In wonderland with Alice ~

**Blayze M. Yim** · In wonderland with Alice ~ Vas. Dec. 29 2019, 12:15

Lizzie & Lay

A káoszelmélet szerint egy olyan apróság, mint egy pillangó szárnyának rezdülése, akár tájfunt is okozhat a világ túlsó felén.

- Mindent összepakoltál? – kérdezte tőlem a nagyi, amikor bejött a szobámba. Én éppen azzal voltam elfoglalva, hogy a bőröndön ülve, teljesen kitekeredve – én magam is meglepődtem azon, hogy mennyire hajlékony vagyok – próbáljam meg behúzni annak a cipzárját.
- Igen – válaszoltam röviden, mert pontosan tudtam, hogy marasztalni akar. Nem tartja jó ötletnek, hogy egyedül megkeressem a tesómat, aki nem volt hajlandó megmondani, hogy hova ment. Nekem pedig bűntudatom lett attól, hogy a nagyiékat magukra hagyom úgy, hogy elveszítették apát és a menyüket, de... Az rendben van, hogy hagyjuk egyedül kószálni a bátyámat még akkor is, ha ő csak örökbe lett fogadva? Nyilvánvalóan nem gondolják így ők se... Ez a helyzet pedig mindenkinek nehéz, de ettől függetlenül is úgy éreztem, hogy most neki szüksége van rám.
- Hagyd azt békén – sóhajtott fel a mamám, miközben már vagy öt perce nézte a szenvedésem. A kezeimet finoman arrébb hessegette, aztán pedig két pillanat alatt megoldotta a bőrönd problémáimat.
- Vigyázz magadra... És hívj fel amint odaértél, jó? – mondta nekem, miközben a két kezébe fogta az arcom. Én csak bólogattam neki, és inkább nem világosítottam fel arról, hogy első körben szereznem kell majd magamnak egy olyan kártyát, amit tudok is használni az Államokban.

*

Kainak hála, hamar megtaláltam a bátyámat, szóval lényegében én is beköltöztem a lakásába, amit három főre terveztek, de így már... Öten nyomorogtunk ott. Nem tudom, hogy ennek mennyire örültek a lakótársai, de jelenleg tekintve, hogy nagyon hova mennünk nem volt... Inkább nem is foglalkoztam vele. Bevállaltam volna, hogy a kanapén alszom, de végül Kai a szobáját meghagyta nekünk, ahol még mindig álltak a bátyám és az én bőröndjeim... Így mondhatni szegény srácot kiköltöztettük a kanapéra, és még a ruháiért is úgy kellett átverekednie magát hozzánk, plusz a vízumomról is beszéltünk valamennyit... Lényegében ő segített nekem sulit találni, ami miatt megkaptam az állandó tartózkodásra feljogosító vízumomat is... Tehát eddig minden tökéletesen alakult és én magam is meglepődtem azon, hogy mennyire simán mennek a dolgok.
A múlt héten elintéztük a beiratkozást is, de szigorúan pénteken, mert „akkor ért rá mindenki”, így nem kellett a hétvégén suliba mennem. A házban mindig volt valaki, de most valahogy este hat fele meg eltűnt a nagyérdemű valamerre... Én pedig jobb híján bátorkodtam kivenni egy zacskó nachost a konyhaszekrényből és némi sajtszósz társaságában kezdtem el ropogtatni azt a híradó előtt... Mert jobb programom éppenséggel nem volt. Néha válaszolgattam egy egy barátomnak a telefonomon, amikor éppenséggel politikai, vagy hasonló olyan témákról volt szó, amik engem nem igazán érdekeltek.
Ekkor akadt meg a szemem egy olyan néven, aki nos... Az életem egyik legfontosabb építőkövének felelt meg, én pedig nemes egyszerűséggel elfelejtettem neki nagyon sok dologról szólni. hogy két hétig miért voltam szűkszavú... Hogy mi az oka annak, hogy sokáig nem mentem suliba, a nagyszüleim pedig mindig azt mondták neki, hogy nem vagyok otthon, vagy alszok, vagy nem vagyok jól, amikor megpróbált meglátogatni. Sejthető volt, hogy az én szüleim haltak meg a balesetben... De ezt egyszer sem mondta ki a mi családunk. Mert nem vágyott senki ebben a helyzetben a szánakozó pillantásokra. Én a magam részéről kifejezetten könnyen megúsztam a balesetet, csupán a szemöldököm fölött volt egy kis heg, ami arra emlékeztetett, hogy egykor volt egy ilyesfajta eset az életemben.
Szólnom kellett volna neki, elvégre ő a legjobb barátom... Viszont nem akartam, hogy aggódjon értem. Én magam úgy éreztem, hogy idővel majd jól leszek, bár éjszakánként elég sokat sírtam még mindig, ettől függetlenül is tudtam, hogy ez csak egy állapot.
Abba mondjuk pont nem gondoltam bele, hogy azzal fogom okozni számára az aggodalmat, hogy pontosan ezzel generálom majd a feszültséget... És írnom kéne neki valamit. Viszont én magam sem tudom pontosan, hogy mit tehetnék ebben a helyzetben. „Szia Lizze! Tudom eltűntem, de egyáltalán nem haragszom rád, még mindig te vagy az egyik legfontosabb ember az életemben... Igazából csak arról van szó, hogy a szüleim meghaltak, én pedig elárvultam, így a nagyszüleim a kezükbe vették az irányítást... Viszont kiderült, hogy a bátyám nem is a bátyám. Illetve az, de csak örökbefogadták. Szóval igen, igaz a hír a balesetről, de jól vagyok... Már kiengedtek a kórházból, sőt mi több, még a kontinenst is elhagytam!”
Iszonyatosan hülyén hangzana... Viszont jobb ötletem nem volt. Már majdnem rányomtam a küldés gombra, amikor a csengő olyan élesen szólalt meg, hogy majdnem eldobtam az ölemben tartott tálat... De így csak azt szorongatva ugrottam fel a kanapéról, amiket gyorsan merev végtagokkal le is raktam inkább az asztalra, még mielőtt rossz vége lenne a pattogásnak.
Kai megmondta nekem, hogy ez a környék nem éppen a legjobb, így bárki kopogtat, bárki keres, soha senkinek ne nyissak ajtót, ha nem ismerem személyesen az illetőt. Éppen ezért is, valósággal kommandóztam az ajtóhoz, és még a lélegzetemet is visszatartottam... Hogy ha esetlegesen valami késelős állat lenne a túloldalon, akkor azt se hallhassa meg... Én úgy képzelem el a pszichopatákat, mint a megveszett vadászkutyákat... Kiélesedett érzékekkel. Óvatosan emeltem fel a kukucskáló fedelét és őrjítő lassúsággal szántam rá magam arra, hogy bele merjek lesni...
... Viszont amikor megpillantottam kint a pici kis törékeny lányt, olyan hévvel téptem fel az ajtót és rántottam be rajta a kint álldogáló személyt, hogy én magam is kissé zavarba jöttem tőle... Főleg amikor a tenyerem az ajtón csattan a feje mellett és észrevettem, hogy mennyire közel van hozzám... Mi pedig ÍGY nem szoktunk közel lenni egymáshoz.
- Mit keresel itt? – bukott ki belőlem rögtön az első kérdés, amire a leginkább kíváncsi voltam jelenleg. Nem mintha nem lettem volna majdhogynem száz százalékig biztos a helyzetben, de a sokk, hogy újra láthatom őt, ezt hozta elő belőlem.

914 szó || ruha

**Alice S. Chwe** · Re: In wonderland with Alice ~ Pént. Jan. 03 2020, 00:15

Lay & Alice

"True friends are never apart. Maybe in distance, but never in heart."

Óvodás korunk óta ismerjük egymást Lay-vel. Legjobb barátok vagyunk. Mégis úgy tűnt el, szinte egyik napról a másikra, mintha elnyelte volna a föld. Kerestem telefonon, jártam a házuknál, sőt még a nagyszüleinél is, mert... Nos, fogalmam sem volt, hogyan kellene kapcsolatba lépnem vele, ha sem az üzeneteimre, sem a hívásaimra nem válaszol.
Nagyon aggódtam érte. Főleg, mert az emberek általában akkor tűnnek el, hogy ha valami nagyon komoly dolog történik velük. Az én fejemben pedig őszintén megfordult, hogy talán Lay-vel történt valami rettenetes, amit egyszerűen nem éltem volna túl. Nélküle még a suli sem volt ugyanolyan, holott nem is akadtak túlzottan közös óráink, azonban a korábban együtt töltött szünetek most hirtelen rettentő magányossá váltak. A helyzet az, hogy a legjobb barátom nélkül semmi nem volt ugyanaz. Olyannyira, hogy előfordult még olyan is, hogy amikor megbizonyosodtam róla, hogy aznap Lay megint nem jött iskolába, egyszerűen ellógtam én is. Mármint arról fogalmam sem volt, hogy Lay éppen lóg-e, vagy dolga van, vagy valami baj történt vele, mert továbbra sem válaszolt egyáltalán. Én pedig annyira aggódtam, hogy minden reggel a hányinger kerülgetett, mert sosem volt ott a neve a telefonom kijelzőjén. Még sírtam is miatta, volt olyan, hogy naponta négyszer is.
Fogalmam sem volt róla, hogy mi történhetett vele, mert senki nem mondott semmit, pedig apát is kértem, hogy ha tud, járjon utána nekem. Tulajdonképpen a miatta való aggódás volt az oka annak is, hogy egyre kevésbé ment a tanulás. Aztán már tulajdonképpen nem is akartam a tanulásra gondolni és a vége az lett, hogy az érettségiről is lemaradtam. Apának nem akartam elmondani, de mivel azt nem lehet sehogy megmagyarázni, hogy miért is nem kell megjelennie a középiskolai ballagásomon, muszáj voltam elmondani neki. Amiért persze rettenetesen megharagudott rám, de ő meg nem derítette ki nekem, hogy mi lehet a legjobb barátommal, szóval azt hiszem egészen egálban voltunk. Kénytelen voltam viszont a saját kezembe venni a dolgokat. Meg kellett tudnom, hogy merre találom Layt, szóval olyan eszközökhöz kellett folyamodnom, amikre azóta sem vagyok kifejezetten büszke. Ha hazamegyek, majd bocsánatot kérek a nagymamájától.
Mielőtt azonban ez megtörténhetne, sokkal fontosabb dolgom van. Egy: nem eltévedni Brooklynban és kettő: akár erőszakkal is, de beszélni Lay-vel. Nyilván ha róla van szó, képtelen lennék komolyan gondolni az erőszak részét, de hajlandó vagyok akár estig is várni rá, hogy valaki beengedjen, vagy ha nincs otthon, akkor hazaérjen. Nem azért hagytam ott szó nélkül mindent, hogy aztán ne is lássam őt. Apa mindig mondta, hogy konok vagyok, de ha a legjobb barátomról van szó, miért ne tenném meg érte?
A lépcsőházban szerencsém van, mert épp akkor érek a nagymama által megadott címhez, amikor egy nő távozni készül. Én pedig épp időben rakom oda a lábam az ajtóhoz, hogy ne csapódjon be az ajtó, zárva el ezzel engem a lehetőségtől, hogy bejussak. Lehet, hogy nem ártott volna mondjuk előbb csengetnem, hogy megtudjam; itthon van-e egyáltalán valaki, de most már nem fogok kimenni, hogy aztán esetleg órákat kelljen várnom a hidegben. Komótosan,
- talán kicsit tanácstalanul is - sétálok felfelé a lépcsőn, magamban azt mantrázva, hogy pontosan melyik lakást is kell keresnem. Hála a nagymamának.
Szeretném is, hogy Lay-t otthon találjam, de félek is tőle, hogy vajon ha ő nyit ajtót, milyen látvány fogad majd? Igazából csak abban bízom, hogy jól van. Semmi más nem olyan fontos. Remegő kézzel nyomom meg a csengőt, aztán összefűzöm magam előtt az ujjaimat, a sarkaimon hintázom és körbekémlelek a lépcsőházban.
Teljesen váratlanul ér, hogy amikor viharos gyorsasággal kitárul az ajtó, valaki be is ránt rajta. Felsikoltok, habár nem teljes kapacitással és a szemeimet is szorosan behunyom. Amikor azonban meghallom az ismerős hangot, előbb az egyik szemem nyitom ki, majd gyorsan a másikat is, hogy jól lássam. Képtelen vagyok visszafogni magam és a köztünk feszülő kevéske távolságot úgy szüntetem meg, hogy szinte a nyakába ugrom, úgy ölelem át. Bár a karjaimba körülbelül annyi erő szorult, mint két szál makaróniba, most mégis erősen megszorongatom Layt, ahogyan a nyaka köré fonom a karjaimat. Jól van! Nincs baja!
- Úgy hiányoztál! Nem tudtalak elérni és nagyon aggódtam érted - adom meg készségesen a választ, miközben elengedem és hátrébb lépek, habár magam sem vagyok még biztos benne, hogy mennyit is kellene elmondanom neki az elmúlt időszakról, amit nem töltöttünk együtt. Otthon, Ausztráliában gyakorlatilag mindent megosztottam vele, de most olyan, mintha nem is tudnám hányadán állunk. Hiszen szó nélkül otthagyott!
- Már attól féltem, hogy történt valami komoly, az elején senki nem akart semmit mondani. - Bűnbánóan pislogok fel rá, még csak most következik a java. - A nagymamádtól tudtam, hogy hol keresselek. Majd bocsánatot kérsz tőle az én nevemben is?

ruha | 749 | hiányoztál In wonderland with Alice ~ 1402181525

| ✿

**Blayze M. Yim** · Re: In wonderland with Alice ~ Szer. Jan. 15 2020, 03:12

Lizzie & Lay

A káoszelmélet szerint egy olyan apróság, mint egy pillangó szárnyának rezdülése, akár tájfunt is okozhat a világ túlsó felén.

