Shane & Lottie

Shane magyarázat nélkül távozott a kórteremből. Akkor a reménytelenség egy újabb hulláma árasztott el, aminek talán jobb is, hogy nem volt a szemtanúja. Mit várok tőle, vagy éppen a férjemtől? Fogják a kezemet az utolsó pillanatban? Itt már nincs érzelmeknek helye, Shane az exem, és az is marad, ahogyan hamarosan Dexter is ezt a tábort erősíti. Nem engedtem a kísértésnek, és az ékszert is visszaküldtem. Nincs időm felesleges dolgokkal foglalkozni. Aláírtam a papírt, de nem hittem a javulásban, még úgy sem, hogy az állam egyik legjobb kardiológusa állt a hátam mögött. A kényszer nagyúr, és Shane nem azért vállalta be az esetemet, mert akarta, hanem, mert nem akart elengedni. A feladás fura érzésekkel járt, mondhatni felszabadított. Elfogadtam, hogy ennyi adatott nekem, és már nem láttam olyan borongósan az előttem álló napokat sem. A halál akár megváltás is lehet, ha elérkezik az utolsó szívdobbanásom ideje, de előtte helyrehozom a hibáimat.
- Lottie…nézd ezek is kellenek, ha magamhoz veszem pár napra Bellát? – Samantha a nappalimban pakol, és talán az egyetlen olyan személy, akinek elmeséltem mindent, na jó…kihagyásokkal. Nem osztottam meg vele, hogy lefeküdtem a mostani orvosommal, de arról tudott, hogy egyszer közelebbi viszonyban voltunk, és az szinte lezáratlan maradt. A férjemmel meg kell értetnem, hogy nincsen közös jövőnk, ha tetszik neki, ha nem…de fizetni fog nekem.
- Igen, azok a játékai Sam. A sípolós csont maradhat, de a macija nélkül nem alszik. – a kívülállók kutyaőrültnek tartanak, és nem is tagadom, hogy az vagyok. A kis ölebem éppen hatszor kerüli meg a kanapét, és vakkantva húzza el az egyik csomós játékot, mire csak szeretetteljesen rászólok, de nem sokat érek el vele.
- Majd összecsomagolom neked, még van egy kis időm az indulásig. A gépem délután ötkor száll fel. – pillantok az órára, ahol már majdnem dél van.
- Biztosan meg akarod látogatni őket? – komolyan néz farkasszemet velem a barátnőm, és a kutyámmal együtt telepszik le az ülőalkalmatosságra, de Bella nem tudja elviselni, ha lefogják, így kiszabadul, és az előtérben kergeti tovább a farkát.
- Igen..nincs több lehetőségem. Tizenhét évesen jöttem el otthonról…látnom kell, hogy még élnek-e. Sam, ígérd meg, hogy senkinek nem beszélsz a tervemről. Már az első fázis életbe lépett. Kiléptem a Cartier-től, és most az üzlethelyiségemhez keresek egy jó helyiséget a belvárosban. A pénz nem számít, ha tudsz valamit, akkor nyugodtan írd meg. Megnyitom a saját birodalmamat, mielőtt vége lesz. – halovány mosoly bontakozik ki az ajkaimon, mikor kopognak.
- Á, megjött az ebédünk. – izgatottan indulok meg a laza farmernadrágomban, és a kockás ingemben a bejárathoz. Bella nem bír magával, és állandóan jelzi, hogy neki jár az, hogy megharaphassa az új érkezőt. Én a pénztárcámmal indulok meg, de előtte még lófarokba kötöm a hajamat, de arra nem számítok, aki az ajtómban áll.
- Shane…hát te? – kikukkantok, hogy jól látom-e, de ez a laza viselet arra enged következtetni, hogy szabadnapos, azonban tudom, hogy magánügyben nem keresne fel. Bella úgy köszönti, mint egy régi ismerőst, én meg félreállok, mikor engedélyt kér a bejövetelre.
- Persze…gyere. A bőröndök? Elutazom ma este. – csukom be mögötte a nyílászárót, és lehajolok a kutyámért, miközben Sam is csatlakozik hozzánk.
- Megjött az ebéd? – izgatottan lép ki az előtérbe, de megtorpan Shane láttán. A pénztárcámat leteszem, és hol az egyikre, hol a másikra nézek.
- Sam, ő Shane Harper, az orvosom, és Shane ő a legjobb barátnőm Samantha Leroy. – mutatom be őket egymásnak, és megpuszilom Bella orrát, aztán a fenekére csapva betolom a szoba irányába.
- Miért jöttél Shane? Van időpontom vizsgálatra? Azt hittem még két hetem van a következőig, amikor megnézed a varratokat, és a műtéti heget. – mosolyodom el, és zavarba jövök, mert Samnek majd kiesnek a szemei. Shane minden nőből ilyen hatást vált ki.
- Éppen ebédelni készültünk, csatlakozol? – nyögöm be, és zavarba jövök, így a csípőmre teszem mindkét kezemet.
- Ez remek lenne. – szólal meg halkan Sam, és rám kacsint.

Shane & Lottie

Kicsit fáradt vagyok, de félek is. Az utazás meg fogja változtatni az életemet, mármint, ami még hátravan belőle. Ásítok egyet, és megindulok az ajtó felé, mikor kopognak, mert valószínű, hogy a pizzánk meg is érkezett, de amikor kitárom az ajtót, és meglátom Shane-t, egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy rácsukom a nyílászárót. Meglep a jelenléte…főleg azok után, hogy a távozásomkor még a nagy arcát sem tolta oda, hogy elbúcsúzzon. A szőkeség teljes leírást adott az állapotomról, de nem vagyok szakorvos, egy mezei nőnek számítok, aki nem konyít semmit az egészségügyhöz, de azt persze megjegyeztem, hogy három hónapom van. A köszönésen kívül, még be is invitálom, mert nem vagyok bunkó, de a kérdésére kitérő választ adok, sőt Bella is rásegít. Nem értem, honnan ered ez a menő szeretethullám, amikor minden második embert megugat, és megharap. Shane-re meg úgy tekint, mint a második gazdájára, és ez idegesít. Kedvesen mutatom be a két idegent egymásnak, és nem kerüli el a figyelmemet Sam pillantása. A két szemével falná fel az orvosomat, és nem tetszik, így megköszörülöm a torkomat, és mindenki veszi a lapot. Meghívom ebédre, a két pizzaszeletbe nem fogunk belehalni, mostanában úgysem nagy az étvágyam, és a napi két étkezés bőven elegendő. A tekintetemet nem kerüli el, hogy Shane a komód szélén zongorázik végig az ujjaival, emlékeztetve arra, hogy mekkora hibát követtünk el hetekkel ezelőtt. Többet nem dőlök be a kék szemeknek, sem a sármos mosolyának. A dugásra váró listája hosszú, látszólag a barátnőm is szívesen feliratkozna rá, de nem teheti meg, anélkül, hogy az ne jelentené a barátságunk végét. Négy férjet fogyasztott el, nálam a házasság kicsit többet jelent, ezt a szüleimtől örököltem. Mérhetetlenül konzervatív nézeteket vallok a hűtlenségről, és a frigyről is. Dexter félrelépett, erre nincs bocsánat, és ahhoz sem szeretnék asszisztálni, hogy Shane melyik nővérkét csábítja az ágyába. Tőlem fél Amerikán átmehet, de Sam tabu neki, és fordítva is.
- Úgy ismersz, mint aki főz? Nem, rendeltem. – fűzöm mellé a magyarázatomat, és elindulunk a konyha irányába. Nem olyan nagy a lakás, de otthonos, és a környékhez képest is biztonsághoz. Nem a manhattani otthonunk mintapéldánya, amit én rendeztem be, de tetszik, és most már kezdem megszokni is. A téma nem marad annyiban, megint az érdekli, hogy hova utazom, de végül nem én vagyok, aki megválaszolja, hanem a másik női egyed. Természetesen Shane-ből megint kiváltom az ellenszenvet, már megszoktam, hogy nem hisz nekem, de ezt a legjobb barátnőmtől is árulásnak vélem. A tekintetem szikrákat szór, és egyfajta mosolyszünet áll be közénk. Bella észre sem veszi, hogy gond lenne, egyszerűen futkározik fel és alá, mint egy mérgezett egér.
- Igen, az volt Sam, de már mindegy. – sóhajtok egyet lemondóan, mert ha most arra kérném, hogy menjen el, vagy vigye el a kutyát sétálni, akkor gyanút fogna, és nem szeretném, ha ennél többet tudna meg rólam, meg a lakásomban időző férfiről.
- Mi volt olyan fontos, hogy ide gyere? Celeste tájékoztatott, kaptam egy telefont is, meg egy értesítést, ha bármilyen változás állna be a dologban, akkor hivatalos levelet küldenek. Magyarázatot adnál a kérdéseimre? Ó, köszönöm, de arra már rákerestem a neten. Jó, hogy a huszonegyedik században élünk. – negédes mosollyal ajándékozom meg az ex vőlegényemet, és a barátnőmre nézek.
- Sam, ha megkérlek, akkor megterítesz? – érzi a hangomból kiérződő haragot, és csak bólint egyet. Remélem, hogy visszavesz a stílusából, mert lehet, hogy az ő magánélete nyitott könyv, de az enyém nem. A csengő megszólalása segít a tisztán látásban, és a kint felejtett pénztárcámmal együtt nyitok ajtót.
A futár nagyon helyes, de az öcsém is lehetne, ezért gyorsan kiegyenlítem a számlámat, és becsukva a nyílászárót, visszakanyarodom a konyhába.
- Itt van, ha kértek. – helyezem az asztalra, és helyet foglalok, de rájövök, hogy illene megkínálnom őket egy kis üdítővel.
- Víz, narancslé? – mutatom fel a palackozott változatot, és a dobozos fajtát, de végül mindkettő az asztalra kerül, és a két jópofa emberkéhez csatlakozva huppanok le. Elveszek egy szeletet, és bekapnám, mikor Sam érdeklődni kezd Shane-től.
- Honnan ismeritek egymást? Mert, ha az orvosod, akkor igen közvetlen a kapcsolatotok. – nyalja körbe az ajkait, én meg mielőtt ebből is balhé lenne, simán rávágok valamit.
- Volt egy közös ismerősünk, ugye? A húga az egyik legjobb barátnőm volt, de megromlott a kapcsolatunk, és mi is eltávolodtunk. – harapok bele a sajátomba, és megtámaszkodom a felületén az étkezőasztalnak.
- Mikor indul a géped Lottie? – pillant rám Sam, én meg a faliórát lesem.
- Most van fél egy, ötkor száll fel, és olyan nyolc körül érek oda. – mosolyodom el, de kerülöm az azúrkék szempárt.

