what the hell?

Manuelt elnézve, szemeiben a saját lelkem tükörképével, rá kell ébrednem arra, hogy elfáradtam. Kimerültem. Kezdenek – talán végleg - lemerülni az elemeim, és biztos vagyok benne, hogy mostanra már egy teljes újraindítás se lenne elég a rendszeremnek ahhoz, hogy visszakapjam azt a Ricky-t, aki mindig is voltam. Az, aki mások képébe vigyorogva, egyetlen pillantással küldött el bárkit a jó kurva anyjába úgy, hogy annak eszébe nem jutott többet háborgatni és háromszor kért elnézést csak azért, hogy él, mielőtt tovább állt. Azt, akinek egyetlen mozdulata, egyetlen megjegyzése elég volt ahhoz, hogy valakit visszakozásra késztessen… aki olyan sötét- és „baszd meg magad!” energiákat közvetített, hogy nem lelt társra egyetlen generált vitában se, mert nem volt még egy olyan hülye és eszement alak, aki viselni merte volna a következményeket. Nem véletlenül öltöttem magamra hosszú-hosszú évekkel ez előtt a rideg, távolságtartó és unszimpatikus zubbonyomat. Sérthetetlennek, kősziklának akartam tűnni, aki a zord, talpig fekete és bőr külső mögé költözött… ez egy biztos pont volt ahhoz, hogy ne akarjanak nemcsak megismerni, de hozzám szólni se. A távolságtartás egyet jelentett azzal, hogy nem fog újabb csalódás érni. Nem érdekelt, ha nem kedvelnek, szartam rá, ha féltek tőlem vagy elítéltek a habitusom, stílusom miatt… ez volt a biztos és az egyedüli biztos pont. Önvédelem, biztonságérzet, támadhatatlanság… erre volt szükségem az egész eddigi életemet tekintve.
Hova jutottam? Egyre több és több alkalommal kerekednek fölém az érzelmeim és rendszerint hagyom, hogy befolyásolják a tetteimet és cselekedeteimet. Mára már képtelen vagyok teljes fapofával, érzelmek nélkül viselni az engem ért támadásokat és szőnyeg alá söpörni az ártásokat. Magamra veszem a sértéseket, forog a gyomrom, ha a személyemet, a stílusomat vagy a zenémet próbálják kikezdeni és lefagyok akkor, ha a sosem ismert miértekre próbálnak válaszokat keresni. Arra, hogy miért lettem olyan, amilyen? Miért jó ez nekem így? Nem vagyok magányos? Hogy mi történt? Fogalmam sincs… egyszerűen elég volt… egyre több a botlás, egyre több a mélypont, és hiába, hogy mindemellett számos pozitív hatás ér, egyre nagyobb ismertség csapatszinten, sorra jelentkező támogatók, lelkes menedzserjelöltek, mégis kezeletlennek, idegennek és bizonytalannak érzem nem csak a kialakult helyzetekben, de saját magamat illetően is. A barátságokról, hátországról nem is beszélve. És ami a legnehezebb, hogy próbálok úgy végig evickélni minden adódó problémán és nehézségen, mintha tökéletesen ura lennék az életemnek, holott közel sincs így.
Mintha a kölyök pillanatnyi állapota tökéletesen tükrözné azt, ami bennem zajlik, és mégis… hosszú ideje az első pillant, hogy képes vagyok rá- és meg is teszem, hogy a törődés őszinte jeleit mutassam valakinek az irányába. Engem is meglep az a határozottság – az elveszettség legmélyebb bugyraiban – amivel próbálok válaszokat találni a kérdésekre és pont úgy támogatni őt, ahogy azt többek is tették velem az elmúlt években. Talán nincs még minden veszve, és amit a gyengeségemnek gondoltam, mikor többet próbáltam látni egy-egy „rossz” pillanatom mögé, az valójában csak a változás szele volt… A Manolo által elmondottak viszont olyan haragot, olyan mélyen lapuló gyilkos ösztönöket ébresztenek bennem, amivel korábban soha nem találkoztam még… és így is van, mert fegyver egyszer se került szóba. Nem ismert fogalom számomra…
Szemöldököm megemelkedik, érzem ahogy a szemem tikkel néhányat.
- Te még hiszel a „másik élet” faszságban? Vagy, hogy ennél jobb lesz? – Sokan szeretnénk azt hinni, hogy a halál után nem érhet ennyivel véget. Azt, hogy lesz még egyszer olyan, hogy „én”. Ha még egy életet le kellene éljek, és lehetőségem van arra, hogy válasszak, azt hiszem macska lennék egy jómódú családban. Másra nem vágyok, s nem csupán azért, hogy minden felelősség, mindent emberi életeket érintő nehézség alól kihúzzam magam, hanem látjuk a mindennapokban, hogy manapság az állatok szeretete és rajongása messze felülkerekedik az emberi életekén. Ennyi jár ezek után. Egy probléma van csupán, és ha igaz a szó, az életutamat tekintve nekem minden „jár”, kivétel még egy élet és főleg nem választási lehetőség. Hogy is mondták néhány hete? „A pokolban fogsz megrohadni!” Talán tényleg így van. Még akkor is, ha Manuel szeretné azt gondolni, hogy jobb ember vagyok annál, mint amilyennek látszok. Nem. Pont olyan vagyok, mint amilyennek látszok és nem egy rocker külsőbe csomagolt vattacukor.
- Aha – bököm ki – jól van öcskös, majd hiszem, ha látom – tenyerem a feje búbján borzolja a haját, s ha nem kételkednék magamban még azt mondanám, hogy egy gúnyos, pimasz vigyort is megejtettem az imént, csak épp elképesztő érzékkel vagyok képes ugrálni a jó és a gyilkos hangulatok között. Egyik pillanatban még a nevemre venném, a következőben addig püfölném, amíg a fejébe nem verem azt az értelmet, amivel közel harminc év alatt magamat se sikerült felvértezni.
- Korsárlabda? Foci! - Szúrok vissza. Nem vagyok nagy sportember, nem is igazán sportoltam soha, hiába, hogy az iskolás éveim alatt próbálták elhitetni velem, hogy az atletikus alkatom nagy előnyömre szolgálna a sportban. A sport pedig a mentális készségeimnek lenne stabil tartópillére. Köszöntem, nem kértem belőle, ellenben az amerikai focinak kőkemény megszállottja vagyok, s ha valami szent volt és sérthetetlen az elmúlt években, az az idényében kötelező családi meccsnézés.  
- Jól van. Megnézzük, Jada miből él… talán van valami a fagyasztóban, ha még nem olvadt le… ha más nem, néhány kiló jég – szar a hűtő és biztos vagyok benne, hogy a Föld jégkészletének hetven százaléka nálunk nő. Ez is egy olyan példánya a lakásnak, ami réges-régen megérett már a cserére, csak míg mi magunk kettecskén nem óhajtjuk különösebb nagy költségekbe verni magunkat, sem egyedül sem együttes erővel – máskülönben, ha elválnak az útjaink majd jön a vita, hogy ki mit visz? – a tulajdonost pedig úgy kell néha előásni a föld alól, nemhogy még egy-egy berendezési vagy háztartási eszközt leverni rajta az életben maradás reményében. Ha belegondolok, hogy hány évet kellett várnom arra, hogy beruházzon egy új kanapéra…
Félrebillentett fejjel figyelem ahogy átmozgatja a tagjait, olykor az arcát fürkészem, hogy látok-e rajta valamit, a legapróbb jelét annak, hogy talán nagyobb a baj annál, mint amire mindketten gondolunk vagy amire számítunk. De mégis úgy tűnik, hogy a foltok és monoklik ellenére a lelkén, annál inkább a büszkeségén esett csorba…
- Ja, persze! Osztottam az észt. Nagyobb köszönet illetne, ha nem itt, hanem egy orvosnál vagy a rendőrségen ülnénk – bár sanszos, hogy akkor maximum a szülei veregetnék meg a vállamat, amiért valakinek volt annyi esze, hogy a hülye kölyküket normális irányba tereli. Éppen csak az a szar, hogy én se vagyok normális, és most is Manuel pillanatnyi lelkiállapotára bízom magam – és ezzel őt is – mintsem hagynám, hogy a józan ész diktáljon. – Hé! Viselkedj! – Kapok az oldalamhoz, mikor megböki azt, majd vigyorogva a tarkójába kapaszkodok, hogy némi segítséggel indulásra bírjam. Ott megborzolom a haját, és a fejemet ingatva végig nézek rajta. – Idegesítő kis szarházi vagy te, remélem tudod… lehet jobb is, hogy nem találkozol vele, a végén még ő is el agyalna! – Hiába, hogy egyikünk sem szent, a barátaink számunkra azok. Sérthetetlenek, és mindig van egy kellemetlen, fojtogató zöngéje annak, ha ártalom éri őket. Meglehet, hogy ennek a gyereknek a személye sokkalta az én nevemmel forrt össze, én hoztam magammal és ismertettem meg őt a többi taggal, ettől függetlenül legtöbbjük úgy tekint már rá, mintha az öcsénk lenne, vagy egy olyan tag, aki emberileg, lelkileg és mentálisan jelen van, viszont fizikálisan nem áll velünk színpadra. Ahogy neki ránk, a zenénkre vagy épp a személyünkre, úgy nekünk is szükségünk van ő rá. Az pedig, hogy így kellett most összevakarnom, nagyobb pofon annál is, mint a legutóbbi saját, hasonlóan kellemetlen esetem. Akkor csak a magam sebeit kellett nyalogatnom és tennem azért, hogy ami repedt, ami tört összeforrjon. Viszont annak a gyomrosnak a kellemetlen, szorító és hányingerkeltő fájdalmát senki nem tudja elmulasztani, amit azóta érzek, hogy felismertem őt a buszmegálló talapzatában kuporogni…
- Nem vagy éhes?

