Azt hittem, ha elfogjuk Josephet, sokkal szebb és boldogabb életünk lesz, mint volt. Tévedtem. Josephet elzárták, én visszakaptam a munkám, Killian felépült, Bailey velünk volt, de a boldogságnak nyoma sem volt. Killian próbálta elrejteni az érzéseit, de nem tudta. Sose tudta. Lehet, hogy nem voltam képes túl sok érzelmet érezni és mutatni, de néha talán Killian is elfelejti, vagy nem is tudja, hogy látni és értelmezni viszont képes vagyok. Lehet ritkán érzek boldogságot, szomorúságot, haragot, stb, de az, hogy inkább hasonlítottam androidra, mint érző emberre, az nem jelentette azt, hogy a saját érzelmi sivárságom ellenére nem látom mások érzelmeit. Pedig igen. Tisztában voltam az érzéseivel. Az egy dolog, hogy úgy tettem, mintha nem. Nem tettem szóvá, nem beszéltem róla, de éreztem, hogy elfordult tőlem. Talán nem hisz az ártatlanságomban? Ez rosszul esett. Miért nem? Miért fél tőlem? Hisz bebizonyosodott, hogy Joseph a tettes. Az igazsághoz hozzá tartozott, hogy tudtam jól, a rendőrségen is voltak, akik nem hittek ebben. A vezetőség és sok kolléga mellettem állt, de voltak, akik nem. Nem adtak hangot neki, mert tudták, nincs értelme, de én tudtam mit beszéltek a hátam mögött. Vissza jutott a fülembe.
Mélységesen bántott, hogy Killian így állt hozzám. Sajnos továbbra sem voltam túlságosan megértő. Nem bírtam elfogadni, hogy Killian inkább Joseph ártatlanságában hisz, mint az enyémben. Hogy fél tőlem és kinéz a közös otthonunkból, hogy elhidegült tőlem.  Lehet érzelmi empátiám nem sok volt, de a kognitív empátiám fejlett volt, így minden jelet érzékeltem.
De kompenzáltam és visszatértem a régi életemhez. Ismét a munkámnak szenteltem az életem. Sokat dolgoztam, túlóráztam, bevállaltam esti műszakot, ha pedig már nem volt maradásom, akkor eljártam esténként és csak későn mentem haza, mintha dolgoztam volna. Nem kell tudniuk otthon, hogy nem így van. Csak a kötelezőket voltam otthon, vagy, amennyit nagyon muszáj, ugyanis nem akartam egy olyan otthonban tartózkodni, ami nem otthon. Abban a házban már nem látnak szívesen. Killian nem.
De most van már egy új társam, Valentine képében, így igyekeztem az időmet vele tölteni, vagy Juliannel, sőt, még Romannel is szívesebben voltam, mint otthon. Arra is volt már példa, hogy ingatlan árakat nézegettem az irodai gépemen, ugyanis néha fontolóra vettem, hogy elköltözöm és magam mögött hagyom Killiant és Baileyt. Bár a kislányt sajnálnám, biztosan látogatnám, vagy titkon találkozgatnék vele.
Ismét visszaváltottam érzéketlen detektív-robot üzemmódba. Igyekeztem úgy tenni, mintha minden rendben lenne, hiszen senkinek semmi köze ahhoz, hogy ez nem így van. Még Killiannek sem, pedig ő tehet mindenről, csak épp nem akartam beszélni róla vele, vagy épp vitatkozni, hisz felesleges. Ő úgyis képzeleg most és engem lát a sátánnak.
Tekintve, hogy otthon sokkal boldogabb és nyugodtabb nélkülem az a férfi, aki elvileg mindennél jobban szeret engem és én vagyok élete legfontosabb kincse, nem siettem haza, hanem benn maradtam az irodában. Elhúztam a függönyöket, kulcsra zártam az ajtót, lekapcsoltam a lámpát, kikapcsoltam a mobilom és beültem a székembe. A telefont letettem a tollam és a karórám közé, pont szépen a sorba. Az asztal szélén sorakoztak rendezetten a személyes tárgyaim.
A sötét, belülről bezárt irodában egyedül a laptop monitorja és a kinti fények adtak némi világosságot, de nem is kellett ennél több. Hadd higgyék azt, hogy már rég elmentem.
Megnyitottam a zillow.com-ot, ahol elkezdtem nézni az ingatlan árakat a városban. Házak, lakások, albérletek, hogy hová tudnék elköltözni. Volt félre tett pénzem, amiből lehet futná rá, de az sem riasztott el, hogy esetleg hitelt vegyek fel, hiszen tudnám fizetni.
Miközben a számomra szimpatikus lakásokat nézegettem elfogott némi keserűség, hiszen én eddig boldog voltam vele, de most ez a boldogság és stabilitás egy pillanat alatt összeomlott, hála Josephnek. Többször is visszagondoltam már, hogy mit kellett volna másként csinálnom. Hinni Terrynek és nem elfordulni tőle? Hallgatni a megérzéseimre? Nem hagyni magam rábeszélni arra a csapatépítőre? Most már mindegy volt végül is, megtörtént a gond, nekem pedig lépnem kell. Killian már elfordult mellőlem, már nem szeret és nem is bízik meg bennem, nem is szereti, ha otthon vagyok, akkor miért akarnék vele maradni. Csak találnom kell valami lakhatást, hogy elmondjam neki, vége és tovább állok. Ő is meg fog könnyebbülni és nekem sem kell olyan otthonba haza menni, ami számomra már nem otthon.

   

Shane sztori

Nem szokásom törvényt szegni, sőt távol álljon tőlem, hogy olyasmit tegyek, amivel kárt okozhatnék másokban. Ezúttal viszont egészen másként illegális, amit cselekszem. Roman lábadozása miatt mostanában még nem jön dolgozni, de megkérdeztem, s jóvá hagyta, hogy az ő "személyében" eljöhessek a rendőrségre és elvigyem, amire szükségem van. Persze nem nappal a világosban, amikor a legtöbben állnák utam és kérdezősködnének vagy gyanakodnának. Nem akarok bajt okozni, és lehetőleg teljesen észrevétlen maradnék, amíg lehet, főleg Nate miatt, s mert, az emberek még mindig úgy tudják, hogy halott vagyok. Hemlock ugyan viccelődött vele, hogyha maradnék, mondjam, hogy az ikertestvére vagyok, és nem mondom, hogy gyűlölöm vagy gyűlölnék a rokonságában tartozni, deee... hát azért azt mégse szeretnék. Mindegy. Kerülve a bajt, jó későn érkeztem. Már a portást sem igazán érdekelte, hogy ki jár bent, vagy, hogy miért van Roman öltönyben. Nem kellett igazolnom magam, mégis úgy köszönt, mintha ő volnék. Nem csodálom, mivel fel sem nézett a motoros magazinjából.
Sürgős lett volna, amiért idejöttem, mivel mielőbb távozni szerettem volna. Nem csak a rendőrségről, de az országból is. Persze nem egyedül, de Cale figyelmeztetése ellenére nem tudok várni. Nem is akarok. Jobb is, ha addigra felszívódom. Nem hiszem, hogy keresni fog. Eddig se tette. Ráadásul azt hiszem egy időre megtalálta a számításait. A lényeg, hogy így lesz a legjobb. Neki is, nem csak nekem. Most viszont mielőbb megkellett szereznem egy nagy doboznyi aktát, iratokat és mappákat. Tulajdonképpen nagy részük az én munkám - mármint, mikor még "éltem" -, de így már aligha adnák oda akárkinek. Pláne nem Romannak. Az akták egytől egyig Caleről szóltak. Az ügyeiről, a múltjáról, mindenről, amit eddig tudni lehetett róla. Szükségem volt hozzá az új projektemhez, aminek ő most csak ilyen formában lesz része. De hasznos része.
Így sem volt könnyű dolgom, mert ugyan rendőrként Romannak sok mindenhez van hozzáférése, a nyomozói dolgokhoz éppenséggel nincsen, így szánom-bánom, és egy ideig még biztosan bűntudatom lesz miatta, de kénytelen voltam kölcsön venni Roman szeretőjének pót kulcsát az aktatárhoz, s igen, ahhoz pedig fel kellett törnöm - de a lehető legkíméletesebb módon - az irodáját. Azzal még nem is volt gond, csak az arra járkálókra kellett figyelnem, akikből amúgy sem volt sok, s az is jobbára fáradtan vagy elnyűtten járta a folyosókat, mielőbb letudva munkaidejét, de mikor már az akták után kutakodtam, s hallottam a lassan teljesen kiürülő épület tán utolsó ajtó csukódását, még nem számítottam rá, hogy akad még itt éjjeli bagoly a portáson és rajtam kívül is.
Szerencsére az akták helyét kellett csak megkeresnem, mert mind egy helyen volt, ám mivel lezáratlan, de mai napig érintetlen ügyről volt szó, eltelt egy kis időbe, míg rábukkantam. Idő közben még arra is rájöttem, hogy az itteni nyomozók zöme lusta dolgozni, mert névre szólóan legtöbbjüknek csak inaktív, álló és lezáratlan ügyeik vannak. Nem olvastam beléjük, de nem hiszem, hogy 10-ből 10 eset olyan végtelenül bonyolult volna. Ah... de most nem ezért vagyok itt. Szóval kicsit leporoltam a papír dobozt, aminek még súlya is volt, majd lehetőleg néma csendben elindultam kifelé. Macerás volt így közlekedni, főleg csendben, ajtót csukni, meg még zárni is, de úgy tűnt, aligha zavarok fel vele valakit, hisz az épület üres s majdhogy nem sötét. Jobb híján csak a mellőzhetetlen helyeken égett a villany. Így az egyetlen még éber nyomozónk irodájának fényére fel sem figyeltem.
Jól van, ezzel meg volnánk... Már csak ki kell csempésznem és mehetek is... Ahogy haladtam a folyosón, azon agyaltam, mit mondjak a portásnak, ha netán szemet szúrnék neki. Őszintén szólva elég könnyen lefagyok mostanság, de nem akartam bajba keveredni, mert azzal többünknek is keresztbe tennék. Ám ahogy ezen morfondíroztam, s közben sétáltam, megbotlottam az egyik szőnyegben és bár én csak szimplán hasra estem, hála égnek nem össze zúzva magam, a doboz is kiesett a kezemből, hangosan puffanva fordult oldalára és hullott kibelőle jó párértékes anyag.
- A fene vinné el... - morogtam halkan. Esküszöm, mintha még a lapokat is átitatná Braxton borzasztó viselkedése... Egyből az jutott eszembe az akták összeszedésekor, hogy az ágyon sem bírt nyugton maradni, hogy összevarrjam. Most is csak a baj van vele.

öltözék: x zene: Lone Wolf helyszín: NYPD

   Azt hittem viszonylag nyugodt és békés estém lesz, de úgy tűnt valami, vagy valaki nem szeretné. Igazából nem is arról volt szó, hogy nem nyugodt, mert nyugodt volt, de eseménytelenebb estére számítottam. Egy ideig úgy tűnt nem lesz semmi, aztán mégis hallottam egy puffanást a folyosóról.
Már kigyűjtöttem magamnak pár lehetséges lakhatást, amikor valaki megzavarta a folyosó békés csendjét. Valaki elesett és még valami is földet ért, ami nála volt. Elsőre nem tudtam elképzelni ki és mi lehetett az és úgy voltam vele nem is feltétlen az én dolgom, de volt bennem némi kíváncsiság, hiszen mégis csak este volt és rajtam kívül nem sokan szoktak mások is itt éjszakázni. Ráadásul benne volt a pakliba, hogy valaki rosszul lett, akkor pedig minden perc számít, attól függően mi lehet az illetővel. Felkeltem hát és ajtót nyitottam.
Elsőre nem esett le, hogy ki az illető, csak annyit láttam, hogy valami öltönyös alak szedi össze az iratokat, ám aztán ismerős vonások is kibontakoztak előttem, ám valami nem stimmelt. Elsőre azt mondtam volna Roman az, de más volt. Ennek a valakinek hosszabb volt a haja, formásabb az arca, öltönyben volt és mintha az izomzata is másabb lett volna. Ez nagyon fura volt, hiszen elvileg ilyen hamar senki sem tud így megváltozni. Ha csak apróságok is, de akkor sem mondhattam volna azt, hogy Ő Roman.
- Jó estét, uram - köszöntem az ismerősnek tűnő ismeretlenre, majd odaléptem és segítettem neki összeszedni az iratokat, amikről nem néztem meg, hogy mik azok, csak az oldalak számát. Oda is szóltam az illetőnek, hogy nem jó, mert láthatóan ő csak azon volt, hogy minél hamarabb összeszedje a lapokat. - Ne, nem jó, ne így csinálja - intettem le kényszeredetten. - Összekeveri az oldalszámokat és a nyomtatványokat. Ne kapkodjon. Kérem, nézze is meg őket. Szedje össze sorba, figyelve az oldalszámokra és az ügyszámra is - mondtam és ezen a ponton néztem meg pontosan miről is szólnak az iratok.
- Jöjjön be az irodámba és rakjuk össze tisztességesen az iratokat - intettem neki a szépen rendezett, ragyogóan tiszta irodám felé, majd fel is szedtünk mindent a földről. Odaadtam neki a lapokat és miután bementünk az irodámba felkapcsoltam a villanyt és becsuktam az ajtót. A falra szerelt fertőtlenítő adagoló alá tettem a kezem, hogy a gép fújjon rá. Mégis csak a földről szedtem fel a lapokat.
- Dr. Horatio Sinclair felügyelő, gyilkossági osztály - mutatkoztam be és kezet nyújtottam annak a valakinek, aki kísértetiesen hasonlított Romanre. - Gondolom Mr. Hemlcok ikertestvére - vontam le a logikusnak tűnő következtetést. Végtére is mi más lehetne az igazság? - Meglep, hogy van egy ennyire jól szituált testvére. De furcsa módon sosem beszélt róla nekem. Gondolom új még itt nálunk, mert nem láttam még itt eddig. Igaz, nemrég helyeztek csak vissza a rendőrségre. Meglep, hogy a Braxton-ügyön dolgozik. Sok sikert hozzá, nagy fába vágta a fejszéjét. Az a férfi nem kispályás. Nem lesz könnyű dolga, ahogy az eddigi nyomozóknak sem. De talán önnek sikerülhet - szóltam, majd visszaültem a laptopom mögé.
- Azt hittem csak én szeretek túlórázni. Kedvelem azokat, akik áldoznak a munkának a szabadidejükből is. Ez mutatja az elhivatottságot.