Shane & Lottie

Minden vágyam, hogy elutazzam a szüleimhez, és senki ne gátoljon meg benne. Lehetséges, hogy vakmerő az elgondolásom, de ha az emberrel közlik, hogy a tervezett 50-60 évből csak kilencven nap marad, akkor már nem hoz ésszerű döntéseket. A szívemre akartam hallgatni, feloldozást nyerni az édesapám által, hogy a lelkem megnyugodjon, mielőtt véget ér. A környezetem is mérgező, minden a pénz körül forog, és kezdem elveszíteni a kontrollt. Erre a hamis világra ácsingóztam, de az elmúlás mindent felülír. Nincs kedvem harcolni Dexterrel, hogy megszerezzem a vagyonát, nincs kedvem Shane sérelmeivel törődni, mert úgysem tudom jóvátenni őket. Meghoztam a magam döntéseit, elhatároztam, hogy nem fogom bánni, de abból már nem engedek, hogy most is atyáskodjon felettem. A pizza megérkezése az egyetlen, ami megment, hogy kifakadjak, és elküldjem melegebb éghajlatra. Beszéltem volna a másik orvossal, latolgassam az esélyeimet? Nem érzem, hogy csak számokból állnék, másnak meg a féltett vagyona, vagy tulajdona vált belőlem. Éppen elégszer hallottam az elmúlt hetekben, hogy selejt vagyok, már nem fogom eltűrni Shane-től sem, hogy a fejem fölött ugasson. Samanthának bejön, ez már az első pillanatban leesett, és miatta hívtam meg ebédelni is. Leülünk az asztalhoz, és elcsevegünk, de az ismeretségünk megint egy fekete lyuk. Senkire nem tartozik a magánéletünk, nem akarom beavatni a barátnőmet, de helyettem megteszi az a férfi, aki egykor majdnem a férjem lett. Milyen érdekes, hogy ezt jelenleg nem bánom. Elvékonyodik a szám, de nem szólok közbe, Sam sokatmondóan néz, de csak eszek, és kizárom őket. A repülésre azonnal reagálok, de a nem megfelelő reakciót váltom ki Shane-ből. A kutyám volt eddig, ami elterelte a figyelmét, de jön a számokkal, meg hogy nem fogok eljutni oda. Ideje lenne, hogy feloszlassam a hármasunkat.
- Sam, megkérhetlek rá, hogy elvidd magaddal Bellát? A csomagot összekészítem, és ígérem, hogy hívlak még ma, de ez sajnos halaszthatatlan. – mutatok Shane-re, aki fel van háborodva. Az előbbi kijelentés már olaj volt a tűzre, és amint feláll a mellettem ülő, én is követem.
- Maradj légy szíves a konyhában Shane, mindjárt jövök. – türkiz íriszeim egy másodperc erejéig vándorolnak rá, aztán szeretetteljesen, és higgadtan szedem össze a kutyám dolgait, a kedvenc alvós plüssöt mellé, és leguggolok hozzá.
- Kincsem jó helyen leszel, anya siet haza. – egy puszit kapok az orromra, nem kérdezek, csak átnyújtom Samnek, aki veszi az adást.
- Tudom, kétszer ehet, csoki szigorúan tilos, és este vigyem még le öt percre. Meglesz Charlotte, és sajnálom. – nekem ez most többet jelent mindennél, és nem is kérdés, hogy átölelem őt.
- Minden rendben lesz. – súgja a fülembe, de csak bólintok, és kikísérem őket. A bőröndök még mindig indulásra készen állnak az előtérben, amikor becsukom az ajtót, és elidőzöm a sima felületen a tenyeremmel. A konyha irányába nézek, kell egy perc, hogy összeszedjem a gondolataimat, és leszámoljak vele, mert az biztos, hogy itt meghúzom a határokat. A lépéseim lassúak, már évekkel ezelőtt így kellett volna élnem. Megállok, az ajtófélfának dőlök, és keresztbe fonom a karjaimat a melleim előtt.
- Szerinted érdekel, hogy repülök-e vagy sem? Szerinted azok után felhívtalak volna, hogy kisétáltál a kórtermemből, és közölted, hogy három hónapom van? Minek nézel engem Shane, egy jól működő ribancnak, aki megjátssza előtted a beteget? Múltunk van, igen…de ez nem tartozik másra, és a gyógyulásomhoz sincs semmi köze. Meghoztam a magam döntéseit, mikor kiléptem az életedből, és megvolt az okom is arra, hogy ne beszéljek a szüleimről. Ne szólj közbe. – mutatom fel az egyik ujjamat, és folytatom.
- Tizenhét évesen jöttem el otthonról. Szegény voltam, és nagyravágyó, nekem nincsenek menő orvos szüleim, sem egy író húgom. Én nem olyan környezetben nőttem fel, ahol mindenem megvolt. Tennem kellett érte, hogy most itt állhassak, vagy, hogy parfümőrként dolgozhassak az egyik nívós divatcégnél. Megjártam a poklot is, és igen kihasználtalak, mert önző teremtés vagyok, és ez szükséges volt ahhoz, hogy elérjem a céljaimat. Sajnálom Shane, hogy leléptem, de hidd el, hogy jobban jártál nélkülem, most pedig válaszút elé értünk. – mosolyodom el halványan.
- Tíz éve nem voltam otthon, azt se tudom, hogy élnek-e a szüleim, és emiatt nem fogok engedélyt kérni tőled. Hozzám vágtad, hogy van három hónapom elrendezni az életemet, és most azt teszem. A magánéletemmel foglalkozom, amibe te már nem tartozol bele. – mutatok rá.
- Nem vagyok a barátnőd, a menyasszonyod sem, csak a beteged. Javasolhatod, hogy ne utazzam el, de ezt vagy megfogadom, vagy nem. Mi lenne, ha nem kevernéd bele a múltunkat a mostani kapcsolataimba? Nem akartam rólad mesélni a legjobb barátnőmnek, mert most nem a húgod, hanem Samantha az, aki mindent tud rólam. Már nem ismersz, öt év sok idő, és eközben egy másik férfi mellett köteleződtem el.  Feleség vagyok, és a páciensed, tehát ezért nem akartam aláírni a papírt sem, mert tudtam, hogy a múltból hátrahagyott sérelmeken nem tudunk túllépni, viszont nekem meg erre nincs időm már. Még leszel részeg, és megviselhetett az újraélesztésem is, de ahogyan téged nem érdekel, hogy mi zajlik bennem, úgy neked is fel kell dolgoznod, hogy előttem, és utánam is lesz életed. Nem szólok bele a mostani életviteledbe sem. A másik opció amúgy is mi lenne a kocsikázás? Dél Karolina kicsit messze van ahhoz, hogy lekocsikázzak, így marad a repülő. Köszönöm a látogatásod, de szerintem ideje menned. – közlöm vele a tényeket.

Shane & Lottie

Bármennyire is igyekszem a jó kedélyű, minden rendben lesz csajt hozni, nem megy, mert amint kettesben maradok Shane-nel az arcomra fagy a mosoly, és egy erőtlen próbálkozásra sem futja. Nem értem, hogy mit keres itt, miért kell állandóan ugyanazokat a köröket lefutunk, ha éppen kórházban, ha éppen a parkban sétáltatom a kutyámat. Nem tudunk egy légtérben megmaradni, a feszültség kézzel tapintható, amikor megszólalok, és sejtem, ha ennek a végére érek, még azon is el fog gondolkodni, hogy mennyire volt jó ötlet megadnia saját magát, mint a kardiológusom. A tényekkel ellentétben elismerem a munkásságát, az elejétől fogva arra törekedtem, hogy az ő ajánlásával kerüljek be a programba, ahol a szívbetegeken segítenek, de nem volt célom, hogy a kezelőorvosommá avanzsálódjon. Miért? A mostani helyzet kitűnően példázza, hogy mi ketten többek voltunk, mint egy doktor és egy páciens, ahol nekem kutyakötelességem lenne hallgatni a szép szóra is, ami a javulásomat idézi elő, de sajnos ismerem a férfi oldalát is, ami sértett, aki képes elbagatellizálni a problémáimat, és ha túl sok vagyok neki, akkor egyszerűen lepasszol. Levegőnek nézett a vizit alatt, a papírhalogatás után be sem jött, pedig még két napig feküdtem az osztályán. Került, mégis elvállalt. Nevetséges, hogy mennyire ragaszkodik ahhoz, hogy vessem alá magam a kérésének, de hogyan is tehetném meg, ha éppen szükségem lenne rá, akkor lelécel, vagy eltűnik két napra a kórházból? Nem irányíthatja a múltunk, szeretném, ha úgy kezelne, mint egy beteget, de nem fog tudni…a kórházba kerülésem előtt estünk egymásnak egy részeg éjszakán. A szüleim hitvallása mélyen gyökerezett a fejemben, eszem ágában se volt megcsalni Dextert, hiszen még nem mondták ki a válást, addig nem is szerettem volna újra férfival lenni, de Shane kivételt képezett, mint általában minden alól. Elcsesztem, hogy felkerestem, mert utána már mindenhol felbukkantunk. Kár tagadnom, még ha most keményen be is olvasok neki, a szám mozgása nincs összhangban a szívemben dúló harccal…bűntudatom van. Felhergelem, és bántom, holott valamikor kedves szavakat becéztünk egymás fülébe. Nem kívántam az ellensége lenni, de soha nem fogja megérteni a valódi okot. Naivan álltam a semmi közepén, férfiak játékszereként működtem, nem értettem, hogyan lehetett belém szerelmes. Megijedtem, mikor el akart venni. Engem megdugtak, pózoltak velem, de soha senki nem tett az első helyre, Shane megtette, és ezzel kiűzött a világból. Féltem elköteleződni, nem álltam készen a házasságra, így leléptem a pénzével együtt. A torkom összeszorul a szüleimnél, mert mindennél jobban vágyom apám feloldozására, az anyám óvó karjaira. Megtennék bármit, hogy még egyszer láthassam őket. A régi Charlotte menekült előlük, a mostani viszont sóvárog a családi meleg után. Nincs senkim ebben a nyamvadt városban, Samantha mellettem áll, de nekem vér a vérből kell, emiatt is kezelem nehezen Shane dühkitöréseit, és akkor sem hazudtol meg, mikor a távozásra kérem, de cserébe a kanapétól elrugaszkodva ontja magából a szitkokat. A kezdeti hangnem még egy simogatással is felért volna, de ahogyan közeledik, úgy hátrálnék is. A hangja betölti a parányi lakásom minden zugát, és a fülemben ver tanyát a mondandója. Kurva vagyok, egy díva…melyik ne lenne igaz rám? Nagyot nyelek, csak tűrök, mert másra nincs lehetőségem. Hol lenne a védelmi vonalam? Shane szeretett, de elvettem tőle a bizalmat, én vagyok az a nő, aki a pokolba taszította, és ennek most hangot is ad. Gyűlöl, érzem a közelségéből, ahogyan ökölbe rántja a kezét, még van benne indulat, de nem ütne meg, vagy mégis? Már magam se tudom, mert zúg a hallójáratom, a szívem erősebben dolgozik, a nyomás alá helyezést, vagy éppen a szembesítést sosem szerettem, így most is venném a nyúlcipőt. Könnyek égetik a szememet, a végén már csak nyelem a riposztjával együtt a kibuggyanó könnycseppeket, aztán megtörök.
- Ott maradok, nem látsz többet. – meglebben a kis babahajam, amikor felkapja a dzsekijét, és kiront a lakásból. Védekezően ölelem át magam, és átszakad a gát. Sírva fakadok a rám zúduló érzelemtöltettől, de még nincs vége a rémálomnak. Visszajön, és automatikusan keresem a hálóm felé vezető utat.
- Ne bánts. – tör fel belőlem a segélykiáltás, de abban a minutumban húz magához, és a kockás ingem alá nyúlva csap át a félelmem egy abszurd vágyakozásba. A szempilláim még nedvesek, mikor a nyakamba csókol, és a falig hátrál velem. Szomjazom az érintését, a folytatást akarom, de másra játszik. Eleinte le sem esik, csak amikor a régi barát, mint a fájdalom méregként kúszik szét a bordáim között. A sóvárgásom az életmentő oxigénért kiált, de Shane nem hagyja abba, csak azután, miután átdöfte a mellkasomon a kést, persze csak képletesen.
- Tessék? – elfordul, és rám se néz. Lehorgasztom a fejemet, a kezdeti sokk elnyomja a torkom szűkülését, és fel sem tűnik, hogy kiszalad a vér az arcomból.
- Nem fogok repülni. – nyögöm ki, nem vagyok képes lemondani arról, hogy most elmenjen. Nézem őt, de nem mozdul, pedig sejtem, hogy nem érzi a maradást, mégis stabilan áll. A szorítás a varratok mentén erősödik fel, a műtéti hegem ég, és szükségtelen mondanom bármit is, mert az első két lépés után már bizonytalan vagyok. Lehuppanok a kanapéra, és szédelegve gombolom ki az ingemet. A fekete csipkés melltartó ápol, és eltakar, de látom, hogy a kötésen átszivárog a vér. Nem merem letépni, nehogy rosszul legyek. Elrejtem a jelét, mire felkapja a fejét Shane. Sápadtan meredek rá, és csak halkan szólalok meg.
- A komódban találod a repülőjegyet, tőlem szét is tépheted. Nem megyek sehova, majd később….elrendezem. – fájdalom ül ki a türkiz íriszeimbe, de nincs kedvem jobban felbőszíteni.
- Shane sajnálom…nem érdemeltelek meg. El kellene menned, majd megoldom. – biztatom, de tudom, hogy maradásra hívnám, de percek kérdése, hogy a kötésem átázzon.
- Menj, kérlek… - erőtlenül kérlelem, és összeszorítom magamon a felsőmet.

