caught up in a dream




Talán mindenkinek jobb lett volna, ha sosem történik semmi? Mégis egy részem egyenesen elutasítja a gondolatot a teljes tagadásnak. Az igazság az, hogy hiányzik. Nem csak amink volt, hanem ő maga is, amilyenek voltunk, ahogy beszéltünk, amikor az ölembe mászott csak úgy a nappaliban akkor is amikor majdnem minden más hely szabad volt. Csak kerüljük egymást, amennyire ezen a kevés négyzetméteren belül lehet, miközben eljátszuk, hogy az égvilágon semmi sem volt… fogalmam sincs mennyire megnyerően. Mert ha sokáig húzzuk a srácok biztosan rájönnek, hogy van valami… feltéve, hogy nem gyanakodnak már most.

Igyekszem élni az életem, tenni amit szoktam és nem foglalkozni semmi mással. Mégis hosszú idő óta először vezetek fel egy idegen csajt a lakásunkra, és most is csak egy kép miatt, meg egy félresikerült terv következményeképpen. Ami mellesleg annyira fura kifogásnak hangzott, hogy nem is gondoltam másra, például arra, hogy ki leht otthon vagy éppen ki nem… és hogy ő pont otthon lesz-e vagy sem. Amúgy sem… szóval nem… kellene számítania nem? Most éppen úgy teszünk, mintha semmi nem lett volna, eljátszuk a hülyét arra várva, hogy a kettőn között keletkezett űr egyszerűen elmúljon. Mert az az árok pont akkor született amikor együtt voltunk, közösen ástunk, mert kényelmes volt. Kényelmes volt elrejtőzni vele a világ elől, úgy érezni, hogy nincs senki más csak ő meg én. Elveszni egy álomban újra meg újra, csak arra vágyva, hogy ne ébredj fel belőle. Egyszer viszont mindig fel kell ébredni, s az utolsó beszélgetésünk kettesben pont ilyen éberítő volt. Átléptük a határt amit nem akartunk átlépni, eljátszottunk egy olyan veszélyes játékkal amiről tudtuk, hogy rosszul végződhet. Nem kellett volna belemennem, s talán ha elismételm még egy párszor a gondolatot, majd el is fogom hinni a szavaimat.

Aby egyszerű hello-ja megráz. Nem kellene azt éreznem, hogy bármi rosszat is csinálok - főleg akkor nem amikor tényleg semmi rosszat nem csinálok. Együtt sem vagyunk, a csaj meg… szóval ez nem az aminek látszik. Ezért is csak lazán intek Aby felé, a megszokott biccentésemmel, miközben a lányt igazgatom a helyen. Most nem kellene arra gondoljak, ami Aby és én volt vagy lesz.
Mégis a gondolataimba menekülök, miközben előszerelem a vásznat és a festékeket. A lány végig beszél, de én csak halk hümmentésekkel és bólintásokkal válaszolok egy ideig. Szerencsére sokkal beszédesebb, mint én, úgyhogy nem sok tűnik fel neki az egészből, s csak akkor lesz csendesebb amikor tényleg kezdenénk. Hangsúlyosan csak kezdenénk, mert pont leülni készülök, amikor Aby képében egy egyszemélyes tornádó csapódik be a szobámba. Be kellett volna zárni az ajtót, mégsem ez az első amire gondolok amikor meglátom. - Mih…? - Értetlenül pislogok rá, miközben a lány egy hangos sikítás után maga elé kapja a kezeit. Nekem kiürül a fejem és csak némán figyelem Abyt egy hosszú pillanatig. A szívem tényleg olyan gyorsan ver, mintha rajtakapott volna valamin - akkor is ha határozottan nem. - Nem. - Annyi kérdést tett fel, hogy fogalmam sincs, hogy melyikkel kezdjem, csak… nem akarom, hogy haragudjon rám vagy kiboruljon, de már mindkettő megtörtént. - Ő… Willow… - Mintha ez bármit is megmagyarázna, de igazából nem sok minden van amit meg kellene magyaráznom és ezért sem tudom, hogy mivel kezdjem egyáltalán. A háttérben Willow fél kézzel már elkezdte magára küzdeni a felsőjét. Hirtelen nagyon csendes lett, de esélyesen pont a helyzet miatt amibe került. - Nem cseréltelek le senkire. - Az előkészített festékekre mutatok, igazából, nem tudom, hogy ennél többet mit mondhatnék hirtelen… az agyam és a szívem még csak ott tart, hogy… féltékeny?

