A fülemben egy “orosz kezdőknek” nyelvtanfolyam felvétele megy, miközben elindulok a kávésbódétól az iroda felé. Már megszoktam, hogy össze-vissza utazok, a városnak már ezer szegletét ismerem, hiszen jelenleg még nem vagyok arra képesítve, hogy egyedül helyszínre menjek, viszont széles nyelvtudásomnak köszönhetően igen sűrű a napirendem, mindig szükség van valamerre egy segítő kézre, azonban ennél az új ügynél nem értem pontosan, hogy mire kellek, mindenesetre szívesen csinálok bármit, csak végre egy kicsit elmúljon az átlagos heccelődés. Bár úgy teszek, mint aki nem veszi fel, bánt, igenis bánt. Kávém forró és erős, nem sokat aludtam éjjel, habár nem az ügy miatt, egyelőre még nem sok részletet tudok róla, csak hogy egy rab kihallgatásához fogok csatlakozni, aki talán segíthet megakadályozni egy lehetséges akciót. Azt tudom, hogy az akció során a későbbiekben szükség lehet a kínai nyelvtudásomra, talán csak azért akarják, hogy már itt is itt legyek, hogy minden lehetséges infó birtokában legyek. “Zdesʹ mozhno zabronirovatʹ nomer v gostinitse?” próbálom ismételgetni az orosz mondatot, amivel hotelszobát lehet foglalni. Igen, az orosz a következő nyelv, amivel próbálkozom, nem is értem, hogy hogy nem kezdtem még bele hamarabb. Kifejezetten fontos nyelv és bonyolult. Nem vagyok benne biztos, hogy az én nyelvem erre alkalmas, kuncorászok saját magamon, ahogy mindig beleakad a nyelvem az egyes szavakba, s a kávém iszogatásával próbálom lazítani magam. Menni fog ez, mint az összes többi is megy. A nap fénye kellemesen cirógatja az arcomat, kifejezetten jó a hangulatom, s tudom, hogy ez egy jó nap lesz. Vagy mégsem… Az iroda melletti kukába dobom üres papír poharam mikor odaérek, s lekapcsolom a felvételt, elpakolom fülhallgatómat és telefonomat, majd a belépőkártyámmal be is jutok a kihallgató központba. “McLaine!? Már várják a kilencesben!” szól valaki oda hozzám, mire csak bólintok, megigazítom blézeremet, kicsit beletúrok a hajamba, majd megindulok a kihallgató felé. Én úgy is csak csendes fél leszek ott, amolyan erősítés… Blacksmith-t már ismerem, bár nem túl jól, de dolgoztunk már együtt és tudom, hogy szeret beszélni és hamar felkapja a vizet, így nem árt mellé egy finom, női kéz. Átmegyek minden ellenőrző ponton, majd átengednek az utolsó biztonsági ponton is, így gondtalanul tudom lenyomni a kilincset, lazán lépek be, igyekszem azért nem mosolyogni, mert hát hiába nekem jó napom van, a fogolynak valószínűleg nincsen, így teljesen átlagos arccal lépek be, biccentek Blacksmith felé, majd már éppen csuknám be magam mögött az ajtót, amikor… az az arc… a tekintet… A szívem kihagy egy ütemet, érzem, hogy nem kapok levegőt, megremegek, kezem lecsúszik a kilincsről, nem tudom eldönteni, hogy felzokogva elmeneküljek, elájuljak, vagy ráborogassak mindent a helyiségben. Jack rám néz, megkérdezi, hogy rendben vagyok e, mire csak zavartan bólintok, újra a kilincs felé kapok és mintha kissé erőteljesebben csuknám be az ajtót mint kellene, elszakítom róla a tekintetem, s igyekszem valahogy nem rá nézni. Valahogy. Theo… Miért… miért nem mondta senki, hogy őt kell kihallgatni? Négy éve nem láttam őt. A gyomrom apró gubóba szűkül, torkom kiszárad, szívem a fülemben dübörög, nem, nem félek tőle, de felkavar. Négy év, ennyi ideje nem láttam, még a gondolatát is igyekeztem kitörölni a fejemből, hogy ne kelljen foglalkoznom az üggyel, ami darabokra törte az életemet. Ostoba kislány voltam és most itt ülünk. Ő mint fogoly - hogy van? hogy viseli a dolgot? - és én mint FBI ügynök. Felnyitom a legfelső aktát, ami az én oldalamon van, mint ha bele kellene olvasnom, de minimum addig is nem kell ránéznem. - Tehát… Mr… - keresem a szavakat, a torkom akár a reszelőpapír. - McCarthy - veti közbe Jack, mire csak kissé értetlenül ránézek. Össze kell szednem magam. - A neve McCarthy. - Ohh… Igen, igen… Mr. McCarthy... khm… - az aktáját nagyon gyorsan átpörgetem, eddig úgy kerültem ezt a papírhalmazt, mint a tüzet, most se akarok hosszú időt eltölteni vele. - Az eddigi segítségére alapozva… kollégám már biztosan megmutatta önnek a képet. Kérem ossza meg velünk amit tud, bármit, ami használhatónak bizonyul, a bíróság enyhítő körülményként könyvelhet el… - próbálok belemenni a hivatalos részletekbe, de annyira kell koncentrálnom, hogy ne nézzek rá, hogy hangom gépiesen hangzik, s nehezen tudom magam közömbösnek mutatni. Meg akarom érinteni… meg akarom kérdezni hogy van… ordítani akarok vele, hogy megkérdezzem hogy tehette ez velem, azokkal az emberekkel… a világgal… de nem tehetem. FBI ügynök vagyok, ő pedig egy elítélt, s nekem tárgyilagosnak kell maradnom. Jack felhorkan mellettem, s kissé meglöki lábával a széket, hogy jelezze, üljek le. Sóhajtva leülök. - Pontosan tudja hogy mi a helyzet, de köszönjük a kiselőadást McLaine - mondja már majdhogynem gúnyosan, mire csak becsukom az aktát és hátradőlök a széken, s nagy nehezen Theora nézek, bele a szemeibe, mire minden kérdésem megindul felé, csak a tekintetemből, egyben, s magam se tudom mit érzek, de azt igen, hogy el akarok innen menekülni…
Négy év, ennyi telt el azóta, hogy a saját lakásomban letartóztattak, olyasmiért, amiről fogalmam sem volt, hogy elkövettem volna. Mostanra egy egész örökkévalóságnak tűnik. Olykor eljátszok a gondolattal, hogy ha aznap tudtam volna, hogy mi vár rám, vajon gondolkodás nélkül felkötöttem volna magam? Vagy nem. Talán nem is lettem volna ennyire válogatós, voltaképp elég sok halálnemmel kiegyeztem volna. Különösen az első fél évben, ha nem helyeznek át, én nem is tudom… A gondolatom elszáll, ahogy az ügynök lendülettel feltépi az ajtót, és begyalogol a terembe. Nem veszteget túl sok időt formaságokra, szinte rögtön a tárgyra tér. Megkapom a képet. Az utóbbi években jó pár ügyet felgöngyölítettek a segítségemmel, szép lassan rájöttek, hogy tényleg hasznos vagyok nekik, épp csak a kezdő löketet kellett megadni. A nekem kellő halak viszont nem úsztak be a hálóba. És Ivy sem keresett meg, soha semmilyen formában, pedig ezzel a két reménnyel kezdtem és zártam minden egyes napot, mikor sikerült aludni valamennyit. De az is lehet, hogy ez is csak egy illúzió, amit a börtönfalak között teremt magának az agy, és a remény valójában már régen elhagyott, csak a megszokás visz előre, az a részem, ami még mindig makacsul kapaszkodik az életbe, és amelyik tudja, hogy az FBI nélkül seperc alatt visszakerülhetek oda, ami számomra rosszabb, mint maga a pokol. Én nem tudtam, hogy mi folyik a supermax börtönökben, sosem tettem olyat, ami miatt oda kerülhettem volna, és nem is állt szándékomban, de ha valamiben biztos vagyok, hát az az, hogy oda többé nem megyek vissza. Mereven bámulom a fotót, amit elém toltak, a felismerés azonnal belém csap, négy évig vártam ezt a pillanatot, most meg mintha el se akarnám hinni, végignézem újra és újra. Vajon tényleg nem csak a képzeletem játszik velem? A másodperc tört részére elbizonytalanodom, ám egy erősebb, és sokkal magabiztosabb hang azonnal válaszol: Nem. Ez tényleg ő. Az ötből csak az egyik, de kétségtelenül egyike a robbantás elkövetőinek. Akik miatt és akik helyett immár negyedik éve veszteglek értelmetlenül az istenverte cellámban, kisemmizve a saját életemtől. - Ismeri? – sürget a fickó. Elfog a vágy, hogy eláruljam neki: ezúttal igazi nyomra bukkant, hogy végre elkaphatják a valódi tetteseket, megvan az első tényleges gyanúsított, aki elvezethet a többiekhez is, mindaz, ami eddig hiányzott, hogy elkezdhessék felgöngyölíteni