Shane & Lottie

A veszekedésünkbe előbb vagy utóbb, de sérülni fog valaki, és nemcsak képletesen, mert szerintem, ha még egy-két ilyen alkalom lesz, akkor lecsökken az esélyem is arra, hogy túléljem ezt a három hónapot. Kiemelten kezelik a stresszhelyzeteket, csak nekem még nem volt időm arra, hogy alkalmazzam a légzésgyakorlatokat, vagy kijussak ebből a kálváriából. Bármennyire is jó, hogy az exem az ország vezető kardiológusa, ez csak annak kedvező, akivel beteg-orvos viszonylatban van. Megértem a dühét, az öt éve magába fojtott sérelmeket, mert nem adtam lehetőséget rá, hogy visszaadja. Önzően viselkedtem, és most én iszom meg a levét. Nem érdemlem meg a figyelmét, határozottan el kellett volna utasítom, de ha őszinte akarok lenni magammal, akkor ki vállalt volna el? Az előző orvosom halott, a mostani kilátásaim szinte a sírt jósolják. Egy tüdőgyulladás miatt meg kellett műteni, akkor mi lesz legközelebb? Jön az influenzajárvány, lehet még a téllel együtt búcsúzom, és megszabadulok a terheimtől. Bízom benne, hogy a vég nem lesz ekkora szívás, mert akkor azt kívánom, hogy gyorsan vigyen el egy szívroham, vagy egy agyvérzés, bármi, ami humánosan végzi a dolgát, és csak némi fájdalommal jár. A panaszkodással nem érek el semmit, a könyörgéssel szintén, ha szépen beszélnék…ezt az opciót még nem próbáltuk, de ahogyan elnézem, nem is fogjuk. A csend fullasztó az előbbi jelenet után, komor vagyok, Shane haragos, de itt van, és ezt nem tudom hova tenni. Nem köti ígéret hozzám, a felszarvazott férjjelöltem, mások hagynának megdögleni, és bár az előbb azt mondta, hogy nyugodtan pusztuljak meg Dél Karolinában, nem hiszek benne, hogy komolyan gondolta volna. A kanapén foglalok helyet, a sebem környékéről jövő fájdalmat akarom beazonosítani, de az nem megy olyan könnyen, hogy az ajtóban álló ne vegye észre. Az ingemet csak félig gombolom ki, de azonnal átüt a vörös folt a kötésemen, és elkap a rosszullét. Elmondom ismételten neki, hogy nem fogok repülni, és szét is tépheti a repülőjegyemet, de odáig nem akar elmenni. Ezután már csak a búcsúzkodás lenne hátra, meg is kérem, inkább sürgetem a távozásra, de kiszúrja a furcsa magatartásomat, és leül mellém a kanapéra. A kezem szorosan fogja közre a felsőruházatot, de utána kap, és elrántja. Az első pillantása a seben, aztán a melltartómon állapodik meg.
- Mondtam, hogy menj el Shane. Nem akarok a terhedre lenni. – a légzésemnél számolok, de olyan makacs, mint az öszvér. Szédülök, a torkom még jobban be van dagadva, és érdessé válik a hangom.
- Az előszobában a nagykosár mellett. – mondom szaggatott légvételekkel, mert félek a kötéscserétől, de ő csak feláll, és a hallban kihúzva a fiókot gyűjti be a gézlapokat, meg a jódot, aztán visszasétál. A feszültség nem múlt el, nincs lezárva, és bár most úgy érzem, hogy kár volt elmondanom, de ha ezt sokáig húzzuk, sokkal rosszabb kimenetele is lehetett volna a délutánnak. Felülök a gépre, és meghalok. A fejem mögé egy párnát helyez, és leszakítja a használtat, de már ez is sajgással jár.
- Menjek kocsival? Ez nem volt opció Shane…jaj ez…picit várj. – tolom el a kezét, és magamban számolni kezdek.
- Ha saccolnom kellene akkor tizennégy óra, és az nagyon sok. Nem hiszem, hogy bírnám az autóban, nemhogy levezetni. – rázom meg a fejemet, de már meg is dönti a jódos üveget, és egy vattával itatja fel a megalvadt vért.
- Ez csíp… - emelkedik meg a mellkasom, és bent reked a levegő.
- Azt mondta Celeste, hogy be is gyulladhat, ha nem cserélem elég gyakran…ezt fogod megnézni két hét múlva? Telik az időm…akkor csak…kettő hónapom marad. Ezek szerint januárban fogok meghalni? – döntöm oldalra a fejemet, és szomorúan mérem végig.
- Beaufort…ez egy kisváros. Az állam közepén helyezkedik el, és nem túl híres, de szerettem ott élni. Mindenki ismert mindenkit. – észre se veszem, de már rá is ragasztja az újat, de máris rám ripakodik.
- Miért neked szóljak? – tagadólag megrázom a fejemet, de hasztalan megszólalnom is. A tűz még nem aludt ki az előbbi veszekedés után sem. Hirtelen parancsol rám, hogy gomboljam be a blúzomat, és ettől csak zavarba jövök. Undorodik tőlem…már ő is. Eleget teszek a kérésének, és felhúzom normálisan, de még fel sem nézek rá, egyből lelécel, mert sürgős telefonja akad.
- Menj csak. – sóhajtok lemondóan, és megtámaszkodom az ülőalkalmatosság szélén, hogy felálljak, de csak másodjára sikerül talpra állnom. A fürdőbe megyek, hogy kezet mossak, és kidobjam a kötszereket, a többit meg elteszem, mikor kijövök, és Shane az ajtóban állva pillant rám, de amit mond…attól megdermedek.
- Tessék? Kizárt. Nem fogunk együtt utazni Shane. Egy órát voltál itt, és nézd mi lett…holnap hálaadás, és a szüleim…nem ismered őket, azt se tudom, hogy élnek-e. Nem repülök, de ez… - nevetek fel, de az ajkaim összepréselődnek, és a mellkasomhoz nyúlok. Mindenkinek eljön az a pillanat, amikor elfárad, és kimerül. A stresszhelyzeteket nem kezelem jól, ez is látszik, mikor összegörnyedek, és a földre esve, elveszítem az eszméletemet…vagyis még érzem, hogy valaki megtart, de már nem látom Shane arcát.


Pár órával később valahol Stony Creek környékén

Az ütemes zötykölődésből nem érzékelek semmit eleinte, csak azt tudom, hogy meleg van körülöttem, és ez jól esik. A napokban állandósultak az éjszakai légszomjas állapotaim, és többször használtam oxigént is segítségként. Utána olvastam a leépülésemnek, szépen elérek arra a pontra, hogy gyenge leszek egy lépést is tenni, a bokáim nem fognak beleférni semelyik cipőbe, és kórházba fogok kerülni, hogy várjak az új szervre, amit ugye nem fogok megkapni. A számon van valami, eddig nem zavart, de most álomittasan megtörölném a szememet, hogy ki bírjam nyitni, de akadályokba ütközöm. Kékjeim nehezen szokják meg a látványt, miszerint egy kocsi hátsó ülésén fekszem, egy lila pléddel vagyok betakarva, és oxigénmaszk van rám erősítve, a vége pedig egy két literes palackhoz csatlakozik. Nagyokat szippantok belőle, és az első ülésen lévő személyt figyelem, akinek eleinte nem is tűnik fel, hogy már ébren vagyok. Felettébb érdekes, hogy könnyebb a mellkasom, mikor leveszem a maszkot, és belekapaszkodva a vezető oldali ülésbe, tornázom fel magam ülőpozícióba. A tüdőm most jó, így előrehajolok, és oldalról ölelem át Shane-t, aztán a fülébe suttogok.
- Mit csináltál, és hol vagyunk? Már sötétedik….most komolyan, Shane? – benyúlok a pólója alá, és a húsába marok, de csak finoman.
- Mi történt? – kérdezem meg halkabban, de ő jól mulat rajtam, nem igazán hatja meg a tény…hogy szinte elrabolt.

