Annak ellenére, hogy a gyűrű ott ékeskedik az ujjamon, még mindig vannak kétségeim Gleesonnal kapcsolatban, bár ezeket az érzelmeket legyőzi folyamatosan az iránta érzett szerelmem. Nehéz ki lépni egy olyan kapcsolatból, amelyikben először érzem azt, hogy ennyire ragaszkodok a társamhoz.  Olyan, mintha a másik felem lenne, aki nélkül még levegőt venni is szinte lehetetlennek tűnik. Mégis, az a sok minden ami az utóbbi időszakban történt velünk, és amiket megtudtam, folyamatosan elbizonytalanítanak. Nem csak a tény, hogy embereket ölt, vagy akart, vagy már fene sem tudja, hogy mi az igazság, de az is, aggaszt, hogy valaki az életére tört. Még mindig nem vagyok abban biztos, hogy jó ötlet gyereket szülni neki, hiszen az egyértelmű, hogy veszélyes életmódot folytat. Legutóbb rá lőttek, de mi lesz, ha következőkor a gyerekem és én leszünk a célpontok? Talán olyan ellenségei vannak, akikkel nem tud megbírkózni. Mégsem vagyok képes arra, hogy hangot is adjak a bennem lévő félelmeknek, mert abban a percben ahogy láttam össze esni az utcán miután rá tamadtak, döbbentem rá arra is, hogy nem bírnék nélküle élni. Épp ezért döntöttem úgy, hogy vissza költözök hozzá és adok egy újabb esélyt a kapcsolatunknak, és közben igyekszem úgy tenni, mint aki minden rosszat elfelejtett. De ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy ne félnék. Nem csak attól, hogy mikor és ki támadhat rám, hanem kicsit tőle is. Láttam már annyira dühösnek, hogy még megütni is képes lett volna. Igaz, hogy ezt nem hozom fel azóta sem, de nem olyan könnyű elfelejtenem mindent. Még akkor sem, ha úgy tűnik, hogy vissza kaptam azt a gondoskodó énjét, akit megismertem, és akibe fülig bele szerettem.
Ezekkel a gondolatokkal parkolom le a kocsimat és egy széles mosolyt magamra erőltetve lépek be a házba, ahol nagy meglepetésemre Gleeson nagyon jó kedvvel fogad és még meglepetése is van a számomra. Persze, hogy kíváncsi leszek, hiszen szeretek ajándékokat kapni, sosem nehéz le venni a lábamól valami olyannal, amire igazán vágyok. Gleeson pedig annak ellenére, hogy előszeretettel bánt embereket, velem mindig is figyelmes volt, és mindig tudja, hogy mi az, amire szükségem van. Meglepetten és kicsit értetlenül pillantok rá miközben egy szoba előtt állunk, majd szinte a szájam is tátva marad, amint annak az ajtaját kitárja előttem. Nem csak a kellemesen be rendezett szoba nyűgöz le, de az ott ugráló kiskutya is, aki vékony hangon kezd ugatni, amint megpillant minket.