to: @Manuel Valderrama

“To trust is a profound commitment, and to trust is to make oneself vulnerable... It’s such an optimistic act, because you’re putting your faith in the hands of someone or something which you expect to remain constant, even if the circumstances change.”

Ricky

━━━ "  If he was stupid enough to walk away, then be smart enough to not to care."

Abszurd dolog, amit művelnék? Mit kellene tennem? Menjek el a rendőrségre vallomást tenni? Nem akarok, van elég bajom, nem akarok még zsarukat is a nyakamra. Bőven elég volt a régebbi bakim, amihez priusz is hozzájárult. Szerencsém van, hogy Pippa életben maradt. De akkor is ez volt az első nagyobb bűnöm, ennél többet nem akarok a nyakamba varrni és azt sem akarom, hogy ez miatt valaki rám szálljon. Hogy fenyegetőzzön. Nekem ott van a kishúgom, anyám és apám, na meg Keegan is...nem rakhatok a nyakukba még több szart. Elég volt. Hiába értetlen Rod is...nem tehetem meg, hogy egyből a rendőrségre rohanok. Talán őt is érte már ilyesmi sérelem és inkább maga is a kussolásba burkolózott, minthogy valaki hátán verje el a nádat. Kihagyom, inkább elengedem. Ahogy ő is teszi, bár megadja a módját annak is. Somolyogva pillantok rá...szerintem jól járna velem, mint gyerekkel...kurvára nem unatkozna, bár már lassan kirepülök a családi fészekből, még az odébb van azért bőven, örültem volna egy hasonló küllemű apának.
- Majd egy másik életben, Rod. Majd egy másikban. - villantom rá pillantásom, talán lágy mosoly is kerül az ábrázatomra, hiszen egyáltalán nem bánnám a dolgot. Amúgy is...belőle jó apa lesz a jövőben. Nem a kinézetet és a modort kell nézni, hanem ami belül bolyong... De ahogy a nevemen szólít, úgy veszem komolyan a szavait is. Túl komolyan ejtette ki és a szavak melyek ezután következtek...mély nyomot kezdtek bennem hagyni. És okkal, hiszen igaza van. De egyvalamiben téved. Hogy több ilyen szart nem pakolok magamra. Inkább elkerülöm az összes kétes alakot és a jövőmre koncentrálok. Fényes jövő állhat még előttem, főleg, ha oda is tenném magam. Szóval ez lebeg a szemeim előtt.
- Több stikli nincs Rick! Leteszem a rossz hírnevemet. Meg minden egyebet abba a bizonyos zárható ládába. - felelem komoly hangon, talán ilyen komolysággal még nem adtam elő semmit sem, de komolyan is gondoltam és nem csak kimondtam ezeket a szavakat. Túl sokat rothadtam már a züllés terén, itt az ideje tovább vinnem a nevemet és valami nagyot is tenni le arra a bizonyos asztalra. Szerencsés vagyok, Rod most terelte el a figyelmem erről az egészről, bár félek, hogyha magamra maradok, akkor újra elő kerülnek a szarabbnál szarabb gondolatok. De megemésztem majd. Nem akarok még több aggódó szempárt és idegeskedő alakokat, akik az én épségem miatt aggódnak, mert túl jól ismernek. Nem akarom, hogy más is belemártsa magát abba a vér áztatta tócsába, melybe én fulldokoltam. Megmentem őket akképpen, hogy nem mártom magam bele én se magam. Így lesz mindenki számára a legjobb. Bólintok a gyorshívós dologra, ez eddig nem fordult meg a fejemben, hiszen nem sűrűn rángattak autóba fegyverrel fenyegetve...de azt hiszem elkell engednem ezt mára. Végül meginvitál magához, felkelek a padról, csűcsörítek kicsit elmélázva...
- Kosárlabdás jobb lenne. - heccelem kicsit sértődötten, mintha válogathatnék, de aztán javítok is egyből.
- Csak egy kis jeges zöldséges zacskót kérek... - nem kell ragtapasz, majd lemosom a képem hideg vízzel és talán egy fokkal jobban nézek majd ki. Külsőleg. A belsőt most hagyjuk is. Az most összefacsarodott. Megmozgatom a lábaimat, átmozgatom finoman a törzsem, de olyan hatalmas fájdalmat nem érzékelek, Rodra pillantok szavai nyomán. Kedves tőle, hogy adna egy kanapét, de... visszautasíthatatlan ajánlat. Azonban...nem vagyok az a nagy visszavonulót fújó kölyök...bár igaza van. Nem akarom, hogy így lássanak, de haza kell mennem. Nem azért, ami történt, hanem mert megbeszéltük...akármi is történik, mindig haza megyek és megbeszéljük. Tartom magam ehhez, még akkor is, ha ez gyerekesnek hangzik. Fontos a családnak és a családom fontos számomra. Több ez, mint elég, nem? Jó, persze, az is jól hangzik, hogy Roddal és a barátaival lóghatok, de azt hiszem, ezt máskorra is elrakhatom.
- Pár órára a nevemre veszem a kanapét, meg a jeges cuccot, de aztán lépek, nem akarom zavarni a köreidet és hát...így is rengeteg mindent tettél már... köszönöm. - felelem a közelébe lépve és oldalba is lököm a sajátommal. Hálás vagyok, hogy nem hunyta be a szemét és engem választott a próbája helyett. Ráadásul elfeledtette velem a lányt is, akit felakarok keresni, bár otthon úgyis a mókuskerékbe csöppenek.
- Majd máskor lepacsizok Peterrel... - somolygok az orrom alatt, hiszen a csávó is Wanderers tag, az összes tagért rajongok, bár bánom is a dolgot, hogy este jut csak haza...persze beérem Roddal is, nem azért, hogy telhetetlen lennék...és ha már haza visz...nem, nem leszek tahó. Sem közös fotót nem kérek, sem semmi mást...már így is bőven eleget kaptam már tőle. Hálás is vagyok. Persze visszafele ugyanezt megtenném érte és a banda többi tagjáért is. És nem a rajongásom miatt...hanem mert ez a kis csapat...tartották bennem a lelket és tartsák máig is, leginkább Rod. Úgy, hogy észre sem vettük ezt sokáig.

Előzmény
Öltözet - Kinézet

what the hell?