Shane & Lottie

Szeretek aludni, ha semmi nem zavar meg, az olyan különleges. Imádom a párnát, és a meleget, főleg ebben az évszakban. Nekem is vannak fura hóbortjaim, de legfőképpen amiatt, mert akkor álmodhatok, és nem kell az életemet élnem. Most is ilyesfajta dolog történhetett velem, mert amikor felnyílnak a szememet rejtő héjak, akkor nagyot ásítok, de a rajtam lévő maszk bepárásodik. Nem nyugszom, az első dolgom, hogy szemügyre vegyem a környezetemet. Az eszem megáll, hogy Shane autójának a hátsó ülésén fekszem, ő meg úgy vezet, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Az első érzelemhullában a düh tör rám, aztán lecsillapodom, és lehúzom a maszkot a fejemről. Az ülésre helyezem, és előrehajolok, nem hagyva időt az ellenkezésre. Becsúsztatom a két tenyeremet a csípővonalára, és a füléhez hajolva követelem csendes üzemmódban a magyarázatot arra, hogy mit keresek itt. Shane csak nevet, és az egyik kezével le akarja söpörni a kézfejemet a derekáról, de nem engedem el, így az enyémre fekteti. Meleg, és sokkal nagyobb a tenyere, mint az enyém, de nem bánom az érintkezést.
- Elájultam….oké…aludtam, ez is rendben van, de utazunk. – bökök a nyilvánvalóra, mint a belső tér, a kis luxuskörnyezete.
- Hat és fél óra múlva a szüleimnél leszünk, és nemcsak én, hanem te is. – megugrik a pulzusom a kijelentésre. Mit várhatok tőlük? Apától tartok jobban, amiért egy levél formájában búcsúztam el tőle, de azt hiszem anya sem örült, hogy tizenhét évesen az önálló élet reményében nekivágtam egy olyan útnak, aminek aztán láthatjuk, hogy mi lett az eredménye. A szétzilált hajamba túrok, és az ujjaimmal egyengetem ki egyesével a csomókat, miközben a vádló szöveget fogadom be, de már én se bírom ki, hogy ne mosolyodjak el.
- Ez akkor is egy rablás, de valóban én akartam eljönni. – lehorgasztom a fejemet, mert tényleg nem tudom hova tenni az exem kedvességét. A kardiológia osztályvezetője, mégis velem ül egy autóban, és a hálaadást nem a családjával, hanem az enyémmel óhajtja tölteni, mert mindenáron el akartam jönni. A két ülés közé hajolok be, aztán kipillantok az ablakon, és gyermeki izgatottság lesz rajtam úrrá, és csak akkor tekintek megint rá, mikor a megállásról hadovál.
- Nincs ellenemre. – most mernék szembeszállni Dr. Harperrel, és akkor tuti a fejemet szednék le, de csak a végtelen országutat fürkészem, és a lemenő nap utolsó sugarait. A táv alapján túl vagyunk a felén, de mindenképpen hajnalban érnénk oda, és az nem jó.
- Pihenj többet, ha kettő órát alszol, akkor háromra, vagy négyre érünk oda, és az nem okés. Mégsem törhetem rájuk az ajtót éjszaka, és neked sem ártana, ha nem félálomban jelennél meg előttük. – vigyorogva döntöm oldalra a fejemet, amint a kékjeink találkoznak. Sűrűn nézelődik erre, én meg rafináltan kidüllesztem a melleimet, de csak enyhe célzattal. Hamarosan azon kapom, hogy már a leálló sávban villog, és a másodperc törtésze alatt szökkenek ki, és ülök át a mellette lévő ülésre. A biztonsági övet becsatolom, és elsőként a tükröt húzom le, hogy megnézzem az arcomat.
- Szólhattál volna, hogy sápadt vagyok, és a holtakkal szimpatizálok. – rovom meg gyengéden, és mikor visszahajtom a fedelét a rejtett tükörnek, akkor kicsit elhallgatok.
- A szüleimről szeretnél hallani? – kapom be a mutatóujjam végét, és feljebb tornázom magam, sőt a rádiót is kikapcsolom, hogy semmi ne ékelődjön közénk.
- Az anyukám nagycsaládban nőtt fel, és ezt vedd úgy, hogy tényleg az. Nyolc testvére van, és ebből adódik, hogy nekem meg rengeteg unokatestvérem. A nevüket se tudnám felsorolni. Anya varrónő, nem éppen az a szakma, amivel agyon keresheti magát, de szereti, és adakozik is rendesen. Mielőtt belemerülnénk a témába, tudnod kell Shane…hogy a szüleim mélyen vallásosak. Hétvégén mise, hétköznap tanítás, és ebben a szellemben nőttem fel én is. – soha nem hittem volna, hogy az ex
vőlegényemmel fogom elsőként kitárgyalni az életem ama részét, amit féltve őriztem előtte, és a férjem előtt is.
- Az apukám pedig…ne röhögj hangosan, mert akkor megverlek, esküszöm. Református pap. A templomnak van egy ingyenes háza, és abban laktunk, és szerintem ők még mindig ott laknak. Nem állítanám, hogy éheztünk volna, de mindenünket megosztottuk. Nem voltak szép ruháim, vagy drága játékaim. Nem telt rá. – elkapom róla a pillantásomat, mert szégyenlősé válok. Ez újabb fegyver, ha mások birtokába kerül az információ. A gyerekkorom tabu volt idáig, most sem rajongva mesélek róla, de elkerülhetetlen, mert találkozni fog velük.
- Nézd, ott van egy motel. Szerintem álljunk meg. – mutatok kifelé az ablakon, és éppen most következik az elkanyarodó rész, így van ideje dönteni, de ahogyan elnézem ez lesz a pihenőhelyünk. Ebéd óta nem ettem egy falatot se, a gyomrom hangosan korog ráadásul, és muszáj leszorítanom.
- Bocs, de mostanában nem eszem túl gyakran. A gyógyszerektől elment az étvágyam, de most megkívántam egy szendvicset, vagy egy ropit. – fut össze a nyál a számban, és kicsatolom magam, de a kinézetem vállalhatatlan, mégis kitárom az ajtót, és kiszállok.
- Shane….tényleg köszönöm neked ezt. – bevárom, talán neki is kell a pénztárcája, én meg várok a soromra, hogy a csomagtartóból kivehessem a sajátomat.
- Oldalt van a pénztárcám. – jegyzem meg, mert az biztos, hogy közöttünk abból is baj lehet, ha a pénzügy felelevenítődik.

Shane & Lottie

Shane viselkedése köszönőviszonyban sincs a lakásban hagyott férfiéval, akitől megijedtem. A kocsi hátsó ülésén, a derekába kapaszkodva még a fejtámlára hajtom az államat is, mert tetszik, hogy ő vezet, és nem a férjem. Dexter soha nem vállalkozott volna erre az útra, már abból is előnyt kovácsolt volna, ha kiderül, hogy hazudtam neki, és az esküvőnkre egy színészpárt béreltem fel, hogy játsszák el a szüleimet. Nem akartam, hogy fogódzkodót találjon rajtam, mert addigra más ismertem annyira, ha folt esik a múltamon, vagy az elképzelésein, hogy milyen is vagyok, akkor az oltár előtt fogja meggondolni magát. Ezzel szemben a volán mögött ülő csak szeretett, és a szívét adományozta nekem, de készségesen utasítottam vissza, miközben a pénzére igényt tartottam. Nem szólok vissza, élvezem a közénk ékelődő kis nyugalmat, és biztonságot. Nem akarok megint veszekedni, elég lesz, ha szembesülni fogok a családommal, arra már nincsen kapacitásom, hogy még az orvosommal, és az exemmel is harcoljak. Tulajdonképpen ebben a pillanatban Shane hogyan tekint magára? A kardiológusomként nem árthatná bele magát az életembe, de úgy tűnik, hogy bármit mondok, vagy teszek, arról megvan a véleménye, és foggal-körömmel küzd az ellen, hogy a sírba táncoljak. A kérésére áttelepszem az első ülésre, sokkal kényelmesebb, és ki is pihentem magam, hogy kibírjam ülve az út hátralevő részét, de aztán megosztja velem, hogy alvásra lenne szüksége, én meg úgy vagyok vele, hogy semmi akadálya, mert nem siettetem a megérkezésünket sem. Nagyon lelkesen vágtam neki az utazásnak, de még nem tudom, hogy mit fogok mondani az édesapámnak, vagy az édesanyámnak. „Hahó, tudom, hogy tíz éve nem láttatok, de ma úgy keltem fel, hogy félek a haláltól, és szeretném, ha az utolsó pár hónapban velem lennétek?” Bénán hangzott, és az exemmel az oldalamon még nehezebb lesz….nem akartam tartani magam. A sírás feloldozás, és most arra áhítozom, hogy gyenge lehessek, az igazi Charlotte….mentesen a színjátéktól. Shane nem ismeri eme oldalamat, és félek, ha túl sokat mutatok neki, akkor vissza fog élni vele az utolsó percben. Számtalan férfi megtette előtte, és nehezen hittem el, hogy neki nemcsak arra kellek, hogy megfektessen. Melyik férfi akarhat egy prostituáltat a hitvesi ágyba? Elmerengek ezen, és lenyitom a tükröt, hogy megnézzem a kinézetemet, de jobb lett volna, ha nem vállalkozom rá. Elszörnyedek, hogy mennyit leszív belőlem a betegség, és tudatában se vagyok a teljes leépülésnek. A könyvek, és a szakirodalom ciklusokra osztja a szívelégelenséget…a negyedik fázisban már az is teher, hogy egyedül lélegezzek? Nem mértem fel a határaimat, de az biztos, hogy a veszekedések, és a stresszhelyzetek megrövidítenek...már éppen visszacsuknám, mikor megkövülök, és kékjeim a mellettem ülőre vándorolnak.
- Tessék? Shane nem kell az alamizsna…hiszen tudod, hogy milyen csúnya lesz a hegem is. Talán hiúsági kérdés, de a szépség az egyetlen fegyverem. – merülök bele a gondolataimba, de hamar új vitorlát bontunk, és az otthoniak kerülnek terítékre. Az érdeklődése őszintének rejlik, így nem is habozok nagyon a válaszadással, de csak aprócska információkat cseppentek el, mert már ebből is sokat leszűrhetek. Az édesanyám emléke a legintenzívebb…ahogyan a varrógép mellett ült, és a téli kabátomat stoppolta meg. Nem tudom hányan hordták előttem, de nem is érdekel már…akkoriban nem szerettem mások levetett ruháit hordani.
- Nem is voltam az. Eljártam, mert kötelező volt, de nem éreztem át. – halkulok el, és némi figyelmeztetés árán ki is nyögöm, hogy az apám pap, és tulajdonképpen a gyerekkorom a vallási szabályoknak megfelelően zajlott. A mosolyát nem bírja olyan jól palástolni, mint szeretné, de ráhagyom. Még nem látta őket, fogalma sincs, hogy ez nem gyerekjáték, és nem is vicces.
- Nem mentem félre, csak nem illettem bele a képbe. Azt talán egy másik alkalommal Shane. Nem kell tudnod mindent rólam. – jegyzem meg epésebben, mint kellene, aztán elhallgatok, mert a motel felirata neonfényben villan fel előttünk, és le is kanyarodunk. A gyomrom hangos korgása adja a másik tudtára, hogy ebéd óta egy falat sem csúszott le a torkomon, és
ideje lenne már. A kiszállással nincs is gond, én a kabátomat kiemelem hátulról, és a csizmámat is megigazítom, mert nem sikerült felhúzni a cipzárját. A csomagtartóból kiemelem a pénztárcámat, és a nagy utazókofferből a kis fürdős batyum, meg a váltóruhát, ha már megszállunk útközben. A recepción dolgozó hölgyemény nem túl kommunikatív, és amint elhangzik Shane szájából a pár órás időintervallumra hajazó kijelentés, már sejtem, hogy egy olcsó lotyónak tart. A szendvicsek láttán összeszalad a nyál a számban, és fájón simítok végig a lapos hasfalamon. A másodperc törtrésze alatt kapjuk meg a nem túl szerencsés 13-as szobát, és költözködünk be, de Shane az, aki megakad a franciaágy láttán. A legközelebbi székre gyűjtöm a saját dolgaimat, és kérdőn pillantok rá a megjegyzés következtében.
- Mit gondoltál, más is fog történni? – szalad fel az egyik szépen ívelt szemöldököm, és a kívánatos szendvicsek felé tekintek.
- Ami egyszer megtörtént, az nem ismétlődhet meg. – közlöm vele, de én se vagyok biztos a kijelentésemben. Nem akarom feltartani telefonálás közben, főleg nem a húga említésére. A törölközőmet, és a többi szükséges kiegészítőt felkapom, és be is zárkózom a fürdőbe. A rend, és a tisztaság alapfogalom, de talán nem idebent. Elsőként áttusoltatom a tálcát, és félőn vetkőzöm le. A ragasztás masszívnak tűnik, amit Shane rátett, de félek ez csak átmeneti lesz, ha víz éri. A hajamat felkötöm, és megnyitom a meleget. Az első sokknál még megrázkódom, de utána elernyednek az izmaim, és már jól esik a meleg támadás. A percek hosszasan telnek el, kizárom a kinti zajokat is, és egy gyerekkori dalt kezdek el dúdolni. A kényelem most nem az elsődleges, aludni jöttünk, így a zuhanyzóban csavarom magam köré a törölközőt, és a tükör előtt állva kezdek neki az esti teendők elvégzésének. A szettem kimerül egy fekete cicanadrágban, és elnyűtt rock and rock pólóban, amit még…most esik le, hogy ezt még Shane-től koboztam el. Az éhségérzetem már óriási, így kisietek, és a székre lepakolva hajolok be előtte.
- Sikerült elérned a húgodat? – érdeklődöm szimplán, és egy vastag gyapjú zoknit húzok fel a két lábfejemre, így sikerül Shane mellé telepednem. Időközben elveszem az egyik szendvicset, és beleharapva eszembe jut a kötés.
- Leázott a kötés. Kidobtam a szemetesbe odament. Normális, ha húzódik? – a fogaimmal tartom meg a szendvicset a számban, és mint orvos vagyok kíváncsi a véleményére, ezért felhúzom a pólómat. Melltartó már nincs rajtam, és el is vörösödök, de kíváncsi vagyok, hogy szerinte ez jó-e.
- Na….Shaneeee…..hmmm… lecc? – dünnyögök a kajával a számban. Ingyen ciciműsor.

