◇ Csillagjegye: Vízöntő

◆ Közösségi ember, imád társaságban lenni, sőt ha a megfelelőben van, be nem áll a szája. Kevés emberhez áll igazán közel, ellenben akiket szeret, azoknak gyakran kiönti a lelkét, legyen szó boldog pillanatokról, vagy szívfájdalomról.

◆ Sosem volt igazán terve a jövőjét illetően, mindig csak sodródott az árral, ennek ellenére kifejezetten okos lány, aki kicsi korától kezdve szeretett iskolába járni és lelkiismeretesen tanult is. Jellemző rá a határozatlanság a magánéletében is, ha tetszett egy fiúnak, gyakran csak vállat vont és belement a kapcsolatba, mert úgy érezte "ennek így kell lennie". Ebből következtek a viharos és sok fájdalmat okozó kapcsolatai is.

◇ A Vízöntő drágaköve: ametiszt

◆ Az apukája egyedül nevelte, mert az anyukája röviddel Alice születése után meghalt. Nem sokat tud arról, hogy milyen volt a nő, mindig csak azt hallotta az apjától, hogy ő maga nagyon hasonlít rá. Az azonban már régóta egyértelmű számára, hogy az apja képtelen lenne másik nőt szeretni, mert tizennyolc éve nem is nagyon tudott más nőre nézni.

◇ Szerencseszíne: lila

◇ Aszcendens: Nyilas

◆ Maximálisan idealista, talán néha még túlságosan is a saját kis világában él. A végtelenségig naiv, ezért könnyen kihasználható, de ha egy szervét kellene másnak odaadnia, akkor sem venné észre. Sok dologgal kapcsolatban vak, ami mindig is ott volt az orra előtt.

◆ Könnyedén kockáztat és változtat az életén, ezért sem volt számára túl megrázó, hogy Sydney-t otthagyva New Yorkba jött, mindenféle segítség, vagy különösebb tervezés nélkül. Túlságosan aggódott, amiért a legjobb barátja egyik napról a másikra eltűnt, szóval kötelességének érezte, hogy megbizonyosodjon arról, hogy rendben van. Az igazság helyett azonban mindenkinek azt mondja, hogy valójában amerikai egyetemre tervezett jelentkezni és kihagy egy évet, amíg kitalálja melyikre is fog jelentkezni.

◆ Gyerekkorától kezdve képtelen várakozni, a nagyobb gyerekeknek való játékokkal játszott - ott van a hinta esete -, sírt, ha valamit nem kapott meg azonnal és mai napig könnyen morcos lesz, ha ilyesmi történik. Érzelmileg gyakran kiszámíthatatlan, a nem megfelelő partner után egyik pillanatban még sír, a másikban soha nem akarja látni, de jellemző rá, hogy végül mindig megbocsát.

◇ Polaritás: Pozitív

◆ Bár a horoszkópja szerint vonzzák a sportok, Alice nem az a típus, aki különösebben élvezné őket. Ellenben főzni és enni mindig is szeretett, sokan dicsérik is a konyhai tudását. Ő maga pedig kifejezetten élvezi, ha másoknak ízlik a főztje.

◆ Nagyon kreatív személyiség. Ügyesen fest és rajzol, de ha kézműves dolgokról van szó, azokban is gyakran remekel. Mivel az édesapja sokat dolgozott, hogy el tudja tartani, gyakran töltötte valamilyen kreatív feladattal az idejét. Leültették egy kifestő mellé és addig fel sem állt, amíg be nem fejezte az egészet. Sokszor még ki is egészítette az előre nyomtatott képeket.

◇ Szerencseszáma: 8

◆ A legrosszabb rémálma, hogy nem lehet gyereke. Nagyon szeretne egyszer anyuka lenni, mert imádja a gyerekeket. Már azóta, hogy biológia órán tanultak róla, attól tart, hogy egészségügyi, vagy egyéb okból nem lehet saját gyereke.

