- Killian story -

Ha a toppon lettem sem volna éreztem volna túl jól magam. Sajnáltam és közben nem is, hogy végül csak elkerülhetetlenné vált, hogy szóba elegyedjünk. Gyermeteg dolog tőle és tőlem is, ahogy eddig viselkedtünk, de az okok kicsit sem éretlen gondolatok, csak a megoldás miatt válik az egész kuszává és külső szemlélőként bohóckodássá. Bár be kell valljam, ha nem jött volna ide, és nem kért volna számon, sőt mi több, lenne még valaki, aki diszkréten kezelve a dolgot, értene a nyomozáshoz, felkerestem volna helyette. De talán se Bailey, se a sors nem akarta másként. Úgy tűnt egy darabig töprengett, bár valahogy, mintha kevésbé rázta volna meg a hír. Nem tudom eldönteni, hogy azért, mert igyekszik tisztán gondolkodni, vagy mert egyáltalán nem is érez irántunk semmit. Mindenesetre a gyűlő ápolók és a morcos nővérke is türelmetlenül várt, hátha Horatio szépen visszatessékel. Volt is döbbenet, mikor még segítséget is nyújtva végül elindult velem a kijárat felé. Nem kekeckedtek vele, pláne a jelvénye felmutatása után, de nem is vágtak hozzá jó pofát. Nos... remélem mostanában nem kell idejönnünk.
Miközben hallgattam őt és haladtunk kifelé, elfogadva támaszul, néha óvatosan rápillantottam. Szeretem Horatiot... csak már... nem tudok benne bízni, mert amit tett az minden csak nem semmiség. Mégha gyógyszer hatása alatt is lett volna, csúnyán néznék rá, de nem volt. Tudatában volt és van tettének. És ez az ijesztő. Voltak problémái már előtte is, és vannak is neki, de hogy idáig jutott az hatalmas nagy baj. Nem tudtam megnyugodni, de nagyon bíztam benne, hogy igaza lesz és ott lesz, ahol gondolja. Biztonságban és épségben. Az én út szélén hagyott törött kocsim végett, az övé volt az egyedüli, de talán nem is kérdés, hogy azzal mentünk e volna. Beültem mellé, bekötöttem az övem, és hol az utat, hol kifelé oldalra az ablakon, hol pedig néha rá néztem. Kínos volna a csend, ha nem hajt gyorsan, de nem tudom mit mondhatnék. Vegyes érzések kavarognak bennem és egy részem nem akarok olyasmit bevállalni, ami nekem, nekünk, nem jó. Másrészt viszont mindkettőjüket szeretem és nem akarom őket elveszíteni. Félek, hogy így fizetnék nagyobb árat.
- Szeretem Baileyt és elképesztően okos lány, de... - sóhajtok egy halkat kifelé bámulva, mintha még eső felhőket is vélnék felfedezni az éjszakai égbolton. Ez újabb aggodalomra ad okot. - néha olyan butaságokat tud mondani. Vannak dolgok, amiket képtelen átlátni és borzasztó erőszakos és makacs lesz... - döntöm fejem a támlának oldalt. A kocsi halk zúgása és az ismerős illatok keveréke, ami szép emlékeket ébreszt bennem, hamar elpilledtet, de igyekszem el nem aludni a sok fájdalomcsillapító miatt. - Miattad veszekedtünk. - tettem hozzá kicsivel később, halkan, ahogy az utcákat kémleltem. - Tudta, hogy elfogsz menni. Még azt is hozzátette, hogy hamis érdeklődőként, lecsapja a kezedről a kiszemelt lakásokat, házakat, hogy minél tovább húzza az időt. - mosolyodtam el haloványan, ahogy belegondoltam, hogy én sosem neveltem ilyen kis hitványnak, pedig mint kiderült, egyre huncutabb dolgokat művel. - Ő nem akarja, hogy elmenj, én pedig... azt akarom, hogy ne érezz úgy, ahogy... most... - nem mondom, hogy szívtelenül kiadtam volna az útját, hiszen nem megcsalásról beszélünk, de ez a mostani helyzet senkinek sem jó, s ha Horatio úgy érzi, felszabadítja, ha elmegy, nem tarthatom vissza, pláne, egy olyan kapcsolatba, ami haldoklik. - Bolondságokat beszélt, mert nem értette meg, hogy nem irányíthat mindent... Győzködött, hogy kezdjük újra. Hogy menjünk vissza az időbe, és próbáljuk meg újra megismerni egymást. - sóhajtom ismételten elszomorodva, mert újabb szép emlékek jelennek meg lelki szemeim előtt.
Idővel aztán megérkeztünk a lakására, és bár nem mondom, hogy a lépcsőzés, meg a liftben ácsorgás annyira kellemes volt, de nem akartam kihagyni a keresését és megtalálását. Bocsánatot akartam kérni és megpróbálva megértetni vele, hogy mások érzéseit nem irányíthatja. De nem volt a lakáson. Még csak nyoma sem volt, hogy megpróbált betörni. Őszintén? Most kezdtem csak igazán félni. Az eső is elkezdett esni.
- Horatio! - rivaltam rá, bár azt gondolom nyilvánvaló volt, csak éppen halálra voltam rémülve, hogy rossz volt a megérzése. - Bailey nincs itt! - töröltem meg arcom.