Én a magam részéről tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy mennyire szólnom kellett volna Lizzie-nek a velem történtekről. Nyilvánvalóan azért vagyunk legjobb barátok, mert mindent megbeszélünk és odafigyelünk egymásra, de ez az egész helyzet egy kicsit kikészített ahhoz, hogy ennyire könnyedén tudjam kezelni a dolgot. Lényegében nem szerettem volna, ha bárkitől megkapom a sajnálkozó pillantásokat. Lényegében nem vágytam empátiára, nem akartam mások törődését, csak magamban szerettem volna feldolgozni a túl gyorsan történt eseményeket. Mindez persze nem volt túl egyszerű. Tisztában voltam vele, hogy egyszerre két szülő és egy testvér elvesztése lényegében olyan törést jelent, amit talán az ember soha az életben nem lesz képes magában helyretenni. Mivel igyekszem használni az agyam, nyilvánvalóan a kezdeti sokk után sikerült felfognom azt, hogy sok időbe fog beletelni, ha mindezt egyedül akarom kezelni.
Viszont az egész eddigi életem abból állt, hogy az emberek aggódtak miattam. „Vigyázz az öcsédre, nehogy leessen a mászókáról!” „Lay, többet kéne enned, mert túl vékony vagy!” „Nincs meg a magasságodhoz a súlyod, híznod kéne még vagy öt kilót”. „Azért nem nőttél nagyobbra, mert nem eszel rendesen!” És mindezek csak töredéke azoknak az intelmeknek és megjegyzéseknek, amiket nap mint nap megkaptam... És sajnos a családomnak meg kellett halnia ahhoz, hogy rájöjjek miért volt ennyire fontos anyáéknak az egészségem.
Mert bár lehet a testvéremet egy kicsit sem különböztették meg tőlem, ettől függetlenül is viszont én voltam az egyetlen vér szerinti gyerekük, aki kissé rendellenesen félénk volt, folyton bajba keveredett és az egészségi állapota is állandó fejfájást okozott nekik. Én pedig annak ellenére, hogy kevés baráttal rendelkeztem, elmondhattam azt, hogy ők ténylegesen mellettem álltak... Soha senkinek nem akartam rosszat, szimplán csak nem szerettem túlságosan kiállni magamért, ezért inkább elvittem a balhét bizonyos dolgokért, amikben benne sem voltam. Enni pedig mindig tudtam, viszont a család teljességgel elutasította azt a feltételezést, hogy minden bizonnyal az arcomra hízhatok... „mert nem normális, hogy vékonyabb derekam van, mint a legtöbb lánynak”.
Ezek alapvetően eléggé érzékenyen érintettek engem, főleg amikor a barátaim előtt emlegették fel őket. Mert nyilvánvalóan az ember annak sem mutatja teljes mértékben azt az arcát akivel óvodás kora óta össze van zárva. Úgy gondolom, hogy az, aki mást állít ezzel kapcsolatban hazudik. Persze az én helyzetemen az sem kifejezetten segített sokan, hogy az a bizonyos legjobb barát egy lány volt, aki nem a hernyóból pillangó elvet követte, hanem egyszerűen csak a legszebb volt számomra mindig. Pedig próbáltam én odafigyelni másokra is... Inkább kevesebb, mint több sikerrel. Mert elég szomorú, hogy a kortársaimmal egyetemben már ötévesen is a „lányok cikik” korszakomban, mindenkit undorítónak találtam, rajta kívül... Persze ezt sosem mertem elmondani a fiúbarátaimnak, mert valószínűleg kiutáltak volna engem... Főleg mert Alice tejfogai annak idején nem voltak olyan szép szabályosak, mint most.
Ahogyan a kezemben szorongattam a telefonomat, és átjártak a közös emlékeink, hirtelen azt éreztem, hogy tartozok neki az üzenettel, amit nagyon el szerettem volna küldeni. Viszont ugyanakkor tisztában voltam azzal is, hogy ezt még telefonon közölni is extra lenne vele... Ezzel pedig azt kockáztatom, hogy talán egy életre megutálhat. Inkább jobb eltűnni, mint azon gondolkozni, hogy mennyire haragudhat rám.
Végül az ajtón való dörömbölés döntötte el a sorsát annak, hogy mi fog történni jelen helyzetben. Az Alpok környékén van egy kis házunk, ahol mindig a téliszüneteket töltöttük a családdal... Ennek következtében pedig a szomszéd bácsinak általában segítettem fát pakolni meg vágni, hogy mégse egyedül legyen kint a hidegben. Szóval lényegében nem vagyok annyira puhány, mint amilyennek kinézek elsőre, de ettől függetlenül sem álltam volna le verekedni valakivel, aki határozottan a másik oldalon lehet.
Pont ezért is kaptam instant sokkot attól, amikor a lányt pillantottam meg kint. Mindig is feltételeztem azt, hogy valamiféle különleges érzéke van ahhoz, hogy felbukkanjon akkor, amikor az ember éppenséggel előle próbál menekülni... Viszont csak nem hagyhatom, hogy abban a rövid kis szoknyában álldogáljon az ajtóm előtt a hidegben, éppen ezért is rántottam be a házba a lehető leggyorsabban, majd fordítottam rá a kulcsra kétszer a zárban. Ha lett volna lánc, valószínűleg még azt is a helyére teszem... Kicsit kezd paranoiássá tenni ez a környezet.
- Meg... Meg fogok... – próbáltam meg kinyögni pár szót, viszont amilyen hévvel rámvetette magát, lényegében örültem annak, hogy nem kötöttünk ki mind a ketten a földön – Fulladni Lice.
Arra esélyem sem volt, hogy esetlegesen én is a dereka köré fonhassam a saját karjaim, mert rögtön belekezdett a kis csacsogásába, egy kicsit sem lazítva nyakamat szorongató karjain. Lényegében még mindig az ajtót támasztottam, miközben igyekeztem kizárni az orromba kúszó samponjának ismerős illatát. Ha hagytam volna realizálni, hogy itt van velem, akkor képes lettem volna úgy bőgni, mint egy ötéves... Annyi méltóságom pedig még nekem is van, hogy ilyesmit nem engedek meg magamnak a társaságában.
Amint végül elengedett, én a magam részéről elég idétlenül nagyot léptem hátra, és csak úgy próbáltam szemügyre venni a lányt, miközben folyamatosan az körmeim mellett elhalt bőrdarabkákat tépkedtem. Soha nem voltam túl jó a hirtelen helyzetek fogadásában, így lényegében most is az agyam teljességgel lefagyott, miközben nagyokat nyeldesve próbáltam első körben legalább végiggondolni azt, hogy mit kéne tennem most.
- Miért kéne bocsánatot kérnem a nagyitól a nevedben? – tettem fel neki a kérdést, miközben lassan megjelentek a zavaromtól a vörös kis foltok a nyakamon – Mit tettél a nagyimmal?!
A hangom pedig vagy egy oktványit ugrott, amikor erre rákérdeztem. Csak nagyon remélem, hogy Lucasból nem csinált kesztyűt, mert akkor nem fogom kibírni, hogy haza ne repüljek azért, hogy a nagyinak egy új cicát vehessek.
- Ne ácsorogjunk itt – köszörültem meg a torkom, majd hátat fordítottam neki és elindultam a nappali felé – A cipőt vedd le, mert Kai engem fog kinyírni ha összejárod a szőnyeget.
Annak idején én ilyenekkel sosem foglalkoztam, de ahogy beszivárgott a srác a kis családunkba, idővel már felhívta a figyelmem arra, hogy túl hanyag vagyok, ami miatt anya sok plusz munkát végez miattam. Én pedig gondolva, hogy Alice úgyis feltalálja majd magát, besétáltam az ajtón, ami egyenesen a nappaliba vezetett és levetettem magam – egyenesen ráülve a telefonomra. Már éppen tömtem volna a számba egy adagnyit a sós ropogtatnivalóból, amikor meghallottam kint a kis csilingelést, ami üzenet érkezését jelzett a lánynál. Én pedig csak kikerekedő szemekkel próbáltam belesüppedni a kanapéba, miközben abban reménykedtem, hogy az majd elnyel és a hátralévő életemet valahol mélyen a föld alatt élhetem le.

1 023 szó || ruha

**Alice S. Chwe** · Re: In wonderland with Alice ~ Hétf. Feb. 03 2020, 22:15

Lay & Alice

"True friends are never apart. Maybe in distance, but never in heart."