az ügyet. Hogy felmentést kapjak és elégtételt vegyek. Istenem, négy éve nem voltam hozzá ennyire közel! Apró remegés fut végig a kezemen, és a pulzusomon is érzem, hogy a börtön türelmetlenné tett. Sietve emlékeztetem magam, hogy még várnom kell. Hiszen bűnösnek vallottam magam. Az ő szemükben ez az ügy már rég le van zárva. És még mindig nincs semmi bizonyíték. Belenézek a férfi szemeibe. Vajon milyen típus lehet? Vele még nem dolgoztam. Egyedül jött, bár az asztalon kétfelé pakolta az iratokat. Velem szemben, tehát bizonyára várunk még valakit. - Láttam már – válaszolom végül, cseppet sem elsietve. Ám ekkor nyílik is az ajtó, és hamar rájövök, hogy nem ez a fotó volt a mai nap egyetlen, veséig hatoló meglepetése. Ivy? Először azt sem tudom, hogy hallucinálok-e. Úgy robban be, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy ilyen otthonosan mozog az FBI berkeiben. FBI? Miért? Mióta? És ahogy látom, épp a terrorelhárításnál tevékenykedik, milyen ironikus… Vagyis ez még nem biztos, még nem tudom, milyen ügyben keresik a képen látható fickót, de pillanatnyilag nem is igazán érdekel. Ha valamiben mérni tudom az itt töltött időt, akkor az az, hogy milyen régóta nem láttam. Annyi kérdőjel cikázik a fejemben vele kapcsolatban. Mért nem vette fel egyszer sem? Mért nem válaszolt a leveleimre? Vajon olvasta? Miért nem jött egyszer sem, hogy lásson, hogy elmondhassam neki, mi történt valójában. Vagy talán el sem hinné? Ezt jelenti ez a tüntető és büntető távolmaradás? Akárhányszor végiggondoltam – és lássuk be, töprengeni azt bőven volt időm –, kacifántos utakon, de végül mindig ide lyukadtam ki, másképp megtalálta volna a módját. Hisz’ ismerem. Koránt sem annyira apuci édes kicsi lánya, mint azt sokan feltételezik róla. Ha valaki, hát én tudom. De vajon tényleg nincs semmi más mögötte? Úgy látom, ő sem számított rám, legalábbis a reakcióit kísérő zavar erről árulkodik. Mr. Blacksmith nem tudja, de én igen. A hangja, ahogy végül, második nekifutásra kimondja a nevem… annyira idegen, hogy szinte karcolja a dobhártyámat. - Ez olyasmi, amit sosem lehet elégszer hangsúlyozni – jegyzem meg, látszólag csak úgy ártatlan általánosságban, nem mintha szükség lenne rá, de nem tetszik annyira az Ivyhoz fűzött megjegyzése. – Ezek szerint ön is alaposan tanulmányozta az aktám… Miss McLaine? – használom ki, hogy az ügynök jóvoltából most már a nevén tudom szólítani. Kerüli a pillantásom, amióta csak bejött, én viszont nem eresztem az enyémmel. Látni akarom, mi bujkál benne. Mennyire vagyok semleges számára? Dühös, vagy szeret még? Gyakran kísért a gondolat, hogy talán már teljesen új életet kezdett. Ám mikor végül mégis rám emeli a tekintetét, nem sok biztatót olvasok ki belőle. De a legrosszabbat, a semlegességet, talán máris lehúzhatom a listáról. Felzaklatta a találkozó. Ez pedig olyasmi, ami egyelőre megnyugtat. Valahogy el kell érnem, hogy beszélhessek vele. - Együtt dolgoznak az ügyön, vagy a hölgy csak egy gyakornok, aki mindössze megfigyelésből van jelen? - intézem inkább Blacksmith felé a kérdést, belőle nagyobb eséllyel szedem ki az információt. Szándékosan fogalmazok egy leheletnyit degradálóan, épp csak annyira, hogy rákaphasson a fickó. Az előbb is rögtön megragadta a lehetőséget, hogy éreztesse a dominanciáját.
Mióta csak benyújtottam a szándékom, hogy az FBInál kívánok dolgozni, végig magammal kísér ez a fajta magatartás. Az emberek egy szőke, törékeny porcelánbabát, egy kislányt látnak bennem, akinek az apja történetesen kitüntetett katona, ex ügynök és rengeteg ma is aktív szuper ügynök mentora. Az apám, aki sokkal inkább volt apja a kollégáim, feletteseim felének, mint nekem valaha, de ezt ők nem tudják, csak azt, hogy itt vagyok, nagyon fiatalon, nincs még kellő tapasztalatom ahhoz, hogy az asztalra csaphassak és felhívhassam a figyelmüket arra, hogy igen is, egyedül küzdöttem magam ide, s sokan nem viselik el, hogy melléjük osztanak, ha a nyelvtudásom miatt szükség lenne rám. Blacksmith elvisel, sőt, alapvetően nem is jövünk ki rosszul és legalább szexista, perverz megjegyzései nincsenek, csak szereti az orrom alá dörgölni, hogy lényegében a felettesem. A töretlen magabiztosságom az, ami általában összetart, hogy azt mutatom nekik, érinthetetlen vagyok, semmivel se törik le az önbizalmam. Az önbizalmam, ami csak álca, nem túl szilárd dolog, de ezt nekik nem kell tudniuk. Azonban ez a mai találkozás minden profizmusom kiöli, megcsuklik a hangom, szétszórt vagyok, meg-meg remegek. Nem tudok rendesen koncentrálni és ez számomra nagyon előnytelen. Hogyhogy nem tudtam arról, hogy ő lesz ma itt? Theo megvéd. Tudom, hallom a hangján és ettől a gyomrom bukfencet vet. Nem, nem attól, hogy megvédett, sőt, nem kell nekem védelem… Hanem mert még mindig ennyire ismerem őt. Az ügynök persze nem veszi észre, gunyoros megjegyzésnek veszi, rám is pillanat a szeme sarkából, majd vissza a jegyzeteibe, de én tudom és feldühít. - Már elég ideje a vendégünk ahhoz Mr. McCarthy, hogy eleget tudjunk Önről… Most Önön a sor, hogy megossza velünk, mit tud a képen látható férfiról… - találom meg végre a magabiztosabb hangom, s próbálom a lehető legtárgyilagosabbá tenni a dolgot. Gyorsan… Csak bökd ki és már itt se vagyok és többet vissza se nézek, de érzem a zsigereimben, hogy ezzel csak áltatom magam. Nincs akkora szerencsém, pedig ki kell tisztítani a fejem. - Elég a formaiasságból. Beszéljen McCarthy, vagy vonulhat vissza a cellájába. - csattan kissé fel kollégám, úgy tűnik, szemmel láthatóan irritáljuk őt. Valószínűleg mindketten. A frusztráltság nem tesz jót a férfiaknak… Olyan szépet beszólnék neki, de nem tehetem és ez kicsinál… Theo húzza az idegeimet, úgy néz, mint aki képtelen lenne másra figyelni és továbbra se az ügyre koncentrál, rólam kérdezget, már éppen megszólalnék, mire Blacksmith felhorkan, s én lassú, kimért pillantással felé fordítom a fejem. Szóval? Akkor válaszoljon… Nem is zavartatja magát. - Nyelvészeti szakértő, vagy ilyesmi, szóval nézze meg jól, mert legközelebb már csak az én borostás képemet mustrálhatja majd… - mondja amolyan idegesítően arrogáns hangon, s kényelmesen hátradől, majd ő is alaposan végignéz rajtam. Valószínűleg úgy van vele, hogy Theo úgy is élete végéig a börtönben rohad majd, így most elengedheti magát. - Bár valóban, a kisasszony kellemesebb látvány, hátha megereszti a nyelvét… - Sóhajtok egyet, hogy lenyeljem a gondolatom, de nem megy, így csak kissé hangosabban mint terveztem összezárom az aktám - csapom, lényegében -, s úgy nézek türelmetlenül Theo szemeibe ismét, igyekszem a veséjébe látni és elérni, hogy válaszoljon és mehessünk. - A kilétem teljesen irreleváns, de köszönöm szépen a bókot, Blacksmith, küldjön rózsát, azt szeretem. - Utálom a rózsákat. Klisés, nincs illata és szúr, de a hangomban elég az irónia ahhoz, hogy talán érti a célzást. - Uraim, ha nem haragszanak, Nekem rengeteg még a dolgom ma, szóval koncentráljunk az ügyre. Mr. McCarthy, volna olyan kedves és elárulná, amit tud, vagy szólhatok az őröknek, hogy vezessék vissza a cellájába?!? - mondom kissé türelmemet vesztett hangon. Elég az, amennyire felzaklatott, hogy láttam, nincsen szükségem még arra is, hogy a kollégám és az élcelődésének a kereszt tüzében töltsem a teljes napot. Nekem... gondolkodnom kell… Mindazon ami most kavarog bennem. És kell egy pohár bor, vagy kettő. Egy óra yoga és relaxációs habfürdő. Valami, ami eltereli a gondolataimat és elfelejtem ezt a mai találkozást. Áltatom magam, tudom...
