Talán az emberek nagy része azt gondolná rólam, hogy eredendően pasis nőnek számítok, amiért lényegében férfiak között nőttem fel. Soha nem értettem egyet azokkal a mély keresztény, tradicionális nézeteket valló személyekkel, akik szerint egy csonka család nem teszi lehetővé azt, hogy valaki teljes mértékben meg tudja élni a neméhez járó jellegzetességeket. Úgy, hogy apám vízvezetékszerelő volt, értelemszerűen, nem manikűröztetni járt a körmeit, hanem általánosságba véve férfias hobbik kötötték le. Emiatt én is sok olyan dolgot tanultam meg, amit egy nőnek talán nem kellene tudnia, mégis tisztában vagyok azzal, hogy bizonyos dolgokat hogyan kell megszerelni. Ezzel ellentétben ott volt az öcsém, aki nagyon is jó erőben van, de szerintem képtelen lett volna megjavítani egy eldugult csapot. Valószínűleg, ha az egyik bútorunk eltörne, akkor inkább javasolná azt, hogy vegyünk újat, nem pedig csavarhúzót fogna a kezébe annak érdekében, hogy megszerelje. Én ebből a szempontból kicsit más voltam, de egyáltalán nem gondoltam, hogy Henci nem fog teljes életet élni úgy, hogy ezekkel a dolgokkal nincs tisztában.
Összeségében maga a tény, hogy apának volt egy képe a nőkről, elegendő volt ahhoz, hogy engem is hasonlóra próbáljon nevelni. Amikor kicsi voltam, minden alkalommal elmondta, hogy ő egy bunkó paraszt, de én egy szép kislány vagyok és nem ülhetek akkora terpeszben, mint ő… Főleg nem szoknyában. Nem állítom, hogy emiatt sikerült jó ajándékot választanom Alice-nek, de örültem, hogy tetszett neki a paletta. Nem számottevő a közöttünk levő korkülönbség, de az igaz, hogy más volt a stílusunk. Ez nem jelentette azt, hogy mondjuk Alice ne lett volna nagyon bájos lány, viszont szerintem rám lehet furcsán néznének az irodában, ha szőke hajjal és az ő ruháiban jelennék meg az egyik nap. Nem bántam azt, hogy oda kellett figyelnem olykor a szoknyám hosszára, és hivatalosan kellett kinéznem, mert ettől magabiztosabbnak éreztem magam. Hozzám pedig amúgy is jobban passzoltak a visszafogott, olykor határozott színek, mint az az édes, vattacukros stílus, amit a lányka képviselt.
- Nem volt nehéz kitalálni – halkan nevettem el magam, majd végigpillantottam az öltözékén. Ha kicsit jobb lenne közöttünk a viszony lehet, hogy játékosan az ujjaim közé csípném a rózsaszín nadrágjának anyagát és felhívnám a figyelmét arra, hogy most is az van rajta – De neked jól is áll. Kevés lány tudja ennyire jól hordani a rózsaszínt.
Teljességgel komolyan gondoltam azt, amit mondtam. Egy bizonyos kor felett már egyszerűen személyiségfüggő volt ennek a színnek a viselése. Negyven felett pedig már sokkal inkább a kiöregedett, a fiatalságát sirató nők kedvenc megoldása volt.
- Nem baj – a hangom inkább csengett kedvesen, mint ellentmondást nem tűrő stílusban – Biztos szomorú voltál, amikor összetörött az előző. Legalábbis én az szoktam lenni.
Mondjuk az én palettáim általánosságban négy kis színből álltak, mivel nem voltam a pazarlás híve és a hétköznapokra tökéletesen megtette egy ilyennek a használata. Valójában sok apró, négy színből álló szemfesték készletem volt, amiket olykor kombináltam, ha arról volt szó. Az utóbbi időben elkezdtem különlegesebb színű, mono termékeket válogatni, mert észrevettem magamon, hogy hajlamos vagyok sokszor egyetlen színbe belenyúlni. Ez pedig totálisan pazarlás volt.