öltözék: x zene: Without You helyszín: Hospital

   Killian, bár a szexuális és érzelmi életünkben mindig is domináns volt, de egyébként vajpuha volt. Lehet, hogy ő volt az aktív az ágyban és mindig is ő volt, aki érzelmesebb volt, na meg, aki a legtöbb rizikós döntést meghozta, amikor határozatlan voltam és túl sokat mérlegeltem, de azon túl "puhány" volt. Elég volt erőszakosabban, határozottabban fellépnek, keményebben a lábára lépnem és megadta magát. Könnyen megtört, ahogy most is. Talán pont azért, mert túl érzelmes és nehezen tudja kezelni a stresszes, megterhelő élethelyzeteket, mint, aminek most is ki van téve.
Másrészt meg amúgy is tudja, hogy nekem felesleges hazudnia. Egy pillanat alatt átlátok mindenen és mindenkin, mint az üvegfalon és rajta is. Egyébként is ismertem már annyira, hogy a szemei állásából megmondjam mikor őszinte és mikor nem. Lehet nem én voltam a legérzelmesebb ember a földön, de mások érzéseiből elég jól tudtam olvasni, még ha a saját érzelmeimmel hadilábon is álltam, na meg a testbeszéd, azaz a nonverbális kommunikáció is a segítségemre volt. Killian amúgy is könnyű terep volt, én pszichopatákon edződtem, ami sokkal nehezebb feladat volt és alkalomadtán néha még ma is beléjük törik a bicskám, hiszen ők a tökéletes kaméleonok és színészek, míg Killian egy sima kis mezei mimóza volt.
Nem sokat kellett várnom a válaszra, bár nem azonnal mondta ki, ami érthető volt. Bailey eltűnt. Természetesen nem okolhattam őt, hiszen, ha belőlem indulunk ki és az én emberi kapcsolataimból én is elég sokszor veszek össze emberekkel, Bailey pedig amúgy is érzékeny. Killian sem végtelen türelmű, bár azért érdekelt min vesztek össze, ami miatt idáig fajultak az események. Talán... talán rólam volt szó? Végtére is egészen addig gondtalanul éltünk, amíg meg nem romlott a kapcsolatom Killiannel és odáig fajult, hogy már a szétköltözés határán álltunk.
Ha az történt, amire én gondolok, akkor nem is kell itt nyom lekövetés, csak józan ész és gondolkodás, ami úgy tűnik Killiannek nincs meg, pedig elvileg ő profilozó. Persze nem kizárt, hogy én is pofára esek most, de bíztam a megérzéseimben. Eddig még nem csalt meg. Igazából két elképzelésem is volt, az első, hogy az én régi otthonomba ment, amit még mindig nem adtam el, bár fontolgatom, hiszen érthető okokból oda nem szeretnék visszaköltözni. Amennyiben Bailey a családunk széthullásától fél, pontosabban attól, hogy elveszít engem, mert nagyon ragaszkodik hozzám, akkor valami velem kapcsolatosat fog keresni, olyan helyre menekül, ahol engem maga körül érezhet, de Killiant távolinak érezheti, mert rá meg van haragudva. Annyira már ismertem én is a lányt, hogy ismeretlen helyekre nem szívesen jár nélkülünk, tehát kizártnak tartom, hogy egy régi romos házban szállt meg ideiglenesen, vagy csak úgy céltalanul járja a várost. Főleg, mivel itt az én elvesztésem a fő problémája, így olyan helyet fog keresni, ami az enyém, ami velem kapcsolatos, ahol engem ott érezhet magával, de nincsenek mások rajta kívül és az aurámon kívül. Az irodámban nincs, tehát nem a rendőrségre ment, hisz onnan jövök. Kizárásos alapon a régi lakásomon lesz a menekülő helye.
Amennyiben nem így lesz, akkor bizonyára a pszichiátriára ment, hogy beszéljen Josephel, akit felelősnek érez mindezért. Minden bizonnyal úgy érezheti Joseph felelős azért, amiért a családunk széthullik, hiszen ő támadta meg Killiant és én is miatta kerültem ebbe a helyzetbe. De remélem az A-verzió lesz a helyes és a lakásomon találjuk őt.
- Gyere. Van egy biztos tippem - intettem, majd átkaroltam a derekát. - Támaszkodj rám. Teszünk egy látogatást a lakásomon - indultam el vele, közben az ápolókra néztem. - Majd otthon ápolom, a zárójelentésért pedig bejövök később - mondtam és felmutattam a jelvényem is. Akkor talán nem kötekednek annyit.
Jogos lehet a kérdés, hogy ideges voltam-e. Nem. Aggódni aggódtam, de addig nem idegeskedtem és addig nem tudott eluralkodni rajtam a pánik sem, amíg meg nem bizonyosodtam róla, hogy a megérzéseim megcsaltak. Ha sem otthon, sem a pszichiátrián nem találjuk Baileyt, akkor már lesz okom nekem is pánikolni. Talán.

   

- Killian story -

Borzalma apának érzem magam, s nem csak azért, mert képtelen vagyok teljesíteni a lányom kérését, hanem, mert hiába óvtam mindentől, vigyáztam rá, beszéltem vele és adtam át minden tudásom, hiába hittem, hogy ismerem minden kis gondolatát, egyszerűen semmi nem jut az eszembe, miféle helyre menekülhetett. Sosem volt egy csatangoló, nem igazán járt el barátokkal, akiket különben is jobbára online ismert. Velünk szeretett lenni. Nem ábrándozott nagy világkörüli utakról sem, ahogy erdőkben táborozásokra sem. Nélkülünk félt is volna. Taszították a bárok, kocsmák és a klubbok. Még is hová mehetett?! Fájt a fejem, és nem csak a lehetséges agyrázkódás miatt, hanem, mert úgy éreztem most húzták ki alólam teljesen a talajt és én képtelen vagyok lábra állni. Borzasztó rettegni és aggódni a szeretteinkért. Emiatt féltem Horatiot is. Siettségemben, ahogy utat ad, meg sem érzem, hogy hátulról valaki megragadja az inggallérom. Csak akkor pislogok sűrűeket, mikor meg is ránt és a falnak koccanok, amire halkan szisszenek is. Először nem akartam elárulni, bár tudtam, hogy egy könnyen lerázni sem fogom. Aztán rájöttem, hogy Bailey ugyanúgy az ő lánya is, és joga volna tudni. El is akartam mondani, csak nehéz volt megfogalmazni, hiszen annál többel én sem szolgálhatok, hogy eltűnt. Az okáról pedig kellemetlen volna beszélni. Ráadásul ő sem segít, ahogy közli velem a száraz tényeket. Nem kertel, és nem tudhatja, hogy Bai már elmondta, talán ezért is esik olyan rosszul. Arról nem is beszélve, hogy én a lelkem mélyén még nem zártam le a kapcsolatunk, ő viszont már is beletörődött. Próbálhattam volna nevetséges hazugságokba bonyolódni, hogy hát nem is a félelem a lényeg, meg különben sem utálom, csak így jönnek ki a napok, de lássuk be, bárki átlátna a dolgon.
- B-bailey eltűnt. - feleltem végül, bár nehéz volt. Aztán csak hamar arra is rájöttem, hogy magyarázkodnom kell, mielőtt esetleg azt hinné - bár ez így sem kizárható - hogy elrabolták vagy ilyesmi. - Összevesztünk, és kiszökött az ablakán... Nem érem el, és gőzöm sincs, hogy tudnék a nyomára bukkanni... Nem értek a nyom lekövetéshez. - vallottam be egy lemondó sóhaj kíséretében. Egy nap alatt elbuktam az apaságot és a párkapcsolatomat is.
- Segítened kell... - pillantottam fel szemeibe, nagyjából úgy, ahogy Rexie, miután bűnbánóan bámult ránk, hogy lepisilte a kanapét, amikor dörgött az ég. Nem várom el, hogy a későbbiekben is elviseljen minket, de ennyit még igazán megtehetne.

öltözék: x zene: Without You helyszín: Hospital

   Mikor a kórházba értem, kaptam némi felvilágosítást arról, hogy mi történt Killiannel. Autóbaleset. Nem tudták a pontos körülményeket, de tudtam, Killian elég jó sofőr. Kétballábas alak, de jó sofőr, hisz ha vele voltam is mindig ő vezetett, soha nem volt semmi, szóval biztosan oka volt annak, hogy fának hajtott. Egyedül volt, szóval biztos az útra figyelt, jó eséllyel az ott élő szarvasok egyike ugorhatott a kocsi elé és pont peche lett, mikor félre kormányzott.
Szerencsére elég könnyen sérült, nem volt komolyabb törése sem, amit be is bizonyított, mikor a nővérrel hadakozott és útnak eredt, hogy ő megy. Ki tudja hová. A nővér és én is csak néztünk. Szemeimmel jeleztem a nővérnek, hogy hagyja. Kíváncsi voltam mit tervez. Az ápolókat is leintettem Killian mögött állva, hogy hagyják menni.
Láttam a szemein, hogy valami nagyon komoly dolog játszódhat le benne. Tudtam, ha nem így lenne, akkor nem nézne így és nem küzdene annyira, hogy el akar menni, hanem hagyná, hogy az orvosok foglalkozzanak vele. Lehet hozzám nem vágna jó képet, de váltana velem pár mondatot, viszont most a szokottnál is jobban levegőnek néz engem. Valami súlyos dolog történhetett, valami megrázó.
Utána léptem, hogy beérjem, ami nem volt nehéz, tekintve, hogy sérült volt. Elkaptam az inggallérját, meghúztam és a falnak nyomtam Killiant.
- Elárulnád nekem, hogy mi folyik itt? - kérdeztem kíváncsi hangon, de rezzenéstelen ábrázattal. Félre értés ne essék, nem mondom, hogy nem sajnáltam, vagy aggódtam, de nem volt olyan rossz a helyzet, hogy remegő ajkakkal kelljen beszélnem. Ő a helyzethez képest jól volt, a kocsija pótolható, ellenben a megromlott viszonyunk, az, hogy levegőnek néz, balesete volt és nem tudok semmiről az már másabb volt. Jogomban állt felvilágosítást kérni tőle. Jogom volt tudni hová siet ennyire. Mi történt?
- Az egy dolog, hogy nem vagy rám kíváncsi, de tudni akarom, hogy mi történt. Aztán ha lepattintasz, akkor pattints, már beletörődtem, hogy köztünk vége és el is megyek, nem kell többé rettegned tőlem, de egy magyarázat jár, hogy miért hív hozzád engem a kórház késő este.

