I forgot to say out loud

Mindenféle érzelem kavarog most bennem, a szégyentől, a csalődottságon keresztül a szomorúságik, elég színes a skála.  Nem állítom, hogy helyesen cselekedtem, beismerem, hogy hatalmas hibát követtem el, sem Zainnel sem mással nem fordulhatott volna elő az ami megtörtént. Mindazonáltal azt érzem, hogy mindenkinek túlságosan nagyon az elvárásai velem szemben. Már-már tökéletesnek állítanak be, olyannak aki sosem hibázik, akitől távol állnak a rossz döntések, aki mindig megfontolt és kétszer átgondolja mit is akar. Ez utóbbi még azt mondom, hogy igaz is, de azért nem kellene mindjárt piedesztálra emelni, hogy aztán egy rossz döntés miatt a mélybe rántsanak. Szeretnék mást hibáztatni, Eddiet amiért ennyire érzékenyt, Zaint amiért nem volt az enyémnél több esze, anyát, amiért összevesztünk és menekülnöm kellett otthonról. Az egész világot. De a fájó igazság az, hogy egyedül én tehetek arról, hogy most ekkora szarban vagyok. Miközben beszél, elpillantok róla. Fáj minden egyes kimondott szó, fáj, hogy az ami éppen elkezdődött, ilyen csúnya véget ért.
- Úgy látszik, hogy nem az az ember vagyok, akinek hiszel. VAGY hittél. keserű mosoly jelenik meg az arcomon. Sok gondolat motoszkál a fejemben, de igazán megfogalmazni mindazt most tényleg képtlen vagyok. Eddie mindent elmondott ami történt, ami teljes egészében fedi a valóságot, mégis úgy érzem, hogy a történtek nem ennyire fekete vagy fehér. Kicsit beskatulyázták a történteket.
- Azt hiszem mostmár teljesen felesleges mondanom bármit is. Igen, hazudtam, becsaptalak, elkövettem egy nagy hibát, de nem érzem jogosnak, hogy emiatt kételkedj mindenben amit valaha mondtam neked. Minden amit irántad érzek az valós, sosem állt szándékomban megbántani téged, az elmúlt időszakban, sőőt, talán eddigi nyamvadt életem során te voltál az aki mellett a legboldogabb voltam. Őszintén sajnálom, hogy egy rossz döntéssel mindent elrontottam. egy pillanatra megállok a monológban, hogy levegőhöz juttassam a tüdőm. A szám iszonyatosan ki van száradva, forog velem a világ és legszívesebben messzire rohannék.
- Jogosan vagy dühös rám, értem, hogy miért vagy összezavarodva, de kérlek...soha ne kételkedj abban amit irántad érzek, abban, ami kettőnk között volt. Csak azért nem sírtam el magam, mert nem akarok ennél is jobban felzaklatni őt. A legfontosabb, hogy meggyógyuljon és semmi más nem számít.
- Rendben bólintok, csendesen formálva a szavakat. - Most csak arra koncentrálj, hogy minél előbb megerősödj és végre hazamehess. közelebb araszolok hozzá. - Én most elmegyek, nemsokára Tommy úgyis ide ér, de ha nem bánod, holnap újra meglátogatlak. Egyszerűen nem tudnék csak úgy kisétálni az életéből.
- Vigyázz magadra Rivera ha csak nem akadályozza meg, közelebb hajolok hozzá, hogy puszit nyomjak a homlokára. Elmegyek, mert most ez a leghelyesebb amit tehetek, mert időt kért tőlem, és mert nem tudom hogyan maradjak erős úgy, hogy tudom, Ő már nem akar engem. Olyan gyorsan hagyom magam mögött a kórtemet, könnyeimmel küszködve, mint amilyen gyorsan néhány órával ezelőtt megérkeztem.

