my way...

Egy pillanatra ugyan elgondolkozok azon, hogy mi a megfelelő válasz a kérdésre, mert Benjiből kiindulva, bármi is lehet.
- Ha úgy… félévvel ez előtt kérdeztél volna, azt mondom, hogy nem. Benji ha egyszer megunja, akkor fogja magát és se szó, se beszéd, lelép. Ha sok lesz számára a figyelem, esetleg túl sok tekintet szegeződik rá valami miatt – és emiatt is van oka félni – akkor egyszerűen köddé válik és talán nem is látjuk többet, mert „köszönte szépen neki ennyi elég volt”. Márpedig most sok szem fog rá szegeződni és ezt át kell értékelje majd magában. Ő nem az a fajta, akiről azt mondjuk, hogy „teher alatt nő a pálma” – mosolyodok el, és ilyen tekintetben akár még irigyelném is… - úri gyerek, tökéletes családi háttérrel. Soha a büdös életben nem volt nagyobb problémája annál, hogy melyik alsóját vegye fel reggel. Nem kellett küzdenie, minden adott volt neki. Jó iskola, szeretet, figyelem. Nem tudja, hogy milyen csalódni, mindig tele volt barátokkal, jó az anyagi helyzetük – sorolom - fingja nincs arról, hogy milyen a veszteség és a kiszolgáltatottság érzése… és komolyan kívánom neki, hogy soha ne is tapasztalja meg – vallom világi őszinteséggel. Mindaz, amin én vagy egyik-másik srác már átesett, amin keresztül mentünk mind-mind olyan dolog, ami rá is ugyan úgy vár. Csak míg mi magunk voltunk, én ott fogok állni mellette, hogy villámhárító vagy bokszzsák legyek. Nem azt mondom, hogy én bármikor bármennyit bírnék még, hogy fel vagyok fegyverkezve a pofonokkal szemben, hiszen amiket az utóbbi időkben is kaptam, épp elegek voltak ahhoz, hogy a földön fetrengjek. De több tapasztalatom van, mint neki és ha kell, elviszek érte bárminemű és jellegű balhét.
- Ma viszont azt mondom, hogy… igen. Elérhetjük, csak ott kell legyünk mellette, mert neki most jön a „melós élet”, ami mostoha lesz. Benjinek tökéletes háttere van. Soha nem kellett igazán megdolgoznia semmiért, minden a segge alá volt rakva. Apja anyja pénzes, és kijelöltek neki egy utat, amit szerintük követnie kellene, ő viszont élvezi a zenét, egy tökéletes hobbi neki… csak utóbb kezdett rájönni, hogy ez talán több annál. A szüleinek mégse akar csalódást okozni, és amíg nem fog eléjük állni és azt mondani, hogy márpedig ő ezt fogja csinálni mert ehhez ért, addig szerintem rugdosni kell majd. Szerintem ezen kell csak átlendülnie és végre egyenesben leszünk – és valami azt súgja, hogy elég nagy esélyünk van arra, hogy ez mihamarabb bekövetkezzen. – Másik pedig… - köszörülöm a torkomat –… erről nem akartam beszélni, nem az én tisztem, de az identitása kérdésében vannak „problémái”. Nem tudom ez neked feltűnt-e már? Nem engedhetjük, hogy támadási felületnek gondolja és ez legyen az, ami visszahúzza őt csak azért, mert „más”. Valószínűleg ez is egy visszatartó erő lehet neki, nekünk pedig támogatnunk kell. Hidd el nekem, rá fog ő jönni arra, hogy ez egy olyan műfaj, ami rohadt nagy segítség lehet neki abban, hogy kiteljesedjen… - én hiszek Benjiben, ez egy percig nem volt kérdés. Az a kérdés, hogy ő és a többiek hisznek-e benne? Abban, hogy van értelme időt és plusz erőt ölni abba, hogy kihozzuk belőle azt a munkabírást és zeneszeretet, őrületet, amit benne látunk és amit mi többiek képesek vagyunk hozni?