   

- Killian story -

Egy ideje már eléggé érződik, hogy valami nem oké. Pontosabban... mindannyian tudjuk mi a probléma, éppen csak egyikünk sem elég bátor, hogy beszélni kezdjen róla. Pedig én is ezt tanítom tanítványaimnak, még is pokoli nehéz ez. Nem azért kerülöm Horatiot, mert nem hiszek benne, hogy Joseph a bűnös, de Cadet ő ölte meg. S mi több, kivégezte, amit pedig utána tett. Ez nem önvédelem volt. Horatio nem volt önmaga, s ezt még ő is belátja valamilyen szinten. A probléma az, hogy mióta tisztázódtak a dolgok, mióta hazajött, rettegek annak gondolatától, hogy ez megismétlődik. Nem tudhatjuk pontosan mi zajlódott le ott akkor, de mi van, ha egy nap felkel és engem lő le? Vagy Bailey?! Mert azt képzeli, hogy Joseph vagy Cade az. Az intézetben amúgy is beszéltek róla, hogy sokszor beszélt magában, ami nem is volna meglepő az ő esetében, de érthetően és tisztán kivehető, hogy Cade-el vitatkozott. Azzal, akit lelőtt. Horatio nem önmagam. A mai napon viszont elértünk egy szintet Baileyvel, ami végül egészen új és kicsit sem jó irányt vett. Még mindig rá volt kapcsolódva Horatio laptopjára, még mindig hozzáfért a dolgaihoz és látta az előzményeit. Tulajdonképpen már korábban is, de csak ma jutott el odáig, hogy kihasználva azt, hogy kettesben vagyunk szólt róla. Bár a kapcsolatunk egy ideje megrekedt és nagyon úgy tűnt nem nagyon tesz egyikünk se azért, hogy jobb legyen, valahogy szíven ütött a tudat, hogy Horatio ezt látja elsődleges - s talán egyetlen - megoldásnak. Mintha az elmúlt hónapok, évek kicsit sem lettek volna számára fontosak, hogy esetleg küzdjön érte. Persze teljesen más személyiség, mint én, nem beszél az érzelmeiről és gondolatairól mindig, nem nyílik meg könnyen, viszont a kapcsolatunk kölcsönösen kell, hogy adjon és kapjon. Nem hozhatok meg mindig én minden nagy döntést. Mindenesetre Horatio költözése és egymásba ütköző véleményünk a borzasztóan makacs lányunkkal heves vitába torkollott. Én sem vagyok jó passzban, így nehéz is mások lelkét ápolgatni. A vita eldurvult, bár tettlegességig sosem fajult volna, viszont a magát túlzottan is érettnek gondoló lány úgy döntött, hogy "világgá megy". Azt hittem csak duzzogni fog a szobájában, idővel pedig megértő, hogy vannak dolgok, amiket nem irányíthat. Sőt... sokszor el kell fogadnunk, hogy még a saját életünket sem mi irányítjuk. De Bailey... tényleg elment. Én pedig őszintén szólva halálra voltam rémülve. Késő is volt, és eddig nem is volt rá jellemző, hogy annyira eljárkáljon otthonról, még nappal se, nem hogy este. Az ablakon át surrant ki, és hiába próbáltam elérni telefonon, nem ment. Bemérni sem tudtam, így kétségbeesésemben kocsiba ültem. Alapvetően pedig nem okoz gondot a vezetés, se a kicsit gyorsabb hajtás, de megállás nélkül csak azon kattogtam vajon merre mehetett, mit akarhat és mi lesz, ha belebotlik egy csapat részeges idiótába. Kiugrott elém valami eredi állat, én elkaptam a kormányt és neki csattantam egy fának. Hogy mi lett a kocsival... fogalmam sincs. A következő pillanatban a kórházban ébredtem. Lehetett bennem elég fájdalom csillapító, mert alig fájt bármim, viszont nehezebben mozogtam, kicsit zsibbadtam és bár szédültem is, még mindig csak azon kattogtam, hogy merre lehet Bailey. Már a telefonom sem volt nálam, talán itt kobozták el, de mindegy is volt...
Szóval egy 10 percnyi fekvés után, hogy összeszedjem kicsit magam, kikeltem az ágyból. Persze az infúzió egyből kiszakadt, s bár azt hamar megoldottam, addigra bejött egy nővér is, hogy visszasegítsen az ágyba. Eleinte készséges és kedves volt, de mikor rájött, hogy én távozni készülök, ő pedig a 150 centijével sokra nem megy, hogy visszatartson, már egészen erélyesen parancsolgatott vissza. Nem mintha megijedtem volna. Egy idő után pedig felhagytam a magyarázással, mert ő sem értett meg, illetve én is rájöttem, hogy tulajdonképpen semmim sincs itt, így legalább cipekednem nem kell, viszont gyalogolhatok mostantól. Hallottam, hogy sokszor kiabál ki ápolóknak, de gondoltam előbb lelépek, mint, hogy valaki megérkezzen. Tévedtem. Az ápoló gyorsabb volt. Legalább is azt hittem. Viszont ahogy megfordultam, Horatio állt az ajtóban. Beavathattam volna, de csak álltam ott és néztem rá. Arra gondoltam, mi értelme volna? Lehet ezzel is csak veszélybe sodornám Baileyt.
- Mennem kell... - szólaltam meg, s bár Horatiora néztem, leginkább a nővérnek szántam. Aztán így is tettem, ha csak Horatio vagy a közben megérkező ápoló nem próbált meg feltartani.