Miután alábbhagy valamelyest az első meglepetés, és feleszmélek a rövid bénultságból, a helyzet továbbra sem marad egyszerű. El se tudom dönteni, hogy milyen érzések kavarognak bennem, úgy érzem magam, mint egy ezeréves, kiszáradt és kiüresedett edény, amit most hirtelen csordultig töltenek. Az sem biztos, hogy nem reped meg bennem valami, mire ennek a kihallgatásnak vége lesz. De azért amennyire tudom, magamba zárom ezt a belső forrongást, nem akarom, hogy Blacksmith bármi kötődést észrevegyen rajtam. Eddig is vigyáztam, hogy bármi is történik, Ivy-t sehogy se köthessék hozzám, nehogy őt is magammal rántsam. Erre most is – erősen – koncentrálnom kell. Pedig nem egyszerű, annyira nehéz elrejteni, és a tekintetembe börtönözni mindazt, ami jelenleg bennem háborúzik, hiszen itt van a négy éve gondosan tervezgetett pillanat, hogy milyen lesz, amikor majd újra találkozok vele… Ezer féle verziót végigpörgettem, de ez a mostani nem szerepelt köztük. Így utólag talán nem annyira logikátlan, de akkor sem számítottam rá, hogy épp az FBI-hoz jelentkezik. Terrorelhárításra. Kínomban mosolyogni tudnék ezen az irónián. De inkább leállítom a gondolatot, mert csak dühös leszek tőle, és ettől az átkozott tehetetlenségtől. Elég sok önfegyelmemre szükség van, hogy látszólag ilyen rezzenéstelenül és kiegyensúlyozottan ücsörögjek előttük, de ez a Blacksmith sem könnyíti meg a dolgom. Korai lenne azt állítanom, hogy máris átlátom a köztük lévő viszonyt, de azért az már most látszik, hogy nem becsüli túl sokra Ivyt. Vagy csak egy arrogáns pöcs, mint az FBI bármely más tagja? „Elég ideje a vendégünk … hogy eleget tudjunk önről.” Milyen mesterfokon hárít és általánosít. Pedig jól tudja, hogy egyáltalán nem a kedves vendéglátóim érdekelnek, hanem az, hogy ő mit gondol rólam. Utánanézett egyáltalán bárminek is? Vagy anélkül vádol? Vádol egyáltalán, vagy valami más rejlik a viselkedése mögött? Ezzel talán csak áltatom magam, de nem tudhatom biztosan, amíg nem beszéltem vele. Ám mielőtt válaszolhatnék rá – mert készülök –, az ügynök közbeszól, és talán jobb is; sok mindent eljátszok, de a szavaimat a legnehezebb feladat visszafogni. Nem azért veszélyes, mert elszólom magam, azt soha, hanem mert képes vagyok túlságosan belelovallni magam egy párbeszédbe, és olyankor figyelmetlenné válok a külvilágra. Ez az egyik legnagyobb hibám. - Máris. Csak előbb össze kell szednem a gondolataim, nehogy elhamarkodottságomban akaratomon kívül félretájékoztassam önöket. Négy év börtön sajnos hajlamos megfakítani az emlékeket, míg másokat különösen élessé és kitörölhetetlenné tesz – pillantok egyenesen Ivy szemeibe –, kell egy kis idő, míg előásom a kellő információkat – térek rá végül a lényegre. Tisztában vagyok vele, hogy a lehető legkorlátozottabbak a lehetőségeim, mégis csak két felszólítás, és két fenyegetés után vagyunk, de egyetlen kérdést akkor is muszáj még megkockáztatnom. Tudnom kell, hogy mit csinál pontosan, különben vég nélkül ezen fogok kattogni. És Blacksmithből ki is szedhető a válasz, amit utána produkál, arra viszont nem vagyok felkészülve. Nem is annyira az ér váratlanul, ahogy viselkedik, hanem amilyen reakciót belőlem kivált. Amilyen szemérmetlenül végignéz rajta… cseppet sem zavartatva magát, a pillantásában abszolút benne van, hogy ha akarja – velem ellentétben, de akár Ivytól függetlenül is –, bármikor megengedheti magának, hogy átlépje a határt, ezzel-azzal, egyre többel, hiszen a kisasszony túlságosan kellemes látvány, ezen kívül naiv, kezdő és fiatal, de legfőképp alatta vegetál a hierarchiában, ami bármire feljogosítja. De még ha nem is bármire, akkor is minden irányból be van védve a segge, hiszen amilyen tiszteletre méltó ügynök, mégis ki hinne ennek a lánynak vele szemben? Erre a gondolatra pedig a kezem is ökölbe szorul az asztal takarása alatt, máshogy nem tudom levezetni, hogy mennyire idegessé tesz. Mégis mi ez? Féltékenység? Kakaskodás? Védelmező ösztön? A tekintetem meg is keményedik néhány pillanatra. És pont ez az, mikor Ivy úgy dönt, a vesém tájékán óhajt nézelődni. - Azért ennyire nem vagyok borúlátó – jegyzem meg Blachsmith szavaira, amit érthet a borostája mustrálására, de a női társaság nélkülözésére is, részemről mind a kettőt üzenem. Sőt, szívesen hozzátenném azt is, hogy téved. Hogy látom-e legközelebb, az innentől kezdve már nem csak rajta múlik, mostanra nagyjából kezd formálódni a fejemben, hogy mit mondok a fickóról. Ő a kulcs. Nekik is, nekem is. És most hogy így egyszerre rájuk bukkantam, egyikőjüket sem akarom újra elereszteni. - Elnézését kérem, kisasszony, nem akartam feltartani. Mindössze azért érdeklődtem, mert ahogy a képen szereplő férfi, elsőre maga is olyan ismerősnek tűnt… – formálom lassan a szavakat, majd megtartom a kellő hatásszünetet, hogy mindenkinek szabadon elkalandozhassanak a gondolatai, miközben mindkettőjük reakcióját figyelem, de különösen Ivyé érdekel. Pontosan tudom, hogy ez mennyire őrülten veszélyes terep, és tudom, hogy ő is tudja, mégis be kell vállalnom. Nem hagy más lehetőséget. – És azon töprengek, hogy vajon honnan. Nincs ötlete esetleg? Már így is feszült és ideges, ezzel bizonyára nem sokat segítek a helyzetén, de négy éve vártam erre a találkozóra, egyszerűen nem szalaszthatom el. És nem is válogathatok kedvem szerint az eszközökben. Szándékosan a fickó neve mellett említettem meg, így számításaim szerint az ügynök sem fog közbeszólni, hogy ugorjuk át ezt a témát. De hogy közben a türelmetlenségükön is elégítsek valamicskét... - A férfi egyébként temérdek bűntényben részt vett. Sokat segítene, ha vázolnák röviden, hogy most éppen mi miatt keresik. – Több infó kell róla, hogy a saját informátorom is a nyomára bukkanhasson.