Shane & Lottie

+16-os tartalom

Shane férfi, ő másképpen látja a világot, és engem is, ami a kinézetemet illeti. A megjegyzésére nem reagálok, mert újabb vitát szülne. Az egyetlen erényem sokáig a külsőm volt, amibe férfiak ezrei kapaszkodtak, és csodálták meg, és most hirtelen a fiatalságom veszik oda, mert beteg lettem, mert új szívre van szükségem. Mit ér neki egy vágás, ha ő teszi meg? Nekem a csúfságot szimbolizálja, és a kijelentése, hogy senkit sem érdekel olyan mély nyomot hagy bennem, hogy a némaságba menekülök. A férjem amiatt kereste más ágyában a vigaszt, mert nem voltam elég jó, elég szép, és most még az exem is félvállról veszi. Mikor fogunk eljutni oda, hogy legalább egy kis szeletét megértse a bennem dúló érzéseknek? A lakásomban szerzett sebek tisztán véreznek, csak belefáradtunk mindketten, hogy ott folytassuk. Az ablaknak döntöm a fejemet, és a szüleimről megosztott információkat is leszűkítem. A következő állomásunk a motel, és az előttünk álló éjszaka.

A vendégek nem ilyen tájban szoktak bejelentkezni, a kis csajt rendesen irritálja, hogy hajnalban kell kiadnia egy szobát, én meg csak hápogok, mert Shane a fénysebességnél is gyorsabban intézi el a szállásunkat. A franciaágy már meg sem lep, hiszen ő kérte a közös helyiséget, én azt sem bántam volna, ha külön rendezzük a számlát, így még lógok is neki egy kisebb vagyonnal. A széken matatok a ruháim között, és majdnem felnevetek a kijelentésén, és végül belátja ő is, hogy nekem van igazam. A hibát nem kellene megismételnünk, ha már hivatalosan is az orvosom. A tekintetem már felzabálta a szendvicseket, de várnom kell a zuhany utánig. Meg is feledkezem róla a melegben, és jól esik, hogy egymagamban lehetek. Az utazásunk eddig kellemes, és kevésbé jó hangulatban telt el, és már előre rettegek attól, hogy mi lesz, ha elérünk a szüleimhez. A kísérő, mint fogalom nem állja meg a helyét, csak az úrfi még nem tudja, hogy ez nem így zajlik. Férfit nem is vihetnék haza, abban se vagyok biztos, ha különállóként mutatnám be, hogy apa beengedné. Shane elbagatellizálja az életemet, és nem tetszik, hogy nem vesz komolyan. A fürdőből kilépve az első dolgom, hogy kiterítsem a törölközőt, de szemet szúr neki a felsőm.
- Köszönöm…biztosan ismerős. – egy sanda mosollyal ajándékozom meg, mikor beszámol a húgáról, és a köztük zajlott beszélgetésről. Elcsenek egy sonkás szendvicset, és leülök mellé, némi oldásképpen, de aztán a kíváncsiságom nagyobb úr lesz, és két falat után felhúzom a felsőmet, hogy megmutassam neki a hegemet. Shane újonnan elveszíti a fonalat, és úgy dadog, mint egy kisfiú. A szendvicset az ágyra helyezem, mert értelmes feleletet nem kapok, vagyis igen, csak nem akarom meghallani.
- Shane az orvosom vagy…ettől zavarba jössz? – a gyengéd elutasítástól elpirulok én is, és megengedem neki, hogy lehúzza. Nem értem őt, hiszen ez olyan természetes, mintha egy szívultrahangot kellett volna csinálnia. Hogyan akar megmenteni, ha nem képes ellátni sem?
- Menjél csak, addig befejezem a vacsorámat….és még egy dolog Shane… - állítom meg a tusolás előtt.
- A listára való bekerülés még nem egyenlő azzal, hogy újra műthess. – harapom be az alsó ajkamat még mielőtt nagyobb éket vernék közénk az ellenkezésemmel. Nem vesz komolyan, nem látja be, hogy haldoklom, és roppantul zavar, hogy hiú ábrándokat kerget, holott azért utazom Beaufortba, hogy még utoljára lássam a szüleimet. Ó, Harper még nem készültél fel az elkerülhetetlenre. Felmászom az ágyra, és az öreg masinát bekapcsolva egy hajnali talkshow részese leszek. Rágok, és nyelek, ez a metódusa az evésnek, így hamar elpusztítom az egyiket. A téma a viszonzatlan szerelem, és a társ nélküli gyerekvállalás. Feljebb is hangosítom, de percek elteltével Shane kijön, és az ajtófélfának dőlve hívja fel a figyelmet magára. Lustán vezetem rá a tekintetemet, de a nyelési reflexem elhal, és a mellkasán ülő vízcseppeket mustrálom.
- Tisztelet Shane…a szüleimről beszélsz…és nem tudom. A régi szobámban nincs franciaágy, emlékeztetnélek… - támaszkodom meg a tenyeremen, de lelököm a távirányítót, és a hangerő még erősebb lesz.
- Én akarok gyereket John… - ez a háttérzaj szolgál arra, hogy elnyomja a feltörő sikolyomat, mikor az exem fogja magát, és kelepcébe zárva tornyosul fölém. A pólót lerángatva rólam kéri vissza, én meg nem merek utána sem nyúlni, mert akkor hozzáérnék.
- Shane…fázni fogok, és ha megbetegszem… - a mellkasomra téved a tenyere, a sebem nincs bekötve, pedig nem ártana, ha nem akarja, hogy a seb mentén lévő varratok felszakadjanak. Selejt vagy. Pótolható. Ez zeng a fülemben, de az arcélemre fogva húz közel magához, és úgy csap le az ajkaimra, mint egy éhes sólyom a mezőn ugráló nyúlra. Én vagyok a zsákmány, amint a hátamnál fogva fektet le, és rám nehezedve préseli ki a mellkasomból a maradék levegőt.
- Nem szabad… - figyelmeztetem, ő is tudja, én is tudom, hogy ennek ára lesz, és nem is kicsi, mégsem tudok ellenállni neki. Pihegve rántom le a derekáról a törölközőt, hogy az adoniszi testét megpillanthassam, de túl mohó. A hasamon kalandozik végig a nyelvével, némi egérutat adva, de a panaszkodó vendégekkel együtt nyögök fel hangosan. A nadrágomat a bugyimmal együtt tolja le, és hajítja el, miközben a talpamat masszírozza, és kékjeivel az arcomat lesi. Elönt a forróság, nincs helye ellenvetésnek, sem épeszű gondolatoknak. Csak sodródom az árral, legutóbb majdnem belehaltam, mert egyedül hagyott reggel, és a makacsságomnak alávetve óhajomat…az utolsó percben kerültem orvosi kezek közé. A mellkasa az enyémek préselődik, felégeti a sebem környékét, finoman, ámbár érdesen tapad neki a mellizma az enyémnek. A két kerek halom elnehezül, és a kutató szirmok útvesztőjében már tényleg nem tudom, hogy ő hol kezdődik. Felhúz egy óvszert, már türelmetlen vagyok. A két combom közé fúrja magát, én csak lihegek, már szinte lángolok, mikor a hátába kapaszkodva egyszerűen rátalál a kelyhemre. A két test egybeölelkezik, nem mozdul, csak elmerül bennem, tudja, hogy végzetes lesz, ha elkapja a hév. A szívem munkája ingadozó, a puha bőr alatt pulzál, és ver, de érzem, hogy fáj is. Nem szólok, hagyom magam…az ösztöneire hagyatkozom. Az első döfésnél a gyöngyfogaim a vállába fúródnak, és a sikolyomat eltompítja az újabb hullám. Ciklikus ismétlések, elkerülhetetlen beteljesülés. A vizes felsőteste már izzad, én követem őt, és tudom, hogy a merevedése már a zuhany előtt megvolt. Shane-nek már nincsenek határok, elárulja magát, ahogyan én is a házastársi esküm megszegésével. A hajnal első hasadásával érünk el a csúcspontra, és belém engedve a magjait, nem gondolkodik. Már én sem ezen a szinten mozgok, csak tartom a fejemet, egy éteri világban, ahol az anyag nem számít, a szellemem szárnyal. Nem bánom az együttlétünket, nem könyörgöm, nem is sírok most. A fényjáték helyett csak egyszerűen véget ér, a tv-ben már hangyák háborúja van, mikor kicsúszik belőlem és az üresség fogad. A szívem össze-vissza ver, és nem hallom mit kérdez. Az előbbi lebegés után a testem elgyengül, és már nem olyan vagyok, mint régen. A kérdése felénél csukódnak le a szemhéjaim. Kimerített, nem tudhatja, nem értheti. Nem kihasznál, én használom őt ki. Kapaszkodom egy régi szerelembe, ami nem teljesülhetett be. Szükségem van rá, én nem akarok egyedül meghalni.