- Benji szerelmese a zenének, csak még nem hiszi el, hogy ezzel bármire vinni tudja egyszer. Ha olyanok között nősz fel, akik csak azt látják a művészetekben, hogy „éheznek” és nem mások, mint naplopók, akiket eltart az állam, kételkedni fogsz. Másik véglet: túlfizetett semmirekellők, mert a zene csak akkor zene és művészet, ha az klasszikus. Mindenki más csak szórakozik meg „egy tucat” – Benji öreg szülők fia. Két nővére van, nyilván, mint egyetlen fiú gyerek, tőle várták a „megváltást”. Ő a kiskedvenc, azt akarják, hogy tökéletes legyen, de egyre csak olyan „tüneteket produkál”, ami a maguk normájának nem felel meg: zenélni akar, nemcsak, hogy nem érdekli az, amit az apja kitalált neki, de nem is ért hozzá… valljuk be, kicsit együgyű hozzá, ellenben remek érzéke van a zenéhez. Arról nem beszélve, hogy a tökéletesnek remélt kisfiú a „másság” tüneteit produkálja, amiről ők tudomást se akarnak venni… megtagadják az identitását, ami megint csak egy pofon neki, ami miatt úgy érezheti, hogy bizonyítania kell a családjának. Kompenzálni akar.
- Meg akarod ismerni és érteni? Adj neki két pohár tequilát – horkantok szórakozottan – úgy fog dalolni, mint egy kismadár – velem ellentétben, aki nagy mennyiség után hirtelen koppan a földön, miután beüt az alkohol, Benji az a fajta, aki egy pohár után már nevetgél és szédeleg, a második végén pedig képes lenne eladni a lelkét bárkinek néhány kedves szóért vagy egy szelet süteményért. Igazi gyerek. Aztán meg cipelhetjük őt haza a hátunkon, mert arra is képtelen, hogy egymás után pakolja a lábait.
- Kicsit mind szerepet játszunk, nem? – Vetek rá egy érdeklődő, de komoly pillantást. – Ha nem is mások, akkor magunk miatt… hogy könnyebb legyen… hogy jobban tudjunk alkalmazkodni másokhoz, új helyzetekhez. Nincs ebben semmi különleges – nyugtatom meg, mielőtt azt gondolná, hogy a szavaival most elültette a fülemben, hogy szerepet játszik és mindenkinek azt mutatja, amit látni akarnak.
- Ezt megjegyzem… majd, ha bekövetkezik, emlékeztetem magam arra, hogy a legnagyobb csapatoknál se volt mindig állandó a felállás és egy-egy pofon után, mikor lelépett valamelyik tag, képesek voltak felállni – forgatom meg a szemeimet. Nem szeretnék idáig eljutni, de tudom, hogy bármikor történhet akár olyan „belháború” közöttünk is, ami miatt valamelyik, vagy akár több tag is kiválik a csapatból. De szeretném azt hinni – mindig mindenki szeretné ezt hinni – hogy okosabbak és értelmesebbek vagyunk ennél és megtudjuk beszélni az esetleges nézeteltéréseinket. Mint, ahogy azt is elhisszük, hogy mi mások vagyunk… összetartóbbak, jobban szeretjük és tiszteljük egymást, mint bármelyik másik csapat és velünk amúgy se történhet meg ilyen… na meg miért pont velünk? Mert csak! Nincs olyan, hogy mi kivételek lennénk.
- Hát öregem, ezzel nem vagy egyedül – nevetek fel, miközben a cigisdobozommal babrálok – de ne feledd, hogy szükségünk lesz néha a maximalizmusodra. Viszont én soha nem fogom rajtad leverni vagy számon kérni, hogy miért csinálod, miért így csinálod? De tudod mit? – Mutatok rá, majd a számba teszem az előszedett szálat. – Biztos vagyok benne, hogy mellettünk lazulni fogsz valamennyit. Nem azt mondom, hogy feltett lábbal fogsz dirigálni az irodai asztalod mögül vagy cücögni fogsz meg szarni mindenre, de… nem lesz ez mindig így – utalok a workaholic és a kényszeres jelzőkre. Eleinte nagy meló lesz mellettünk lenni az biztos, de majd beérik a munka gyümölcse és rájön, hogy felengedhet.  
Jó néhány hónapnyi ismertség már a hátunk mögött van, de mind a mai napig megdöbbent, hogy a különbözőségünk ellenére mennyire hasonlítunk egymásra. Ez megmutatkozik mentális, lelki és elvi értelemben is. Azt viszont nem tudom, hogy mindez egyfajta művészi, zenészi hasonlóság, ugyan olyan utakon jártuk le a lábunkat, vagy szimplán a véletlen és a vonzás törvénye az, aminek okán ilyen jól működünk egymás mellett és nyúlik a szánk, hogy „de hátezthogy?!”
