Jiang & Joan

A munkám sok szempontból kielégítő számomra. Részben mert megadja számomra annak a lehetőségét, hogy emberekkel érintkezzek és különböző szociális helyzetekben álljak helyt. Nem félek mások szemébe nézni, beszélgetést kezdeményezni, vagy elismerni, ha olyan témába bonyolódom bele, aminek éppenséggel a másik fél a szakértője. Nagyon is azt gondolom, hogy az emberek társas lények és hogy mindannyiunknak szüksége van arra, hogy éljünk ezen a téren a lehetőségeinkkel. Ha úgy vesszük, ezért is szívügyem a kávézónk, ami egy tökéletes találkozási hely az emberek számára. Ha csak egy kávéra térnének be, vagy ha többet is szeretnének tapasztalni - valójában akár egyedül, akár társaságban. A cuphouse így vagy úgy, de felpezsdül attól, hogy látogatják.
A másik oldala ennek történetesen az, hogy a Laylaval közösen a képzőművészetek iránt érzett szeretetünknek is helyet tudunk biztosítani. Azt gondolom, mindannyian tapasztaltuk már azt, hogy az elhatározásunk megvan ugyan valami felé, de mégis szükség lenne egy ugródeszkára hozzá, hogy igazán beinduljon a dolog. Hát most épp mi vagyunk az az ugródeszka. Nyilván annak is megvan a szépsége, ha valaki a híresebb darabok közül tud elakasztani magának egyet a falról - jelen esetben inkább fel a sajátjára -, de azt gondolom az egy szinte teljesen más műfaj. Lehet, hogy önmagában egy kultúrkávézó egy eléggé szűk réteg számára szórakoztató csak, de ha nagyon elitnek akarunk mutatkozni, akkor még azt a bizonyos réteget is tovább szűkítjük. Így azt gondolom olyanok is megkeresnek minket, akik más esetben nem mernének belefogni.
Magam sem tudom Jiang Zhou melyik kategóriát hivatott erősíteni, mindenesetre amikor előzetesen próbáltam utána nézni a jelentkezésén túl, nem sok mindent találtam vele kapcsolatban. Ez jelentheti azt is, hogy van benne némi félénkség, de azt is, hogy időbe telt, mire alkotni kezdett. Akárhogy is, én izgatott voltam a találkozónkat illetően.
- Így van. - Némi lelkesedés költözött a hangomba, amikor eljutottunk arra a felismerésre, hogy a származásunk közös. - Shanghai-i születésű vagyok, úgyhogy nekem személy szerint még elég sokat számít. - Az életem egy jelentős - és meghatározó - részét végül is ott éltem le, valószínűleg az öcsémnél jobban belém ivódott az a kultúra, még ha a szüleink, akik velünk együtt költöztek New Yorkba soha nem is engedték el a kínai mivoltukat és a kultúrát, amit nemzedékek óta hordoznak magukkal. Ha egyszer családot alapítok, azt hiszem én is szeretném átadni a saját gyerekeimnek mindazt, amit én tanultam a szüleimtől. De minimum szeretném velük megismertetni mindazt, ami engem is meghatároz.
- Akkor még inkább örülök, hogy összejött. - A találkozó. Nem mondhatom meg előre, hogy mire jutunk a beszélgetésünk során, de nem vagyok az az ember, aki visszautasítana egy jó lehetőséget, akkor is, ha bizonyos nehézségek is járnak vele. Egy ismeretlen alkotóban megvan annak a lehetősége, hogy kiállhatatlan a természete, vagy olyan saját alkotói folyamata van, ami bennünket bizonytalanságban tart. Mégis, az én bizalmamat már megalapozta Jiang felé a tény, hogy mindketten kínaiak vagyunk. Ha ez előítéletes, engem az sem érdekel. Fogjuk inkább a személyes büszkeségemre.
- Hogy talált ránk? - Ez mindig elég érdekes téma volt. Lehet, hogy ismerősön keresztül, vagy épp csak a környéken járt és betért már hozzánk korábban. Ha ez utóbbi lett volna igaz, sajnos akkor sem tudtam volna azt mondani, hogy emlékszem rá, ha fizetnek érte. Annyian megfordulnak nálunk, hogy nehéz lenne minden egyes embert megjegyezni.