Nem egyszerű dolog megértetni a felnőttekkel hogy milyen fontos is számomra a legjobb barátom. Apa egyáltalán nem értette meg és Jonah bácsiban sem vagyok kifejezetten biztos, ő mégis hagyta, hogy nála maradjak és nem deportált vissza rögvest apuhoz Ausztráliába. Igazából tök feleslegesen is próbálkoztak volna azzal, hogy a kitűzött küldetésem véghezvitele előtt hazarángassanak, mert Lay nélkül nem vagyok hajlandó távozni. Vagyis oké, ez így erős túlzás, mert nyilván a bevándorlási hivatal és a hatóságok pillanatok alatt kiraknák a hátsóm az országból, ha lejár a vízumom és az ellen sem tudnék különösebben tenni, ha mondjuk Jonah bácsi a vállára kapna és úgy vinne maga a reptérig. Habár remélem, hogy nem hagynák neki, hogy felültessen egy gépre, mikor nyilvánvalóan akaratom ellenére történne a dolog. Emellett egyébként van még egy lehetőség, amibe bele sem akarok igazán gondolni, mert még annál is jobban fájna, mint az, hogy most Lay szó nélkül elhagyott engem.
Mert mi van, ha Lay nem is akar látni és direkt azért jött a világ másik végére, mert nem akarja többé, hogy legjobb barátok legyünk? Ezért is olyan frusztráló a csend, ami felőle érkezett - vagyis hogy egészen pontosan semmi nem érkezett -, mert nem tudom mi történhetett, velem van-e baja, esetleg csináltam-e valami olyasmit, ami miatt nem válaszol nekem. Habár kétlem, hogy emiatt képes lett volna Amerikába jönni, esküszöm megbirkóztam volna vele, ha elmondja, hogy mi baja. Alapból is mindig elmesélem neki, hogy mi történik velem és gyakran tőle kérek tanácsot... tulajdonképpen mindennel kapcsolatban. Akkor ennek minden körülmények között működnie kell fordított esetben is, nemde?
Lehet, hogy ezért is féltem annyira a találkozástól, még ha nagy szerencsém is volt azzal kapcsolatban, hogy végül sikerült megszereznem magamnak a címet, ahol egyáltalán kereshetem, ha már a telefonját nem hajlandó nekem felvenni, de még csak az üzeneteimre sem válaszol. Arra is kíváncsi voltam, hogy egyáltalán honnan tudta, hogy hova kell jönnie, vagy hogy tulajdonképpen minden rendben van-e vele. Nekem napokat kellett töprengenem azon, hogy el merjek-e jönni egyedül, vagy a nagybátyámat is rángassam magammal, csak mert bizonyos mértékben mégis sikerült a bogarat a fülembe ültetnie azzal kapcsolatban, hogy talán nem kellene teljesen tök egyedül járkálnom ebben a városban, amikor nem is ismerem. Nem mintha különösebben hinnék az ilyesmiben, ha baj történne velem, megtörténhetne akár itt New Yorkban, de akár otthon, Sydneyben is.
Valószínűleg ezért is lehetséges, hogy amikor normális ajtónyitás helyett szó szerint berángatnak a lakásba, ahol Lay-t sejtem, nem épp örömömben kezdek ugrálni, hanem megengedek magamnak egy ijedt sikolyt. Amit aztán rögtön követ a felismerés, amikor kinyitom a szemem, s mosollyal az arcomon ugrom a legjobb barátom nyakába. Hát mégsem veszett el!
- Ne haragudj... De annyira aggódtam érted! - Olyan mértékű megkönnyebbülés önt el, hogy képtelenség nem felfedezni a hangomban is, na meg az arcomra kiülő kifejezésben. Ahelyett, hogy megfojtanám Lay-t az ölelésemmel, picit hátrébb tolom magamtól a vállainál fogva, csak mert nekem az ajtótól nincs hova tovább hajolni, s szemügyre veszem őt, továbbra is bármilyen jelét keresve annak, hogy esetleg baja esett. Közben pedig az arca két oldalára simítom a kezeimet, amelyekkel eddig a vállát fogtam.
- Jajj, ne aggódj, a nagyidnak nincs baja! - Elnevetem magamat annak az ötletnek a gondolatára, hogy esetlegesen képes lennék bárkit is komolyan bántani. Csak rám kell nézni, hát alig nőttem ki a földből! - Csak tudod az a helyzet, hogy annyira eltűntél, nekem meg fogalmam sem volt hol kellene keresselek. Abban biztos voltam, hogy a nagyid tudni fogja, hogy hol vagy, szóval nála is próbálkoztam, de először nem akarta megmondani. - Na de most jön a rizikós rész. A hajamat kezdem piszkálni, egy tincset tekergetek teljes beleéléssel a mutatóujjam köré, s csak lassan nézek fel az előttem álló fiúra. - De aztán Lucas egyik nap kiszökött, amikor a mamád a postással beszélt, én meg megtaláltam... és csak akkor voltam hajlandó visszaadni neki, ha megmondja, hogy hol vagy. - A történet legvégét már olyan ütemben hadarom, hogy magam sem vagyok benne biztos mennyire sikerült még a közös nyelvet beszélnem.
Tisztában vagyok vele, hogy nem volt szép dolog ilyesmit tenni, meg hogy simán próbálkozhattam volna normális módon megszerezni az információt, amire szükségem volt, de amikor a fő forrásom, aki megtudná mondani a saját helyét - Lay - egyszerűen eltűnik, mi mást tehettem volna? A lehetőség pedig ott volt az orrom előtt, gyakorlatilag az ölembe hullott!
- Jó... - Most jutok csak el odáig, hogy ténylegesen körbepillantsak a lakásban és szemügyre vegyem a helyet, illetve már-már megszeppenve vegyem tudomásul, hogy nagyon idegen itt minden számomra. Még azt sem tudom, hogy kiről beszél pontosan Lay, de ha szerzett magának új legjobb barátot, akkor nagyon ki fogok akadni. - Ki az a Kai? - Picivel hangosabban szólok Lay után, hogy akkor is hallja, amikor beljebb merészkedik a lakásban, mivel nekem még meg kell küzdenem a cipőimmel, amelyeknek a kifűzéséhez hozzá is kezdek.
Közben pedig van időm egy kicsit összeszedni a gondolataimat azt illetően, hogy mit is akarok majd mondani Laynek. Vagyis jelenleg úgy érzem sokkal inkább kérdezni szeretnék tőle, arról, hogy megunta-e a barátságunkat és azzal a sráccal pótolt-e, akit az előbb emlegetett. Mikor sikerül megszabadulnom a cipőimtől, gondosan egymás mellé rakom őket, hogy az előszoba megtartsa a rendezettségét, az oda nem illő cipőim ellenére is. Tulajdonképpen akkor hallom meg, hogy üzenetem érkezett, amikor végeztem a cipők egymás mellé pakolásával.
- Várj egy picit, lehet hogy Jonah bácsi üzent... - Teszek néhány lépést a nappali felé, követve az útvonalat, amelyet Lay megtett épp előttem. Közben kihalászom a ruhám zsebéből a telefont és gyors mozdulattal oldom fel, feltárva az érkező üzenetet... Amelynek olvasása közben olyan hamar gyűlnek a könnyek a szemeimbe, hogy a végét már alig tudom elolvasni. Nagy, tágra nyílt szemekkel nézek immár a legjobb barátomra, de nem tudok megszólalni. Nagyot nyelve engedem le a kezemet, amelyikben a telefonomat tartottam, az pedig tompa puffanással érkezik a földre. Gyors léptekkel megyek oda a kanapéhoz és kuporodom fel a fiú mellé, amikor a kezeiért nyúlok viszont elbizonytalanodom, a sajátjaim megállnak a levegőben, visszahúzom őket, majd újra felé nyúlok, nem tudom örülne-e vajon neki, ha újra meg akarnám ölelni. - Nagyon sajnálom, Lay.

ruha | 994 | hiányoztál In wonderland with Alice ~ 1402181525

| ✿

**Blayze M. Yim** · Re: In wonderland with Alice ~ Vas. Feb. 16 2020, 15:07

Lizzie & Lay

A káoszelmélet szerint egy olyan apróság, mint egy pillangó szárnyának rezdülése, akár tájfunt is okozhat a világ túlsó felén.

Tényleg lég mély volt a bűntudatom amiért Alicenek egy szóval sem jeleztem az eltűnési szándékaimat. Igazából pontosan tudtam, hogy velem akart volna jönni, ami nem igazán lett volna kedvező. Ez az egész nem rólam szól, de az apja határozottan engem tett volna el a lába alól azért, mert nem bír el a lányával. Bár hozzáteszem, hogy sokszor én sem voltam képes arra, hogy bármilyen szinten hassak rá... Viszont túl határozott lépéseket sem tettem. Igazából a mi kapcsolatunk ilyen szempontból nagyon furcsa és egyedi. Sosem mondtam annyira határozottan a véleményemet, hogy hatással legyek rá, azonban mindig mindenki tőlem várta a csodát. Azt szerették volna, hogy Alice miattam változtassa meg a nézeteit bizonyos dolgokkal kapcsolatban, amiket sokszor alapvetően képtelen voltam megérteni már csak azért is, mert fiúból vagyok.
Viszont mindez éppenséggel abban a pillanatban múlt el, amikor megemlítette, hogy bocsánatot kéne kérnem a nagyikámtól. Elképzelésem sem volt arról, hogy ez pontosan mit jelenthet, de csak nagyon mertem remélni azt, hogy nem zsarolta ki a nagyiból a hollétem... Mondhatni feleslegesen, mert nem vagyok idióta, pontosan tudom, hogy ezt tette. Így a nagy ölelkezést követően igyekeztem csak annyira szigorúan nézni rá, hogy megadja a számomra kielégítő választ a nagyi épségével kapcsolatban. Persze ez az egész varázs addig tartott, amíg rá nem helyezte az arcomra azokat a kicsi kezeket. Abban a pillanatban ha megkérdezik tőlem az alapokat – név kor nem – képtelen lettem volna értelmes választ adni a dolgokra, csak fújtatva szédelegtem hátra, amikor elengedett. Úgy viselkedett, mintha legalábbis a maffia tartott volna fogva egészen eddig, pedig önszántamból léptem le.
- Én kértem, hogy ne mondja el senkinek – bólintottam egy aprót. Valószínűleg a suliból is kereshettek, de pontos tájékoztatást az én érdekemben nem adtak. Egyelőre a tagadás fázisban éltem, amin nem segített a temetés se. Épp ezért egyelőre csak azt akarom elérni, hogy a tesóm kevésbé haragudjon a családra amiért kiderült, hogy örökbefogadták őt anyáék... Mert bennem ez például semmit sem változtatott, hiszen ugyanaz az ember ő, akit korábban is megismerhettem. És kétlem, hogy a nagyiék másképp lennének ezzel.
- Te megzsaroltad a nagyit Lucassal? – kérdeztem tőle teljes felháborodással. Ha tippelni kéne, akkor azt mondanám, hogy a hangom a normálisnál legalább három oktávval feljebb szökött, annyira le voltam döbbenve ezen.
- Alice, hogy tehetted ezt a nagyival? Valószínűleg betegre aggódta magát – úgy néztem a legjobb barátomra, mintha legalább azt vallotta volna be, hogy a nagymamám szeme láttára csonkolta le a macska farkát. Pontosan tudja mennyit jelent neki ez az állat, ezért voltam teljesen ledöbbenve, hogy eddig elment értem. És titkon valahol nagyon jól is esett de... Miért nem a papát zsarolta mondjuk a szerszámosládájával? Az kevésbé akasztana ki.
Ettől függetlenül mégis hagytam, hogy beljebb jöjjön, részben azért is, mert nem szerettem volna, hogy ilyenkor szoknyában kint mászkáljon egyedül. Már el is terveztem, hogy kikísérem a legközelebbi buszmegállóba, ha menni készül, mert itt sajnos nem tud maradni... Már így is túl sokan vagyunk ebben a házban. Ha lehetne, én is inkább beköltöznék a kollégiumba, csak egyelőre nem fogadták el a kérelmemet hozzá, így várnom kellett ezzel kapcsolatban.
- Tudod a tesóm haverja – mondtam neki, bár a t betűs szónál egy kicsit kiszáradt a szám – Nálunk lakott egy ideig, de aztán különköltözött, valami orvostanhallgató miatt. Nála húzta meg magát a bátyám, így én is ide jöttem jobb híján.
Utólag haraptam a nyelvembe megint. Nem feltétlenül akartam beszámolni arról, hogy pontosan mit keressek itt. Ennek igazából csak az volt az oka, hogy túl sok magyarázatot hordozna magában, én pedig egyre inkább kezdtem örülni neki, hogy már nem vagoyk annyira egyedül... Emiatt pedig képtelen lettem volna tönkretenni az elkövetkezendő, boldogan együtt töltött időnket.
- Ne nézd... – szóltam utána, drámaian felcsapva a levegőbe az egyik kezem, miközben félig elemelkedtem a kanapéról. Pontosan tudtam, hogy mi fog történni, amikor megláttam, hogy már belemélyedt a sorok tanulmányozásába, így csak hagytam visszazuhanni a testem az ülőalkalmatosságra, ami finoman rugózott is a súlyom miatt, amikor a fenekem odaérkezett. Rögtön le is sütöttem a szemeimet, mert nem akartam ránézni. Most lényegében még rosszabbul éreztem magam amiatt, hogy erről az egészről nem beszéltem neki, így inkább le sem vettem az ölemben nyugtatott kezeimről a tekintetem.
Pontosan tudtam, hogy mit tartalmaztak azok a bizonyos sorok, amit annyira nem akartam elküldeni a lánynak. Ezért is éreztem magam még rosszabbul, mert ha valakinek, akkor Lizzienek joga volt ahhoz, hogy megtudja azt, ami a családomban történt. Ismerte az apukámat, jóban volt az anyukámmal. Én pedig egyszerűen csak szörnyű embernek éreztem magam, amiért ezt az egészet el akartam hallgatni előle.
- Én... – kezdtem bele rögtön. El akartam mondani neki, hogy mennyire sajnálom az egészet, de végül csak ennyi csúszott ki a számon – Én jól vagyok. Tényleg.
A hangomban viszont semmi erő nem volt, ami teljesen az ellenkezőjéről árulkodott. Igazából végtelenül szomorú, elveszett és szerencsétlen vagyok ebben a pillanatban. Realizáltam magamban, hogy bármennyire szeretnék most hazamenni azért, hogy az anyukám ölébe hajthassam, az egész már lehetetlen. Mert ő nincs többé és bár sokan azt mondják, hogy mindentől függetlenül ő vigyáz rám... Én ebben az egészben nehezen tudtam hinni, mert nem láttam, nem éreztem semmit. Csak annyit tudok, hogy ő és apa eltűntek.
- Tényleg minden rendben van – jelentettem ki még egyszer, bár magam sem tudtam pontosan, hogy erről most őt, vagy saját magamat akarom meggyőzni. Teljesen felesleges volt arra pazarolni az energiám, hogy beszéljek. Mert semmi nincs rendben. A nagyszüleim otthon reménykednek abban, hogy jól vagyok, mert leléptem a testvérem után, aki igazából nem is túlzottan érdeklődik irántam. Én pedig ezt képtelen voltam rendesen szavakba önteni, pedig nagyon szerettem volna mindent elmondani neki, hogy legalább egy kicsit meg tudja nyugtatni a lelkiismeretemet azzal kapcsolatban, hogy tényleg nem tehettem volna semmit és jó dolog, hogy én vagyok az, aki a legkönnyebb sérülésekkel megúszta. Legalább ennyire szükségem volt addig, amíg készen álltam a saját tagadásommal szembenézni. Pedig már így is éreztem, ahogyan a könnyeim elkezdik szúrni a szemeimet, majd lassan legördülnek az arcomon.