- Gleeson, ez... annyira aranyos! Mostantól tényleg velünk fog élni? - gyermeki csillogás jelen meg a szememben, miközben beljebb bátorkodok és térdelek is le a kis szőnyegre a kiskutya mellé, aki, mintha érezné, hogy már most rajongásig szeretem, úgy mászik fel az ölembe és dörgölődzik neki a már gömbölyödő hasamnak - ami inkább néz még úgy ki, mintha csak jól laktam volna. Azt mondják, hogy az állatok megérzik, a pocakban lakó kisbabák jelenlétét. - Ismerek egy nagyon jó állatorvost, majd fel veszem vele a kapcsolatot és természetesen minden kötelező oltást meg fog kapni. - bólintok még mindig a kutyát nézve szerelmesen és közben megsimogatva a fejét, ölelem magamhoz, hogy vele egyszerre álljak fel. - Nagyon köszönöm. - lépek vissza Gleesonhoz és adok egy puszit az arcára, így neki is simulva kicsit a kutyával együtt. - Legyen akkor a neve Pedro. Majd csináltatok neki egy névre szóló nyakörvet. - a lelkesedésem még mindig kitart, de azért most már le rakom a kutyát a földre, aki ismét csaholni kezd, két lábbal hol az én lábamat, hol a Gleeson-ét vakarászva. Azt hiszem, hogy sokkal jobban tetszett neki az ölembe. - Ez a szoba igazán szép neki, de... én szeretném, ha máshová is lenne bejárása. Például... az ágyunk is elég nagy... talán éjjelre elférne a lábunknál legalább amig egy kicsit nő. Szerintem félne itt egyedül. - gugolok le ismét, hogy megsimogassam a Pedro fejét, majd vissza is egyenesedek, hogy a Gleeson reakcióját figyelhessem közben. Mióta újra kezdtük a kapcsolatunkat kicsit bennem van az  a félelem, hogy bármikor bármi miatt esetleg dühös lehet. A távolságtartásom oka is ez leginkább, bár próbálom nem ki mutatni a félelmeimet.          

Még a mai napig, ennyi idősen is képes vagyok lelkes lenni, ha a meglepetésekről van szó, és olyankor mindig annak a kislánynak képzelem magam, aki sok évvel ezelőtt még hitt a Mikulásban, és miközben rá vártam, az asztalon hagytam egy pohár tejet és kekszet, amit akkor nap sütöttünk anyuval. Bár már régen kinőttem ezekből a mesékből, de ez mit sem változtat azon a tényen, hogy izgatottságot érzek szinte végig amig a meglepetésem helyszínére sétálunk, és mindenre fel voltam készülve, de arra a tündéri kiskutyára nem. Mindig is állatbarát voltam, de soha nem volt saját kutyám, én magam sem tudom miért. Most mégis annyira fellelkesülök, hogy szinte el is képzelem a még meg nem született gyerekemmel, hogy miképpen fognak játszani. Számomra ez a csöpp kis lány már most sokkal többet jelent egy állatnál, képes vagyok annyira szeretni, mintha a családunk része lenne. De hisz mostantól az is lesz. Gleeson a szavaival is megerősít ebben. Mosolyogva vezetem tekintetem a kiskutyáról a vőlegényemre, és ha az volt a célja, hogy elterelje a gondolataimat arról, hogy mennyi rossz dolgon mentünk keresztül, hát sikerrel jár. Olyan, mintha minden a régen homályba veszett múlt lenne csupán, és remélem, hogy nem is fog semmi olyan történni majd ismét, hogy eszembe juttassa azt, hogy Gleesonnak mennyire sötét oldala is van. Egy olyan oldala, amelytől félek. A kutya buksiját simogatva tervezem is el, hogy hova ésmelyik klinikára fogom vinni, hogy minden ellátást megkapjon, amire csak szüksége van, ez nem csak a kis csoda érdeke, de figyelembe kell vennem azt is, hogy gyerekünk lesz. Egy kisbabának pedig olyan környezetre van szüksége, ami mindenféleképpen steril és biztonságos.
- Szerintem nagyon illik hozzá ez a név. Már most a szívemhez nőtt. - a csillogás, amely a szememben látható, tökéletesen elárulhatja, hogy őszintén örülök ennek a csodálatos kis ajándéknak, aki azt hiszem, hogy sokkal jobban szeretett az ölemben lenni, mert olyan édesen kaparássza a vőlegényem lábát, mintha épp arra akarná kérni, hogy Ő is vegye fel és szeretgesse meg. A Gleeson szavai, amelyeket a kiskutyának szán azonban megnevettetnek, és válaszul csak a szemem forgatom meg. Nos igen... van mit megtaníttanunk ennek a kis tüneménynek. Az ötletet, ami hírtelen jut az eszembe, halálosan komolyan gondolok és bár kicsit tartottam attól, hogy Gleesonnak nem fog tetszeni, de a válaszától megkönnyebbülök.