- Rendben. Egy pillanat... - Hátra fordultam, hogy oda tudjak mosolyogni a pult mögött éppen nem vendéget gardírozó munkatársunk felé. Odaintettem magunkhoz, hogy le tudjam adni a korábban Jiang által leadott rendelést és magamnak is kérjek egy teát. Alap esetben ez nem így működött, a rendelésfelvétel a pultnál történt, de nekem mondhatjuk, hogy van némi protekcióm itt.
- Köszönöm! - Széles mosollyal az arcomon pillantottam a férfira. - Tudom, hogy van annak valamilyen szentsége, hogy valakivel formálisan beszélünk vagy sem, de én úgy érzem sokkal egyenlőbb felekként tudom kezelni azokat, akikkel tegeződünk. - Aprót bólintottam, miközben magyaráztam. Közben kénytelen voltam megemelni a kezemet, hogy a fülem mögé tűrjek néhány sötét tincset. - Remélem igazad lesz az öregedéssel kapcsolatban - jegyeztem meg halkan nevetve. Nem éreztem magamat öregnek, hiába voltam már túl a harmadik X-en, mégis úgy éreztem, hogy nincs szükségem a felesleges tiszteletre, amit talán ki sem érdemlek mások szemében. Nem akartam többnek tűnni annál, mint ami vagyok, mert harminc év ide vagy oda, Laylával ugyanúgy ittunk, mint a húsz éves egyetemisták.
- Szuper, tökéletes így! - Közelebb húzódtam az asztalhoz, hogy ha szükség van rá, oda tudjak pillantani a nekem mutatott dolgokra. - Abszolút nem jelent problémát. Adott számú helyünk van a tieidhez hasonló munkáknak, de nem kötelező mindet feltölteni. Ha azt mondod, hogy hat vagy nyolc darabot szeretnél itt látni, akkor annyival kalkulálunk, ha több, akkor több. Minden működik. - Csak addig maradtam csendben, amíg az időközben megérkezett italok le nem kerültek elénk az asztalra. Megköszöntem a kolléga segítségét, aztán folytattam. - Nincs túl hosszan előkészített menetrendünk, így egy vagy két hónapon belül tudnánk arról beszélni, hogy mi áll készen a részedről. Ez hogy hangzik? - Kérdőn pillantottam rá, várva a válaszát. Kár lett volna teljesen előre, mondjuk egy évre betábláznunk magunkat, mert mindig akadtak olyan művészek, akik csak úgy beestek az ajtón, így velük is számolnunk kellett. Ráadásul a kreatív folyamat konstans munkát jelentett, amit én és Layla is élveztünk.
- Mesélsz a műveidről? Mi a kedvenc alkotási formád? - Néhány részlettel már én magam is tisztában voltam, de más élőben hallani és beszélgetni valamiről, ami mindkettőnket megfog.

Alapvetően nem voltam az a fajta ember, aki magabiztos lett volna a tehetségét illetően. Tudtam, hogy jó vagyok abban, amit a hobbimnak vallok és hogy van megfelelő kreativitásom is hozzá. Ugyanakkor azt éreztem, hogy már túl sok időt elpazaroltam az életemből, amit pultozással töltöttem. Furcsa egybeesés, hogy még a szabadnapomon is egy kávézóba térek be, ugyanakkor most olyan ügyben kerestem a tulajokat, ami sokkal inkább egy ugródeszka lehetett volna a grafikusi karrieremben.
Szívesen foglalkoztam volna a jövőben formatervezéssel, ugyanakkor tudtam, hogy erre egyelőre se pénzem, se lehetőségem. Mivel nem az amerikai rendszerben diplomáztam le, esélyem sem volt arra, hogy ösztöndíjakat szerezzek. Mondjuk simán lehet, hogy ez nem így van, de mivel kénytelen voltam eltartani magam az utóbbi időben, inkább csak azzal foglalkoztam, hogy minden rendben legyen a környezetemben és meg tudjak élni. Most úgy érzem, hogy nem kis teher szakadt le a vállamról, mivel már el tudok tartani egy macskát magamon kívül, plusz szimplán a jattom elég arra, hogy abból valakit kifizessek és őriztessem az állatot azokon az alkalmakon, amikor nem tudok otthon lenni. Ez már bőven elég volt nekem arra, hogy innentől kezdve magamra és az álmomra is merjek gondolni, amit már majdnem eltemettem.