I forgot to say out loud

Tudtam, hogy előbb vagy utóbb szembe kell néznem majd Eddie-vel, vállalni a felelősséget a tetteim miatt, de ha tehetném, ez a pillanat még nem most következne be. Sok mindent meg kell beszélnünk, még nem volt alkalmunk megbeszélni sem azt, ami elkezdett kialakulni közöttünk, én meg már nagyon úgy tűnik, hogy sikeresen tönkre is tettem mindent. Jó lenne másra hárítani a felelősséget, de az a szomorúság valóság, hogy tetteimért egyedül én vagyok a felelős. Eddienek most a gyógyulásra kellene koncentrálni, nem akarom elvenni a figyelmét arról, hogy teljes mértékben erre koncentráljon. De akármilyen szar is a helyzet, az őszinteséggel tartozom neki. Miközben beszélek, csak néha-néha pillantok rá. Szégyellem magam, nem tudom, hogy hogyan fogom lemosni magamról ezt a szégyent egyáltalán. Kérdésére csak némán bólintok. Nem érzem szükségét annak, hogy megismételjem a szavakat, mindketten pontosan tudjuk, hogy mit jelentenek azok. Nem akartam átverni, mégis úgy érzem, hogy akaratom ellenére is sikerült ezt az érzetet kelteni benne. Megfelelő szavak sincsenek arra, hogy mennyire vacakul érzem magam. Megérdemlem a büntetést, a némaságát, a haraggal vegyült csalódottságot a tekintetében. Elhúzza a kezét, én pedig zavartan álldogálok mellette, tekintetemmel hol őt, hol a fehér falat bámulva. Hogy ne tűnjek annyira megkövültnek, kezeimet összefonom a hátam mögött. Félelmemben és zaklatottságomban ujjaimat csavargatom jobb kezemen. Mintha csak egy rossz álomban lennék, amiből nem sikerül felébredni. Aprócsak, dió méretűre zsugorodik a szívem, és minden egyes elhangzott szava után egyre hevesebben verdes a mellkasomban, sőt, szinte már a torkomban. Az ami olyan szépen kibontakozott közöttünk most távolinak, szinte idegennek tűnik. Nyelnem kell egy nagyot, hogy valamennyire visszafojtsam a feltörni vágyó könnyeimet.
- Én tényleg akarom. mármint mindazt, ami volt és még lehetett volna közöttünk. Kicsit nehezen találom meg a hangomat és a szavaimat egyaránt.
- Mi van akkor, ha nem akarom ennyire könnyen elengedni? egyvalamiben egészen biztos vagyok, nem akarok és nem is tudnék úgy tenni, mintha közte és köztem soha nem történt volna semmi. Egyszerűen nem tudnék úgy tenni, mintha nem érezném azt amit érzek iránta.
- Eddie... sóhajtok fel vágyakozón - Ismerhetnél már annyira, hogy tudd, én nem szoktam játszadozni, még soha nem hazudtam neked semmiben és nem tervezem szokásommá tenni a történteket. Nem akarok magyarázkodni, mert arra ami történt, tényleg nincs magyarázat, de hidd el, soha nem történhet meg újra. Most feldúlt vagy és sértett, de szeretném hogy tudd, az amit irántad érzek valóságos és soha de soha nem árulnám el az érzéseidet. Lehet, hogy minden szavam üresen cseng most neki, de ettől még nagyon is komolyan gondolom őket.
- Hibáztam. ezen nincs mit szépíteni - De nem adnál nekem még egy esélyt? Könyörögni nem fogok, elviselem bármi is legyen a válasza, de azért nagyon reménykedem abban, hogy nem tettem tönkre mindent végérvényesen.
- Te vagy a legjobb dolog, ami történt velem az elmúlt időszakban. A legklasszabb, legokosabb és legtehetségesebb ember akit ismerek. próbálok egy vékony mosoly erőltetni az arcomra.
- Nem tudnék újra úgy tenni, mintha soha nem történt volna közöttünk semmi, nem lehetek csak a barátod újra. Ha nem kérsz belőlem, én megértem és elfogadom, de nem akarok ismét csak a haverod húga lenni. Ha arra kérsz, hogy menjek el, megteszem, de nagyon szeretnék itt maradni veled. Ha úgy dönt, hogy túlságosan nagy csalódást okoztam neki és képtelen újra megbízni bennem akkor elmegyek. Tekintetem az övét keresi, szinte remegve várok válaszára.

