“We don't meet people by ACCIDENT. We met them because they might have a purpose in our life. It my not NOW, it might be in FUTURE.
Anyában volt egy fura ösztön, ami miatt legszívesebben az összes árvát befogadná, a menhelyekről minden kutyát kimenekítene, ha az erőforrásai ezt lehetővé tennék. De nem tették, a három szobás lakásunk közel se volt elég arra, hogy fél New Yorkot elszállásolja. Pedig anya az egyetlen élő ember ezen a földön, aki ekkora metropoliszban képes leszólítani a hajléktalanokat, az elesett őrülteket és drogosokat, hogy megkérdezze minden rendben van-e velük. Apa szerint egyszer ebbe fog belehalni, és szerintem is az életével játszott, mintha nem lettek volna túlélési ösztönei, amik piros lámpaként kigyulladnak az agyában, ha csak egy szál cigit kér valaki buszjegyre. Szóval azon se lepődtem meg túlzottan, hogy Josiért is azonnal aggódni kezdett, totál kellemetlen helyzetbe hozva ezzel engem, aztán még egy fuvart is a nyakamba varrt. - Igazad lehet, a harlemi metro vonallal a busz se veheti fel a versenyt - ismertem el, hogy talán nem a top kriminalisztikai pont az erdő szerpentines útjain közlekedő menetrendszerinti járat. Erre végül is inkább a túrázók meg a sorozatgyilkosok jártak, az még mindig kevésbé veszélyes, mint Harlembe zsebkés nélkül betenni a lábadat. De úgy tűnt, hogy én se vagyok sokkal jobb egy szarszagot árasztó csövesnél. Ha nem lett volna tele a kezem, biztosan a szívemhez kaptam volna, ugyanis minden szépítés ellenére, Josie elszólt félmondata valahol ott fúródott a bordáim közé. - Áucs. Eskü szoktam fürdeni, és pénzt is kizárólag anyáéktól kéregetek. Úgyhogy kikérem magamnak, nem lehet, biztos jobb vagyok egy a buszos hajléktalannál - nem haragudtam meg, csak húztam az agyát. A haverjaim ennél sokkalta kegyetlenebb poénokkal szoktak szivatni. - Nem vagy púp, max téged is behajtogatunk két doboz közé - vigyorogtam, mert elképzelni is vicces, volt, hogy beépül a sok holmi közé. Persze szó se volt ilyenről, nyilván egy teljesen kényelmes anyósülés várt rá, esetleg, néhány szatyorral a lábánál - És mi volt az első eredeti terv? - kérdeztem, ha már így felvetült. Bár szerintem élből többet beszélgettünk az elmúlt pár percben mint az előző tanévben. Más körökben mozogtunk, nem kerestük egymást társaságát, ez nem volt olyan szokatlan. Sőt, sokkal inkább a sulis klikkesedés mozgatórugói ezen a jelenségen alapultak. Hogy a fürdetős incidens? Igazából már meg is feledkeztem róla. Nem a vizes pólója volt az első dolog, ami beugott rá pillantva. Meg amúgy is, olyan volt, mintha már ezer éve történt volna. Felesleges volt egyáltalán rágondolni is. Felkaptam a dobozt, és azzal együtt indultam ki a kocsihoz. Persze viccelődtem vele, hogy a kosárlabda hátraszorult az egyéb kézműves hobbik mellett az életemben, de valójában, mint minden viccnek, ennek is igaz volt a fele. Valójában már tényleg kevésbé élveztem, és egyre inkább a ‘mit kezdjek az életemmel?’ kérdésen kattogtam az érettségi évhez közeledve. - Akkor te pohármelegítőt horgolsz az agyagozott bögréidre? - vontam fel félig a szemöldököm levonva a következtetést a szavaiból. - És egyáltalán kosaraztál valaha? - ha már itt tartottunk, és pár perc alatt ZS kategóriás minősítésbe soroltuk be a sportot, ami kitöltötte a teljes középiskolai időm. A heteim nagyrésze ráment az edzésekre, a meccsekre, és erre csak akkor jöttem igazán rá, mikor otthagytam, és hirtelen végtelen szabadidőm lett. - Anya szereti a “környezetváltozást” - idéztem fel a szót, amit mindig a komfortzónából való elmozdulással együtt használt, mitha egyik a másik nélkül nem is létezett volna. Nem mondom, hogy kifejezett hangsúlyt fektettem a finomságra a bepakolás során. Mi több, mikor a hely már