Néha elhiszed azt, hogy Fortuna végre kicsit melléd állt és az élet egy fokkal jobbá válik, de aztán mindig ráébredsz, hogy ez csak a látszat és szó sincs erről. Már szinte vártam azt, hogy mikor fog megint a nyomomba szegődni a balszerencse, ami rövidke életemet egészen jellemezte. Sok mindent meg kellett tapasztalnom már ennyi év alatt is, főleg azóta, amióta egyedül próbáltam életben maradni és nem belefulladni ebbe a világba, ami zűrzavaros volt és tele volt megannyi kegyetlenséggel, közönnyel is. Néha nagyon sötétnek láttam a világot, míg máskor inkább vidámnak és fénnyel telinek. Amióta sikerült munkát találnom és úgy tűnt, hogy átmenetileg kicsit normálisabb életet is képes lehetek élni, azóta kicsit csapongóvá váltam. Egyik pillanatban még úgy tűnt, hogy süt a nap, a másikban pedig újra mindent borúsnak láttam. A félelem volt az, ami táplálta a sötét gondolataimat, hiszen eddig nem igazán voltam szerencsésnek mondható az életemben és pontosan emiatt szinte már vártam már azt, hogy mikor fog bekopogtatni az ajtómon az újabb gebasz, még ha nem is vágytam rá igazán.
Ritka volt az olyan, amikor ilyen helyzetben hasonlóan cselekedtem, mint most, de olyan volt az egész, mintha csak egy láthatatlan kéz vezérelte volna a lépteimet és a cselekedeteimet, hogy azt a pénztárcát már pedig vegyem fel és adjam vissza a tulajdonosának, még ha nem is én voltam az, aki megszabadította tőle. Nem az első tárca volt, amit a kávém elfogyasztása közben láttam leesni a földre, vagy éppen illetéktelen kezekbe vándorolni, de egyik se túlzottan érdekelt. Általában idővel észrevették a tulajdonosok, vagy ők maguk szolgáltatták vissza hasonló szöveggel, mint amilyenre én is készültem ezt az egyet, amit hátra akartak hagyni, mert éppen továbbállottak volna már és pont nem érdekelte őket a tulajdonosa.
Elegendő volt egyetlen egy pillantást vetnem a nőre, hogy a mosolyom lefagyjon, és azt érezzem, hogy itt is van az újabb bonyodalom, viharfelhő, aminek az érkezésére már számítottam, csak azt nem tudtam még, hogy milyen formában is fog az életembe betoppanni. A félelem ismerős barátként ölelt magához, miközben még a víz is levert a pániknak köszönhetően, amit éreztem. Lehet hajdanán nem úgy tűnt, hogy jóban lenne az apámmal, de attól még a rokonom volt.
A lábaim a földbe gyökereztek, ahogy meghallottam az évek óta nem hallott nevet, vagyis maximum csak a hírekben láttam ezt a nevet, amikor lement egy-egy hír az eltűnésemmel kapcsolatban. Nagyot nyeltem, a kezem megremegett és csak álltam ott, úgy bámultam rá, mintha csak valami jelenést látnék. A lábaim nem moccantak meg, a szívem egyre hevesebben zakatolt, miközben a fejemben a lehető legmesszebbre futottam volna, de mire észbe kaptam volna addigra már is az ölelésébe zárt.
Feszülten és mereven álltam az ölelését, kellett pár perc mire kicsit ernyedtebbé vált a testtartásom és viszonzásra lelt a gesztusa. Szavai korábban eljutotta az agyamig, de igazán csak ezt követően sikerült felfognom azt, amit mondott.
- Majdnem 7 év eltelt. – hangom erőtlenül és egészen halkan csendült, ahogyan újra szemügyre vettem az ismerős arcot, de volt benne egy kisebb fajta keserűség és ellenszenv is, mintha csak kimondatlanul is valamiért haragudnék rá. – Nem is tudtam, hogy te itt élsz. – döbbenet még mindig kicsendült a hangomból, majd riadtan kémleltem körbe, mintha csak további ismerős arcok után kutatnék. – Apa is itt van? Vele találkoztál? – a félelmet képtelen voltam elrejteni a hangomból és megpróbálta elhátrálni tőle, mint aki csak arra készül, hogy a következő pillanatban el fog futni annak függvényében, hogy milyen válasz is kap a kérdésére.

     Daiane & Sara

....

