Liam személyisége épp olyan megfoghatatlan, mint a zenei ízlése. Nem mondhatod rá, hogy ő az átlag TikTok music enjoyer, habár mégis hallgatja ezeket a dalokat. A rocker kifejezés se lenne pontos megfogalmazás, pedig imádja az oldschool és modern rockot egyaránt, ahogyan chilles alternatív zenéket is előszeretettel követi. Azonban ezek a merőben különböző műfajok épp úgy elkülöníthetők az életében, akárcsak a személyisége részletei.


A oldal

1. CYRIL - Stumblin' In
2. BENNETT - Lullaby
3. KAMRAD - Feel Alive
4. Nathan Evans - Wellerman
5. Ofenbach - Overdrive

Dalok, amit kötelező jelleggel kell ismerni, ha az ember 18 éves gimnazista. Talán ez a nyomás, ami Liamet is arra késztette, hogy az unalmasnak titulált földrajz órákon a fülébe rejtve a bluetooth fülhallgatója felét bömböltesse ezeket a felkapott számokat lekötve a szabad energiájit. Már évekkel ezelőtt behódolt a felé támasztott elvárásoknak, és talán tényleg kicsit az lett belőle, amit az iskolatársai titulusként rá aggattak. Az évfolyamtársai szemébe valószínűleg már egy életre aként a srácként marad meg, aki a kosárcsapat irányítójaként egyik napról a másikra felhagyott a sporttal. Néhány légből kapott pletyka is szárnyra kelt ezzel kapcsolatban. A legvadabb mesék arról szóltak, hogy komoly halálos betegséggel küzd, aminek nyilván semmi valóságalapja nem volt. Persze senki nem mert nyílt kérdésekkel elé állni, hisz ő mégiscsak Liam Anders, aki szerves tagja volt a középiskolai társadalmi hierarchia csúcsának, habár sose akart közéjük tartozni, csak így alakult. A barátai is mind a közvélemény által menőnek titulált srácok közül kerültek ki, így Liam személyisége is mint egy massza formálódott a légkörhöz. Ott volt minden létező buliban, ami kicsit talán a jegyei rovására is ment, és a menzán mindenki tudta melyik asztalnál fogja elfogyasztani az ebédjét. Talán kezdetben nehezen békélt meg vele, de mostanra elfogadta az őt fürkésző tekinteteket az iskola folyosóin, udvarán, tantermekben, mintha csak arra vártak volna, hogy hibázzon, és letaszíthassák a pozíciójából. Megtanult ebben élni, elrejteni a közkedvelttől eltérő ízlését. Szerelmes se volt még, talán hitte, hogy az, de valójában sosem repkedtek azok a bizonyos pillangók a gyomrában. A barátnői csak státuszszimbólumok voltak, így ezek a kapcsolatok inkább szóltak a  látszatról, mintsem bármi igaziról, mint minden az iskolai életében. Az osztálytársai még csak arról se tudtak, hogy nem csak a kosárlaba pattogtatásához adatott tehetsége, hanem két hangszeren is játszott. Liam se erőlködött rajta, hogy reklámozza, ezt is úgy elrejtette, mint mindent, ami nem illett a baráti társaságába, ami miatt pária lett volna a sajátjai között.


B oldal

6. Alt-J - Breezeblock
7. Milky Chance - Livin in a haze
8. grandson - Something To Hide
9. Billy Talent - Reckless Paradise
10. Sum41 - Still Waiting