- Júniusban van – szándékosan nem mondtam meg a pontos dátumot. Egyáltalán nem tartottam fontosnak azt, hogy bárki megemlékezzen a születésnapomról a szűk családi körön kívül. Ettől függetlenül jól esett Alice kérdése, viszont soha nem vártam volna el, hogy valaki, aki gimnáziumba jár, ajándékot vegyen nekem.
- Akkor lehet csirke – ezzel kapcsolatban már el is határoztam magam – Henry meg ne válogasson, ő már elég nagyra nőtt ahhoz, hogy ne jöhessen azzal, hogy még fejlődésben van a szervezete.
Halkan nevettem el magam, de éreztem, hogy az arckifejezésem megváltozik, amikor az öcsém szóba került. Mindig próbáltam nagyon vigyázni rá. Annak ellenére, hogy az itteni lakókkal nem jött ki annyira jól, valahol meg tudtam érteni, hogy mi lehet a problémája. Nem mondtam el neki mindent, igyekeztem a házban lakókat kímélni azokkal a részletekkel, amik az utóbbi időben az életemet színesítették. Jó, hogy a munkahelyi környezetemben ezek a dolgok szóba jöhettek, mert valószínűleg megőrültem volna, ha senkinek nem beszélhetek a gondokról, amik a vállamat nyomják.
- Azt tudtam, csak… Mindegy – a pillantása rávilágított arra, hogy nem én vagyok a megfelelő ember arra, hogy kifaggassam az érzéseiről. Az is lehetséges, hogy tévedek, de valami nekem azt súgta, hogy ők ketten nem szimplán legjobb barátok.
- Ez igaz, de szeretnék besegíteni, mert nem nyaralni jöttünk ide Henryvel – halkan sóhajtottam fel, de aztán mosolyt erőltettem az arcomra – Nem akarunk sokáig a terhetekre lenni, ezért legalább ennyit meg akarok tenni. Alapvetően megszoktam már, hogy ezt csinálom.
Nem akartam olyan ünneprontó lenni, hogy anyát felhozzam. Számomra egyáltalán nem volt fáradtság folytatni azt, amit gyakorlatilag korábban is abbahagytam. Mikor Lolával együtt éltünk akkor is inkább én főztem, ő meg a házimunka más részét vállalta magára. Megértettem, hogy Jonah miért fizet bejárónőt, de valahol feleslegesnek is tartottam úgy, hogy itt vagyok. Nyilvánvalóan nem ingyen éltünk itt az öcsémmel, de attól még megzavartuk azoknak az életét, akik már amúgy is itt voltak.
- Majd akkor tavasszal kipróbálom – egy bólintással nyugtáztam a dolgot, viszont, ha rólam volt szó, akkor előbb választottam egy rosegold árnyalatot. De talán hallgatnom kellene a lányra és kipróbálni valami újdonságot a hétköznapokon.
- Nem tudom milyen ember volt az anyukánk – finoman megvontam a vállam a kérdésére – Én sem emlékszem rá, Henry pedig nagyon kicsi volt, amikor elhunyt.
Évek óta gyakoroltam ezt a hazugságot annak érdekében, hogy az öcsémet megvédjem. Elég egyértelmű volt, hogy nem mondhatjuk el neki azt a részletet, hogy az anyja elhagyta, viszont ettől függetlenül is kerestem a nőt. Pontosan tudtam, hogy Henci meg fog rám haragudni, de ha ki tud békülni azzal a nővel időben, mert ő is ezt szeretné, akkor hajlandó voltam vállalni ezt a kockázatot. Ha pedig nem éri meg a nő, akkor sem vesztettem semmit.
- Szerintem most nincs itt, én pedig nem fogom neki elmondani – egy vállrándítással le is zártam a témát – Nem állunk egymáshoz olyan közel, hogy beszélgessünk.
Leginkább kényelmetlen volt számomra a férfi jelenléte, éppen ezért is szerettem volna, hogy minél hamarabb ki tudjuk rakni az ex vőlegényemet az én otthonomból. Nyilvánvalóan összepakolhattam volna minden cuccomat, de egyelőre nem akartam hasonlót meglépni, mert azzal Dale-t is hátba szúrnám valahol. Szóval ki kellett bírni ezt az időszakot még.