„Ami a szívemen, az a számon…” vagy „amit érzek és gondolok, az az arcomra van írva”, és ezeregy ehhez hasonló klisével tudnék még szolgálni, ha jellemezni akarnám a belső motorom és a kapott „zubbonyom” közötti összeköttetést: lényegében minden, ami dúl bennem, ha képtelen vagyok arra, hogy elrejtsem mások elől, márpedig most miért törném össze magam azért, hogy Manuel ebből mit se tapasztaljon, az az arcomra van írva. Harag, félelem, féltés, óvás, aggodalom… sajátságos módon mindez némi túlspilázott érzelemmel- és dühkitöréssel párosul. Ujjaim hol ökörbe szorulnak, hol elengednek. Homlokom ráncba szalad, hogy aztán a rosszallás barázdáinak nyoma vesszen, helyette elnyúlik az arcom, azt követően azonnal megfeszül az állkapcsom, s mint egy ugrásra kész állat, egész testem görcsben áll. Nem érem fel ésszel, hogy hogy létezik az, hogy fényes nappal valakit megverjenek? Hogy létezik, hogy valakit berángassanak egy kocsiba és hogy lehetséges az, hogy mindezt nem adja a körülötte levők tudtára? Emberek százai, ezrei járják ilyenkor az utcákat; egyik boltból ki, a másikba be… buszmegálló és egyéb közlekedési eszköz, kocsi, de még metró is van a közelben. Taxik, biciklisek, rolleresek kerülgetik a járókelőket dögivel és nincs senki, akinek gyanús lenne, ha egy kocsi megáll és valakit betessékelnek annak az utasterébe vagy a csomagtartóba? Naponta minimum húsz járőrt látok a környéken megfordulni - azon néhány alkalommal mikor erre járok, ki tudja azon kívül hányan vannak még? - érdekes módon most, pont most nem volt itt egy se? Nyilván bizonyos részletek még rejtve vannak előlem, melyek választ adnának a kérdéseimre, de őszintén? Talán csak nem akarok belegondolni abba, hogy mivel és hogyan késztethették őt hallgatásra? A mai világban nem mindig elég az ököl, nem elég a fenyítő szó, hiszen ismerem magam, ezektől már én se fosom le a bokámat, inkább belemegyek a vitába, a lehetséges bunyóba. Már csak „férfiúi büszkeségből” is, vagy mert „okos enged, szamár szenved” vagy épp „hagyd magad, hamarabb szabadulsz”… attól függ, éppen milyen hangulatomban vagyok. De egy esetleges fegyver lehetőségének gondolatától már én magam is megrettenek, hiszen tudom: a golyó gyorsabb nálam, ráadásul halálos is lehet. Mit lehet? Az is!
És épp, amikor már elűzném annak hányingerkeltő gondolatát, tessék! Nem szimplán lever a víz, de szívem szerint azzal a lendülettel ahogy fordulok, vernék bele jókorát az megálló táblájába, épp csak az állít meg, hogy nincs kedvem átrendezni se a csuklóm, sem pedig az ujjaim csontjait. Láttam már hasonló, puszta felindulásból elkövetett „öncsonkítást”, és láttam én kézfejből kiálló és a ripityára morzsolódott csontokat „nagyjából egyben tartó” fémszerkezetet, amit vastag kötés és gipsz tartott mereven. Nem szép látvány, főleg nem kellemes érzés utána újra megtanulni nem szimplán zenélni, de a legfinomabb mozdulatokat is elsajátítani, mint felvenni egy gyufaszálat a földről.
- Tehát elvernek, kibasznak az utcára, még fegyver is van a fazonnál, de azért rendőrrel nem akarsz beszélni, mert „nem” – sorolom, épp csak az ujjaimat nem mutogatom egyesével, hogy lépésről lépésre átvegyük az elmúltakat. Valahol megtudom érteni. Ami mögötte van és amit átélt az elmúlt időszakban, francnak se hiányzik még egy hercehurca, vagy, hogy megint ő legyen az, akit elővesznek valamiért… rossz társaságba keveredett, rossz barátokat talált magának, vagy ne adj isten valami olyan bűnbandához csatolnák a nevét, akikhez nem kellene. Közben csak olyan szerencsecsomag, mint én: vonzza a bajt. – Jól van, nagy fiú vagy már és végezetül nem is az én kölyköm, ami mázli… mindkettőnknek. Te tudod – vonom meg a vállam félvállról, némi unott flegmaságba burkolt feszültséggel. - De én mondom neked, Manuel! – Morranok fel, ez alakalommal határozottan bökve felé. – Ha még egyszer így kell összeszedjelek… tovább megyek, ha így kell lássalak, Isten a tanúm, hogy a fülednél fogva cincállak be egy kibaszott rendőrőrsre és ha kell, még egy fantomképet is kiverek belőled! – És nem csak miatta. Nem csak azért, mert átrendezték az arcát, bibis lett a fejecskéje vagy meggörbült a szép kis fürtös hajacskájának valamelyik kósza szála. Hanem ha vele, akkor bárki mással megteszik ugyan ezt, ki tudja miért? Talán csak azért, mert rálép az illető tyúkszemére, vagy nem tetszik neki a pofája, ahogy úton-útfélen elhaladnak egymás mellett. Talán senkinek fogalma sincs arról, hogy kiféle és miféle az alak, ki jár közöttünk?
Arcomat dörzsölve próbálom az addig rajta terpeszkedő és azt torzító haragot és a gondterheltség ráncait eltüntetni, mikor kibukik belőle egy korábban kért infó. Néhány pislogással emésztem a hallottakat, majdhogy’ kiszakad belőlem, hogy „oké, és én ezzel most mi a picsát kezdjek? Menjek utána?” de végül magamban tartom. Helyette mélyet sóhajtok, majd emelve a kezemet a tarkójára simítom a tenyeremet.
- Jól van. Mostantól, ha ilyet látsz, nem állsz meg, mész tovább… tegyél valakit gyorshívóra... mondjuk a 911-et – mutatok rá. Soha nem voltam egy feleslegesen pánikolós fajta, Nancyék is, ha túlaggódták a testi épségemet fenyegető helyzeteket, én csak legyintettem, hogy „tudok magamra vigyázni!” Sok esetben tényleg így is volt. Máskor viszont jól jött, ha volt a közelben valaki más is, vagy épp akkora és olyan tömeg, ahol megtudtam lógni a kérdéses személyek elől.
- Gyere – sóhajtok – kapsz néhány dinoszauruszos tapaszt. Meg jeget – veszem szemügyre újra a képét, amin egyre élénkebb színben pompáznak a kisebb-nagyobb ütések nyomai. – Nem vagyok meggyőződve arról, hogy anyádék szeretnének így látni vagy, hogy te szeretnéd, ha így látnának… van egy kanapé, amin el tudsz aludni. Peter csak valamikor este jön haza, őt nem fogod zavarni. Jada pedig… őt meg észre se fogod venni – legyintek vigyorogva. Hogy Jadát ne venné észre? Kétlem. Őt akkor is észreveszi az ember, ha nincs jelen, csak fekszik a szobájában a hat réteg paplanja alatt, fején a fejhallgatójával és egész nap a telefonját nyomkodja… kézzel tapintható kisugárzása van és úgy tud szemmel verni, hogy még engem is kenterbe ver vele. – De nyilván, nem erőszak a disznótor.

to: @Manuel Valderrama

“To trust is a profound commitment, and to trust is to make oneself vulnerable... It’s such an optimistic act, because you’re putting your faith in the hands of someone or something which you expect to remain constant, even if the circumstances change.”

Ricky

━━━ "  If he was stupid enough to walk away, then be smart enough to not to care."

