Jiang & Alice

Apa mindig arra tanított, hogy idegenekkel nem szokás szóba állni, követni őket a kocsijukhoz pedig végképp nem jó választás. Ha az ő szava nem lett volna elég, ott volt nekem mindkét nagybátyám, akik közül az egyik állandóan óva intett arra, hogy mit nem szabadna csinálnom, a másik pedig megtanított rá, hogy hogyan tudok a leghatékonyabban orrba vágni valakit, anélkül, hogy az én kezem törne el. Ez persze mind hasznos volt, de voltak helyzetek, amikor kénytelen voltam olyan emberekhez is hozzászólni, akiknek aztán nem mutatkoztam be és nem lettünk világi jó barátok. Azt persze idővel megértettem, hogy nem leszek minden sarki boltosnak és virágárusnak az ismerőse, de attól még továbbra is ott élt bennem az a megmásíthatatlan ellentét, hogy ha idegekkel nem állunk szóba, akkor csomó szolgáltatást úgy kellene igénybe vennem, hogy egy totális bunkónak néznek, amiért nem kommunikálok megfelelően.
Azt már az itt tartózkodásom alatt bőven megtanultam, hogy ez a hely nem olyan biztonságos, mint otthon volt Sydney és hogy jobb, ha bizonyos helyeken nem is nézek túl sokáig valakire, mert a végén belém köt majd. Lay fogai voltak a legjobb példa arra, hogy miért nem érdemes rossz környéken rosszkor lenni. De ki mondja azt meg nekem, hogy nem lehet bármelyik hely egy adott pillanatban rossz hely? A dínók sem azért haltak ki, mert volt amelyik jó helyen volt, volt amelyik nem. Jó, most hirtelen nem tudnám pontosan elmondani mi történt, hogy a dínókból manapság már csak kőolajat csinálunk és kalandparkot, de hogy lehetne már olyan, hogy az összes úgy pusztult el, hogy ráesett egy meteor? Mindegy... Majd megkérdezem apát, ha felérek hozzá.
Nem sűrűn leptem őt meg a munkahelyén, mert tudtam, hogy csak húznám az idejét a fecsegésemmel, amire nem mondaná meg, hogy zavaró, inkább csak kedvesen végig hallgatna és inkább túlórázna azért, hogy a végén befejezze időben a feladatait. Szóval végső soron akármennyire szeretem apát, csak beugrottam hozzá, mert otthon felejtette az ebédjét és ebéd nélkül biztosan nem fog tudni gondolkodni, mert a szellemi munka is rengeteg energiát fel tud használni. Én már csak tudom, hiszen mindig amikor Layvel együtt tanulunk és tényleg koncentrálnom kell a feladatokra, akkor egy idő után annyira éhes leszek, hogy nem tudom tovább folytatni.
Nem igazán figyeltem oda a liftre várakozókra, és arra, sem, hogy melyik emeleten hányan szállnak ki, de végül csak ketten maradtunk a szerelvényben, aminek az ajtaja végül lassan becsukódott, mi pedig száguldottunk tovább az emeletek között, amíg... Hatalmas zökkenéssel meg nem álltunk. Sikítva húzódtam a sarokba, ami egy kicsit talán túlzás volt, de úgy éreztem mégis abszolút mértékben kötelező. Talán meghallották az épületből és már rohannak is segítséget kérni.
- Elnézést! - Tágra nyílt szemekkel, ijedten meredtem az idegen férfire, aki szerencsére nem tűnt sem sorozatgyilkosnak, sem cukros bácsinak, de hát sosem lehet tudni, ezért nem mozdultam a lift tőle ellentétes sarkából, csak még jobban nekisimultam a fém doboz falának. - Ön szerint is beragadtunk? - Az állammal a nyomógombos panel felé intettem, ami elég messze volt ahhoz, hogy ne lássam rajta villogni a vészcsengőt. - Nem próbáljuk meg értesíteni a portát? - Vagy bármilyen helyet, ahová be van kötve ez a nyavalya, hogy jöjjenek értünk és szedjenek innen ki minket. Nem akarok a hatodik emeletről lezuhanni és feladni az életemet.
- Vajon mennyi ideig elég az az oxigén, ami itt bent van? - Talán kicsit túlspilázom ezt az egészet, de sosem lehet tudni. Valójában elég nagy szerencsénk van, hogy egy ekkora liftbe szorultunk be, mert itt van hely mindkettőnknek leülni.

ruha | 567 | mind mindhalunk  | ✿