- Rendben – végül ennyivel rendeztem el, hogy tölt nekem is limonádét. Elég határozott meg nagy volt már ahhoz, hogy ne én mondjam meg neki, hogy mit csináljon, meg amúgy sem a hozzátartozóm, nem nekem kell intelmeket tanítani neki. Amúgy is értékeltem, hogy kedves volt nekem, mert általában nem beszélgettünk túl sokat. Úgy éreztem, hogy nem kedvel túlságosan, viszont erre nem akartam pluszban ráerősíteni.
- Ez jó ötlet, megcsinálhatjuk – lassan elmosolyodtam, aztán folytattam – Holnap megnézem mi van itthon és majd bevásárolok. Van valami, amire szükséged van?
Mivel nem lesz ügyfelem, Dale pedig tárgyalni fog, lehetőségem lesz elmenni bevásárolni. Ugyanakkor Alice-t nem akartam magammal rángatni, mert nem tudtam, hogy van-e valami dolga, így ez sokkal egyszerűbb volt. Nyitott lettem volna a közös vásárlásra, de nem erőltetném rá a találkozást se.
- Jó étvágyat – csak egy apró mosoly volt a szám sarkában, mikor ezt kimondtam. Nem mondom, hogy kényelmetlenül éreztem magam Alice-szel, de azért örültem neki, mikor megtörte a csendet. Aranyosnak találtam a kérdését, ezért őszintén nevettem el magam.
- Vannak, persze – magam sem értettem, hogy pontosan miért ezt kérdezte meg tőlem, de egyszerűen jobbnak láttam nem firtatni. Tudtam, hogy a jelenlétünk egy kicsit zavarja őt, de ilyesmit senki sem hall szívesen. Főleg, hogy nekem jelenleg nem nagyon van más választásom – Nemrég találkoztam egy barátnőmmel is, aki Chicagóban született, de Texasban volt nyaralójuk. Most őt is New Yorkba hozta a sors. Neked sikerült már beilleszkedned?
Pontosan tudom, hogy ez nem túl könnyű annak ellenére sem, hogy Lay vele volt. Az egy dolog, hogy mellette dolgozott is, de mivel a fiúnak is voltak elfoglaltságai, biztos jó lett volna, ha másokkal is együtt tud lenni.
- Tervezel majd visszamenni a suliba? – valamit hallottam arról, hogy még nem végezte el, ennek ellenére, ahogy feltettem a kérdést, nem volt a hangomban semmi a kíváncsiságon kívül semmi más. Tartottam magam ahhoz, hogy nem fogom őt nevelni és hegyibeszédet tartani az iskola fontosságáról. Ez a családja dolga volt, de ettől függetlenül szívesen meghallgattam őt.

Én nem gondoltam, hogy egyszer majd olyan helyzetbe fogok sodródni, ami miatt majd arra kényszerülök, hogy kényelmetlenül érezzem magam, amiért mással élek együtt. Hiába kötötte az ebet a karóhoz Dale azzal kapcsolatban, hogy Jonah bizony tartozott neki, én a magam részéről mindig úgy éltem meg ezt a dolgot, mintha a fogamat húzták volna. Mivel erős férfi kezek között nőttem fel, elég egyértelmű volt az, hogy életképessé váltam. Attól függetlenül, hogy apa világ életében szingli volt, én a magam részéről találkoztam a szomszédjainkkal. Lényegében egyáltalán nem lepődtem meg azon, hogy Henry végül hozzám szökött, mivel én magam is talán elmondhatom magamról azt, hogy jobban féltem apa haverjainak a feleségeitől, mint maguktól a férfiaktól. Arról nem is beszélve, hogy talán tizenhét éves lehettem, amikor az egyik hölgy mosolyogva jegyezte meg azt, hogy áthívna minket vacsorára, de külön figyelmet élvezett a mondandójában az a tény is, hogy a fia hazatér a frontról.
Még ha kedveltem volna az illetőt, akkor sem kezdtem volna bele egy kapcsolatba valakivel, aki katona. Nekem valahogy nem volt az érzelmi világom berendezkedve arra, hogy rögtön attól kezdjek el rettegni, hogy esetleg többet nem látom azt az embert, akivel mondjuk egy életet szeretnék leélni. Alapvetően az elmúlt időszak alapján is ki tudtam jelenteni azt, hogy egyáltalán nem szeretnék párkapcsolatban élni, emiatt pedig kifejezetten rosszul érintett az a tény, hogy idegen férfi ágyában kell aludnom. Hiába voltam hálás, amiért befogadott, nyilvánvalóan kényelmes lett volna a saját otthonomban élni.