fogyni látszott, inkább az erőt választottam, hogy beerőszakoljam az egérnyi helyre az elefánt méretű dobozt. - Látott az már rosszabbat is - a fém meg némi fa nem tudott attól eltörni, hogy kis erőt fejtettem ki rá. Ráadásul tényleg látott rosszabb napokat, mikor gyerekként egyszemélyes körhintának használtam. Meghajtottam magam, majd rávetődtem a tetejére, hogy a lendületbe csavarodva szédüljek el. Szóval a pakolási módszerem szinte királyi bánásmódnak minősült, nem kellett azt úgy félteni, ezerszer kegyetlenebbül is dobáltam már. A cuccok rendezgetésébe belefeledkezve nem pont úgy fogalmaztam meg a következő gondolatom, ahogy szerettem volna, és talán ez egy pillanatra az arcomra is kiült zavartság formájában, de csak futólag, jött és ment. - Persze, próbáltam - vontam vállat, habár már jó pár éve annak utoljára, hogy anya rá tudott venni, leüljek mellé megformálni valami tárgy agyagból. Talán régen még saját szándékomból is tettem ezt, de most már végtelenül kellemetlennek éreztem, bármi ilyesmivel foglalkozni. - inkább csak arra gondolok, hogy hm… valójában nem ismerek egy velünk egy időst se, aki agyagozást a hobbijának tartja - a körülöttem mozgó lányokat más érdekelte, vagy őrülten a tanulásra koncentráltak és a borostyánligás egyetemeknek megfelelő önéletrajzuk kialakítására, vagy a divat, a tánc és hasonló sztereotip szabadidős tevékenységekkel ütötték el az idejüket. Dehogy az agyagozás… ez új volt. - Szerintem egyébként elég stresszes hobbi, de te tudod - ki nem állhattam az érzést, hogy valamit kitaláltam, és a végeredmény nem úgy sikerült, ahogyan elképzeltem.Ráadásul mennyire para már, hogy egy pohár vízzel leöntöd véletlen azt, amin órákig dolgoztál, és volt, nincs, egyszerűen elolvad. Még mielőtt indulhattunk volna, gyorsan beszéltem pár szót anyával, aki a létező összes szinonimával elmondta, hogy vezessek óvatosan. Meg hogy otthon találkozunk, és rendelünk valami kaját vacsorára. Bár nem voltam benne biztos, hogy a buli előtt még bele fog mind ez férni, de azért nyilván mindenre bólogattam. Elköszöntem, aztán visszaérve egy indulás felkiáltással beültem a kormány mögé. Az első dolgom volt, hogy rákössem a telefonom a hangrendszere a törött jack kábelen keresztül, amit ezúttal is a szokásos módon hajtogattam, csavargattam. A folyamatot megszakítva pillantottam fel Josiera. - Hát figyelj, eddig tízből tíz utas túlélte a velem való utakat, de remélem életbiztosításod azért van - igyekeztem felelősségteljes lenni a kormány mögött, a szüleim sokat rágták a fülemet, hogy miképp irányítsam az autót. Ahhoz is kellett némi idő, hogy egyedül engedjenek vezetni, de mióta megléptük ezt a lélektani határt, azóta a sofőrjüknek tekintettek. Közben beindítottam a motort, aminek zaját hirtelen túlüvöltötte a hangfal, amit reflexszerűen kapva a vezérlőhöz halkítottam le. Kicsit még én is szívinfarktust kaptam a Panic! at the Disco énekesének hangjától. Igazából megfeledkeztem róla, hogy idefelé üvöltöttem a rádiót. - Oké, szóval... - köszörültem meg a torkom, miután visszatértem abból az univerzumból, ahova a hangerő repített át. A kezembe vettem a telefonom, és a Spotifyomba navigáltam. Az alkalmazást megnyitva nyújtottam Josie felé a mobilt. - a potyautas felel a zenéért - mindig. Ez egy íratlan szabály, ami mindenkire vonatkozott, aki bemert mellém ülni az autóba. Igazából ez egy tök jó lehetőség volt arra, hogy én is új számokat ismerjek meg, valamint tönkretegyem az algoritmus rólam felállított ízlés képét, és nem mellesleg jó beszélgetési alapot is adott. Ha elvette a telefont, akkor visszatértem a vezetésre való koncentrációra, és már indulhattunk is.
"This much I know is true, that god blessed the broken road that led me straight to you.”