   

Shane sztori

Semmi sem történik ok nélkül, s bár nem hiszek a sorsban, néha még is azt érzem, hogy okkal bök elém mutatóujjával vagy figyelmeztet óvatlanságra. Ha gond nélkül csempészem ki az iratokat is lett volna bűntudatom, noha tudom, ezeket a tetején lévő centiméteres port látva senki nem fogja hiányolni. De idővel néha arra is rájövök, hogy nem is mindig én vagyok a központban, ami a problémákat illeti. Néha csak így látom meg, ha valakinek szüksége van egy kis támogatásra vagy beszélgetésre. A sietős pakolászásban, ahogy szórtam vissza az aktákat a dobozba, finoman mellkasomat simogatva, mert azért megéreztem a padlóval való találkozást, fel sem tűnt, hogy közben a mellettem lévő irodában motoszkál valaki. S mi több, még ajtót is nyitott az a valaki. Nem mondom a szívem is kihagyott egy ütemet, lévén, hogy a lebukás szélén álltam, ráadásul egy rendőrségen. Nem kezdtem el rohanni vagy ilyesmi, annyi hidegvérem van, hogy hellyel-közzel megpróbáljak nem rémüldözni, de azért ideges voltam. Legalábbis azon röpke pillanatig, míg rám nem köszönt és készségesen nem segített összeszedni a holmit. Utána sem nyugodtam meg teljesen, de ez már jelentheti, hogy nem szándékozik egyből bilincsbe verni. Azt hiszem az mindkettőnk számára okozna némi kellemetlenséget.
- Üdv. - köszönök viszont, gondolván, hogy segítségével gyorsan összekaparom a dolgokat és már megyek is. De a legkülönösebb módon talált rá okot, hogy ebbe megakadályozzon. Az már a második mondatából leszűrődik - egykori orvosként képtelenség nem észrevenni - hogy erőteljes OCD-je van, ráadásul kezeletlen, ami nem túl jó. Se neki, se másnak. Megakadok a mozdulatban, ahogy leint, majd később be invitál irodájába, hogy ott rendezzük meg az iratokat. Ha nemet mondok, rossznéven veheti, bár lehet elengedné füle mellett nemleges válaszom és tenné tovább a dolgát... mármint, amit itt elkezdett velem. Így hát maradtam. S közben már is lekezdtek forogni kerekeim. Többek között, hogy miként szabaduljak el tőle, anélkül, hogy gyanús lennék, másrészt, hogy vajon miért dolgozik itt akárki ilyenkor, ha haza is mehetne és pihenhetne is. Én is sokat túlóráztam, de elég időt töltöttem a pihenéssel is. Sőt, annak idején, külön még Braxton idő is volt, amit kifejezetten csak neki szántam. Igaz, leginkább amiatt, hogy ne akarjon kárt tenni másokban és ne is zavarjanak meg, hogy én is jobban megismerhessem.
Belépésemkor irodájában újabb megerősítést nyer felvetésem a fertőtlenítőt látván és még egy az iroda asztalára pillantva, melyre engedély nélkül nem is merném lepakolni a holmit. Egyik kezem viszont felszabadítom, hogy egy kissé zavart, de mosolygós tekintettel fogadja kezdeményezését, amire felelnék is, de jobb híján arra sincs eleinte nagy szükség. Sőt, néha jobb hallgatni kicsit, hogy a másik hintsen el akaratlan némi segítséget, ha eléggé kényelmetlenül kezdődik a megismerkedés. Ahogy számítani lehetett rá Roman rokonának hisz, így jobb, ha nem keresek magamnak másik vezetéknevet. Ráadásul ki más nyúlhatna ezekhez a holmikhoz, ha nem egy itt dolgozó. Ezt pedig szépen el is árulja. Olyan lelkikönnyedséggel adja át nekem ezeket a szüksége sinformáció morzsákat, hogy nem is nagyon kell erőlködnöm. Maximum új keresztnév után kell néznem röpke pillanatok alatt. Ő pedig doktor, felügyelő és ráadásul gyilkossági. Nem árt az óvatosság. Nagyjából olyan, mintha Caleel találkoznék, csak feltételezhetően az előttem lévő szőke fickó nem sorozatgyilkos. Bár manapság már ezt sem igazán tudni... A végére már zavarba sem jövök, ahogy Cale ügyeinek megoldásáról beszél, vagy arról, hogy új embernek feltételez. Igazából egészen "otthonosan" mozgok ezekben a dolgokban, hisz régebben valóban itt dolgoztam.
- Dr. Lazarus Hemlock. - mutatkozom be nem sokkal az után, hogy elengedjük egymás kezét és elhint egy-két lehetőséget.
- Igen, nos, eléggé... khm... szóval különbözünk, és ő van olyan nárcisztikus, hogy ne is tegyen említést senki másról a családban, akit mondjuk jobbnak fél, vagy féltheti tőle... az... akármit is. Roman egy elég... egyedi eset, tudja... - mosolyodom el zavarban, mintha csak a kisöcsémről beszélnék. Pedig sosem volt. Ám azontúl, hogy kaptam némi bókot, egy kis "körbevezetést" elképzeléseiben, magáról is árult el dolgokat. Nem rég helyezték vissza. Az általában nyomós okot jelent. Bár maga az áthelyezés többfélét is jelenthet. Emiatt nem is találgatok.
- Mondhatni gyakorlott vagyok eme témában, értek a meg nem értett elmékhez. De azért szeretek alapos munkát végezni. - felelem. - Csak "átutazóban" vagyok itt, mint pszichiáter, de hamarosan elutazom. Viszont ezekre szükségem van egy új projekthez.
S ez még csak nem is hazugság, ráadásul ténylegesen ki van számolva az időm. Nem akarom, hogy feltartsanak, akár Cale.
- Igen, nem árt néha egy kis plusz időt beáldozni. - értek egyet, hisz jó magam sem tennék másként. - De azért a pihenés is fontos. Legfőképpen, ha az embernek családja van. Tudni kell átértékelni a dolgokat. - teszem hozzá, noha se gyűrűt nem látok ujjain, se képet az esetleges családról. Viszont már bőven abban a korban van, ahol elvileg illő volna legalább egy pár és talán egy gyerkőc. Már ha nem olyan, mint anno én voltam. Közben ha szabadít fel helyet és megengedi, leteszem a dobozt az íróasztalára, hogy mielőbb túl legyünk a megoldandó jelenlegi problémán.
- Magát nem várja odahaza senki? - kíváncsiskodom, mert lássuk be, valóban elég különös dolog ilyenkor másba botlani. Ráadásul sanda gyanúm szerint nem pusztán önszorgalomból tölti idebent idejét. Mondhatni szimatom van rá, ha valaki maga alatt van.

öltözék: x zene: Lone Wolf helyszín: NYPD

   Nevét hamar megjegyeztem, elraktároztam. Lazarus. Ez sem mindennapi, hétköznapi név és meglehetősen szép jelentése van.
- Igazán nagyszerű nevet kapott. Csak nem keresztény családból származik? - kérdeztem. - A nevének jelentése: "Isten valóban segít, halálból is életre hoz". Tudja, volt egy fejezet János evangéliumában, amiben arról írt, hogy Lázár súlyos beteg lett. Mária és Márta ezt megüzente Jézusnak, aki nem segített rajta. Sőt, megvárta, míg Lázár meghal és csak ezután, a halála negyedik napján érkezett meg Betániába. Senki sem értette, Jézus miért hagyta meghalni, egészen addig, amíg meg nem látogatta a sírt. Felnyitotta, majd életre keltette Lázárt. Persze ezután a nagytanács végleg úgy döntött, hogy Jézusnak meg kell halnia. Megölték Jézust is és Lázárt is.
Ezt a történetet most csak azért meséltem el, hogy ön is tisztában legyen azzal, hogy a neve milyen jelentéssel és múlttal bír. Bár én nem vagyok hívő és nem is leszek, ahogy abban sem hiszek, hogy a halottakat fel lehet támasztani, de attól még szép és érdekes dolog - mondtam és megejtettem egy visszafogott mosolyt is.
Ezután a kis bibliai kitérő után hagytam megnyílni és érdeklődve hallgatni, hogy ki is ő és mit árul el a Hemlock életről.
- Nem az akármit is. Ez egy nagyon zavaros kifejezés. Feltételezem az önbecsülését félti és jogosan. Volt szerencsém a testvéréhez. Nyilvánvalóan ő is tisztában van azzal, hol helyezkedik el a társadalomban és az intelligencia sorban. A nárcisztikusoknak igen alacsony az önbecsülésük és mélyen szántó szégyenérzetük van, amit leplezni szeretnének. Éppen ezért is félnek mindenkitől, aki jobb és okosabb náluk. Utálják őket, hiszen jobbak és többre viszik, többet érnek és másoknak is többet számítanak, mint ők.
Irigység, féltékenység és szégyen. Ez az, ami egy nárcisztikusnál dominál. Roman minden bizonnyal emiatt érezhet ön, vagy önök felé úgy, ahogy. Nehezen viselheti a maga árnyékát, mert okosabb, jobb, többre vitte, többet ér. Ezt pedig nem tudja helyén kezelni. Egyedi esetnek viszont nem nevezném, sok olyan van, mint ő.
Szóval pszichiáter, innen a doktori cím. Máris szimpatikusabb, mint Roman, bár valahogy a pszichiáter szó most nem hoz lázba. Épp elég élményem volt velük. Bár visszafogottnak, szolidnak, intelligensnek és kulturáltnak, kis szerénynek mutatja magát, Joseph is hasonlóan kezdte és mi lett belőle? Jobb, ha óvatos leszek és kis távolságot tartok.
Idő közben szabaddá tettem neki az íróasztal egy kis szegletét, hogy ott tudjon tevékenykedni, szabad szék is volt, közben kapott tőlem némi bókot is. Megérdemli, hiszen a munkában láthatóan oda teszi magát, bár arra nem voltam felkészülve, hogy visszaforgassa a szavaimat.
- Nem... - válaszoltam neki. Ez részben igaz is volt, részben viszont hazugság. Killian biztosan nem várt haza, hiszen nélkülem boldogabb volt és biztonságban is érezte magát, hogy nem voltam vele. Bizonyára most kiegyensúlyozott. Ellenben Bailey lehet, hogy várt engem. De persze ki tudja? Lehet, míg nem vagyok otthon Killian tele beszéli a fejét minden hülyeséggel, ami nem is igaz. Talán ő sem vár haza, csak egy színjátszás játszik nekem, csak még nem vettem észre. Elvégre sokkal jobb színész, mint Killian.
- Rendezze az iratait és menjen tovább. Nem akarom feltartani - mondtam és elfordultam a laptop felé. Nem füllött a fogam hozzá, hogy a magánéletemről beszéljek vele. Akkor inkább rendezze gyorsan rendbe az iratokat a mappákban, ha már kétballábas volt, aztán lépjen tovább.
Lehet kicsit hirtelen adtam ki az útját, de azt gondolom nem vele kéne megbeszélnem a családi dolgaim. Egyáltalán miért kérdez ilyeneket???

   

Shane sztori

Elmosolyodva, biccentve köszönöm a dicséretet a rögtönzött név kapcsán. Még is meglepődve hallgattam a történetet. Nem csak azért, mert hallhatóan igen nagy és széleskörű tudással rendelkezik - elvégre csak bedobtam egy nevet -, de a történet tartalma és a jelenlegi életem közti párhuzam is meglepően... ijesztő volt? Bár azért bízom benne, hogy ezúttal se Rowant, se engem nem ölnek meg. Még egyszer nem.
- Nem, nálunk sem volt jellemző, de a történet valóban érdekes. - felelem, majd még hozzátéve fejem is megcsóválom. - Én sem hiszek benne. - mosolygom füllentve egy aprót, mert, ami azt illeti, most én sem volnék itt. Gondoltam ezen a ponton nem baj, ha beszélek egy kicsit magunkról, pontosabban a hamis családi kötelékről. Sokat hazudnom nem kell, mert bár valójában még csak genetikailag sincs egymáshoz közünk, nekem is volt alkalmam megismerni Romant. Nem azt mondom, hogy a világ könnyebb s jobb volna nélküle, de, tény és való, hogy volna min javítani. Mint mindenki másnak is persze... Meglátásait hallgatva nem csak arra jövök rá, hogy valóban elég sok időt eltölthettek az őrsön Hemlockkal, s hogy ért egy kicsit a pszichológiához, az is kiderült, hogy míg ő is látja Roman nárcisztikus jegyeit, ő is ugyanezektől "szenved". Aztán a beszélgetések alatt valami megváltozik általa. Minden bizonnyal én mondhattam valami számára negatívat, de onnantól szinte becsapja előttem az ajtót, mint sem, hogy beinvitáljon további ismeretségre. Ez kissé zavarba hoz, és belátom, kicsit berozsdásodtam az utóbbi időben, de mégha nem is szívesen beszél egy idegennek a magánéletéről, láthatóan friss sebet értem, ami jelenleg is bántja annyira, hogy még akár hosszabb távon kárt is okozzon benne. Már pedig egy ilyen munkahelyen egy kellemetlen gondolat is épp elég veszélyes. Már a szemkontaktust sem keresi velem, ami azt jelenti, hogy teljesen elzárkózik. Ilyen esetben két féle ember van. Az, aki továbbra is titkon a kezét nyújtja segélykiáltások közepette, csak fél hangosan kimondani. És van az, akit csak bosszantana az erőltetett kérdezősködés. Mindenesetre egy bocsánatkérésbe még egyikünk sem hal bele.
- Rendben, nos... elnézést. - felelem halkabban, kerülve, hogy akár a mostani munkájában megzavarjam. Családi ügy lesz. Gyűrű nincs az ujján, tehát nem házas. Talán friss kapcsolat első bonyodalma, esetleg egy hosszabb véget érte. Nem is tartanám fel, ahogy ő sem kíván engem, és bár megkockáztatom, hogy ismételten előjön belőle az OCD, túl sok idő volna szép sorjába rendezni a dolgokat, pláne egyedül, így nemes egyszerűséggel visszarakom az aktákat, ahogy előzőleg beleszórtam és magamhoz veszem a dobozt. Igazából már köszönök el, s ha kell visszautasítom újból felajánlott segítségét, mikor megszólal a telefonja.
A kórházból hívják, mint egyedüli hozzátartozó jelöltet, akit hívhatnak. Killiant baleset érte.

öltözék: x zene: Lone Wolf helyszín: NYPD

   A gondolatom beigazolódott, nem származott vallásos családból. Rákérdeztem, de sejtettem, hiszen Romanre nem voltak jellemzőek a mély keresztény gondolatok, neveltetések jellemzői. Bár talán Lazarusból kinéztem volna, hogy hívő legyen, de kiderült ő sem az és nem is hisz a természetfelettiben. Ez jó hír, mert nem váltott volna ki belőlem túlzott szimpátiát.
Igaz, a kezdeti szimpátia el is illan, amikor a magánéletemre terelődik a szó és egyből ki is zárom őt, amint azt érzem, hogy a magánéleti dolgaimmal akar foglalkozni, de hiába akarom őt kizárni, ezt megzavarja annak látványa, ahogy beszórja az iratokat mit sem törődve a rendszerezéssel.
- Ne, ne, már megint elrontotta, nem így kell - emeltem meg kezem is, hogy az akták felé nyúljak, de a telefon csörgése megakaszt félúton. A telefonomra pillantottam. Már a hívószámból láttam, hogy ez egy kórházi szám, bár akkor még csak sejtéseim voltak kik és miért kereshetnek, de egyik sem talált. Felvettem.
- Jó estét, itt Dr. Sinclair - szóltam bele illően, ám a hallottak megleptek. Nem az, hogy engem hívtak, hisz az nyilvánvaló volt, hogy ilyen esetekben engem keresnek, sokkal inkább az lepett meg, hogy mentő vitte be valami baleset miatt. - Baleset? - kérdeztem értetlenül, hiszen nehezen tudtam volna elképzelni, hogy mégis milyen baleset érhette. Azt pedig nem hinném, hogy balesetnek álcázott gyilkossági kísérlet, hiszen Joseph a gumiszobában volt, noha nem kizárt, hogy valakit ott is képes volt manipulálni, aki engedelmeskedett a parancsinak. Telefonban nem igazán tájékoztattak, aminek akár a jogszabály is lehetett az oka, de akár az is, hogy még folynak bizonyos vizsgálatok.
Aztán persze belegondoltam abba, hogy amúgy Killian milyen tesze-tosza kétballábas, akinek hamar elmegy a figyelme is és már is nem tűnt olyan elképzelhetetlennek, hogy valamit összehozzon. Remélem ezt Bailey nem "örökli" tőle...
- Értettem, amint tudok, bemegyek - feleltem higgadtan, majd kinyomtam és letettem. Ez egy látszólagos higgadtság volt, hiszen a valóság az volt, hogy egy elviselhető szintű szorongás volt bennem, amit igyekeztem nem figyelembe venni.
Nem tudtam be akarok-e menni Killianhez a kórházba, bár, mivel a telefonban azt mondtam be fogok menni, így vélhetően muszáj lesz valamikor bemennem és ha már ott vagyok, akkor fel is kell mérnem a kárt, hogy mi történt vele, kell-e ápolni otthon, gondozni és mennyi ideig lesz olyan állapotban, amilyenben most van, illetve lesz, ha már az orvosok végeztek vele.
Lazarus felé fordultam, majd intettem neki, hogy távozunk. Kikapcsoltam a laptopot, összeszedtem a cuccaim, kitereltem őt is és bezártam az irodát és az említett felé pillantottam.
- Legyen szép estéje - mondtam és távoztam. Kifelé menet még belefutottam az éjszakai diszpécserbe is.
- Nahát, maga még benn volt? - kérdezte meglepetten.
- A jelenlétem önmagáért beszél - léptem ki az ajtón senkinek nem köszönve, amire furcsán is néztek, hiszen nem volt jellemző rám, hogy az alapvető illemet ne adjam meg nekik. Sejtették, valami zűr van már megint.
A parkolóban a kék Opel Grandlandomhoz léptem, kinyitottam, beültem, betettem hátra a táskám, beültem előre a volán mögé, majd bedugtam a kulcsot a helyére, de még nem fordítottam el, hiszen nem döntöttem el mit akarok. Bemenjek most? Vagy menjek haza? Menjek el valahová? Mit csináljak? Nem akartam találkozni Killiannel, de a párjaként voltak kötelezettségeim, amiknek eleget kellene tennem még akkor is, ha a viszonyunk már nem olyan szép.