öltözék: x zene: Without You helyszín: Hospital

   - Már csak te hiányoztál - sóhajtottam, mikor meghallottam Cade ismerős hangját. Oda se kellett néznem, hogy tudjam ő az és valószínűleg azért jött, hogy kárörvendjen. A legrosszabb mindenben az volt, hogy nagyon jól tudtam, hogy van igazság alapja annak, amit mond. Valóban, megvolt a jó oldala annak is, hogy Joseph szabad lábon volt. Hiába volt a doki egy beteg állat, aki embereket ölt, illetve evett, nekem nagy segítség volt, amikor egy-egy alkalom elejéig leültem vele és megbeszéltem vele a gondjaimat. Valahogy... mindig úgy éreztem, mintha szeretne és fontos lennék neki. Még a pszichiátrián is néha ilyen érzéseim lettek volna, pedig tudom, hogy ez nem igaz, csak ki akart használni és manipulálni.
Cadenek abban is igaza volt, hogy simán leléphetnék. Gazdag voltam, sok pénzem volt, nem volt sok barátom, sőt, szinte nem is voltak, magas rangot pedig bárhol szerezhetnék újra. Nem kötött ide semmi Killianen kívül. Elmehetnék. Senki nem keresne, senkinek nem hiányoznék. Miért vagyok még mindig New Yorkban? Miért nem megyek el? Miért nem mentem el már régebben? Folytathatnám az életem máshol. Van nekem olyanom? Már abban sem voltam biztos, hogy élet az, amit élek. Volt életem, de tönkre ment. Ez már nem igazi élet. Ez már csak szolgálat. Ez nem élet, ez már csak munka.
Azt nem mondtam volna, hogy nem szeretem Killiant és Baileyt, mert az hazugság lett volna. De megromlott minden. Minden elromlott, semmi sem a régi. Természetesen ehhez én is hozzájárultam, amikor megöltem Cadet. Ha több önuralmam lett volna, ha nem hagyom magam az őrületbe kergetni, akkor ez most mind nem így alakult volna. De a múlton már nem lehet változtatni.
- Igen is a topon vagyok. Az intelligenciám és a nyomozói képességeim nem szenvedtek kárt. Lehet kicsit megzuhantam érzelmileg és mentálisan, de ez nem jelenti azt, hogy nem funkcionálok jól. Igen is jól funkcionálok, csak rendbe kell tennem a magánéletem.
Elfordítottam a kulcsot, betettem rükvercbe, kitolattam és kihajtottam az útra.
- Nem csalom meg Killiant. És nem keresem meg Josephet sem. Túl nagy ára lenne, hogy beszélgessek vele és nem akarom megadni neki annak a lehetőségét, hogy ismét a hatalmába kerítsen. Örülök neki, hogy le tudtam zárni az életemnek azt a szakaszát. Itt lenne a lehetősége, hogy újat kezdjek - szögeztem le ezt határozottan.
- Lusta? Nem. Én nem vagyok lusta. Ez nem rajtam múlik. Itt nekem nincs miért küzdenem, ebbe nekem nincs beleszólásom.
Mikor megérkeztem a kórházhoz leparkoltam és bementem. A recepciónál bejelentkeztem az okmányaimmal.
- Dr. Sinclair. A páromat, Dr. Killian Grimwaldot nemrég hozták be. Mentő hozta, baleset érte - mondtam, majd mikor útba igazított elindultam. Vagy egyenesen Killianhez mentem, vagy, ha ő nem volt magánál, akkor az orvosához mentem, hogy tőle kapjak némi felvilágosítást.

   

Cade sztori

Az ember úgy van teremtve, hogy minél nagyobb legyen a baj, annál tovább halogassa. S amikor már kellően szar a helyzet és változtatni nem lehet rajta, sírva könyörögné vissza az időt, hogy aztán ugyanúgy elbassza. Ezért jó, ha van egy társad, akire számíthatsz, aki melletted van jóban rosszban és aki nem csak tanácsot ad, de tudja éppen mire van szükséged. Mert olykor lehet csak egy kis idő kell, egy kis sírás a másik vállán.
A dokit olyan szépen lepattintotta, hogy szegény másodszorra már arra sem volt képes, hogy mellette vagy mögötte hagyja el az őrsöt, pedig odáig olyan sietős volt neki. Valamikor akkor távozhatott, mikor Horatio már a kocsiban idegeskedett.
- Na mi lesz? - pillantok rá az anyós ülésről. - Mész vagy maradsz? - kérdem kicsit kényelembe helyezve magam a világ össze türelmével amúgy, mert nekem aztán édes mindegy.
- Poén, de most, hogy így elnézlek... Jobban festettél, mikor még szabadlábon volt Brewster. Mekkora szívás, hogy pont a dokid került diliházba, és bár most tudnád csak igazán kiönteni a lelked neki, nem teheted... - mosolyodtam el a sors cudar pofánverésén.
- Nem tom mit fosol ennyit... Tök simán leléphetnél. Van elég pénzed, fognád magad és elhúznál jó messzire, hátra hagyva mindent és mindenkit. Elhelyezkednél máshol, és annyi. Az életed folytathatnád nélkülük. Ehelyett most itt gyötrődsz, mert félsz, hogy rosszul döntesz. Pedig már nem is szereted őket. A gyerek is csak púp a hátadon. Lehet, hogy épp haldoklik Killian, és mire odaérnél már csak a letakart testét nézegetheted. Nagyon gáz, amit művelsz... Ráadásul rohadtul nem vagy a toppon. Mi sem bizonyíthatná ezt jobban, mint én... - bökök magamra hüvelyk ujjammal. - Menj el inni, mint minden normális ember. Vagy keresd meg Romant egy búfelejtő dugásra. Biztos kapható rá... Vagy tudod mit? Látogasd meg Brewster tanácsért... - nevettem el magam. - Mond neki, hogy cserébe megölsz neki egy őrt... - kacagtam.
- Mekkora egy pancser vagy te... - mosolyogtam fejem csóválva.
- Naaagy kár a szép emlékekért... Dehát, aki lusta küzdeni, jobb, ha mielőbb feladja... - sóhajtom a kesztyűtartó nyitóját babrálva.

öltözék: - zene: Lone Wolf helyszín: NYPD

   A gondolatom beigazolódott, nem származott vallásos családból. Rákérdeztem, de sejtettem, hiszen Romanre nem voltak jellemzőek a mély keresztény gondolatok, neveltetések jellemzői. Bár talán Lazarusból kinéztem volna, hogy hívő legyen, de kiderült ő sem az és nem is hisz a természetfelettiben. Ez jó hír, mert nem váltott volna ki belőlem túlzott szimpátiát.
Igaz, a kezdeti szimpátia el is illan, amikor a magánéletemre terelődik a szó és egyből ki is zárom őt, amint azt érzem, hogy a magánéleti dolgaimmal akar foglalkozni, de hiába akarom őt kizárni, ezt megzavarja annak látványa, ahogy beszórja az iratokat mit sem törődve a rendszerezéssel.
- Ne, ne, már megint elrontotta, nem így kell - emeltem meg kezem is, hogy az akták felé nyúljak, de a telefon csörgése megakaszt félúton. A telefonomra pillantottam. Már a hívószámból láttam, hogy ez egy kórházi szám, bár akkor még csak sejtéseim voltak kik és miért kereshetnek, de egyik sem talált. Felvettem.
- Jó estét, itt Dr. Sinclair - szóltam bele illően, ám a hallottak megleptek. Nem az, hogy engem hívtak, hisz az nyilvánvaló volt, hogy ilyen esetekben engem keresnek, sokkal inkább az lepett meg, hogy mentő vitte be valami baleset miatt. - Baleset? - kérdeztem értetlenül, hiszen nehezen tudtam volna elképzelni, hogy mégis milyen baleset érhette. Azt pedig nem hinném, hogy balesetnek álcázott gyilkossági kísérlet, hiszen Joseph a gumiszobában volt, noha nem kizárt, hogy valakit ott is képes volt manipulálni, aki engedelmeskedett a parancsinak. Telefonban nem igazán tájékoztattak, aminek akár a jogszabály is lehetett az oka, de akár az is, hogy még folynak bizonyos vizsgálatok.
Aztán persze belegondoltam abba, hogy amúgy Killian milyen tesze-tosza kétballábas, akinek hamar elmegy a figyelme is és már is nem tűnt olyan elképzelhetetlennek, hogy valamit összehozzon. Remélem ezt Bailey nem "örökli" tőle...
- Értettem, amint tudok, bemegyek - feleltem higgadtan, majd kinyomtam és letettem. Ez egy látszólagos higgadtság volt, hiszen a valóság az volt, hogy egy elviselhető szintű szorongás volt bennem, amit igyekeztem nem figyelembe venni.
Nem tudtam be akarok-e menni Killianhez a kórházba, bár, mivel a telefonban azt mondtam be fogok menni, így vélhetően muszáj lesz valamikor bemennem és ha már ott vagyok, akkor fel is kell mérnem a kárt, hogy mi történt vele, kell-e ápolni otthon, gondozni és mennyi ideig lesz olyan állapotban, amilyenben most van, illetve lesz, ha már az orvosok végeztek vele.
Lazarus felé fordultam, majd intettem neki, hogy távozunk. Kikapcsoltam a laptopot, összeszedtem a cuccaim, kitereltem őt is és bezártam az irodát és az említett felé pillantottam.
- Legyen szép estéje - mondtam és távoztam. Kifelé menet még belefutottam az éjszakai diszpécserbe is.
- Nahát, maga még benn volt? - kérdezte meglepetten.
- A jelenlétem önmagáért beszél - léptem ki az ajtón senkinek nem köszönve, amire furcsán is néztek, hiszen nem volt jellemző rám, hogy az alapvető illemet ne adjam meg nekik. Sejtették, valami zűr van már megint.
A parkolóban a kék Opel Grandlandomhoz léptem, kinyitottam, beültem, betettem hátra a táskám, beültem előre a volán mögé, majd bedugtam a kulcsot a helyére, de még nem fordítottam el, hiszen nem döntöttem el mit akarok. Bemenjek most? Vagy menjek haza? Menjek el valahová? Mit csináljak? Nem akartam találkozni Killiannel, de a párjaként voltak kötelezettségeim, amiknek eleget kellene tennem még akkor is, ha a viszonyunk már nem olyan szép.