Az idő ólomlábakon lépdelt, s egyre inkább érezte, lassan ideje lenne visszamennie Egyiptomba. Igaz az idő melegedett, s nem volt már olyan fagyos, mint mikor ide keveredett, bár azt sem gondolta, hogy ennyire sokáig maradni fog.
Igaz volt rá oka, ám még is úgy érett elméjében a gondolat, szinte viszketett tőle, hogy majd valaki más fogja megtalálni azt a sírkamrát, és zsebeli be az elismerést azért, amin ő már hosszú ideje dolgozott.
Ám nem bánkódott. A múzeum jól fizetett, és meglehet kárpótolta a gondolat, hogy azt a részleget felügyelhette, hol az ő múzeumuk darabjai ékeskedtek.
Rohanó reggelként indult az egész, s mivel a kocsija még mindig halott volt, mondhatni egy rakat ócskavas, inkább meg sem próbálkozott vele.
Talán egyszer majd… valamikor, amikor semmi sem fogja akadályozni, és mikor nem azon fog járni az esze, hogyha lerobban, esetleg akad e majd még egy jóságos szamaritánus, mind amilyen Rudolph is volt.
Miután a Taxi kitette a megfelelő helyen, és kiszállás után elmorogta magának, hogy mennyire lehúzzák a gyanútlan utasokat, s hogy abból a pénzből talán már vehetett volna magának jó pár tevét is, belibbent egy kávézóba, hogy aztán annak társaságában baktasson keresztül a tömegen
Szinte fel sem tűnt mikor nekiment egy pasas, ahogy azt sem vette észre, milyen gyorsan szabadították meg attól a pár dollártól, amit a tárcájában tartott.
Elővigyázatosság, ami a bazárokat ismerve mindig benne égett.
A bazárokat, hol több a tolvaj szarka, mint amennyivel szerte világban találkozhat az ember lánya, s ha nem figyelsz, és nem vagy helyi, sosem tudod levakarni magadról a kéregetőket.
Szóval mire a kávé elfogyott, persze a pasas bocsánatot kért az ütközésért, mit Sara egy mosollyal, és egy nem történt semmi megszólalással lépkedett tovább, majd állt meg egy piros lámpánál, s a tova suhanó mentőnek hála, nem hallotta meg, mikor utána kiáltottak.
Lépni akart, haladni tovább a tömeg forgatagával, mikor is valaki megfogta a karját, mire meglepődve fordult annak irányába, majd vonta fel szemöldökét, miután persze már eljutott a tudatáig, hogy a tárcáját találták meg… vagy csak egy tökéletes álca volt arra, hogy meglovasította, és mint aki jól végzi dolgát, s becsületes ember, adja vissza az.
Ám sosem volt arról híres, hogy másokban a rosszat lássa, így a feltételezés sem született meg benne a másikkal szemben, pusztán a meglepettség ült ki arcára, miközben az első meglepettséggel vegyes döbbenettől enyhén szétnyíltak ajkai, de ez a fajta érzelem hullám, a másik ábrázatán is tökéletesen kivehető volt.
Már megmondani sem tudná, mikor látta utoljára a másikat. Már megmondani sem tudná, még is mi okból nem kereste, s vajon mikor beszéltek utoljára, s egész addig győzködte magát, hogy New York nem lehet ennyire kicsi, míg a másik meg nem szólalt, s ki nem mondta a nevét.
Pedig de. A város méretei ellenére is kicsinek bizonyult. Aprónak, mi elfér egy női pénztárcában.
-Daiane? – hunyorítva fürkészte a másikat, miközben kezében ott tartotta saját tárcáját, s az sem érdekelte, hogy a ruhája kávéfoltos lett, pedig más esetben, nyilván mérges mormogásban törne ki, s maga a helyzet képtelensége arra sarkallta, maradjon a döbbenetnél.
Mire észbe kaphatna, már emeli is karját, érintve meg puhán a másik arcát, hogy aztán vállánál fogva, mosollyal arcán húzza közelebb magához.
-Jajj istenkém de meg nőttél!!! -még halkan nevetett is párat, hogy aztán kicsit szorosabban húzza magához a lányt, majd engedte el, hisz az is lehet pusztán tévedés volt az egész, s emlékei játszottak vele csupán.

