Itt dolgozni igazán megterhelő tud lenni és nem a miatt, mert sok a munka, hanem sokkal inkább lelkileg képes megviselni az embert ez a hely. Semmi kétség se fér ahhoz, hogy itt olyan emberek szoktak munkát vállalni, akik szeretik az állatokat, mert másképpen nem is lehetne helytállni, de pontosan ebben rejlik a buktatója is az egésznek, mert sokszor nagyon szörnyű állapotban kerülnek ide az állatok. Néha felfordul még az ember gyomra is, máskor meg dühünkben szinte felrobbannánk és közben a lelkünk is sérül, mert az állatok szenvedése, elveszettsége és fájdalma ránk is hatással van.  Emlékszem, hogy amikor először találkoztam egy borzalmas állapotban lévő kutyával, akkor utána sokáig nagyon elveszettnek éreztem magam és Lucy segített abban, hogy miként is lehet ezt „túlélni”. Dühített az, hogy valaki képes volt ekkora szörnyűségre és nem tehetek semmit se azért, hogy többé más állattal ezt ne tegye meg, mert azt se tudtuk ki követte el. Ugyanakkor, ahogy hatással tud lenni ránk az, ha egy embert borzalmas állapotban látunk, ugyanúgy megvisel minket, ha egy állatot látok szörnyű állapotban.
Tudom, hogy gyakrabban is jönnöm kéne, mert mindig elkél plusz egy kéz, de sajnos nincs rá lehetőségem már és valójában ha véget ér a nyár, akkor majd még inkább nem fogok tudni jönni, maximum csak hétvégente, mert ha sikerülnek a vizsgáim és kézhez kapom a diplomámat, akkor majd várni fog az álommunkám is. Szerencsére a gyakorlat alatt is minden jól alakult, így örömmel várnak vissza, ha szeretnék majd tényleg a szakmámban elhelyezkedni.
Sok mindenre számítanék, de arra nem, hogy egy régi ismerős fog visszanézni rám, amikor közelebb lépek a nőhöz. Meglepettség könnyedén kiül az arcomra és le is fagyok pár pillanat erejéig, hiszen ahogy mondani szokták a mai világban nem olyan nehéz tartani a kapcsolatot azokkal, akikkel akarjuk, de valójában néha még is abbamaradnak a beszélgetések, eltűnnek a chatek és mindenki éli a saját kis életét. Pontosan ez történt velünk is. Kisebb fajta bizonytalanság megbújik a hangomban, mert simán lehet csak nagyon hasonlít valakire, akit hajdanán ismertem, de amikor kiejti a nevemet, akkor egyértelművé válik, hogy jól gondoltam és valóban ő az. Elmosolyodom és továbbra is eléggé meglepetten mérem végig őt, hiszen megannyi éve már annak, hogy nem láttam. – El se hiszem, hogy tényleg te vagy az. Mennyi ideje is? – hirtelen magam sem tudnám megmondani, hogy mikor is láttuk utoljára egymást, de valahogy a gimi utáni években szakadt meg a kapcsolatunk. Mind a kettőnket túlzottan beszippantott az egyetemiélet. Az ölelése szakit ki a gondolataimból, amit mosollyal az arcomon viszonzok és kicsit meg is szorítom őt. Ez nagyon hihetetlen, főleg, hogy csak a szerencsén múlott, hogy most megint egymásba botlottunk megannyi év után.