Leírtam magam egyetlen szóval; dúvad. Sokan ekképpen tekintenek rám, de kivételes voltam a mao napon... nem tettem semmit sem és mégis faszultam. Nem vészes, túlélem, csak csorba esett a hírnevemen és ez az, ami annyira fájó. Egyszerűen képtelen vagyok megérteni mindezt. Miért uszította rám a csaj a kutyáját? Miért? Mit tettem, amiért ezt választotta? Nem mózeroltam be s még “kedves” is voltam vele. Nem voltam annyira bunkó sem. Akkor? Persze, persze, biztos pofára ment az egész. Az ilyet meg világéletemben utáltam, szóval...érzem, hogy harapni fogok. Nem bántok senkit, majd a csajt kérdőre vonom stílusosan, nem ügy. Honnan veszem, hogy ő volt? A csávó róla kérdezett, ezt tökre belőttem. A csaj tutira hazudott rólam valamit és tudom, hogy nem igaz, mert egy ujjal sem nyúltam hozzá...szóval valamibe mellé nyúlt rendesen és ez engem idegesít. Bassza a csőröm rendesen. Nem volt még ilyenre példa. Az meg hogy kikkel barátkozok, nos lényegében egyik személyt sem ismerem. A csajt csak kisegítettem, erre az a jutalmam, hogy megveret a hapijával. Jee. Nagyon jó. De mégis hogyan ne legyek én? Hogyan tehetném meg, hogy ne segítsek...vagy ne ártsam bele más dolgába? Talán más elfoglaltság felé kéne néznem. Hiszen Kee-nek is megmondtam, hogy össze akarok vele költözni s ehhez munkát kell vállalnom, de úgy nem fog menni, hogy mindig bajba keverem magam. Meg nem is fognak bárhová felvenni, priuszom van. Az, hogy milyen munka, azt nem tudom még, elég kényes vagyok ilyen téren, de igyekszem belelátni mindenbe. Kell a pénz persze, csak nem mindegy, hogy honnan van. És még ezer egy dolog van, mit véghez kell vinnem és megbeszéltem magammal, hogy visszafogom magam...erre itt van. Mikor aztán kiböktem a lényeget, Rod agya szállt el, ám mozdulatlan ültem még akkor is, mikor a magáét kezdte mondani és az sem zavart, ahogy meglökött. Összerezzenve a semmibe bámulva hallgattam az okítást és a lebaszást. Haragos. Rám, a történtekre és jelenleg mindenkire. Talán. De mond valamit. De akkor abban a pillanatban, mikor a fegyvere előkerült...kussoltam csupán. Magamat sodortam volna veszélybe még jobban, ha elszaladok, ha segítséget kérek. Meg így megtudtam, hogy mit akart tőlem... meg ha elszaladok, lehet még rosszabbul jártam volna. És hát...nem vagyok túl jó az elfutásban. Nem szoktam menekülni. Bár lehet most nem ártott volna. Ezernyi verzió pörgött le közben az agyamban, amiket Rod is felsorolt, de abban a pillanatban azt az egyet láttam a legjobb opciónak, hogy beszállok a tetves autóba. A srác arcára terelődött a pillantásom és minden érzelem látszódott rajta. Dühös volt, kétségbe esett és mindez őt folytogatta. Mondani akartam valamit, de egy hang nem jött ki az ajkaim közül. Nem tudtam, hogy mit is mondhatnék...miért nem cselekedtem másképp? Mégis mi volt az ami más dologra ösztökélt, mint azt, ami egy rendes ember tett volna. Talán a fegyver. Talán hogy tudom a saját bőrömön keresztül, hogy milyen érzés, ha beléd lőnek. A volt sérülésemhez kaptam, mintha felidéztem volna ennek a fájdalmát is, de aztán leeresztettem a kezem. Figyelem a helyszínen közelebb lévőket és észre kell vennem, hogy a világ valóban rohan. Taxit leintő járókelő. Mobilozó fiatalság, telefonáló nők és férfiak. Miket bámulók, kik épp várakoznak. Elég sokan tudnak ítélkezni kinézet, vagy bőrszín alapján. Én mit tennék vajon, ha szétvert idegen kölyköt látnék? Ám ez most nem tud érdekelni. Ám a kérdésével sarokba kényszerített. Hogy tudott? Aprót rezdült ajkam széle, mire szólásra nyitottam volna. Azt tudtam jól, hogy nem akartam rendőrt ehhez az esethez, megszívnám vele.
- Fegyverrel a kezében elég motivációt adott az engedelmeségem ideiglenes fixálásához. - mozdultam annyira, hogy megvakarjam a tarkóm, ahogy emlékeztetett arra, hogy fegyver van a kezében és jó lenne viselkednem. Mi lett volna, ha használja is? Akkor most nem itt ülnék az fix. Szarabbul jöttem volna ki belőle.
- Rendőrt inkább ne... - tiltakozóan ingattam meg a fejem, hiszen nem akartam ennél jobban belekeveredni és szart sem akartam a nyakamba. Az, hogy letudnám-e írni a kinézetét....nos a kocsiját látva előbbre mennénk. De nem, hiszen senkit sem akarok bele keverni, ezt majd magam rendezem le és vetek véget a szarságnak. Ha rendőrt is keverek ebbe az egészbe, akkor a családom is megüti a bokáját és nem a zsaruk által. Bár nem hinném, hogy nagyobb és merészebb lépései lennének a tagnak...de akkor sem. Először lebeszélem ezt azzal a csajjal... piszkálja a csőrömet, igen. Szóval Rod még mindig nem hagyott faképnél, pedig megemlítem, hogy nem is akarom a bajaimmal feltartani. De jobb dolga akadt...hálás vagyok neki ez miatt. Mert ha nem jött volna, szerintem még most is magamban örlődnék, vagy kitudja hova mentem volna a gondolataim áradatában.
- Kösz. - adok hangot is ennek, hiszen tényleg hálás vagyok most ezért, meg úgy mindenért, mit eddig tett az ismeretségünk során. Széles mosolyom nem sokat segít az állapotomon, de most sokkal jobban érzem magam, mint korábban. Jövök neki eggyel. Nem...jobban belegondolva rengeteggel jövök neki. Mozdulok is, hogy megdörgöljem két kézzel az arcom és ha eddig nem sajgott annyira, hát most igen, megérzem, hogy létezik még az arcom ezen fele. Szóval szisszenve engedem le a kezem, törlöm le a tenyeremen maradt vért, majd szusszanok. Kiheverem majd... csak nem tudom otthon mit mondok majd. Hazudni persze nem fogok, jobban is teszem több okból.
- Hofele...Mercedes. Olyan terepjárós méretben...- jut eszembe az autó tipusa, hamár a rendszámát nem néztem meg és a srácot sem tudnám leírni külsőleg. Nem tudom mi okból, talán mert már nem érdekel a dolog? Ugyanolyan ocsmány mint bárki más. Mint én. Vállat vonok, tök mindegy most már. Remélem nem futok össze vele még egyszer. Kiegyenesedek ületmben, majd felkelek a padról, hogy megkönnyebbűlt sóhaj is távozhasson belőlem.

 

Előzmény
Öltözet - Kinézet

what the hell?