- Csak addig van baj, amig megtanítjuk neki, hogy mit szabad csináljon, és mit nem. - mosolygok rá, majd ismét lehajolok az ugráló kiskutyához, hogy az ölembe vehessem. - Akkor akár meg is mutathatnánk neki a szobánkat. Hogy kezdjen hozzá szokni. Nagyon jó helyre került. - ölelem ismét magamhoz, majd szabad kezemmel megfogom a Gleeson kezét és húzni kezdem a hálónk felé, ahová azóta a nap óta mindig olyan félve lépek be. Ott próbált meg átverni Gleeson, kihasználva a naivságomat. Még mindig nem tudom eldönteni, hogy valóban megváltozott-e, vagy csak valamiféle játékot játszik velem épp. - Lehet, hogy meg kéne kérdeznem a nőgyógyászomtól, hogy ártalmas-e az a babára, ha velünk alszik a kiskutya. - torpanok meg egy pillanatra a szobánk előtt, de végül kinyítva annak az ajtaját, le rakom a kiskutyát, aki ugatva kezd is neki a hatalmas helyiség felfedezésének. - Gleeson... - szólalok meg alig hallhatóan és komoly arccal pillantok rá. - Az a lövöldözés... szóval ugye nem vagyunk veszélyben a gyerekkel? Tényleg nem tudod, hogy ki és miért lőtt rád? Nem fogsz többet titkolózni előttem, igaz? - kicsit azt hiszem, hogy jogosan kételkedek benne és félek is, mert nem csak rólam vagy rólunk van szó, de egy még meg nem született babáról is.          

Ez az apró kiskuty képes egy pillanatra elfeledtetni velem azt, hogy mennyi rossz dolog történt velünk az elmúlt időszakban, viszont nem változtat semmit azon a tényen, hogy rádöbbentem: nem is annyira tökéletes ez az élet, amiben élek, mint azt korábban hittem. Néha nagyon szeretnék vissza menni a múltba és meg nem történtté tenni, mert sokkal könnyebb volt úgy bizalmat szavaznom Gleeson-nak, amig nem tudtam, hogy mi mindenre képes. Bár jelenleg úgy tűnik minden rendben van köztünk, tényleg próbál mindent megtenni a boldogságomért, de azok a kis sötét fellegek még mindig nem tűntek el teljesen körülöttem. Bár igyekszem nem kimutatni a kétségeimet és azt, hogy már egyáltalán nem annak az embernek látom, amilyennek megismertem, de néha szeretnék torkomszakadtából üvölteni, hiszen úgy érzem, hogy benne ragadtam egy olyan kapcsolatban, ami bár jó, de mégis gyakran érzem azt, hogy mérgező. Nem tudom például, hogy mit váltana ki belőle az, ha egy nap úgy döntenék, hogy tényleg el akarom hagyni. Vajon engedne csak úgy elmenni, miközben a gyermekét hordom a szívem alatt? Tényleg teljesen szabadon élhetek mellette, vagy előbb utóbb az lesz az én sorsom is, mint a Gillian-é? Próbálok csakis a jelenre koncentrálni, de néha akaratom ellenére is körülvesznek a negatív érzelmek. Hiába minden jó körülöttünk, és én tényleg szeretem Őt, de szeretném próbára is tenni. Mert tudnom kell, hogy mi vár majd rám, ha egyszer Isten színe előtt is kimondjuk a boldogító igent, ráadásul még ott a gyerek is, akit az én dolgom megvédenem. Akár az apjától is, ha egyszer úgy adódik.
- Soha nem volt kutyád? Cicád? Az meg, hogy lehet? Nem vágytál rá mikor gyerek voltál? Én ha tehettem volna minden kóbor állatot haza vittem volna. Anya persze nem engedte... most felnőtt fejjel megértem, hogy miért. - egy pillanatra elmosolyodok, ahogyan eszembe jut néhány kósza emlék a gyerekkoromból és abból, hogy miképpen veszekedtem anyával minden egyes alkalommal, amikor egy talált kiscicát az útjára kellett engednem, mert már amúgy is volt nekünk otthon kettő. Vagy épp azt az eltévedt, sérült békát, akit szintén meg akartam tartani háziállatnak, mert túlságosan a szívemen viseltem a sorsát.  Természetesen anya azt sem engedte megtartani, így bele gondolva talán nem is annyira nagy baj. De akkor rosszul esett.