A rózsaszín, matricákkal kidíszített mappámat magam előtt szorongatva igyekszem átverekedni magamat a folyosón a többi diák között, akik mind a következő órájukra, ebédelni, vagy épp az udvarra sietnek. Sosem szerettem ezeket a perceket, amikor a kicsengetés után mindenki fejvesztve rohan ki a tanterméből és úgy tolakszik a szűkösre sikeredett falak között, mintha csak valami híresség lenne közöttünk. Talán ez az állami oktatás hátránya, na meg tudom, hogy a tanárok számára sem ideális, hogy nagy csoportokban kell oktatniuk az adott tárgyukat, de álmodoznom sem szabad arról, hogy esetleg magántanuló legyek, mert nem lenne pénzünk rá. Másrészt meg szeretek én iskolába járni, csak ne kellene minden alkalommal árral szemben úszó halként elverekednem magam a szekrényemig.
- Alice! - A barátnőm és szekrényszomszédom siet oda hozzám, közvetlenül azután ér oda a szekrényeinkhez, ahogyan én is. Csodálom, hogy nem tűnt fel, de a nagy tömegben talán egyébként sem sikerült volna összetalálkoznunk. Neki törije volt, én pedig most jöttem biológiáról.
- Na? - felvonom a szemöldökeim, kérdő pillantásom az arcát pásztázza. Próbálom megállapítani, hogy baj történt-e, vagy valami izgalmasat akar mesélni.
- Kaptál már Valentin-napi lapot?
- Ó... - Nagy sóhajtás szakad ki belőlem, zavartan fordulok a kékre festett szekrényajtó felé és kezdem el tekergetni a zárat, hogy feltáruljon előttem a kicsinosított, könyvekkel és az iskolában szükséges apróságokkal telített szekrény. Az ajtóra gondosan tükör van ragasztva és a barátaimmal készült képek veszik körül.
Arra számítok, hogy semmilyen újdonsággal nem találkozik a szemem a saját cuccaim között, alig nyitom azonban ki a szekrény ajtaját, piros-rózsaszín papír szánkázik a földre, épp a lábaim elé. - Úgy tűnik... - mosolyogva nyúlok az üdvözlőlap után és mutatom fel a borítóra rajzolt szívecskével együtt barátnőmnek. A kezem után nyúl, hangja tele izgatottsággal:
- Most rohanok, mert tesim lesz, de ha kiderül kitől van, ne hagyj ki!
Rám vigyorog, majd eltűnik a lassacskán apadni látszó tömegben. Nagyot sóhajtva fordulok vissza a szekrényemhez, óvatosan simítok végig a szívecske közepére csillámporral írt 'Boldog Valentin-napot!' szövegen és érzem, ahogyan a szívem dupla sebességbe kapcsol. Magam sem tudnám megmondani miért izgulok annyira, de azt hiszem ajándékot mindenki szeret kapni. Én pedig túlságosan izgulok, hogy kinek a nevét fogom látni a lap belsején.
Felnyitom, a szemeim átfutják a kézzel írt sorokat, fel sem fogva igazán ami fiús írással oda van kaparva, helyette a pillantásom a lap aljára esik, a nevet keresem.
Nincs odaírva.
Nincs aláírás.
Újfent az üzenetet kezdem tanulmányozni, most már körültekintőbben olvasom végig és ha lehet, még inkább úgy érzem, hogy a szívem a torkomban dobog. 'A rózsa piros, az ibolya kék, várlak a hatodik szünetben a lelátónál.'
- Nem egy poéta. - Mégis mosolyogva rakom vissza a lapot a könyveim tetejére, úgy, hogy lássam a piros szívecskét amíg becsukom a szekrényt. A hatodik szünet a következő óra után lesz.
Alig bírok nyugton ülni az órán, nem köt le az angol nyelvtan. A tanár hangja mintha távoli univerzumból szólna, nekem azon jár az agyam, hogy kivel találkozom majd a lelátónál. A szünetben én is csatlakozom a máskor annyira gyűlölt siető tömeghez, úgy tolakszom, mintha a világ leghalaszthatatlanabb dolga miatt rohannék, de így is érzem. Az egész nap magammal cipelt mappa oldalait szorongatom, ahogyan a lelátóhoz érek, senki nincs egyedül, nem pillant fel senki, amikor megjelenek és az az arc sincs az üldögélők között, akit én keresek.
Tétován lépkedek fel a lépcsőkön, majd a szoknyámat gondosan magam alá húzva ülök le az egyik helyre. A korábban nagy nehezen lenyugodott szívem most újra sebességbe kapcsol, szinte ki akar ugrani a mellkasomból. Őrjítő ez a várakozás!
- Alice? - Határozott, fiús hang üti meg a fülem, én pedig úgy pördülök meg, mintha tűkön ülnék. Halvány mosoly játszik az arcomon, az ismerős barna tekintetet várom, a boldogságom azonban megbicsaklik és hasra csattan. Zöldek a szemei.
Nem Ő írta a lapot.


