipelt ajándékot, és egészen nagy kő esett le a szívemről. Hiszen sikerült jó ajándékot találnom neki, még ha nem is egyedül tettem.
- Örülök, ha tetszik – miközben belekezdtem a mesélésbe, a tenyerem rá is simult a lány combjára – Ne tudd meg milyen tanácstalanul léptem be a butikba, ahonnan szereztem. Úgy toporogtam ott, mint egy hat éves...
Igyekeztem megvillantani egyet a felhőtlen mosolyaim közül, ami talán most már egészen élethűre is sikeredett. A magam részéről elég nehéz volt ez az időszak, hiszen ő sem volt lényegében teljesen mellettem, illetve rám nehezedett annak a nyomása is, hogy az ajándékot miként juttathatnám el hozzá... Mégiscsak az lett volna az utolsó szög a kapcsolatunk koporsójában, hogy ha nem veszek neki semmit. Mindenesetre az, hogy kórházba került csak még rosszabbá tette az egészet, és amit elmesélt... Tényleg próbáltam elhinni, hogy valahogy majd megoldjuk ezt az egészet, még ha nehéz is volt.
- Ha nem kellett volna elképzelnem, ahogyan eszméletlenül fekszel itt – egészen halk sóhaj szaladt ki a számon, miközben megcsóváltam a fejem – Akkor hoztam volna valami sütit neked. Szeretnéd, hogy itt maradjak veled éjszakára?
A kérdés magától értetődő volt, és akkor legalább valami reggeliszerűt össze tudok neki tarhálni a környéki kávézók egyikéből.

Öltözet; Egyéb megjegyzés:     ; Szószám: 1 230 ; Zene: Give me love