Ez a szituáció nehezebb, mint valaha is képzeltem. Nem tudok, csak ránézni és gyűlölni őt, nem megy, mert látom az embert, akiért valaha az életemet adtam volna, de az se megy, hogy CSAK azt a férfi lássam benne, akit egykor. Hiszen ott van a gyilkos is. Embereket ölt meg és ezt nem tudom elfelejteni. Valami a szívem környékéről küldi az üzeneteket, hogy beszélek vele, hogy nézzem, figyeljem, hallgassam, szívjam magamba a lényét. Az eszem felől viszont szólnak a vészharangok, s a legmagasabb riadó jelzés kapcsol be. Már nem vagyok gyermek, nem lehetek felelőtlen, meggondolatlan, szertelen. A munkám az, hogy betartassam a törvényt és segítsem az igazság szolgáltatást. Neki pedig a vérében van a törvényszegés, a bűnözés és minden ami illegális. A világaink már régen eltértek egymástól és talán a nagyobb jó érdekében. Ha tovább maradok mellette, talán úgy végzem, mint ő. Blacksmith keménykedése nagyon nincsen ínyemre, de már annyira megszoktam. Nem, nem hagyom magam, de tudom mikor kell befognom és mikor megszólalnom és nem akarom, hogy magamra haragítsam őket, mikor azon munkálkodom, hogy elfogadjanak. Minden egyes szó, mely elhagyja a száját, a vesémig hatol. Mindig is imádtam a hangját. Karcos, mély, férfias, de egyáltalán nem fülsértő, vagy kellemetlen, sőt. Igazán kifejező, mindig pillanatok alatt képes volt elvarázsolni, lenyűgözni, meggyőzni, vagy éppen lenyugtatni, de most csak felkavar. Mikor ismételten szemeimbe néz, gyengéden megremegek, s úgy érzem, hogy a mélyre elzárt, jól lesúlyozott lapok, melyek egy egykori boldog történet sorait örökítették meg, most ismételten ficánkolni kezdenek, s igyekeznek előtörekedni alaposan lezárt fiókjukból. Vissza kell zárnom. Megnyalom kiszáradt ajkaimat, s próbálok teljesen a jelenlegi melóra koncentrálni, de Theo nem adja fel, húzza az időt és átlátom mit játszik… információkat gyűjt, s jól tudja, hogy tőlem egyetlen morzsát se kapna, így kijátsza Blacksmith nagy képét, aki be is dobja egyből magát, s pontosan úgy dalol, ahogyan Theo akarta, sőt, még többet is. Igen, ezt most lenyelem, mert megszoktam, hímsoviniszták, ostobának és gyengének tartanak, de nem baj, ennek csak addig kell így lennie, míg el nem érem legalább azt, hogy meglegyen a helyem és akkor megmutatom nekik, de most tényleg, mi ez a nagy lenézés? Csak mert szőke vagyok? Vagy mert nem túl magas? Nem én vagyok az egyetlen női ügynök és ez már a 21. század, jó pár éve… Persze nem hagyom az eseményeket teljesen szó nélkül, de egy pillanatra megzökkenek, mikor meglátom a felizzó haragot Theo tekintetében, s erre az én tekintetem is megkeményedik, pedig a valójában a szívemet ütötte a nézése, de makacs vagyok, s inkább azt akarom tükrözni, hogy nincsen szükségem rá, hogy nagylány vagyok, meg tudom védeni magam és hogy amúgy sincsen beleszólása az életembe. Szenvedek. Ha a lelkem alakot ölthetne, most egy haldokló állat alakjába bújna, vergődne, kínlódna, s nem lehetne tudni, hogy melyik mozzanata az utolsó. Mikor hullik majd végleg a porba. Hangommal próbálom éreztetni Theo felé, hogy semmi személyes nincsen közöttünk, ez csak munka, érzelemmentes és kötelékmentes. Még azt is megemlítem neki, hogy ha nem erőlteti meg magát, akkor felelsleges volt a kis kirándulása, mert mehet vissza, ahonnan jött, azonban a válasza ledermeszt. Nem számítottam erre, megmerevedek, csak bámulok rá, még a levegő is bennem akad. Nem merek se Blacksmithre nézni, se sehova máshova, de érzem, ahogy a helyiségben megfagy a levegő, s az ügynök figyelme hirtelen megerősödik, s rám mered. Szinte érzem, ahogyan lyukat éget rajtam a tekintetével és kivételesen nem a melleimet, vagy a fenekemet bámulja. Hosszú pillanatokig elfelejtek levegőt venni, hiszen az érzés, mint hogyha valaki hirtelen mellkason és hátba is vágott volna egyszerre, két oldalról szorítanak. Hogy képzeli? Hogyan mondhat ilyet? Talán engem is le akar csukatni? Esélye sincsen, nem tettem semmit. Ez most valami játék? Vagy gyermekded bosszú? Mi lehet vele a célja? Ha eddig azt hittem, ki van száradva a szám, hát tévedtem. A torkom, a nyelőcsövem, még talán a szemem is teljesen kiapadt, lehet porzana is, ha képes lennék akár csak pislogni is. A fogaskerekek tova mozdulnak, én pedig kiengedek a görcsből, s bár majd elhányom magam, fáj lélegezni és legszívesebben betörném Theo orrát, inkább csak egy könnyed mosolyt erőltetek az arcomra. Ezzel most kihúzta nálam a gyufát. - Érzett bármiféle sajnálatot azokért az emberekért, akik meghaltak önáltal? Vagy a családjukért? Hát én éreztem. Talán láthatott egy megemlékezés közvetítésén… ohh elfelejtettem, hiszen akkoriban teljes elzárás alatt volt… hmmm. Ebben az esetben talán akkor láthatott, ha más, magához hasonló személyek miatt a börtönbe vitt utam… - próbálom, amennyire csak lehet nyomatékosítani, hogy pengeéle táncol. Legszívesebben most azonnal itt hagynám. Kicsit közelebb hajolok hozzá, s érdeklődve oldalra fordítom a fejem. - Esetleg valami más ötlete van? Netán célozgatni támadt kedve? - kérdezem, s érdekel mit akar kihozni belőle, nem is nézek már kollégámra, csak őt figyelem, próbálom megérteni, hogy mégis mit akar ezzel kihozni. Blacksmith végül nagynehezen megérti, hogy közben Theo feltett egy kérdést is, s mivel nem úgy néz ki, hogy én válaszolni tervezek, megköszörüli a torkát, s továbbra is figyelve engem, minket, végül válaszol. - Egyre gyakrabban bukkan fel megfigyelt helyeken, melyek sejtésünk szerint egy kínai maffia szervezettel, a Fény sárkányaival lehet összekötni, az információik azonban kevesek ahhoz, hogy rájöjjünk mire készülnek pontosan. - mondja, de én továbbra is Theo arcát fürkészem. - Szükségünk van az információkra, különben valakinek be kell épülnie és jelenleg igencsak szűk a szabad ügynökök száma, akik folyékonyan értenek és beszélnek mandarinul… - jegyzem meg mellékesen, hogy teszteljem, mi volt az az előző láng a szemében. Szerencsére végre Blacksmith se pofázik bele a dologba, hagyja, hogy ezt elintézzem, elvégre az előttem ülő férfit, az apám ültette hűvösre, ez talán még neki is jelent annyit, hogy befogja.