A reggel első fényeivel jön az ébredés is…mintha egy másik idősíkban feküdnénk. Shane karja a fejem alatt, a lábunk össze van gabalyodva, és két takarót is rám terített. Hunyorgok, és az órát keresem, mire rájövök, hogy a motelban vagyunk. A fejem még lüktet, és rám tör a hányinger. Mi az ára annak, ha szívbeteg vagyok? Már nem megy az étkezés sem. Kimászom Shane mellől, és imbolyogva zárkózom be a fürdőbe. A sonkás szendvics visszaköszön, nem marad bennem semmi. Lehúzom a toalettet, és megmosakszom. Az arcom hófehér, a sebhelyem vérvörös, akár a tulipán, és a sebemet tartó varrat felszakadóban van. Nem vészes még, de láthatólag nem érzem magam a legjobban. A számat kétszer öblítem ki. Kiosonok a váltóruhámért, szerencsére előregondolkodtam. Egy gyors mosakodás után belebújok a sötét farmeromba, az edzőcipőbe, és egy papírzsebkendőt bújtatok a melltartóm közé, hogy lefedje a sebet. A kötött pulcsi alá már nem veszek semmit, így kissé kótyagosan megyek ki, és a pénztárcámból kiemelem a megfelelő összeget, amivel tartozom Shane-nek, így mikor megfordulok, egy erőtlen mosollyal üdvözlöm.
- Jó reggelt. Mennünk kellene. – mert kifutok az időből. A táskámat összerendezem, aztán ránézek. Harmatgyenge vagyok, de a gyógyszereket muszáj bevennem. A bokám be van dagadva, szóval megint vizesedem.
- Itt a pénzed Shane…a felével tartoztam. Keresek egy italautomatát. – közlöm vele, és némi apróval bicegek el az ajtóig. Nem fér el a lábam a cipőben…bassza meg.

Shane & Lottie

Nem vagyok jól, a reggel nem úgy érkezett el, ahogyan tervben volt. Már aggódom amiatt is, hogy a szüleim mit fognak szólni, ha megérkezünk, nemhogy még ágyba is bújjak az orvosommal, aki az ex-vőlegényem, és ráadásul itt ez a nyavalyás rosszullét. Nem csattanok ki az egészségtől, már nem bírom magamban tartani az ételt sem, és ez roppantul zavar. A fürdőben igyekszem felfrissíteni magam, és meg is mosakszom az éjszaka után, de a közérzetem nem javul. A tükörből egy olyan nő köszönt vissza, aki fél, és szeretne túlesni a megrázkódtatásokon, de nem vagyok egyedül, és Shane előtt nem lehetek esendő…az éjszaka után meg főleg nem. Határozottan botorkálok kifelé, és még egy mosolyra is futja tőlem, de nem most jött le a falvédőről, és már fel is ül, mikor nekem szegezi a kérdést, hogy jól vagyok-e.
- Fogjuk rá, szerintem megint elfáradtam, de jobb lesz. – hazugság Charlotte, te is tudod, akkor miért nem tudsz egyszer őszinte lenni? Nem hiszem el, hogy ez velünk történik. A pénzről nem akarok vitát kezdeni, és ki is nyújtom a karomat, hogy vegye el az összeget, ha nem teszi, akkor a kocsijába rejtem, de úgy siklik el mellettem, mintha ott sem lennék. A földről szedi össze a nadrágját, és az ép pólóját. A dezodorra nem is figyelek, jobban járok, ha lelépek, és megveszem az italt magamnak. A gyógyszerek nélkül meg is áshatom a síromat a mai napra, így az első dolgom, hogy az edzőcipőbe tuszkoljam be a lábamat, de nem sikerül, és a mellettem öltözködő férfi is rákérdez, hogy mit csinálok.
- Vízért megyek, mert kell. Vedd el a pénzt Shane, mert nincs kedvem vitatkozni később, hogy ezt az utat is te fizetted, rendben? Hagyj cselekedjek egyszer normálisan. – sóhajtok fel, de odalép, és a zokniba bújtatott lábfejemet fürkészi.
- Miért ne mennék? Ne viccelj, soha nem jutunk el Beaufortba. – az asztalba kapaszkodom, mikor összerendezi az asztalon lévő holmikat, és felkap a karjaiba. Szikrát sem kapok, így átkulcsolom a nyakán az ujjaimat, és a mellkasához bújok.
- Nem fog belemenni a lábam. Ki kell szedni a csizmát a nagy csomagból, ami az autóban maradt. – világosítom fel a fejleményekről, de hasztalan bármit is mondanom, mert csak visz előre, még a recepciósnak is leesik az álla, amikor kilöki az ajtót.
- Tudod Shane…most azt hiszik, hogy rokkant vagyok. Este a kurvád voltam, ma meg a hős vagy. Jesszusom, nem is akarom tudni, hogy egyesek minek néznek bennünket. – hunyom le a szemhéjamat, és szó nélkül tűröm, hogy beültessen maga mellé, még egy pokróc is előkerül hátulról, és arra támasztja ki a talpamat. Egy fokkal kényelmesebb, de behajlítom a térdemet is, hogy elférjek, és már nyúlnék a biztonsági öv után, de egyszerűen odahajol hozzám, és szájon csókol. A pupilláim kitágulnak, és megszeppenve nézem végig, ahogyan rám csukja az ajtót.
- Ez meg mi volt? – érintem meg az ajkaimat, de bizony ott van a lenyomata. Betudom a kezdeti sokknak, hogy reggel van, de ez akkor sem természetes közöttünk. Elpirulok, és utánanézek, de már eltűnik az épületben. Percek telnek el úgy, hogy csak néhány ember lézeng a környéken, mire megjelenik ő is, és bepakol hátra. Türelmesen várakozom, hogy előkerítse a vízhajtómat, aztán beül, és átadja a palackot, meg a gyógyszert is, de köztük van egy kék pirula is, meg egy rózsaszín.
- Viagra….hátha begerjedek. – vigyorgok, és egy szuszra kapom be őket, és némi vízzel nyelem le a „reggelimet”. A gyomromnak jól esik a hűsítő folyadék, de érzem, hogy ettől még nem fogok helyrebillenni. A többit rábízom a vezetőre, és ha elkészült, akkor útra is kelünk.
- Olyan vagyok, mint egy öreglány, aki nem bír járni sem. Hamupipőke mostoháját elvállalom bármelyik színdarabban. – döntöm hátra a fejemet a szédülés miatt, és akaratlanul, de átnyúlok a sebváltó felett, és összefűzöm az ujjainkat. Az egyik keze a kormányon, a másikkal meg engem melegít. Nem tart sokáig, de élvezem, hogy mellettem van. Nem érzem, hogy a világ elpusztítana, sőt melegséggel tölt el, hogy törődik velem. Végül az ölembe húzom át, és oldalra sandítok rá.
- Shane ez már mindig ilyen lesz? Lábdagadás, légszomj, és a társai? A végén minden beteg már a kórházban fekszik..és vár. Én nem tudok várni, soha nem voltam az a türelmes alkat, lásd ezt az utat is. Bízom benne, hogy nem fog fájni már. A varrat felszakadt. – közlöm vele, igaz nem olyan vészesen, de a két mellem között már láttam a kifakadást. A vízből kortyolok egy keveset, és az ablak mellett elsuhanó tájat figyelem. Valami nem stimmel, mert amint feleszmélnék, már észre is veszem a szomszédos város nevét.
- Mennyit jöttünk tegnap? Mert többet, mint hitted. – mutatok a névre, aztán megpróbálok felülni rendesen, de nem megy.
- Innen alig két mérföld Beaufort. – fáradtan olvadok össze az azúrkék szemekkel.
- Ma van hálaadás. – a könyökömön támaszkodom meg, és a piacra igyekvő embereket lesem. Máskor egy másik idősíkon lehetséges, hogy én is ezt tenném. A gondolataimba burkolózom, mire elsuhan egy óra is talán, és feltűnik az otthonom neve. Nagyot dobban a szívem, és az ablakra tapadok, és a kezemet neki is támasztom. Az ismerős utcák úgy elevenednek meg, mintha el se mentem volna. A káosz közepén pedig ott áll a jó öreg templom. A hívők a reggeli harangszóra ébrednek, én meg izgatottan bámulok kifelé a gyerekkorom helyszínére.
- Az ott…onnan kaptam a babámat nyolc évesen, és az a régi fagyizó, úristen… - az út szélén egy kislány, és egy idősebb hölgy kéz a kézben sétálnak át előttünk. Ők nem látnak, de én látom őket.
- Shane…ott az anyám. – könnyek gyűlnek a szemembe, és megfeledkezem a mellettem ülőről. Sírva kémlelem a családi portrét, mikor a templom bejáratánál felfigyelek a papra is.
- Apa… - suttogom magam elé, és mielőtt továbbhajtana…ránézek.
- El kell mennünk a misére, Shane…állj meg. Ki akarok szállni. – nyúlok az ajtóhoz, és nem is érzékelem, hogy zokniban igyekszem kiszállni…