Hihetetlen, hogy a saját családom még arra is képes, hogy egy iszonyat jól sikerült pár napra rányomja a bélyegét, hisz igen, ez bárhogy is nézem, felülírja a workshop által okozott kellemes hangulatomat. Azt kitalálni, hogy mégis hogyan fogok hazakeveredni az isten háta mögül, kicsit sem mókás azzal a tudattal, hogy ennyit sem számítasz nekik. Ezen viszont igyekszem ismét túllendülni és tényleg azzal foglalkozni, hogy haza kell valahogy keverednem. Meglepődök az információn, hogy ezek szerint Mrs. Anders az agyagozós hölgy, de az még nagyobb meglepetést okoz, hogy Liamet is itt látom. Arcomra kiül egy zavart félmosoly, amint Liam anyja annyi törődést mutat felém alig két napnyi ismeretség után, mint a saját anyám a hátam mögött lévő tizenhét év alatt összesen. Nem is nagyon tudok mit kezdeni ezzel az egésszel, csak egy halk „köszönöm” hagyja el a szám. Egy percig sem vonz ez a rohadt tömegközelekdés, nem mondom, de igen erős ellenérveim vannak azzal kapcsolatban is, hogy Liam mellett üljek két órán keresztül egy autóban. Mégis mi a francról fogok vele beszélgetni? Totál kínos lesz csendben ülni a másik mellett... - Oké, az valóban nem a legjobb kombó, de... – húzom el a szám. - ... nem a világ vége azért. – Volt már alkalom, mikor busszal, vonattal vagy éppen gyalog szenvedtem hosszabb távokon, bár talán ezek az élmények is hozzátesznek ahhoz, hogy néha nem sok kedvem van kimozdulni otthonról. A megjegyzésére egy kicsit feljebb szaladnak a szemöldökeim. - Azoknál azért csak jobb lehetsz – szalad ki a számon, de ahogy kimondom, máris rájövök, hogy ez nem volt túl szép és egyértelmű kijelentés részemről. – Mármint... persze, hogy kényelmesebb autóval hazajutni, de nem akarok púp lenni a hátadon, szóval tényleg tök szívesen megyek az eredeti... vagyis a második eredeti terv szerint – ajánlom fel még egyszer, hiszen... úristen. Egy kicsit tényleg azt hiszem, rosszul vagyok a gondolattól, hogy beüljek mellé, jobban mondva inkább attól, hogy esetleg szóba kerül az a gáz szitu a suliban, amiről eszemben sincs beszélni. Bár hálás vagyok neki, hogy kimentett, mégis mi van, ha azt is észrevette, hogy azóta kerülöm szándékosan az iskolában, ha egy felé tartunk. Amúgy sem bírok szinte elmenni sem a társaságuk mellett, mert annyira... mások nekem. Igyekszem segíteni neki, ha már tényleg bevállalt, mint potyautast, így felkapva pár cuccot, utána viszem az autó felé. Az ugratásomra való feleletével halkan nevetem el magam és oldalra pillantok rá. - A horgolás se rossz... szerintem a kettő együtt üti a kosárlabdát. – Szó, mi szó, horgolni ugyan nem tudok, a kosárlabdát meg maximum nézni szoktam, ugyanis a labdajátékok mindegyikéhez oltári béna vagyok. Az agyagozást viszont nagyon imádom. Megvárom, míg Liam visszatér a dobozokkal és az utolsó pillanatban el is kapom a tetejéről éppen lecsúszó füzetet, majd berakom egy másikra, ami már az autóban van. - Igen, mondta, hogy ott van műhelye. Mondjuk egyszerűbb lett volna oda elmennem és onnan még hazajutni is könnyebb – vonok vállat. Egy dolog hibádzik, hogy ezentúl oda se igazán fogok elmenni, ugyanis így, hogy már tudom, hogy köze van a tanáromhoz, jobb, ha kerülöm ezt a közeget. Majd keresek másik foglalkozást... Figyelem, ahogy elrendezgeti a csomagtartóban a dolgokat és összeráncolt szemöldökkel nézem, hogy a forgókorong mindjárt el fog törni, ami mellé éppen betuszkolni szándékozik a másik dobozt. - Bocsi, de most már nem fogom elhinni, hogy értesz az agyagozáshoz – nyúlok oda, hogy megmentsem azt, majd ha a helyére kerültek a dolgok, én is felé pillantok, amint megszólal, de ahogy a tekintetem az övébe csúszik, nem is sokáig állom azt. Elsőre fogalmam sincs, hogy ezt hogy érti, hogy nem tűnök agyagozós lánynak, így csak elmosolyodom rajta. - Ha arra gondolsz, hogy az agyagozáshoz fiatal vagyok, nem én voltam az egyetlen ebből a korosztályból – vonok vállat. – Tudod, milyen jó stresszlevezetés? – emelkedik meg a szemöldököm. – De gondolom, próbálni már próbáltad... – Ha az anyja ezt csinálja, nem létezik, hogy nem tette, ugyanis nem olyan személyiségűnek tűnik, mint aki hagyja, hogy a fia legalább egyszer ne próbáljon meg hódolni a hobbijának. Aztán lehet, hogy tévedek. Mire aztán lassan indulásra készen vagyunk, megvárom, míg Liam jelt adjon, hogy mehetünk, csak aztán ülök be a kocsiba. Közben kicsit megnyugszom, mert az elmúlt tíz percben azért egész sokat szóltam hozzá, bár abban még mindig nem vagyok közel sem biztos, hogy lesz témánk az úton... Vagy lehet, hogy nem is akar beszélgetni. Miért is akarna... - Remélem, hogy nem kell imádkoznom hazáig az úton – mondom lehajtott fejjel, miután bekötöttem magam és halkan nevetek. – A nővérem borzalmasan vezet, mielőtt vele bárhova elindulok, elmormolok három „Miatyánkot” – magyarázom el neki a félelmeimet. Lory tényleg brutális, fogalmam sincs, ki adott neki jogosítványt. Remélhetőleg Liam mellett nem kell két órán keresztül kapaszkodnom hazafelé...