- Csak dolgoztam, de néha még visszaszoktam nézni és segíteni, ha tudok. – az pedig a jövő zenéje lesz, hogy vajon a későbbiekben mennyire lesz időm benézni vagy éppen besegíteni, mert az álmomat nem akarom félrerakni a menhely miatt, még ha imádom az állatokat is és szívügyemnek tartom azt, hogy megpróbáljak segíteni rajtuk. Érdeklődve hallgatom mindazt amit mesél, majd én is a dobozba pillantok és szomorúság kiül az arcomra. Már legalább a dühömet el tudom rejteni. Komolyan azt kellene kirakni étlen és szomjan, aki ezt tette ezekkel az édes kölykökkel. Picit dühösen fújok egyet, de ennél nagyobb teret nem engedek a frusztrációmnak. – Köszi, hogy nem hagytad őket az útszélén és elhoztad ide. Gyere, vigyük be hátra. – ismételten barátságosan csendül a hangom, majd kikerülöm Lucyt és elindulok a hátsóhelységbe. Lerakom ott a vizsgáló asztalra a dobozt, óvatosan kiemelem az egyik kutyust és szemügyre veszem. Egyet kell értenem, hogy nagyon is jól felmérte a helyzetet. – Nagyon precíz leírást adtál. Te is dolgoztál ilyen helyen, vagy kutyákkal foglalkozol? – Kíváncsian pillantok rá, hiszen nem tudom, hogy végül mi is lett a munkája vagy mik történtek vele az elmúlt hosszú évek alatt. – Nem értem, hogy lehet valaki erre képes. – motyogom az orrom alatt és megint sóhajtok egyet, de visszarakom a dobozba a kutyust, mert jobbnak látom azt, hogy egyből szóljak a dokinak, mert szakértő kezekre van most szükség. Nem akarom, hogy a csöppségeknek még nagyobb bajuk essen. -  Megkérhetlek arra, hogy várj meg itt? Szólok a dokiknak, hogy jöjjön és nézze meg őket. Kint van az udvaron, pár pillanat az egész. – Válaszát követően pár percre magára hagyom, sietve beszélek Thomassal és Zoval, hogy mi is a helyzet. Végül egyedül érkezem vissza, mert kérnek még pár percet hogy befejezzék azt, amiben éppen benne vannak.  
- Mindjárt jönnek, pár perc. – a lányról ismételten a kutyákra siklik a pillantásom, akiket aggódva fürkészek. – Meg szeretnéd majd várni a vizsgálatok eredményét, vagy esetleg inkább menjünk el valahova? – tudom, most érkeztem és nem vet rám túl jó fényt, hogy máris felajánlom azt, hogy akár el is mehetünk innen, de láb alatt se akarok lenni.  Tudom, hogy Thomas  és Zo nagyon is összeszokott páros, na meg nekem hiába hadoválna orvosi nyelven, a felét nem szoktam még ennyi idő után se megérteni. Ezért is szoktam inkább a kenneleknél lenni vagy az etetésben részt venni, meg a nyíltnapom. A leltárt is rám lehet bízni vagy a könnyebb eseteket. Viszont azt is tudom, hogy egy ilyen hely képes nagyon megviselni néhány embert, ezért is ajánlom fel Clarának, ha megérkezik Thomas, akkor akár el is mehetünk. Mármint ha van ideje, mert gyakran az emberek csak behozzák a talált állatokat, aztán rohannak is tovább.

Szerencsére a mai napra sikerült szabaddá tennem magam és úgy döntöttem, hogy kicsit kiszellőztetem a fejemet, vagyis ma nem fogok a könyvek felett görnyedni. Szükségem volt  arra, hogy kicsit eltereljem a gondolataimat a vizsgákról, vagy éppen arról, hogy mi is lesz az után, ha a diplomát végre megkapom. Néha akadtak kételyeim, hogy biztosan jó pályát választottam-e, helyt fogok tudni állni, vagy ez túlzottan nagy falat lesz számomra, amit a testvéreim teljesen megértettek és szerintük normális, hogy ilyenkor kicsit elbizonytalanodik az ember. A nővérem még mesélt arról az időszakról is, amikor ő járt hasonló cipőben, még a legcikisebb sztorikát is elmesélte, hogy kicsit jobb kedvre derítsen. Abban pedig az idősebb testvéreim mind egyetértettek, hogy biztosan jó pályát választottam, hiszen imádom a gyerekeket és ők is imádnak engem.