Mindenesetre egy fokkal boldogabbá tett engem az, hogy csak ideiglenesen voltam ebben a házban, ugyanakkor egyelőre meg volt kötve a kezem azzal kapcsolatban, hogy el tudjunk menni innen. Nyilvánvalóan tartott még a tárgyalás a férfival kapcsolatban, Dae Il-t pedig nem akartam terhelni a lakáskérdéssel, emiatt egyelőre csak igyekeztem emelt fővel tűrni a kiszolgáltatottság érzését. Ennek pedig az első számú oka az volt, hogy én magam is éreztem azt, hogy Alice mennyire távol akar tőlünk maradni. Nem lekenyerezésnek mondanám azt, amit elkövettem, mivel a saját szememmel láttam összetörni a palettáját. Szimplán csak örültem volna annak, ha egy kicsit közelebb kerülnénk egymáshoz arra a rövid időre, amit még itt kell töltenünk.
- Akkor legalább nem nyúltam mellé – mondjuk túlzottan nem volt nehéz úgy, hogy mindennap találkoztunk, de ennek ellenére is fel akartam ajánlani neki a lehetőséget – Nem is kell nekem venned semmit. Ha valamire szükségünk van, azt megveszem magamnak.
Nem engedtem abból, hogy mi ugyanúgy részt vállaljunk a ház fenntartásából, illetve Jonah-nak megtiltottam azt, hogy egy tábla csokinál többet költsön az öcsémre. Kiskorú volt, jelenleg pedig az én felelősségem, tehát ruházni, iskolába járatni tudtam őt. Nyilvánvaló, hogy senki kezére nem csaptam, aki egy ceruzát adott neki, de jelenleg én voltam az, aki ténylegesen részt vállalt a nevelésében, ezt pedig már csak önzőségből sem akartam egy huszonéves férfi nyakába tenni. Henrynek édesanyja nem volt, nem pedig apukája, testvérnek pedig mellette vagyok én.
- Lehet igen – a mosoly kedves volt az arcomon – Akkor csinálok majd udont. Annak idején volt egy japán szobatársam és megtanította hogyan kell. A rákot szeretitek, vagy legyen inkább csirkés?
Az már részletkérdés volt, hogy nem találtunk meg itthon minden alapanyagot hozzá, de ennek ellenére is úgy láttam, hogy talán ez lesz a legjobb választás, ami mindenkinek ízlene. Szinte biztos voltam benne, hogy azokat a leveseket annyira nem fogyasztanák szívesen, amit felénk délen esznek, plusz az ausztrál konyhát annyira nem ismertem, szóval nem akartam senkit az intenzívre küldeni azért, mert bátran fűszerezem az ételeket.
- Persze, hogy tudom annyira azért nem vagyok öreg – az arcomon szelíd volt a mosoly, viszont a kezemet, ami időközben elindult a lány feje felé, egyszerűen visszahúztam – Rendben, csináljunk azt. Nagyon szeretheted Layt.
Néha én magam sem tudtam eldönteni, hogy milyen kapcsolat van közöttük, de nem is nagyon volt közöm hozzá, szóval elengedtem a dolgot. Nem gondolom, hogy a lány hozzám akarna tanácsért jönni, mivel állandóan bizalmatlanul szemlél engem, emiatt pedig úgy voltam vele, hogy talán jobb nem feltétlenül erőltetni azt, hogy a kötelezőnél több időt töltsünk együtt.
- Ó – kicsit csalódottan pillantottam a korábban elkészített köretre, de aztán végül igyekeztem ismét elmosolyodni – Akkor legközelebb tésztát csinálok majd.
Én a magam részéről már igyekeztem odafigyelni arra, hogy egészségesen étkezzek, meg alapvetően szerettem a rizst. Éppen ezért nem láttam értelmét – persze amikor még Noellel éltem – hogy megvegyem a tönkölyből készülteket, mert azok nyilván drágábbak voltak. Mindenesetre erre majd igyekszem figyelni a jövőben, bár magam sem tudtam, hogy még mennyi ideig leszünk itt.