Az, hogy most itt vagyok, tisztességesen felöltözve és próbálom előadni, hogy mennyire értek valamihez, nagy dolog volt. Én sem voltam biztos abban, hogy milyen végkifejlete lesz ennek az egésznek és pontosan mit is keresnek és mindez megvan-e bennem, de ettől eltekintve mondhatom azt, hogy legalább egyszer megpróbáltam idejönni és tenni valamit azért is, hogy az életem olyan irányba haladjon, amerre egyszer elindultam. Azt tudtam, hogy hazamenni és apámtól bocsánatot kérni már nem fogok, mert ehhez túl büszke vagyok. Magára vessen, gondolom ő nevelt ilyenre, meg alapvetően soha egyetlen pillanatra sem emlékszem, amikor ő ismerte volna be azt, hogy hibázott, ellenben nagyon szerette hallani azt a bizonyos b betűs szót. Ez önmagában elég volt ahhoz, hogy a neveletlenségemet teljes mértékben rákenjem az öregemre, aki amúgy is elég érdekes nézeteket vallott ebben a témában. Mindenesetre tudom, hogy megérem én is a pénzem, de összességében úgy gondoltam, hogy nem én vagyok az egyetlen probléma a gépezetben.
- Akkor ezek szerint Ön is kínai – mosolyodtam el halványan – Már ha egyáltalán Amerikában ez valamit számít.
Egyrészt nem minden esetben volt igaz az, hogy meg tudtuk mi ázsiaiak különböztetni egymást. Voltak olyan stílusban megnyilvánuló jellegzetességek, és arcvonások, amik mindezt elősegítették, ugyanakkor nem volt annyira könnyű feladat ez, mint ahogy beállítottuk. Azon a területen, ahol én éltem, három országban is ugyanaz volt a szépségideál, így nehezebb volt kizárni azt, hogy ki kicsoda lehet. Ha egymás nevét meghallottuk az már egyfajta mankóként szolgált, mint most esetünkben is. Joant elsőre New York-i születésű embernek gondoltam, de mégis jóleső érzéssel töltött el az, hogy valaki itt van abból az országból, amit még nagyon régen az otthonomnak éreztem. Emiatt tudtam lazítani a testtartásomon egy kicsit.
- Ezt örömmel hallom – a korábbi mosolyom egy kicsit kiszélesedett – Én is hasonlóképp érzek. Fontos a mai találkozó számomra.
Talán túl távolságtartó vagyok, de onnantól kezdve, hogy egy szép nővel kell üzletelnem, muszáj meghúzni a határokat. Ha azt akarom, hogy gördülékeny legyen vele a munka, akkor a dolog munka részére kell koncentrálni és nem arra, hogy miként fogjuk egymást elcsábítani. Mert pontosan tudom, hogy egy bizonyos kategóriában a férfiaknál én is az élmezőnyben indulok, az pedig szimplán más kérdés, hogy az abszolút nem mindenkinek az esete.
- Egy Americanot jéggel elfogadok – azt olvastam a napokban, hogy jó az emésztésnek és a tény, hogy az ázsiaiak nem fogyasztanak tejtermékeket, szintén az egészséges bélműködést jelzi. Ez nyilván ehhez a találkozóhoz nem volt túl fontos információ, de ha valaki megint közli velem, hogy undorító az, hogy kávés vizet fogyasztok, annak az arcába tudom vágni, hogy csak irigyli azt, ahogy a testem működik. Annak ellenére, hogy kifejezetten vékony vagyok, még egészségesnek számítok, mert törekedtem az lenni. Nem volt célom hatalmas izmokat növeszteni, mert szerintem összességében elég hülyén néznék ki vele.
- Persze tegeződhetünk – nevettem el magam – De nem gondolom, hogy sokkal idősebb lennél nálam. Semmi baj nincs azzal, ha az ember öregszik, ez az élet rendje.
Finoman rántottam meg a vállaimat és szívtam vissza azt a megjegyzést, hogy Joan tipikusan egy olyan nő, akinek szerintem soha nem kellett aggódnia amiatt, hogy öregszik, és ez valószínűleg a későbbiekre is igaz lesz. Itt arra gondolom, hogy én őt úgy tudnám elképzelni, mint aki szép volt kislánynak, tinédzsernek, egyetemistának és most felnőtt, dolgozó nőnek is az. Gondolom az ilyen személyek családanyának és nagymamának is azok lesznek. Én inkább egy más típust képviselek, úgy tizennyolc éves korom óta talán érettebbnek tűnök most, de összességében elég kortalan az arcom.