“We don't meet people by ACCIDENT. We met them because they might have a purpose in our life. It my not NOW, it might be in FUTURE.
Nem mondom, hogy konkrétan lett volna más dolgom, mint anyának segíteni összeszedni a workshopja utáni romokat, de tuti feltaláltam volna magamat otthon egyedül. Mégse próbáltam kifogásokat keresni, vagy ellenkezni, mert ez a kis kétszer két órás kitérő nem sokban tért el egy átlag szombat reggeltől, mikor anya a félnapos kerámia tanfolyama előtt kinevezett alulfizetett rakodó munkásnak, éppen csak a távolságot nem háztömbökben, hanem mérföldekben kellett mérni. Szóval nem kattogtam ezen, próbáltam hatékonysági szempontból hozzáállni, minél előbb össze pakolom a cuccokat, annál előbb visszatérhetek a saját terveimhez. Úgyhogy amennyi dobozt csak elbírtam egyszerre, megragadtam, és a lehető legjobb logika mentén igyekeztem betetrishezni a csomagtérbe. Még az se igazán akasztott meg, hogy egy ilyen nem várt pontján a világnak tűnt fel az egyik évfolyamtársam. Igazából tökre nem izgatott volna, max egy köszönéssel le tudtam volna, pont úgy mint bármikor a suliban, bár jobban belegondolva ott többnyire még ennyi kommunikáció se volt köztünk a folyosón elhaladva egymás mellett. Most is valami hasonló történt, én némán pakolásztam az elektronikai cuccokat, ő pedig látszólag fontos telefonbeszélgetést folytatott le, amihez semmi közöm nem volt, épp ahogyan anyának sem. Kettőnk között annyi volt a különbség, hogy ő akkor is belemártotta az orrát, ha nem kérte rá senki. Amint anya megszólalt, rá emeltem a tekintetem, amiből sütött a reménykedő ‘kérlek ne’ könyörgés. Persze ez őt hidegen hagyta, és jól eltrécselt a megkérdezésem nélkül beszervezve nekem egy plusz fuvart. Jó nem volt vele bajom, igazából tök belefért, hogy Josiet is haza dobjam, inkább anyán hitetlenkedtem, hogy megint… anyáskodik. Nem is szóltam közbe, azt leszámítva, mikor megakadályoztam abban, megossza azokat infóka, amiket egyébként valószínűleg Josieval mindketten tudtunk, még mielőtt túl cikivé vált volna helyzet. - Jól van, de ha mégse jönnének, nyugodtan szólj, megoldjuk. Akár meg is várom veled szívesen a szüleid, vagy aki jön érted. Sötétedés után nem hagynálak szívesen itt magadra - anya arcára egy kedves mosolyt ült ki, aminek némi aggódás adott árnyalatot. Legalábbis pont így szokott rám is nézni, mikor számára ismeretlen helyre megyek, és még azt se tudom megmondani, mikor érek haza. Sose próbált megakadályozni benne, mindig csak a barnai íriszét az enyémbe furva éreztette a feszélyezettségét, az aggályait. Talán ennek hatására jutott eszébe, vagy másról villant be, hogy neki is van egy lánya, aki már egy ideje eltűnt a szemei elől, és a túl nagy csend Maia esetében csak rosszat jelenthet, így sebes léptekkel távozott, hogy ellenőrizze a legkisebb Anderst. Anya bármennyire is rámenős volt, és én nem így vezettem volna fel ugyan ezeket a gondolatokat, mégis egyetértettem vele. Tényleg nem volt legjobb ötlet onnan haza bumszlizni tömegközlekedéssel, és valóban volt egy szabad hely, amit még nem doboz hegyek foglaltak el. És Josie bármennyire is állította, hogy jönnek érte, a telefonja képernyője nem hazudott. Legalábbis az ember nem szokta csak úgy kíváncsiságból nézegetni az öt órás buszos utazásokat bármennyire is csábítóan hangzik. Főleg a hajós rész, azon kifejezetten kiégtem. - Abszolút - a mosolyom szépen lassan kiszélesedett. - király lehet lecsorogni a Hudsonon, kár, hogy van előtte meg utána négy órányi masszív szívás - mármint kinek van kedve hánykolódni a zötyögős buszon, meg átszálogatni négyszer. Nekem biztos nem lett volna, még akkor se, ha a hajókázás tényleg jó élmény lehet szép tájakon. Egy ilyen buszos utazásba betűzve max arra jó, hogy féltún inkább a Hudsonba vesd magad. És habár ezt így nem fejtettem ki, reménykedtem benne, hogy meggyőztem bár egy hosszú percig kételkedtem, míg végül bele nem egyezett a fuvarba. - Uhh, egy pillanatig azt hittem inkább a buszos csöviket választod - nevettem el magam. Mármint eskü nem voltam olyan szörnyű, szoktam fürdeni, a mellettem utazóknak nem szokott panasza lenni a vezetési stílusomra. Nem volt mitől tartania, de tényleg. - Köszi - feletem, amint mellém pattant a hosszabbítóért. Én pedig közben összepakoltam egy helyre a maradék néhány apróságot. Igyekeztem mindent összefogni, majd végül a laptopot is a hónom alá csapva megindultam az ajtó irányába. - Hát őszintén, a kosarazás csak a harmadik kedvenc hobbi, a kerámiázás a második szorosan a horgolás után - egy pillanatra egész komolynak tűnhetem legalábbis próbáltam tettetni, de hamar felváltotta egy vidám mosoly, ami azonnal lebuktatott. Talán annyi tényleg igaz volt belől, hogy a kosár nem a nagybetűs hobbim, sőt egyre