Dalok, amik nem voltak túl népszerűek a TikTok-on, és talán a kortársai közül is kevesebbeket ragadott meg, ő mégis szerette. Órákat el tudott tölteni a fejhallgatója magányában üvöltettve bármelyiket ezek közül. Ki nem állhatta a csendet, még a mogyoró barna border collie-jukat sétáltatni is fejhallgatóval a fején ment, olykor hozzácsapva a gördeszkáját, amivel életveszélyes volt magára és az utca népére nézve is. Távol a társadalmi nyomástól megkönnyebbülten lehetett önmaga, az a srác, aki veled vagy nélküled tombolt a koncertek első soraiban, mert őt nem zavarta az se, ha egyedül kellett mennie, a lényeg, hogy ott lehetett. Minden alkalommal képes volt a közönségbe repülő dobverők, pengetők és setlistek után vetődni, mert komoly kis gyűjteménye volt belőlük otthon. Minden alkalomra volt egy Spotify listája, amiket előszeretettel pakolt össze hazafelé a buszon, vagy az iskola csendesebb pontján, ahol nem verték fizikálisan a becsmérlő tekintetek. Szívesen töltötte az idejét a családjával, persze a tanárként dolgozó apjával nem állt szóba a gimi folyosóin, de otthon szívesen nézett vele közösen filmet, az anyukájának pedig rendszeresen segített bepakolni a műhelyébe a workshopok előtt. Nem érezte cikinek, vagy nyűgnek a szüleit, akik maximálisan megbíztak a fiúkban, így sose kérdőjelezték meg, hogy hol tölti az éjszakát, vagy épp mikor ér haza.

A plafont bámultam, és közben a gondolatok megállás nélkül cikáztak a fejemben. Képtelen voltam megszabadulni az érzéstől, ami beitta magát a bőröm alá, az érzés, ami a viszakozásra ösztönzött, az érzés, ami azt suggalta, hogy egy lúzer vagyok, amiért az egyetemi sportösztöndíj célegyenese előtt adtam fel. A falnak támasztott lábammal zavartam doborásztam, és hosszasan kifújva a levegőt a hajamba túrtam. Még visszaszívhattam volna, némi megalázkodást megért volna nekem, hogy ne telepedjen a mellkasomra ez az emésztő tétlenség. Talán még hosszas percekig feküdtem volna, ha a telefonom rezegni nem kezd valahol félredobva az ágyon. Vakon tapogatóztam, míg végül ujjaim rá nem leltek a mobilra, aminek képernyőjén ott virított az értesítés pont eltakarva Nichole széles, abszolút túljátszott mosolyát. Nem az én ötletem volt a háttérképet, a lány erősködött, hogy a világnak tudnia kell róla, mi ketten egy párt alkotunk, és természetesen ennek ez volt a legjobb módja persze a kötelező insta fotókon és a szünetekben a suli folyosón látványos kézen fogva vonuláson túl. Néha már szándékosan kerültem, hogy ne kelljen a nyolcvankettedik selfien is úgy vigyorognom, mintha az első lenne. Rányomtam az üzenetre, amiben nem állt egy betű sem, csak néhány emoji és egy fotó a kosárcsapatról, aminek úgy egy hete még én is tagja voltam. Bazd meg Zayden. Ennyi és nem több járt az agyamban, még azután is, hogy végül szavakban is megfogalmazta mind azt, amit már a kép is sugallt. “Ryané lett a mezszámod, de azt mondja, ha az esti bulin sörpongban megvered, visszaadja.”