I forgot to say out loud

Az eddig némán arcomat mosó könnyeim elapadnak, most, hogy látom őt és hallom a hangját egy kicsit azt hiszem, hogy elhiszem, tényleg minden rendben lesz. Tommy sem tudott semmi konkrétat mondani a telefonban, úgyhogy teljes tudatlanságban és félelemben élve robogtam a kórház felé, hogy meggyőződjek arról, hogy él és rendben van. Teljes figyelmem neki szentelem miközben beszél. Jó hallani, hogy újra a régi, ugyanaz az Eddie, aki volt, tényleg kezdem elhinni, hogy minden rendben lesz. Monológja közben többször is összráncolom a szemöldököm, van egy-két kérdés, amit fel kell tennem ahhoz, hogy kitisztuljon a kép.
- Főnöködnek? arról sem tudtam, hogy egyáltalán van főnöke. Ennyire nem vagyok képben az életével? - Várj várj... emelem a levegőbe mutatóujjam - Azt akarod mondani, hogy a főnököd gázolt el, akihez a gyakorlati munkára jelentkeztél? Hát ez azért még Eddie-től is elég abszurd. - Persze, hogy sikerült, jó nagy marha lenne bárki is visszautasítani téged. Gratulálok! Igazán, teljes szívből örülök annak,  hogy jó úton halad az álmai megvalósításának célja felé. Keményen dolgozik azért, hogy elérjen mindent és remélem, hogy sikerülni is fog neki.
- Legalább a kedves főnököd hozott be a kórházba? kétlem, hogy egy olyan magas beosztású férfi, mint a főnök néven emlegetett fickó csak úgy otthagyná az út közepén.- Te csak szépen maradj itt, amíg azt nem mondják, hogy minden rendben van, utána én magam viszlek haza, ha szeretnéd. Addig is minden áldott nap bejövök, és itt fogok ülni az ágyad mellett amíg meg nem unod a fejem mosolygok rá. Amióta itt vagyok most először tudok teljesen őszintén rámosolyogoni. Az aggodalmam nem szűnt meg, de már nem is marcangol annyira keményen, mint akár percekkel ezelőtt.
A tegnapi nap emlegetésére elnehezedik a szívem. Tudom, hogy beszélnünk kell róla, de még most sem könnyű szembenézni a tetteim következményével. Embereket bántottam meg magam körül, olyanokat, akik igazán fontosak nekem.
A szégyen érzet mellett valami egészen más is eluralkodik bennem, miközben őt hallgatom. Boldogság és izgatottság egyvelégenek édes érzése. Ezek szerint nem csak számomra voltak fontoaks a lassan kibontakozó érzések kettőnkkel kapcsolatban. Nem csak beképzeltem, nem csak az elmém és fantáziám játszott velem kegyetlen játkot. Igenis ott van köztünk valami, ami látszólag mindkettőnknek fontos. És amit én lehet, hogy örökre elrontottam. Zain nevének hallatán fájdalmas sóhaj szakad fel a mellkasomból. Eddie megérdemli az igazat, úgyhogy belekezdek a történet elmesélésébe. Tekintetem közben ide oda cikázik arca, és összefonódott kezeink között.
- Zainnel a buliban találkoztunk. Rick megpróbált nyomulni rám, mindenképp beszélni akart velem, amihez nem volt kedvem. Tudod milyen, nem bírt magával és erőszakoskodni kezdett. Zain jött oda hozzám és mentett meg tőle. Ezután beszélgetni kezdtünk, söröztünk, tequiláztunk. az emlékek úgy rohanják le az elmém, mint katonák az ellenséges tábort háború idején. - Füveztünk és kóláztunk remélem tudja, hogy a kokainra gondolok és nem az italra.
- Flörtöltünk egymással, de mindketten bódultak voltunk és tudom, hogy ez nem mentség, de befolyásolta a döntéseimet. Smároltunk. nem merek ránézni sem. - Tudom, hogy a képek amiket Aali küldött a telefonomról nem ezt bizonyítják, de esküszöm, hogy semmi olyasmi nem történt, amire gondolsz. Nem vagyok ártatlan, nem is akarom megjátszani a szentet, én is ugyanúgy benne voltam a játszadozásban, mint Zain, de tudom, hogy egyikünknek sem jelentett semmit.
- Sajnálom... csak most nézek rá hosszú másodpercek után először. - Nem jelent számomra Zain semmit, ahogy az sem ami történt ott a hídnál. Egy hiba volt, amit nagyon-nagyon sajnálok.