968 szó || ruha

**Alice S. Chwe**

Lay & Alice

"True friends are never apart. Maybe in distance, but never in heart."

Jonah bácsi azt mondta, talán nem kellett volna csak úgy, felelőtlenül eljönnöm otthonról, csak mert én úgy éreztem, hogy meg kell keresnem Lay-t. Sőt, azt is mondta, hogy a legeslegjobb barátomnak talán kijár az, hogy nyom nélkül eltűnik és egyedül tölt el egy kis időt. De ő nem ismeri eléggé Lay-t, ezért is lehet, hogy nem izgul annyira miatta, mint én. Hogy lenne már rendben, hogy egyszerűen csak ott hagyja a sulit, a barátait és még a családját is? Nem azért, de én a nagymamája helyében nem hagytam volna, hogy az unokám csak úgy átutazza a fél világot, teljesen egyedül... De hát én csak tizennyolc éves vagyok, nem értek az ilyenekhez.
Mindenesetre ha már sikerült kibuliznom magamnak, hogy ne legyek egyik napról a másikra visszatoloncolva apához Ausztráliába, akkor ténylegesen is el kell végeznem a feladatot, ami miatt New Yorkba jöttem: vagyis meg kell találnom Lay-t. Hála a spártai módnak, amivel megszereztem a megfelelő információkat, tulajdonképpen nem is kellett túl sokat nyomoznom itt helyben. Egyedül azt kellett rendesen megterveznem, hogy ne tévedjek a mindenféle tömegközlekedési eszköz használata közben. És végül összességében sikeresnek is bizonyul a kis kaland: megvan Lay.
- Igen, de azért szólhattál volna. Vagy írhattál volna valamit, mert így... - Az alsó ajkamat harapdálva pillantok rá, kicsit engedek a tartásomból, ami eddig szögegyenes volt, mivel nekinyomódtam az ajtónak. - Már nem akarsz a legjobb barátom lenni? - Tágra nyílt, tanácstalan pillantással vizslatom az arcát. Ha azt lesz a válasza, amit már korábban Jonah bácsi is emlegetett és tényleg nem akar most velem barátkozni... Akkor valóban nem lesz más választásom, mint visszamenni Sydney-be és csak remélni, hogy egyszer majd a fiú is hazatér. Biztosan nagyon hiányozna mindenkinek. Vagyis hát tulajdonképpen már jelenleg is hiányzik, nem csak nekem, de a többi barátjának is az iskolában.
Nem merek azonban előre engedni annak a gondolatnak, hogy talán tényleg nem lesz már soha olyan a kapcsolatunk, mint előtte. Ki tudja mi előtt, mert hogy arról még mindig nincs különösebb fogalmam, hogy pontosan miért van most itt, vagy hogy egyáltalán ez kinek a lakása és miért nem jött már haza.
- Neeem - úgy rázom meg a fejemet, hogy hirtelenjében még kicsit olyan érzésem is támad, hogy mindjárt leesik a helyéről. De fontos, hogy megértse, hogy én nem bántani akartam a nagymamáját, meg hát jelen helyzetben a macskát. Nekem csak információkra volt szükségem. - Csak megmondtam a nagyidnak, hogy nem kérek mást cserébe mert megtaláltam Lucast és vigyáztam rá picit, csak azt, hogy mondja meg hol vagy. Ilyen egyszerű. - Minden attól függ, hogy milyen szavakkal írjuk le az eseményeket. Én pedig nem vagyok egy szívtelen kisördög, hogy komolyan meg akarjam bántani a legjobb barátom nagymamáját ugyebár.
- Te hogy tehetted ezt velem? - Támadok vissza pukkancs módjára, miközben össze is fonom magam előtt a karjaimat, s összevont szemöldökökkel, morcosan nézek a srácra. Hát mégis mit kellett volna tennem? Ülnöm a hátsómon és elfogadni, hogy nincs többet Lay, mert felszívódott? Na nem. - Én is rettenetesen aggódtam! - szipogok néhányat, mert a hirtelen jött dühöt az követi, hogy mennyire megkönnyebbültnek érzem magamat, hála annak, hogy megtaláltam Lay-t és még úgy is tűnik, hogy rendben van. - Én tényleg sajnálom, ami történt, de már a nagyidtól is bocsánatot kértem. Sütit is vittem neki Lucasszal együtt, szóval... Csak tudod igazságtalanság volt tőled, hogy nem szóltál és nem is írtál egy szót sem. - Nagyot sóhajtok. Olyan nagyon bonyolult ez az egész helyzet! Miért nem lehet, hogy most szépen mindannyian hazamegyünk és ugyanúgy éljük tovább az életünket? Mi történhetett, ami miatt Lay most itt van?
- Óó, szóval akkor a tesód haverja. - Ez megnyugtató, mert akkor még tényleg nem kerültem leváltásra. - Miatta vagytok itt? - Én tényleg csak a helyzetet próbálom megérteni, hogy aztán csak meg tudjam győzni őt arról, hogy hiába izgalmas New York, de mégiscsak jobb lenne nekünk odahaza. Kell majd valamit mondanom a nagybátyámnak is, hiszen őt meg arra kérte apa, hogy küldjön haza...
És ha már Jonah bácsiról van szó, amikor üzenetem érkezik, tényleg azt hiszem, hogy tőle van. Szóltam neki, hogy ma mik a terveim, de azt elfelejtettem, hogy jelezzek neki, ha ideértem és sikerült is, amit akartam. Szerintem feleslegesen aggódik, mert lehet, hogy nagyon ismeretlen nekem ez a város, de attól még Sydneyben is ugyanúgy történhetett volna velem bármi, nem volt mindig ott apu mellettem, hogy vigyázzon rám. Különben sem vagyok már ovis! Ezt neki is észre kellene vennie. De talán ha tölthetek még egy kis időt nála, akkor sikerül erre ráébreszteni.
Arra azonban, ami a képernyőn fogad, egyáltalán nem számítok. Meg sem hallom Lay figyelmeztetését arra vonatkozóan, hogy esetleg nem kellene elolvasnom az üzenetet. Teljesen ledöbbenek. Egészen kicsi korunk óta vagyunk jóban, így Lay mellett a szüleit is jól ismertem már. Az, hogy ő elveszítette őket, engem is mélyen érint, hiszen az anyukáját szinte néha már a sajátomnak is éreztem. Olyan erősen préselem össze az ajkaimat, hogy már-már attól tartok, hogy véresre harapom őket. De rettentő nehéz így látnom a legjobb barátomat és hiába mondja, hogy jól van, ebben a helyzetben senki nem hinné ezt el neki. Megragadom az egyik kezét és az övéibe fűzöm a saját ujjaimat. - Nem kell, hogy jól legyél most... - mondom neki halkan, mintha csak a titkaimat osztanám meg vele. De itt most nincs helye a hangoskodásnak. Finoman megszorítom a kezét és a hüvelykujjammal megsimogatom a kezét. - Akarsz róla beszélni? - Lehet, hogy az üzenetbe belesűrített mindent, amiről úgy érezte, hogy tudnom kell, de csak azért, mert leírta a tényeket, még nem jelenti, hogy olyan egyszerű is a helyzet. Az ilyesmit nem lehet csak úgy feldolgozni, napok vagy hetek alatt. - Figyelj... Ha nem is szeretnél most beszélni róla, de itt leszek, ha mégis. Oké? - Felvonom a szemöldökeim, pillantásom az arcára szegezem, miközben a másik kezemet is az övére simítom. Kicsi hiányzik, hogy én is elkezdjek sírni, amikor meglátom a könnyeit, de csak még inkább a kezét kezdem nyomogatni és simogatni. - Tényleg nagyon sajnálom. Nem kellett volna ilyesminek történnie, de hidd el, hogy minden rendben lesz. Ugye tudod, hogy nem a Te hibád?

ruha | 995 | hiányoztál In wonderland with Alice ~ 1402181525

| ✿

**Blayze M. Yim**

Lizzie & Lay

A káoszelmélet szerint egy olyan apróság, mint egy pillangó szárnyának rezdülése, akár tájfunt is okozhat a világ túlsó felén.