Még ha nem is mutatom ki, a pillantása, az, ahogyan rám néz, egészen mélyen rejlő berkekig eljut bennem. És fájdalmat okoz ott legbelül, ahol a róla szóló emlékeimet őrzöm, ezer lakat alatt, amik nélkül talán el sem viseltem volna ezt a négy évet, ami csodával határos módon mostanra mögöttem van. Csak hogy továbbra is előttem imbolyogjon a büntetésemből hátramaradt évtizedek hűvös végtelensége. Sok minden rejlik a tekintetében, amit leginkább annak tudok be, hogy őt is váratlanul érte ez a találkozás, akárcsak engem, egyikünknek sem volt ideje felkészülni, habár – ebben biztos vagyok – azért mindketten sokszor eljátszottunk a gondolattal, hogy mi történik majd ebben a pillanatban. Még ha az ő esetében ez régen is volt már. A legdominánsabb érzelem mégis a megvetés, némi harag és a teljes elzárkózás. Ez érezhető a hangjában, és tükröződik a kékjeiben is, amik megkeményednek, valahányszor csak rám emeli őket. Ennyire jól nem színészkedhet… De koncentrálnom kell. Nem hagyhatom, hogy magával sodorjon ez a csalódás. Mire is számítottam? Nem semleges. Ebbe bele kell kapaszkodnom. Blacksmith bekapja a csalit, és megtudom tőle, amit akarok. Szóval nyelvészeti szakértő? Ez passzol hozzá, senkit nem ismertem még, akinek ennyire fejlett nyelvérzéke lenne, emlékszem, egyszerre kezdtünk el franciát tanulni, versenyeztünk vele, csak szórakozásból, vagy talán valami fogadás húzódott a háttérben, nem tudom már, de ez volt szinte az egyetlen terep, ahol kivétel nélkül, rendre elbuktam vele szemben. Tehetséges, de hogy pont az FBI-nál kamatoztassa? Ez egy újabb csalódás, egy újabb kis világ, ami összeomlik bennem ezen a széken, mióta csak belépett az ajtón. Én nem ezt a lányt ismerem, aki most itt ül velem szemben. Nem tudom, mi történt vele, de arra vágyom, hogy kiderítsem. Beszélnem kell vele, méghozzá kettesben, ezt viszont még halvány fogalmam sincs, hogyan érhetném el. Blacksmith felé irányuló megjegyzései forralják a vérem, és látom, hogy Ivy is észreveszi. Egy-két pillanatra lehunyom a szemem, próbálom lehűteni magam, hogy a társának ne tűnjön fel. Őt nem akarom bajba sodorni, márpedig ha egyértelművé válik, hogy van, ami hozzá fűz, nehéz lesz kimagyarázni. Mégis ez lesz az, ami nem sokkal később az ötletet adja. Rizikós, de kockáztatnom kell, különben sosem hidalom át ezt a csupán egyetlen asztalnyi, mégis végtelen távolságot köztünk. Nem mehetek úgy vissza a cellámba, hogy hagytam kicsúszni a kezemből a lehetőséget. Az nem én lennék. Akkor el kellene fogadnom, hogy a börtön belőlem is valami teljesen mást faragott, ami kétségkívül így van, hatott rám, nem is keveset, de alapjaimban nem változtatott meg. Ez lenne az egyetlen olyan eredmény, amivel képes lennék együtt élni. Ő vajon mit lát rajtam? Megismeri még bennem azokat a vonásokat, amikhez annyira kötődött egykor? Vagy olyasmivé torzított a fogság, ami már teljesen idegen számára? Nem beszélek sokat, de amit kimondok, az úgy látom, megteszi hatását. Elsősorban Ivyra, de Blacksmith is szimatolni kezd. Érezhetően változik a légkör, és némileg talán a felállás is. Reményeim szerint Ivy megérzi a szelét, hogy egy kicsit még mindig függ tőlem. Pontosabban attól, hogy mit mondok. Eddig mindentől megóvtam, ezt éreznie kellett, de bármikor tehetnék vallomást ellene, és talán még terhelő bizonyítékaim is lehetnének. Ha nem is juttatnám börtönbe, mert nem ez a célom – sőt, tudva, hogy mi folyik ezeken a falakon belül, a gondolatát sem viselném el, hogy ő is itt legyen –, de azt elérhetem, hogy felfüggesszék az FBI-tól. Apuci úgyis mindent bevetne, hogy tisztázza, amennyire lehet, csakhogy teljesen akkor sem lehetne. Most bizonyára helyre állt a családi béke, így hogy Ivy is az ő nyomdokaiba lépett, és az igazság alázatos szolgája lett. Még a gondolattól is ki tudna rázni a ideg. Ivy reakciója támadó, érzem rajta, hogy felhúztam. De nem baj. Tomboljon csak, ha lecseng benne az indulat, érteni fogja az üzenetet: nem tehet úgy, mintha csak egy idegen lennék, akivel nincs közös múltja, így vagy úgy, de rá fogom kényszeríteni, hogy beszélhessek vele. Ha nem adja meg az alkalmat önként, akkor muszáj leszek olyan eszközökhöz nyúlni, amik veszélyesek. Ezzel a megjegyzéssel talán megmutattam neki, hogy én vállalom. Nekem már nincs mit veszítenem. Szerintem tudja, mit akarok. Az pedig, hogy meghallgasson, talán nem akkora áldozat, hogy színtiszta makacsságból kockáztassa mindazt, amit ő elveszíthet. Nem gondolja, hogy képes vagyok rá. Ebben most muszáj elbizonytalanítanom. A szavai után meghagyom a csöndet, ami ránehezedik a szobára. Blacksmith nem fog közbeszólni. Ő most figyel. Ismerem már a gondolkodásmódjukat, nem hiába szöktem meg előlük hosszú évekig. Hagyom, hogy Ivyban a düh mellett keresztülrezegjen egy kis éledő bizonytalanság is. Vajon mit válaszolok? Vajon bemártom? Vajon könnyedén kicselezem a szavait? Tudja, hogy ebben jó vagyok. Mi járhat a fejében? Még az is lehet, hogy úgy emlékszik majd vissza erre a napra, mint a frissen megkezdett karrierje derékba törésére. És mindez miattam… Akit már amúgy is kivágott az életéből. Csakhogy ilyen éles metszést nem lehet tenni anélkül, hogy előtte ne varrnánk el a szálakat. Nem tudok belenyugodni. - Talán így volt – hagyják el az ajkaimat a szavak. – Nem emlékszem pontosan – vonulok vissza egyelőre. Az akcióm úgyis jelzésértékű volt. De engem is felkavarnak a szavai. Az arcom néhány halvány árnyalatot veszít az amúgy sem teljesen egészséges színéből, mikor az áldozatokat szóba hozza. Szándékosan tipor belém, tudom, hogy fogást keres, és ezzel találhat is. Sok időmbe került, mire valamennyire meg tudtam békélni a marcangoló önváddal, mert attól, hogy átvertek, és voltaképp semmi közöm az egész robbantáshoz, mégiscsak én vittem be azt az átkozott bombát. Gyakorlatilag tényleg én tettem. De a felelős akkor sem én vagyok. Illetve van még valami, amit nehezemre esik hallani. Ezek szerint járt a börtönben. Ott volt, és mégsem látogatott meg. Se magánszemélyként, se hivatalos keretek között. Pedig ezek szerint megtehette volna, úgy hogy még a legkisebb gyanúba se keveredjen. Megtehette volna, de nem akart látni. Érzem, hogy ez a mondat láthatatlan súlyokat pakol rám. Eddig kerestem a kifogásokat, de ez után már nem sok esély van rá, hogy más húzódjon a háttérben, mint ami pofonegyszerűen kiviláglik. Ezek szerint igaza volt Tiának, meg minden más épeszű lénynek, csak én nem akarom észrevenni, de bármilyen abszurd és furcsa, még ez sem pusztítja el bennem teljesen a remény utolsó morzsáit. Mégis miben reménykedek? Nem tudnám megmondani, de amíg nem hallom az ő szájából, hogy nem szeret már, hogy gyűlöl, és azt kívánja, hogy a rácsok mögött rohadjak meg, úgy hogy közben a tekintetében is épp ugyanezt látom, addig úgy néz ki, semmi nem elég hatásos. A kérdésemre végül két oldalról is megkapom a választ. De nem vagyok tőle annyira boldog, azt hittem, könnyebb lesz elkapni a fickót. És abban is reménykedtem, hogy megint együtt dolgoznak. - Szóval a kínai maffia. Nem meglepő, velük korábban is volt már kapcsolata – blöffölök, de azt magabiztosan. – Gondolom, éttermekben látták megfordulni, igaz? Ezzel olyan nagyot nem tévedhetek, ha már kínaiakról van szó, de csak remélhetem, hogy ráhibázok. A másik tipp a ruhaüzlet, vagy vegyes kereskedés, de ha a választani kell, inkább az étterem. - Milyen néven ismerik a férfit? – Ez nekem kell, de amennyiben kapok rá választ, megosztom velük azt az álnevet, amit a reptéri akciónál használt a fickó. - Ez sajnálatos, úgy látszik, az FBI sem lehet elég jól szervezett – jegyzem meg Ivy mondataira. Szóval ő fog beépülni? Ezt nem tartom annyira jó ötletnek. Másrészről… hirtelen meglátom az esélyt. Amely innen olyan távolinak tűnik, mint egy halvány kis szikra az alagút végén, de akár sikerülhet is. Elvégre mi más tartott eddig életben a pokol legmélyén, mint a remény? - Ez még kevés, hogy kitaláljam, mire készülhet. Ha adnak még időt, bizonyára jutnak még eszembe újabb információk, az időmből futja majd egy kis gondolkodás. De van egy jobb ötletem is – állok meg egy kicsit, nagyon figyelnem kell, hogyan prezentálom, bár még bennem sem forrta ki magát. – Ismerem őt. Jobban, mint azokat az alakokat, akiről eddig kérdeztek. Ha a kisasszony beépül, a nyelvet lehet, hogy érteni fogja, de a szokásos jelzéseket, a kulcsszavakat, azokat az apróságokat, amikben a lényegi információk rejlenek aligha. Legalábbis enélkül sokkal veszélyesebb, és sokkal több időbe telik majd, mintha olyasvalaki feladata lenne, aki ért is hozzá – nézek halvány kihívással Ivy szemeibe. – Aki nem egész életében csak a másik oldalról ismerkedett ezzel a világgal, mint valami kirakós játékkal, hanem maga is benne élt, belülről ismeri a gondolkodásmódjukat. Van ilyen emberük? Mert én tudnék egyet javasolni. Vajon mennyi esélyem van, hogy ez összejöjjön? Egyelőre nem tudnám megsacconi, de kíváncsian várom a választ, amivel tovább dolgozhatok.