A szobánkba érve, hagyom, hogy az új kiskedvencünk felfedezze annak minden apró szegletét, és bár elképzelem, hogy milyen jó lenne, ha velünk maradna itt, de elsősorban a bennem fejlődő gyerekre kell gondolnom, így egy sóhaj kíséretében, szinte lemondóan engedem el a témát. Egyenlőre legalábbis.
- A hétre van programálásom hozzá. Akkor majd megkérdem. Tudod, már csak egy kis idő, és meg tudja állapítani a gyerek nemét is. - simitok egyet a hasamon, majd mosolyogva nézek rá. Úgy vagyok vele, hogy igazából mindegy, hogy kisfiú, vagy kislány lesz, csak legyen egészséges. De attól függetlenül persze még kíváncsi vagyok. Már csak azért is, mert nevet kell választanunk neki. A mosoly azonban le is hervad az arcomról, amint ismét eszembe jut az a lövöldözés, és az a félelem, ami akkor kerített a hatalmába, hogy elveszíthetem Gleesont. Aztán arra gondolok, hogy mi lesz ha valaki az otthonunkban is ránk támad? Kicsit azt hiszem, hogy jogosan félek, és még a Gleeson válasza sem teljesen nyugtat meg. Nehéz megállapítani, hogy igazat mond-e, vagy csak engem akar megnyugtatni.
- Azért az annyira nem volt normális. Én nem vagyok hozzá szokva ahhoz, hogy a nyílt utcán lövöldözésekbe keveredjek. Remélem megtalálja a rendőrség a tettest... - sóhajtok és közben próbálok a tekintetét fürkészve rá jönni arra, hogy valóban őszinte-e hozzám. De annak tűnik. Vagyis korábban is mindig annak tűnt, aztán hová jutottunk. - Oké... én hiszek neked. - bólintok, majd a nyakába temetem az arcom, amikor magához ölel. Tényleg bízhatok benne?
- Szeretnék este kimenni a lányokkal egy kicsit, rég nem voltam sehol. Prue még mindig haragszik rám, szeretném valahogy kiengesztelni. - húzódok el tőle és félve nézek rá, mintha az engedélyére várnék. Vagy talán tudatalatt csak próbára akarom tenni.           

Fel nem tudom fogni, hogy egy ember, aki ennyi szépet tud mondani, és mindig könnyedén varázsol el minden egyes szavával, hogyan volt képes embereket megölni? Valamiért minden rossz ellenére, elhiszem, hogy őszinték a felém intézett mondatai, hiszen azt, hogy szeret azért nap, mint érezteti velem, bár igaz, hogy én is törekszem arra, hogy jól kijöjjünk, mert azért abban kicsit még mindig kételkedek, hogy képes lenne-e bántani, ha valami nem tetszik neki. Amikor a börtönben látogattam meg, megtette volna, ha nem áll közénk az az üvegfal. Csak azért, mert azt mondtam el akarom hagyni. Bár most nem érzem azt, hogy szeretnék kilépni az életéből, a méhemben lévő magzat is egyre erősebben hozzá köt, de ez csak addig marad így, amig ismét nem tudom meg, hogy olyasmiket csinál, amiket nem tudok elfogadni. De egyenlőre azt hiszem, hogy minden rendben köztünk, tényleg azt látom rajta, hogy változni akar.