   

Cade sztori

Az ember úgy van teremtve, hogy minél nagyobb legyen a baj, annál tovább halogassa. S amikor már kellően szar a helyzet és változtatni nem lehet rajta, sírva könyörögné vissza az időt, hogy aztán ugyanúgy elbassza. Ezért jó, ha van egy társad, akire számíthatsz, aki melletted van jóban rosszban és aki nem csak tanácsot ad, de tudja éppen mire van szükséged. Mert olykor lehet csak egy kis idő kell, egy kis sírás a másik vállán.
A dokit olyan szépen lepattintotta, hogy szegény másodszorra már arra sem volt képes, hogy mellette vagy mögötte hagyja el az őrsöt, pedig odáig olyan sietős volt neki. Valamikor akkor távozhatott, mikor Horatio már a kocsiban idegeskedett.
- Na mi lesz? - pillantok rá az anyós ülésről. - Mész vagy maradsz? - kérdem kicsit kényelembe helyezve magam a világ össze türelmével amúgy, mert nekem aztán édes mindegy.
- Poén, de most, hogy így elnézlek... Jobban festettél, mikor még szabadlábon volt Brewster. Mekkora szívás, hogy pont a dokid került diliházba, és bár most tudnád csak igazán kiönteni a lelked neki, nem teheted... - mosolyodtam el a sors cudar pofánverésén.
- Nem tom mit fosol ennyit... Tök simán leléphetnél. Van elég pénzed, fognád magad és elhúznál jó messzire, hátra hagyva mindent és mindenkit. Elhelyezkednél máshol, és annyi. Az életed folytathatnád nélkülük. Ehelyett most itt gyötrődsz, mert félsz, hogy rosszul döntesz. Pedig már nem is szereted őket. A gyerek is csak púp a hátadon. Lehet, hogy épp haldoklik Killian, és mire odaérnél már csak a letakart testét nézegetheted. Nagyon gáz, amit művelsz... Ráadásul rohadtul nem vagy a toppon. Mi sem bizonyíthatná ezt jobban, mint én... - bökök magamra hüvelyk ujjammal. - Menj el inni, mint minden normális ember. Vagy keresd meg Romant egy búfelejtő dugásra. Biztos kapható rá... Vagy tudod mit? Látogasd meg Brewster tanácsért... - nevettem el magam. - Mond neki, hogy cserébe megölsz neki egy őrt... - kacagtam.
- Mekkora egy pancser vagy te... - mosolyogtam fejem csóválva.
- Naaagy kár a szép emlékekért... Dehát, aki lusta küzdeni, jobb, ha mielőbb feladja... - sóhajtom a kesztyűtartó nyitóját babrálva.

öltözék: - zene: Lone Wolf helyszín: NYPD

   - Már csak te hiányoztál - sóhajtottam, mikor meghallottam Cade ismerős hangját. Oda se kellett néznem, hogy tudjam ő az és valószínűleg azért jött, hogy kárörvendjen. A legrosszabb mindenben az volt, hogy nagyon jól tudtam, hogy van igazság alapja annak, amit mond. Valóban, megvolt a jó oldala annak is, hogy Joseph szabad lábon volt. Hiába volt a doki egy beteg állat, aki embereket ölt, illetve evett, nekem nagy segítség volt, amikor egy-egy alkalom elejéig leültem vele és megbeszéltem vele a gondjaimat. Valahogy... mindig úgy éreztem, mintha szeretne és fontos lennék neki. Még a pszichiátrián is néha ilyen érzéseim lettek volna, pedig tudom, hogy ez nem igaz, csak ki akart használni és manipulálni.
Cadenek abban is igaza volt, hogy simán leléphetnék. Gazdag voltam, sok pénzem volt, nem volt sok barátom, sőt, szinte nem is voltak, magas rangot pedig bárhol szerezhetnék újra. Nem kötött ide semmi Killianen kívül. Elmehetnék. Senki nem keresne, senkinek nem hiányoznék. Miért vagyok még mindig New Yorkban? Miért nem megyek el? Miért nem mentem el már régebben? Folytathatnám az életem máshol. Van nekem olyanom? Már abban sem voltam biztos, hogy élet az, amit élek. Volt életem, de tönkre ment. Ez már nem igazi élet. Ez már csak szolgálat. Ez nem élet, ez már csak munka.
Azt nem mondtam volna, hogy nem szeretem Killiant és Baileyt, mert az hazugság lett volna. De megromlott minden. Minden elromlott, semmi sem a régi. Természetesen ehhez én is hozzájárultam, amikor megöltem Cadet. Ha több önuralmam lett volna, ha nem hagyom magam az őrületbe kergetni, akkor ez most mind nem így alakult volna. De a múlton már nem lehet változtatni.
- Igen is a topon vagyok. Az intelligenciám és a nyomozói képességeim nem szenvedtek kárt. Lehet kicsit megzuhantam érzelmileg és mentálisan, de ez nem jelenti azt, hogy nem funkcionálok jól. Igen is jól funkcionálok, csak rendbe kell tennem a magánéletem.
Elfordítottam a kulcsot, betettem rükvercbe, kitolattam és kihajtottam az útra.
- Nem csalom meg Killiant. És nem keresem meg Josephet sem. Túl nagy ára lenne, hogy beszélgessek vele és nem akarom megadni neki annak a lehetőségét, hogy ismét a hatalmába kerítsen. Örülök neki, hogy le tudtam zárni az életemnek azt a szakaszát. Itt lenne a lehetősége, hogy újat kezdjek - szögeztem le ezt határozottan.
- Lusta? Nem. Én nem vagyok lusta. Ez nem rajtam múlik. Itt nekem nincs miért küzdenem, ebbe nekem nincs beleszólásom.
Mikor megérkeztem a kórházhoz leparkoltam és bementem. A recepciónál bejelentkeztem az okmányaimmal.
- Dr. Sinclair. A páromat, Dr. Killian Grimwaldot nemrég hozták be. Mentő hozta, baleset érte - mondtam, majd mikor útba igazított elindultam. Vagy egyenesen Killianhez mentem, vagy, ha ő nem volt magánál, akkor az orvosához mentem, hogy tőle kapjak némi felvilágosítást.

   

- Killian story -

Egy ideje már eléggé érződik, hogy valami nem oké. Pontosabban... mindannyian tudjuk mi a probléma, éppen csak egyikünk sem elég bátor, hogy beszélni kezdjen róla. Pedig én is ezt tanítom tanítványaimnak, még is pokoli nehéz ez. Nem azért kerülöm Horatiot, mert nem hiszek benne, hogy Joseph a bűnös, de Cadet ő ölte meg. S mi több, kivégezte, amit pedig utána tett. Ez nem önvédelem volt. Horatio nem volt önmaga, s ezt még ő is belátja valamilyen szinten. A probléma az, hogy mióta tisztázódtak a dolgok, mióta hazajött, rettegek annak gondolatától, hogy ez megismétlődik. Nem tudhatjuk pontosan mi zajlódott le ott akkor, de mi van, ha egy nap felkel és engem lő le? Vagy Bailey?! Mert azt képzeli, hogy Joseph vagy Cade az. Az intézetben amúgy is beszéltek róla, hogy sokszor beszélt magában, ami nem is volna meglepő az ő esetében, de érthetően és tisztán kivehető, hogy Cade-el vitatkozott. Azzal, akit lelőtt. Horatio nem önmagam. A mai napon viszont elértünk egy szintet Baileyvel, ami végül egészen új és kicsit sem jó irányt vett. Még mindig rá volt kapcsolódva Horatio laptopjára, még mindig hozzáfért a dolgaihoz és látta az előzményeit. Tulajdonképpen már korábban is, de csak ma jutott el odáig, hogy kihasználva azt, hogy kettesben vagyunk szólt róla. Bár a kapcsolatunk egy ideje megrekedt és nagyon úgy tűnt nem nagyon tesz egyikünk se azért, hogy jobb legyen, valahogy szíven ütött a tudat, hogy Horatio ezt látja elsődleges - s talán egyetlen - megoldásnak. Mintha az elmúlt hónapok, évek kicsit sem lettek volna számára fontosak, hogy esetleg küzdjön érte. Persze teljesen más személyiség, mint én, nem beszél az érzelmeiről és gondolatairól mindig, nem nyílik meg könnyen, viszont a kapcsolatunk kölcsönösen kell, hogy adjon és kapjon. Nem hozhatok meg mindig én minden nagy döntést. Mindenesetre Horatio költözése és egymásba ütköző véleményünk a borzasztóan makacs lányunkkal heves vitába torkollott. Én sem vagyok jó passzban, így nehéz is mások lelkét ápolgatni. A vita eldurvult, bár tettlegességig sosem fajult volna, viszont a magát túlzottan is érettnek gondoló lány úgy döntött, hogy "világgá megy". Azt hittem csak duzzogni fog a szobájában, idővel pedig megértő, hogy vannak dolgok, amiket nem irányíthat. Sőt... sokszor el kell fogadnunk, hogy még a saját életünket sem mi irányítjuk. De Bailey... tényleg elment. Én pedig őszintén szólva halálra voltam rémülve. Késő is volt, és eddig nem is volt rá jellemző, hogy annyira eljárkáljon otthonról, még nappal se, nem hogy este. Az ablakon át surrant ki, és hiába próbáltam elérni telefonon, nem ment. Bemérni sem tudtam, így kétségbeesésemben kocsiba ültem. Alapvetően pedig nem okoz gondot a vezetés, se a kicsit gyorsabb hajtás, de megállás nélkül csak azon kattogtam vajon merre mehetett, mit akarhat és mi lesz, ha belebotlik egy csapat részeges idiótába. Kiugrott elém valami eredi állat, én elkaptam a kormányt és neki csattantam egy fának. Hogy mi lett a kocsival... fogalmam sincs. A következő pillanatban a kórházban ébredtem. Lehetett bennem elég fájdalom csillapító, mert alig fájt bármim, viszont nehezebben mozogtam, kicsit zsibbadtam és bár szédültem is, még mindig csak azon kattogtam, hogy merre lehet Bailey. Már a telefonom sem volt nálam, talán itt kobozták el, de mindegy is volt...
Szóval egy 10 percnyi fekvés után, hogy összeszedjem kicsit magam, kikeltem az ágyból. Persze az infúzió egyből kiszakadt, s bár azt hamar megoldottam, addigra bejött egy nővér is, hogy visszasegítsen az ágyba. Eleinte készséges és kedves volt, de mikor rájött, hogy én távozni készülök, ő pedig a 150 centijével sokra nem megy, hogy visszatartson, már egészen erélyesen parancsolgatott vissza. Nem mintha megijedtem volna. Egy idő után pedig felhagytam a magyarázással, mert ő sem értett meg, illetve én is rájöttem, hogy tulajdonképpen semmim sincs itt, így legalább cipekednem nem kell, viszont gyalogolhatok mostantól. Hallottam, hogy sokszor kiabál ki ápolóknak, de gondoltam előbb lelépek, mint, hogy valaki megérkezzen. Tévedtem. Az ápoló gyorsabb volt. Legalább is azt hittem. Viszont ahogy megfordultam, Horatio állt az ajtóban. Beavathattam volna, de csak álltam ott és néztem rá. Arra gondoltam, mi értelme volna? Lehet ezzel is csak veszélybe sodornám Baileyt.
- Mennem kell... - szólaltam meg, s bár Horatiora néztem, leginkább a nővérnek szántam. Aztán így is tettem, ha csak Horatio vagy a közben megérkező ápoló nem próbált meg feltartani.

öltözék: x zene: Without You helyszín: Hospital

   Mikor a kórházba értem, kaptam némi felvilágosítást arról, hogy mi történt Killiannel. Autóbaleset. Nem tudták a pontos körülményeket, de tudtam, Killian elég jó sofőr. Kétballábas alak, de jó sofőr, hisz ha vele voltam is mindig ő vezetett, soha nem volt semmi, szóval biztosan oka volt annak, hogy fának hajtott. Egyedül volt, szóval biztos az útra figyelt, jó eséllyel az ott élő szarvasok egyike ugorhatott a kocsi elé és pont peche lett, mikor félre kormányzott.
Szerencsére elég könnyen sérült, nem volt komolyabb törése sem, amit be is bizonyított, mikor a nővérrel hadakozott és útnak eredt, hogy ő megy. Ki tudja hová. A nővér és én is csak néztünk. Szemeimmel jeleztem a nővérnek, hogy hagyja. Kíváncsi voltam mit tervez. Az ápolókat is leintettem Killian mögött állva, hogy hagyják menni.
Láttam a szemein, hogy valami nagyon komoly dolog játszódhat le benne. Tudtam, ha nem így lenne, akkor nem nézne így és nem küzdene annyira, hogy el akar menni, hanem hagyná, hogy az orvosok foglalkozzanak vele. Lehet hozzám nem vágna jó képet, de váltana velem pár mondatot, viszont most a szokottnál is jobban levegőnek néz engem. Valami súlyos dolog történhetett, valami megrázó.
Utána léptem, hogy beérjem, ami nem volt nehéz, tekintve, hogy sérült volt. Elkaptam az inggallérját, meghúztam és a falnak nyomtam Killiant.
- Elárulnád nekem, hogy mi folyik itt? - kérdeztem kíváncsi hangon, de rezzenéstelen ábrázattal. Félre értés ne essék, nem mondom, hogy nem sajnáltam, vagy aggódtam, de nem volt olyan rossz a helyzet, hogy remegő ajkakkal kelljen beszélnem. Ő a helyzethez képest jól volt, a kocsija pótolható, ellenben a megromlott viszonyunk, az, hogy levegőnek néz, balesete volt és nem tudok semmiről az már másabb volt. Jogomban állt felvilágosítást kérni tőle. Jogom volt tudni hová siet ennyire. Mi történt?
- Az egy dolog, hogy nem vagy rám kíváncsi, de tudni akarom, hogy mi történt. Aztán ha lepattintasz, akkor pattints, már beletörődtem, hogy köztünk vége és el is megyek, nem kell többé rettegned tőlem, de egy magyarázat jár, hogy miért hív hozzád engem a kórház késő este.