Én a magam részéről egyszerűen csak nehéznek és idegennek éreztem az egész szituációt. Nem tudtam, hogy mit kellett volna tennem vagy mondanom, hiszen az egész életem arról szólt, hogy emberek ugráltak körül. Lényegében a zárkózottságom oka teljességgel érthetetlen volt, hiszen jó családból származtam, biztos anyagiakkal, valamiért mégis nehezen barátkoztam másokkal. Gyerekkoromban sok szeretetet és figyelmet kaptam, a szüleim sok esetben leginkább túl is féltettek, ami miatt hamar célpontja lettem a korombeli srácoknak. Talán végül emiatt alakult ki a mostani jellemem, de nem voltam benne biztos.
Lényegében igazából csak visszasírtam egy bizonyos időszakot. Amikor anya és apa állandóan a vékonyságomon kattogtak, amikor min- Szden esetben azzal voltak elfoglalva, hogy mi lehet az oka. Hiszen ettem rendesen, mégsem voltam sokáig hatvan kiló felé hízni, pedig sportoltam és aktív életet éltem. Én ezt annak idején idegesítőnek találtam, most pedig már éreztem, hogy boldoggá tenne, ha valaki egy kicsit is nagyobb figyelmet fordítana rám. Azért jöttem ide, hogy megtaláljam a tesómat – bár szerencsére nagyon keresnem nem kellett – és meg tudjam neki magyarázni azt, hogy lényegében mindegy hogyan, de mi ketten összetartozunk. Ha nem is vérkötelék, de rengeteg közös emlékünk van, amik összekötnek minket, ezért pedig vigyáznunk kéne egymásra. El akartam mondani neki, hogy szükségem van rá, mert már nem tudok tovább mások figyelme nélkül létezni. Hogy egyedül életképtelen vagyok, és rossz dolgok járnak ennek hatására a fejemben. Szerettem boldog lenni... Most pedig nem éreztem magam annak.
És lényegében ez volt a másik oka annak, hogy nem szóltam semmiről Alice-nek. Nehezemre esett a nyilvánvalónál is esendőbbnek mutatni magam, és ebben a helyzetben egyszerűen csak még jobban begubóztam. Már azoknak sem voltam teljesen hajlandó megnyílni az egésszel kapcsolatban, akik számítottak. Most már a külvilág mellett mindenki más is az idegenek szintjére került. Mert milyen már hisztizni azért, hogy pátyolgassanak?
- Miért ne akarnék a barátod lenni? – kérdeztem kigúvadó szemekkel, mintha a világ legnagyobb butaságát mondta volna ki, és ne lett volna teljesen jogos a következtetése. Egy szó nélkül leléptem egy teljesen más kontinensre, tehát innentől kezdve a halálomtól kezdve, minden spekuláció félig helyes lenne legalább... Mert valóban eltűntem és az, hogy egészen eddig nem kerestem csak az ő kis elméletét támasztja alá. Akkor is, ha annak jelen esetben tényleg semmi értelme nincsen.
- Szó sincs ilyesmiről – jelentettem ki végül egy torokköszörülés után, egészen az ajtóra cuppanva. Lényegében ettől többet a jelenlegi helyzetben egyszerűen képtelen voltam tenni, mivel a lány, akire valaha képes voltam másként nézni, mint a többire, egyszerűen csak túl közel volt hozzám... És itt nem kell OLYAN dolgokra gondolni. Nem a nadrágom lett szorosabb, szimplán csak a szívem vert annyira hevesen, hogy már én is hallottam... Tehát lehetséges, hogy ő is. Bár reménykedtem benne, hogy valamilyen úton-módon majd rá tudom fogni az ijedtségre.
- Szegény nagyi – sóhajtottam fel halkan – Tehát ezért kért tőlem bocsánatot pár napja.
Direkt megkértem, hogy senkinek, de legfőképp Alice-nek ne mondja el, hogy merre barangolok jelenleg. Ezt pedig képtelen volt betartani a boszorkány miatt. Én mondjuk nem tudom miért gondoltam, hogy majd beletörődik a helyzetbe, mert soha nem tartozott azok a lányok közé, akik az ilyesmi dolgokat tolerálták volna. Túlságosan kíváncsi volt mindig... És nem bírta elviselni, ha kihagyták olyan dologból, amihez úgy érezte, hogy köze lehet esetlegesen.
- Igen, miatta jöttem ide – adtam meg a választ túlságosan is gyorsan és röviden. Tény és való, hogy amúgy sem vagyok mindig túl beszédes és nem vezetem le a gondolataimat úgy, ahogyan a nők, de most gyanúsan hamar vetettem oda a tényt, amit ő már amúgy is ügyenesen összerakott a kis fejében. Amúgy is gyanús volt a szituáció, én pedig szörnyű hazudozó voltam, szóval talán egyszerűen csak be kellett volna adnom a derekam neki és hagyni, hogy minden lényeges információt kiszedjen belőlem.
Pár perccel később viszont szerettem volna, hogy egyszerűen csak megnyíljon a lábam alatt a talaj és eltűnjek a semmibe egészen addig, amíg Alice el nem felejt, hogy utána nyugodtan, az érzések nélkül tengedhessem a mindennapjaimat. Néha én magam sem tudom eldönteni, hogy mi pontosan miért vagyunk barátok, hiszen minden alkalommal valahol hazudok neki, amikor eltitkolom előle, hogy ez számomra már régóta több holmi barátságnál. Viszont a tény, hogy elveszíthetem őt, még inkább megrémít, így inkább csak vállalom, hogy egyedül fogok meghalni és végignézem, ahogyan ő megtalálja élete párját. A mostani helyzet pedig csak még inkább nehezíti a dolgot, hiszen senki sajnálatára nem vágytam. Én voltam az, aki a legolcsóbban megúszta a balesetet, nem engem kell sajnálni, hanem a bátyámat, aki súlyosabb sérüléseket szenvedett és megtudta, hogy a családja csak örökbe fogadta. Illetve a szüleimet, akik viszonylag fiatalon hagyták ott a világot, akik nem lehetnek ott a gyerekeik esetleges esküvőjét, akik már nem találkozhatnak az unokáikkal. Sajnálni kell az unokákat is, akik már alapból kissé csonka családba fognak beleszületni, akiknek majd nem adatik meg az a szeretet, amiben nekem volt hála felnőni. Nem lesz körülöttük annyi ember, ami miatt talán ugyanolyan elromlott kölykök lesznek, amilyen én magam is vagyok. Ettől mondjuk nem éppen volt túl sok életkedvem, de mégsem vágytam sajnálatra. Tiszta lapot és felejtést akartam... Még ha ez számomra nehéz is volt.
- Jól vagyok – jelentettem ki az előzőnél is bizonytalanabbul. Éreztem, ahogyan az ujjait az enyémek közé csúsztatja, de az én kezemben nem sok erő volt jelenleg. Ettől függetlenül még mindig tartottam magam ahhoz, hogy jól vagyok. Jól kell lennem, hiszen a tragédia nagyobb részét így sem én szenvedtem el. A szemeimet lassan összeszorítottam, a levegőt sípolva vettem. Minden erőmmel azon voltam, hogy ismét csak visszatartsam a sírást.
- Balesetünk volt – jegyeztem meg végül halkan. Igazából valahol mélyen tudtam, hogy joga van tudni a dologról, így pedig már könnyű volt összeraknia a sztorit. Hiszen a suliban is tudom, hogy valamit pusmogtak a dologról, csak a tanárok az én kérésemre eltitkolták, hogy a mi családunkról van szó. Egyébként pedig a hírekben is benne volt az eset. A nagyszüleim nem engedtek tévé, rádió és internetközelbe napokig.
- Semmi sem lesz rendben – nyögtem ki végül, miközben elindultak a könnycseppek az arcomon, amik egyre csak sűrűbben gördültek le – Egyedül maradtam. Egyszerűen csak meghaltak mind a ketten és már soha többé nem fogom látni őket. Idővel pedig már arra sem fogok emlékezni, hogy hogyan néztek ki, elhalványulnak az emlékeim is. Ők nem ezt érdemlik.
Halk hüppögések közepette hajtottam le a fejem, némán nyeldesve a sós cseppeket. Nem igazán tudtam szavakba önteni azt a fájdalmat, amit a családom elvesztése okozott bennem, de én magam sem éreztem ugyanannak az embernek magam. Anyáék halálával megszűnt a védőburok, ami egész életemben körülvett. Képtelen lettem volna még egyszer hazamenni és ott élni az életemet, ahol korábban voltam, ugyanakkor itt egyedül pedig féltem. Sehogy se láttam a saját helyzetemből a kiutat, de mégsem akartam, hogy mások sajnáljanak, mert attól csak még szörnyebben éreztem volna magam.

1 105 szó || ruha

**Alice S. Chwe**

Lay & Alice

"True friends are never apart. Maybe in distance, but never in heart."

Rettentően akartam Laynek segíteni. Nem csak azért, mert legjobb barátként kötelességem mindig ott lenni mellette - és ezt most vehetjük szó szerint is, mert nem véletlenül haragítottam magam a nagybácsikámat is... De olyan helyzetben, amikor baj történik, mindig könnyebb ketten szembenézni valamivel, mint teljesen egyedül, nem? Ezért sem tetszett annyira, hogy a fiú különösebb magyarázat nélkül teljesen eltűnt. Lehet, hogy számára nem én vagyok az első ember, akivel megosztja, ha valami történik vele, mert hát neki mégis csak van testvére is, szóval az gondolom előrébb van a legjobb barátnál... Mindenesetre egy üzenetet azért megérdemeltem volna, nem? Most mennyivel lesz jobb, ha erőnek erejével kényszerítem belőle és még akkor is kiszedem belőle, hogy mi a baja, ha éppenséggel nekem fog fájni a végén? Mert függetlenül attól, hogy elejétől fogva nem hittem abban Jonah bácsinak, hogy a barátságunk véget is érthet, mert Laynek időre van szüksége, a szavai mégis ott visszhangzottak a fejemben.
- Hát én nem tudom. - bököm ki egyszerűen, nagyokat pislogva a srácra. - Lehet valami olyat csináltam, vagy találtál mást... - Utóbbi miatt nagyon haragudnék, ha meg valami rosszat csináltam - Lucas befogásán (megmentésén!!) kívül -, azt csak helyre lehetne valahogyan hozni. - Mármint azt, hogy esetleg új legjobb barátot akarsz nem úgy értem, hogy ez rossz lenne, vagy Te rossz lennél... Vagyis de, az rossz lenne, ha új legjobb barátot akarnál, mert én szeretek az lenni neked. De nekem azt mondták, hogy ilyesmi előfordul, meg hogy nem is biztos, hogy meg kellene keresselek - nagyot sóhajtok, majd felpislogok az előttem álló Layre, akinek a közelsége most még meglepőbb, mint pár perccel ezelőtt, amikor még én szorongattam a viszontlátás hevességében. - Biztos? - szúrom még oda a kérdést félősen, csak mert egyszerre könnyebbülök meg a válasza hallatán és nem is feltétlenül hiszem el, hogy ilyen egyszerű az egész. Hiszen annyira izgultam, hogy mi fog történni ma és hogy egyáltalán sikerül-e beszélnem a fiúval. Most pedig azt mondja, hogy minden rendben?
- Az lehetséges... De neki tényleg nem esett baja, szóval nem kell aggódnod miatta. - Jelentem ki határozottan, csak hogy igyekezzek még inkább megmagyarázni a helyzetet és bizonyítani azt is, hogy márpedig én nem csináltam semmiféle gonoszságot. Egyszerűen csak durvább eszközökhöz kellett folyamodnom, mint a szimpla kérdezés.
Hiába kaptam magyarázatot a kérdéseim egyik felére, úgy érzem még mindig nem állt össze a fejemben teljesen a kép. Lehet, hogy Lay a bátyja után jött New Yorkba, de akkor a bátyja mit keres itt? Nem hiszem, hogy a tervei között szerepelt volna, hogy mondjuk csereévet töltsön itt az Államokban és Lay mondta volna, ha ő is úgy tervezte volna, hogy egyetemre Amerikában akar járni vagy ki akarja próbálni itt az életet. Legalábbis én egészen addig minden ilyesmit megosztottam vele, amíg el nem tűnt. Elmondtam, hogy milyen foglalkozásokon gondolkodom és hogy hol tudom elképzelni a tanulást. Abból a szempontból, hogy otthon, Ausztráliában kellene-e tanulnom, vagy máshol külföldön igazából elég limitáltnak éreztem a lehetőségeket. Apa sokat dolgozik és szereti a munkáját, a családja többi része pedig hiába él Amerikában, ő valamiért soha nem gondolkozott azon, hogy anya halála után visszaköltözzön hozzájuk, vagy legalábbis közelebb. Nincs beleszólásom, hogy hogyan rendezi az életünket, mert annak ellenére, hogy egyedül kellett felnevelnie, mindent megadott nekem. Az egész annyira összekutyulja a gondolataimat, hogy csak megfájdul tőlük a fejem. Biztosan vannak olyan dolgok, amiket csak azok érthetnek, akik már igazán felnőttek. Én pedig nem hogy nem is vagyok még olyan szinten, de nem is akarok felnőni. Mert felnőttnek lenni nehéz és nekem nincs kedvem hozzá.
Nem számítok rá, hogy ha akaratlanul is, de Lay mégis odaadja nekem a kirakós utolsó darabját a véletlenül elküldött üzenetében. Ahogyan a sorait olvasom viszont rájövök, hogy már értem miért menekült. És szörnyű, hogy nem lehettem ott mellette akkor, de annál inkább úgy érzem, hogy most mégis szüksége van rám. Előbb megfogom a kezét, aztán finoman nyomogatni kezdem, ahol érem a hüvelykujjammal. Közben a másik kezem a vállára csúszott és igyekeztem finoman simogatni azt, hátha valamennyire megnyugszik. Fogalmam sincs mit kellene mondanom, de talán a jelenlétem elég lesz ahhoz, hogy ne törjön teljesen össze. - Nagyon sajnálom, Lay. - szólalok meg halkan, s csak tovább simogatom a vállát, miközben a kezét szorongatom. Teljesen igazat mondok, ugyanis a szülei számomra is kedvesek voltak, még akkor is, ha nem olyan mértékben, mint a saját fiuknak. Ebben a helyzetben viszont őt szomorúnak látni összetöri az én szívemet is. - Nem vagy egyedül, hidd el. Ott vannak a nagyszüleid, itt vagyok én is, meg a bátyád... - Még mindig nem teljesen értettem, hogy a bátyjával mi van ebben az egész helyzetben, mert csak azért, mert örökbe fogadták, attól még ugyanúgy szerették a szülei, Layvel egyenlő szinten. - Ha szeretnéd, megbeszélhetem Jonah bácsival, hogy lakj nála egy ideig és akkor nem kell itt... Izénél. Kainál? - Nem voltam benne teljesen biztos, hogy mi is a srác neve, mert azután, hogy Lay azt mondta, nem fenyegeti a legjobb-baráti státuszomat, igazából meg is feledkeztem a tényről, hogy létezik.
- Hidd el, nem fogod elfelejteni a szüleidet. Rengeteg emléked van velük és azok örökké megmaradnak, csak ápolni kell őket. Biztosan nagyon nehéz, hogy nincsenek melletted... - nagyot sóhajtok, s nem foglalkozva azzal, hogy kérte-e, vagy sem, elég furcsán, de átölelem a nyakát, és közelebb bújok Layhez, a fejemet pedig a vállára billentem. Az ő elérzékenyülése az én könnycsatornáimat is beindítja, és szipogva próbálok úgy csinálni, mint aki teljesen összeszedett ebben a helyzetben. - Úgy sajnálom.

ruha | 889 | hiányoztál In wonderland with Alice ~ 1402181525

| ✿

**Blayze M. Yim** · Re: In wonderland with Alice ~ Kedd Aug. 11 2020, 03:20

Lizzie & Lay

A káoszelmélet szerint egy olyan apróság, mint egy pillangó szárnyának rezdülése, akár tájfunt is okozhat a világ túlsó felén.