Emlékszem, szinte gyerek voltam még, tiszta, ártatlan, tele álmokkal, vágyakkal és a hit varázslatos ajándékával. Hittem. Hittem abban, hogy az ember bármire képes, ha nagyon akarja. Hittem abban, hogy mindenkire vár a boldogság, ha kitárja a szívét és nyitott szemmel kémleli a világot. Hittem a szerelem mindent legyőző erejében, abban, hogy ha két szívet egymásnak teremtettek, azok mindig egymásra találnak majd, s nem számít semmi, örökké egymás hű társai lesznek. Hittem. Hittem a jövőben. Hittem a jelenben. Hittem a jóban és hittem magamban, de legfőképpen benne hittem. Mintha varázslat alatt álltam volna, elvakított kedves szavak, csábos mosolyok, gyengéd érintések, buja csókok. Azt hittem mellette majd az életem mesevilággá változik, ahol a jó mindig győzedelmeskedik és minden hibára van megbocsátás. Hittem abban, hogy mi voltunk a jók és amiket tettünk, azzal még a jó és rossz határának vékony peremén egyensúlyoztunk. Még azt is elhittem, hogy ha egymásba kapaszkodunk, s szorosan öleljük, tartjuk egymást, sosem eshetünk le. Tévedtem. Leestem, mert ő már nem tartott többé. Talán soha sem tette. Talán csak én akartam hinni, hogy szüksége van rám. Hogy szeret. Hogy amit teszünk, az nem rossz. Persze, tudtam, hogy megszegi a törvényeket, de sosem ártott igazán, legalább is ebben a hitben ringattam magam, de ma már tudom, hogy ostoba voltam. Hagytam magam vezérelni, süket voltam és vak. Nem tudom szeretett e valaha, talán könnyebb lenne azt hinni, hogy végig csak kihasznált. Sokszor igyekeztem ezt bebeszélni magamnak, minden álmatlan, végig zokogott éjszaka során próbáltam, erősen próbáltam hangsúlyozni magamnak, hogy végig csak kihasznált és nem érdemel meg egyetlen könnycseppet sem. Játszott, ahogy játszik most is. Csak nézem őt, ahogy a helyzetet forgatva emlékeztet, hogy a múlt, amit oly mélyen eltemettem magamban, nem csak az én emlékezetemben létezik, hanem bizony valóság volt, s ha előhozakodik vele, hatalmas bajba sodorhat. Az apám annak idején eltusolta, amit el tudott, hogy soha ne tudjanak majd engem kapcsolatba hozni az emberrel, aki akkoriban az egész világot jelentette nekem, de már akkor sem értem tette, csak és kizárólag a saját maga érdekében és ha most Theo úgy dönt, hogy ennyi év után elővesz engem a múltjából, azt sosem mosom majd le magamról. Rám tapad majd, s örökké kísérteni fog, mint egykori érintéseinek emléke. Ki kell innen szabadulnom. Kissé feszülten az órámra lesek. Ne vagyunk még idebent jelentősebb ideje, mégis olyan érzésem támad, mint hogyha napok, hetek teltek volna már el. Az idő vánszorog, s a fájdalom csak nőttön nő, ahogy a véglegesen soha be nem gyógyult hegek újra lángra kapnak, s elkezdenek felszakadozni. Ordítani akarok, a képébe kiabálni, hogy takarodjon ki az életemből, hogy bárcsak soha meg sem ismertem volna és hogy undorodom tőle. Node képes lennék rá? Tényleg így érzem? Így kell éreznem. Vissza az üzlethez, ez a férfi sem különb mint akármelyik más bűnöző, ezt az eszembe kell vésnem. Csak egy bűnöző. Egy a sokból. A mappához nyúlva előhúzok három képet a férfiról, ahol éppen ki-, vagy bemegy egy-egy kínai étteremből. - Zseniális feltételezés… - jegyzem meg kissé érces hangon. Elfáradtam. - Feltételezésünk szerint köze van a Billy Bullet néven feljegyzett sorozat gyilkossággal kapcsolatban. - szól végül közbe Blacksmith, aki mindezidáig mélyen hallgatott, de hát nem maradhat csendben, az nem ő lenne. - Legutolsó információink szerint a Joseph Peterson polgári nevet használja. - ad további információkat ki Blacksmith, de lassan úgy érzem, hogy mi szállítunk információkat Theonak, nem pedig ő nekünk. - Mr McCarthy, ha ennyi idő alatt nem sikerült felfrissülnie a memóriájának, nem hiszem, hogy további időhúzás segíteni fog, szóval azt javaslom… - visszahúzom a képeket és összepakolom a mappát, s már éppen tényleg indulnék, amikor megszólal és csak mondja és mondja, s ekkor vág homlokon, amit már eddig is tudtam, csak szerettem nem foglalkozni vele... Nem, ő nem olyan, mint az összes többi. Nem, ő nem egy a sokból. Mert intelligens és túlélő. És merész. És arrogáns. Hogy merészeli. Megremegek. Ismét. Nem hiszek a fülemnek. Ez… ez normális? Mégis mit képzel magáról? Elsápadok, de annyira, hogy ha a légzést és abbahagynám, lehet hullazsákba raknának. A szemeibe meredék és csak sugallom felé a “ne merészeld” pillantásomat, de megteszi, elhinti a célzást én pedig Blacksmithre szegezem a tekintetemet. Csak nem lehet ennyire ostoba. Még csak el sem gondolkodhat rajta. Szerencsére őt sem ejtették a fejére, de ami miatt nem tudok megnyugodni, hogy nem látnám, hogy Theo arcába borítaná az asztalt, vagy vissza zavarná a cellájába. Csak hidegen mosolyog rá. - Okos ember magam, McCarthy, de nem elég okosnak lennie. Ha rajtam múlna, a hátralévő napjait egy cipősdoboz méretű cellában töltené az összes többi magához hasonlóval egyetemben, de a maga nagy szerencséje az, hogy ez NEM CSAK rajtam múlik, azonban ehhez fel kell mutatnia, nem is keveset, különben legfeljebb annyit ér el, hogy ha szerencséje van, akkor 15 másodperccel több időt tölthet el a levegőn és eddig nem szolgált túl sok információval… - mondja Blacksmith gusztustalanul negédes hangon, éreztetve sajnos mindkettőnkkel, hogy itt bizony nagy szerepet tölt be a döntéshozatalban, hiszen nélküle Theo ötlete sosem hagyja el ezt a négy falat, de ha Theo valahogy meggyőzi őt is, meg a felsőbb döntéshozókat… Nem, ezt nem engedhetem… nem állok rá készen, hogy kint tudjam. Nem akarom, hogy rácsok mögött legyen, sosem kívántam volna ezt neki, de így legalább mindig pontosan tudtam, hogy hol van. Távol tőlem. - Ez egy nevetséges ötlet, nem gondolhatja komolyan, hogy egyáltalán számba vegye… - mondom ki a gondolatom meggondolatlanul, de Blacksmith figyelembe sem vesz. Biztosan már azt latolgatja, mi a legjobb döntés ahhoz, hogy ő minél jobb fényben kerüljön ki a dologból. Theora nézek, s szinte érzem, ahogy a közöttünk lévő asztal, mely biztonságos távban tartja őt tőlem, semmivé foszlik. Ezt nem hagyhatom. - Amúgy is csak blöfföl. A jelentések alapján ő maga sem tudja, hogy miről beszél. Nincsen elegendő információja a kínai maffiáról, vagy akármi másról, csak húzza az időt jelentéktelen morzsákkal… - próbálom nagyon magabiztosan állítani a mondandómat. Igaz, nem tudom mi történt pontosan vele az elmúlt években, de amit eddig tudok, az alapján kizárt, hogy komoly információi legyenek. Amúgy sem mozgott sosem ilyen körökben. Bár… arról sem tudtam, hogy valaha is érdekelte volna a terrorizmus, aztán mégis. Talán tévedek, talán nem, de minden képzeletbeli riasztóm hangosan vijjog, jelezve, hogy ez bizony borzalmas katasztrófához vezethet majd. El kell tűnnöm innen. - Blacksmith ügynök én azt javaslom, hogy fejezzük most be ezt a kihallgatást, mert nem haladunk vele sehová. - jelentem ki, s megigazítom a ruhám, jelezve, hogy készen állok indulni, ha lehet, de Blacksmith nem rohan ennyire. Rám, majd ismételten Theora emeli lusta tekintetét. - Mit gondol, McCarthy? Tud még olyat mondani, amit érdemes maradnunk, vagy igaza van a kolleginának és készen áll arra, hogy visszatérjen palotájába? - kérdezi nagyon cinikusan, de vesébe hatoló tekintettel méregetve Theot. Nem tudom eldönteni, hogy mit gondolhat arról, hogy Theo beépüljön. Gondolkodik rajta egyáltalán? Vagy csak úgy tesz? Lehet ő is játszik? Theora nézek, s már nem is reménykedem abban, hogy csak hagyja, hogy elmenjünk, úgy is kitalál majd valamit, pedig mennék, hiszen már alig kapok levegőt idebent. Fulladok, az illatától, a pillantásától, a jelenlététől, de már csak a gondolatától is.