- Nekem nem állnának olyan jól ezek a színek – halkan felnevettem – Csak fogadd el, mert ajándékba szántam neked.
Túl sokat nem is hazudtam ezzel, ugyanis én a saját szememen már azért is igyekeztem neutrális színeket használni, mivel jobban szerettem a szám kiemelni egy kicsit. Pont ezért, inkább rúzsokból rendelkeztem elég sok bogyós árnyalatúval, vagy éppenséggel rikító pinkekkel, amiket igyekeztem azért ízlésesen használni.
- Érthető, én sem értek túlzottan a videojátékokhoz – kicsit megráztam a fejem – Nálunk otthon Henryvel mindig apa játszott.
Nyilvánvalóan szegény gyereknek nem nagyon volt más választása apán és a szomszédjainkon kívül. Én pedig a nyakamat tettem volna arra, hogy azért szeret ennyire nyerni mindenben, és azért akarja, hogy övé legyen az utolsó szó, mert már a generációja miatt is ügyesebb volt az idősebb férfiaknál ezekben a játékokban. Viszont az sem jó, ha valaki túl béna – mint mondjuk én – mert elvileg akkor teljesen élvezhetetlenné válik az egész játék.
- Én mondjuk pont nem mondanálak meg neki – jegyeztem meg a vállamat megrántva – Nem beszélgetünk mi ketten túl sokat.
Ebben mondjuk közrejátszott az is, hogy a múltkor nemes egyszerűséggel, burkoltan lekurvázott egy teljesen normális felső miatt. Én a magam részéről pedig azt láttam volna jobbnak, hogy akkor inkább hagyjuk békén egymást. Én is a fejéhez vághattam volna olyan dolgokat, amikre nem lettem volna büszke, de tartottam magam ahhoz, hogy vendégségben nem illik sértegetni a vendéglátónkat. Szóval jobb híján az egyetlen választásom az volt, hogy egyszerűen befogom a szám, és elgondolkozom azon, hogy miért nem vagyok leszbikus.
- Igen szeretem – kicsit elmosolyodtam, és elfojtottam magát a kényszert, hogy kivegyem a kezéből a kancsót – De ülj le nyugodtan enni, én ráérek.
Mivel amúgy sem hagytak túlórázni, nem mondhattam magam túl fáradtnak. Jelenleg annyi minden kavargott az agyamban, hogy legszívesebben egész nap az irodában ültem volna. Alapvetően az is jellemző volt rám, hogy nem ettem túl jól, ha valami nyomasztott, emiatt pedig pár hét alatt megszabadultam néhány kilótól, de jelenleg még bírtam a gyűrődést.
- Nem szeretnél hétvégén együtt sütni? – én magam sem tudtam, hogy pontosan miért teszem fel ezt a kérdést neki, de úgy éreztem, hogy talán az egy lehetőség lenne ahhoz, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz – Kidíszíthetjük a muffinokat és akkor nagyon szépek lesznek. Laynek biztos tetszene. De amúgy nem muszáj, azt is megértem, ha inkább töltenéd mással az idődet.
Elvégre voltak barátnői, párral még házon belül is találkoztam. Mivel nem igazán tudtam, hogy mit kellene tennem, magam is lefoglaltam az ételek kiadagolásával, de szándékosan nem szedtem belőlük túl sokat.

Talán jó voltam abban, hogy úgy lavírozzak az emberek között, mintha semmit sem sejtenék az érzéseikről. Mindez által lényegében könnyebb volt őket némán támogatnom, vagy éppenséggel abban segített, hogy a saját véleményemet vagy gondolataimat rejtsem el a másik elől. Amióta Jonah házában élek, ezt a tudásomat rengetegszer érvényesítem, mivel én magam is nemkívánatos személynek érzem magam itt. Nyilvánvalóan senki sem örül annak, hogy ha valakit egy tinédzser gyerekkel együtt költöztetnek a nyakára, de nekem nagyon nem voltak lehetőségeim. Mehettem volna hotelba is, de sikeresen elkaptam annyit Dale és Jonah beszélgetéséből, hogy Jonah valamivel tartozik a mentoromnak, aki azzal hajtotta be ezt, hogy engem biztonságba helyezett nála. Mindez egyszerre volt nagyon megnyugtató, ugyanakkor idegen és ijesztő érzés is. Ott voltak azok a dolgok, amik Dahlia-val történtek, aztán a szakításom, és Lola szakítása is, ami leginkább arra engedett gondolni, hogy valamiféle férfiak agyát összezavaró szer keringhet az éterben.