Kicsit izgultam amiatt, hogy mit is fognak szólni a régi munkahelyemen, hogy csak úgy megjelenek, még ha tudtomra is adták, hogy bármikor is jövök, akkor is örömmel fognak látni. Főleg, mivel nem voltam zöldfülű és pontosan ismertem a menhely működését is. Azt pedig már tudtam, hogy mindig jól jön plusz egy kéz, mert mindig akad teendő. Ennek köszönhetően pedig kicsit bűntudatom is volt, hogy mostanában ennyire ritkán jöttem, de a kutyasétáltatás és egyetem mellett nem sok időm jutott még a menhelyre is. Na jó, valójában kicsivel többször is jöhettem volna, ha Maxwell nem élvezne elsőbbséget, hiszen vele is egyre több időt töltöttünk együtt az első randit követően, amit még számos követett, legalábbis amikor az ideje engedte, hiszen a munkája és a tanulmányaim mellett nem volt mindig egyszerű összeegyeztetni a dolgainkat, de eddig sikeresen vettünk minden akadályt. Igen, újra boldog voltam és igyekeztem nem hagyni azt, hogy a múltban szerzett sebeim elbizonytalanítsanak, vagy csak a boldogságom útjába álljanak. Ami néha nehéz volt, mert ott volt a félelem, hogy esetleg idővel ő is rájön arra, hogy nem vagyok annyira érdekes, vagy csak jobbat is találhatna nálam, de eme gondolatokat megtartottam mindig magamnak és a közelében az ezt duruzsoló hangok el is halkultak. Ő képes volt elcsendesíteni az elmémet, vagy ha éppen kiborultam a suli miatt akkor is türelmesen végighallgatott, majd pedig egyszerűen szavakkal vagy tettekkel megpróbált lecsillapítani, megnyugtatni.
Pár pillanat erejéig haboztam, amit igazán magam se értettem, hiszen annyira régóta nem jártam itt, talán két hete és tényleg megértették, hogy az egyetem miatt nem tudok annyit itt lenni. Ilyen az, ha az ember mégis hajlamos ok nélkül is kicsit túlaggódni a helyzeteket. Bárcsak ezt is egyszer le tudnám vetkőzni és kevésbé lennék olyan, aki képes akkor is stresszelni, amikor semmi oka nincs rá.
Alig, hogy beléptem az ajtón és köszöntem, máris valaki karon ragadott. Sietve pillantottam Lucyra, aki magával rántott az egyik hátsó helységbe, majd tudatta velem, hogy a lehető legjobbkor érkeztem, mert emberhiányban vannak, mert Zach lebetegedett és valaki most hozott talált kutyakölyköket is, miközben ő éppen egy örökbefogadást intéz. Zo és Thomas meg valahol hátul vannak a kenneleknél. Sietve bólintottam és máris követtem kifelé Lucyt, aki egy pillanatra megtorpant és szorosan megölelt. Viszonoztam az ölelését, hiszen nem csak munkatársak voltunk hajdanán, hanem barátnők is.
- Jó napot! – lassú léptekkel sétáltam a nő felé, aki újabb lakókat hozott. Remélem, hogy lesz még hely nálunk is és nem kell majd máshova irányítanom őt. Főleg, hogy Lucy elmondása szerintem legalább 10 perce várakozik. - Aleyna Poyraz vagyok. Lucy mondta, hogy kiskutyákat talált. - hangom továbbra is barátságosan csendült, majd amikor a szőkeség felemelte a fejét, akkor meglepettség költözött az arcomra.
- Clara? – hajdanán sok időt töltöttünk együtt, aztán egyszerűen elsodrottunk egymás mellől, ami néha megesik a barátokkal is. Kicsit meglepetten pislogtam párat és a tanácstalanság eléggé könnyedén leolvasható volt az arcomról. Simán lehet tévedek, hiszen már mennyi ideje is nem láttuk egymást? Maximum ez nagyon ciki lesz, ha valójában nem ő az, hanem valaki máshoz van szerencsém.