Felismerhetetlen ütemben rázom a lábam, az iskolabusz padlóján azonban  egy hangot sem hallani, mert már azelőtt felrántom a lábam, hogy egyáltalán leért volna a padlóra. Nem akarom magamra felkelteni a többiek figyelmét, csak azért, mert már 'Alice megint türelmetlen'. Öt perccel ezelőtt talán még nem voltam ennyire nyugtalan, de azóta legalább heten szálltak fel a buszra és egyikük sem a legjobb barátom volt.
Tudtam, hogy nem kellett volna elfogadnom apa ajánlatát, hogy ő hozzon el ma a suliba, csak mert neki így volt megfelelő, hogy biztosan időben odaérjen a munkahelyére. Ha vártam volna egy kicsit, akkor talán nem lennék most ilyen elkeseredett, Lay szülei hoztak volna be, én pedig mellette ülhetnék a buszon, sőt az egész tanulmányi kirándulást és múzeumlátogatást is vele tölthetném. Már ha ő mellém szeretne ülni. Mert én nagyon szeretnék mellé.
Persze tisztában vagyok vele, hogy a barátságunkat nem abban kell mérni, hogy mennyi időt töltünk egymással az iskolában, de nem is igen beszélhetünk ilyesmiről, mert Lay évvesztes, egy évfolyammal alattam van és nem igazán vannak közös óráink. Néha odaintünk egymásnak a folyosón és van, hogy együtt is ebédelünk, de azok mégsem olyan alkalmak, mint a mai. A mai napot reggeltől estig egymás társaságában tölthetnénk és ez még annak ellenére is jó lehetőségnek tűnik, hogy közben egy múzeumot kell körbejárnunk, az osztályaink többi tagjával együtt.
- Ülhetek melléd? - Felpillantok, a mély hang tulajdonosára és Tommy Boyle-t pillantom meg, aki elsőben el akart hívni a téli bálba, én pedig nemet mondtam neki.
Lecsúsztatja a válláról a táskáját és várakozóan vonja fel a szemöldökeit, habár a szemében mintha azt látnám, hogy nem is nagyon érdekli a válasz, ő csak le akar mellém ülni. Mielőtt azonban még megtehetné, a mellettem üresen álló helyre csapom a kezeimet és hajolok át az ülésen. - Nem! Foglalom.
Bosszús hangot hallat és tovább vonul, a busz hátuljába. Én magam megkönnyebbült sóhajjal dőlök hátra, ellenben az eddig az ölemben gyömöszölt hátizsákomat most magam mellé csúsztatom, hogy a Napnál is világosabb legyen: a hely foglalt.
Persze az is simán lehet, hogy Lay nem akar majd mellém ülni, mert vannak más barátai az iskolában rajtam kívül is. Bárkivel olyan könnyedén megtalálja a hangot, mint velem, amikor még kicsik voltunk és először homokoztunk együtt.
- Gyertek, üljetek le. - Ideges leszek a tanárnőnk hangját hallva, a busz eleje felé kapom a pillantásom, és azt figyelem, ahogyan két diákot terelget maga előtt. - Mindjárt indulunk! Ne kóvályogjatok, úgy nem fogjuk tudni, hogy itt van-e mindenki! Hadd lássam... Hat, nyolc, tizenkettő. Ne álldogálj itt Peter, Alice mellett még ott egy szabad hely. - Finoman megtolja az előtte álló fiút, aki normál esetben a busz hátsó fertályán foglal helyet, a 'menő' tanulók között.
- De..! Én... - Próbálok tiltakozni, de a népszámlálást tartó tanárnőt semmi nem állítja meg, lenyomja mellém Petert, még a hátizsákom is alig tudom kivenni alóla, hogy ne üljön rá. A nő még a fiú fejét is megfogja, csak hogy biztos legyen a számolásban és oda sem figyelve a harmat gyenge tiltakozásomra halad tovább, a busz hátulja felé.
Ennyi volt.
Ma nem ülhetek mellette.