inkább távolodtunk egymástól mióta kiléptem a csapatból. - Amúgy, anya sok ilyesmit szervez. Van egy műhelye Queensben, és általában ott vannak heti szinten gyerek, nyugdíjas, felnőtt tanfolyamok, meg minden, amit akarsz - az előtérben lévő maradék két doboz tetején eloszlattam az összeszedett maradék lomokat, majd az autóig vezető utat már az ölemben az egyik méretes kartondobozzal tettem meg. - De, ha már itt tartunk, én se gondoltam, hogy itt találkozunk - pillantottam felé kíváncsian, miután betettem a tetris újabb darabját a csomagtartóba, és kissé erősebben lökve rajta egyet beszorongattam egy kisebb helyre, mint amennyit alapjáraton igényelt volna. - Nem egy ilyen agyagozós lánynak tűnsz - persze semmit se tudtam róla, és ahogyan ez a fejembe hasított, már meg is bántam, hogy ezt kimondtam. Vajon most nyíltan lenagymama lelkűztem? Hmm… Nem tudtam eldönteni.
"This much I know is true, that god blessed the broken road that led me straight to you.”
Komolyan, ilyen nincs, csak a mesében. Mondjuk esküszöm, csodálkoztam volna, ha minden flottul megy és apa értem tud jönni és nem kell körbe telefonálnom a fél családot, hogy valaki megkönyörüljön rajtam. Ezt kéne tennem, de persze, hogy nem teszem ezt, képes vagyok inkább hazabumlizni tömegközlekedve órákon át, mintsem azt éreztesse velem bárki is, hogy megint elcsesztem a napját vagy valami hasonló. Néha rohadt fárasztó tud ám ez lenni. Oké, elfogadtam, hogy a családom ennyire... káoszos. Vagy nem. Nem fogadtam el, szerintem ezen soha nem fogok tudni túllépni. Miért nem tudunk egy kicsit összetartóbbak lenni? Mérgelődve megyek be az előadóba, hogy legalább ne merüljek majd le félúton. Az csak hab a tortán, hogy megpillantom itt a világvégén Liam-et. Mégis mit keres itt egyáltalán? Mikor elkezd pakolni a mellettem lévő asztalnál, már kicsit furcsállom a dolgot, de egyelőre még mindig inkább a mobilomba süppedek, mintsem egyáltalán fél szemmel is felé pillantsak. Mikor aztán meghallom, hogy hozzám szól a keramikus hölgy -vagyis gondolom-, lassan, kissé zavart tekintettel nézek rá, aztán Liam felé. - Persze. Minden – vágom rá rögtön, hiszen: nem! Szó sem lehet róla, hogy én majd a Liam melletti szabad helyet foglaljam el. Jézusom. Nem értem még mindig, hogy kerül ide egyáltalán Liam, mert nyilván nem kerámiázik titokban, az elég meglepő lenne tőle. Mikor aztán azt mondja, hogy a fia, megvilágosulás költözik az arcomra. – Ó! – nyögök ki ennyit halál bénán, és első körben nem is tudom már, kit sajnálok jobban... A nőt, hogy ennyire undorító féreg férj jutott neki vagy magamat és a helyzetet, hogy éppen ilyen kellemetlen szituációba keveredek már megint. – Szerintem jön valaki, igen... azt hiszem. Köszönöm – mosolyodok el zavartan és Liam felé intek, hogy ne legyen még ennél is gázabb ez az egész. Ide-oda jártatom a tekintetem az anya-fia pároson, miközben megbeszélik a fejem felett a dolgokat, de aztán inkább visszasüppedek a telefonom képernyőjébe, habár jelenleg inkább felszívódnék a legszívesebben, ha tehetném. Mikor aztán Liam újra megszólal, lassan pillantok fel rá. Azt hiszem, ennyit arról, hogy jönnek értem, mert nyilván akkor nem böngészném az útvonalat, hogy miként jutok haza. - Úgy néz ki – sóhajtok, mert azt hiszem, tényleg lebuktam. De mégis mi a jó fenét fogok csinálni két órán keresztül a társaságában? Tök kellemetlen lesz az egész, semmi közös téma. Miről fogunk beszélgetni, a suliról? A tanárokról? Az időjárásról? Pf, hát ez már előre nagyon gáz. Nem mellesleg, ha Nichole véletlenül megérzi az anyósülésen a parfümöm illatát, egész biztos, hogy vérszemet kap majd és addig nyomoz, hogy ki ült a pasija mellett az autóban, míg rá nem jön, én meg hiába szabadkozom majd. Kinek van ehhez kedve? Na de az öt órás utazáshoz sincs sok. - Ez a hajókázás pedig még egészen jó program is lenne – futnak az én ajkaim is halvány mosolyba, de aztán tényleg úgy döntök, hogy megadom magam, mert eleve itt kéne ülnöm még nagyjából fél-egy órát, hogy a telefonom kellő töltöttséget kapjon, mire elindulok pedig már félig vége a napnak, aztán a végén még el is tévedek, vagy mit tudjam én. Egyszerűbb ez így. - Oké, jó lesz. Köszi – mondom, de már előre görcsben áll a gyomrom az egész út miatt. – Segítek – pattanok fel és a másik hosszabbítót kezdem feltekerni, ami még ott maradt. – Nem is tudtam, hogy az anyukád tartja ezt a workshopot. Először, mikor megláttalak itt az előbb, már azt hittem, hogy a kerámiázás a másik hobbid a kosarazás mellett – ugratom egy kicsit, habár fogalmam sincs, hogy vevő-e ilyesmire. Nem ismerem, abszolút és a helyzet az, hogy én is csak próbálok valamit mondani, hogy ne álljon be kettőnk között a kellemetlen csend, ugyanis az biztosan kitart majd az egész hazaúton...