Shane & Lottie

Furán érzem magam attól, hogy a kocsiban ülve várok az exemre, aki nem mellesleg percekkel ezelőtt csókolt meg a maga természetes módján. Nem tehetjük, ez nem normális, és Shane-nek is tudnia kell, hogy átléptünk egy határt, de már nem tudok nemet mondani, ha ez történik. Eljött velem, nem kértem, de megtette, és efelett meg nem hunyhatok szemet. Az orvosom, de túlvállalta magát, belement a sűrűjébe az életemnek, és nehéz szétválasztani, ha ott akar lenni, amikor találkozom a múltammal. Sóhajtva várakozom, ideges vagyok a szüleimmel való találkozó, az este történtek miatt. Az üveget átvéve egy poént is elsütök, de az éle még a felszínt sem kapargatja. Jaj, mi lesz velünk. Lenyelem a pirulákat, a szófogadó énem kerekedik felül, de szinte füstölgő kerekekkel hagyjuk el a helyszínt, hogy folytassuk az utat Beaufortba. A végtelen tájat szemlélem, miközben elkalandoznak az ujjaim, és összefűzném a kezünket, de a combomra fekteti a sajátját, intimitást alakítva ki velem. Férjnél vagy Charlotte, mi ez, ha nem megcsalás? Kiráz a hideg, és Shane is elkapja a kezét.
- Nem ígérhetsz semmit, mert erre nincs garancia, és arra sem, hogy könnyebb lenne. – szomorúan sandítok lefelé a dagadt lábfejem most elemelem a műszerfalról, és lehelyezem a földre. Milyen kínos a másnap, ha egyikünk sem ellenkezik, de mégis tudjuk, hogy hiba volt az éjszaka.
- Shane nem kell elmondanod, hogy hiba volt. Már akkor tudtam, mikor felkerestelek a lakásodban. Nem is tudnál róla, hogy haldoklom, ha nem vagyok erőszakos. – megrázom a fejemet, és kinézek a legközelebbi táblára.
- Ne kísértsük a sorsot. Dexter a férjem, a válásom sem lesz könnyű, ahogyan elnézem, nem szeretném, ha összekevernénk az orvos-beteg kapcsolatot valamivel, ami elmúlt. Egyetértek veled, ez többet nem fordulhat elő. – a tekintetem most a város látképét pásztázza, nekem ismerős, neki csak egy újabb amerikai egyveleg. Nem tudja megmondani, hogy mi történt, de túl közel kerülünk a szülőotthonomhoz, és görcsbe rándul a gyomrom. Nem hat meg, hogy arra kér ne izguljam túl a dolgot, már ezzel akkor elkésett, mikor megtiltotta, hogy repülőre üljek. Órák választanak el Maximilian és Fren Evans-től, akiknek az életemet köszönhetem. A következő állomás már a gyerekkorom emlékeiből visszaköszönő képeslap, és Shane az, aki átölel, mikor már sírva fakadok. Nem szeretném, ha sebezhetőnek látna. Nincs kedvem magyarázkodni, hát nem érti, hogy nekem mennyire megalázó, hogy elhagytam, és most ő az, aki még pluszban kapja az újabb hazugságok felfedését? Elhúzódom tőle, és az anyukámat figyelem, mikor kitör belőlem, hogy be akarok ülni a misére. A honvágyam vezérel, nem gondolkodom logikusan, és kitörnék az autóból, de Shane az, aki visszaránt.
- Én nem tudom, hogy mi lenne a jó. Ott vannak, és tíz éve nem láttam őket. Élnek… - krokodilkönnyekkel küzdök, de a férfiak valahogyan mindig úgy tesznek, mintha nem lenne akkora baj, ha egy síró nőt látnak. Az exem sem kivétel, mert ész érvekkel akar rám hatni, de most az érzelmeim nagyobb előnyben vannak. A kocsiból kiszállva a kofferomban kutat, és a cipőket keresi, de nem tudok rá figyelni.
- Hozd ide a csizmát, abból egy van. Nem nagy kunszt. – sóhajtok egyet, mire veszi az adást, és azzal együtt tér vissza. Én megpróbálom felvenni, de ez időigényes folyamat lesz a
hajlongások miatt. A melltartóm sérti a sebemet, és már reggel elmondtam, hogy ebből baj lesz, de a kérdése hallatán feltekintek az azúrkék szempárba.
- Mire gondolsz Shane…hogy itt hagytam egy kislányt a szüleimnek, és ezért léptem le tizenhét évesen? Hát nem. Fogalmam sincs ki az vele. Tudod, most nem vagyok humoros hangulatomban. Én megértem, hogy nem akartál repülőre engedni, de ez most az életem. Bűntudatom van Shane…mert a pénz hajtott. Elhagytam őket, mert nagyravágyó voltam, hát nem ismerős? – kiszállok a szélébe kapaszkodva az autónak, és a kabátomat is húzom magammal.
- Bemegyek a misére, mert nekem már van mit veszítenem…az időt. Élvezzem a hátramaradt napokat…tudod milyen morbid ezt hallani? Volt egyetlen alkalom is, hogy a betegeid helyzetébe gondoltad magad? Csak egyetlen egyszer…légy szíves. Nem menthetsz meg mindenkit, mert nem vagy Isten. Haltak meg, mert nem tudtál segíteni rajtuk, ettől nem leszel rosszabb ember Shane…csak tudod neked van bőven időd, és én is azt hittem, hogy nekem van. Az év elején még futottam, és a parfümömet terveztem, most jóformán attól rosszul vagyok, ha elviszem Bellát sétálni. A férjemtől válok, pedig tavaly szilveszterkor még Párizsban voltunk. Egy év…most még ennyim sincs. Nem akarok várni. – határozottan hagyom el bicegve, és nem érdekel, ha utánam kiált. A templom pár méterre van, mikor az ajtóhoz érek, és kiszalad a kislány a nyomában…az édesanyámmal. A pillanat törtrésze alatt  rökönyödök meg, de aki igazán sokkot kap, az a velem szemben álló…öregebb másom.
- Anya….mi történt? Megígérted apának, hogy áthozzuk a sütit…. – sürgeti a szőke angyalka, én meg a mamámat nézem.
- Charliee? – kap a szája elé, és könnyektől túlcsordulva szorítja magához a kicsi lányt, aki értetlenül néz minket.
- Igen…anya…én vagyok. – fűzöm össze a karjaimat a melleim előtt, és rettegek. Mindenkit utolér a végzete.
- Jesszusom…mennyi ideje…én azt hittem…ó. – mire észbe kapnék, már át is ölel, és a karjai között zokogva török meg. Ezer szilánkra török, mert végre hazaértem. Anya a biztonságot jelenti, én meg nem vagyok méltó rá, hogy átöleljen. Szeretem…ő szült.
- Édes kislányom… - suttogja a fülembe, aztán eltart, és az arcomat tapogatja végig.
- Nem lehetek elég hálás, hogy hazavezetett hozzánk. – sírva mosolyog, mikor a…nem bírom kimondani, de a mellettünk álló pici másom szólal meg, és Shane-re mutat.
- Ki az anya? – megfordulok, és innen nézek az utazótársamra, de ekkor kinyílik az oldalsó ajtó, és libben a reverenda.
- Fren…visszaértetek? – mindannyian apára nézünk, ő meg szoborrá merevedik. Percek telnek el, mire meg tud szólalni. Nézzük egymást, mint régen.
- Charlotte… - szellem vagyok nekik, apa nem olyan, mint anya. Sokkal zárkózottabb, fogalmam sincs, hogy mennyire bántottam meg a távozásommal.
- Te vagy az…mintha…tíz év. – nyel egy nagyot, és a férfira tekint.
- Ő kicsoda? – biccent Shane felé, én meg nem tudok jobbat…
- A férjem. Elhozott. – közlöm velük, és mindenki egy emberként tekint Shane Harperre, köztük én is.

Shane & Lottie

Shane és én olyanok vagyunk, mint a tűz és a víz. Szerettem, de most nem tudom, hogyan érezzek iránta. Dexter a férjem, és igen megcsalt, de mégis hozzámentem valamiért. Egy összetört szívre nem az a gyógyír, ha kihasználom az exemet, de valljuk be, mikor is szólt csak a szexről a kapcsolatunk Shane-nel? Ha meg akart volna dugni, akkor megtehette volna a lakásban, aztán meg otthagy. Ajaj, meg is tette, de elhozott a szüleimhez. Mit tegyek, hogy kibogozzam az érzéseim útvesztőjét? Dexter vs. Shane. Nem tudom, hogy mit kellene tennem, de egyiknek sem hazudhatok. Most nem róluk szól az életem, de mégis úgy tűnik, hogy ők a mozgatórugói. A végén még ők fogják a vesztemet okozni, és összevesznek a sírom felett, ki azon okból, hogy megkaparintsa a pénzem, a másik azért, mert nem tudott megmenteni. Miért lenne kár értem, ha elbukna? Félek, hogy Shane a szentküldetésének veszi, hogy segítsen rajtam, de sajnos nem tudhatom, hogy ebben mennyi a saját érdek. Nem akart elvállalni, és most amiatt viszi az esetemet, mert újra kellett éleszteni? Elhitte, hogy a történetem itt érhet véget? A szavak bántóan csordulnak le az ajkaimról, és megbánás nélkül zúdítom rá megint a sérelmeimet. A hibáim helyett, Shane-be marok, mindent vele oszlatok el, mint egy villámhárító. Nem érdemli meg, már régen ki kellett volna lépnem az életéből. Nem izgat, hogy azt mondja, ne bánkódjak miatta, nem tudjuk visszaforgatni az időt…ez igaz, de tehetünk róla, hogy a jövőben több hibát ne vétsünk. Jobbat kívánok neki, aki megadhatja a valóra vált álmát. Vajon gyereket is akart? Összeszorul a torkom, és odabicegek a templomhoz, de arra nem számítok, hogy az édesanyám a kislány társaságában jön ki a plébániáról. Nagyot nyelek, ahogyan a jelenem összeütközik a múltammal. Nézzük egymást, mint két régi ismerős, mikor megtörik a jég, és magához ölel. Fél füllel hallom a testvérem nyöszörgését, és kérdéseit, hiszen abban a korban van, hogy mindenről tudni akar. Megsaccolva azután születhetett nem sokkal, mikor én eljöttem. A sírás kerülget, már nem bírom befolyásolni az események mozgását, mert az apám is kifárad, és a drága felesége után kérdez, de amikor rajtam állapodik meg a tekintete, akkor lesokkol. Neheztel rám, nem fogja megkönnyíteni a dolgomat, sőt azon se csodálkoznék, ha elzavarna, vagy kitagadna. A kocsi mellett ácsorgó férfira az édesanyám kérdez rá, én meg megint elememben vagyok. Nem akarok szégyenben maradni előttük, így az első hazugság, mely felrebben előttem, azt tálalom előttük. Anya teljesen elalél, a húgom…és az apám viszont nem örülnek. Shane odajön hozzánk, és egyesével mutatkozik be mindenkinek, ahogyan illik, de anya elszólja magát, és ekkor már mérgesen kémlel engem is.
- Szívsebész. – sutyorgom, és anya a szája elé kapja a kezét, miközben az újonnan megnevezett férjem átölel, és negédes felvezetéssel adja a tudtukra, hogy már öt éve vagyunk házasságban. Apám állkapcsa megfeszül, és sürgetően érdeklődik tőlünk is, hogy beülünk-e. Shane az előbb jelentette ki, hogy nem akar a templom közelében lenni, de most megcáfolja az előbbi szavait, és csávába húz. A fülembe suttogva közli, hogy megölne, én meg mosolyogva hajolok a füléhez.
- Lesz rá esélyed, ne aggódj. – egy boldogtalan mosollyal lépünk be a hideg környezetbe. Többen megbámulnak, egyesek össze is súgnak a hátunk mögött, de méltóságot kölcsönözve haladok a padsorok között. Az első sorban foglalunk helyet, apa a pódiumra lép, és lemosolyog a nyájára.
- Köszöntök mindenkit ezen a jeles napon. A váratlan csodák akkor érnek utol, mikor már végképp lemondanánk róluk… - jelentőségteljesen pillant ránk, és érzem, hogy Shane a combomat szorongatja.
- A megbocsátás napja virradt fel.. – elandalgok, de érzékelem a mellettem ülőn, hogy nem tetszik neki a helyszín.
- Minden vasárnap? Meg öt éve? Szerinted mit fog szólni ehhez? Egy rohadt meghívót nem küldtem a frigyemhez, szép. – sértődötten meredek rá, végül lehorgasztom a fejemet, és elmormolok egy imát, hogy megússzuk ezt a napot nagyobb veszekedések nélkül. Apa teljes
átéléssel beszél, mint általában, gondolom egész héten erre készült. A mise végén keresztet vetünk, és felállunk, de anya máris ott áll mellettünk, és izgatottan lesi Shane minden mozdulatát.
- Hol fogtok megszállni? Gyertek hozzánk. Mindjárt kezdődik a süti vásár is. Szereti a gesztenyés golyókat Dr. Harper? – veszek egy mély levegőt, és apára tekintek, aki lejön közénk, és int nekem.
- Beszélnünk kell Charlotte. Az anyád addig eligazgatja a férjedet, és Gabrielle sem lesz útban. – most szembesülök a húgom nevével, és nincs kedvem veszekedni, így megadom magam, és követem az irodája felé.