Érzem az aggodalom vájta barázdákat az arcomon, ahogy újra végig mérem őt… elárulva érzem magam; ígéretet tettem, hogy én leszek az utolsó ember a Földön- és ha valaki, akkor én senkit nem fogok pátyolgatni vagy a bibis térdeket puszilgatni, ha egy bukás után leverik azt. Pedig hozzászokhattam volna, hogy nem csak én élvezhetem mások figyelmét és óvását, de mintha kötelességemmé vált volna, hogy ugyan ilyen elánnal védjem és vigyázzam jómagam is az „enyémeket”. Változnak az idők. Mostanra jóformán nem maradt olyan ismerősöm, akiknek ne csúszna be időről időre kisebb vagy nagyobb, de inkább nagyobb gikszer az életébe, amikor támogatásra szorul. A magunkfajták a kisebbeket már észre se vesszük, csak tudomásul vesszük, hogy „ez megint így jött ki… az élet bezár egy szar ajtót, kinyit egy másik szart”. Ide tartozik a ripityára tört vagy elhagyott telefon, az ellopott motyó, kirámolt zseb, elromló, amúgy az életben maradáshoz szükséges, de javíttatása szempontjából vagyonokba fájó dolgok, mint a hűtő vagy a gáztűzhely. Olykor benéznek a konfliktuseredetű pofonok, egy törött orr vagy lepattanó fog, elharapott nyelv, egy szerencsétlenül elsült éjszaka… sorolhatnánk napestig, az ilyenekre már csak legyintünk. Egy idő után mind hozzászokunk ahhoz, - mert nincs más választásunk – hogy a gépezetünk nem működik tökéletesen, mindig bekerül egy apró homokszemcse a fogaskerekek közé. És általában akkor, amikor nem számítunk rá. Ez a grátisz. Ezek vagyunk mi; főnyereménynek jó indulattal se nevezhetőek, de legalább egy-egy rakásra való szerencsétlenség. Ezek a szériák elmondhatóak rólam, a lakótársamról, de a Wanderers összes tagjáról is… Ahogy Lumie vagy épp Brian és Melody is megszenvedi a maga életét. Épp ezért, ilyen szempontból már meg se kellene lepjen, hogy Manuel is „közülünk való”. Hihetetlen, pont úgy vonzom az ilyen szerencsétleneket, mint ragasztócsík a legyeket…
… Mégis frusztrál, hogy így kell lássam, de főleg azért, mert a szemeiben csillanó zavarodottságból ítélve halvány fogalma nincs arról, hogy mi a büdös picsa történik körülötte? Csak találgatni lehet… én pedig pont emiatt – ha már sikerült belé botlanom - próbálom kiszedni belőle, hogy ha akaratán kívül is, de mi a rákba ártotta magát megint?
– Dúvad? – Akadok fenn átmeneti szórakozottsággal a szóhasználaton, majd egy halk, de lemondó sóhaj szakad fel belőlem. A fejemet ingatom. – Tudom, pont nekem nincs semmi jogom véleményt alkotni azzal kapcsolatban, hogy kikkel barátkozol, de… épp itt lenne az ideje jobban megválogatni a barátaidat, nem gondolod? Jó lenne, ha nem bonyolódnál kétes ügyletekbe – horkantok – valami azt súgja, hogy egy korodbeli „kölyöknek” nem így kellene kinéznie már a nap közepén… - pillantok az órámra. Még kora este sincs, jóformán az iskolában lenne a helye.
Arcomra lemondó, mintsem haragos grimasz ül ki. Pont, mintha azokat a kölyköket látnám, benne viszont, akiket a nevelőintézetek elzüllött, senkinek nem kellő számkivetettjeinek tartanak… azokat, akik mellett nap mint nap elmegyek, úton hazafelé, vagy akik Nancy délutáni foglalkozásain ott vannak, mert a szüleik kötelezték őket, és csak reménykedni tudnak abban, hogy az utcai életről, ha másképp nem, hát így letudják szoktatni őket. Az ő arcukon mindig befigyel egy-két kék vagy zöld mokesz, felrepedt szájszélek, elharapott nyelvek… a nevelők vagy a tanárok meg magyarázkodhatnak, hogy mi történt a büdös kölökkel. Álszent dolog így beszélni róluk, én se voltam jobb… ma se, nemhogy taknyos koromban. De nyilván az a lényeg, hogy „addig is vannak valahol, de nem az utcán” – csíptem el nem egyszer egy-egy szülői abszurd hozzáállást. Ha jobban belegondolok, bár közel sem voltam olyan jó gyerekük, mint remélték vagy szerették volna, de még mindig hálás lehetek, hogy Nancy és Ed megfelelő szigorral neveltek.
– Az sérülékeny, az biztos. Én is sokat siratom a magamét – bár komikusan hangzik, tényleg így van. Két kezem nem lenne elég, hogy összeszámoljam, hányszor földeltem el az utóbbi két-három hónapban a büszkeségemet, kezdve ott, hogy Lumienne szedett össze az utcáról, elbőgtem magam az exem jelenlétében – ami ahhoz vezetett, hogy más segítségére szoruljak – arról nem is beszélve, hogy még az előtt félbeszakadt egy szexet sejtető - már régen vágyott - aktus, hogy bármi komolyabb dolog történt volna…. cserébe ott ücsörögtem az ágy szélén álló farokkal, míg Melody elhagyta a házat. Fantasztikus időszak. Nem fogom visszasírni.
Mikor némi segítséggel felül a padra és együttes erővel kezdjük átnézni az esetleges ártalmait, egy-két féltőn tapogató mozdulat közben megakadok, és ez alkalommal tényleg elkomoruló, haragvóvá váló tekintettel keresem meg az övét.
- Baszd meg, Manuel, te meg minden tiltakozás és ellenkezés nélkül beszállsz egy idegen fazon kocsijába? Ennyire hülye nem lehetsz! – Hörrenek fel és akaratlanul is taszítok rajta egyet, mert nyilván, pont erre van még szüksége… esetlegesen lepotyogni a padról, ha már felügyeskedtük rá. Lábaim úgy rúgnak fel, mintha rugót építettek volna beléjük, ujjaim a hajamba túrnak. – Berángatott a kocsiba? Nincs elég nagy szád, hogy kiabálj, üvöltözz és ellenkezz? – Csattan a hangom szigorúan és bár egy fél mondatban elhintett információ voltaképp nem számít a teljes igazságnak, de az vesse rám az első követ, aki nem reagálna erre hasonlóan. Tanácstalan vagyok, kétségbeesett és … idegbajos, amiért ez megtörténhet. Fényes nappal! És látszólag senkinek fel se tűnt. Se egy szirénázó rendőrautó a környéken, se felhajtás körülötte… mielőtt ideértem, két másik állt ott, ahol most én. Mintha minden… természetes volna. Egy elkalapált kölyök meg aztán főleg.
Mélyen fújom ki a levegőt, meg-megremegő arcizmaimat erőnek erejével próbálom nyugalomra ösztökélni. Karjaimat a mellkasom előtt fonom össze.
- … ne mondd, hogy nem is próbáltál ellenállni!? Mert itt helyben leteszem az arcomat… – Valamelyest visszaveszek a hangerőből és a hanghordozásból is. Van elég baja, nem kell, hogy még én is neveljem. Na az lenne az utolsó, amit bevállalnék. Én meg mások nevelése? Rég elveszett az a világ, ahol az én tanaimra van szükség. - Hogy kényszerített rá? Személyleírást tudnál adni, ha egy rendőr kikérdezne? – Nekem is csak sokadszori nekifutásra fordul meg a fejemben, hogy talán jobb lenne ezt a zsarukra bízni… nekem sincs velük kedvem kommunikálni. Van épp elég szar a múltamban, ami miatt akár engem is elővehetnének, hiába, hogy jelenleg mondjuk ki… büntetlen életet élek. Már amennyire a drogok időnkénti vétele és használata büntetlennek számít. Ez van! Nem rajongok az egyenruhásokért, de ettől függetlenül tudom és ismerem a kötelességeimet ilyen helyzetben, noha van egy olyan sejtésem, hogy valószínűleg ő se rajongana a dologért. Már csak a szülei miatt se. Én viszont ide kurva kevés vagyok, ha igazságot akarunk szolgáltatni, max tényleg annyit tehetek, hogy kap néhány szuperhősös ragtapaszt a lakásomon meg egy tockost, amiért hagyta magát.
- Már tök mindegy… adódott jobb dolgom is egy szokásos próbálnál…

to: @Manuel Valderrama

“To trust is a profound commitment, and to trust is to make oneself vulnerable... It’s such an optimistic act, because you’re putting your faith in the hands of someone or something which you expect to remain constant, even if the circumstances change.”

Ricky

━━━ "  If he was stupid enough to walk away, then be smart enough to not to care."

Fogalmam sincs, hogy mindezt minek is nevezhetnénk. Bár legesélyesebben egy kurva nagy félre értésnek, hiszen tényleg semmi közöm nem volt az általam felhozott vádakhoz. Kezet emeltem Katnissra. Mikor és Hol? Név szerint keresett és arcról is tudta kit keres, szóval utánam járt a srác. Vagy Katniss megmutatta kiről van szó a hátam mögött ténykedve és a srác ezért esett nekem. Fingom sincs mire kellene gondolnom ezek után, így tanácstalan is vagyok. Azt nem mondanám, hogy elveszítettem ezzel mindenemet, mert ez nem lenne valós megközelítés. De az biztos, hogy rosszul esett, hiszen azt mondta, hogy barátok vagyunk. Akkor miért?! Miért kente rám a valótlan szavait?! Persze nem ez miatt fogok most kiborulni és tombolni ahogyan csak én tudok...egyszerűen csak válaszokat akarok. Amiket nem kapok meg azonnal, ezzel meg csak magamat hergelem. Szemet forgatok Rod szavaira...félreértés volt, még ha nem is tűnik annak. Tulajdonképpen a nagy pofámért kaptam és nem másért. Megint. De akkor is félreértés történt. Soha se emelnék kezet egy nőnemű lényre, egy lányra...főleg hogy nem bántott. Sem szavakkal, sem tettekkel, egészen eddig. Ez most fáj, tisztán érzem az árulás szagát és érzését. Szó szerint belém mart az érzés. És nem, nem nézem ki Rodból sem, hogy macskabolond lenne, de nem ítéltem el sosem. Főleg külsőleg nem, sőt...kifejeztem már iránta az őszinte rajongásomat is. Nem pusztán a dalaival érte el mindezt, hanem mert képes önmagát adni. ÉS csípem is. Ami pedig engem illet...ő sem nézi ki belőlem, hogy kezet emelnék lányokra. Csak egy kölyök vagyok a szó legszebb értelmében. Sem bűnözőnek sem pedig molesztálónak nem titulál és ne is merészelje más ezt gondolni rólam. De abban bízhatok, ha mégis megtörténne ilyesmi, hát ő mosna be számomra. Ezt jó hallani, szinte zene füleimnek, így egy mosolyt is megeresztek, hiszen ebben is számítok rá. Ha jönne egy ilyesmi malőröm, akkor ő lesz, aki képen töröl első ízben, hogy észhez térítsen. Neki még engedném is. És ezt kurva jól tudja, hiszen a példaképem. Szinte a bátyám is lehetne...de csak a fogadott tesóm és rendben is van ez így. Azonban az érkező kérdés az előbbiekhez híven viszont meglep. Ízlelgetem, de fingom sincs...
- Nem tudom. Valami agymosott...gondolom a nője miatt volt tank...nincs humorérzéke, de ütni azt tud. A csaj meg...talán kétszer, ha találkoztunk egész életemben...még azt sem mondanám, hogy ismerem, mert nem...nem tudom mi baja velem...nem voltam dúvad...csak Én...  - magyarázom, viszont névvel tényleg nem szolgálhatok, nem mintha fontos lenne, majd Katnisst kikérdezem, hogy mi volt ez az egész ezzel a hapsival. A fegyverről nem szólok inkább, azzal csak még ingerültebbé tenném Rickyt, szóval eltemetem mélyre magamban...azonban miért is mentem vele? Azt úgysem kérdezi meg remélem és azt sem, hogy hol történt mégis csak ez az incidens. A karjaimat elmozdítja a testemtől és még át is tapogat, ám mikor a rúgás helyére ér oda azért felszisszenek, de máshol nem kaptam, a gyomros meg... ám a kérdései túl sok... de bírom a törödését, így felnevetek.
- Az egóm és renomém sérült jobban... - magyarázok halkan egy mosoly kíséretében, majd ahogy rém fog, hogy felsegítsen, hát ezzel így mozdulok is, hogy talpra kecmeregjek, az egyik mozdulatnál rossz csak, semmi extra. Nem agyonvert, csak megleckéztetett, még ha nem is úgy néz ki...csak a gondolataim nyaldosnak ezerrel mindenfelé és zavar. A felsőmet felhúzom közben, hogy rálássak a fájdalom helyére, a rúgás hagyta piros folt fáj, ahogy nyomkodom, biztos majd színt is váltani fog...remek. A képemre meg nem vagyok kíváncsi... leteszem magam a padra és előre hajolva a hajamba túrok két kézzel, kis ideig el időzők a tincseimben markolászva, majd szusszanva hátra dőlök a megállónak. Át kell gondolnom, hogy mit miért fogok tenni a következő napokban és mit fogok mondani otthon...hiszen a képem nem estére fog visszaállni a rendes állapotába.
- Csak megállt mellettem a kocsival és rákényszerített, hogy üljek be... - ered meg a nyelvem, csak hogy értse a dolgokat, hiszen ide, erre a városrészre, ennek a részére nem jönnék el csak úgy. Meg hát ha Rod miatt lennék itt, akkor őt hívom...meg akkor nem kaptam volna...részegbe meg nem állok bele, meg olyanba sem, kit tudok, hogy úgysem gyűrőm magam alá. Meg csak úgy nem szoktam idegenekkel szájkaratézni, főleg hogy fingja nincs rólam...de ő...mégis kinek képzelte magát? Első blikkre elhitte a maszlagot, szóval bármit megesz, amit a csaj kiejt a száján? Milyen papucs férj lesz majd belőle, ha más hordja már most a nadrágot? Rickyre emelem a pillantásom, felé figyelek és az arcát keresem, a szemeit kutatom. Látott már részegen, dúvadként, most láthat elpicsázva is.
- Nem akarlak ám feltartani... - nyilván ezer meg egy dolga lehet, hiszen lassan híresség lesz. Nekem már autogramm sem kell tőle, van már és akad róla közös fotó is. Nyomtatott verzióban is és a telóban is található. Mondanám, hogy ez az én bajom, mert tényleg az és nem is állok ettől messze...de nem is karok egyedül maradni. Valami Roderick Simmons féle bölcsesség jól jönne.
 