“We don't meet people by ACCIDENT. We met them because they might have a purpose in our life. It my not NOW, it might be in FUTURE.
Anya már három nappal korábban, a Bear Mountain State Parkba vezető úton megkért, hogy majd hazafelé is segítsek be neki a cuccokal. Ugyanis valamiért egy néhány napos kerámia táborhoz az én drága és utánozhatatlan anyukám képes volt annyi szart összepakolni, hogy bőven kevés volt egy autó, sőt, ami azt illeti a kettő csomagterének megtöltéséhez is haladó LEGO tudás szükségeltetett. Szívesen lepasszoltam volna a feladatot apának, de neki már véget ért a nyári szünet, így munkaidőben a suliban dolgoztak a többi tanárral azon, hogy nekem igazán fájjon az utolsó évem. Szerencsére, még vissza volt egy kevés idő a nyárból, amit igyekeztem hasznosan tölteni, már amikor nem anya töltötte meg a naptáram kötelező programokkal. Felérve a hegy tetejére, behúztam a kéziféket, majd kiszálltam az autóból, és megnyújtóztattam az úton beállt izmaimat. A főépület előtt parkoltam le anya kocsija mellett, hogy könnyebb legyen a sok csetreszt bepakolni. Azonnal kiszúrtam a húgom, aki a bejárati ajtó előtti padnál ült, és elmélyülten rajzolt. A zsebembe csúsztattam a slusszkulcsot, és mellé léptem. - Szia, Maki, mi jót rajzolsz? - felemelte rám a tekintetét, aztán visszanézett a lapra, mintha maga is elgondolkodott volna a válaszon, de aztán hamar megeredt a nyelve. - Ezek itt a medvék, akik itt laknak az erdőben, és összebarátkoztam velük - egy picit feljebb szaladt a szemöldököm, de aztán a meglepettségem egy mosollyá alakult át. Maia is anyával táborozott, vagy feltételezhetően inkább feltartotta, ahogyan a húgomat ismertem. Mivel apa dolgozott, én meg nem voltam hajlandó három napig életben tartani az apró vadembert, így anya húzta a rövidebbet. - Jól van - feleltem, majd megborzoltam a haját. Ő pedig kissé durcásan hessegette el a kezemet, mert nem szerette, ha ezt csinálom. - Merre van anya? - Ott, bent - mutatott maga mögé, majd nem is foglalkozva velem tovább folytatta a medvecsaládos alkotását. Én pedig beléptem az épületbe, ahol néhány doboz már össze volt készítve az előtérben. Azokat megkerülve bementem az előadóba, ahol anya még a maradékot csomagolta össze. - Hello - léptem mellé, mire ő felkapta a tekintetét, és ösztönösen egy fél öleléssel köszöntött a szabad kezét használva. - A kinti dobozokat már rakhatom be a kocsiba? -Igen, légy szíves, meg majd ott a sarokban a hosszabbítókat és a laptopot kéne összecsomagolni. Valahol a laptop táska is ott lesz - csak fejével biccentette az irányba, mert közben folytatta az asztalok letakarítását. Hát jó, nem kellett több infó, igazából szerettem volna hamar végezni, mert estére hivatalos voltam egy buliba, amit eszem ágába se volt kihagyni. Szóval kimentem ismét az autóhoz, és felnyitottam a csomagtartót, hogy könnyebb legyen kihordani a dolgokat. Aztán megragadva az első, majd a második csurig töltött dobozt sorban elkezdtem őket kihordani. Egy-kettő rohadt nehéz volt, igazából ötletem se volt, anya hogyan vitte egyáltalán ki az előtérig őket. Már csak három doboz volt vissza, de közben megrezzent a zsebemben a telefonom, így kis szünetet tartva a beérkező üzenetet olvasgatam. Összevont szemöldökkel próbáltam értelmezni Nichole szavait, amivel a nagy chat csoportunkat spamelte. Értetlenül álltam minden betűjével szemben, és talán a többiek is így éreztek, ugyanis