Ami Alice esetét illette… Nem nagyon tudtam hova tenni azt az ellenszenvet, amit az irányomba tanúsított. Ugyanakkor mindezért elítélni sem tudtam őt, mert minden bizonnyal az sem volt egyszerű, hogy az ő életét is a feje tetejére állítottuk Henryvel együtt. Pontosan tudtam, hogy mennyire nehéz lehet neki az öcsém habitusával, és minden bizonnyal nem ez az egyetlen kellemetlenség, amit okoztunk az érkezésünkkel. Itt van Lay is, Jonah számára is zavaró lehet ennyi gyerek a házban, így én mindössze annyit tehettem, hogy igyekeztem mind a házimunkába, mind a gyerekek iskolába indításába besegíteni, ahol csak tudtam. Igyekeztem hamar megjegyezni azt, hogy mit szeretnek és mit nem, hogy mik a kedvenc édességeik, hogy esetleg van-e bármilyen ételérzékenységük. Henry erre a dologra határozottan rá is szorult, Lay elfogadta a segítségem, Alice viszont hármuk közül nehéz eset volt. A célom pedig a paletta megvásárlásával nem a lekenyerezés volt, szimplán figyelmes akartam lenni vele, hátha ezúttal lesz alkalmunk egy kicsit többet beszélgetni és szimpatikusabb leszek neki. Rosszul éreztem magam, amiért ennyire megzavartam az életüket, ezért szerettem volna minden eszközt megragadni annak érdekében, hogy mindezt enyhíteni tudjam a számára.
Kicsit izgultam, amikor átléptem a ház küszöbét, de ennek ellenére is igyekeztem a lehető legkedvesebb mosolyomat villantani a lányra. Elég sok mindenen túl voltam már, az ügy kezdett jobban haladni, illetve Dale figyelmessége miatt eljutottam egy orvoshoz is, aki igyekezett összekaparni és ajánlott pár vitamint, ami jót tett a szervezetemnek. Tudtam, hogy nem lesz könnyen vége az egész harcnak, amibe belekezdtem valakivel, és talán Alice volt a következő nő, akit veszélybe sodorhattam Lola mellett. Őrültségnek hangzik, de valahol örültem neki, hogy egyelőre én voltam a középpontban, mert így másnak sem tudtak ártani körülöttem.
Egyáltalán nem kerülte el a figyelmemet a lány reakciója, de igyekeztem ezzel most nem foglalkozni. Minden bizonnyal a felgyülemlett stresszel és szomorúsággal együtt fog távozni belőlem az eset okozta kellemetlen érzés is, amikor éppenséggel menstruálni fogok, így most ebből az egészből nem kell nagy ügyet csinálnom. Mivel visszaköszönt és nem hagyott figyelmen kívül, oda tudom adni neki a kis ajándékot, amit vásároltam. Ezen kívül nem is feltétlenül akartam erőltetni azt, hogy kelljen állnia velem, mert ha magától nem lépi meg ezt a dolgot, akkor teljesen felesleges a nyakán lógnom.
- Én is jól vagyok – nem láttam értelmét annak, hogy mesélni kezdjek a napomról, így csak bólintottam egyet arra, amit a fiúkról mondott, aztán elindultam a szobájukba, hogy el tudjam rejteni a nekik vásárolt édességet. Mindig úgy vettem észre, hogy Henry kiskorában jobban örült az ajándékoknak akkor, ha ő maga találhatta meg őket. Layt nem ismertem annyira, de feltételeztem, hogy ő is szereti annyira az édességet, hogy egy sima tejcsokoládét szívesen elfogyasszon.