Előzmény
Öltözet - Kinézet

what the hell?

Idejét se tudom már, hogy mikor éreztem utoljára a saját személyem ellen elkövetett bűntettnek, hogy egy hozzám közel álló személyt agyba-főbe vertek. Talán tavaly nyáron Benjit „húztam ki egy idióta szájából” és mentem érte torokra, mielőtt még az arcának épen maradt egy-két centiméterét is bucira verik. Annyi volt a vér, a felrepedt, ödémásodott bőrfelület, a kék-zöld-fekete színelváltozás, hogy tartottam tőle, ha azt a gyereket élve kimentem a szarból se lesz már olyan, mint fénykorában, arról nem beszélve, hogy tudtam, ha hazaviszem, a tulajdon anyja se fog ráismerni… Legyünk őszinték... ez a gyerek se néz ki különbül, engem pedig éppen csak a harcitéri ideg nem kap el a kezdeti döbbenet és értetlenség után. Elképzelni nem tudom, hogy Manuel kibe kötött bele, kinél húzta ki a gyufát annyira, hogy így el lássák a baját, de a józanabb felem azt mondja, hogy talán nem is akarom megtudni. Jobb az édes tudatlanság, nem szerencsés beleártani magam mások ügyes-bajos dolgaiba, van nekem is épp elég gondom. De a francba már! Ki tudja, hogy mióta törődök a fiúval, hónapok óta, de lehet van az már egy-két éve is, - az idő manapság elég érdekes módon telik számomra - csak nem most fogom elkezdeni a szőnyeg alá sepregetni a problémáit. De addig is, míg rá nem térünk a téma komolyságára, csak egyetlen dolgom van: tenni, amit ilyenkor tennem kell. A támasza leszek, mint egy báty és egy barát, és a segítsége, ha szüksége van rám… a jelenlétemre, arra, hogy valaki egyszerűen csak mellette legyen és éreztesse vele, hogy nincs egyedül. Mert tényleg nincs! Saját bőrömön tapasztaltam, hogy néha ez is épp elég: másnak a jelenléte és a támogatása. A legutóbbi alkalommal én se vártam el Lumienne-től világmegváltó nagy tetteket. Nem vártam, hogy többet adjon nekem annál, mint amennyit érdemlek, vagy amit nyújtani tud. Nem kértem, hogy mellettem legyen, nem igényeltem, hogy a hátamat simogassa, amikor a porcelánmalacot üvöltöttem tele… elég volt, hogy tudtam, nem vagyok egyedül és ha beüt a krach, akkor lesz majd valaki, aki segít, támogat, és ha odáig fajulnának a dolgok, akkor életben tart. Ez volt ő: egy biztos pont a másik szobában, aki figyelte a levegővételemet, hallgatózott és készenlétben állt. Láthatatlanul is velem volt.
Hogy ez a gyerek mit fog ezután igényelni? Azt nem tudom, de talán még ő se. Én viszont azt fogom adni neki, amire szüksége van, legyen szó hátpaskolásról, arról, hogy elsírja nekem a problémáit, ha kell a vállamon is... de akkor azt nagyon sokáig fogja hallgatni a jövőben, mert én undorító módon az orra alá dörgölöm majd, minden egyes találkozásunknál, hogy egy hisztis picsa. Puszta szeretetből. Ha pedig arra van szüksége, hogy levezesse rajtam a felgyülemlett feszültséget, vagy leüljünk és igyunk egyet-kettőt, sokat, akkor is itt leszek.
Megemelkedik a szemöldököm, mikor a nevemet nyöszörgi; egyedül ő hív így. Nem is vagyok benne biztos, hogy hogy jutott el hozzá a teljes nevem - sanszos, hogy részeg voltam és eljárt a pofám - amikor már gimnazista korom óta a Ricky-t használom. Még Drake akasztotta rám.
- Aha. Pont így szoktak kinézni a félreértések… – morgom az orrom alatt. Igen, pont így, ha az emberek „nagyban játszanak”. De könyörgök, ő még csak egy taknyos kölyök…!
Lassan, de biztosan eltűnik a homlokomon redőző ráncok egynéhánya, csak a legbelül fortyogó harag marad és az összeszorított állkapcsom, ami tesz azért, hogy kellően zaklatottnak tűnjek és idegesnek, másrészt bennem tartja a szót, nehogy olyat mondjak, amit nem kellene… hajlamos vagyok rá.
Kérdésére viszont köpni-nyelni nem tudok, csak figyelem az arcát, a különböző színek mögött megbújó vonásokat és változásokat.
- Belőlem se feltétlenül nézné ki senki, hogy összeszedtem egy macskát a bokor aljából és azóta mindennap az én ágyamban döglik, velem alszik, vagy gügyögök és cucogok neki, mintha a saját kölyköm lenne. Az, hogy kiből mit nézünk ki, mit gondolunk róla, nem jelenti azt, hogy tényleg olyan is. Sőt... az esetek többségében mellé lövünk - ez rám is igaz, és nem csak a macskát illető kérdésben. Többen mondtak és hordtak már el olyannak a puszta külsőségek miatt, amilyen nem vagyok, mint ahányan előbb megakartak ismerni és csak utána vontak le következtetéseket. - Én ismerlek, nehezen vonatkoztatok el ettől. Ha idegen lennék… - elhúzom a számat, ahogy az ép arcát felidézem magam előtt. – Akkor sem. Taknyos csecsemő vagy, nem bántalmazó. Nem nézem ki belőled, és ha már itt tartunk, nem is ismerlek olyannak, aki hasonlót tenne – nézek rá határozottan. Vannak sötét foltok a múltjában, sose tagadta. Kiében nincsenek? Talán tett meggondolatlan, ostoba dolgokat, ami miatt a szülei be kellett, hogy keményítsenek, de komolyan, bármit…! Bármit előbb elképzelnék róla, ezt pont nem. – Amúgy meg, ha így lenne, még tőlem is kapnál… – erőltetek egy mosolyt a szám szélére, csakhogy ne legyen túl drámai a helyzet. Olyan dorgálás ez, mint amikor a gyereket összeszidja, netán tarkón legyinti az anyja a hülyesége miatt, - csak én nem fogom még egy-két "testvéri" pofonnal sokkolni - az meg rohan az apjához árulkodni, aki rátesz még egy lapáttal a nevelésre. - Ki találta ki ezt a baromságot? – Kockáztatok és minden bizalmamat belé vetem, hogy nem csinált hasonló hülyeséget, majd elhúzom a teste mellől a kezeit, hogy óvatosan átlapogassam- és nyomkodjam többek között a bordája környékét.
- Hol kaptál még? Azon túl, hogy mindenhol? Csontjaid? Törtek? Járni tudsz? Levegővétel? – Próbálkozok tovább, hátha kicsit megered a nyelve, bár sokat még nem remélek. A karjára fogok jelezve, hogy szándékomban áll felcincálni a földről. - Mit gondolsz, fel tudsz állni? – És ha nem ellenkezik nagyon, de legalábbis nem mutatja jelét annak, hogy képtelen lenne akár a segítségemmel is feltornázni magát, akkor felvarázsolom a földről és a buszmegálló padjára ültetem.

to: @Manuel Valderrama

“To trust is a profound commitment, and to trust is to make oneself vulnerable... It’s such an optimistic act, because you’re putting your faith in the hands of someone or something which you expect to remain constant, even if the circumstances change.”