A gyerekkorom jut eszembe…akkor jártam itt utoljára, ha rossz fát tettem a tűzre, és apa beszélgetni akart velem arról, hogy milyen bűnöket érdemes elkövetni, és milyen következményekkel jár, ha engedetlen vagyok. Felnőttem, de a tekintélye mintsem változott azóta. Lehajtott fejjel ülünk egymással szemben némán, mire feljön az első sérelem.
- Tíz év…és egy levél? Ennyire telt tőled? Megbeszélhettük volna, ha többre vágysz, de egy szó nélkül elmenni az éj leple alatt. Az anyád összeomlott…már várandós volt a húgoddal. Másnap akartuk elmondani neked, hogy kis testvéred lesz. Hálátlan voltál lányom. – morran rám, én meg tűrök, mert igaza van.
- Éppen ma, és most. Hol voltál az elmúlt években, miért nem írtál? Na és a férjed…nem volt jogunk tudni arról, hogy valakivel összekötöd az életed? Majdnem belerokkantunk az elvesztésedbe. Az anyád megbocsájtó, de én…többet vártam tőled. Szégyellhetnéd magad. – fakad ki, és a homlokára simítja az egyik tenyerét.
- Rendes ember, jól bánik veled? – áll meg a székem mellett, de nem merek ránézni. Nem vagyok méltó rá, hogy megtegyem.
- Charlotte…hozzád beszélek. – lassan emelem rá a tekintetemet, és fújom ki a levegőt. A könnyek többet mondanak nálam. Remegek, és tartok tőle, hogy megtörök. Az egyetlen férfi, aki előtt képtelen vagyok továbbra is megjátszani magam.
- Shane jó ember. Nem miatta jöttem el, hanem magam miatt. – ízlelgetem a szavaimat, aztán kinyögöm.
- Oldozz fel, mert nincs sok időm hátra. Nem akarok úgy meghalni, hogy a pokolban várnak viszont. – ez elegendő ahhoz, hogy az apámat hallgatásra bírjam, és alig hallhatóan kérdezzen vissza.
- Micsoda? – látom rajta, hogy erre nem számított, de már nincs mitől tartanom. Könnyekkel küszködve vallom be neki a betegségemet.
- Örökletes szívelégtelenségem van. Haldoklom, és te vagy az egyetlen, aki feloldozhat a bűneim alól. Ne tagadd meg tőlem. – kérlelem, de megzavarnak, és anya csivitelve fárad be hozzánk a húgommal, és a férjemmel. Gabrielle máris Shane kezét fogja, mikor hátrakapom a fejemet.
- Ideje nekiállni a vacsorának Max. Charlotte-ék nálunk maradnak, és erről nem nyitok vitát. New Yorkból jöttek, és olyan boldog vagyok. Ne… - apa rám néz, aztán a kezét nyújtja, hogy segítsen felállni a székről. Szomorú mosoly kúszik az ajkaimra, és az azúrkék szemekbe forrok.
- Hallottad az anyádat, nálunk maradtok. Erre visszatérünk Lottie… - mondja a hátam mögött állva a szülőatyám. A többiek előremennek, én meg kilépek az irodából, és a vásár helyszínére tekintek.
- Ízlett a gesztenyés csoda? Nem támadtak be a nők? – karolok bele Shane-be, de eszem ágában sincs beavatni abba, hogy miért vagyok jelen. Meggyónok az apámnak, és utána már tiszta lelkiismerettel halhatok meg.

Shane & Lottie

Az apámmal való kommunikáció rányomta a bélyegjét a további jókedvemre, mert számíthattam volna rá, hogy számon leszek kérve, de könnyebb egy olyan emberrel szemben, aki nem ismer születésemtől fogva. Az apám ott volt az első lépéseimnél, az első lázadozási kísérletemnél, és persze az első szerelemnél is, amit vészesen tiltott, de megesett, mert koránérő típus voltam. Mosolyogva gondolnék vissza ezekre az időkre, de most csak úgy érzem, hogy egy ketrecbe zárt állat vagyok, aki a kivégzésére vár. Meghalni nem is annyira könnyű, ha előtte ennyi a lezáratlan ügy. Apa a keményebb dió, de a betegségem hallatán nem jut szóhoz. Az örökletes szó még kifejtésre várna, mert fogalmam sincs, hogy kitől kaptam ajándékba eme útravalót, de végső soron nem számít, hogy ki a ludas, mert biztosan halott. A zűrös beszélgetésre az anyám tesz pontot, és a hirtelen meghívása. A szívem mélyén készültem rá, de akkor nem társult mellé egy kitalált férj, aki ráadásul majdnem az lett, de idő előtt koppintottam le. Shane a jéghegy csúcsát sem látta még, de talán nem is akarom, hogy lássa. Mélyet sóhajtok, amikor felemelkedem a székről az édesapám segítségével, de azonnal átragad rám a jókedv mímelt álcája, mert van egy kislány a köreinkben, aki történetesen a húgom, de egy idegen is. Nem utasítom el a vacsorára való felhívást, és elindulva a tömeghez, az első dolgom, hogy belé karoljak Shane-be, igen csak azzal nem számolok, hogy ő nem készült fel erre, vagy nem vágyik úgy a társaságomra a hazugságom után. Mindenesetre zokszó nélkül emelem el róla a kézfejemet, és a testem mellé ejtve követem a lépéseit az irodából kifelé, miközben megkérdezem hogyan boldogult az itteni nőkkel, de a felelete meglep.
- Ennek örülök. – nézek a lábam elé, és az apukám hátát figyelem, amint az édesanyámhoz közelít, és titkon megfogja a kezét, de közéjük ékelődik Gabrielle is. Érdeklődve sandítok a kék lélektükreimmel Shane felé, és a kérdésére csak bólintok, és én is a hátam mögött fűzöm össze az ujjaimat.
- Elmondtam neki, és nem örült. Gyónni jöttem Shane, és erről nem szeretnék lemondani. Máskor visszatérünk rá, most nem alkalmas, mert főznünk kell. – a szám szélét rágcsálom, mint egy ötéves, de ott a szavai mögött sértettség, és a jövőre irányuló kérdéssorozat.
- Szerinted forgatókönyvem van ezekre a napokra? Tervben sem volt, hogy elkísérsz, mert önszántadból jöttél velem együtt. A férjem vagy jelenleg, de a házastársaknak nem lehetnek titkaik egymás előtt? – kihívóan mérem végig, mert majd a helyzet hozza, ha nem muszáj, akkor nem osztanám meg az anyukámmal, mert abból égindulás lenne. Maradásra bírna, nem térnék vissza New Yorkba, és mi lenne az ottani életemmel? Meg szeretném nyitni az üzletemet, ott a kutyám, és a valódi férjem is. Nem adhatom fel, mert aggódnak értem, de talán Shane tudja a legjobban, ha most elmondom neki, akkor lehetséges, hogy egyedül térne haza.
- Nem ismered az anyámat, kicsit talán olyan vehemensen védelmező, mint a tiéd. Ó, róluk nem is meséltél, mennyire utálnak? A húgodnak még nem mondtad meg, hogy mekkora baklövést volt, hogy bemutatott nekem, hmm? – nem akarom bántani, de érdekelne az ellenségeim névsora, úgyis hosszúra nyúlik, mert az kizárt, hogy ne én legyek a vipera, aki egyetlen fiacskájukat az oltár előtt hagyta. Shane keményebb lett, de érzelgős is, ha a családról van szó. Vajon miért döntött úgy, hogy elkísér? Az anyukám már most úgy titulálja Shane-t, mint a kedvenc sógorát, és a megjegyzésére meg is forgatom a szememet, de hála istennek nem látja senki. Ma legalább két imát kell elmormolnom elalvás előtt.
- Igazán? Nem beszéltem vele túl sokat. Emlékeztet rám, vagy ő jobb? – kérdezek rá, de a vásár szélén megtöri a fonalat, és egy régen elfeledett édességgel lep meg engem, és a kisebb Evanst is. Elfogadom, mert a tegnapi szendvics sem maradt meg bennem, mondjuk az meglep, hogy ennyi év elteltével is emlékszik a hóbortjaimra. A szüleim előrementek, egyedül
Gabrielle maradt a társaságunkban, én viszont a közelebbi, ámbár személyeskedő kijelentésére már végképp nem tudok mit mondani, végül rápillantok.
- Arra biztatsz, hogy hazudjak Shane Harper? A lelkiismeretem jobb lesz, ha megjátszom magam? Tudod mit, legyen a kedvedért. – egy puszit nyomok az arcára, és odamegyek a húgomhoz.
- Én is nagyon szeretem, de még ennél is jobb a piros nyalóka. – ketten vágjuk rá, és máris egy láthatatlan kötelék fűződik közöttünk. A házig most csendben sétálunk hármasban, néha megérdeklődöm Gabitól, hogy mit szeret, de a babákon kívül egyedül a varrás érdekli, meg halkan hozzátéve a smink, de az tiltott neki. A szülői ház láttán kicsit visszautazom a múltba, de ő az, aki nagyon lelkesen ragadja magához az irányítást, és vezeti be az előtérbe Shane-t.
- Nézd meg, van emelet is. Ott van az én szobám, megmutassam? – nem ellenkezem, ha ki akarja sajátítani, addig elsuhanok a konyhába, és az ajtóban állok meg. Anya már kötényben készíti ki a pulykát, apa meg a köretekkel bíbelődik.
- Segíteni akarsz? – kérdez rá anya, mikor észrevesz, de megrázom a fejemet.
- Megvan még a szobám? – ez a kérdés talán egy újabb lavinát indít el, mert összenéznek, és apa válaszol a nevükben.
- Érintetlenül áll tíz éve arra várva, hogy haza gyere. Ott fogtok aludni. Megnézheted. – a járást már ismerem, így bólintok és a lépcső felé veszem az irányt. A felmenetel lassan valósul meg, lihegek a végére, de jól palástolom. A szomszédos helyiségből egy kis hang szűrődik ki, de én a folyosón lévő szobába nyitok be. A szüleim nem hazudtak. A berendezés, az íróasztalom, az emlékeim szinte arcon vágnak. Lehunyom a szemhéjamat, és magamba szívom az ismerős illatokat. Elsőként a képeket nézegetem meg, és felfedezem a polc alatt a kis ládámat.
- Erről el is feledkeztem. – szedem ki, és a baldachinos ágyamra telepedve húzom fel a térdemet, és izgatottan nyitom fel a fedelét, hogy szembesüljek az emlékeimmel.
- Ejha… - az első dolog egy mozijegy. Az első randim. Kihúzok egy elsárgult levelet, és széthajtva megpillantom az első fiúm szerelmes üzenetét. Az ajtó ekkor nyílik ki, és Shane az, aki belép.
- Feladtad a küzdelmet, vagy máris a legjobb barátja vagy a húgomnak? Nem lesz ebben a házban senki, aki ne kedvelne. – visszatérek a sorokhoz, és végigböngészem a nem túl romantikus, de édes szösszenetet.
- Te volt olyan, hogy szerelmes levelet írtál bárkinek is? Nekem nem tetted az oké…már akkor is nagy arcod volt Harper, amikor megismerkedtünk. Még jó, hogy hoppon hagytalak az első randin, de végül megtaláltál. – vigyorgok rá.
- Eső, Central park. – az ölembe fektetem a levelet, és megtámaszkodom a tenyeremen.
- Ez az én birodalmam, a kiindulási pontom, és a ma éjszakai fekvőhelyünk. A rózsaszín ne tévesszen meg. – forgatom meg a szememet, és megdörzsölöm a pulcsimat, de a zsebkendő kicsúszik, már megszáradt rajta a vér is. Odakapok, és összegyűröm. A kötésem hiányzik.
- Mi lett volna, ha nem hagylak el Shane? Boldog happy end, vagy vesztes házasság? – pillantok rá a hosszú szempilláim alól.