   

- Killian story -

Borzalma apának érzem magam, s nem csak azért, mert képtelen vagyok teljesíteni a lányom kérését, hanem, mert hiába óvtam mindentől, vigyáztam rá, beszéltem vele és adtam át minden tudásom, hiába hittem, hogy ismerem minden kis gondolatát, egyszerűen semmi nem jut az eszembe, miféle helyre menekülhetett. Sosem volt egy csatangoló, nem igazán járt el barátokkal, akiket különben is jobbára online ismert. Velünk szeretett lenni. Nem ábrándozott nagy világkörüli utakról sem, ahogy erdőkben táborozásokra sem. Nélkülünk félt is volna. Taszították a bárok, kocsmák és a klubbok. Még is hová mehetett?! Fájt a fejem, és nem csak a lehetséges agyrázkódás miatt, hanem, mert úgy éreztem most húzták ki alólam teljesen a talajt és én képtelen vagyok lábra állni. Borzasztó rettegni és aggódni a szeretteinkért. Emiatt féltem Horatiot is. Siettségemben, ahogy utat ad, meg sem érzem, hogy hátulról valaki megragadja az inggallérom. Csak akkor pislogok sűrűeket, mikor meg is ránt és a falnak koccanok, amire halkan szisszenek is. Először nem akartam elárulni, bár tudtam, hogy egy könnyen lerázni sem fogom. Aztán rájöttem, hogy Bailey ugyanúgy az ő lánya is, és joga volna tudni. El is akartam mondani, csak nehéz volt megfogalmazni, hiszen annál többel én sem szolgálhatok, hogy eltűnt. Az okáról pedig kellemetlen volna beszélni. Ráadásul ő sem segít, ahogy közli velem a száraz tényeket. Nem kertel, és nem tudhatja, hogy Bai már elmondta, talán ezért is esik olyan rosszul. Arról nem is beszélve, hogy én a lelkem mélyén még nem zártam le a kapcsolatunk, ő viszont már is beletörődött. Próbálhattam volna nevetséges hazugságokba bonyolódni, hogy hát nem is a félelem a lényeg, meg különben sem utálom, csak így jönnek ki a napok, de lássuk be, bárki átlátna a dolgon.
- B-bailey eltűnt. - feleltem végül, bár nehéz volt. Aztán csak hamar arra is rájöttem, hogy magyarázkodnom kell, mielőtt esetleg azt hinné - bár ez így sem kizárható - hogy elrabolták vagy ilyesmi. - Összevesztünk, és kiszökött az ablakán... Nem érem el, és gőzöm sincs, hogy tudnék a nyomára bukkanni... Nem értek a nyom lekövetéshez. - vallottam be egy lemondó sóhaj kíséretében. Egy nap alatt elbuktam az apaságot és a párkapcsolatomat is.
- Segítened kell... - pillantottam fel szemeibe, nagyjából úgy, ahogy Rexie, miután bűnbánóan bámult ránk, hogy lepisilte a kanapét, amikor dörgött az ég. Nem várom el, hogy a későbbiekben is elviseljen minket, de ennyit még igazán megtehetne.

öltözék: x zene: Without You helyszín: Hospital

   Killian, bár a szexuális és érzelmi életünkben mindig is domináns volt, de egyébként vajpuha volt. Lehet, hogy ő volt az aktív az ágyban és mindig is ő volt, aki érzelmesebb volt, na meg, aki a legtöbb rizikós döntést meghozta, amikor határozatlan voltam és túl sokat mérlegeltem, de azon túl "puhány" volt. Elég volt erőszakosabban, határozottabban fellépnek, keményebben a lábára lépnem és megadta magát. Könnyen megtört, ahogy most is. Talán pont azért, mert túl érzelmes és nehezen tudja kezelni a stresszes, megterhelő élethelyzeteket, mint, aminek most is ki van téve.
Másrészt meg amúgy is tudja, hogy nekem felesleges hazudnia. Egy pillanat alatt átlátok mindenen és mindenkin, mint az üvegfalon és rajta is. Egyébként is ismertem már annyira, hogy a szemei állásából megmondjam mikor őszinte és mikor nem. Lehet nem én voltam a legérzelmesebb ember a földön, de mások érzéseiből elég jól tudtam olvasni, még ha a saját érzelmeimmel hadilábon is álltam, na meg a testbeszéd, azaz a nonverbális kommunikáció is a segítségemre volt. Killian amúgy is könnyű terep volt, én pszichopatákon edződtem, ami sokkal nehezebb feladat volt és alkalomadtán néha még ma is beléjük törik a bicskám, hiszen ők a tökéletes kaméleonok és színészek, míg Killian egy sima kis mezei mimóza volt.
Nem sokat kellett várnom a válaszra, bár nem azonnal mondta ki, ami érthető volt. Bailey eltűnt. Természetesen nem okolhattam őt, hiszen, ha belőlem indulunk ki és az én emberi kapcsolataimból én is elég sokszor veszek össze emberekkel, Bailey pedig amúgy is érzékeny. Killian sem végtelen türelmű, bár azért érdekelt min vesztek össze, ami miatt idáig fajultak az események. Talán... talán rólam volt szó? Végtére is egészen addig gondtalanul éltünk, amíg meg nem romlott a kapcsolatom Killiannel és odáig fajult, hogy már a szétköltözés határán álltunk.
Ha az történt, amire én gondolok, akkor nem is kell itt nyom lekövetés, csak józan ész és gondolkodás, ami úgy tűnik Killiannek nincs meg, pedig elvileg ő profilozó. Persze nem kizárt, hogy én is pofára esek most, de bíztam a megérzéseimben. Eddig még nem csalt meg. Igazából két elképzelésem is volt, az első, hogy az én régi otthonomba ment, amit még mindig nem adtam el, bár fontolgatom, hiszen érthető okokból oda nem szeretnék visszaköltözni. Amennyiben Bailey a családunk széthullásától fél, pontosabban attól, hogy elveszít engem, mert nagyon ragaszkodik hozzám, akkor valami velem kapcsolatosat fog keresni, olyan helyre menekül, ahol engem maga körül érezhet, de Killiant távolinak érezheti, mert rá meg van haragudva. Annyira már ismertem én is a lányt, hogy ismeretlen helyekre nem szívesen jár nélkülünk, tehát kizártnak tartom, hogy egy régi romos házban szállt meg ideiglenesen, vagy csak úgy céltalanul járja a várost. Főleg, mivel itt az én elvesztésem a fő problémája, így olyan helyet fog keresni, ami az enyém, ami velem kapcsolatos, ahol engem ott érezhet magával, de nincsenek mások rajta kívül és az aurámon kívül. Az irodámban nincs, tehát nem a rendőrségre ment, hisz onnan jövök. Kizárásos alapon a régi lakásomon lesz a menekülő helye.
Amennyiben nem így lesz, akkor bizonyára a pszichiátriára ment, hogy beszéljen Josephel, akit felelősnek érez mindezért. Minden bizonnyal úgy érezheti Joseph felelős azért, amiért a családunk széthullik, hiszen ő támadta meg Killiant és én is miatta kerültem ebbe a helyzetbe. De remélem az A-verzió lesz a helyes és a lakásomon találjuk őt.
- Gyere. Van egy biztos tippem - intettem, majd átkaroltam a derekát. - Támaszkodj rám. Teszünk egy látogatást a lakásomon - indultam el vele, közben az ápolókra néztem. - Majd otthon ápolom, a zárójelentésért pedig bejövök később - mondtam és felmutattam a jelvényem is. Akkor talán nem kötekednek annyit.
Jogos lehet a kérdés, hogy ideges voltam-e. Nem. Aggódni aggódtam, de addig nem idegeskedtem és addig nem tudott eluralkodni rajtam a pánik sem, amíg meg nem bizonyosodtam róla, hogy a megérzéseim megcsaltak. Ha sem otthon, sem a pszichiátrián nem találjuk Baileyt, akkor már lesz okom nekem is pánikolni. Talán.

   

- Killian story -

Ha a toppon lettem sem volna éreztem volna túl jól magam. Sajnáltam és közben nem is, hogy végül csak elkerülhetetlenné vált, hogy szóba elegyedjünk. Gyermeteg dolog tőle és tőlem is, ahogy eddig viselkedtünk, de az okok kicsit sem éretlen gondolatok, csak a megoldás miatt válik az egész kuszává és külső szemlélőként bohóckodássá. Bár be kell valljam, ha nem jött volna ide, és nem kért volna számon, sőt mi több, lenne még valaki, aki diszkréten kezelve a dolgot, értene a nyomozáshoz, felkerestem volna helyette. De talán se Bailey, se a sors nem akarta másként. Úgy tűnt egy darabig töprengett, bár valahogy, mintha kevésbé rázta volna meg a hír. Nem tudom eldönteni, hogy azért, mert igyekszik tisztán gondolkodni, vagy mert egyáltalán nem is érez irántunk semmit. Mindenesetre a gyűlő ápolók és a morcos nővérke is türelmetlenül várt, hátha Horatio szépen visszatessékel. Volt is döbbenet, mikor még segítséget is nyújtva végül elindult velem a kijárat felé. Nem kekeckedtek vele, pláne a jelvénye felmutatása után, de nem is vágtak hozzá jó pofát. Nos... remélem mostanában nem kell idejönnünk.
Miközben hallgattam őt és haladtunk kifelé, elfogadva támaszul, néha óvatosan rápillantottam. Szeretem Horatiot... csak már... nem tudok benne bízni, mert amit tett az minden csak nem semmiség. Mégha gyógyszer hatása alatt is lett volna, csúnyán néznék rá, de nem volt. Tudatában volt és van tettének. És ez az ijesztő. Voltak problémái már előtte is, és vannak is neki, de hogy idáig jutott az hatalmas nagy baj. Nem tudtam megnyugodni, de nagyon bíztam benne, hogy igaza lesz és ott lesz, ahol gondolja. Biztonságban és épségben. Az én út szélén hagyott törött kocsim végett, az övé volt az egyedüli, de talán nem is kérdés, hogy azzal mentünk e volna. Beültem mellé, bekötöttem az övem, és hol az utat, hol kifelé oldalra az ablakon, hol pedig néha rá néztem. Kínos volna a csend, ha nem hajt gyorsan, de nem tudom mit mondhatnék. Vegyes érzések kavarognak bennem és egy részem nem akarok olyasmit bevállalni, ami nekem, nekünk, nem jó. Másrészt viszont mindkettőjüket szeretem és nem akarom őket elveszíteni. Félek, hogy így fizetnék nagyobb árat.
- Szeretem Baileyt és elképesztően okos lány, de... - sóhajtok egy halkat kifelé bámulva, mintha még eső felhőket is vélnék felfedezni az éjszakai égbolton. Ez újabb aggodalomra ad okot. - néha olyan butaságokat tud mondani. Vannak dolgok, amiket képtelen átlátni és borzasztó erőszakos és makacs lesz... - döntöm fejem a támlának oldalt. A kocsi halk zúgása és az ismerős illatok keveréke, ami szép emlékeket ébreszt bennem, hamar elpilledtet, de igyekszem el nem aludni a sok fájdalomcsillapító miatt. - Miattad veszekedtünk. - tettem hozzá kicsivel később, halkan, ahogy az utcákat kémleltem. - Tudta, hogy elfogsz menni. Még azt is hozzátette, hogy hamis érdeklődőként, lecsapja a kezedről a kiszemelt lakásokat, házakat, hogy minél tovább húzza az időt. - mosolyodtam el haloványan, ahogy belegondoltam, hogy én sosem neveltem ilyen kis hitványnak, pedig mint kiderült, egyre huncutabb dolgokat művel. - Ő nem akarja, hogy elmenj, én pedig... azt akarom, hogy ne érezz úgy, ahogy... most... - nem mondom, hogy szívtelenül kiadtam volna az útját, hiszen nem megcsalásról beszélünk, de ez a mostani helyzet senkinek sem jó, s ha Horatio úgy érzi, felszabadítja, ha elmegy, nem tarthatom vissza, pláne, egy olyan kapcsolatba, ami haldoklik. - Bolondságokat beszélt, mert nem értette meg, hogy nem irányíthat mindent... Győzködött, hogy kezdjük újra. Hogy menjünk vissza az időbe, és próbáljuk meg újra megismerni egymást. - sóhajtom ismételten elszomorodva, mert újabb szép emlékek jelennek meg lelki szemeim előtt.
Idővel aztán megérkeztünk a lakására, és bár nem mondom, hogy a lépcsőzés, meg a liftben ácsorgás annyira kellemes volt, de nem akartam kihagyni a keresését és megtalálását. Bocsánatot akartam kérni és megpróbálva megértetni vele, hogy mások érzéseit nem irányíthatja. De nem volt a lakáson. Még csak nyoma sem volt, hogy megpróbált betörni. Őszintén? Most kezdtem csak igazán félni. Az eső is elkezdett esni.
- Horatio! - rivaltam rá, bár azt gondolom nyilvánvaló volt, csak éppen halálra voltam rémülve, hogy rossz volt a megérzése. - Bailey nincs itt! - töröltem meg arcom.

öltözék: x zene: Without You helyszín: Hospital

   Ebben legalább egyet értettünk Killiannel. Bailey okos, de ugyanakkor néha nehéz a személyisége, noha rólam lepereg. Én nem voltam olyan, mint Killian. Én nem vettem fel Bailey dolgait, nem húztam fel magam és nem veszekedtem, egyszerűen elengedtem, vagy ráhagytam, vagy észérvekkel meggyőztem az én igazamról. Érvelésben ugyanis sok esetben verhetetlen voltam, ezt Killian is jól tudhatta már. Persze voltak helyzetek, amikor az érveim gyengék voltak, de az ritka volt. Sok esetben rendhagyó volt a gondolkodásom, de többször igazolódott be, hogy érdemes rám hallgatni, mint ahány kudarcom volt.
Én sem voltam tévedhetetlen - bár ezt ki nem mondtam, - de ritka volt, ha mellé fogtam. Egyébként meg nem szoktam magam idegesíteni.
- Tőled örökölte - feleltem, hiszen kettőnk közül Killian volt az aki sokszor mond hülyeségeket. Mint most is. Igaz, ki nem mondta még, de hülyeségek járnak a fejében velem kapcsolatban és ostobaság, hogy mérgezi a kapcsolatunkat, de ez az ő dolga. Majd, miután elveszített, úgyis tudatosul benne, hogy elszúrta. Én tudok kompenzálni a munkámmal és a társammal, de Killian képtelen lesz a munkával vigasztalódni. Mardosni fogja a bűntudat és a hiányérzet.
Csak kibújt a szög a zsákból. Tudtam jól, hogy nem kell kérdezgetnem, magától is el fogja fecsegni miről volt szó. Szóval Bailey megtudta, hogy el akarok menni. Gondolom a számítógépem által. Jelszót kéne már cserélnem, vagy valami titkosítási rendszert kitalálni, de jó érzés volt, hogy ő legalább küzdött volna értem, nem úgy, mint Killian. Pedig többet vártam volna tőle is.
Aztán persze Killian is véleményt nyilvánított... "azt akarom, hogy ne érezz úgy, ahogy... most... ". Erre még nem mondtam semmit, csak igyekeztem gyűjteni az információkat, amiket elkotyog még nekem. "próbáljuk meg újra megismerni egymást".
Sóhajtottam egy mélyet, miközben kanyarodtam a kocsival, de már a távolból láttam, hogy pirosat fogunk kapni, így nem is tepertem túlzottan a gázzal.
- Sose fogsz megérteni engem. Kár is ismerkednünk. Soha senki nem fog engem megérteni - feleltem. - Azt tettem, amit helyesnek láttam akkor és ott. Igen, neked beismerem: Szándékosan öltem meg Cadet, de kétségbe voltam esve. Kevesen voltunk, Joseph pedig sorra ölt meg mindenkit, Cade pedig neki dolgozott. Tőrbe akart engem csalni. Gondolom előttem akart téged megölni, hogy összeroppanjak. Nem tudom a pontos okát, akkor sem tudtam, csak sejtéseim voltak. Cade elvezetett volna Josephez ott és akkor, de azt is tudtam, nem úsztam volna meg. Nem kockáztathattam meg, hogy megöljön téged és azt sem, hogy engem megtörjön, ezért öltem meg őt. Joseph kapcsolatot akart velem teremteni, tudtam jól, olyanná akart volna faragni egy ponton túl, mint ő maga. Mert azt remélte, ha összeroppantja a jelenlegi személyiségem, megtör, akkor nulláról kezdheti velem és a saját képére faraghatja az új énem. Azt hiszem mind a ketten tudjuk, hogy ezt nem engedhetjük meg. Ezért megöltem Cadet és a holttestével üzentem Josephnek. Ha nem jöttek volna a nyomozók a helikopterrel, akkor megúsztam volna és Cade halálát is Joseph számlájára írták volna, csakhogy nem jött ki jól a lépés. Joseph rejtett kamerákon át figyelt minket, a kamera pedig felvette a gyilkosságot, ráadásul pont jött a rendőrség is, hogy segítsenek rajtunk, szóval... minden rosszul jött ki.
Se neked, se másnak nincs félnivalója. Nem vagyok őrült gyilkos, nem foglak se téged, se a lányunk, se a többi kollégámat lemészárolni. Beismerem azt is, hogy nincs bűntudatom. Nincs. Kéne, hogy legyen, de nincs. Nem kell kimondanod, tudom jól, hogy pszichopata vagyok. Legalábbis részben. Hordozok pszichopata vonásokat, de ettől még nem leszek szörnyeteg, aki egy nap felébred melletted és elvágja a torkod. Tudatos vagyok. És tudnod kell azt is, hogy ezt bármikor újra megtenném. Ha a saját sorsom, vagy a te sorsod, vagy Bailey sorsa, vagy egy kollégám élete múlna rajta, bármikor bárkit újra megölnék, ha ezzel segíthetek magamon, vagy másokon. De kedvtelésből, vagy őrületből soha senkit nem ölnék meg. Nem vagyok bolond, tudatos pszichopata vagyok, ha így jobban tetszik.
Szeretlek, de ha így nem tudsz engem elfogadni, akkor nincs egymással dolgunk. Vagy szeretsz ilyennek és megbízol bennem, hogy nem foglak titeket bántani, vagy akkor hagyjuk egymást és váljunk szét. Megkeressük Baileyt, kiteszlek titeket a kórházban és mire hazaértek, már a ruháim is elviszem a házadból. Az lesz a legtisztább. De ha most mi hárman együtt hazamegyünk, akkor elvárom tőled, hogy kezelj engem épelméjűként. Nem vagyok hülye, Killian, látni fogom rajtad, ha színészkedsz. Arany málna díjas vagy, annyira rosszul játszod meg magad. Tudni fogom, ha csak átverni próbálsz. Nincs semmi értelme.
Sajnos, miután megérkeztünk rá kellett jönnöm, hogy tévedtem. A lányunk nem ide jött. De akkor hová? Benedvesítettem egy rongyot, majd letöröltem vele a kissé már poros széket, majd áttöröltem újra, hogy ne legyen nedves és leültem rá. Keresztbe font lábakkal kezdtem el gondolkodni, hogy vajon hová mehetett. Killian ki volt borulva, noha még tartotta magát, de én még mindig igyekeztem tisztán gondolkodni. Biztos voltam benne, hogy nincs veszélyben, ellenben minket szivatni akar.
- Killian! - szóltam rá. - Nyugodj meg! - mondtam erélyesen, hogy biztosan hasson. - Gondolj már bele, hogy miről szól ez az egész! - emeltem felé a kezem, majd körbe mutattam, mint a színpadon. - Bailey nem hülye. Ő pontosan tudta, hogy nem fogod őt megtalálni és tudta jól, hogy meg fogsz engem keresni. Pontosan ez volt a terve. Arra nem számított, hogy meg fogsz sérülni, de arra igen, hogy kétségbe fogsz esni és hozzám fogsz fordulni. Nem akarlak megbántani, de a nyomozói képességeid nem túl erősek. Számított rá, hogy nem fogod őt egyedül megtalálni és miután engem megkerestél én ugrani fogok. Annyira már ismert engem, hogy nem utasítalak vissza. Érted mi a lényeg? Bailey biztos helyen van. Elbújt és arra számít, hogy mi, míg keressük őt, megbeszéljük a gondjainkat és rendezzük a kapcsolatunkat. Ez nem rólad szól. Ez rólam szól. Ő most azt reméli, hogy újra egymásra találunk és együtt maradunk. Azért ment el, hogy legyen alkalmunk újra összejönni. Ez egy nagyon szemét dolog volt tőle és ha hazamegyünk berácsozom az ablakait és rázárom az ajtót kulccsal és lakattal és egy évig nincs internet, laptop és telefon, amiért így kitolt velünk.
Szóval porolj le magadnak egy széket, ülj le és gondolkozzunk. Bailey most olyan helyen van, ami velem kapcsolatos. A rendőrségen nem volt és itt sincs. Te hová mennél, ha ott akarnál érezni engem magad körül? Mi lenne számodra az a hely, ahol engem éreznél magad körül? Ahol olyan emlékek és hangulatok öveznének, hogy azt érezd ott vagyok veled és megnyugszol? És ne mondd azt, hogy felvennéd az öltönyöm, mert elcsépelt és nem Bailey mérete.