Mindenki teljesen be van zsongva a közeledő tavaszi bál miatt, én azonban fintorogva nézem a színes plakátokat az iskola folyosóján, mert legszívesebben sorban tépném le az összeset. Nem a sulival, a tavasszal, vagy magával a bállal van bajom. Sokkal inkább azzal, hogy Timothy meg én már négy teljes napja szakítottunk és érzelmek teljes sora vonult már át rajtam azóta. Tegnap előtt például még a legjobb barátom vállán sírtam és arról győzködtem, hogy én aztán totál egyedül fogok meghalni, mert engem senki nem szeret. Amikor megtörtént, még nagyon mérges voltam, mert eszemben sem volt megbarátkozni a gondolattal, hogy a pompon csapat kapitányának hétvégi bulijában a hét perc a mennyországban számára nem hét perc volt, a lány sötét gardróbjában. Ellenben mennyország nagyon is.
Ahelyett, hogy újra felidegesíteném magam a történteken, csak morcos képpel baktatok a szekrényem felé az üres folyosón. Az tartja bennem a lelket, hogy az ebédszünetben találkozom Lay-el, mert azt mondta kérdezni akar tőlem valamit. De mivel a délelőttöt a fogorvosnál töltöttem, eddig nem tudtunk találkozni. Pedig mindketten tudjuk, hogy milyen türelmetlen vagyok és mennyire érdekel, hogy mit akarhat tőlem kérdezni. Fogalmam sincs mi lehet az, ha üzenetben nem lehetett közölni, de csak még türelmetlenebbé válok, ha rá gondolok. Bárcsak elmondta volna már!
Kipakolom a táskámból a nap hátralevő részében szükségtelen tankönyveket, majd a szekrényem ajtajába tűzdelt képeket kezdem rendezgetni, mert a Timothyval történtek után akadnak olyanok, amelyekre nem lesz többet szükségem. Eszemben sincs neki megbocsátani, még akkor sem, ha ez azt jelenti, hogy egyedül fogok a tavaszi bálba menni. Különben sincs semmi értelme ezeknek az iskolai báloknak, csak arról szólnak, hogy ki vette meg a drágább ruhát és a focicsapat melyik tagjának sikerült undorítóbbnál undorítóbb italt kevernie a puncsba. Sőt, talán el sem kellene mennem. Az, hogy doboz egy jégkrémmel, pizsamában nézzek filmet egész este a nappaliban, valahogy jobban hangzik. Habár a ruhám már megvan... Egész sokat készültem erre a bálra, mert azt hittem szuper lesz. Négy nappal ezelőttig.
A tűnő csendbe élesen belehasító kicsengetés hangja zökkent ki, visszafordulok a szekrényem ajtajához, hogy még néhány igazítást végezzek a kezdetleges dekoráción. Jövőhéten majd hozok még be képeket.
- Alice! - Hátra sem kell fordulnom, hogy megismerjem a hang tulajdonosát. - Alice. - Egyre közelebbről hallom és sejtem, hogy nem úszom meg annyival, hogy egyszerűen ignorálom. - Lizzie.. Babám, figyelj. - A derekam után nyúl, én azonban gyorsan vagyok nála és villámgyorsan fordulok vele szembe, a mutatóujjam pedig már vádlón neki is szegezem.