- Kösz Zay - fújtattam ki a levegőt idegesen, és anélkül, hogy válaszoltam volna bármit is, csak ismét félre hajítottam a telefont. Kicsit utáltam érte, hogy ilyen fasz húzássokkal próbál visszacsábítani. Habár nem járt messze a céltól, ugyanis a kép láttán tényleg félre vert a szívem. Szar érzés volt látni valaki máson a nyolcas számot, amit azóta viseltem magamon, hogy gólyaként beléptem a kosárcsapatba, mintha elvették volna a lényem egy darabját. Felültem, és tekintetem megpihantettem a szemközti falon lévő polcon, amin sorra ki voltak állítva a különböző kupák és a meccseken szerzett érmek változatosan bronz, ezüst és arany színekben. Egy pillanatra elgondolkodtam rajta, hogy az egészet besöpröm az ágyam alá, mintha sosem léteztek volna, és akkor talán a fusztráló érzés a csapat cserbenhagyása miatt is felszívódott volna. Mégse tettem, az én döntésem volt, én határoztam úgy, hogy felhagyok az egésszel, mert egyre jobban hasonlított az edzések élménye egy foghúzáshoz, mintsem valami olyanhoz, ami kikapcsolt, valami, ami lekötötte a figyelmem akár órákig. A tekintetem tovább siklott a szobán egészen addig a pontig, ahol a megfakult akusztikus gitárom állt. Még a nagymamámtól kaptam, valamikor a 60-as években vehette, és ő koptatta évtizedekig, így mikor hozzám került már híján volt a festéknek. Azt mondta, csináljak vele bármit, ezért kezdtem el egyre több és több matricát gyűjteni rá különböző helyekről míg végül már az eredeti színe szinte ki se látszott. Felálltam az ágyról, és a gitárt magamhoz véve szó szerint bele ugrottam a székembe, ami a lendülettől elkezdett velem együtt körbe forogni. A nagyi volt a legnagyobb Beatles fan, akit valaha ismertem, az összes album bakeliten ott sorakozott a Staten Island-i családi ház nappalijában közvetlen a John Lennon összes mellett. Néhány számot az ő kedvéért tanultam meg, többek között az I Want To Hold Your Hand-et is, amit bármikor el tudtam játszani anélkül, hogy figyeltem volna az ujjaim mozgását a gitár nyakán. Most is rutinosan fogtam le a megfelelő húrokat, és ahogy megpengettem a hangszert betöltötte a szobát az ismerős dallam. A szöveget szinte suttogva a motyogtam miközben lehunyt szemmel a fejem a szék támlájának döntöttem. Órákig is tudtam volna folytatni, ha az a telefon nem kezd megállás nélkül rezegni ismét. A gitárt visszaraktam a az állványra, és már készültem elküldeni Zaydent melegebb égtájakra, azonban az újabb üzenetek már Nicholetól érkeztek, hogy mégis mikor szándékozok odaérni hozzájuk, mert az esti házibuliba együtt kell érkezünk. Természetesen. Mégis hogyan máshogy? Csakhogy engem pont annyira hidegen hagyott, hogy teljesen el is felejtettem, hogy belementem bármi ilyesmibe.