   

Shane sztori

Elmosolyodva, biccentve köszönöm a dicséretet a rögtönzött név kapcsán. Még is meglepődve hallgattam a történetet. Nem csak azért, mert hallhatóan igen nagy és széleskörű tudással rendelkezik - elvégre csak bedobtam egy nevet -, de a történet tartalma és a jelenlegi életem közti párhuzam is meglepően... ijesztő volt? Bár azért bízom benne, hogy ezúttal se Rowant, se engem nem ölnek meg. Még egyszer nem.
- Nem, nálunk sem volt jellemző, de a történet valóban érdekes. - felelem, majd még hozzátéve fejem is megcsóválom. - Én sem hiszek benne. - mosolygom füllentve egy aprót, mert, ami azt illeti, most én sem volnék itt. Gondoltam ezen a ponton nem baj, ha beszélek egy kicsit magunkról, pontosabban a hamis családi kötelékről. Sokat hazudnom nem kell, mert bár valójában még csak genetikailag sincs egymáshoz közünk, nekem is volt alkalmam megismerni Romant. Nem azt mondom, hogy a világ könnyebb s jobb volna nélküle, de, tény és való, hogy volna min javítani. Mint mindenki másnak is persze... Meglátásait hallgatva nem csak arra jövök rá, hogy valóban elég sok időt eltölthettek az őrsön Hemlockkal, s hogy ért egy kicsit a pszichológiához, az is kiderült, hogy míg ő is látja Roman nárcisztikus jegyeit, ő is ugyanezektől "szenved". Aztán a beszélgetések alatt valami megváltozik általa. Minden bizonnyal én mondhattam valami számára negatívat, de onnantól szinte becsapja előttem az ajtót, mint sem, hogy beinvitáljon további ismeretségre. Ez kissé zavarba hoz, és belátom, kicsit berozsdásodtam az utóbbi időben, de mégha nem is szívesen beszél egy idegennek a magánéletéről, láthatóan friss sebet értem, ami jelenleg is bántja annyira, hogy még akár hosszabb távon kárt is okozzon benne. Már pedig egy ilyen munkahelyen egy kellemetlen gondolat is épp elég veszélyes. Már a szemkontaktust sem keresi velem, ami azt jelenti, hogy teljesen elzárkózik. Ilyen esetben két féle ember van. Az, aki továbbra is titkon a kezét nyújtja segélykiáltások közepette, csak fél hangosan kimondani. És van az, akit csak bosszantana az erőltetett kérdezősködés. Mindenesetre egy bocsánatkérésbe még egyikünk sem hal bele.
- Rendben, nos... elnézést. - felelem halkabban, kerülve, hogy akár a mostani munkájában megzavarjam. Családi ügy lesz. Gyűrű nincs az ujján, tehát nem házas. Talán friss kapcsolat első bonyodalma, esetleg egy hosszabb véget érte. Nem is tartanám fel, ahogy ő sem kíván engem, és bár megkockáztatom, hogy ismételten előjön belőle az OCD, túl sok idő volna szép sorjába rendezni a dolgokat, pláne egyedül, így nemes egyszerűséggel visszarakom az aktákat, ahogy előzőleg beleszórtam és magamhoz veszem a dobozt. Igazából már köszönök el, s ha kell visszautasítom újból felajánlott segítségét, mikor megszólal a telefonja.
A kórházból hívják, mint egyedüli hozzátartozó jelöltet, akit hívhatnak. Killiant baleset érte.

öltözék: x zene: Lone Wolf helyszín: NYPD

   Nevét hamar megjegyeztem, elraktároztam. Lazarus. Ez sem mindennapi, hétköznapi név és meglehetősen szép jelentése van.
- Igazán nagyszerű nevet kapott. Csak nem keresztény családból származik? - kérdeztem. - A nevének jelentése: "Isten valóban segít, halálból is életre hoz". Tudja, volt egy fejezet János evangéliumában, amiben arról írt, hogy Lázár súlyos beteg lett. Mária és Márta ezt megüzente Jézusnak, aki nem segített rajta. Sőt, megvárta, míg Lázár meghal és csak ezután, a halála negyedik napján érkezett meg Betániába. Senki sem értette, Jézus miért hagyta meghalni, egészen addig, amíg meg nem látogatta a sírt. Felnyitotta, majd életre keltette Lázárt. Persze ezután a nagytanács végleg úgy döntött, hogy Jézusnak meg kell halnia. Megölték Jézust is és Lázárt is.
Ezt a történetet most csak azért meséltem el, hogy ön is tisztában legyen azzal, hogy a neve milyen jelentéssel és múlttal bír. Bár én nem vagyok hívő és nem is leszek, ahogy abban sem hiszek, hogy a halottakat fel lehet támasztani, de attól még szép és érdekes dolog - mondtam és megejtettem egy visszafogott mosolyt is.
Ezután a kis bibliai kitérő után hagytam megnyílni és érdeklődve hallgatni, hogy ki is ő és mit árul el a Hemlock életről.
- Nem az akármit is. Ez egy nagyon zavaros kifejezés. Feltételezem az önbecsülését félti és jogosan. Volt szerencsém a testvéréhez. Nyilvánvalóan ő is tisztában van azzal, hol helyezkedik el a társadalomban és az intelligencia sorban. A nárcisztikusoknak igen alacsony az önbecsülésük és mélyen szántó szégyenérzetük van, amit leplezni szeretnének. Éppen ezért is félnek mindenkitől, aki jobb és okosabb náluk. Utálják őket, hiszen jobbak és többre viszik, többet érnek és másoknak is többet számítanak, mint ők.
Irigység, féltékenység és szégyen. Ez az, ami egy nárcisztikusnál dominál. Roman minden bizonnyal emiatt érezhet ön, vagy önök felé úgy, ahogy. Nehezen viselheti a maga árnyékát, mert okosabb, jobb, többre vitte, többet ér. Ezt pedig nem tudja helyén kezelni. Egyedi esetnek viszont nem nevezném, sok olyan van, mint ő.
Szóval pszichiáter, innen a doktori cím. Máris szimpatikusabb, mint Roman, bár valahogy a pszichiáter szó most nem hoz lázba. Épp elég élményem volt velük. Bár visszafogottnak, szolidnak, intelligensnek és kulturáltnak, kis szerénynek mutatja magát, Joseph is hasonlóan kezdte és mi lett belőle? Jobb, ha óvatos leszek és kis távolságot tartok.
Idő közben szabaddá tettem neki az íróasztal egy kis szegletét, hogy ott tudjon tevékenykedni, szabad szék is volt, közben kapott tőlem némi bókot is. Megérdemli, hiszen a munkában láthatóan oda teszi magát, bár arra nem voltam felkészülve, hogy visszaforgassa a szavaimat.
- Nem... - válaszoltam neki. Ez részben igaz is volt, részben viszont hazugság. Killian biztosan nem várt haza, hiszen nélkülem boldogabb volt és biztonságban is érezte magát, hogy nem voltam vele. Bizonyára most kiegyensúlyozott. Ellenben Bailey lehet, hogy várt engem. De persze ki tudja? Lehet, míg nem vagyok otthon Killian tele beszéli a fejét minden hülyeséggel, ami nem is igaz. Talán ő sem vár haza, csak egy színjátszás játszik nekem, csak még nem vettem észre. Elvégre sokkal jobb színész, mint Killian.
- Rendezze az iratait és menjen tovább. Nem akarom feltartani - mondtam és elfordultam a laptop felé. Nem füllött a fogam hozzá, hogy a magánéletemről beszéljek vele. Akkor inkább rendezze gyorsan rendbe az iratokat a mappákban, ha már kétballábas volt, aztán lépjen tovább.
Lehet kicsit hirtelen adtam ki az útját, de azt gondolom nem vele kéne megbeszélnem a családi dolgaim. Egyáltalán miért kérdez ilyeneket???