   

- Killian story -

Nagyon bíztam benne, hogy Horationak igaza lesz és Bailey épen és egészségesen, tán kissé durcásan, de ott vár majd a lakásán. El is árultam neki - úgy is kiderült volna - hogy mi okán jutottunk ide. Persze vigaszt hiába is kerestem volna, noha az rosszul esett, hogy a sorok közt, és nem csak ott, de engem hibáztatott. A történetben nem állítom, hogy teljesen ártatlan vagyok, de a lavinát nem indítottam el. Hogy féltem a családom, nem az én bűnöm, mert nem bűn. Hogy ő képtelen meglátni hibáit, és letagadja őket, inkább konokság, mint sem tényleges bűn. De attól még árt vele. Mintha az őrület és az intézetben töltött napjai még rosszabbá tették volna. Éppen csak nem engem okol Cade kivégzése miatt. Belátja, hogy megölte, még is mentegetőzik és s közben másokat okol. Félreértés ne essék, tudom, hogy Joseph valóban egy tömeggyilkos, de, hogy mi történt volna ténylegesen egyikünk sem tudhatja már meg. Amit viszont tudunk ott van a felvételeken...
- Talán már túl késő... - jegyzem meg halkan, már-már inkább csak magamnak. Régebben nem ilyen volt. Nem ennyire. Most pedig még mintha büszke is lenne arra, hogy olyan emberré vált, akik után nyomoz. Sóhajtva hunyom le kicsit szemeim, mert a beszélgetésen kívül a sűrűn villogó fények is zavarják a szemeim, fáj tőlük fejem. Még is azt gondolom, őt hallgatva, hogy Josephnek végül sikerült. Sikerült megtörnie és megváltoztatnia, hiszen mintha lassan pontosan olyanná válna, mint ő. "Azt tettem, amit helyesnek láttam akkor és ott.", "Ezért megöltem Cadet és a holttestével üzentem Josephnek.", "Ha nem jöttek volna a nyomozók a helikopterrel, akkor megúsztam volna és Cade halálát is Joseph számlájára írták volna". Bár sosem hallottam Joseph ténylegesen vallomását és sosem láthattam meg igazi énjét, de az olvasottak alapján, és a rábizonyított tetteit tekintve Horatio - saját elmondása alapján - ugyanúgy cselekedett, gondolkodott és talán beszélt is, mint Joseph. Cade halálát sem vállalta volna fel, és még játszott is vele. Szerinte balszerencse, szerintem isteni közbenjárás volt, hogy őt fogták el és bár Joseph még szabadon járhatott, Horatiot elzárták. Mert őszintén szólva már akkor sem tudtam volna a szemébe nézni. Azok után pedig, amiket az intézetben mondtak róla... biztos voltam benne, hogy késő... nem tudok rajta segíteni, mert ő sem akar változni, hiszen azt hiszi, teljesen jó, ahogy van. Sőt, még velünk van a baj. Mivel most se elfutni, se védekezni nem tudtam volna a támadás ellen, nem kockáztattam meg, hogy szembesítsem az igazságokkal. Például, hogy tudok róla, hogy halott emberekkel, azaz hallucinációkkal beszélget. S ha nem a bűntudata keltette őket életre, akkor bizony sokkal őrültebb, mint azt gondoltuk. Nem arról van szó, hogy én nem hoznék értük áldozatot, de már az elég árulkodó volt, ahogy beszélt mind erről. A sorrend. Nem kötöm az orrára, bár aligha venné magára már, hogy én sem támogattam volna, hogy kiengedjék, de mivel nem vallottam ellene, így kénytelen voltam mellette egyetérteni. Most már bánom. Attól tartok egy születőben lévő gyilkost engedtem a világra. És igen, ez már az én bűnöm. Az pedig csak hab volt a tortán, ahogy feltételeket kezdett szabni, hogy hogyan akar élni, hogy mit és hogyan vélekedjek róla. Lehet, hogy én voltam a gyengébb idegzetű, de a család az család, és a biztonságuk az első. Már pedig nem óhajtom feláldozni őket.
Nem reflektáltam, bár magamban már tudtam mit akarok és mit nem. Noha ahogy haladtunk fel a lakásához voltak kételyeim, de csak míg kiderült, hogy Bailey nincs itt. Nincs miért megnyugodni. Hogy kétségbe voltam e esve? Igen. Gondolhatjuk, hogy talán békésen teázgat valami bódénál vagy réges-rég otthon van, de mi van ha nem? Mi van, ha épp bántalmazzák vagy menekül valami suhanc elől, amíg ő itt nulla empátiával elücsörög. Végtére is ez is csak olyan, mint egy munka. Neki. Nekem nem. Egy pillanatra ugyan ténylegesen elvesztettem a fejem, de az erélyes felszólítása ráébresztett, hogy ennek most valóban nincs itt a helye. Mert aligha jutunk előbbre azzal, hogy itt pánikolunk vagy ücsörgünk. Már-már bosszantó volt, ahogy ismételten megjelent önközpontúsága. S míg ő volt a lényeg, Bailey talán veszélyben van. Nem ültem le, sőt az ajtóból sem mozdultam el. El voltam keseredve a helyzettől is. Úgy pillantottam le elé szomorúan.
- Tudod mi a különbség köztünk, Horatio? - tettem fel a nagy kérdést, de meg sem várva míg esetleg bele kezdene az önfényezésbe, válaszoltam helyette. - Minden.
- Tudom, hogy nem tehetsz arról, hogy nárcisztikus vagy. De ha aznap, mikor kis híján megfulladtál magadtól, nem én lettem volna ott, hanem egy másik éned... már nem is élnél, mert te átléptél volna magad felett... bűntudat nélkül. - pillantottam fel rá. - Gyűlölöm azért Josephet, amit az emberiséggel tett, és hogy veled játszott, de emelem kalapom előtte, mert amit veled művelt, ahhoz a sok évnyi gyakorlat és milliónyi szerencse is kevés. Sosem fogok rájönni, hogy tudott minden olyan ügyesen kijátszani, csavarni, hogy végül elérje a célját, de sikerült neki. Az ő módszere, hogy téged tönkre tegyen sokkal... gyorsabb volt, mint, hogy én segíteni tudtam volna... Elérte, hogy egy szörnyeteg legyél. - sóhajtom, és közben teszek is egy-két lépést félig már kifelé. - Hibáztam, igen. Hibáztam, hogy téged kerestelek fel. Azt hittem előbb megtalálom, mintha a rendőrségtől kértem volna segítséget, de mint láthatjuk... a te nyomozói képességeidnek is vannak határai. - fordultam végül meg és elindultam kifelé. Csak egyszer álltam meg.
- Megkeresem Baileyt, de mire hazamegyünk te már sehol se legyél a holmijaiddal együtt. - nem parancsoltam, vagy figyelmeztettem, inkább kértem. - Josephnek pedig majd küldök ajándékot, amiért legalább ő képes volt rá, hogy megszüntesse a pánikrohamaid. - ha nem volna tömeg gyilkos elítélt, még Baileyt is eljáratnám hozzá... S még ha elég lomha tempóban is, de, ha volt lift elmentem odáig, ha nem, akkor lépcsőztem, de én biztos nem maradok ücsörögni. Telefon híján mondjuk elég gázos volt így minden, de gondoltam majd elbuszozok a rendőrségre és ott kérek segítséget. Hivatalos úton.

öltözék: x zene: Without You helyszín: Hospital

   Őszintén szólva biztos voltam benne, hogy Killian meg fog engem érteni. Talán ezért is voltam vele őszinte az autóban, miközben a régi lakásomra mentünk. Biztos voltam benne, hogy Killian megért és nem fog ellökni az igazság fejében, de úgy tűnt tévedtem. Már a kocsiban láttam rajta, hogy nem virult ki, hogy őszintén beszéltem vele, pedig én tényleg szerettem és megadtam volna neki az esélyt, hogy tovább éljünk együtt, de úgy tűnt nem tud engem elfogadni így. Ez mélységesen sértett.
Segíteni akartam neki, hogy előkerítsük Baileyt, de visszautasított. Nyiltan. "Erőszakosan". Pedig próbálkoztam és tényleg segíteni akartam, de ő lehetőséget sem adott, hogy kibontakozzak. Igen, tévedtem, nem itt várt ránk, de ha hagyott volna időt nekem, hogy beszélgessünk és latolgassuk a lehetőségeinket, akkor biztosan megtaláltuk volna. És a rendőrség mennyivel fog neki többet segíteni nálam? Még annyit se, mint én. A bolond.
Killian szavai villámcsapásként értek. "Szörnyeteg". Itt már távolodott, tehát sejtettem, hogy elvesztettem és azt is, hogy itt nem fog megállni azzal, hogy ásson engem és ostorozzon. "A te nyomozói képességeidnek is vannak határai. " Mikor ezt meghallottam, majdnem vérezni kezdett a fülem, annyira sértették a szavak a dobhártyám. Hisz esélyt sem adott nekem? Volt egy tippem, igen, nem jött be, de még igazán nyomozni sem kezdtünk. Most akartam volna egyeztetni vele, hogy közösen összerakjunk egy elméletet, de ő csípőből elutasítja. Pedig kéne. Mit remél? Hogy fel alá járkál majd az utcán és az egyik sarkon meglátja sírni? Bolond, ha azt hiszi ez be fog jönni. De ha meg is találja, miért hiszi azt, hogy majd Bailey hagyja magát befogni? Miatta ment el, akkor miért menne haza vele? Nélkülem.
Kidobott otthonról. Kiadta az utam. El akartam menni, igen, de így elég vacak érzés volt hallani, hogy kidobott. Mit tettem? Mit tettem, hogy ezt érdemlem?
Egy rövid ideig "megtörve", egyszerre dühösen és szomorúan álltam és néztem utána. Valami olyasmi arcot vághattam, mint, aki haldoklott és látta a távolból a kaszást közeledni és egyszerre félt és dühös is volt és elkeseredett is, hisz nem akarta, hogy a halál elragadja, de hiába, a háta nem fog engem megsajnálni és megbocsátani. Hibát követ el.
Igyekeztem összeszedni magam, két oldalt elkezdtem masszírozni a halántékom, hátha jó hatással lesz az idegrendszeremre, majd a csaphoz mentem, hogy megmosakodjak. A kezeim, az arcom, a kezeim, az arcom, a szemeim, az ajkaim, a kezeim, újra az arcom, közben a sok mosakodástól már egy tócsában álltam, de az idegeim aligha csillapodtak. Koszos volt a víz, fertőzött, szennyes, mocskos, de csak én láttam annak, egyébként tiszta volt. Levettem a fali polcról a bio fertőtlenítőt és fújni kezdtem magamra, hogy a koszos víztől megóvjon. Nem akartam elkapni semmit.
Lecsörtettem a lépcsőn, nem is zártam be a lakást sem, hogy még elkapjam Killiant, aki sérülten nehezebben halad nálam. Dühös voltam. Égtelenül dühös.
- Úgysem viszed nélkülem semmire! - szóltam utána az ajtóból kiabálva, dühösen, de lemondóan nézve utána. - Rá fogsz jönni, hogy hibázol! Kár volt kidobnod! Mit kezdesz majd egymagad? Neked nincs életed nélkülem! - mutattam rá, majd magamra. - Én adtam értelmet az életednek! Nélkülem egyedül fogsz megöregedni a kutyáiddal! Téged még Laylana is otthagyott, pedig őt te mentetted meg! Egyedül én tartottam ki melletted! Bailey is elfordul majd tőled. Képtelen vagy magad mellett bárkit is megtartani, egyedül én voltam képes szeretni téged és kitartani melletted, de ezt is elszúrtad! És csodálkozol, hogy mindig egyedül maradsz? Hát ezért! Téged nem éri meg szeretni! - kiabáltam ingerülten és mélységesen megsértve érezve magam, de mindezek mellett elkeseredett is voltam, hiszen éppen most vesztettem el a szerelmem. Épp, ahogyan ő is...
Hogy komolyan gondoltam-e a szavaim? Nem tudom... lehet. De lehet ismét csak nem voltam önmagam. Az indulatok néha átformálják az embert.
- Remélem boldog leszel nélkülem, mert neked már csak a diákjaid maradtak. Élvezd a magányt, te úgy is arra kárhoztattál. És még én vagyok képtelen értékelni a boldogságot? Vicc az egész. Akkor keresd meg egyedül a lányunkat, ha akkora nagy ász vagy! Mert a rendőrök majd többet érnek nálam, igaz? Nevetnem kell. Joseph is megmondhatja, hogy a rendőrök közül egyedül én érek valamit!
De akkor rám ne számíts többet! Eldobtál! Képes voltál eldobni engem?! Akkor boldogulj egyedül! - elővettem a mobilom és a földhöz vágtam, hogy törjön darabokra. Ezek után kereshet. Ahhoz előbb meg kell találnia engem is, mert telefonon már engem sem fog elérni.
Beültem a kocsimba, majd magamra csaptam az ajtót és kigurultam az útra hátra hagyva őt. Ha ennyit jelentek neki, akkor kezdjen magával, amit akar.