- Tudod létezik kutyakozmetikus, sőt még kutya iskola is... Ezekre a problémákra mind van megoldás. De szerintem egy kis nyál, meg szőr azért nem halálos. Egy kis vízzel lejön. Meg hát... tudod ha megszületik a baba... Ő is nyálazik, főleg mikor jön a foga. Arról meg nem is beszélek, hogy hányszor fog vissza folyni a szájából az anyatej... nem biztos, hogy mindig megúszod ezeket. - figyelmeztetem szemforgatva, bár nem azért, hogy rá ijesszek, de tudnia kell, hogy mivel jár egy gyereknevelés. Nem sokban különbözik a kutyától, annyi lesz csupán a különbség, hogy a gyereket én szülöm, és mindkettőnk vére ott fog csörgedezni az ereiben. A következő szavaitól, érzem, hogy a fehér bőröm kipirosodik, és egy hálás mosollyal nézek rá. Mindig jól esik a lelkemnek, ha bármilyen dícséretet is kapok, Gleeson pedig nagyon ért ahhoz, hogy hogyan vegyen le a lábamról. Biztos vagyok abban is, hogy nem csak úgy dobálózik a szavakkal, hanem tényleg komolyan is gondolja azokat. Engem pedig boldoggá tesz, még annak ellenére is, hogy kemény időszakot hagytunk magunk mögött.
Hiába imádom a kiskutyát már most is, a hasamban növekvő gyerekem egészsége mégis fontosabb annál, így egyenlőre talán jobb, ha éjjel nem vegyülünk össze túlságosan vele. Hiszek abban, hogy majd sikerülni fog kialakítanunk mindent úgy, hogy mindenkinek az kényelmes legyen.
- Igazad van. Az a legfontosabb, hogy egészséges legyen. Bár én azért titkon reménykedek abban, hogy kislány lesz. - vallom be kicsit szégyenlősen, és ez nem jelenti azt, hogy a fiúnak kevésbé örülnék, viszont mindig is azt képzeltem el, hogy lesz egy gyönyörű lányom, akinek esténként kifésülhetem a kócos haját, csinálhatok neki mindenféle aranyos copfot és mindig úgy képzeltem el, hogy olyan laza anya leszek, aki még bulizni is képes lesz elmenni a gyerekével. Bár már most tele vagyok aggodalmakkal, azt hiszem, hogy akaratom ellenére is túlzásba fogom vinni a féltését. Nem tehetek róla, de Ő az enyém lesz... ki tudna a legjobban gondoskodni róla, ha nem én? Valahogy természetesnek találom azt is, hogy a nem olyan régen történt lövöldözés miatt van bennem némi félelem.
- El akarsz költözni? - nézek rá értetlenül, pedig korábban én hoztam szóba ezt a témát,viszont mostanra annyira az otthonomnak érzem New Yorkot, hogy nem biztos, hogy valóban azt szeretném. Itt van kialakulva az életem, vannak barátaim, mindössze csak az anyám hiányzik, de talán sikerülne rá beszélnem, hogy költözzön hozzánk. - Én egészen megszerettem itt. Persze hiányzik Párizs, de... itt van szinte minden barátnőm... akik ott maradtak azokkal kicsit eltávolodtunk egymástól. Na meg a munkáim... - sütöm le a szemeimet, majd sóhajtva nézek rá, egy halvány mosolyt magamra erőltetve. - Persze mindegy, hogy hol vagyunk, amig együtt lehetünk. - javítom ki magam végül, mert nem szeretném, ha azt hinné, hogy nem számít az Ő véleménye. Ha össze házasodunk és meg lesz a baba is, akkor majd úgyis ki alakul minden. Bár vannak bennem kétségek, mert amiket hallottam, hogy csinált Gilliannel, mindig elbizonytalanítanak egy kicsit, de mégis azt gondolom, hogy engem sokkal jobban szeret, mint Őt valaha, hisz lényegében még mindig a tenyerén hordoz. Nem is próbál lebeszélni arról sem, hogy találkozzak a barátnőimmel.