- Ezen fogom tudni megmutatni azt, hogy mivel tudok nektek szolgálni – ahogy kinyitottam a laptopom, a mappáimban kezdtem el keresgélni – De nincs egyelőre túl sok minden, viszont gyorsan haladok egy-egy munkámmal. Ez problémát jelentene nektek?

Jiang & Joan

Jó eséllyel nem csak a saját nevemben nyilatkozhatnék azzal kapcsolatban, hogy pontosan mi ihlette a kávézót és hogy mennyire nem azért csináljuk ezt, hogy agyon keressük magunkat vele. Layla és én magam is választhattuk volna a könnyebbik utat, és vállalhattunk volna olyan munkát, ami jóval kevesebb stresszel, emberi interakcióval és logisztikával jár, mint egy kávézó működtetése. Kevésnek gondolnám, ha csak azért működnénk, hogy kávé és némi édesség kerüljön a vendégeink elé amikor betérnek hozzánk egy baráti, vagy épp szakmai találkozó erejéig. Persze, van akinek épp ennyire van szüksége egy olyan vendéglátóipari egységtől, ami kávézónak titulálja magát, kultúr kávézóként viszont nem csak hogy sokkal szélesebb palettával rendelkezünk a többi vetélytársunkkal szemben, de kutya kötelességünk is többnek lenni. Ha pedig képesek vagyunk ezt elérni és ezt a forgalmunk is alátámasztja, azt hiszem én már képes vagyok boldog emberként leélni az életemet. Az ember mindig többet és jobbat akar alkotni annál, amit már megvalósított - engem legalábbis erre tanítottak a szüleim -, és bár idővel a következő lépés egy újabb kávézó megnyitása lehet, én szerettem volna a jelenlegit tökélyre vinni.
Senki nem készít fel arra, hogy pontosan milyen vállalkozónak lenni. Az emberek nagy általánosságban mindig vagy csak a dolog jó oldaláról, vagy kizárólag a rosszról beszélnek. Nehéz megtalálni az arany középutat, pedig az életünkben sem foghatunk fel mindent úgy, mintha minden kizárólag fekete vagy fehér lenne. Több árnyalat létezik ennél és csak eléggé ki kell nyitnunk a szemünket ahhoz, hogy meglássuk ezeket.
Valami ilyesmiben - a nyitott szemmel járásban - gondolkodtunk, amikor olyan alkotókat és művészeket kezdtünk keresni, akiknek nincs másra szüksége, kizárólag arra a minimális löketre - elérésre - amit mi biztosítani tudunk a kávézóban. Nem csak nekik éri meg a dolog, hanem nekünk is kifejezetten változatosság teszi a munkát. A törzsvendégeink számára nem volt újdonság, ha hónapról hónapra más-más alkotással találkoztak a falakon, s míg őket a kíváncsiság hajtotta az újabbnál újabb alkotók megismerése során, nekünk mindig elég nagy fejtörést okozott, hogy pontosan kinek kellene kikerülnie. Nem arról szólt ez, hogy egy téma köré építsük a dolgot, mivel elég nehéz lett volna megmondani bárkinek, hogy konzisztensen alkosson nyolc-tíz egymáshoz kapcsolódó darabot. Azon kívül, hogy kijelöltük a személyt adott hónapra, a többi egyébként sem rajtunk múlt. A kiállítók mindig művészi szabadságot kaptak abban, hogy pontosan mivel szolgálnak ki minket.
Izgatott voltam a mai nap miatt, mert olyan emberrel beszéltem meg találkozót, akivel korábban nem ültünk le ebben a témában egyeztetni. Képtelenség lenne megjegyeznem mindenkit, aki járt már nálunk, a művészeink között azonban akadtak olyan emberek is, akiknek már több alkalommal segítettünk a kiállításban - más-más művekkel ugyan, de butaság lett volna kizárni annak a lehetőségét, hogy valaki többször is lehetőséget kapjon.
- Joan? - A nevem akkor csúszik ki a pincérlány száján, amikor halkan kopogtat is az ajtón. Megemelem a fejemet, hogy kíváncsian pillantsak felé.
- Igen?