Ricky

━━━ "  If he was stupid enough to walk away, then be smart enough to not to care."

Fel sem tűnik elsőre, hogy talán útban leszek itt másoknak. Tulajdonképpen tojok is a dologra, pont most szarok az ilyenekre és nem foglalkozok ezzel. Máskor sem szoktam, nem most fogok ezen változtatást eszközölni. Ez van. Még akkor sem figyelek teljesen, mikor az ismerős lábbelikkel szemezek hosszasan. A figyelmem nem a valóságban jár. Agyalok a továbbiakon, hogy mit kellene ezzel tennem. Revansot vegyek? Álljak bosszút? Hogyan járulok Keegan elé ezzel a fejjel? Na és a szüleim elé? Pedig már rég leszoktam arról, hogy balhézni megyek, most sem ezt akartam, mégis elverték a képemet. Nem lapulhatok meg valahol és vészelhetem át a napokat, míg rendbe jön a fejem...vagy létezik az arcmaszkírozó, a csajok nagy imádata, bűvköre, a smink, az arcra való kence...de az meg nem az én erősségem. Meg hát melyik csajt vegyem rá arra, hogy tüntesse el nekem ezt? Én nem értek hozzá, hogy a bőrtípusomra való színt kenjek, szóval ez is ugrott. Pedig ötletnek olyan jó volt... persze a gondolataim kavalkádjából egy érintés zökkent ki. A lábamhoz érnek, mire összerezzenek, hiszen nem számítottam erre és hát pont nem figyeltem a lábbeli tulajdonosára teljesen. A tarkómon az érintés után bele borzongok, de felpillantok végül az illetőre. El időzők a vonásán, a szemein, a fekete hajzuhatagon... persze hogy ismerem Rodot, elsőre is leszűrtem, hogy ő van előttem szemmagasságban. Kérdésére apró késhegynyi mosoly kúszik, bár válaszra sem méltatom, nem is kell, majd megered a nyelvem. Később. Most még magam is emésztem mindezt. És keresem a szavakat is. Az újabb kérdés és nézelődésre azonban reagálok.
- Rod. - ejtem ki végül a nevét, talán csak én hívom ekképpen a srácot, ezerféleképpen hallottam már őt a nevén szólítva. De ő az én Rodom, még ha ez így olyan furán is hangzik. Le sem veszem a pillantásomat róla, bár azt sejtheti, hogy aki megpicsázott az nincs itt... talán már lelépett az otthonából is. Nem is érdekel már, még a nevét sem tudom...de majd Katniss súgni fog nekem. Ám arra már nem számítok, hogy megragadja az arcomat, hogy átnézzen jobban, közelebbről aggódóan... felszisszenek alig halhatóan, hiszen nem kellemes az érzés most a pofámon.
- Jól vagyok...csak egy félre értés történt, vagy valami hasonló... - nyögöm ki, hagyva azt, hogy áttanulmányozzon kedvére, nem is ellenkezek, hagyom a szakavatott szemeknek a kutakodást. Közben persze figyelem az ő arcát is, meg hát mondanom is kellene valamit, de csak egyre jobban járnak a fogaskerekeim... a város zaja is utolért, beférkőzik végre minden a tudatomba, hallok és érzékelek is minden szaros zajt, az ezzel járó rengeteget.
- Rod... Kinézed belőlem, hogy bántanék... lányokat? Szó szerint bántalmazni....- kérdezem halkan, bár tuti fingja sincsen, hogy mi bajom, meg hogy miért is kaptam ki ennyire. Bár úgyis kapni fog választ, enélkül nem marad, meg hát úgy néz ki, hogy nem fog elmozdulni innen és magamra sem hagy jelenleg. Amiért hálás is vagyok, de biztos, sőt, tudom, hogy ezer dolga akad, ami jóval fontosabb, mint én magam. Ennyire gázul festhet a képem? Még jó hogy nem látom... bár elég gáz érzések lengenek körbe, nem igazodok ki magamon. Talán lelkiismeret furdalásom van? Hogy nem akarok a családom elé járulni ezzel így? De tök jogos...megint jönne a lebaszás mindegyiktől...de az is lehet, hogy nem és tökre megértenék a helyzetet. Nem hagy el a gondolat azon része, hogy felkutatom a csajt, hogy rákérdezzek erre...de mivel csak felhergel a gondolata is, hogy az ő hibája az egész...hát igyekszem kis időre elhessegetni a gondolatot. Inkább figyelem továbbra is Roderick szemeit... legalább eltereli a bűnös gondolatokat másfelé.  

Előzmény
Öltözet - Kinézet

what the hell?

- Azt a rohadt, te! Ember…! – Csapódik Jeff teste az enyémhez, mire megbillenve, pánikszerűen kapok a pult lapja után, mielőtt magával vinne a lendület. Az addig törölgetett üvegpoharat szerencsére még az előtt sikerül biztonságba helyezni, hogy kiesne a kezemből. Kellemetlen és frusztráló a közelsége. Amúgy se vagyok egy ölelkezős fajta, de mintha világi cimborák volnánk, úgy pöffeszkedik az aurámban, közben éppen csak azért viseljük el egymást, mert együtt húzzuk az igát - szerencsére inkább felváltva - azóta, hogy az ünnepeket követően többen is a távozás mellett döntöttek a kielégíthetetlen pénzéhségük miatt. Ő volt az újoncok közül az egyik, aki meg is maradt a köreinkben, ráadásul terhelhető is, és az egyedüli olyan, aki valamilyen oknál fogva – nem hibáztatom érte – soha nem tudta elviselni a búrámat. Még szerencse, hogy ez a „gyengéd érzelem” kölcsönös...
Tekintetem találkozik a tőlünk nem messze ácsorgó, addig szóval tartott kis szöszi zöld pillantásával. Eddig se volt túl szószátyár, de a bemutatkozást követően mintha visszahúzódott volna a kis páncéljába, most pedig egészen zavartnak, már-már ijedtnek tűnik a hirtelenkedő mozdulatokat látva és Jeff csatakiáltását hallva. Nehéz lesz így megfelelő utánpótlást találni, ha már az első percekben elriasztunk mindenkit.  
– Kibaszott jó volt az a koncert! Mondd, hogy te is ott voltál! - Les a lány felé, aki azonnal bólint. Tehát innen fúj a szél... - Azt hittem, hogy felrobbantjátok azt a kurva színpadot! Nem is mondtad, hogy ti is fellépők lesztek! Baszd meg! Ha tudom, viszem az egész brancsot, itt meg szünnapot hirdethettek volna! Te?! Mi ez?! – Kapja el a saját torkát és megszorongatja azt. – Mi ez a hang, haver?
- Azok lennénk? – Teszem fel a költői kérdést, ami láthatóan már elnyeri a nevén nevezet, Cindy tetszését is. Halkan nevet fel, majd rejti szégyenlősen az ujjai mögé az ajkait, mintha rajta kaptuk volna, hogy jól szórakozik.
- Azt hittem a többiek csak az eszüket játsszák amikor azt mondták, hogy a zene miatt mész el. Erre nézd már!
- Ennyire humoros fickónak gondolod őket? - Nem azok, és nem hiszem, hogy ezzel túloznának. Nagyjából kölyök korom óta ismernek, egyik-másik, mintha az apám vagy a nagyapám lenne. Ha nem vette le, hogy inkább büszkék vagy lelkesek velem kapcsolatban, amiért végre kitörhetek innen, az az ő ostobaságát jelzi. – Amúgy meg nem tök mindegy, hogy mondtam vagy sem, ha úgy is ott voltál? Legalább volt, min meglepődj… de ettől még nem leszünk haverok! – Hessegetem arrébb magamtól egy néma, de annál jelentőségteljesebb „shoo” mozdulattal; épp elég magamat tartani, nemhogy még ő is csüngjön rajtam, mint egy majom. Még megpaskolja egyszer-kétszer a hátamat, majd rendezzük a sorainkat, noha az ő képéről nem tűnik el olyan gyorsan a vigyor, mint amilyen irammal az enyémre értetlenség és méla unalom kanyarodik.
- Mi lesz a következő? – Próbálkozik, mialatt én újra a pohár után nyúlok, sarkon fordulok és a helyére akasztom.
- Következő mi?
- Helyszín!
- Valószínűleg az ágyam… jelenleg másra se vágyok. Neked viszont dolgod van! - Ha nem tévedek azért van itt, hogy nekiugorjon a műszaknak, ha már egyszer én végeztem el helyette a betanítás szárazabb, unalmasabb részét. – A hölgy welcome drinkjét te állod, még nem elég hosszú a számlád… ha a helyembe akarsz lépni, öcsi, ideje ráfeküdni a fogyasztásra! – Csapkodom meg a hátát és ellépve mögötte, kihúzom a fekete, derekam köré csavart kötényből a konyharuhát, és azok kettőse a pulton landol.
- Aztán életem végéig húzhatom majd az igát itt, mint egy börtöntöltelék, hogy törlesszek…
- Ha jó munkaerő leszel, talán a felét elengedik.
- Mennyit leszel még?
- Már csak hétvégén… - egy pillanatra a lány felé lesek – kibaszottul emlékeztet Melodyra, ami baj - majd kacsintva távozok.