Magam sem tudtam, hogy pontosan mit kellene mondanom arra, ami végül elhagyta Lizzie száját. Igazából először csak tág szemekkel néztem rá, az ajkaim pedig lassan elnyíltak, amitől biztosan butának tűnhettem. Pont ezért is ütöttem magam finoman arcon, aztán próbáltam meg rendezni a vonásaimat, de a hirtelen megszállt csalódottságom nagyobb volt mindennél. Ő volt az a személy, akinek a sorsát a szívemen cipeltem egészen onnantól kezdve, hogy kiesett a hintából. Ezek szerint ebben is elbuktam volna? Pedig csak erőteljesen két tűz közé lettem állítva, én pedig úgy gondoltam, hogy talán a tesómnak van most a legnagyobb szüksége rám. Ebben tévedtem, és emiatt megbántottam Alice-t is, emiatt pedig a világ legrosszabb emberének éreztem magam.
- Ne haragudj rám – egészen picire húztam össze magam és a szemébe sem mertem nézni – Én nem is akarnék új barátot keresni. Egyáltalán mi okom lenne lecserélni téged? Csak idejött a bátyám és azt hittem szüksége lehet rám.
Ezzel kapcsolatban is rosszul ítéltem meg a helyzetet. Igazából magam sem tudom miért próbálok lavírozni az emberek között és mások érzéseire odafigyelni, amikor nekem ugyanúgy meghaltak a szüleim. Mégis, valamiért fájdalmasabb volt számomra azt figyelni, ahogyan a környzetem szenved, ugyanakkor pedig nagyon hibásnak éreztem magam már csak azért is, mert én pár karcolással megúsztam. Abba pedig már egyáltalán nem akartam belemenni, hogy pontosan mi az oka annak, hogy új legjobb barátot akarok. Éreztem, ahogyan a fejem egyre vörösebbb lesz, de a nyelvembe haraptam és csak a fájdalomra koncentráltam. Nem veszíthetem el Alicet csak azért, mert ő már jóideje többet jelent nekem holmi legjobb barátnál. A környezetem már régóta próbál arra sarkallni, hogy álljak elé és mondjam meg neki azt, hogy hogyan érzek iránta, de valami mindig közbejött, ami miatt meghiúsultak a terveim. Talán a sors tényleg azt akarja, hogy barátok legyünk, mert nem alkotnánk jó párost... Én pedig ebbe már lassan elkezdtem beletörődni. Viszonylag vallásos családból származom, így ha magyarázatot kellene találnom a dologra, akkor azt mondanám, hogy nem Alice az, akivel le kell élnem az életem, még ha ez nekem fájdalmat is okoz.
- Igen biztos. Aki ezt mondta neked az nem ismer engem, vagy hazudott neked – vagy lehetséges mind a kettő is, de ez már megint egy másik kérdés volt. Viszont ugyanakkor én is hibásnak éreztem magam, mert csak úgy elmentem. Nem tudtam, hogy mikor akarok majd hazamenni, de egy idő után biztosan elfogyott volna a kitartásom, ami miatt újra láttuk volna egymást. Tény és való, hogy nem akartam elé állni teljesen lepusztulva és egyszer meg kellett volna mondanom neki az igazat... De nem szeretem ha sajnálnak és erre még most sem állok készen.
Ha egyetlen dolgot kellett volna kiemelnem az életemben, amire határozottan nem álltam készen, az mindenképpen a bizonyos színvallásom volt anyáék halálával kapcsolatban. Egyszerűen annyira frissen és élesen élt bennem az egész emléke, hogy képtelen voltam reális képet alkotni arról, ami valójában történt... Pont ezért nem is tudtam róla beszélni. Amúgysem vagyok az a típusú gyerek, aki könnyen megosztja másokkal a fájdalmát, mert sosem szeretnék teherként nehezedni azokra, akiket szeretek. És pont azért is, mert én szenvedtem el a legkönnyebb sérüléseket... Bűntudatom volt egyszerűen, hogy ennyivel megúsztam. Ugyanúgy, mint az arcomon végigcsorgó kis könnycseppek miatt is, amiket igyekeztem sebesen letörölni, hátha az meg nem történtté varázsolhatja őket... A bátyám a baleset közben elájult, így ő csak a száraz tényekkel szembesült, én viszont végignéztem azt, ahogy a családom lényegében kileheli az utolsó lélegzetét. Szükségem lett volna a testvéremre. Nem akartam támogatást kérni tőle, csak egyszerűen az, hogy érte is aggódnom kell, kezdett belülről felemészteni annak ellenére is, hogy az új iskola miatt rengeteg dologra kell koncentrálnom. A diákok így is óvatosak velem és igyekeznek megválogatni a szavaikat. Sosem szerettem, ha kivételes helyzetekbe voltam kényszerítve, azonban kezdett egyre inkább kicsúszni a kezemből az irányítás, ami miatt nyüszítve bújtam Alice vállához és igyekeztem beszívni az ismerős illatát, hátha attól képes leszek megnyugodni és férfiként helytállni a jelenlegi helyzetben.
- Nem én... – magam sem tudtam hogyan sikerült egymás után pakolnom a szavakat. Egyszerűen csak a nyelvembe akartam harapni és mindent bent tartani annak érdekében, hogy ne kapjak mások sajnálatából és éljem át megint a fájdalmat, amiért ismét eszembe jut, hogy elveszítettem a szüleimet – Én egyedül maradok. Ha a nagyiékkal történik valaki, akkor már nincs több hozzátartozóm. A bátyám után jöttem, de semmit sem tudok róla és nem is igazán akar látni engem, viszont nem maradhatok itt egy örökkévalóságig egy barátja nyakán. Ahogy haza sem mehetek, hogy a nagyiékon élősködjek úgy, hogy lassan nagykorú leszek... Jonah bácsihoz pedig végleg nem kellene mennem.
Talán utoljára öt éves forma lehettem, amikor egyszer volt szerencsém találkozni vele. Hogy őt ezt mekkora boldogsággal töltötte el már egy másik kérdés, de határozottan biztos voltam abban, hogy pont nem egy kamasz gyerekre vágyhat. Főleg nem egy olyanra, aki történetesen képtelen levenni a szemét az unokahúgáról.
- Azért nem én vezettem az autót, mert apa nem engedte meg – a tekintetemet a kezeimre szegeztem, miközben az ujjaimon piszkálgattam az elhalt bőrdarabokat. Egyetlen rossz mozdulat és a könyökömig fogom felszakítani az egészet – Hátulról mindent láttam. Semmi másra nem tudok gondolni, csak arra, ahányszor eszembe jutnak. Már most úgy érzem, hogy elhalványultak az emlékeim.
Bár ez bőven lehet az eset okozta sokk miatt is. A kórházban nem voltak biztosak semmiben, amikor felmérték a lelkiállapotomat, de mivel eleget hajtogattam azt, hogy minden rendben van körülöttem, lényegében kénytelenek voltak elengedni. A pszichológusok arra jutottak, hogy talán egy nyugodt környezet a segítségemre lehet. Viszont hogyan tudnék egy emlékek által átitatott helyen élni tovább abban a tudatban, hogy a szüleim már nincsenek? Talán a legjobb amit ebben a helyzetben tehettem az tényleg a lelépés volt... Még ha nem is túl szépen rendeztem el ezt az egészet.
- Csak egy órácskát maradj még itt, jó? – ahogy a lányra pillantottam egészen könyörögtem a tekintetemmel. Holnapra össze kell magam szednem, hogy legalább enni tudjak valamennyit – Nem akarom, hogy most elmenj.
Csak suttogtam a szavakat és nem mozdultam. Egészen picire húztam össze a testem, a fejem pedig még mindig a lány vállán volt. Rengeteg mindent tudtam volna mondani neki, de a mondandóm nagy részét inkább megtartottam magamnak. Nem most van itt az ideje a hiú ábrándjaim kergetésének, hiszen ha őt is elveszítem, akkor nem fogom tudni egykönnyen összekaparni magam. Egyszerűen csak mindenki érdekében meg kell őriznem a mosolyomat és akkor talán visszatalálnak hozzám az emberek.

1 037 szó || ruha

**Alice S. Chwe** · Re: In wonderland with Alice ~ Csüt. Aug. 27 2020, 15:11

Lay & Alice

"True friends are never apart. Maybe in distance, but never in heart."