- Köszönöm. - adok egy gyors puszit az arcára, és máris érzem, hogy izgatott leszek, mert egy hosszasabb kihagyás után végre kimozdulhatok itthonról, bár azt még nem tudom, hogy Pruet mivel tudom meggyőzni arról, hogy Gleeson jó ember, csak hibázott. Az pedig emberi dolog. Oké, azt beismerem, hogy az a hiba nem annyiból állt, hogy össze tört egy poharat, hanem embereket ölt meg, a legjobb barátnőmet is meg akarta, de látom rajta, hogy mindent megbánt. Miért ne érdemelne meg egy újabb esélyt? Bár azt még nem is tudja a legjobb barátnőm, hogy férjhez akarok menni. Egészen biztos, hogy ki fog akadni, de talán sikerül valahogy megbeszélnünk, és a közelgő esküvőnk nem fog a barátságunk róvására sem menni.
A csókunk bár rövid, de annál szenvedélyesebb, és ráébreszt arra, hogy nem is igazán tudnék már Gleeson nélkül létezni. Mindegy, hogy milyen, de úgy hat rám, mint valamiféle kábítószer, amiről egy függő nem tud lemondani. Hozzá bújok, majd a kérdését hallva kicsit el is húzódok tőle, hogy a szemeibe tudjak nézni. Nem igazán értem, hogy miért kételkedik a szerelmemben.
- Persze, hogy szeretlek. Ez nem egyértelmű? - mosolygok rá őszintén, majd két kezemmel megfogom az arcát és úgy hajolok közel ismét hozzá, egy újabb csókra, amit kicsit hosszabbra is nyújtok el. - Szeretném, ha minél hamarabb összeházasodnánk. De nem akarok belőle túl nagy felhajtást csinálni. Csak néhány családtag és barát elég... azt akarnám, hogy Prue legyen az esküvői tanum, de nem vagyok abban biztos, hogy el fogja vállalni. - kicsit csalódottan sóhajtok, de azért a mosolyom továbbra is rajtam marad. - Én tényleg szeretlek. Elég nekem, ha Te vagy. - erősítem meg a korábbi szavaimat, ismét a lehető legőszintébben, pedig azért rajta kívül másokra is szükségem van. Mivel szeretem a társasági életet, a barátnőim olyanok, mintha a családom is lennének egyben, rájuk is szükségem van, és lesz is mindig. Örülök, hogy Gleeson ezzel nagyon megértő.            

Bár még hosszú hónapok vannak hátra, amig megszületik a közös gyerekünk, de mégis felcsillannak a szemeim már attól, ahogyan beszélünk róla. Még kicsit el is érzékenyülök a Gleeson szavait hallgatva, és bármennyi kétség is legyen bennem az irányában, abban azért biztos vagyok, hogy mint a gyermekem apja, semmképp sem választottam rosszul. Talán nem is olyan lehetetlen elhinni, hogy megváltozott, szerintem a családalapításnál nagyobb ok nincs is annál. A szerelmem irányába pedig még mindig annyira erős, hogy teljes mértékben el tudom engedni a múltat, és ha még vannak is bennem kétségek, azt hiszem, hogy képes leszek leküzdeni, főleg, ha mostantól mindig így fog velem viselkedni. Érzem, hogy szeret és nem csak úgy játszik a szavaival. Kicsit teljesülni látom mindazt az álmot, amiről mindig ábrándoztam, hisz az életben soha nem volt semmire úgy igazán szükségem, mint egy szerető családra. Még ha vannak is hullámvölgyeink, én tudom, hogy képesek leszünk azokat mind egytől egyig átugrani.