Megfogtam a földön heverő dobozt, és feltettem a stóc tetejére, amiről ledőlt egyenesen a nyakamba hullva. Megdörzsöltem a tarkóm, mintha csak arra lettem volna kíváncsi, hogy bármilyen sebet ejtett-e rajtam a plazma TV méretű doboz. Nem csak akkora volt, a címke szerint korábban tényleg egy TV-t rejtett, most viszont néhány kacatot tároltak benne. Igazából csak annak örültem, hogy engem kapott nyakon, nem pedig a szintetizátorra hullott rá egyenesen. Miután kicsit jobban megnéztem, hogy a hangszer is biztosan épségben megúszta, lehajoltam, hogy felvegyem a padlóra kiömlött holmikat.
-Hé, Alec, ez nem hiányzott? - emeltem fel elcsodálkozottan egy fogszabályzót, amiről ötletem se volt, hogy miért tartaná bárki egy garázsban egy TV-s dobozba.
-Ez igen, Anders, anyámék három év is kevés volt megtalálni, te meg elősre lefejelted a polcról - kikapta a kezemből, és nemes egyszerűséggel behajította a kukába, ezzel is utalva rá, hogy valóban szándékosan volt itt, szándékosan elrejtve a szülők elől.
-Valamikor kicsit rendet rakhatnánk, mielőtt bármi fontos megsérül - szólt közbe Mason, aki úgy szorongatta a nyakába akasztott gitárt, mintha az élete múlt volna rajta. Megértem, én is sokkal mérgesebb lettem volna, ha tényleg agyonnyomja a hangszerem valami random cucc. Hármas egyetértésbe úgy döntöttünk, hogy egy hétvégénket rááldozzuk arra, hogy Alec családjának garázsát kicsit rendszerezetebbé tegyük a saját testi épségünkért. Megérte, mert egy-két hetente összefutottunk zenélni. Nem voltunk banda, nem alapítottunk együttest, pusztán szerettük közösen játszani. Nem akartuk semmi hivatalos címkével ellátni a hármasunk szombati találkáit, jó volt csak úgy lenni, és átadni magunkat a zenének. Alec hegedült, de már évek óta modern zenét játszott a klasszikus hangszeren. Mason gitározott akusztikus, elektromos és basszus gitáron, épp mihez akadt kedve, olykor még az ukuleléjét is elhozta magával, hogy felvágjon azzal, hogy ő olyan hangszeren is tud játszani, amit egy majom is megtanulna. Legalábbis folyton ezzel szekáltuk. Én ezeken a hétvégéken többnyire zongoráztam, felelevenítve a gimi előtti éveket, mikor aktívan jártam zeneiskolába. A középiskolával a zenélési kedvem alábbhagyott, és a régebbi időkből csak a két srác meg a kedves emlékek maradtak, a helyüket pedig átvette a Trinity, a kosár és a gimis drámák, amik szó szerint üldöztek.
- Egy, két, há és… - Mason dobolt néhányat a gitár testén valódi dobos híján, aztán lefogta a I Just Wanna Live első akkordjait, majd őt követve mis is  beléptünk. A zongorázás sokkal több koncentrációt igényelt tőlem, mint a gitár, mégis szeretem az érzést, hogy leköti az agyam, nem gondolkodtam máson, csak is dallamon.