Nem vagyok benne teljesen biztos, hogy érti, hogy felfogja, és elhiszi, hogy mennyit tudnék ártani neki akár ebben a szent pillanatban is. Talán most is azt a blokkot használja, amivel a rólam szóló emlékeit zárta el egy sötét burokba, és tartja távol magától, úgy látszik, szinte mindenáron. Akár a realitásvesztést is kockáztatva. Vagy mindez csak az én fantáziám szüleménye, és nincs is semmiféle burok, hanem szimplán túllépett rajtam, anélkül, hogy egy aprócska nyomot is meghagyott volna? Nem tudom elhinni. Ahhoz ő túlságosan ártatlan volt, és egy kicsit tényleg naivan állt a világhoz, de mindig is vigyáztam, hogy még véletlenül se törjem ezt le benne. Talán ez is hiba volt, mert így túlságosan nagy lehetett a pofon, amit kapott az élettől. Persze ő nekem tulajdonítja, pedig a pofont én is megkaptam, az övénél is erősebben. De ő nem tud semmiről, és ami az évek során a leginkább kétségbe ejtett, hogy nem is akart tudni. Elengedett. Vagy inkább eltaszított magától, egyetlen szó nélkül. Most mégis itt ül előttem, a véletlen újra játszik velünk, és látom rajta, hogy menekülne. Feszült, ideges, zavart, kényelmetlenül érzi magát, még ha próbálja is eljátszani, hogy ő van domináns szerepben. Ami igaz is lenne, ha tudna élni vele. De most még nem sikerült magára találnia, nekem pedig ezt kell kihasználnom, ha el akarok érni valamit. Ezt és Blacksmith-t. Talán most kezdem értékelni igazán, hogy nem egyedül jött, hanem a fickó is vele tartott, pedig eddig azt kívántam, bárcsak kettesben lehetnék vele. Továbbra is ez a célom, de ezzel is várnom kell még, mint ahogy az igazi információk átadásával, önmagam tisztázásával… várni, várni, és a cellámban vesztegelni. Nem tudom, meddig tudom még ezt csinálni. Néha úgy érzem, meg tudnék őrülni, ha egyetlen aprócska láng is kialudna bennem. Látom, hogy feszeng, de a szavai alapján nem veszi elég komolyan az általam jelentett fenyegetést. Ijesszek rá jobban? Hassak rá erősebben? Vagy azzal csak azt érném el, hogy kiborulna? Vagy felhúznám, és még jobban tiltakozna? Még az is lehet, hogy saját magát buktatná le Blacksmith előtt. A legjobb talán az, ha hagyom, hogy leülepedjen majd benne ez a találkozás, és az itt elhangzottak. Egyedül azt kell megértenie, hogy beszélni akarok vele. Bármi áron. - Nem feltételezés volt – pillantok fel a frissen előkerült fotókról Ivyra. – Ne vegyék tiszteletlenségnek, de feltételezéseik önöknek vannak. Én, mint mondtam, ismerem a fickót. - Nevezzük akkor Petersonnak – bólintok Blacksmith felé, mert hát valóban hálás vagyok az információkért. Így nekem is könnyebb lesz kutakodnom utána. – Sorozatgyilkosságra valóban képes, de hogy valóban ő-e az, akit ebben az ügyben keresnek, azon még gondolkodnom kell. – Vagyis megtudnom Tiától mindent, amit csak meg lehet a fazonról. Ivy mondatára viszont felkapom a fejem, és határozottan ránézek. Mélyen. Mintha át akarnám vágni magam a szivárványhártyáján. Átlát rajtam? A többi FBI-ossal ellentétben ő tényleg ismer. Vagy csak menekülne? A viszonylag hirtelen reakciója, a képek visszahúzása, mintha a társát is meglepné egy kicsit, szerencsére számára még nem olyan sietős a távozás. De ami a pillantásom mögött rejlik, az nem az aggodalom, hogy visszautasítják a további közreműködésem. És egyelőre nem is az, hogy Ivy esetleg rájön a titkomra, hogy valójában tényleg alig rendelkezem bármi információval. Hanem a szavai. A szavai azok, amik végiggyűrűznek a receptoraimon, és olyan területre jutnak el, amire én se számítok. Érzem, hogy elborít az indulat, és azt is, hogy egy pillanatra nem tudom kezelni. Kicsúszik az irányításom alól. - Mit tud maga arról, hogy mi történik valakivel idebent a rácsok mögött? – A hangom ezúttal mélyebb és élesebb is, mint eddig. Vádló, és érződik benne a harag, és egy kis sebzettség is. – Hogy mi történik a pszichével és a memóriával? Ha átnézte az aktámat, akkor bizonyára megtalálta benne az orvosi papírokat. – Az idegrendszerem nem bírta el a bezártságot. Összeomlott. Nagyjából az első fél év után. Valószínűleg ezért szállítottak át a supermaxből, az FBI közreműködésével, hogy ne vesszen el minden információ, amit kiszedhetnek belőlem. Azt szerencsére sikeresen elhitetem velük, hogy hasznos vagyok számukra. Azóta pszichológushoz járhatok, és minimális kezelést is kapok. A doktornő pedig megírta rólam a jelentést: a magas fokú stressz és a kezeletlenül hagyott pszichés problémák memóriazavarhoz vezettek. Vagyis képtelen vagyok egyszerre minden információt felidézni, az eddigi ügynökök változó toleranciával, de hozzászoktak már, hogy egy esettel kapcsolatban többszöri kihallgatás szükséges. Bár Blacksmith-szel sem volt még dolgom, a reakciói alapján, úgy látom, ő tudja; miután elhallgatok, látva, hogy én nem fogom, be is fejezi helyettem. - Mr. McCarthynak papírja van róla, hogy tartós memóriazavarban szenved. Így sajnálatos módon nem tudjuk egy körben letudni vele a dolgokat. – A hangjából kiérezni a hanyagul burkolt gúnyt, és hogy úgy fogja fel, mint egy velejáró pechet, amihez neki sem fűlik a foga. A diagnózis viszont csak részben igaz. Az alapja valid, vannak olyan időszakok, amik csaknem teljesen kiestek, de ezek már a börtönre vonatkoznak, és nem ennyire súlyos, mint ami a papíron szerepel. Szerencsém volt Candyvel. Az indulataimat azonban hamar elcsitítom. A röpke kifakadásom Ivynak szólt, úgy látszik, mégis csak mélyen ül bennem a tüske, amiért cserbenhagyott, de most nem erre akarok koncentrálni. Nem szalaszthatom el az esélyem emiatt. Viszonylag hamar ismét az előbbi, nyugodt hangnemre váltok, és előadom nekik az ötletem. Hogy az FBI szemszögéből nézve is lehet benne logika, mi sem bizonyítja számomra jobban, mint Ivy arckifejezésének változása. Még mindig nem adta jelét, hogy hajlandó lenne beszélni velem, így arra sarkall, hogy vessek be minden őrültséget, ami csak eszembe juthat. Elvégre teher alatt nő a pálma, vagy hogy van ez az idióta mondás… apám hangoztatta sokat, és már gyerekként is frászt kaptam tőle, de az a helyzet, hogy igaz. Ha ez összejönne, két legyet is