- Csodálatos apa leszel. Ebben biztos vagyok. - lágyan mosolygok rá, a szemeimből pedig ismét láthatja azt a csodálatot, amivel mindig is néztem - legalábbis azelőtt, hogy arra a sok sötét titokra fény derült. De azt hiszem, hogy újból sikerül elérnie azt, hogy a világom ismét olyan rózsaszín habos-babos legyen, mint korábban, attól a pillanattól kezdve, hogy megismertem. Annyira el akarom hinni azt, hogy megérdemlem a boldogságot, és, hogy minden rendben lesz is a jövőnkben, hogy nem is félek előre tekinteni egy kicsit. Egyetlen egy dolgot nem tudnék feladni soha a házasságunk mellett sem, és az pedig az a társasági élet, amire szükségem van azért, hogy teljes legyek. Úgy gondolom, hogy remekül menne egyszerre minden szerepem betöltése. Tudok egyszerre anya, feleség és barátnő is lenni. Na meg az a nő, aki szeret dolgozni. Szerencsére Gleeson is megérti, hogy a szabadság érzete és az, hogy néha kikapcsolódjak mennyire fontos a számomra. A szavaim pedig nagyon is igazak, soha egy percig sem kételkedtem abba, hogy ne lennének őszinték az érzelmeim iránta. Sőt... néha olyan erősen is érzem a szerelmet, hogy még én magam is megijedek tőle.
- Ha szeretnéd mindennap elmondom. - suttogom a hosszúra nyújtott csókunk után. Ha ennyire szüksége van arra, hogy gyakrabban mondjam el, hogy mennyire fontos is a számomra, akkor megteszem. Mindig minden párkapcsolatomban igyekeztem arra, hogy a másik félnek mindenben a kedvében járjak, hogy megadjak mindent, amire szüksége van, és bár sokszor még ez sem volt elég, hogy ne legyen egy áldozati bárány a végén belőlem, de Gleeson ilyen szempontból más. Most már elhiszem, hogy hűséges hozzám, a bizalmatlanságom egy kicsit más miatt van bennem, de szerintem idővel majd az is elmúlik. Mégis kicsit elhúzódok tőle miközben a szavait hallgatom, és az arcomra kiül egy kis csalódottság is.
- Tudom, hogy nem túl valami jó a kapcsolatotok, de te... - elhallgatok egy kicsit, hogy a megfelelő szavakat keressem, hisz semmiképp sem akarom megbántani, vagy a múltat boncolgatni. - ...te tehetsz arról, hogy Prue ilyen ellenséges. Sajnálom, de... bántani akartad. - lesütöm a szemeimet, mert kicsit nehezemre esik az övébe nézni, hiába tudom, hogy igazam van, azért mégis szégyellem magam. Viszont Prueval már gyerekkorunkban megfogadtuk egymásnak, hogy tanuskodni fogunk egymás legszebb napján. A legjobb barátnőm maradt még akkor is, ha mostanában nem értünk egyet. Tudom, hogy ezt Ő is így érzi.
- Nem kérhetsz tőlem ilyent... Te is tudod, hogy mennyire fontos nekem a jelenléte. - bár legtöbbször azon vagyok, hogy mindenben a kedvére tegyek, fontos nekem, hogy boldoggá tegyem, de ez egy olyan kényes téma, hogy nem tudom olyan egyszerűen azt mondani, hogy oké, legyen, ahogy szeretné. - Ma azért is akarok vele találkozni. Hogy megbeszéljünk mindent, és felkérjem az esküvői tanumnak, mert bármennyire is haragszik most, tudom, hogy sosem fordítana nekem hátat. Aztán ha meggyőztem akkor gondolom te is bocsánatot kérhetnél tőle. - még mindig a tekintetét kerülve beszélek és bízok abban, hogy megértően reagálja le ezt az egészet.             