I forgot to say out loud

Most olyan butaságnak tűnik minden egyes mondat amit egymás fejéhez vágtunk. Félek, hogy túl nagy hibát követtem el, hogy túlságosan dacos voltam és sértett, aminek következtében olyan dolgokat vágtam Eddie fejéhez, amiket soha nem lett volna szabad. Most, hogy így látom őt, a torkom összeszorul és elfog a rettegés. Nem akarom elveszíteni őt, a gondolatára is elfog a sírhatnék. Nem tudom, hogy mikor lett ennyire fontos a számomra, de az érzés itt van bennem és szünni nem akaró erővel söpör végig rajtam. Eddie mindig tele van energiával, élettel, tervekkel és vágyakkal, látni őt, ilyen kiszolgáltatott helyzetben rossz érzéseket kelt bennem. Halkan, szinte némán ülök az ágya mellett, tekintetem a könnyeim homályosítják el egyedül. Tudom, hogy ezekben a nehéz percekben erősnek kellene lennem, és igyekszem is annak mutatni magam, de legbelül gyenge vagyok és törékeny. Kézfejemmel letürlöm a könnyeim, amikor Eddie rámpillant. Olyan gyenge és erőtlen a tekintete, de az égszinkék szempárban ugyanaz a tűz lobog, mint amit annyira szeretek benne. Én, akinek mindig van mondandója, mindig tudja, hogy mit és hogyan reagáljon, most olyan elveszettnek és tanácstalannak érzem magam. Örülök, hogy hallom a hangját, habár a szavai nem csengnek ugyanúgy, mint amihez hozzászoktam, de legalább él és jól van, ennél fontosabb nincs is ebben a pillanatban.
- Nem megyek el fogom meg én is szabad kezemmel a kézfejemet markoló kezét. - Itt vagyok veled legszívesebben azt mondanám, hogy soha nem hagylak el, de kétlem, hogy ezek a szavak most helyénvalóak lennének.
- Nagyon féltem. Aggódtam miattad. ismerem be a valóságot, kár is lenne tagadni az egyértelmű tényt. Abban a percben amikor Tommy elmondta a telefonban, hogy mi történt vele a félelem és aggódás mázsás súlyként nehezedett a vállaimra és azóta is minden erejével azon van, hogy összeroppanjak a súlya alatt. Megszólal, a tegnapot emlegetve, nekem pedig újra hevesebben kezd dobogni a szívem. Csalódottságot, szégyent és megbánást érzek.
- Nem, nem csóválom meg a fejem tiltakozva. - Én viselkedtem hülyén és illetlenül. való igaz, hogy sokkal elegánsabban is reagálhattam volna mindenre. De olyan sok dolog történt egyszerre és annyira megbántott voltam és zavart.
- Eddie... veszek egy mély levegőt, tekintetemmel az övét keresve. - Szeretném, hogy tudd, hogy nagyon sajnálom amiket mondtam és ahogyan viselkedtem. Megbántott voltam és rajtad vezettem le a haragomat. miközben beszélek végig őt figyelem, szeretném ha tudná, hogy komolyan gondolom és tényleg nagyon sajnálom.
- Sokat jelentett minden, ami történt közöttünk. habár nem ezt sugalltam neki szavaimmal tegnap, fontos lenne, hogy tudja. Mindegy hogy alakul és mi fog történni, de tudnia kell, hogy fontos nekem.