   

Shane sztori

Semmi sem történik ok nélkül, s bár nem hiszek a sorsban, néha még is azt érzem, hogy okkal bök elém mutatóujjával vagy figyelmeztet óvatlanságra. Ha gond nélkül csempészem ki az iratokat is lett volna bűntudatom, noha tudom, ezeket a tetején lévő centiméteres port látva senki nem fogja hiányolni. De idővel néha arra is rájövök, hogy nem is mindig én vagyok a központban, ami a problémákat illeti. Néha csak így látom meg, ha valakinek szüksége van egy kis támogatásra vagy beszélgetésre. A sietős pakolászásban, ahogy szórtam vissza az aktákat a dobozba, finoman mellkasomat simogatva, mert azért megéreztem a padlóval való találkozást, fel sem tűnt, hogy közben a mellettem lévő irodában motoszkál valaki. S mi több, még ajtót is nyitott az a valaki. Nem mondom a szívem is kihagyott egy ütemet, lévén, hogy a lebukás szélén álltam, ráadásul egy rendőrségen. Nem kezdtem el rohanni vagy ilyesmi, annyi hidegvérem van, hogy hellyel-közzel megpróbáljak nem rémüldözni, de azért ideges voltam. Legalábbis azon röpke pillanatig, míg rám nem köszönt és készségesen nem segített összeszedni a holmit. Utána sem nyugodtam meg teljesen, de ez már jelentheti, hogy nem szándékozik egyből bilincsbe verni. Azt hiszem az mindkettőnk számára okozna némi kellemetlenséget.
- Üdv. - köszönök viszont, gondolván, hogy segítségével gyorsan összekaparom a dolgokat és már megyek is. De a legkülönösebb módon talált rá okot, hogy ebbe megakadályozzon. Az már a második mondatából leszűrődik - egykori orvosként képtelenség nem észrevenni - hogy erőteljes OCD-je van, ráadásul kezeletlen, ami nem túl jó. Se neki, se másnak. Megakadok a mozdulatban, ahogy leint, majd később be invitál irodájába, hogy ott rendezzük meg az iratokat. Ha nemet mondok, rossznéven veheti, bár lehet elengedné füle mellett nemleges válaszom és tenné tovább a dolgát... mármint, amit itt elkezdett velem. Így hát maradtam. S közben már is lekezdtek forogni kerekeim. Többek között, hogy miként szabaduljak el tőle, anélkül, hogy gyanús lennék, másrészt, hogy vajon miért dolgozik itt akárki ilyenkor, ha haza is mehetne és pihenhetne is. Én is sokat túlóráztam, de elég időt töltöttem a pihenéssel is. Sőt, annak idején, külön még Braxton idő is volt, amit kifejezetten csak neki szántam. Igaz, leginkább amiatt, hogy ne akarjon kárt tenni másokban és ne is zavarjanak meg, hogy én is jobban megismerhessem.
Belépésemkor irodájában újabb megerősítést nyer felvetésem a fertőtlenítőt látván és még egy az iroda asztalára pillantva, melyre engedély nélkül nem is merném lepakolni a holmit. Egyik kezem viszont felszabadítom, hogy egy kissé zavart, de mosolygós tekintettel fogadja kezdeményezését, amire felelnék is, de jobb híján arra sincs eleinte nagy szükség. Sőt, néha jobb hallgatni kicsit, hogy a másik hintsen el akaratlan némi segítséget, ha eléggé kényelmetlenül kezdődik a megismerkedés. Ahogy számítani lehetett rá Roman rokonának hisz, így jobb, ha nem keresek magamnak másik vezetéknevet. Ráadásul ki más nyúlhatna ezekhez a holmikhoz, ha nem egy itt dolgozó. Ezt pedig szépen el is árulja. Olyan lelkikönnyedséggel adja át nekem ezeket a szüksége sinformáció morzsákat, hogy nem is nagyon kell erőlködnöm. Maximum új keresztnév után kell néznem röpke pillanatok alatt. Ő pedig doktor, felügyelő és ráadásul gyilkossági. Nem árt az óvatosság. Nagyjából olyan, mintha Caleel találkoznék, csak feltételezhetően az előttem lévő szőke fickó nem sorozatgyilkos. Bár manapság már ezt sem igazán tudni... A végére már zavarba sem jövök, ahogy Cale ügyeinek megoldásáról beszél, vagy arról, hogy új embernek feltételez. Igazából egészen "otthonosan" mozgok ezekben a dolgokban, hisz régebben valóban itt dolgoztam.
- Dr. Lazarus Hemlock. - mutatkozom be nem sokkal az után, hogy elengedjük egymás kezét és elhint egy-két lehetőséget.
- Igen, nos, eléggé... khm... szóval különbözünk, és ő van olyan nárcisztikus, hogy ne is tegyen említést senki másról a családban, akit mondjuk jobbnak fél, vagy féltheti tőle... az... akármit is. Roman egy elég... egyedi eset, tudja... - mosolyodom el zavarban, mintha csak a kisöcsémről beszélnék. Pedig sosem volt. Ám azontúl, hogy kaptam némi bókot, egy kis "körbevezetést" elképzeléseiben, magáról is árult el dolgokat. Nem rég helyezték vissza. Az általában nyomós okot jelent. Bár maga az áthelyezés többfélét is jelenthet. Emiatt nem is találgatok.
- Mondhatni gyakorlott vagyok eme témában, értek a meg nem értett elmékhez. De azért szeretek alapos munkát végezni. - felelem. - Csak "átutazóban" vagyok itt, mint pszichiáter, de hamarosan elutazom. Viszont ezekre szükségem van egy új projekthez.
S ez még csak nem is hazugság, ráadásul ténylegesen ki van számolva az időm. Nem akarom, hogy feltartsanak, akár Cale.
- Igen, nem árt néha egy kis plusz időt beáldozni. - értek egyet, hisz jó magam sem tennék másként. - De azért a pihenés is fontos. Legfőképpen, ha az embernek családja van. Tudni kell átértékelni a dolgokat. - teszem hozzá, noha se gyűrűt nem látok ujjain, se képet az esetleges családról. Viszont már bőven abban a korban van, ahol elvileg illő volna legalább egy pár és talán egy gyerkőc. Már ha nem olyan, mint anno én voltam. Közben ha szabadít fel helyet és megengedi, leteszem a dobozt az íróasztalára, hogy mielőbb túl legyünk a megoldandó jelenlegi problémán.
- Magát nem várja odahaza senki? - kíváncsiskodom, mert lássuk be, valóban elég különös dolog ilyenkor másba botlani. Ráadásul sanda gyanúm szerint nem pusztán önszorgalomból tölti idebent idejét. Mondhatni szimatom van rá, ha valaki maga alatt van.