- Hozzád érkezett valaki, azt mondta tudsz róla. - Elég sokféle és fajta emberrel hozott már össze a sors hála a cuphouse-nak, de most kivételesen nagyon is tisztában voltam azzal, hogy miről fog szólni a beszélgetés, amikor lemegyek a földszintre. Megköszöntem a pincérlánynak a segítséget, aztán vele együtt léptem ki az irodámból, aminek az ajtaját jóformán csak akkor zártam be, ha senki nem volt már az épületben. Bízom annyira az alkalmazottaimban, hogy tudjam, nem tennének olyasmit, ami nem illendő. Ha pedig mégis szükség lenne valamiféle biztonsági ellenőrzésre, a folyosón lévő kamerák megoldották nekünk a dolgot.
A vendégem érkezéséről engem tájékoztató lány megmutatta hol foglalt helyet a férfi, én pedig határozott léptekkel indultam felé. Most sokkal fontosabb volt ő, mint bármi amit esetleg főnökként felügyelnem kellene - kezdve a dolgozók kötényének kinézetétől egészen a viselkedésük ellenőrzéséig.
- Örvendek. - Én magam is meghajtottam a fejemet, hogy illendően köszönthessem őt, az odafigyelése miatt pedig még egy mosoly is ott mozgolódott a szám sarkában. Fogalmam sincs hogyan alakul majd a találkozónk a továbbiakban, emiatt viszont máris emlékezetesnek bizonyult. - Jiang Zhou... - Elég halkan ismételtem a nevét ahhoz, hogy talán meg se hallja. - Így van, én vagyok Joan. Liu. - Mosolyogva bólintottam a szavaim mellé. - Már nagyon vártam, hogy találkozzunk. - Jókedvű pillantással mértem őt végig, aztán közelebb léptem az egyik székhez, a kezemmel pedig finoman intettem a hely felé, ahol ő korábban elhelyezkedett.
- Adott már le rendelést, megkínálhatjuk valamivel? - Ezt a kérdést azután tettem fel, hogy a bokáimat összekulcsolva helyezkedtem el. Kíváncsian vontam fel a szemöldökeimet, készen arra, hogy ha szükség van rá, inteni tudjak valakinek aki a pult mögött áll.
- Még mielőtt nekikezdenénk, felajánlhatom, hogy tegeződjünk? - Nyílt pillantásommal az ő tekintetét kerestem. - Tekintsük hiúságnak, de öregebbnek érzem magam attól, ha magáznak, mint amennyi vagyok. - Én legalábbis hiszek benne, hogy mindenki annyi idős, amennyiben érzi magát. Én pedig a harminchárom évemmel irtóra nem éreztem magamat öregnek.

- Köszönöm, hogy átjöttél és tudsz rá vigyázni - ezeket a szavakat úgy intéztem a lány felé, hogy nem néztem rá, mivel egy matt, fekete mappába kezdtem el rendezgetni különböző fényképeket, kinyomtatott lapokat, a rajzaimat és egyéb, amúgy táblagépem készített műveimet, amit csak erre az alkalomra nyomtattam ki. Magam sem tudom, hogy pontosan hogyan szúrtam ki az éjszakás műszakom után a kávézó hirdetését, miszerint művészeket és alkotókat keresnek egy kiállításhoz. Nem kellett volna megpróbálni, mivel a nevemet felvállalni problémás lett volna, ugyanakkor a művész világban nem ritka az, hogy páran élnek az anonimitás eszközével. Én is valami hasonlót terveztem, pont ezért is hívtam fel a hétvégén a kapott telefonszámot. Alapvetően a komfortzónám rabja vagyok és csendesen élek, de valamiért úgy éreztem, hogy ez az első és az utolsó lehetőségem, ha nem csak a fióknak akarok tervezni. Újra eszembe jutott az álmom, amit évekig dédelgettem. Iparművészetet akartam tanulni. Ezt  talán már soha nem tehetem meg a jövőben, de egyszer ki kell mozdulnia az embernek abból a szarból, amiben van. Ennyi boldogság járhat nekem, ugye? Felnőtt ember vagyok, tehát alapjáraton nem kellene bujkálnom csak azt tenni, amit a szívem diktál, bármennyire is nehéz az élet. Ennek ellenére idiótákkal társalgok a pultnál nap, mint nap, emberek pizzájára turházok rá, ha nem voltak szimpatikusak nekem és egy macskával élek, akire egy húszas éveiben járó lány vigyáz. Ha valaki hallaná ezt a sztorit, minden bizonnyal teljesen hülyének nézne és kioktatna azzal kapcsolatban, hogy jelenleg az életemnek egy olyan szakaszában kellene lennem, ahol macskáknak helye sincs és a huszonéves barátom eljegyzését kellene tervezni. Én magam is éreztem, hogy mennyire szánalmas képet festek le, ami nem segített a saját érzéseimen se. Jó lenne kevésbé nyomoréknak érezni magam és a helyzetem, emiatt gondoltam arra, hogy meglépem ezt.