   

- Killian story -

A legfájdalmasabb az volt, hogy őszinte voltam minden szónál. És, hogy mindez igaz volt. Elég rég volt már, hogy bárkivel is szakítottam, ráadásul ilyen csúnya formában, de azóta annyi idő eltelt, hogy már el is felejtettem milyen rossz érzés. Nem volna az, ha nem volna megannyi sok szép és kedves emlék. Kapcsolat erősítő, közös bátor pillanatok, romantikus percek, megannyi áldozat és megalkuvás a szerelem nevében. Lemondott rólunk, így én sem tehetek mást, le kell, hogy mondjak róla.
Félúton lefelé már a sírás kerülgetett, mert egy röpke este alatt valahogy minden olyan borzalmasan rosszul alakult, és még úgy látszik távolról sincs vége, de tartottam magam. Még ment. Igaz, akkor egy kicsit görcsbe rándult a gyomrom, és egy leheletnyit próbáltam igyekezni, mikor meghallottam utánam loholni, mert arra gondoltam, hogy most jön utánam megölni, mert a hangok azt mondták neki, de inkább tovább szurkálódott. Nem mintha annyira vágytam volna ezekre, de mi mást tehettem volna. Dühös volt, és azt gondolom gyerekes módon duzzogott, amiért nem az van, amit ő akart. Megálltam miután leértem és felé fordultam, amíg tombolt. Egy percig sem hittem, hogy igaza van, se azt, hogy őszintén, komolyan gondolja, amiket mond, de attól még fáj. Nem nagyon hagyott szóhoz jutni, de így utólag nem is bánom, hogy nem magyarázkodtam. Felesleges. Laylana nem hagyott el, a mai napig tartjuk a kapcsolatot, de mindketten tudtuk, hogy nem maradunk együtt örökre. Én csupán felkészítettem az életre, s Horatio elképzeléseivel ellentétben sikernek élem meg, hogy ma már ilyen szépen boldogul. Baileyről nem tudok nyilatkozni, de nagyon fogok igyekezni, hogy nyitottabb legyen, hogy merjen beszélni a problémáiról és persze, hogy megértse, nem kényszeríthet másokat szeretetre, szerelemre vagy akár gyűlöletre. Viszont ha Horation múlt volna, Bailey most nem lenne a lányom. Az, hogy engem cserben hagy, nem érdekel, de a kijelentése nyomán úgy veszem ki szavaiból, hogy külön utakon járva sem érdekli Bailey holléte. Az is feltűnt néhány mondata után, hogy kicsit olyan volt, mintha saját magával veszekedne. Hiszen sosem mondtam neki, hogy egyedül vagyok, vagy félnék tőle, hogy magányos maradok. Ellenben pontosan emlékszem, pillanatok alatt, hogy leverte a víz, mikor erről beszélgettünk a kocsiban, s aminek végén alig bírt megállni a lábán, még a pánikroham után is. Sajnálom, mert tudom, hogy segítségre szorul, ugyanakkor én nem vagyok ehhez elég erős orvosság, amíg két kézzel markolja a sötétséget.
Sűrű pislogások közepette néztem, ahogy ő is megválik a telefonjától, bár önszántából. Önző vagy Horatio. S ha most megint leborulok előtted, azzal Baileyt és magamat is cserben hagyom. Továbbra is némán állok a csöpögő esőben, és lebiggyedt ajkakkal figyelem, ahogy kocsijához megy és idegesen odébb áll. Mély levegő Killian. Hajamba túrok, ami egyre nedvesebb, aztán gyalog vágok neki az útnak a rendőrség felé.

- Jó nagy hülye vagy, ugye tudod? - kapcsolta be övét - persze nem a valóságban - Cade, ahogy megjelent az első piros lámpánál a kocsiban. Ásított is egyet, láthatóan kicsit sem zaklatottan, ellenben amilyen Horatio volt mellette. - Amilyen érzékeny, lehet most fogja magát, és belátva milyen szerencsétlen leveti magát egy hídról a kocsik közé vagy a vízbe... Vagy csak simán kilép egy kocsi elé. Még egy kis belső vérzés és kampec... - imitált poénkodva egy robbanás hangot, miközben hol Horatiora, hol kifele nézelődött. Ha Horatio tartotta magát az eredeti tervekhez, egy idő után Cade is elég fancsali képet vágott a látottakhoz. Ahhoz, ahogy lassan a házunkhoz közeledtek.
- Ne már... De kis szófogadó vagy... - puffogtam fejét csóválva, száját húzva. - Az itteni holmijaid mind pótolhatóak, ráadásul kutyaszagúak. Akkor meg minek kínlódsz velük, hah? - nézett a nyomozóra.
A kocsi ismerőse hangjára persze minden négylábú kíváncsian loholt az ajtóhoz és ablakokhoz, ki hova fért oda. Az ajtóban állok hangos ugatással üdvözölték Horatiot, még azután is, hogy esetleg bement. Bár érezték, hogy valami más, megváltozott, attól még szerették, így előszeretettel ugrálták körbe. A macskák nem. Ők továbbra is fölényesen követték tekintetükkel a beljebb lépőt.
- Azért valld be, hogy örülsz, hogy legalább ezektől megszabadulsz... - mosolyogta Cade, lassan Horatio mellé lépve. Egyedül Rexie nem üdvözölte, noha általában ki sem hagyja, ha csak nincs fontosabb dolga. De most volt. Killian hirtelen távozta és Bailey szokatlanul üres esti szobája őt is nyugtalanná tette, így addig bohóckodott a kilinccsel, míg egy magukban voltak, amíg ki nem nyitotta a lány szobáját. Aztán körbe járt mindent és szimatolgatott. Érezte ő hol járt utoljára a lány és mit fogott a kezében, ami éppenséggel az ágyán lévő fejjel lefelé fordított tablete volt. Jelenleg azt bökdöste orrával.

öltözék: x zene: Without You helyszín: Hospital

   - Már vártalak - szóltam flegmán a piros lámpánál, majd megtámasztottam halántékom egyfajta könyöklő pózban. - Ha hiszed, ha nem, nem nézem ki belőle, hogy öngyilkos legyen. Már csak Bailey miatt sem. De igen, maga alatt lesz, de ki kereste? Én akartam szakítani? Részben. De miért? Mert! - nem, nem fogom újra elmesélni neki, amúgy is ismeri az egész történetet. Minden Killian viselkedése miatt volt. Ha nem úgy állt volna hozzám, ahogy, most nem itt tartanánk. - De tudod a legnagyobb hülye én voltam, mert hagytam magam rábeszélni akkor a csapatépítőre. Ha nem megyünk el a táborba, most ez mind nincs. Látod, mindig mondtam, hogy nem érdemes társaságba járni. És ebben legalább hasonlítunk Valentineal. Ő is inkább otthon tölti az idejét, nem holmi összejöveteleken, ahol lemészárolják a fél rendőrséget. De végül is az már a múlt, kár vele foglalkozni.
Lassan le is parkoltam a házunknál.
- Minek költsek új ruhákra, ha ezeket be tudom adni a tisztítóba? Ragaszkodom a ruháimhoz. Megszoktam őket. Ráadásul beosztásom van, hogy melyik nap melyik öltönyöm veszem fel. Ha most új öltönyöket vennék, új beosztás is kéne. De amúgy sem szeretnék megválni tőlük. Az enyémek. Szeretem őket. Csak ki kell őket tisztíttatni.
Bár a kutyák továbbra sem voltak a kedvenceim a házban, se a macskák, azért örültem nekik. Ők legalább szerettek és örültek nekem. Mármint a kutyák, a macskák letojtak. Ebből is látszik, hogy azoknak az embereknek van igazuk, akik inkább kutyát tartanak élettárs helyett. Pedig ezek a kutyák feleannyi szeretet kaptak tőlem, mint Killian.
Rexie viselkedése viszont szemet szúrt nekem, Alapvetően nem foglalkoztam most az állatokkal, de ez gyanús volt. Fél szemmel azért Cadere is figyeltem, hogy mit mond. Nyilván, a kutyák nem fognak annyira hiányozni, mint Killian és Bailey, de azért már az ebeket is eléggé megszoktam. A táblagép felé fordultam, de nem nyúltam hozzá. Nem. Killian azt mondta, majd ő boldogul, ő megtalálja, én húzzak el az életéből. Amúgy sem tudtam mit mondanék a lánynak, ha megtalálnám. Nem szeretném én közölni vele, hogy vége, hogy elmegyek, hogy Killiannel kimondtuk, hogy vége és elköltözöm. És ha velem akarna maradni? Nem. Az nekem nem fér bele. Baileyre Killiannek van nagyobb szüksége, én egyedül nem tudnék vele meglenni. Nem lennék jó egyedül álló apuka. És ha megkér, hogy járjak haza ide néha? Vagy ha arra kér, hogy néha találkozzam vele titokban?
Elkezdtem összepakolni a ruháim, hisz másom nem volt. Csak ruháim voltak. Igaz, néhány könyvem is volt itt, de azok elférnek itt. Emlék. Úgyis tudom fejből mindegyiknek a pontos szövegét oldalról oldalra. Miközben pakoltam, néha visszasiklott a szemem a tabletre és tudtam, ezt Cade is ki fogja szúrni, hogy én nézegetek arra.
- Nem! - mondtam Cadenek, mielőtt még megszólalt volna. - És ne gyere nekem azzal, mi van, ha kínozzák, vagy veszélyben van. Az a lány nincs veszélyben, csak játszik velünk. De látod, Killian még ezt is elszúrta. Bailey is adott neki egy esélyt és én is, megpróbáltam, segíteni akartam, őszintén akartam vele beszélni is, de nem. Nem kellek neki. Akkor ez van.
Killian azt mondta megoldja. Akkor oldja. Majd ő megtalálja. És a rendőrség? Ki fog neki segíteni? Majd Carver? Az a félnótás még akkor sem találná meg azt a lányt, ha Killian mögött állna és integetne. És tudod mit? Én büszke vagyok a lányomra! Legalább az a lány megmutatta Killiannek, hogy milyen érzés elveszteni, akit szeretünk! Most Killian is érzi, hogy én mit érzek, hogy vége. Annyi év után... nem ezt érdemeltem volna. Azt hittem még helyre hozhatjuk, de látod. Nem értékelt engem és az elmúlt időket. Azt hiszi én leszek a következő Cale Braxton, vagy mi? A bolond állat! Egyedül fog meghalni, de legalább a kutyáinak lesz mit enni, amíg rá nem találnak a hullájára. Megeszik majd, mint az öreglányokat a macskáik.
Miután összepakoltam, elindultam kifelé, de félúton megálltam. Megálltam, mert képtelen voltam tovább menni. Visszafordultam a lakásba, a kutyákra, a macskákra és főleg Rexiere és a táblagépre. Elfogott a rosszullét. Pontosabban az érzelmi rosszullét és elérzékenyültem. Erre én képtelen vagyok. Bármennyire is haragudtam, bármennyire is gyűlöltem most Killiant és az életemet is, de nem voltam képes rá. Morálisan képtelen lennék a sorsára hagyni a lányom. Nem büntethetem őt Killian miatt. Azt még nem tudom mit mondok neki, ha megtalálom, de vissza kell őt hoznom. Nem is magamnak, inkább Killiannek.
Elvettem a tabletet, majd intettem Rexienek.
- Gyere! - indultam meg a kocsi felé, majd kinyitottam a kutyának a hátsó ajtót, aztán betettem a csomagjaim a csomagtartóba, majd a tabletet bújva beültem a volán mögé.

   

- Killian story -

Flegma megjegyzésére, széles vigyor ült képére.
- Jobb lesz, ha hozzám szoksz, cowboy. Valószínűleg jó ideig csak én leszek neked... - nevetett, mert bár a helyzet maga nem, szerinte még is mókás volt. Hogy Cade valóban szellem volt e, vagy Horatio agyának egy félresikerült agyszüleménye, ki tudja... Azon pedig kifejezetten jól szórakozott, hogy Horatio még magában is képes volt dühöngeni.
- Annyira cuki, hogy mindjárt felrobbansz... - nevetett, majd heves bólogatásban tört ki. - Hát igen! Mindketten jól elbasztátok... - mosolyogta. - Jah, lehettél volna kicsit erőszakosabb. Akkor most én is élnék. De te nem bírtál a seggeden maradni... - sóhajtotta, mert azért azt ő is bánta, hogy meghalt. Valentine neve hallatán mégis felkuncogott. - Legalább? Sokkal több mindenben hasonlítotok, nem? Kicsit olyan, mint te... - vonta meg vállait, bár mintha utalásnak szánta volna, majd sóhajtva előre nézett végül, és egészen addig megmaradt a jókedve, míg meg nem látta hová jöttek.
- Az új élethez, új ruha dukál, nem? - pillantott rá. - Ha ugyanezeket veszed fel, mindig eszedbe fognak jutni azok az emlékek, amikor közösen éreztétek jól magatok, és éppen az a zakó volt rajtad... Például ott az a furcsa mintás nyakkenőd, amit karácsonykor vettél fel, és táncikálás közben, véletlen leöntötte Killian borral. Az a kis pötty meg azóta is látszik, bár csak annak, akik tudja mit kell keresnie... - pillantott Horatiora, kicsit még ugrálva idegein, de végül követte őt a házba, ahol a kutyák többsége kitörő örömmel üdvözölte, Rexiet kivéve, ugye. Cade állandóan Horatio nyomában volt, bár nem mindig cukkolta, néha csak nézelődött, vagy tapogatta a holmikat. Rexie neki is szemet szúrt, és bár tekintetével többször is utalgatott felé, miközben figyelte, ahogy Horatio pakol, úgy tűnt, ha nem szólal meg, nem fogja észrevenni a fickó. Éppen csak nyitotta száját, hogy megszólaljon, mikor Horatio leintette.
- Pff, nem mintha olyan nagyon kapkodtál volna érte, ugye? - somolygott pimaszul, miközben ledobta magát az ágyra és onnan figyelte a pakolászást.
- Uhh, ez elég durva volt, nem gondolod? Ilyesmit még az én hullámról sem mondtál... - nevetett. - Legalább nem kell kijárkálnod a sírjához, nem? Mintha nem is létezett volna... - somolyogta. - A tőle kapott "legjobb kolléga" bögrédet is elviszed? - érdeklődött, bár igazából nem is érdekelte.
- Baileynek biztos hiányozni fogsz. Biztos nagyot fog csalódni a pasikban, és lehet a lányokat fogja miattatok szeretni. Sőt! Lehet utálni fogja a meleg srácokat. - lépkedett mellette, mikor elindultak... volna... ha Horatio nem áll meg. Akkor már Cade is tudta mire megy ki a játék.
- Jaj ne máár... Hagyd a picsába... inkább intézz mielőbb egy szobát, lakást vagy bármit, mert kocsiban aludni nagyon gáz... - nyűglődött a halott férfi, amikor pedig még a kutyának is odaszólt Horatio, morcosan bámult rá. - Ez most komoly? A blökit is hozod? Össze fog szarozni mindent. Előre nem ülhet! Az az én helyem! - kiáltott utánuk Cade, miközben követte őket kifele. Még Rexie is morrant egyet, mintha hallotta volna Cade megjegyzését és kikérte volna magának, hogy ilyesmiket csinál.
- Nem lakhat velünk. Hallod? - morogta beülve Horatio mellé és csak azért nem tudott annyira közel hajolni, hogy ő is beledugja képét a tabletbe, mert Rexie a két ülés közé lépett és ő is onnan figyelte Horatiot és a gépet. Volt egy chates alkalmazás, noha be volt zárva, rányomva egyből egy privát beszélgetést nyitott meg, ami esélyesen az utolsó beszélgetése volt, mielőtt elszökött volna. Baileynek rendes profil képe volt kint, ám a beszélgető társának csupán vadászgörény sálba és kötött sapkában. Nagyjából néhány hete beszélgettek, bár nevén egyik sem szólította a másikat, így végtére is nem derült ki a beszélgetésből, hogy mi az illető neve, nő e vagy férfi, mennyi idős. De láthatóan intelligens volt, mert érdekes dolgokról beszélgettek. Főleg rendőrségi ügyekről, régi megoldatlan nyomozásokról, a művészetekről és az almáspitéről. Aztán így az este felé Bailey írt rá, és röviden megírta, hogy mi történt este, és hogy úgy érzi el kell mennie a házból, mert levegőre van szüksége, és arra, hogy a "szülei" újra egymásra találjanak. Megkérte hát ezt a valakit, hogy keressen rá a legelső nyomozás legelső helyszínére, ahol Horatio és Killian találkozott. Az illető kissé vonakodott, ám mivel - mint kiderült volt hozzáférése neki is a rendőri ügyekhez - nem volt titkosítva az ügy, letudta kérni az információkat, de kérte a lányt, hogy ne menjen ilyen későn egyedül, mert veszélyes és különben is esőt mondtak. Így Bailey megkérte, hogy találkozzanak egy pékség előtt és menjenek el kettesben. Itt pedig egy rövid "rendben" válasszal be is fejeződött a dolog. Az első találkozásuk helyszíne az egyik közeli autópálya egyik szakasza volt, ahol is egy kibelezett holttestet találtak az arra járók. Ott találkozott először Horatio és Killian.