caught up in a dream




Már napok teltek el a végzésünk óta, mégis itt ragadt bennem egy nehezebb érzés… mondjuk azt hiszem, tudom, hogy ennek nem csak ahhoz van köze, hanem máshoz is. Mikor lett ennyire fontos ez az egész? Talán pontosan abban a pillanatban amikor elveszítettem azt ami sosem volt az enyém? Azt hiszem kinövöm majd, és elmúlik egyszer ez is. Talán valóban el kellene engednem? Ha visszalépnék hozzá, az azt jelentené, hogy nem csak barátság lenne extrákkal az egész, legalábbis ha egyáltalán akarná, és nem azért mondta, hogy hagyjuk, hogy tényleg hagyjuk. Talán beszélnem kellene Abyval… de pontosan tudom, hogy milyen vége szokott lenni amikor beszélni próbálok valakivel az érzéseimről. Talán még mindig egyszerűen rettegek attól, hogy elcseszem vele, vagy hogy ténylegesen csak megbántom őt is. Okkal nem akartam egy kapcsolatot, azóta mégis újra és újra azon gondolkodom, hogy mit rontottam el, azon kívül, hogy... nem kellett volna belekezdenem. Mégsem a bűntudat ami megmaradt, mégis máshonnan ered a fájdalom, mégis másért nehéz még mindig Abyra nézni. Talán tudom mit akarok, de azt is, hogy miért nem, és miért kellene mégis növelni egy kicsit azt a bizonyos távolságot, mielőtt még ténylegesen egy szakadékba zuhannánk. Nem akarom magammal rántani egy örvénybe, fogalmam sincs, hogy... egyszerűen csak... kaphatna jobbat. Talán érdemelni is jobbat, valaki olyat, aki tudja hogyan vigasztalja meg, aki tényleg mellette van, akire tényleg számíthat; mert nekem egyikben sincsenek jó referenciáim. Innen nézve közel a teljes ellentéte vagyok annak, akit amúgy teljesen megérdemelne...

Legalább munka előtt próbálom kiüríteni a gondolataimat (akkor is, ha inkább kevesebb sikerrel, mint többel) - már amennyire munkának nevezném, hogy van egy csaj aki megkért, hogy fessem le. Hogy az egész témáját illetően van-e ebbe bármi több vagy nem az meg jó kérdés, de fizet érte és ezerszer mindig jobb, mint két órán át felszolgálni, én meg egy ideje már nem jövök annyira zavarba a meztelen meg félmeztelen testektől, főleg nem ilyen környezetben. Ami engem illet, ez tényleg az alkotásról szól, meg a pénzről amit megbeszéltünk érte, utána meg majd elköszönünk; legalábbis a terv ez amikor a lakásukra vezetem. Vezetem, mert együtt érkezünk, igazából nem teljesen idegen, az egyetemről ismerős, bár a nevén kívül sokkal többet nem tudok róla. Nem volt annyira kiemelkedő, azon kívül, hogy olyan tipikusan ártatlan mosolya van, a tekintete viszont egy másik történetről mesél. Az első benyomásom is az volt róla, hogy kiváló modell lenne - ezért is kaptam olyan gyorsan az alkalmon, hogy lefesthessem.
A nappali felé sétálva csak akkor köszönök ha ténylegesen meglátok valakit, de elvileg eléggé üresnek kellene lennie a lakásnak, mondjuk nálunk sosem tudni. Látom, hogy körbepillant a lakásban Jas, de én inkább csak az utat mutatom a szobám fele, ott kevesebb eséllyel zavar meg bárki is amíg végzünk. - Erre. - Alig állok meg, odabent majd kényelembe helyezheti magát amennyire tudja. Azt hiszem hatalmas előny, hogy teljesen idegenek azért mégsem vagyunk, ő meg valóban nem annyira szégyenlős, mint a mosolya, mert igazából az egész helyzet sokkal kellemetlenebb is lehetne számára.
- Ideges vagy? - Még a folyosón kérdem, mert látom, hogy nagyon körbe-körbe pillant a lakásban, de csak egy mosollyal fordul felém.
- Nem… na jó, egy kicsit. - Felnevet, a hangja egészen szépen cseng. - Tudod, már mondtam, hogy… szóval még sosem csináltam ilyet. - Kicsit be is harapja a száját, mintha most kezdene igazán zavarba jönni.
- Ha szeretnéd, találkozhatunk máskor nálad… - Ha feszült lesz az nem segít, meg ez most nem olyan, hogy rá tudnám vagy akarnám erőltetni az egész. Plusz eleve hozzá mentünk volna, hogy kényelmesebb legyen, de a tegnap makogott valamit valamilyen rágcsáló írtásról… igazából kicsit úgy éreztem, hogy csak kitalál valami kifogást, de nekem mindegy hol vagyunk, esélyesen ő lesz jobban zavarban, mint én.
- Nem, nem akarok tovább várni! Kész vagyok! Már napok óta várom, hogy találkozni tudjunk végre! - Nem hangzik egészen meggyőzően, de ő tudja, meg már mondtam, hogy ha zavarja, akkor abba is hagyhatjuk, nem kell egyben befejeznem a képet igazából. - Tudom, hogy jó kezekben leszek. - Játékosan oldalba is lök, a szemei pedig szinte már csillognak közben. Tudtam, hogy kevésbé szégyenlős, mint rájátszik egy kicsit, de igazából ahogyan szeretné.
- Okés, de szólj, ha mégsem lenne kényelmes, akármikor abbahagyhatjuk... - Ennél a mondatnál pedig már csukódik is mögöttünk az ajtó. Ha minden igaz, legalább egy órán át bent leszünk a szobámban.