egy kósza szivecske vagy nevetős emojit se kapott, válaszra pedig abszolút senki sem méltatta. A telefonomba való belemélyülésből egy mellettem elhaladó alak zökkentett ki, akit azonnal fel is ismertem, Jocelyn Duval. Köszöntem volna neki, de mire felfogtam a jelenlétét már távol járt. Furcsálltam kicsit, hogy pont itt találkoztunk, azt hittem az agyagozás egy olyan hobbi, ami senkit nem érdekel a kapuzárási pánikkal küzdő anyukákon és az óvodásokon kívül. A telefonomat ismét a zsebembe rejtettem, és következő dobozt is kivittem az kocsihoz. Azonban a maradék kettőbe még bőven fért cucc, úgyhogy gondoltam a hosszabbítókat a tetejére dobom. Viszont távolról láttam, hogy Josie ott matat még a telefonjával a konnektor környékén, és nem akartam odébb terelni, úgyhogy inkább a mellette lévő asztalról kezdtem összepakolni a számítógépet. Némi keresgélés után még a laptop táska is meglett, de közben akarva-akaratlan hallottam Jocelyn szavait, és ami azt illeti szerintem anya is. - Minden rendben van? - az anyai ösztönei csúcsra voltak járatva, szerintem az összes árvát megetetett volna, ha lett volna rá lehetősége. Félbe is hagyta, amivel előtte foglalatoskodott, és megindult felénk, vagyis inkább a lány irányába - Jön valaki érted? Ha nem, szívesen elviszünk, Liam mellett még van egy hely - na igen, már ha arra gondolt, hogy a nyakamba is egy dobozt kell vinnem útközben a sok lom miatt. Mégse szóltam, inkább ráhúztam a cipzárt a táskára, amiben közbe bepakoltam a laptopot. - Jaj igen, ő a fiam Liam… - ne, ne, anya kérlek ne kezdj anyáskodni, mert élve égek el a kínos szituban. -Ismerjük egymást - szóltam közbe, mielőtt még teljesen belelovalta volna magát. - Josie is a Trinitybe jár - tettem hozzá, hogy kitisztuljon a kép számára is. Láthatóan anya megőrült a ténynek. - Milyen kicsi a világ! Akkor ti ezt beszéljétek meg, én meg megyek vissza pakolni, mert egy óra múlva vissza kell adni a helyet a tulajnak - megindult vissza az asztal irányában, viszont egy ponton megroppant, mintha csak hirtelen valami bevillant volna neki. - Nem láttad a húgod? - Pár perce még kint rajzolt az épület előtt - több se kellett neki, rohant lecsekkolni, hogy Maia még egybe van-e, és nem ették meg azok a bizonyos medvék. Mi pedig ott maradtunk kettesben. - Tényleg ne menj busszal - a lány felé pillantottam, de így pont ráláttam a telefonja képernyőjére, és majd leesett az állam. Öt és fél óra tömegközlekedve? Kocsival két óra se volt az út. - Jól látom, hogy négy átszállás? Azt a rohadt - visszaraktam a pultra a kezemben lévő táskát, és némi ámulattal a tekintetemben léptem a közelebb a lányhoz, hogy jobban lássam, ez a valóság, és nem csak a szemem káprázott. De ott állt feketén és fehéren, hogy összesen öt tömegközlekedési eszközt kéne igénybe vennie Brooklynig. A hajó volt a kedvencem, hogy még egy laza vízitúra is a 60 mérföldnyi táv része. Egyszerre felháborított és lenyűgözött. - Haza doblak, talán gyorsabb lesz, mint ez a félnapos sétahajózás - még mindig nehezen hittem, amit láttam, meg is ingattam a fejem egy elfojtott mosoly keretében. - Kb. negyed óra múlva indulhatunk is, csak még bepakolok pár cuccot az autóba, ha az úgy jó neked - ha nem jó, akkor is sajnos csak ennyivel tudtam szolgálni. Kihúztam a konnektorból a hosszabbítót, és elkezdtem összetekerni.
"This much I know is true, that god blessed the broken road that led me straight to you.”