öltözék: x zene: Lone Wolf helyszín: NYPD

   Azt hittem viszonylag nyugodt és békés estém lesz, de úgy tűnt valami, vagy valaki nem szeretné. Igazából nem is arról volt szó, hogy nem nyugodt, mert nyugodt volt, de eseménytelenebb estére számítottam. Egy ideig úgy tűnt nem lesz semmi, aztán mégis hallottam egy puffanást a folyosóról.
Már kigyűjtöttem magamnak pár lehetséges lakhatást, amikor valaki megzavarta a folyosó békés csendjét. Valaki elesett és még valami is földet ért, ami nála volt. Elsőre nem tudtam elképzelni ki és mi lehetett az és úgy voltam vele nem is feltétlen az én dolgom, de volt bennem némi kíváncsiság, hiszen mégis csak este volt és rajtam kívül nem sokan szoktak mások is itt éjszakázni. Ráadásul benne volt a pakliba, hogy valaki rosszul lett, akkor pedig minden perc számít, attól függően mi lehet az illetővel. Felkeltem hát és ajtót nyitottam.
Elsőre nem esett le, hogy ki az illető, csak annyit láttam, hogy valami öltönyös alak szedi össze az iratokat, ám aztán ismerős vonások is kibontakoztak előttem, ám valami nem stimmelt. Elsőre azt mondtam volna Roman az, de más volt. Ennek a valakinek hosszabb volt a haja, formásabb az arca, öltönyben volt és mintha az izomzata is másabb lett volna. Ez nagyon fura volt, hiszen elvileg ilyen hamar senki sem tud így megváltozni. Ha csak apróságok is, de akkor sem mondhattam volna azt, hogy Ő Roman.
- Jó estét, uram - köszöntem az ismerősnek tűnő ismeretlenre, majd odaléptem és segítettem neki összeszedni az iratokat, amikről nem néztem meg, hogy mik azok, csak az oldalak számát. Oda is szóltam az illetőnek, hogy nem jó, mert láthatóan ő csak azon volt, hogy minél hamarabb összeszedje a lapokat. - Ne, nem jó, ne így csinálja - intettem le kényszeredetten. - Összekeveri az oldalszámokat és a nyomtatványokat. Ne kapkodjon. Kérem, nézze is meg őket. Szedje össze sorba, figyelve az oldalszámokra és az ügyszámra is - mondtam és ezen a ponton néztem meg pontosan miről is szólnak az iratok.
- Jöjjön be az irodámba és rakjuk össze tisztességesen az iratokat - intettem neki a szépen rendezett, ragyogóan tiszta irodám felé, majd fel is szedtünk mindent a földről. Odaadtam neki a lapokat és miután bementünk az irodámba felkapcsoltam a villanyt és becsuktam az ajtót. A falra szerelt fertőtlenítő adagoló alá tettem a kezem, hogy a gép fújjon rá. Mégis csak a földről szedtem fel a lapokat.
- Dr. Horatio Sinclair felügyelő, gyilkossági osztály - mutatkoztam be és kezet nyújtottam annak a valakinek, aki kísértetiesen hasonlított Romanre. - Gondolom Mr. Hemlcok ikertestvére - vontam le a logikusnak tűnő következtetést. Végtére is mi más lehetne az igazság? - Meglep, hogy van egy ennyire jól szituált testvére. De furcsa módon sosem beszélt róla nekem. Gondolom új még itt nálunk, mert nem láttam még itt eddig. Igaz, nemrég helyeztek csak vissza a rendőrségre. Meglep, hogy a Braxton-ügyön dolgozik. Sok sikert hozzá, nagy fába vágta a fejszéjét. Az a férfi nem kispályás. Nem lesz könnyű dolga, ahogy az eddigi nyomozóknak sem. De talán önnek sikerülhet - szóltam, majd visszaültem a laptopom mögé.
- Azt hittem csak én szeretek túlórázni. Kedvelem azokat, akik áldoznak a munkának a szabadidejükből is. Ez mutatja az elhivatottságot.

   

Shane sztori

Nem szokásom törvényt szegni, sőt távol álljon tőlem, hogy olyasmit tegyek, amivel kárt okozhatnék másokban. Ezúttal viszont egészen másként illegális, amit cselekszem. Roman lábadozása miatt mostanában még nem jön dolgozni, de megkérdeztem, s jóvá hagyta, hogy az ő "személyében" eljöhessek a rendőrségre és elvigyem, amire szükségem van. Persze nem nappal a világosban, amikor a legtöbben állnák utam és kérdezősködnének vagy gyanakodnának. Nem akarok bajt okozni, és lehetőleg teljesen észrevétlen maradnék, amíg lehet, főleg Nate miatt, s mert, az emberek még mindig úgy tudják, hogy halott vagyok. Hemlock ugyan viccelődött vele, hogyha maradnék, mondjam, hogy az ikertestvére vagyok, és nem mondom, hogy gyűlölöm vagy gyűlölnék a rokonságában tartozni, deee... hát azért azt mégse szeretnék. Mindegy. Kerülve a bajt, jó későn érkeztem. Már a portást sem igazán érdekelte, hogy ki jár bent, vagy, hogy miért van Roman öltönyben. Nem kellett igazolnom magam, mégis úgy köszönt, mintha ő volnék. Nem csodálom, mivel fel sem nézett a motoros magazinjából.
Sürgős lett volna, amiért idejöttem, mivel mielőbb távozni szerettem volna. Nem csak a rendőrségről, de az országból is. Persze nem egyedül, de Cale figyelmeztetése ellenére nem tudok várni. Nem is akarok. Jobb is, ha addigra felszívódom. Nem hiszem, hogy keresni fog. Eddig se tette. Ráadásul azt hiszem egy időre megtalálta a számításait. A lényeg, hogy így lesz a legjobb. Neki is, nem csak nekem. Most viszont mielőbb megkellett szereznem egy nagy doboznyi aktát, iratokat és mappákat. Tulajdonképpen nagy részük az én munkám - mármint, mikor még "éltem" -, de így már aligha adnák oda akárkinek. Pláne nem Romannak. Az akták egytől egyig Caleről szóltak. Az ügyeiről, a múltjáról, mindenről, amit eddig tudni lehetett róla. Szükségem volt hozzá az új projektemhez, aminek ő most csak ilyen formában lesz része. De hasznos része.
Így sem volt könnyű dolgom, mert ugyan rendőrként Romannak sok mindenhez van hozzáférése, a nyomozói dolgokhoz éppenséggel nincsen, így szánom-bánom, és egy ideig még biztosan bűntudatom lesz miatta, de kénytelen voltam kölcsön venni Roman szeretőjének pót kulcsát az aktatárhoz, s igen, ahhoz pedig fel kellett törnöm - de a lehető legkíméletesebb módon - az irodáját. Azzal még nem is volt gond, csak az arra járkálókra kellett figyelnem, akikből amúgy sem volt sok, s az is jobbára fáradtan vagy elnyűtten járta a folyosókat, mielőbb letudva munkaidejét, de mikor már az akták után kutakodtam, s hallottam a lassan teljesen kiürülő épület tán utolsó ajtó csukódását, még nem számítottam rá, hogy akad még itt éjjeli bagoly a portáson és rajtam kívül is.
Szerencsére az akták helyét kellett csak megkeresnem, mert mind egy helyen volt, ám mivel lezáratlan, de mai napig érintetlen ügyről volt szó, eltelt egy kis időbe, míg rábukkantam. Idő közben még arra is rájöttem, hogy az itteni nyomozók zöme lusta dolgozni, mert névre szólóan legtöbbjüknek csak inaktív, álló és lezáratlan ügyeik vannak. Nem olvastam beléjük, de nem hiszem, hogy 10-ből 10 eset olyan végtelenül bonyolult volna. Ah... de most nem ezért vagyok itt. Szóval kicsit leporoltam a papír dobozt, aminek még súlya is volt, majd lehetőleg néma csendben elindultam kifelé. Macerás volt így közlekedni, főleg csendben, ajtót csukni, meg még zárni is, de úgy tűnt, aligha zavarok fel vele valakit, hisz az épület üres s majdhogy nem sötét. Jobb híján csak a mellőzhetetlen helyeken égett a villany. Így az egyetlen még éber nyomozónk irodájának fényére fel sem figyeltem.
Jól van, ezzel meg volnánk... Már csak ki kell csempésznem és mehetek is... Ahogy haladtam a folyosón, azon agyaltam, mit mondjak a portásnak, ha netán szemet szúrnék neki. Őszintén szólva elég könnyen lefagyok mostanság, de nem akartam bajba keveredni, mert azzal többünknek is keresztbe tennék. Ám ahogy ezen morfondíroztam, s közben sétáltam, megbotlottam az egyik szőnyegben és bár én csak szimplán hasra estem, hála égnek nem össze zúzva magam, a doboz is kiesett a kezemből, hangosan puffanva fordult oldalára és hullott kibelőle jó párértékes anyag.
- A fene vinné el... - morogtam halkan. Esküszöm, mintha még a lapokat is átitatná Braxton borzasztó viselkedése... Egyből az jutott eszembe az akták összeszedésekor, hogy az ágyon sem bírt nyugton maradni, hogy összevarrjam. Most is csak a baj van vele.