öltözék: x zene: Without You helyszín: Hospital

   - Legalább, ha én meghalok, méltó utódom lesz a rendőrségen - vontam meg a vállaim, mert lássuk be, Toby azért idővel, ahogy telnek az évek elérhet arra a szintre, hogy átvegye a helyem, ha én meghalok, vagy munkaképtelenné válok. Már most is remek nyomozó, profilozó és az évek során ez csak egyre jobb lesz.
- Nem. Ezeket a ruhákat szoktam meg, nem akarom őket eldobni. Majd, ha elkopnak, kifakulnak, veszek újakat, de ezeknek még semmi bajuk - védtem ruháim, amiket nem bírtam volna még egy könnyen elengedni.
Felvont szemöldökkel néztem Cadere, mikor szóba került a nyakkendő téma. Hogy mi? Mégis mi baja a nyakkendőmmel? Szerintem szép, elegáns nyakkendőim vannak. Tény, hogy vannak merészebb darabok, de egyiket sem nevezném furcsának.
- Mi bajod a nyakkendőmmel? Szerintem teljesen rendben van... - vettem védelmembe a nyakkendőimet. Amúgy is nekem kell, hogy tetszenek, nem másoknak, vagy tévedek? Nem modell vagyok, hanem nyomozó. Magamért öltözök, nem a kifutó miatt.
A tablet észrevétele után volt egy rövid kifakadásom, de azért meglepett Cade válasza is.
- Mégis mióta vagy te az én lelkiismeretem? - morogtam. Nem értettem, hogy Cade miért akarja megnehezíteni az elválást Killianéktől. Lehet pusztán csak élvezi, hogy még ő is tehet egy lapáttal a lelki nehézségekre, de az is lehet, hogy így próbál meg engem jobb belátásra bírni. Nehéz lett volna dönteni, hisz mindig máshogy beszélt. Néha lebeszélni próbált dolgokról, néha meg pont, hogy rábeszélni, vagy felhívni a figyelmem az egyébként szép dolgokra, vagy arra, hogy a tetteimnek milyen negatív következménye lehet, vagy épp arra, milyen szívtelen tudok lenni. Furcsa volt, a céljai pedig néha kifürkészhetetlenek.
Végül a táblagéppel és Rexivel az oldalamon mentünk ki a kocsiba, bár arról egyelőre nem sok sejtésem volt kivel beszélgethetett Bailey, hiszen annak a valakinek se rendes képe nem volt, se neve, de hozzá fért a nyomozásai dolgaimhoz, tehát tényleg nyomozó volt. Talán Roman testvére? Vagy Carver? Vagy ki és miért? Az biztos, hogy bárki is legyen a tettes, el fogom számoltatni.Útnak indultunk, így hármasban, ám csak egy ideig, ugyanis volt még valaki, akinek velünk kellett jönnie. Sejtettem, hogy Killian sérülten nem járhat messze, hiszen mostanra biztosan fájdalmai lehettek és érzelmileg is elesett volt. Ha csak nem talált taxit, vagy ült buszra, még a környéken kellett lennie. Amennyiben így volt, leparkoltam mellette és kikiabáltam.
- Ülj be, megtaláltam Baileyt - mutattam fel a táblagépét. - Itt van Alsó Manhattanben a I-78 autópályánál, New Jersey felé. Gyere! - intettem be a kocsiba.
Amennyiben beült, tovább autókáztunk a célunk felé.
- A rendőrség megtalálta volna neked? - kérdeztem azért a mihez tartás kedvéért. - Látod, a képességeim mégis csak határtalanok... - mosolyogtam halványan, noha lássuk be, ebben azért Rexinek is nagy szerepe volt, mert nélküle akkor abban a helyzetben nem jutott volna eszembe megnézni a tabletet. Nyilván, ha tiszta fejjel, nem idegesen, a nyomozás miatt mentem volna oda, akkor biztosan átnéztem volna a tabot is és más eszközöket, meg alapvetően a lakás minden szegletét is, de én költözni mentem oda, nem nyomozni, ám Killiannek nem kellett minden részletről tudnia. Jobb, ha azt hiszi azóta is Bailey után nyomoztam és így bukkantam rá a gépre.
Amennyiben Killiant nem sikerült meglelnem, mert addigra valamilyen módon messzire jutott, egyedül indultam el Baileyért.

   

- Killian story -

Az biztos, Flúgos nyomozó 0.2. - piszkálódott örömére még mindig. Valószínűleg Cade az a fajta agyrém lesz Horatio számára, aki mindig akkor jelenik meg, mikor a legkevésbé kellene.
- És mi van azokkal, amiket tőle kaptál? Azokat is megtartod? - pillantott rá huncut, de már most szemétkedő mosollyal Horatiora. - Odaadhatnád valami csövesnek. Egyszerre lennél nagylelkű és szemét...
Aztán szóba jött persze a sok Cade szerint vicces vagy épp elég cikis nyakkendő. Mikor számonkérte Horatio, Cade csak felnevetett, ezzel talán mindent elárulva.
- Mióta Killian már nem az... - vigyorgott, zsebre vágott kezekkel, mellette haladva kifelé a kocsiba. Addig nem is volt baja a távozással, míg ki nem derült, hogy lesz még egy útitársuk. Sőt... kettő is.
- Pfff, nem értem minek kell még ezeknek is jönnie... A kutya mindent össze szőröz, Killian pedig eleget tett annak érdekében, hogy ne üljön be többet a kocsidba... Bolond vagy... - hőbörögte Cade, nem egyszer szemeit forgatva. Nem mintha annyira tekintettel lett volna bármire vagy bárkire, s nem is tűnt el, ahogy az utcán járva rám leltek, de onnantól, hogy kiszólt hozzám Horatio, ő meg sem mukkant, csak az anyós ülésen duzzogott kifelé bámulva.

Nem gondoltam volna, hogy tényleg a keresésére indul, se azt, hogy még engem is megkeres. Valahogy nem úgy tűnt, mint aki akar még tőlünk valamit. De kétlem, hogy megváltozott volna. Én pedig a mai után igen is megérdemlek egy bocsánatot. Ha nem lettem volna olyan ramaty állapotba, és lett volna más módja, hogy elkocsikázzak addig, nem ültem volna be. Ráadásul a hátsó üléseken izgatottan farok csóválva ugató Rexie is arra ösztökélt, hogy ne álljak neki magán hősködni. Nem értettem mit akar Bailey tabletével, hogyha talált is rajta valamit, mi a biztosíték, hogy ott lesz. Ráadásul az elmondott cím sem egy olyan hely, ahová bárki elmenne. Nem volt ismerős, meg rég is volt már...
Hátra ültem be, Rexie mellé, jelezvén, hogy még mindig haragszom. Persze az eb egyből ráhajtotta fejét a combomra, én pedig jobbára az ő buksiját simogattam. Nyilvánvaló, hogy volt a házunknál. Azt gondolom, ezek szerint össze is pakolt. De továbbra sem értettem, miért hozta magával Rexiet. Nem néztem előre rá a tükörből, csak kissé haragvó fejjel néztem kifele.
- Talán igen... - feleltem halkan kérdésére, éppen csak nem forgatva meg szemeim, hogy már megint itt tartunk. Nem tudhatjuk biztosan, hiszen el sem értem odáig. Lehet, hogy megtalálták volna. Lekövethették volna a telefonját, vagy tudom is én, hogy csinálják az ilyeneket. A következőre már nem reagáltam, csak kicsit száj húzva nézelődtem tovább kifelé. Aztán milyen kellemetlen lesz, ha megint koppan.
- Rexiet nem viheted el. - szólaltam meg végül, nem hangosan, de tudatva vele, hogy továbbra sem szeretném, ha maradna, és a holmijain kívül egy "családtagot" sem vihet magával. Amúgy is pocsék gazda lenne, most is rengeteget túlórázik. Elfelejtené, hogy vannak, hogy törődni kell velük. Cade csak némán Horatiora pillantott, száj húzva, hogy hát kellett ez neki?

Nagyon kíváncsi voltam ott lesz-e Bailey. Mert ha nem, akkor aggódhatok, hogy Horatiora megint rájött a gyilkolósdi és most csalt el egy kihalt autópálya részre, hogy megöljön. Szerencsére az eső már csak csepegett, egy esti nyári eső volt csupán, de azért reméltem, hogy Bailey nem ázott el. És persze, hogy jól van. Ahogy közeledtünk az autópálya azon részéhez, lassan elemeltem fejem az ablak üvegtől, ahogy nagyot dobbanva szívem, meg láttam őt, igaz háttal. Csak akkor fogott el egy kellemetlen rossz érzés, mikor tudatosult bennem, hogy áll mellett - szintén háttal nekünk - valaki más is. Nyilván csak álltak egymás mellett, s talán beszélgettek, de úgy tűnt férfi áll mellett, - vagy fiú - és hát apaként nem viselem jól az ilyeneket, mégha nem is rántok pisztoly. Ha volna se... Nem kerülte el figyelmem, ahogy éppen jókor érkeztünk, mert Bailey éppen megakarta fogni az illető kezét, aki pont nem is rá figyelt, ellenben másik kezében fejük fölött tartott egy esernyőt. A kocsi hangra kapták hátra fejüket, és Bailey zavartan kapta el még azelőtt a kezét, mintha nem is állt volna szándékában. Hát még csak az kéne, hogy titkos barátai legyenek! Ha nem fájt volna mindenem, már a lassításnál kiugrottam volna a kocsiból, de így inkább megvártam, míg megáll.
- Bailey! - szálltam ki a kocsiból, mögöttem pedig ugrott ki egyből Rexie is, aki örömteli makkogásba kezdett közelebb érve Baileyhez, fel is ugrálva rá és így össze sarazva kicsit a felsőjét. Aztán meg szimatolgatta és körbe járta az idegent is. Számomra idegent.
- Apu? - kérdezte kissé megszeppenve, pedig elvileg számított rá, hogy eljövünk érte. A kocsi felé pillantva pedig meglátta a még bent ülő vagy éppen kiszálló Horatiot is, és lassan elkezdett mosolyogni. Talán félre értette.
- Apu! - rohant közelebb, így előbb elértük egymást és megölelt, ahogy én is őt. Mind eközbe a vele lévő srác(?) kellően zavarba esve, jobbára fel se nézve ránk figyelte az eseményt, majd eltekintett Horatio felé is, bár a nyakkendőjénél feljebb rá sem nézett.

öltözék: x zene: Without You helyszín: Hospital

   Természetesen a Killiantől kapott ruhákat is megtartottam, hisz az én ruháim voltak, szóval jönnek velem. Kellemetlen lesz, de meg fogom tudni szokni, hogy hordom őket, de Killian és köztem már nincs semmi. Szinte meg sem hallottam, hogy ezeket a ruhákat odaadjam valami hajléktalannak. Egyrészt nem voltam holmi jótevő, másrészt, ha már megválnék a ruháimtól, akkor azt pénz fejében tenném, hiszen kifogástalan állapotban voltak. Nem akarnék megválni tőlük.
Annyit legalább elértem, hogy Cade csendben maradt, bár most Killian duzzogása volt jelen a kocsiban. Nem biztos, hogy megérte. Bár Killian még mindig haragudott, én is. A válasza is ezt tükrözte, bár igaz. Talán igen. Talán megtalálták volna, talán, de sütött róla, hogy még nem vette készpénznek, hogy ott lesz Bailey, de én minden porcikámban éreztem, hogy igen. Ott lesz.
- Jönni akart - válaszoltam. - Nem jön velem az új lakásba, csak Baileyhez jön. Meghagyom őt neked. Nekem időm és energiám sem lenne a gondozására. Te sokkal jobb gazdája vagy, mint én valaha is lehetnék. De mikor meghallotta, hogy megtudtam hol van a lányunk, nem tudtam lerázni - válaszoltam, noha ez nem a teljes igazság volt.
Nem sokat beszélgettem Killiannel, sőt... bár, ha ő nem zárkózott el tőlem, én sem tőle. Szóval ha képesek voltunk csak egy rövid időre is összhangot találni, akkor nem volt ellenemre a beszélgetés sem.

Végül persze megérkeztünk a célhelyünkre és Bailey is ott volt, aminek tényleg örültem. Hagytam, Killian hadd érvényesüljön. Végtére is megérdemli, ha már ennyit küzdött és ennyi áldozatot hozott. Szép lassan én is kiszálltam, szemügyre véve őket. Én ismertem a férfit. Az új társam.
- Mr. Armitage - szóltam, de nem haragvóan, vagy erőszakosan. Begomboltam a zakóm, hiszen ülő helyzetben mindig ki szoktam gombolni. Esztétika és praktikum. Jobban áll ülve, ha ki van gombolva és kevésbé gyűrődik a zakó anyaga.
Elindultam Toby felé, de félúton megálltam Killiannél és Baileynél. Röviden megsimogattam Baileyt, majd adtam egy puszit az arcára.
- Üljetek be a kocsiba, nemsokára én is csatlakozom és mindent megbeszélünk. De előbb a kolléga. Van, mit tisztáznom vele. De ne félj, nem fogom megverni. Bennem nincs harag felé - fordultam Val felé, majd a kolléga mellé lépve intettem neki. - Sétáljunk egyet - dugtam zsebre kezeim.
Mikor kicsit eltávolodtunk a családomtól újra megszólaltam.
- Miért tette? Mármint... olvastam a beszélgetést, de szeretném tudni miért tette. Nem gondolta, hogy ez felelőtlenség? Vagy nem tudta, hogy az én lányom? - pillantottam felé. - Akár bajba is sodorhatták volna itt magukat - táram ki karom. - Ráadásul ez egy családi ügy volt. Valentine...
Nem haragszom magára, mert... - kezdtem bele, de végül nem mondtam ki. Nem haragudtam rá, mert magamat láttam. Egy fiatalkori magamat, aki még jobb ember volt, mint, amilyen én most vagyok. Ha pár évvel fiatalabb lennék és kicsit más irányba tereli az élet az utam, talán én is ilyen lennék. Tudom, hogy csak segíteni akart, de nem volt tőle szép dolog, amit tett.
- Mert végül is nem lett baja senkinek és Bailey jól érezte magát magával...
Igazából nem tudom mit mondhattam volna. Fáradt voltam és nem voltam a legjobb passzomban. Örültem is, de mégis szomorú és kissé elkeseredett voltam, hiszen Killiannel még sem sikerült rendezni a kapcsolatom. Bailey kívánsága nem teljesült és most már ha szeretném sem tudnám rendbe hozni. Túlságosan elástam magam ma nála, hogy innen valaha is vissza tudnám kaparni magam.
Sajnáltam Tobyt, hogy Bailey belekeverte ebbe, ráadásul nem is jártak sikerrel. Szerencsétlen fiú azt hitte jót tesz, helyesen cselekszik, de sajnos elbukott ő is. De az én hibámból. Majdnem. Majdnem sikerült. Talán a sors rendelte így. Nem hiszek a sorsban, de talán. Valamiért nem az van megírva, hogy nekünk egymással van jövőnk.
- Menjen haza és pihenjen. Holnap találkozunk. És ne idegesítse magát, nem lesz következménye. Ez csak egy ballépés volt. De megbocsátható, mert jót akart.