A nyáriszünet nekem mindig olyan volt, hogy egy részem nagyon örült annak, hogy végre nem kell egész álló nap a jegyzeteim felett rostokolnom, de egy másik felem határozottan unatkozott az idő nagy részében. Nekem igazából az égvilágon semmi bajom nem akadt a tanulással, könnyen ragad rám sok minden, így sokszor úgy érzem, mintha „tanulás” címszó alatt csak ismételnék. Ám ez az első szünet, amikor szinte leesett egy nagy kő a szívemről, hogy három hónapig nem kell az iskola épületét megkörnyékeznem. Kezdtem úgy érezni, hogy felemészt az a nyomasztó hangulat, ami rám telepedett minden egyes reggel... Szóval éppen időben lett vége és most próbálok ebbe a pár hónapba minden olyan programot belesűríteni, ami lefoglal amennyire lehet. Így jutottam el a Bear Mountain State Parkig, ahol egy háromnapos kerámia workshopon vettem részt. Annyira imádtam az egészet, hogy száz százalékig biztos vagyok benne, hogy ez nem az utolsó volt, amire eljöttem, legalább addig sem rontom otthon a levegőt, szóval majd mindenképp utánajárok, hogy mikor lesz a következő alkalom. Most viszont vége van és ez kicsit el is keserít, mert fogalmam sincs, hogy az elkövetkezendő egy héten mit fogok csinálni. Talán becuccolok a könyvtárba és fellapozok pár könyvet, ami még nem akadt a kezembe, úgyis van pár új, amit ha nem olvasok el, addig úgysem nyugszom. - Oké Apa, de azt mondtad, hogy jössz értem... – járkálok fel-alá, most már egy kicsit tényleg idegesen. Nem hiszem el, komolyan mondom. Ezt az egyet kértem, hogy szedjen össze itt, ha vége ennek a workshopnak, erre nem „muszáj” volt bemennie egy nyomozás miatt? Oké, biztos nagyon fontos volt... Nyilván halaszthatatlan. - Küldök valakit érted, jó? – ajánlja fel, én pedig a halántékom kezdem masszírozni, mert nem, nincs jól. Miért vagyok mindig én az utolsó? - Hagyd csak, megoldom... Anya gondolom nem ér rá? – teszek egy próbát, de szinte tudom, hogy úgysem lesz egy szabad órája rám, szóval ez a terv igazából már azelőtt füstbe ment, mielőtt kigondoltam volna. - Öhm... Nem tudom, Josie, felhívod? Ha pedig nem, akkor mindenképp csörögj vissza és tényleg küldök valakit, de most rohannom kell. – Persze. - Jó, semmi gond – sóhajtok és le is nyomom a telefont, majd leejtem magam mellé a kezem és égnek emelem a tekintetem. Egy próbát teszek anyával azért, hátha, de két csörgés után foglaltat is jelez, ami azt jelenti, hogy kinyomta. Szuper. Ilyen családot mindenkinek! Rögtön bepötyögöm az útvonaltervbe, hogy miként tudnám megoldani a dolgot, mert természetesen megoldom, nem vagyok egy elveszett bárány, de jelenleg kicsit ideges vagyok és a telefonom is mindjárt lemerül. - Ezt nem hiszem már el – sziszegem a fogaim között, miközben sarkon is fordulok, hogy visszamenjek egy olyan helyre, ahol van áram és legalább egy kis szuflát lehelhessek a készülékembe. Nem teszek meg tíz lépésnél többet, mikor megpillantom Liam Anderst a suliból. Hát ő meg mi a jó eget keres itt? Pár lépést teszek oldalra, megpróbálva eljátszani, hogy észre sem vettem, hátha elkerülhetem, de kétségtelenül lehetetlen küldetés, ugyanis az áram odabent van az előadóban, ami nekem kellene... Jó, akkor csak elsuhanok mellette, mire kijövök onnan, már remélhetőleg elintézi a dolgát és nem lesz itt. Az a helyzet, hogy azóta, mióta kimentett abból a helyzetből az iskolai szökőkútnál, mikor szinte megfürdettek abban a francban a vizsgakérdések miatt -amikről mellesleg fogalmam sem volt-, nem igazán szeretek összefutni vele. Halál ciki volt az egész, plusz valamiért nagyon is úgy érzem, hogy jobb, ha nagy ívben elkerülöm őt, mert a múltkor is teljesen zavarba jöttem a jelenlétében, gondolom amiatt a szégyen miatt, amit amiatt az incidens miatt érzek. Mondjuk nem tudom, mit aggódom, hiszen úgyis teljesen más körökben mozog és nyilván neki sincs szándékában bármiféle beszélgetésbe elegyedni velem, szóval... Nagy meglepetésemre visszahív az anyám, így a telefonom hangosan szólal meg, miután bedugtam a töltőt az egyik konnektorba, én pedig egy „bocsánat” kézfeltétellel intek a workshopot vezető nőnek, bár nem hinném, hogy zavarom a pakolásban már. - Szia! Ne haragudj, ha zavarlak, de... mit csinálsz? – érdeklődöm, egyelőre nem leleplezve azt, hogy mi a hívásom oka. - Egy halaszthatatlan megbeszélésem van a következő tanév miatt, az előbb hívott az apád, de nem tudok most érted menni. – Most? Mikor tudtál? – Meg tudod oldani, Jocelyn? - Persze. Majd érkezem akkor valamikor, valahogy – nyomom ki a mobilt és lemondóan sóhajtok, miközben böngészni kezdem a lehetőségeimet az útvonaltervezőben...
Kezdőlap