- Nem haragszom - mosolyogva rázom meg a fejem, közben pedig érzem, ahogyan a sötét tincseim egyik oldalról a másikra billennek a hátamon, hol előre bukik egy adag a hajamból, hol épp hátra. Csak mert messze vagyok Sydneytől, még nem éreztem szükségét annak, hogy különösebben elhagyjam magam és azt sem akartam, hogy ha esetleg tényleg megtalálom Layt, akkor úgy nézzek ki, mint akin átment egy úthenger. Joonie bácsi házában különben is minden lehetőség adott volt arra, hogy legalább olyan körülmények között legyek, mint otthon, a saját szobámban. Ugyan nem mondtuk ki, hogy milyen hosszú ideig fogok maradni, de tervben volt egy festmény, amit ő akart elkészíteni az ideiglenes az én szobámnak kinyilvánított helyiség ablakára. Ezért pedig kifejezetten hálás voltam neki - még annak ellenére is, hogy majdnem haza akart küldeni -, hiszen csak apu kérte, hogy vigyázzon rám. - Tényleg nem tudom, csak nem beszéltél velem... - megrángatom a vállamat, de nem vagyok hajlandó rá pillantani, legfőképpen azért, mert nem hiszem el, hogy képes lettem volna elhinni a legjobb barátomról, hogy esetleg lecserél másra. Ettől függetlenül persze még rettentően aggasztott, hogy nem beszél velem és nem is láttam sokáig, azt is zsarolással kellett elérnem, hogy megtudjam hol van. - Én rettentően aggódtam érted, szóval nem tudtam, hogy mi történt. Csak tudni akartam, hogy jól vagy-e. - Ha úgy vesszük, tulajdonképpen teljesítettem is a célom. Megvan Lay, és néhány sérüléstől eltekintve még úgy is tűnik, hogy rendben van... Legalábbis külsőre. De nem lennék a legjobb barátja, ha nem akarnám azt is tudni, hogy mi a helyzet a belsővel és azzal, hogy hogy érzi magát.
- Ami azt illeti, tényleg nem ismer téged annyira. Tudod, a nagybátyámról van szó... Az egyikről. - Magyarázat közben a ruhám szélét piszkálom. - Apa megkérte rá, hogy keressen meg, aztán majdnem hazaküldött, amiért nem a nagyiékhoz mentem, hanem egy motelbe... Na mindegy, szóval tök feleslegesen aggódott. - Nevetve rázom meg a fejemet, habár amikor Jonah megtalált, nem nevettem ennyire. Még most is megrémít, ha arra gondolok, hogy egyszer csak megváltozhat a véleménye és kitalálhatja, hogy igenis feltesz egy repülőre hazafelé, nekem meg Lay nélkül vissza kell mennem Ausztráliába. - Még munkát is találtam, hogy ha elfogy a zsebpénzem legyen több. - Nem sikerül túl legyőzhetetlenre a póz, amit igyekszem felvenni azzal, hogy kihúzom magam ültömben, de a büszkeség azért ott cseng a hangomban.
Olyan biztosra veszem a saját családom létét is, mintha nem történhetne bármelyik pillanatban valami velük. A tudat, hogy a nagyiék, a két nagybátyám és apa is megvannak, örök érvényű, sosem gondolok olyanokra, hogy akár bajuk is eshet... Így azt hallani, hogy Laynek balesete volt és hogy a szülei nem élték túl, egyszerűen felfoghatatlanná válik. Hogy akarja bárki azt mondani, hogy egyik pillanatban még éltek a szülei a másikban pedig már nem? Ki döntötte el, hogy ennek így kell lennie? És miért kell Laynek a világ másik végén, egyedül megbarátkoznia ezzel a gondolattal egy idegen lakásán? Úgy ölelem át, mintha soha többet nem akarnám elengedni és mintha a karjaimnak egyszerűen ereje lenne arra, hogy eltávolítsák belőle a szomorúságot. - Ez butaság, a nagyszüleid imádnak téged és szeretnének gondoskodni rólad. De ha nem akarsz hazamenni, legalább velem gyere el! Én nem szeretném, hogy itt kelljen maradnod, Joonieval meg beszélni fogok róla. - Kijelentéseim egészen határozottan és katonásan követik egymást. Miután az egyetlen célom azzal, hogy Amerikába jöttem az volt, hogy megtaláljam a fiút, nem vagyok hajlandó elfogadni ellenvetést, ha valakinek nem tetszik, hogy mostantól kezdve elengedni sem vagyok hajlandó. Önző módon azt szeretném, ha mindig a közelemben maradna, pont mint az első alkalommal, amikor kiestem a hintából. Nem hagyott ott egyedül a földön, miközben én kibőgtem magam. Most én akarok az lenni, aki megfogja a kezét és mellette van.
- Ne gondolj erre, jó? - Nem tudom mi minden lehet most a fejében, hogy hogyan érez az egésszel kapcsolatban. Én mindig nagyon szomorú voltam, amiért tudtam, hogy anyukám meghalt, de azon kívül, hogy kijártunk a temetőbe a sírjához, nem igazán tudtam, hogy mire gondoljak még vele kapcsolatban. Szerettem az emlékét, mert ő volt az anyukám, de mégsem fájt annyira, mert soha nem ismertem. Ezzel szemben Lay most olyan embereket veszített el, akik részei voltak a mindennapjainak, ami.. nos, amit egyszerűen képtelen voltam elképzelni és felfogni a saját agyammal. Nem hogy végig is kelljen néznem, amint megtörténik. Már az is épp elég fájdalmas volt, hogy teljes tudatlanságban voltam hagyva, amikor Lay elhagyta Sydneyt. - Tudom, hogy a képek nem ugyanolyanok, de hidd el, hogy azok segítenek majd mindig emlékezni. Apa is ezt csinálja anyával... Csak képei vannak róla, de amikor nézi őket, eszébe jut mindig egy emlék, amit anyuval élt át. Olyankor elmesélte nekem... - halovány, alig észrevehető mosoly jelenik meg a szám sarkában. - Hogyha szeretnéd, Te is csinálhatod ezt. Mesélhetsz majd nekem az emlékeidről, mert én mindig melletted leszek - hevesen bólogatok, mert nagyon is határozottan úgy gondolom, hogy ha képes voltam otthagyni a sulit, meg az otthonom, akkor most már semmi nem állíthat meg ebben az elhatározásban. Lay meg én úgy járunk egymás mellé, mint az akciós termékek a boltban, vagy a borsó meg a héja.
- Persze, hogy maradok - jelentem ki rögvest, amikor a szemeibe nézek. Hirtelen az én szemeim is könnybe lábadnak, de mivel nem szeretnék sírni, csak Lay feje búbjának nyomom az arcomat, a szabad kezemmel pedig, amivel nem a vállát ölelem, a haját kezdem simogatni. - Nem fogok elmenni, de tényleg. - Inkább arról kellene majd meggyőznöm, hogy ő jöjjön velem. Vagy beszélje meg ezzel a Kai nevű fazonnal, hogy velem jön, és ő hozza át Jonah házába, nem tudom, esetleg mi jövünk majd érte... Mindenesetre sokkal jobban szeretném, ha legalább ismerősök vennék körül, nem pedig olyan alakok, akiknek csak a nevét tudom.
- Tényleg nem lenne inkább kedved velem jönni? Nem is hagynálak így egyedül... - a szavaim egészen duzzogósra sikerülnek, de nem tudom felfogni miért nincs valaki Layvel, mikor egyértelműen szüksége van valakire. Még engem is ellenőriz a nagybátyám, pedig tudja hova jöttem, meg azt is, hogy miért. - Szabad szobája is van még, szóval elférünk. Meg kényelmesebb is... Meg én is ott lennék...

ruha | 1003 | hiányoztál In wonderland with Alice ~ 1402181525

| ✿

**Blayze M. Yim** · Re: In wonderland with Alice ~ Hétf. Nov. 16 2020, 12:18

Lizzie & Lay

A káoszelmélet szerint egy olyan apróság, mint egy pillangó szárnyának rezdülése, akár tájfunt is okozhat a világ túlsó felén.

- Sajnálom, hogy csak úgy eltűntem – sóhajtottam fel végül halkan, miközben eléggé kis sután ugyan, de magamhoz vontam a lányt, hogy meg tudjam ölelni. Biztosan nagyon megijedt, amikor sehol sem talált – Soha nem foglak lecserélni. Tényleg mindig számíthatsz majd rám, ugye tudod?
Egészen haragudtam a nagybátyjára, amiért azt mondta neki, amit. Sokat nem tud a mi barátságunkról. Tény és való, hogy egyetlen szó nélkül tűntem el, de ő meg úgy vont le egy következtetést rólam, hogy lényegében nem ismer. Ezzel pedig befolyásolni próbálta Lizzie-t ami ahhoz is vezethetett volna, hogy tényleg elveszítem őt is... Ez pedig a jelenlegi lelkiállapotomba egyszerűen csak nem fért volna bele. Ezért is éreztem fontosnak tudatni vele, hogy tényleg mindig mellette leszek. Így vagy úgy, de fontos volt számomra Alice. Már annyira, hogy képes voltam elnyomni az érzéseimet az ő boldogsága érdekében. Hiszen a barátságunk számomra fontos volt, és sosem volt annyi önbizalmam, hogy beismerjem neki az igazságot. Elég sokszor persze elkéstem a vallomásommal, vagy éppenséggel az utolsó pillanatban megijedtem és visszatáncoltam a továbbiaktól. A mostani esetben határozottan nem gondolkoztam tisztán és csak egyedül akartam lenni. Elég mélyen mardosott a bűntudat az önzőségem miatt, meg amiért meg sem fordult a fejemben az, hogy Lizzie esetleg aggódhat értem. Viszont emiatt csak mélyebbre ástam a saját sírgödröm, hiszen pontosan tudtam, hogy a jövőben csak még jobban fogom szeretni ezt a lányt... Mert aggódik értem, és ezek szerint tényleg nagyon fontos vagyok neki.
- Hát... Most már te magad is látod – nem akartam neki hazudni a továbbiakban, ezzel viszont el tudom terelni a figyelmét a továbbiakról. Nem igazán szeretek a saját gondjaimról beszélni másoknak, még ha az olyan volumenű is, mint a szüleim autóbalesete. Azóta egyáltalán csodával határos az is, hogy hajlandó voltam felülni a buszra. A kocsi anyósa még mindig nem túl vonzó számomra, a jogosítványomat pedig képes lettem volna eladni. Még túl frissen éltek bennem az események, viszont a nagyiék ragaszkodtak ahhoz, hogy egy olyan iskolába járjak, ahol magas színvonalon tanulhatok... Tehát kénytelen voltam messzire menni és valahogy el kellett jutnom a-ból b pontba. Nem akartam csalódást okozni a nagyiéknak.
- Miért mentél motelbe, Lizzie? – egészen lágy volt a hangom, ahogy feltettem a kérdést neki, majd megcsóváltam a fejem – Nem jó helyek azok itt. Furcsa emberek járnak oda.
Persze hogyan is érhetett volna el engem? Lényegében minden beszélgetést némítottam, mert éppen sok volt a saját fejemben megmaradni ilyenkor. Én pedig nem akartam a saját gondjaimat másra átruházni. Úgy éreztem, hogy az egyetlen ember, akihez jelen esetben fordulni tudtam volna, az Archie, viszont ő egyelőre nem akart velem szóba állni. Én pedig ezt igyekeztem tiszteletben tartani, mert neki jelenleg sokkal nehezebb, mint nekem. Viszont talán tudnék könnyíteni a terhein, de ugyanakkor el kell fogadnom azt a szomorú igazságot, hogy ő egyelőre ebből nem kér.
- Mit dolgozol? – inkább kíváncsiság volt a hangomban, mint gyanakvás. Ismertem Alice-t és tartottam tőle, hogy hajlamos volt valami butaságot csinálni, viszont ennek ellenére talán nem az a legjobb módja az információgyűjtésnek, hogy egyszerűen számon kérem. Amúgy sem jellemző rám az ilyesmi, viszont szerintem ha a Alice-nek valaki azt mondja, hogy ne csinálja, az erőszakossággal csak az akarata ellenkezőjét éri el.
A saját magam lebuktatását viszont már képtelen voltam ennyire hideg fejjel kezelni. Be kellett vallanom azt, ami történt, emiatt pedig nagyon rosszul éreztem magam. Nem éreztem magamban erőt ahhoz, hogy átöleljem Lizzie-t, szimplán csak hagytam, hogy ő körém fonja a karjait, miközben a könnyeim megállíthatatlanul csorogtak végig az arcomon. Sírtam magam miatt is, de egyáltalán nem éreztem azt, hogy így kellene elmondanom neki azt, ami történt. Hiszen ő már nagyon korán elveszítette az anyukáját, az enyémmel pedig jó viszonyt ápolt. Én hajlandó voltam megosztani vele a sajátomat, akit most ismét el kellett veszítenie. Tehát ugyanúgy sírtam miatta és helyette is, mint saját magam miatt. El akartam mondani, de a balszerencse, amit mindenhova magammal hordozok, egyszerűen megelőzött... Ismételten.
- Hogyan vihetnél csak úgy oda más házába, te kis buta? – finoman simogattam meg a haját, aztán halkan felsóhajtottam – Beszéld meg vele először, aztán majd elgondolkozom rajta, de tényleg tudnom kell azt, hogy nem fogok nála zavarni.
Sosem voltam az ismerkedés nagy mestere és gondot sem szerettem okozni másoknak. Pont ezért szinte biztos voltam abban, hogy szükségessé válna számomra az, hogy Alice előre megkérdezze az általa emlegetett Joonie-t a véleményéről. Ha az apukájáról lenne szó, akkor nem kéretném magam ennyire. Én magam is tudom, hogy talán mellette könnyebb lenne, hiszen a suliba azóta sem sikerült beilleszkednem, ami meg a többit illeti hát... Kai sokat dolgozik, így tényleg egyedül maradtam. Hiába könnyítettem meg ezzel mások dolgát – hiszen senkinek nem kellett azzal fáradnia, hogy engem dajkáljon – én magam nem éreztem túl jól emiatt.
- Nem hiszem, hogy ez mostanában menni fog – a tekintetemből sütött az őszinteségem, amikor ránéztem – De majd egyszer talán kipróbálom. Most még mindig az jut eszembe ha rájuk gondolok, és ettől csak rosszabb lesz az egész.
Én magam tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy mennyire nem állok készen a továbblépésre. Talán egyszer boldogan tudok majd visszaemlékezni az egészre, de egyelőre bárhova mentem, bármit láttam és csináltam, arról mindig anyáék jutottak eszembe. Ettől pedig csak bőgni akartam, viszont nem tehettem meg akárhol. Nem akartam, hogy az emberek még inkább kiszolgáltatottnak lássanak.
- Apukád mit fog ehhez szólni? – kérdeztem meg tőle, kicsit fészkelődve az ölelésében, most már lassan én is a dereka köré fontam a karjaimat – És a nagybátyád? Ha azt mondja, hogy nem maradhatsz hova fogsz menni? És engem is vinni akarsz majd?
Rengeteg kérdés volt a fejemben, de ebben az egész szituációban leginkább Alice-t akartam biztonságban tudni. Amíg ez nincs meg az életemben, addig én sem lehetek teljesen boldog. Bár ez jelen esetben másodlagos volt, csak nem szerettem volna, hogy az irántam érzett elkötelezettsége miatt sérüljön majd meg.
- Először beszéld meg vele... – finoman eltoltam magamtól a lányt, hogy a szemébe tudjak nézni – Nem lenne szép dolog kész helyzet elé állítani.
Lehet, hogy nincs kapacitása arra, hogy pesztráljon egy gyereket, főleg nem olyat, mint amilyen én vagyok.
- Nekem is meg kellene találnom a bátyámat – egészen halkan suttogtam a szavakat – Egyelőre nem tudom, hogy hova ment... És félek, hogy baja esik. Amikor utoljára láttam, nagyon mérgesnek tűnt, de tudom, hogy most össze van zavarodva... Szóval nem mehetek túl messzire, mert talán vissza fog jönni.
Egészen szánalmasnak éreztem még a feltételezést is, de ettől függetlenül nagyon bíztam benne, hogy nem marad úgy a viszonyunk ahogy. Bár ugyanakkor elképzelhetetlennek tűnt jelen pillanatban, hogy ez változhat. Ezáltal azt éreztem, hogy elveszítettem a testvéremet is. Viszont úgy éreztem, hogy ha elhallgatnám azt Alice elől, ami a családunkban nagyon régen történt, akkor minden bizonnyal még nagyobb katasztrófa történne.
- A nagyiék elmondtak valamit – egészen halkan suttogtam csak oda neki a szavakat, miközben a homlokomat a vállának döntöttem – Archie-val mostohatestvérek vagyunk. Anyáék örökbe fogadták őt. Ezért ment el, és van most kikészülve.
A hangom a végére már annyira halk volt, hogy én magam sem voltam biztos abban, hogy hallotta, amit mondtam neki.
- Nem tudom mitévő legyek most... – vallottam be végül neki, meg sem mozdulva – Nincs kedved inkább csinálni valamit? Nem akarok erre az egész felfordulásra gondolni úgy, hogy itt vagy. Csak terhellek vele téged is, meg magamat is.
Egyre csak közelebb húzódtam hozzá. Mire észbe kaptam, az arcomat már egészen a nyakába temettem és bár hiába nem tartozom a legmagasabb és legerősebb alkatú srácok közé, erősen meg kellett fognom a derekát. Mivel ő még inkább pici és törékeny, nagyon féltem attól, hogy lelököm a kanapéról a súlyommal.