   

Bailey nem sokkal azután kezdett érdeklődni irántam, hogy elkezdtünk dolgozni az első közös ügyünkön Dr. Sinclairrel. Nem volt nehéz kitalálni, hogy rokonok, pedig nem néztem utánuk, nem nyomozgattam. A stílusukból tudtam. Aztán később, ahogy olykor elhintett egy-két a nyomozóra jellemző információt, egyre jobban gyanakodtam. Végül be is igazolódott. Személyesen még csak most először találkoztunk, Bailey óvatos lány, én pedig nem szívesen bújok elő a csigaházamból. De mostanában elég szomorúnak érezte magát a családja miatt, ami mint kiderült, kimerül két apukában és egy rakatnyi jószágban. Tanácsot kért, de mivel, hogy én ilyesmit még sosem tapasztaltam, nem tudtam megmondani mi tévő legyen. Másrészről pedig nem is akartam. Megbántottam volna vele, ha elárulom, én is azt hiszem, hogy ez Dr. Sinclair és Dr. Grimwald dolga, hiszen a kapcsolatuk sem Bailey miatt romlott meg. Nagyon felzaklatta a tudat, hogy egyre távolabb kerülnek egymástól, és amikor böngészés közben - avagy kémkedése alatt - ki szúrta, hogy a nyomozó úr költözni kíván teljesen kétségbeesett. Tudom, hogy vannak dolgok, amiken nem tudunk változtatni akkor sem, ha nagyon szeretnénk, de Bailey nem hajlandó szembe nézni vele, hogy szülei szétválása még ha nagyon borzasztó is, nem a világvége. Tudom, hogy nehéz, eltudom képzelni, mennyire félelmetes lehet a tudat, hogy az eddig jól működő, boldog családjuk darabokra hullik. Próbáltam rávezetni, hogy csacskaság, amit művel, de hajthatatlan volt. Azt pedig nem akartam, hogy egyedül vágjon neki az útnak. Pláne, hogy tudtam róla. Ezért tartottam vele...
Bevallom zavarban voltam, mikor a megbeszélt helyen találkoztunk, mert nem tudtam mit kellene reagálnom, tennem, azon túl, hogy a-ból b-be kellett mennünk és vigyáznom rá. De ő nyitott volt és barátságos, bár kissé félénk eleinte. Útközben beszélt a tervéről és hogy mennyire bízik benne, hogy összejön, de ellenkezőjét el sem tudná képzelni. Én tudtam, hogy esni fog, így legalább az elázásunk megelőzhettem, ha már azt nem, hogy útnak induljunk. Furcsa volt egy kollégám, pláne a felettesem családi történeteit hallani, amik a jó vizuális képességeim miatt akaratlan is megmosolyogtattak. Elmesélte, hogy kislányként, ha félt a mennydörgéstől, Dr. Sinclair mindig azzal nyugtatgatta, hogy elmesélte neki, hogyan is történik a villámlás folyamata és a mennydörgés hangja. Azt is elárulta, hogy annak ellenére, hogy nem igazán ért a barkácsoláshoz apja, mikor Dr. Grimwald nem ért rá segíteni a házi feladatában, általában ő segített neki, és egy alkalommal olyan madárházat csináltak, amiben volt mozgás érzékelője és praktikusan lehetett takarítani is. Elmondta, hogy azért is szomorú a szülei szétválásának gondolatától, mert tudja, hogy őt is örökbefogadták és hogy valójában mindhármuk eléggé különbözik a másiktól, eddig még is boldogan meg voltak egymás mellett. Szürreálisnak tartotta családjukat, és retteg tőle, hogy mindez egy hiba miatt megsemmisül. Onnantól ő is örökké idegennek fogja érezni magát mindenhol. Én abban bíztam, hogy az lesz, amit szíve mélyén legjobban szeretne.
A kocsi hangjára én is odafordultam, és nagyon reméltem, hogy nem valaki más bukkant ránk. Bár a fényszóróktól először hunyorogtam, és jobbára semmit sem láttam, mikor leállították az autót, megnyugodva ismertem fel a vezető ülésen Dr. Sinclairt. Nem kellett az arcára néznem, hogy anélkül is tudjam, ő az. Amikor pedig elsőként szállt ki a hátsó ülésekről egy számomra idegen férfi, arra gondoltam talán még is csak igaza volt Baileynek. Azt gondolom, a reakcióit illetve, ő is ezt gondolta. Bár a kiszálló férfi elég rosszbőrben volt, láthatóan friss sérülésekkel, nem akartam tolakodó lenni. A mögötte lévő különös kis bundás viszont megmosolyogtatott lelkes ismerkedésével. Rám nem ugrált, de ha ugrált volna se zavart volna. Mosolyogva simogattam meg mosolygós kis buksiját, míg végül ki nem szállt a nyomozó úr is. Akkor a foltos jószág fogta magát és odarohant hozzá is, körbe rohangálta, aztán vissza sprintelt a lányhoz, aki addig is a másik apukáját ölelgette, majd a közeledőt látva, oda is sietett és őt is megölelte. Akaratlan is az én szüleim jutottak eszembe róluk. Egyszerre volt örömteli, szomorú pillanat. Talán egy picit irigykedtem is. Nem néztem feléjük mindig, anélkül is hallottam és éreztem, hogy bár most külön járják útjukat, a családi kötelék, a szeretet még mindig ott van köztük. Eszembe sem jutott, hogy esetleg emiatt fejmosást kaphatnék.
- Dr. Sinclair. - biccentettem oda aprót, de jobbára épp csak a cipője hegyét fürkésztem. A nyomozó úr figyelmeztetése nyomán mindketten rá pillantottak, majd elindultak az autó felé, bár én onnantól már nem tudtam mire vélni a privátnak tűnő beszélgetést. Mindenesetre nem ijedtem meg. Még nem volt mitől. Szóval követtem őt kicsivel odébb a kocsitól, miután leengedtem, leráztam kicsit és összecsuktam az esernyőt.
- Tudtam. - feleltem tömören a felelőtlenséget illetően. Tudtam, hogy az, és még inkább az lett volna, ha hagyom, hogy egyedül jöjjön el. - De a lányuk makacs és ha nem jövök el vele, egyedül tette volna. Nem tudtam lebeszélni, és a bizalmát sem akartam eljátszani, mert jelenleg nincs egyetlen kapaszkodója sem. Ezért nem hívtam fel. - őszintén szólva azt gondoltam idővel rábeszélem, hogy visszaforduljunk, hogy megértessem vele, hogy ide jönni és várni rájuk elég... abszurd és őrültség. De nem tudtam megtenni. A háta mögött sem akartam szólni nekik, mert pontosan tudom, milyen érzés, ha az ember magára marad és úgy érzi a világ is ellene fordult. Teljesen ok nélkül. Azon viszont picit elmosolyodtam zavaromban, mikor feljött róla a szó, hogy tudatában voltam e, hogy az ő lánya.
- Még aznap a maga mellé beosztásomkor rám írt, mint ártalmatlan new yorki ismerkedő. Már az első percben tesztelni kívánta, jó partnere leszek e a munkánk során...
Mikor felróta nekem, hogy családi ügybe tenyereltem, elszégyelltem magam, mert ezt én is tudom, és nem akartam, de mit tehettem volna? Másrészt pedig nagyon sajnálom, hogy ilyen szomorú családi ügyeik vannak. Néha jobb nem tudni mi zajlik mások ajtaja mögött, mert onnantól csupán keserűséggel tudunk ránézni a másikra, annak tudatában, milyen rossz lehet neki.
- Sajnálom... - kértem azért elnézést, függetlenül, hogy belátja, végülis nem lett semmi baj. S bár érdekelt volna, hogy miként alakulnak majd a dolgaik a továbbiakban - hisz nekem mennem kellett - azon picit elmosolyodva, hogy szerinte jól érezte magát velem a lány. Nem mintha akarnék tőle bármit is, de örültem, hogy ők legalább így érezték. Bólintottam, majd leintve egy arra járó taxit, el is mentem vele, bízva benne, hogy minden rendben lesz.

Csak, hogy nem volt. Míg mi beszélgettünk Dr. Grimwald és a lányuk visszamentek a kocsihoz, ahol a doktor röviden és tömören elmondta mi történt, miért néz ki úgy, ahogy, aztán... rátértek arra is, ami ezt az egész dolgot kiváltotta és hogy végül miben állapodtak meg. Azt nem mondta el, hogy Dr. Sinclair miként viselkedett a lakásánál, de azt igen, hogy szétválnak útjaik és hogy ez kicsit sem a lány hibája, illetve, hogy ebbe nem is igazán van beleszólása. Persze Bailey ezt igen rossz néven vette, és ha Rexie nem ült volna még korábban az anyós ülésre, lehet ő is kapott volna a rúgásból akaratlan. Bailey ugyanis hangos hisztibe kezdett, s közben eszeveszetten rugdalni kezdte a vezető ülést. Hiába kérte apja, hogy nyugodjon meg, hallani sem akart róla. Rexie ugatni kezdett, mintha ő is nyugtatgatni akarta volna Baileyt, ám a lány hajthatatlan volt és sírva kiabálta, hogy akkor ő sem megy haza és hogy többé egyikőjüket sem akarja látni. A nyomozó úr még tán be sem szállt, mikor Bailey kirontott a kocsiból, hogy még véletlen se tudják visszavinni.
- Utállak bennetek! Ez nem csak rólatok szól! Hanem rólam is! A családunkról! Ha nem békültök ki, én sem megyek vissza! - toporzékolt és idegességében még a telefonját is a földhöz vágta. - Ostobák vagytok mind a ketten, ha azt hiszitek, hogy ezzel jót tesztek magatoknak! - sírta. - Legalább száz indoka van annak, amiért együtt kellene maradnotok, és ezeket az indokokat magatoknak köszönhetitek. A múltból! Erre mindezt fuccsba dobjátok egyetlen egy hiba miatt?! - törölgette arcát, aztán végül inkább elfordult és úgy sírt tovább. - Egyikőtöket sem harcol a másikért, a családunkért, mintha soha nem is lett volna fontos... - hüppögte, de már hallani lehetett a levegő vételeiből és mindjárt pánik rohamot kap.

   Toby magyarázata teljesen életszerű volt. Nem is hittem, hogy hazudna, bár szerintem nem is tud hazudni. Őszinte volt, de úgy vélem helyesen cselekedett, hogy eljött vele. Nem mondom, hogy örültem, mert nem örültem neki, hogy végül ez lett a vége, hogy idáig jutottunk és Toby is belekeveredett, de ez a szerencsétlen helyzet végül szerencsésen zárult. Paradox módon.
Halványan elmosolyodtam, mikor kiderült, Bailey tesztelni akarta Tobyt, hiszen ez rá vallana.
- Azt hiszem mind a hárman megnyugodhatunk, hogy eddig még nem csalódtam magában. Remélem a jövőben sem fogok. Minden esetre köszönöm. Kicsit zűrös a családi életem, de bízom benne, hogy minden gond orvosolható...
Eztán vissza mentem a kocsihoz, ahol áldatlan állapotok fogadtak. Épp be akartam szállni a volán mögé, amikor Bailey kirontott és hisztériába kezdett. A legrosszabb mindebben nem az volt, hogy sok igazság hangzott el, hanem az, hogy éreztem én kényszerülök megalkuvásra. Megint nekem kell felnőttnek lennem és suttba vágnom az önbecsülésem, hogy megalkudjak nekik. De ez valóban nem rólam szólt és nem is Killianről. Ez most a lányunk érdeke is.
Valóban nem harcoltunk, egyszerűen csak elengedtük. Ki tudja miért. Én megpróbáltam nyitni, de Killian ellökött. Felajánlottam a segítségem, de ő lehordott mindennek, csak azért, mert nem adtam meg magam a stressznek, idegességnek, hanem megpróbáltam tiszta fejjel gondolkodni. Killian szerint szörnyeteg voltam és érzéketlen, pedig nem. Neki kéne magára néznie. Ha én is elvesztettem volna a fejemet, akkor olyan lettem volna mint ő. Elesett, kusza gondolatokkal, nulla koncentrációval, balesetet szenvedve.
Nem én rekesztettem ki Killiant az életemből, hanem ő lökött félre. Én örültem, amikor elkaptuk Josephet, örültem, mikor Killian kikerült a kórházból, kész voltam folytatni az életünket, de Killian holmi hülyeség miatt elfordult tőlem. Ki tehet arról, hogy itt tartunk? Ő. Én próbálkoztam, ő nem.
Bailey állapota rohamosan romlott, de láthatóan Killian nem próbált meg lépéseket tenni. Nem ereszkedett térdre, nem kért bocsánatot, nem ajánlott alternatívákat, hanem megint elvárta tőlem, hogy én oldjam meg a helyzetet. Nem jó szájízzel, de kénytelen voltam én lépéseket tenni, hiszen én is felelős voltam. Nem én indítottam el a lavinát, nem én kezdeményeztem, nem én voltam a felelős a történtekért, de kénytelen voltam feladni a büszkeségem, de csakis Bailey miatt. Nem Killian miatt.
A saját hibáim miatt bocsánatot kértem, de reméltem, ezt Killian is megteszi az ő hibái fejében.
- Oké, SAJNÁLOM! - kiáltottam végül, de nem dühösen, mint inkább segélykérően. - Igen, hibát követtem el, hogy a hátatok mögött menekülni akartam, de sértődött voltam és elködösített a büszkeségemen esett csorba. Rosszul esett, amiért ellöktél és nem próbáltál beszélni velem a gondjainkról. Elvártam volna tőled, hogy szólj, mi zavar, mi bánt és én kész lettem volna veled megbeszélni, de így azt éreztem, hogy csak megtűrsz a házadban és már nem érzel semmit.
Dühös voltam, csalódott és túl büszke és sértett, hogy én kezdjek el nyitni feléd a megbeszélés érdekében. És az sem esett jól, ahogy utána beszéltél velem, amikor Baileyt kerestük, csak azért, mert nem vesztettem el a fejem. De nézz magadra! Te mit értél el vele? Fának mentél a kocsiddal, tönkre mentél idegileg. Tán ezt vártad volna tőlem is? Jobban érezted volna magad, ha az én fejem is betöri a kormány? Én legalább képes vagyok megőrizni a hideg vérem és látod nekem lett igazam! Olyan helyen volt, ami velem, illetve velünk kapcsolatos. Én legalább tisztán gondolkodtam.
Én nem hagyom, hogy az indulatok és az érzések elhomályosítsák az ítélő képességem.
Hibáztam, amikor megöltem Cadet, hibáztam, hogy el akartam költözni, hibáztam, hogy én is szemét dolgokat vágtam a fejedhez és még biztos több más hibám is volt, de ismerd be, hogy te is hibáztál, nem csak én. Ezt nem én szúrtam el egyedül.
Legalább adj egy második esélyt. Még azt is bevállalom, hogy menjünk el terápiára. Én fizetem. Ha mi ketten nem tudjuk megoldani, kérjünk segítséget. Legalább egy alkalmat. Szeretlek, tényleg. Téged is a lányunkat is, de el voltam keseredve és arra vártam, hogy te majd nyitsz felém, és mikor ezt nem tetted meg sokadjára sem, azt éreztem, hogy vége. Keresek egy terapeutát, üljünk le vele, ő majd segít nekünk, utána már mi ketten megoldjuk magunknak...