A már jó előre lebeszélt próbáig még van bő fél órám, és bár soha nem voltam a pontosság mintapéldánya – ezt még gyakorolni kell - gyanús, hogy ez alkalommal se fogok pöccre pontosan ott toporogni a helyemen, kezemben a mikrofonnal úgy, ahogy az elvárható lenne. Talán nem veszik érte a fejemet, hozzá vannak szokva, hogy mindenhova az utolsó utáni pillanatban futok be. Ahhoz viszont kevésbé, hogy talán az a bizonyos próba ma nélkülem fog zajlani.
- Várj egy kicsit… - húzom el a fülemtől a telefont, miközben félre billentett fejjel a buszmegállóban ücsörgő, pechemre ismerősnek tűnő alakon megakad a tekintetem. – Mondom fogd be, mert nem figyelek! – Morranok vissza Troynak, mikor az csak jártatja tovább a pofáját, hiába jeleztem az imént, hogy hallgasson már el.
Először lelassítom a lépteimet, hogy feltudjam mérni az innen-onnan vérző, monoklis gyereket, mikor pedig tarkón vág a felismerés, mert ez is csak az én rohadt szerencsém lehet, gyorsítok. – Kezdjétek nélkülem! Majd hívlak – bontom a vonalat. A készüléket szorongatva lépek Manuel elé, s elszörnyedve mérem őt végig, mintha legalábbis röntgen szemeim lennének melyek azt találgatják, a külsőségeken kívül történt-e nagyobb baj? Törés? Repedés? Bármi? Nem csak a látvány, de magától a tény is ideget kúr az agyamba, hogy szerencsétlen kölyök körülbelül ugyan úgy néz ki most, mint néhány hónappal ez előtt én, amikor Lumie cipelt haza. Azt hiszem neki köszönhetem, hogy nem veszítettem el teljesen a méltóságomat... vagy esetlegesen az életemet. Én akkor megúsztam egy bordatöréssel és néhány zúzódással, de nem tette túl kellemessé az azt követő néhány hetemet.
Megdörzsölve az arcomat, egyre mélyebb haraggal, és amiatt remegő gyomorral guggolok le elé. Állkapcsomat összeszorítva futtatom végig rajta újra és újra a tekintetemet. Hirtelen azt se tudom mit kérdezzek vagy mondjak, hogy ne az legyen a válasz, ami nyilvánvaló, amit látok vagy sejtek én magam is… Tenyeremet a combjainak két oldalára simítom, majd fel a tarkójára, hogy biztassam, nézzen rám.
- Akarom tudni? – Persze, hogy akarom! Más kérdés, hogy ő akar e róla beszélni. Most talán nem… de később? - Ki volt az? - Folytatom sziszegve, kékjeim az út mentét fürkészik, hátha kiszúrok egy gyanús arcot. - Mi a szar történt?! Jó ég... hogy nézel ki?! - Hörrenek, miközben két kezembe veszem az arcát, és lassan ide-oda forgatom a fejét, hogy minden négyzetcentiméterét át tanulmányozzam...  

to: @Manuel Valderrama

“To trust is a profound commitment, and to trust is to make oneself vulnerable... It’s such an optimistic act, because you’re putting your faith in the hands of someone or something which you expect to remain constant, even if the circumstances change.”

Ricky

━━━ "  If he was stupid enough to walk away, then be smart enough to not to care."

Elég pocsék érzés, ha rád vágják az ajtót. Ha úgy érzed, hogy valaki becsapott, holott te bizalmat szavaztál neki. Szar érzés, ha sajog az arcod, ahová az öklöst kaptad, az oldalad, ahová a rúgást. Az majd biztos hagy nyomot maga után. A gyomros már nem érződik, de kellemetlenül húztam össze magam, mikor a srác megtette. De a szavak nem hagynak nyugtot...mi az, hogy bántottam? Akármennyire vagyok pöcsfej, vagy kifejezetten nagy szóhasználó...nem fogok kezet emelni egy lányra... az nem az én stílusom. És biztosan tudom, hogy nem történt ilyesmi. Nem ártottam Katnissnek, így ezt ki kell derítenem, mit is etetett be a csávójába. Nem az igazságot ezek szerint. Eltöröltem az orromból folyó vért, ahogy egy buszmegállót keresek, jelenleg senki emberfia nem tartózkodik ezen a részen. Autók elhajtanak, de a járókelők...mintha ezen a területen senki sem járná az utcákat. A picsába már...eszembe sem jut a fortyogásom közepette felkutatni az interneten, hogy honnan és mikor közlekedik busz. De még egy taxist sem látok. Hívjam fel apát, hogy jöjjön el, mert kell egy fuvar haza? Mi van ha dolgozik és nem ér pont rá(m)? Nem, nem hívok fel senkit. Akármennyire is haza akarok jutni, nem jutok tovább, hiszen a gondolataim az árulás körül forognak. Könnyíteni akarok magamon, a haragomat akarok elpárologtatni, de nem tudom csak úgy lenyelni ezt a békát. Revansot követel a dolog, de ehhez fel kell keresnem őt, hogy tudjam a részleteket. Mi van ha megint azzal a parádéssal nyomul? Még mindig...nem, erre most nem gondolhatok. Bővel elég az engem ért sérelem, az övé most nem érdekel. Ám azt is tudom, hogy nem okozhatok ennél több gondot sem magamnak, de a családomnak sem. Hiszen most már ott van egy kishúg is a családi fészekben. Akit tulajdonképpen imádok és ő viszont szeret. Nem ijeszthetek rá ezzel a fejjel... de haza kell menni, de hogyan? És arról volt szó, bármi történik haza megyek. És otthon megoldunk minden problémát. De hogy menjek haza vérző pofával? Ennek nyoma fog maradni és már érzem, hogy fel van püffedve. Keeganhoz sem mehetek el így, mert majrézni fog... Henry megint csak az aggódásával...nem, egyikre sincs most szükségem. De addig úgy sem maradhatok távol, míg a képem helyre nem áll. Majd megint jönnek az őseim, hogy az én hibám volt... aha, persze. Miért baj, ha nagy a pofám? Miért kell az őszinteségért szétverni másokat? És aki hazudik, annak csonkolás járna, nem? Ha már haza nem mehetek...már miért is ne mehetnék? Fel kellene keresnem Katnisst...de rendbe kellene hoznom magam...10 perc alatt simán haza érnék busszal, metrózással elhúzhatnám az időt, de mielőtt felszállnék egy ilyenre...nem ártana lemosnom magamról a vért... és ha már vér...kezd sajogni az eddigieknél is jobban. Persze nem fogok nyavalyogni, de ahogy hozzá érek, hát a felszisszenés is megtörténik. Ám mire feleszmélek...a távoli buszmegállóból épp kifordul az a tetvedék is... tényleg nem jutok így haza... mintha annyira sietnék... így csak addig jutok el, hogy a buszmegálló oldalához csusszanok le...agyalva a továbbiakon meredek magam elé.


Előzmény
Öltözet - Kinézet