- Te csak ne Lizzie-zz itt nekem! Hagyj békén, nem akarok veled beszélni! - Mérges pillantásom a szemeibe fúrom, azt akarom, hogy megértse: nem vagyok rá kíváncsi. Különben is utálom, ha becézget, mert nem olyan nehéz kimondani, hogy Alice. Akkor hívjon csak Alicenek. Különösen azok után, amit hétvégén művel.
- Ne legyél mérges. Nézd, már vártam, hogy találkozzunk. - A hajába túr, félmosoly játszik az ajkain, én pedig legszívesebben felpofoznám miatta. Mert a szívem talán kicsit meglódul miatta. Talán még mindig tetszik. Igazából... ha nagyon akarnék, talán meg is tudnék neki bocsátani.
- Írhattál volna. - A hangom már nem olyan ingerült, a pillantásommal sem akarom rögvest felnyársalni.
- Személyesen akartam megbeszélni. - A pillanatnyi zavartság a hangjában arra utal, hogy valószínűleg elbeszélgetett a nővérével, hogyan is békíthetne ki.
- Aha...? - Egyik szemöldököm a magasba szalad, még bizonytalan vagyok Timothy sorsát illetően, ami az én életemben való részvételét illeti.
- Szóval... Nem akartalak megbántani. Buli volt... Ittam. És! És... nem fog többet előfordulni! - Kétkedő pillantásom láttán rögtön alkudozni kezd, de még mindig nem hiszek neki. Becsapom a szekrényem ajtaját, és a kezemben szorongatott mappával együtt elindulok a folyosón. Nekem különben is találkozóm van a legjobb barátommal.
- Nem nagyon érdekel. - Mondom félvállról és a döntés elég határozottnak tűnik. Jelenleg. Timothy persze nem adja fel, rögtön a nyomomba ered és tovább fűzi a hamis szavakat, amelyeknek nem szabadna hinnem.
- Hé, figyelj! Ne mondd, hogy máris túlléptél rajtam. Jön a bál... - Értetlenül pillantok rá, mert nem teljesen értem hogyan sikerült összekapcsolni a két dolgot a borsónyi agyában és miért gondolja, hogy engem valaha is zavarna, hogy egyedül megyek a bálra, vagy éppenséggel kihagyom azt.
- Jó, esküszöm nem csinálok többet ilyet. - Mindketten tudjuk, hogy nem gondolja komolyan. De ahogyan a kezem után nyúl, nem tudok elhúzódni, akármennyire is akarok. - Eljössz velem a bálba, Alice? - Görcsbe rándul a gyomrom, nem vártam ezt a kérdést. Félrekapom a pillantásom, nem akarok ránézni, hogy a kék szemei miatt igent mondjak. - Már megvan a ruhád.. És szobát is foglaltam. Megvan a virágod is. - Pótolható, érdektelen és jelentéktelen dolgok, de ahogyan mondja, úgy érzem megbántanám, ha nem fogadnám el az ajánlatát.
- Jó. - A szemeimet forgatom, mert azt akarom, hogy legalább tudja: nem vagyok felhőtlenül boldog miatt. De hát ő pasi, úgysem fogja megérteni. Ellenben a legjobb barátom, akihez szinte rohanok, hogy elmeséljem neki a történteket. Már így is sokat elvesztegettem az ebédszünetből, mert az a mamlasz követett. Akivel most már együtt kell mennem a bálba. Szóról-szóra mesélem el a dolgot Laynek, csak mert kíváncsi vagyok a véleményére. Csak később, már hazafelé jut eszembe, hogy valami elmaradt.
Nem tette fel a kérdését, mert végig én beszéltem.
Hogy tudok ilyen érzéketlen lenni?