Azért figyelnem kellett a macskára is, mivel az interjú után hosszú műszakom volt. Pont ezért is próbáltam meg a frissen vasalt munkaruhámat normálisan elhelyezni a sporttáskában. Nem feltétlenül értettem amúgy, hogy miért tartok itthon hasonlót. Néha eljártam kocogni, de alapvetően nem voltam egy gyúrós típus.
Jó leszek így? - pár simítást csináltam még a hajamon, és úgy álltam a fiatal nő elé. Kényelmesebb volt, amikor a homlokomba lógott az, ugyanakkor jobban szerettem azt, ha komolynak tűntem, nem pedig sokkal fiatalabbnak a koromnál. Én is tisztában voltam azzal, hogy gyakorlatilag 18 és 30 között elég sokat lehet totózni velem kapcsolatban, most pedig idősebbnek szerettem volna kinézni.
- Tűrd fel a nadrágod szárát - már éppen leokéztam volna a kijelentését, mivel egy nő mindig jobban tudja, hogy mi számít újabban trendinek, amikor Karolina saját magától tette ezt meg. Bár nem akartam, ennek ellenére egy kicsit felfelé kezdett el kunkorodni a szám sarka, majd amikor felállt finoman paskoltam meg a feje búbját.
- Köszönöm a segítséget. Nyugodtan hívj át valakit, ha unatkozol, mert sokáig távol leszek - már jó ideje nálam volt, pont ezért tudtam azt is, hogy nem fog nekem rendetlenséget csinálni, vagy kellemetlenséget okozni. Az ajtóból még egy mondat erejéig visszafordultam, és a következőt mondtam neki.
- Jobban áll, ha nem lóg a hajad az arcodba, főleg így - nem terveztem ennél többet mondani neki, viszont a macska nagyon szökni akart, szóval egy határozott mozdulattal nyúltam utána és tettem vissza az előszobába - Aranyos így.
Nyilvánvalóan nem állt szándékomban egy öcsém korabeli lánnyal flörtölni, emiatt pedig gyorsan kívül is perdültem az ajtón. Mivel elég szép idő volt, én pedig nem laktam messze a kávézótól, egészen ráérős léptekkel sétáltam oda, közben pedig hol az embereket, hol a környéket szemléltem. Nem akartam se túl hamar, se későn odaérni, emiatt az utolsó pár percben válaszoltam Heidi üzeneteire azzal kapcsolatban, hogy nem fog menni az, amit szeretne tőlem. Nyilvánvaló volt, hogy ennyivel nem fogom tudni lerázni, de időhúzásnak jó volt, aztán pedig beléptem a kávézóba és határozottan sétáltam a pulthoz. Pár szót váltottam a pincér csajjal, aztán helyet foglaltam és várakoztam arra, hogy elkészüljön az ital, amivel meg lettem kínálva, illetve jöjjön a felettese, akivel beszélni fogok. A telefonommal babráltam végig, párszor sandítottam fel, hogy lássam, ha valaki tényleg megközelít, ezért minden gond nélkül észrevettem azt is, amikor felém közelített egy nő. Egyértelmű volt, hogy vele kell beszélnem, ezért párszor végigsimítottam még a ruháimon, aztán felálltam, hogy üdvözölhessem.
- Üdvözlöm - ahelyett, hogy a kezemet nyújtottam volna felé, egy udvarias biccentés közben elmosolyodtam. Nem voltam benne, biztos, hogy kínai, de mivel láttam rajta, hogy ő is ázsiai, mint én, udvariatlanság lett volna kézfogással köszönteni - Jiang Zhou vagyok. Telefonon Önnel beszéltem a korábban? Azért érkeztem, hogy megbeszéljük a részleteket az alkotásaimmal kapcsolatban.