- Csak úgy – finoman megvontam a vállam és elmosolyodtam – Remélem tetszik. Ha nem, akkor odaadom a blokkot és szerintem kedvesen kicserélik neked egy olyanra, ami inkább a te stílusod.
Az biztos, hogy én már öreg lennék ehhez, de az ő korában minden bizonnyal ölni tudtam volna egy ilyen vattacukros palettáért. Akkoriban, ha apának elmondtam volna, hogy egy Huda pontosan mennyibe kerül, minden bizonnyal az összes hajamat kitépte volna, ha hazaállítok egyel. Egész megnyugtató volt az, hogy most egy idegen kislánynak tudtam ajándékozni egy hasonlót, amit talán örömmel fog használni.
- Van ötleted egyébként a holnapi ebédre? Illetve arra gondoltam, hogy hétvégén sütnék. Valami kérés? Akármi, amit te vagy Lay nagyon szerettek? – a mosolyát csak egy pillanatra viszonoztam, aztán megszorítottam a tarkómon összefogott tincseket és inkább azzal foglaltam le magam, hogy kiadagoljam mind a kettőnk számára az ebédet – Mennyit kérsz?
Szerettem volna felajánlani neki azt, hogy szívesen sütnék vele együtt, de talán túlságosan is korai lenne lekenyerezni egy ilyen dologgal őt. Mivel egyelőre örültem annak, hogy egyáltalán hajlandó volt velem egy asztalnál enni, talán ennyivel be kellett volna érnem, amíg ő nem nyit felém.
- Jaj, dehogy kell kifizetned! – miközben ment a mikró, egészen nagy szemeket meresztve néztem a lányra és a fejemet ráztam – A fiúknak is hoztam egy kis apróságot, nekik pedig hasonlókat sosem tudnék venni. A játékokhoz túlzottan nem értek.
Picit elmosolyodtam, majd egy újabb fejcsóválás kíséretében kivettem a lánynak szánt ételt a mikróból, amit a sajátomra cseréltem. A továbbiakban ismét tanácstalannak éreztem magam.
- Kérsz hozzá egy tálcát? – mivel kevés időt töltött velünk, a kötelezőkön kívül én nem kényszeríteném őt ennél többre – Nem mondom el a nagybátyádnak, a kanapén szeretnél enni.

- Végeztél, nem? – egészen ijedten rezzentem össze, és pillogtam ártatlanul a mentoromra, aki olyan határozottan csukta le a céges laptop tetejét, hogy tényleg elég biztos lett számomra a munkaidő vége. Mondjuk ezt az ő szájából hallani határozottan furcsa volt, hiszen kettőnk közül nem én ültem éjjel-nappal az irodában. Mondjuk határozottan nem tartozott a hatáskörömbe azt, hogy ezt epésen közöljem is vele, de hallottam dolgokat. A másik irodához képest, itt jóval kedvesebben bánnak velem, ennek pedig talán annyi oka lehet, hogy Dale mindenki fenekét éppen ugyanannyi ideig bámulja. Egyáltalán nem kavarta fel őt az, hogy megjöttem, emiatt pedig hosszú idők óta először éreztem magam biztonságban.
- Van még néhány dolog, amit a jövő hétig be kellene fejeznem... – kezdtem bele a dologba, de rögtön el is hallgattam amint megcsóválta a fejét. Talán nem tudok még mindig elvonatkoztatni attól az időszaktól, amikor reggeltől estig az irodában kellett robotolnom? Dale elég világosan a tudtomra adta, hogy jelen esetben az én munkaidőm reggel nyolctól délután négyig tart. Ő általában tovább szokott bent maradni és általában ha észreveszi, hogy én is hasonlóképpen viselkedem, akkor egyszerűen hazaküld... Magam sem tudom miért. Pont tőle hiteltelen ez az egész, de muszáj engedelmeskednem, hiába nem számít a főnökömnek hivatalosan. Úgy éreztem, hogy ha meg tudok maradni mellette nyárig, akkor sikeres vizsgát tudok majd tenni a későbbiek folyamán... Viszont ugyanakkor ott volt a teljesítési vágy is bennem, hogy akár vissza is vegyenek ehhez az irodához, miután már tényleg ügyvédnek számítok.