A hangos zenétől alig hallottam a közvetlen mellettem álló Zaydent, aki erősen gesztikulálva magyarázott. Asszem nekem szólt a fergeteges sztorija, de nem nagyon figyeltem a szavaira. Lábam láthatatlanul emelkedett és süllyedt az egész házat megtöltő Tiësto 10:35 című számára. Tőlünk kicsit odébb kialakult egy kis csoport, akik felszabadultan táncoltak élvezve a zene 130 körüli BPM-jének lüktetését. A falak mentén néhányan félrehúzódva a kíváncsi tekintetek elől ízlelgették egymást. Egy srác a földön elterülve aludt, de senki se gondolta, hogy mentőt kéne hívni, mert mindenki tudta, hogy semmi baja, csak tequila
erősebb volt nála. És ott volt a mi társaságunk, akik az összes házibulin a kanapé környékén telepedtek le. A kanapé crewt többségben a kosár- és az amerikai focicsapat tagjai alkották, meg a pom pom lányok, akik a csomaghoz jártak. Minden körülöttünk lévőt ismertem, de mélyebben csak keveseket, főleg azt a 3-4 srácot, akiket tényleg a barátaimnak tartottam. Kiemelve Zayt, aki születésem óta keserítette meg a mindennapjaim, főleg azzal, hogy az orrom alá dörgölte azt a négy hónapnyi bölcsességet, amivel szerinte több szorult belé születési jogon. Ugyanis ifj. Zayden Anders az unokatestvérem volt és a legjobb barátom, már amikor nem kívántam a pokolba. Ennek ellenére elképzelhetetlen volt, hogy mi bárhol egymás nélkül jelenjünk meg, amolyan package deal-t alkottunk. És ha évi 365 napot együtt tölt az ember valakivel, akkor az már feljogosít arra, hogy néha figyelmen kívül hagyjuk a faszságokat, amiket összehord. Én is pont ezt az ütő kártyát vetettem be miközben magam elé révedtem, de látszólag Zayt se nagyon érdekelte, hogy bárki hallgatja-e a sztoriját. Ez volt a szép a kettőnk kapcsolatában, hogy a nap végén nem kértük számon az ilyen apróságokat egymáson.
- Nem keresünk valamit inni? - vágtam végül közbe, ő pedig egy pillanatig se tiltakozva tartott velem a konyhába, ahol már csak tompán lehetett hallani a zenét a zárt ajtókon keresztül. Rajtunk kívül csak egy csaj volt ott, de az érkezésünkkel neki is setős lett a távozás. Így végül ketten maradtunk. Zayden kivett a hűtőből kettő sört, aminek nem is kellett volna ott lennie, mert senki se ugrotta meg azon a bulin a törvény által előírt alkoholfogyasztási korhatárt, de valakinek a valakije mindig tudott szerezni, mi pedig nem vetettük meg érte. Miután hangos szisszenéssel kinyílt az üveg, felém nyújtotta, én pedig elvettem tőle, és hátam neki vetettem az egyik konyhapultnak.
- Láttad Nicholet? - kérdezte végül felülve a velem szemközti pultra.
- Igen - vontam vállat jelezve, hogy nem érdekel. Tudtam mire gondol, hogy a drámakirálynő minden erejével azon volt, hogy megleckéztessen, és féltékennyé tegyen, amiért szakítottam vele, a pompom csapat leendő kapitányával,( vagyis ő hitte, hogy a következő szezonra megválasztják). A szakításunk követő három hétben levágatta a haját, és azon a bulin is már a második srác szájából lógott ki.
- Az előbb azt mesélte valaki, hogy a Cornell nyíltnapján összemelegedett valami egyetemista arccal - nem pontosan értettem, hogy mit szeretne ezzel elérni, mert csak némi undort generált bennem a gondolat, hogy az exbarátnőm milyen könnyűvérű.
- Jó neki, asszem - húztam el a szám. Ha Nicholenak arra van szüksége, hogy egyetemista fiúcskák vigyék ágyba, hát felőlem tegye azt. Legalább kapott egy kis figyelmet, amiért mindig is úgy áhítozott. Én örültem az egyedüllétnek, amit a nélküle való létezés jelentett.
- Akkor igyunk a szabadságodra….és arra, hogy végre megin lesz időd a csapatra - felém tartotta a sörösüveget, én pedig elnevetve magam rosszallóan ingattam a fejem.
- Sose fogod befejezni a nyaggatásom, ugye?
- Ha tudod, minek kérdezed? - vigyorgott rám önelégülten, mintha ő lett volna nyertes pozícióban, de valójában eszem ágában sem volt visszamenni a kosárcsapathoz.