öltözet

zene

helyszín

Általában csak pár hétig szoktam maradni egy-egy városban, de ez a hely valahogy még is kivétellé vált és már egészen hosszú ideje itt tartózkodtam, aminek még okát én se igazán értettem, hiszen hiába éreztem azt, hogy talán ideje lenne továbbállnom, mielőtt még esetleg a múltam rám talál, még se követettem a megszokott menetrendemet. Minden félelmem és ésszerűség ellenére is még mindig itt voltam és reméltem valamit, ami annyira távolinak és elérhetetlennek hatott már, hogy kész csoda volt, hogy még mindig élt bennem a remény arra vonatkozóan, hogy egyszer még lehet nekem is hétköznapi életem, vagy valami olyasmi. Ennyi idő múltán azt várná az ember, hogy a vágyaim és reményeim elkezdenek megkopni, de nem így volt. Sőt, egy-két embernek köszönhetően, akikkel itt találkoztam, újra pislákolni kezdett a reménylángja, ami táplálta a félve őrzött álmaimat. Tisztában vagyok vele, hogy ez badarság és esélyesen rohadt nagy ostobaság is a részemről, de akkor is így volt.
Nem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna arra, hogy egyszer talán a szerencsémnek vége lesz és valakinek szemet fogok szúrni. Igen, rettegtem ettől, de valahogy a többi érzés még is marasztalásra bírt, én pedig kivételesen nem futottam el, helyette csak reméltem azt, hogy nem fogom megbánni ezt a tettemet és egyszer az életben talán szerencsém lehet, vagy kijárhat nekem is egy kis boldogság.
A kezemben szorongattam a reggeli kávémat, mert jelenleg tellett rá és most túlzottan jól esett, mivel az időjárás egészen lehűlt a tegnap délutáni és éjszakai viharnak köszönhetően. Neki dőltem az egyik épületnek, miközben fürkésztem a rohanó embereket, mintha csak így akarnám kifigyelni a piszkos kis titkaikat, vagy csak elcsípni egy-egy balga embert, akik tökéletesen a másik orrára kötik, hogy hova is teszik a pénztárcájukat. Igen, volt már olyan, amikor zsebelésre adtam a fejemet, de ez mindig is csak a legvégsőeset volt a részemről, mert mindig is igyekeztem munkát találni és megkeresni a szükséges pénzt, nem pedig ellopni másoktól, akik szintén nehezen keresik meg azt. Ez számomra olyan volt, ami felért a könnyebbik úttal, azt pedig nem annyira pártoltam, de olykor azért a szűkség nagyúr tud lenni.
Ahogy ott ácsorogtam és figyeltem a hömpölygő tömeget, egyszer csak szemet szúrt egy gyanús egyed, aki egyértelműen a könnyebbik utat akarta választani. Nem az én dolgom volt, most valahogy még is zavart, talán amiatt, mert egy fokkal jobbá vált az életem, vagy magam sem tudom. Figyeltem őt, láttam, hogy miként zsebel ki egy nőt, majd miután kivette a pénzt belőle egyszerűen a kuka mellé ejtette a pénztárcát. Nem kellett volna vele foglalkoznom, de a lábaim egyszerűen odavittek és felkaptam azt, hogy a nő után rohanjak, hogy legalább az iratait visszakapja.
- Hölgyem! Elnézést, de elejtette a tárcáját! – kiabálva csendült a hangom, ahogy a nő után „verekedtem” magam a reggeli tömegben, mert esélyesen mindenki a munkába sietett ennyire korareggel. Amikor beértem a nőt, akkor még meg is kocogtattam a vállát, vagy akár meg is fogtam a karját, ha nem figyelt rám másként, aztán felé nyújtottam az „elejtett” pénztárcát. – Ott találtam a járdán. – könnyedén mutattam kicsit egy kicsit távolabb lévő pontjára a járdának, az egyik utcai kuka felé, ami pár méterre volt tőlünk és aztán visszafordultam felé, hogy az arcán állapodjon meg a pillantásom. Ahogy a pillantásunk találkozott lefagytam, a pohár kicsúszott a kezeim közül, a betonon landolt és beterített mindent a kávém, mert még félig volt a poharam. Rémület suhant át az arcomon, pedig ő sose ártott nekem, de akkor is a múltam egyik elfeledett darabkájához tartozott. Emlékszem még, hogy gyerekként ritkán találkoztunk, majd ahogy egyre idősebb lettem azt kértem tőle, hogy vigyen magával, de ő sose vett komolyan. Ott hagyott az apám karmai között. Esélyesen fogalma sem volt arról, hogy milyen emberről is van szó.
Mennyi ideje is nem láttuk már egymást a nagynénémmel? Fogalmam sincs, de ha azt vesszük, hogy több mint két éve szöktem el és már előtte is jó pár év eltelt… Talán a tizenhatodik születésnapomon járt utoljára felénk, de simán lehetséges, hogy tévedek. Vajon ő felismer, tudja, hogy ki vagyok? Felfedezi bennem a halott testvére vonásait, vagy csak egy idegent fog látni bennem? A gondolataim őrült üzemmódra váltanak, miközben a gerincem vonalán a félelem cikázott végig, hogy aztán az egész testemet átjárja.
- Sara?! – döbbenten csendült a hangom és úgy, mint aki azt hiszi, hogy csak délibábot lát. Ez nem lehet igaz, miért pont belé kellett botlanom? Vajon tudja, hogy eltűntem? Beszélt apámmal, vagy továbbra se járt felénk, mivel apám igazán sose látta őt szívesen. Hallottam amikor azt mondta, hogy nem akarja, hogy többet jöjjön, mert a halott feleségére, az anyámra emlékezteti őt, de talán csak attól félt apám, hogy egyszer tényleg magával visz. Anyám fiatalon meghalt, belehalt a szülésbe. Még mindig bűntudatom van, amiért én élek, ő pedig nem, pedig a dadám elbeszélése alapján csodálatos nő volt. Sara mióta élt itt, vagy mindig is itt élt, csak látogatóba jött a szülővárosomba?  El kellene futnom, eltűnni a tömegben, de egyszerűen földbe gyökerezett a lábam és le se tudom venni az ismerős arcról a pillantásomat, mert szinte semmit se változott az elmúlt évek alatt.