- Tudod jól, hogy Joan nem fizet túlórát egy jelöltnek. – ez volt a pont, ahol éreztem, hogy ténylegesen elveszíthettem a csatát – Haiz, hétfő van, egyszerre négy dologgal is végezni fogsz a jövő hétig. Vagy talán történt valami Jonah-val, ami miatt nem akarsz visszamenni?
- Nem! Mi történt volna? – hogy hitelt adjak a szavaimnak, határozottan el is kezdtem szedelőzködni, a mappáimat és a gépemet pedig olyan sebességgel gyömöszöltem bele a mindent elnyelő táskámba, hogy konkrétan összesen húsz másodperc volt a folyamat, utána már álltam is fel és toltam be magam mögött a székemet.
- Majd holnap találkozunk – egy mosoly kíséretében el is siettem a parkoló irányába. Munka terén határozottan azt éreztem, hogy egyre jobban kezdek el beleszokni az itteni környezetbe, és szerencsére a korábbi melós helyeim miatt eléggé könnyen felvettem a tempót ezen a helyen is. Alapvetően elsősorban a cégjog nem vonzott korábban, viszont most már a talán szívesebben foglalkoztam volna ilyen ügyekkel... Mindenképp pozitív változások léptek be az életembe, amióta itt vagyok és határozottan kedvesebben telnek a mindennapjaim is. Élveztem, hogy voltak feladataim és tudtam kiről gondoskodni, habár mivel Henry már egyetemista, a két gimis madárkát többet láttam. Egészen bántott is az, hogy míg Layvel egészen jól szót tudtam érteni, addig Alice elutasítónak tűnt. Viszont már a reggel elterveztem, hogy beugrom szétnézni egy Sephorába, mert észrevettem, hogy összetörött az egyik palettája, ami miatt szomorúnak is tűnt... Hála az égnek a dolog nem rajtam múlott, Thea lökte le takarítás közben. A fiúk szobájába bemegyek összerakodni, de a kislány a korábbiak során a tudtomra adta, hogy nem szorul a segítségemre, én meg igyekeztem tiszteletben tartani ezt.
Mindenesetre ugyanazt a palettát nem, azonban egy színekben hasonlót találtam ahhoz, amilyen sajnos kárba veszett. Illetve igyekeztem következtetni abból, hogy milyen lehetett, mivel minden rózsaszín lett a szobában. Emellett pedig egy rúzs is landolt a kosaramban. Némi édességet még vettem a fiúknak is, hogy ők is kapjanak valamit, ennek hatására meg összességében egészen jókedvűen indultam haza. Furcsa volt, hogy egyáltalán az otthonomnak tudtam nevezni egy olyan helyet, ahova teljesen véletlenségből jutottam el, ugyanakkor egészen megnyugodtam, amióta már Lola és minden más szerettem is teljes biztonságban volt.
Arra viszont nem számítottam, hogy amint belépek a házba, rögtön meg is pillantom a nappaliban a lányt, ráadásul egyedül is volt. Igyekeztem ennek nem túl feltűnően örülni, mert minden bizonnyal azzal elszúrnám az egészet.
- Szia, Alice – ahhoz már nem voltam elég bátor, hogy megpróbálkozzam a beceneveivel, amiket a fiúk használnak neki – Hogy vagy? A fiúk még nem értek haza?
Igyekeztem először csak viszonylag normális dolgokról érdeklődni, amíg felakasztottam a kabátomat. Azzal már különösebben nem fáradtam, hogy a blézeremet is levegyem. Először a srácok szobájába pakoltam le egyesével, mindenki asztalára amit hoztam neki, majd visszamentem a nappaliba, hogy azért a lány se ússza meg ilyen könnyen. Minden felvezetés nélkül csak elé csúsztattam a kis papírtasakot, ami a Huda palettát rejtette, aztán előkerestem a számára vásárolt csokit is.
- Ezt neked hoztam, mert láttam, hogy az előző csúnyán végezte – igyekeztem megejteni felé egy kedves mosolyt, de a továbbiakban nem szerettem volna zaklatni. Én a magam részéről elég éhes voltam, szóval a hűtő tartalmát kémlelve tettem fel neki a következő kérdéseket: - Te ettél már? Vagy kérsz enni? Mert akkor neked is melegítek az ételből.