-Liam, Liam - kiáltozott a mindössze öt éves húgom fel-alá szaladgálva a szobám előtti folyosó szakaszon. Igazából már az első megszólítást is hallottam, sőt meg is kérdeztem, mit szeretne, de szerintem csak élvezte, hogy szabadon futkározhat miközben torkaszakattából ismételgeti a nevemet, mint egy rossz papagáj.
-Maia, Maia - utánoztam immáron a szoba ajtóban állva, hogy jól lássuk egymást. - Mit szeretnél? - Egy pillanatra megtorpant, és összeszorította a szemét, mintha csak nagyon-nagyon mérges lenne rám.  De végül elkapta a kezem, és mind a tizenöt kilójával húzi kezdett maga után. Én pedig engedelmeskedtem neki, és tyúklépésben követtem egészen az ő habos-babos rózsaszín királylány lakjáig, ahol már elő voltak készítve az aprócska műanyag hangszerek.
-Játszuk megint azt, amit múltkor. Tudod, hogy így zenélünk, és nagyon sokan ismernek minket - az izgatottságtól egészen megfeszült, és egyik lábáról a másikra állt, mintha csak az élete múlt volna a beleegyező, vagy épp elutasító válaszomon. A szemei úgy csillogtak, hogy egyáltalán nem lehetett neki ellenállni, még akkor sem, ha megígértem a többieknek, hogy tolunk egy CS GO kört közösen. Nagyot sóhajtottam.
- Legyen - bólintottam rá. -, de most én vagyok a xilofonnal - szögeztem le, ugyanis a korábbi alkalommal belefájdult a fejem a kopácsolásba. Örömtelien sikított egyet, majd megragadta a szoba közepére lehajított műanyag gitárt, és a xilofont, amit aztán nekem adott. Törökülésben leültem a bojhos szőnyegére, és az ütni kezdtem a hangszernek nehezen hívható játékot. Próbáltam valamit összehozni, legalább egy Itsy Bitsy Spidert kicsikarni a hanglapokból több kevesebb sikerrel. De őszintén, nem is figyeltem olyan mélyen most a zenére, sokkal jobban szórakoztatott, ahogyan Maia ugrálva tépte húrokat, és mintha Stolen Dance című számot halandzsázta volna. Nem volt elképzelhetetlen, mert újabban sokszor üvöltöttem max hangerőn a szobámban, és talán neki is megtetszett vagy megragadt a dallam. Nagyon cuki volt, kicsit meg is mosolyogtam az előadást, amit az apánk szakított félbe.
- Ráadást! - tapsolt az ajtóban, ami csak felhívás volt keringőre a húgomnak, aki még nagyobb átéléssel kezdett táncolni, és üvölteni az összefolyó szavakat, amik inkább masszának tűntek. - Liam, beszéltem a továbbtanulási tanácsadóval, és azt mondta, hogy a következő évben össze kell szedned magad, mert sportösztöndíj nélkül nem sok esélyed van bekerülni kereskedelem-re a NYU-n - ez volt a hátránya annak, hogy az apám ugyan abban az iskolában tanított, ahova én jártam. Nem lehetett őt megkerülni, mert a tanáriban azonnal jelentettek rólam neki. - Önkénteskedned kéne, és belehúzni a tárgyakba, főleg a matekba, a hármas elég gyalázatos - jó értettem, nem kellett kétszer mondani, hogy nem örül a leromlott jegyeimnek. Engem is éppen annyira fusztált… mégse igyekeztem javítani rajtuk. Talán azért, mert igazából nem izgatott a kereskedelem, ezért is hagytam futni a sportösztöndíjat, ezért nem jelentkeztem a önkéntesnek minden Trinitys rendezvényen. Azt hiszem egyszerűen nem érdekelt, nem kötött le. Mégse tudtam, hogy mondjam el a szüleimnek, még akkor sem, ha szinte biztos volt, megértenék. Az apám irodalomtanár volt, az anyukám pedig keramikusként dolgozott a saját műhelyében. Nem egy reál beállítottságú család voltunk, mégis az a mardosó érzés kapott el minden alkalommal, hogy az NYU nem választás, inkább egy elvárás, amit már rég elkönyveltek az életemben. Szóval beleegyeztem, hagytam, hogy úgy legyen ahogy akarja. Egy kis matekba végül is még senki nem halt bele, nem? Legalábbis nem készült róla feljegyzés.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Nem is tudom mivel kezdjem... Nagyon-nagyon tetszett ahogyan nem csak a jellemzésnek, de az egész karakterlapnak egyfajta zenei aláfestést adtál. Mivel én magam is azonosulni tudok a srác zenei imádatával és ki sem mozdulok a házból füles nélkül, ez nálam őszintén hatalmas sikert aratott.
A muzsika mellett pedig meglehetősen tetszett az iromány is, amit őszintén megmondva, fantasztikusan fogalmaztál meg. Szinte élvezet volt minden egyes mondat, csak azt bánom, hogy vége lett. Nagyon bejön a stílusod és tulajdonképpen Liam stílusa is. Egy nagyon érdekes jellemmel rendelkezik, kedves, türelmes és egyben nagyszerű barát és testvér is. Hamar megkedveltem a srácot, nem tagadhatom.
Megpróbálom nem is húzni tovább az időt, hiszen jól tudom, hogy valaki már nagyon vár rád. Remélhetőleg hamar meg is találjátok majd a közös hangot, meg fenéken billentitek apádat is. (mert igen, én mindent tudok ) Szóval sok sikert kívánok neked a jövőben. Aztán jók legyetek!
Köszönöm, hogy olvashattalak!

Színt és rangot majd valamelyik csodás admin ad neked, addig is nyugodtan foglalózz és irány a játéktér!

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!