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincs bennem semmi félelem a szavaim után, de úgy érzem jelenleg, hogy nem Prue tehet arról, hogy ennyire elmérgesedett az egész helyzet. Talán Ő kezdte a női megérzéseire hivatkozva, de ha jobban bele gondolunk valahol igaza volt, még ha a közelében sem járt az igazi problémának. Mégis a történtek ellenére is kitartok Gleeson mellett, pedig el akartam Őt hagyni, csupán az a lövöldözés volt az, ami ráébresztett arra, hogy mennyire szeretem és szükségem van rá, így most itt vagyok, de úgy érzem, hogy ki kell állnom a barátnőm mellett. Nagyon nehéz két tűz között lennem, és pártatlannak maradni, mert mindketten nagyon fontos helyett foglalnak el az életemben. Gleeson minden ellenére is a szerelmem, akihez hozzá készülök menni feleségül, és a közös gyermekünkkel vagyok várandós, Prue pedig a legjobb barátnőm, akivel gyerekkorunk óta kitartunk egymás mellett jóban és rosszban is. Egyiket sem tudom elengedni, és még egyenlőre fogalmam sincs, hogy hogyan békíthentném ki Őket egymással. Teljesn érthető lenne, ha Prue nem akarna megjelenni a számomra legfontosabb napomon azok után, hogy a vőlegényem meg akarta ölni, valószínűleg nem is haragudnék rá érte, de mégis azt érzem, hogy meg kell győznöm arról, hogy Gleesonnak van ám jó oldala is, ami nagyon is szerethető.
Egy megkönnyebbült mosoly jelenik meg az ajkamon, amikor Gleeson hangja továbbra is olyan lágy marad, és még megértően is áll a helyzethez, kicsit attól tartottam, hogy az egész beszélgetésünknek majd veszekedés lesz a vége. Ez a viselkedése pedig újból okot ad arra, hogy bízzak benne és elhiggyem, hogy valóban megváltozott. Túlzás lenne azt mondani, hogy azok az ártatlan emberek halála csak egy apró kis hiba lett volna, mert ekkorát senkinek sem szabad hibázni, de a szerelmem sokkal erősebb annál az irányába, hogy ne tudnám megbocsájtani és elfelejteni az egészet. Még akkor is, ha nem túl könnyű.
- Komolyan mondod? Szóval nem haragszol? - pillantok rá kicsit még mindig meglepődve és próbálom az arcát figyelni, hogy láthassam azon, hogy mennyire gondolhatja őszintén a szavait. Nagyon is úgy tűnik, hogy megértő velem, és egyáltalán nem áll szándékában irányítani az életem, vagyis nekem nem lesz olyan sorsom, mint amilyen Gilliannek is volt. - Megígérem, hogyha eljön, akkor nem lesz vele semmilyen probléma. Ő nem rossz ember, csak kicsit temperamentumos. - éppen nekem az ellentétem, valahogy mindig kiegészítettük egymást. Becsukom a szemeimet, amikor ajkával a homlokamhoz ér, így közelebb is araszolok hozzá ismét, hogy elégedetten tudjak a szemeibe nézni. Azt hiszem, hogy feleslegesen aggódtam az miatt, hogy képes lenne bántani, bármilyen formában is. Egyszerűen érzem, hogy őszinte hozzám.
- Én bízom benned, Gleeson. Tudom, hogy mindent megbántál és, hogy Te igazából nem is vagy olyan ember. - ezt nem csak a lelkem megnyugvása érdekében mondom, hanem valóban így is gondolom. Habár megfogadtam, hogy soha többé nem fogok erről beszélni, mert azokra az időkre vissza emlékezni iszonyú rossz érzés, de ha már így alakult, akkor nem hátrálok ki. Muszáj, hogy megerősítse bennem újra és újra, hogy másmilyen ember, mint az, aki börtönben volt. Szinte alig tudom elhinni azt, hogy még a barátnőmtől is képes lenne bocsánatot kérni a kedvemért. - Tudom, hogy Ő sem indított túl jól, lehetett volna sokkal barátságosabb is, de csak engem próbált védeni. De mindenképp össze hozok vele egy közös találkát, hogy megismerjétek egymást. Nekem nagyon fontos lenne. Szóval köszönöm, hogy megértesz. - adok egy puszit a szája szélére, majd átölelve a nyakát bújok hozzá, mert egyszerűen jól esik a közelében lenni. Most valahogy olyan megnyugtató a jelenléte. - Nagyon szeretlek. - suttogom a fülébe még szorosabban bújva hozzá, úgy érzem, hogy ismét sikerült igazán egymásra találnunk, ez pedig jó érzéssel tölt el.