I forgot to say out loud

Nem kérdés, hogy itt van a helyem Eddie mellett ezekben a pillanatokban. Ha másért nem is, de a mögöttünk álló évek barátsága miatt is úgy érzem, hogy vele kell lennem. Persze, tudom, hogy mostanabán kicsit összekuszálódtak a dolgok kettőnk között, hogy vannak ki nem mondott érzések közöttünk, kérdések amikre nem találtunk még választ, és amikkel most nem is szabad foglalkozni. Az egyetlen dolog ami most lényeges, hogy minél előbb jobban legyen. Olyan gyerekesnek és értelmetlennek tűnik a tegnapi vitánk most, ahogy itt ülök és nézem őt, mintha nem is mi lettünk volna azok, akik egymás fejéhez vágtak meggondolatlan dolgokat. Még mindig mardos belülről a bűntudat azért, amiket  fejéhez vágtam, hogy akár egy pillanatra is azt éreztettem vele, hogy nem fontos számomra. Meg is fogadom magamnak, hogy amint jobban less és végre otthon lábadozhat majd bocsánatot kérek tőle és elmondom, mennyire sokat jelentett mindaz ami történt.
Most azonban csak az a lényeg. hogy minél előbb jobban legyen és visszaálljon az élete a normális kerékvágásba. Fáj őt így látni, ennyire gyengének, sápadtnak, magatehetetlennek. Idegesít a minket körbeölelő csend, amit csak a gépek egyenletes csipogása tör meg. Gyűlölöm, hogy itt kell látnom őt, hogy ilyen állapotban kell látnom. A tehetetlenség teljesen kikészít, nem tudok semmi mást csinálni azon kívül, hogy ülök mellette és nézem őt. Ujjaim gyengéden kapaszkodnak az övébe, hüvelykujjammal óvatosan simogatom a kézfejét. Próbálok erősnek mutatkozni, mert ha felébred nagyon fog haragudni rám amiért sírok. Nem tudok parancsolni a könnyeimnek, azok csendesen folynak végig az arcomon, könnyfátyolomon keresztül, homályos látással figyelem őt. Még így, összetörve, fájdalomtól eltorzul vonásokkal is ő a leghelyesebb akit valaha láttam. Még így is sugárzik róla, hogy mennyire jó ember, és én elmondhatatlanul szeretem ezt benne.
Nem tudom pontosan, hogy mennyi idő telik el ebben a csendes, melankólikus hangulatban, az időérzékem teljesen elhagyott, csak akkor kapom fel a fejem kíváncsian amikor megszólal. Szabad kézfejemmel letörlöm a könnyeimet és mosolyogva pillantok rá.
- Igen, itt vagyok erőtlenül válaszolok a kérdésére, még vissza kell nyernem a saját hangom. - Tommy még nincs itt, de nemsokára jön ő is. Nemsokára itt less veled. bíztató mosollyal nézek rá. Nm akarom, hogy lássa rajtam mennyire aggódtam, hogy milyen nagyon féltem őt.
- Hogy vagy? nyilván tekintettel a körülményekre. - Hozzak valamit? Egy kis vizet? Bármit! Csak kerned kell és megkapod! mondhatni ugrásra készen állok, hogy ha kér valamit azonnal teljesíteni tudjam a kívánságát.
- Fáj valahol? Hívjak egy nővért? kényelmetlen ez a hülye kórházi szék, főleg úgy, hogy miközben itt ülök, tehetetlennek érzem magam és segíteni akarok neki. Ha csak el nem húzza kezét az enyémből én még mindig fogom erőtlen ujjait. Bárcsak tudnék segíteni neki bármiban, hogy jobban érezze magát.