1 222 szó || ruha

**Alice S. Chwe** · Re: In wonderland with Alice ~ Hétf. Jan. 04 2021, 00:33

Lay & Alice

"True friends are never apart. Maybe in distance, but never in heart."

- Igen. - Egészen halkan, de rettentő boldogan mondom ki ezt az egy szót is, Lay szavainak megerősítéseként. Kicsit tényleg hibásnak érzem magam azért, mert képes lettem volna elhinni, hogy a legjobb barátom csak úgy, szó nélkül lecserélne engem, főleg mert én ismerem igazán Lay-t, és nem a nagybátyám. De nagyon nehéz volt az alapján bármit is gondolni, hogy semmit nem tudtam a fiúról. Még csak abban sem lehettem biztos, hogy tényleg baja esett-e, vagy megint csak nagyon hülye pletykákat találtak ki a suliban. Az pedig kicsit sem segített rajtam, hogy még a nagymamája sem volt hajlandó nekem mondani semmit, holott amikor véletlenül elkeveredtem hozzájuk én is, nagyon kedves volt velem és addig nem engedett felállni bennünket az asztaltól, amíg szerinte nem ettünk eleget. Én biztosan nem etetném meg azokat, akiket nem kedvelek, de akkor meg miért nem akarta elmondani, hogy hol van Lay?
- Hát mert a nagyszüleim nem pont New Yorkban élnek, szóval utazgatnom kellett volna a város meg a házuk között. A nagybátyám, tudod, Jonah, ő nem is volt a városban, a másiknak meg.. Jordannek igazából elfelejtettem szólni. - Ez utóbbira én is csak most döbbenek rá igazán. Lehet, hogy olcsóbban megúszom, ha előre szólok valamelyiküknek, hogy jövök. Vagy éppenséggel, ha nem döntök úgy, hogy Lay nagymamájának a megzsarolása után a saját nagyszüleimnek egyszerűen hazudok. Jobban belegondolva egyáltalán nem vagyok büszke arra, ahogyan ide értem, arra viszont annál inkább, hogy megtaláltam Lay-t. - Igazából semmi extrát. A moteltől nem messze van egy reggeliző, vagy inkább kávézó szerű hely, és ott kerestek pincérnőt. Szóval közel is volt. Most már kevésbé, mert Jonahtól kell oda mennem, de... - megrántom a vállam, mellesleg eszemben sincs tovább folytatni a mondatot, így hagyom a levegőben lógni. Nem tudom mit gondoljak arról, hogy sikerült munkát találnom itt, hiszen eddig nem volt más dolgom a tanuláson és a házimunkán kívül, ami egészen más, mert nem jár érte fizetés úgy, mintha egy munkahelyen dolgozik az ember. De ahhoz, hogy ne a nagyszüleim, vagy épp a nagybátyáim pénzén élősködjek, amíg itt vagyok, muszáj voltam valamilyen módon pénzhez jutni. Ez pedig a legegyszerűbben egy ilyen állással volt megoldható.
A legelején azt hittem, hogy sokkal könnyebb dolgom lesz. Hogy nem kell majd megküzdenem azért, hogy egyáltalán az országban maradhassak, hogy Lay-t egyszerűen csak megkeresem, aztán hazamegyünk és minden rendben lesz. Amikor azonban világossá válik számomra, hogy miért is sérült meg pontosan a legjobb barátom és miért van most a világ másik végén és nem otthon, meg is feledkezem arról, hogy mit gondoltam, mi fog következni, amikor megtalálom őt. Nem arra van szüksége, hogy haza legyen rángatva, arra a helyre, ahol elveszítette a szüleit. Én pedig jelenleg azt szerettem volna éreztetni Layvel, hogy számíthat rám, legyen szó Sydneyről, vagy New Yorkról, én mellette leszek.
- Hogy vihetnélek oda, pff... Legjobb barátok vagyunk, úgy. - Kedvem lett volna megkérdezni, hogy talán ő a rokonának érzi-e ezt a Kaiden akárkit, ha már az ő lakásában van és nem lenne-e sokkal logikusabb, ha ahelyett, hogy itt tartózkodik, egyszerűen velem jönne. De végül nem teszem, mert nem akarok vele veszekedni. Soha nem akartam. - Szerintem örülne neki, ha nem ő lenne az egyedüli fiú a házban. - Ebben persze csak akkor lehetnénk mindketten igazán biztosak, ha tényleg rákérdeznék, de most nincs kedvem ilyesmivel húzni az időt. Ráadásul a nagybácsikám természetéből kiindulva néha szerintem már az én jelenlétemnek sem örül. Vagyis csak képtelen kimondani, hogy igenis szereti, hogy van élet a házában a bejárónőn kívül is.
- Tudom, csak... - az ajkamat rágcsálva sütöttem le a szemeimet. Tehetetlennek éreztem magam, mert bár képes vagyok átölelni Lay-t és azt mondani neki, hogy minden rendben lesz, de semmi mást nem tehetek érte. Nem tudom visszahozni a szüleit, vagy meg nem történtté tenni a balesetet. Talán ezt sajnálom a legjobban. Elmondhatom neki akárhányszor, hogy én majd mellette leszek, ez nem segít most rajta, mivel én csak egy barát vagyok és nem a családja. A korábbi boldogság helyét, amit azért éreztem, mert megtaláltam őt, most átveszi az aggodalom és az a szörnyű érzés, hogy bár nem távolodunk el egymástól, de mégsem fogok tudni segíteni a legjobb barátomnak.
- Hát... - A hajamat piszkálva gondolkodom el a válaszokon. - Nem igazán gondoltam még át, hogy mi lesz. Azt hittem te haza akarsz majd menni. - Választ várva pislogok a fiú felé. Lehet, hogy pontosan azért nem bízik bennem soha senki, ha felelősségről van szó, mert általában előbb cselekszem és csak utólag állok neki gondolkodni azon, hogy pontosan hogyan is legyen tovább a menet? - Apu most eléggé haragszik rám. - Így talán nincs is kedvem a szeme elé kerülni, mert olyan hosszú szobafogságot kapnék, hogy még a nyári szünetet is bent tölteném. De apu nem csak azért haragszik rám, mert történetesen ellógtam, annak ellenére, hogy ő nem akart elengedni, nem. Ő legfőképp azért haragszik rám, mert nem fejeztem be a középiskolát emiatt az egész miatt. Nem is értem mit várt tőlem, amikor tudja, hogy a matek amúgy sem megy magamtól túl jól és még annak ellenére is Lay segített nekem vele, hogy én járok egy évfolyammal előtte.
- Jó... - Sóhajtva veszem tudomásul a tényt, hogy most már nem csak arról kell majd meggyőznöm Jonah bácsit, hogy én maradhassak nála, hanem arról is, hogy Laynek jobb helye lesz nálunk. Vagyis nála. De ha már az unokahúga legjobb barátja a városban van, miért ne engedné meg, hogy nála töltsük az időnket?
- Miért nem beszél veled? És miért jött ilyen messzire? - Nekem apa mindig azt tanította, hogy ha össze is veszek valakivel, nem szabad úgy lefeküdni, hogy nem kértünk egymástól bocsánatot és beszéltük meg a dolgot. Ezért sem értem hogyan képes éppen Lay testvére ezt tenni a saját testvérével, amikor mindkettejüknek ugyanakkora veszteség az, hogy a szüleik meghaltak. - Majd szólunk neki, hogy nálunk vagy. - Különben is van még szoba abban a nagy házban és így legalább bebizonyíthatnám Jonahnak, hogy nem hazudtam, amikor azt mondtam, hogy a legjobb barátom miatt jöttem.
Ha eddig nem lett volna épp eléggé szívszorító és megdöbbentő mindaz, amit Lay elmesélt - vagy inkább leírt - nekem, akkor az újabb információ már tényleg totálisan váratlanul ér és megmutatkozik ez a reakciómban is, ugyanis azon kívül, hogy tátott szájjal bámulok a fiúra, nem igazán tudok mást hozzátenni. - Mi... - Dadogva rakom össze az információkat és próbálom felfogni egyszerre, ami elhangzott. - De hát ti annyira hasonlítotok. - Az ilyesmit lehet, hogy szokás elhallgatni, de akkor maradjon titok örökre, akkor nem forgatná fel senkinek az életét. Rettenetes lehet egyszerre azzal szembesülni, hogy valaki elveszíti a szüleit, aztán még azzal is kihúzzák a lába alól a talajt, hogy nem az igazi szüleiről van szó.
- Nem muszáj most kitalálnunk, nem? - Legalább olyan halkan beszélek, mint ő nemrég, de ahogyan köré fonódnak a karjaim és ő közelebb húzódik hozzám, nincs is szükség a hangoskodásra. Így is halljuk egymást. Én biztosítani akarom őt arról, hogy mellette leszek akkor is, ha leszakad az ég, vagy becsapódik egy meteor. Egyedül talán arra nem figyelek oda, hogy ez a közelség most nem csak átvitt értelemben van meg közöttünk, hanem fizikailag is és amikor Lay közelebb bújik hozzám, nem tudom megtartani az egyensúlyomat, amikor pedig esni kezdek a kanapéról, Lay is csúszik velem együtt. Így kötünk ki együtt, egymás mellett a földön.
Képtelen vagyok visszafogni magam, mert olyan hirtelen történik az egész, hangosan nevetek fel, ahogyan a földön fekve a plafont bámulom, majd mosolyogva fordítom a fejemet Lay felé, aki mellettem fekszik, hasonlóan kitekert pózban, fél lábbal tulajdonképp a kanapén. - Nem vagy éhes?

ruha | 1233 | hiányoztál In wonderland with Alice ~ 1402181525

| ✿

Ajánlott tartalom

» from wonderland
» Wonderland ׀ The first day ׀ Charlie and Fran
» Wonderland - A cry for help / Francine & Dolores
» Dominic & Harley in Wonderland
» who you are; Alice & Hailee