öltözék: x zene: Lone Wolf helyszín: NYPD

   Azt hittem, ha elfogjuk Josephet, sokkal szebb és boldogabb életünk lesz, mint volt. Tévedtem. Josephet elzárták, én visszakaptam a munkám, Killian felépült, Bailey velünk volt, de a boldogságnak nyoma sem volt. Killian próbálta elrejteni az érzéseit, de nem tudta. Sose tudta. Lehet, hogy nem voltam képes túl sok érzelmet érezni és mutatni, de néha talán Killian is elfelejti, vagy nem is tudja, hogy látni és értelmezni viszont képes vagyok. Lehet ritkán érzek boldogságot, szomorúságot, haragot, stb, de az, hogy inkább hasonlítottam androidra, mint érző emberre, az nem jelentette azt, hogy a saját érzelmi sivárságom ellenére nem látom mások érzelmeit. Pedig igen. Tisztában voltam az érzéseivel. Az egy dolog, hogy úgy tettem, mintha nem. Nem tettem szóvá, nem beszéltem róla, de éreztem, hogy elfordult tőlem. Talán nem hisz az ártatlanságomban? Ez rosszul esett. Miért nem? Miért fél tőlem? Hisz bebizonyosodott, hogy Joseph a tettes. Az igazsághoz hozzá tartozott, hogy tudtam jól, a rendőrségen is voltak, akik nem hittek ebben. A vezetőség és sok kolléga mellettem állt, de voltak, akik nem. Nem adtak hangot neki, mert tudták, nincs értelme, de én tudtam mit beszéltek a hátam mögött. Vissza jutott a fülembe.
Mélységesen bántott, hogy Killian így állt hozzám. Sajnos továbbra sem voltam túlságosan megértő. Nem bírtam elfogadni, hogy Killian inkább Joseph ártatlanságában hisz, mint az enyémben. Hogy fél tőlem és kinéz a közös otthonunkból, hogy elhidegült tőlem.  Lehet érzelmi empátiám nem sok volt, de a kognitív empátiám fejlett volt, így minden jelet érzékeltem.
De kompenzáltam és visszatértem a régi életemhez. Ismét a munkámnak szenteltem az életem. Sokat dolgoztam, túlóráztam, bevállaltam esti műszakot, ha pedig már nem volt maradásom, akkor eljártam esténként és csak későn mentem haza, mintha dolgoztam volna. Nem kell tudniuk otthon, hogy nem így van. Csak a kötelezőket voltam otthon, vagy, amennyit nagyon muszáj, ugyanis nem akartam egy olyan otthonban tartózkodni, ami nem otthon. Abban a házban már nem látnak szívesen. Killian nem.
De most van már egy új társam, Valentine képében, így igyekeztem az időmet vele tölteni, vagy Juliannel, sőt, még Romannel is szívesebben voltam, mint otthon. Arra is volt már példa, hogy ingatlan árakat nézegettem az irodai gépemen, ugyanis néha fontolóra vettem, hogy elköltözöm és magam mögött hagyom Killiant és Baileyt. Bár a kislányt sajnálnám, biztosan látogatnám, vagy titkon találkozgatnék vele.
Ismét visszaváltottam érzéketlen detektív-robot üzemmódba. Igyekeztem úgy tenni, mintha minden rendben lenne, hiszen senkinek semmi köze ahhoz, hogy ez nem így van. Még Killiannek sem, pedig ő tehet mindenről, csak épp nem akartam beszélni róla vele, vagy épp vitatkozni, hisz felesleges. Ő úgyis képzeleg most és engem lát a sátánnak.
Tekintve, hogy otthon sokkal boldogabb és nyugodtabb nélkülem az a férfi, aki elvileg mindennél jobban szeret engem és én vagyok élete legfontosabb kincse, nem siettem haza, hanem benn maradtam az irodában. Elhúztam a függönyöket, kulcsra zártam az ajtót, lekapcsoltam a lámpát, kikapcsoltam a mobilom és beültem a székembe. A telefont letettem a tollam és a karórám közé, pont szépen a sorba. Az asztal szélén sorakoztak rendezetten a személyes tárgyaim.
A sötét, belülről bezárt irodában egyedül a laptop monitorja és a kinti fények adtak némi világosságot, de nem is kellett ennél több. Hadd higgyék azt, hogy már rég elmentem.
Megnyitottam a zillow.com-ot, ahol elkezdtem nézni az ingatlan árakat a városban. Házak, lakások, albérletek, hogy hová tudnék elköltözni. Volt félre tett pénzem, amiből lehet futná rá, de az sem riasztott el, hogy esetleg hitelt vegyek fel, hiszen tudnám fizetni.
Miközben a számomra szimpatikus lakásokat nézegettem elfogott némi keserűség, hiszen én eddig boldog voltam vele, de most ez a boldogság és stabilitás egy pillanat alatt összeomlott, hála Josephnek. Többször is visszagondoltam már, hogy mit kellett volna másként csinálnom. Hinni Terrynek és nem elfordulni tőle? Hallgatni a megérzéseimre? Nem hagyni magam rábeszélni arra a csapatépítőre? Most már mindegy volt végül is, megtörtént a gond, nekem pedig lépnem kell. Killian már elfordult mellőlem, már nem szeret és nem is bízik meg bennem, nem is szereti, ha otthon vagyok, akkor miért akarnék vele maradni. Csak találnom kell valami lakhatást, hogy elmondjam neki, vége és tovább állok. Ő is meg fog könnyebbülni és nekem sem kell olyan otthonba haza menni, ami számomra már nem otthon.