I forgot to say out loud

Tegnap óta vacakul érzem magam, semmihez és senkihez nincs kedvem, minden az égvilágon idegesít. Amiután hazaértem a suliból és megkaptam a fejmosást anyámtól is, bezárkóztam a szobámba, és még Tommy könyörgésére sem nyitottam ajtót. Elszúrtam. Nagyon, nagyon elrontottam mindent, és gyűlölöm magam emiatt. A szemeimet vörösre sírtam a történtek miatt. Szeretném az egész világot hibáztatni, de az igazság az, hogy én vagyok az egyetlen, aki felelős azért ami történt. Meggondolatlan voltam, felelőtlen és és olyan döntések sorozatába kevertem magam, aminek előrelátható volt a következménye. Arra sem voltam hajlandó, hogy kimásszak reggel az ágyból és suliba menjek. Nem érdekel most az iskola, szükségem van arra, hogy békében nyalogathassam a sebeimet. A világ végezetéig nem bújkálhatok a szobámban, de ma még szeretném megtenni, mert nincs elég erőm ahhoz, hogy Eddie szemeibe nézzek. Azt hiszem, hogy a legjobban őt bántottam meg az egészből. Ha tehetném, akkor visszafordítanám az időt és soha nem mennék el abba a bizonyos buliba, ahol minden katasztrófa elindult. Egész délelőtt a szobámban ücsörögtem, Harry Potter maratont néztem, olvastam, kerültem a közösségi oldalakat és bármilyen felületete, ahol pletykákat, híreket lehet olvasni. Jól esett a csend, kicsit elmélyülni a saját gondolataimba és érzéseimbe. Olyan kusza minden most körülöttem. Nem tudom mikor, nem tudom miért és legfőképpen nem tudom hogyan, de Eddie iránti érzéseim napról napra egyre jobban elmélyültek. Nem tudom, hogy miért és hogy ennek egyáltalán lehetett volna jövője vagy sem, de azt hiszem, hogy mostmár nem is fog kiderülni soha. Elvettem annak a lehetőségét, hogy a végére járjunk és kiderítsük az igazat. Teljesen megértem, hogy nem akar látni többé, hogy összezavarodott, hogy csalódást okoztam. Fordított esetben én is azt érzem, hogy hátbaszúrt. Ettől azonban még nem lesz könnyebb megbírkózni a sok sok érzelemmel ami bennem tombol. Idő kell, hogy lecsillapodjanak a hullámok bennem.
Tommy mintha valahogy nem akarná megérteni, hogy ma nem vagok kíváncsi rá, már negydszer csörög a telefonom szűk egy órán belül. Általában azért tisztletben tartja, hogyha magányra vágyom, úgyhogy megfordul a fejemben, hogy talán valami gond történt. Sóhajtva állítom le a Harry Potter és a félvér herceget, hogy visszahívjam, mielőtt idegbajt kapna. Meglehetősen hamar, szinte azonnal válaszol is a hívásomra. Arra azonban amit hallok egyáltalán nem voltam felkészülve. Szinte kipattanok az ágyból, az előbbi érzéseknek már nyoma sincs, helyét átveszi az aggodalom és a félelem.
- Máris indulok csak ennyit vagyok képes kinyögni a szintén kétségbeesett testvéremnek, majd remegő ujakkal nyomom ki a készüléket és mint egy eszelős rohanok a szekrényhez valami ruháért. Eddiet autóbaleset érte és kórházban van. Meg kell műteni. Mi a franc? Hogy történhetett ez meg? Mi van ha ez is az én hibám? Ha miattam volt figyelmetlen? Ki az aki nem képes időben megállni? Miért nem volt egy kicsivel figyelmesebb? Szokásomtól eltérően most nem válogatok a ruháim között, az első melegítő nadrágot, egy sima pólót és felsőt veszem magamra. Elkapom a szekrényről a táskámat és mint egy eszeveszett rohanok végig a házon, a sofőr nevét kiabálva. Az autóban ülve gyorsan megfésülködöm és lófarokba fogom a hajam. Az idő egy örökkévalóságnak tűnik amíg végre leparkolunk a hatalmas kórház parkolójában. Szaladva teszem meg a távolságot a bejáratig, miközben torkomban dobog a szívem. Azt sem tudom pontosan, hogy hova kell menni, a telefonom idegességemben az ágyra dobva felejtettem így nem tudom hívni Tommyt. A recepciónál szerencsére segítőkészek voltak és amint mondtam a nevét már irányítottak is a negfelelő osztályra, a megfelelő kórterembe. Nem tudom, hogy vane nála valaki, de nem érdekel, felőlem az angol király is állhat az ágya mellett, engem nem állíthat meg senki. Az ajtó előtt, mielőtt benyithatnék azért mégis megtorpanok egy pillanatra. Mi van akkor ha nem akar látni? Ha csak rontok a helyzeten azzal, hogy itt vagyok? Ha idege lesz? Vagy elküld? Bármi is történjen nekem látnom kell őt, még ha csak pár másodpercig is. Csendben nyitok be az ajtón, nem tudva, hogy vane más is odabent vele. A látványra nem voltam felkészülve, csak a gépek zaja töri meg a csendet a szobában. Eddie látszólag nyugodtan alszik, egyenletes légzése arról árulkodik, hogy talán minden rendben. Eddig tudtam visszatartani a könnyeimet, ahogy megpillantom összeszorul a szívem, hatalmas gombóc keletkezik a torkomban és nem bírom abbahagyni a csendes sírást. Olyan borzalmas őt így látni. Fájdalmas. Közelebb sétálok az ágyához, óvatosan, csendesen, hogy ne legyek zajos.
Nem érdekel, hogy bárki beléphet a terembe, nem érdekel, ha valaki meglát, közelebb hajolok hozzá és óvatosan puszit nyomok a homlokára. Közelebb húzom a széket az ágy mellé, óvatosan megfogom a kezét és csendben nyeldesve a könnyeimet figyelem őt. Ha kell egész délután itt üldögélek mellette amíg alszik.