ütnék egy csapással. Kijuthatnék a cellámból, és Ivyval közösen dolgozhatnék az ügyön. Ez valahogy túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Blacksmith szavaiból azt szűröm ki, hogy amivel meggyőzhetem őket, azok további, relevánsnak ható információk. Vagyis el kell hitetnem, hogy a saját anyjánál is jobban ismerem ezt a Petersont. Vele. Itt és most. Ez Tia nélkül nem lesz könnyű, de talán… Ivy viszont még engem is megelőz a tiltakozással. Hát ez így izgalmas lesz. Rápillantok, azt kutatom a vonásain, hogy vajon tisztában van-e vele, hogy pontosan igaza van. Vagy csak válogatás nélkül felhoz bármit, ami hirtelen eszébe jut, hogy Blacksmith-t eltántorítsa. De nem hagyok rá időt, hogy a pasas mérlegeljen. Ahogy Ivy befejezi, rögtön reagálok. - Minden valamire való bűnöző tudja, hogy a legfontosabb információk épp ezekben a morzsákban bújnak meg. Az én feladatom az önök nyomozásának kiegészítése, nem a nyomozás maga. Mintha csak párbajoznánk, Ivy ismét megkontrázza a szavaimat, míg végül Blacksmith is megszólal. Egy utolsó lehetőséget hagyva. Hát jól van. - Sajátos szokása, hogy kivétel nélkül, mindig nyílt terepen tárgyal. Az a fajta arrogáns fickó, aki úgy véli, ezzel is bemutat a rend elhivatott őreinek. Mert hizlalja az egóját, hogy még csak el sem bújik előlük, ők így sem tudják elkapni – mondom ezt viszont egyenesen Blacksmith szemeibe. És még élvezem is az eddigi szónoklatai után. Vitatkozni nem tud vele, így van. A szavaiból kiderült, hogy régóta nem tudják elkapni a fickót. Talán az sem olyan rossz ötlet, ha a hiúságára játszom. Érezze csak át, hogy igazam van, és még ez a bűnöző is kigúnyolja őket, akit egy cipős dobozba kíván, és szülessen meg benne a dac, hogy ő azért is el akarja. Mégpedig a segítségemmel, talán több esélye lenne rá, mint eddig bárkinek. Még akkor is, ha szokatlan módszer. Vajon vállalja? - Ha elárulják, mely éttermekben látták eddig, le tudom szűkíteni a listát, és talán azt is meg tudom mondani, hol bukkanhat fel legközelebb – teszem rá a végén az aduászt. Erre rá kell harapnia. Ez nem levegőben beszélés, hanem egy egész konkrét ígéret. Vajon elég csábító egy becsvágyó ügynöknek? – De ehhez szükségem van internetre, és utána kellene járnom néhány dolognak, amit a palotámban sajnos nem tehetek meg.
Van az a stressz, ami már túl erős ahhoz, hogy az ember tényleg kezelni tudja. Amikor a hangulatod ingadozik, egyszer fázol, máskor pedig meleged van, s fáradt vagy, miközben szinte felrobbansz az energiától. Minden szélsőséges és ellentétes. Minden kusza és érthetetlen. Elveszíted az útmutatót a saját testedhez. Pontosan így érzem magam. Látni akarom, de gyűlölöm a gondolatot, hogy itt van. A hangja megnyugtat és fel is idegesít. Az érzés ismerős, de egyben idegen. Lebegek, de közben ólom súlyú vagyok, s nehéz minden mozdulat. Ő az, de mégsem ő. Én vagyok, de mégsem én. Játszik, tudom, hogy játszik és azt is tudom, hogy képes a szavak olyan szintű forgatására, hogy ő jöjjön ki jól a helyzetből. Mindig ő nyer, de ez az első alkalom, hogy ellentétes oldalon vagyok. Csak ciccegek egyet szavaira. Nem hiszek neki. Nem hiszem el, hogy vannak információi, inkább csak találgat és próbálkozik. Hiszen mit mondott eddig? Semmit. Tekintete vészjóslóan csillan meg, hangja megváltozik, ahogy a szavakat mondja. Nem akarom hallani, nem akarom elkezdeni sajnálni, vagy belegondolni a helyzetébe. - Törvénytisztelő állampolgárként nem került volna ilyen helyzetbe… - jegyzem csak meg dacból. Ölt. Nem is egy embert. Ezt kell a szemeim előtt tartanom, mert különben még elfelejteném, hogy már nem egy oldalon állunk. Nagyon nem. Soha többé nem bízhatok meg benne. Soha. Nagy koncentrációmat és az őt való átható bámulást Blacksmith szavai robbantják ketté. Elnézek róla, s inkább tovább pakolászok. Legszívesebben azt mondanám, hogy “Hát persze, hiszen Mr. McCarthy okos, tudja mi kell neki.”, de inkább nem mondok semmit, csak úgy teszek, mint aki visszavett az agrakból, de igazából csak menni akarok. Messzire. Már éppen egészen jól bele is merülnék az “én itt sem vagyok” szituációba, amikor felrobbantja a bombát. Mi? Nem… nemnemnem… NEM! Azonnal előveszek minden ésszerű érvet, amit csak tudok, de ő se hagyja magát, dobáljuk a labdát ide-oda, csapkodjuk, mint egy vérre menő küzdelemben, amit meg is nyerhetnék, ha a TÁRSAM nem lenne ellenem. Sóhajtok egyet, majd csak figyelem. Na most légy okos Theo… És az, okos. Túl okos, de nem hiszek neki. Nem hihetek neki, de Blacksmith hisz. Látom rajta, már a lelki szemei előtt a kitüntetését látja, ahogy szónokol milyen nehéz munka árán sikerült lezárnia egy régóta tartó ügyet. Ráharapott, tudom, bár még teszi a határozatlant. - Ez őrültség, időpocséklás és amint kiderül, hogy csak a bolondjárt járatta velünk, nevetség tárgyává válunk, ő meg majd röhög a markában… - teszem hozzá úgy mellékes hangon. Már nem vitatkozom, inkább a dac beszél belőlem. Így talán nagyobb a kontra. Igen, azt hiszem sikerült is kizökkentenem Blacksmith-t, hiszen rám pillant, a tekintete visszaváltozik keménnyé, majd az asztalra nyomva ökleit feláll, s Theo fölé emelkedve szólal meg. - Minden tüsszentését figyelni fogjuk, ha kell, még a seggébe is kamerát dugunk fel, s ha egyetlen egy rossz lépést is tesz, előhozakodhat bármilyen orvosi papírral, vagy siránkozással, visszakerül az első helyére és már csak hulla zsákban hozzák majd ki onnan. Ha pedig rájövök, hogy blöfföl, vagy játszadozik… agyon lövöm. Persze puszta balesetből. - Fejti ki dörgedező hanggal, de úgy, hogy még én is kissé megszeppenve nézek rá. Szóval belement. Névlegesen, hiszen a döntés nem az övé. Sóhajtok, majd felszedem az aktákat, már nem szólok semmit. Blacksmith megindul kifelé, az őrök pedig azonnal befelé. Követem a társamat, de az ajtóból visszapillantok. Még látom, ahogy ismét bilincsbe kötik, ahogy megerősítik a biztonságot, még nézem egy pillanatog, torkomban érzem saját szívverésemet. Egy pillanatra aggodalom suhan át bennem, majd gyorsan elkapom róla a tekintetemet. Bárcsak többé ne látnám. Bárcsak…?
Kezdőlap