A cigaretta pernyéjét kipöckölöm az ablakon, majd megértő mosollyal megkeresem a tekintetét.
- Támogatók nélkül hol tartanánk? – Teszem fel a kérdést. – Csak sok esetben az a probléma, hogy túl későn vesszük észre, hogy kik álltak mellettünk a legnehezebb időkben is. Nem véletlenül szoktam hangoztatni, hogy tök mindegy, hogy mi történik, világ életemben hálás leszek a Brisardos srácoknak és ugrok, ha kellek nekik, mert ők voltak azok, akik Freddie halála után nem hagyták, hogy letegyük valamelyik garázsba porosodni a hangszereket. És ezért leszek hálás neked is az idők végezetéig, mert akkor jöttél amikor a legnagyobb szükségünk volt rád – és ezek után édes mindegy, hogy mit és mennyi szennyet hoznak majd le az újságok, vagy mekkora szenzációnak leszünk kikiáltva. A lényeg ugyan az marad: sosem felejthetjük el azokat, akiktől a legnagyobb támogatást és elismerést kaptuk.
- „Találd meg azokat az apróságokat, amitől minden fellépés más lesz…” – idézem Freddiet – de ha azt vesszük, már az is épp elég apróság, hogy milyen lábbal keltél fel aznap? Hányan baszták fel az agyadat? Mit hozol otthonról? Hány kávét ittál aznap… Milyen a közönség… alkalmazkodj az adott helyzethez, keresd meg az aznapi célodat: robbantani akarod a benned lévő bombát, önmagadat adni, meglepni a közönséget? – Sorolom a saját magam nézetét, hogy miképp és hányféleképpen szoktam hozzáállni egy-egy fellépéshez vagy egész estés koncerthez. – Nincs két egyforma koncert.
- Ha ez kell a népnek, én nagyon szívesen feltüzelem őket! – Rajtam aztán nem fog múlni. -  Ez egy tökéletes alkalom volt arra, hogy felmérjük az igényeket, mi pedig leporolhassunk egy-két olyan számot, amit máshol talán nem játszottunk volna pont azért, mert kevésbé… hogy is mondjam? „Populáris” – van ilyen dögivel. Egyszer megírtam, megírtuk őket, és most talán eljött az ő idejük. Az, hogy bebizonyítsák – bebizonyítsam – hogy ezeknek is van létjogosultságuk.
- Bírom az ilyen titkárnőket – ugráltatom meg a szemöldökömet vigyorogva és elnyomom a csikket az ablak fém párkányán. Asszem’ sejti, hogy mire gondolok, hiszen nem egy alkalommal tűntem már el Remington elől is egy-egy fellépést követően, hogy valamelyik éppen aktuális szimpatikusnak és izgatónak tűnő nőcskén vezessem le a koncert feszültségeit. Ki tudja? Lehet volt közöttük szende titkárnő is, aki titokban rocker vadállat…megfordítom, talán valamelyik rocker vadállat egy szende tündérke.
- Amíg megtudom oldani magam a hiányosságokat, addig nincs baj, csak nyilván beletelik egy kis időbe, amíg alkalmazkodunk – minden ezen múlik. A mi műfajunk nem úgy működik, mink a pop egyes műfajában- a klasszikus, vagy épp színházi berkeken belül. Sok esetben nincs mellettünk igazi hozzáértő énektanár, aki segít a fejlődésben, aki kihozza a hangunkból a maximumot, se olyan szaki, aki az előadásmódon csiszol. Mi a hosszú évek munkája- és a visszajelzések alapján próbálunk fejlődni és javulni. Figyelünk a kritikákra, a visszajelzésekre, de nyilván ehhez arra is szükség van, hogy kitudjuk szűrni, melyik lapok, melyik platformok állítanak igazat, és melyek azok, akik csak lejárató hadjáratot indítottak ellenünk. És az sem utolsó szempont, hogy felmérjük, kikhez hasonlítanak bennünket, kikkel vonnak párhuzamba; innen tudhatjuk meg, hogy mi az igazi elvárás velünk szemben?
- Sok mindenről nem volt még alkalmunk beszélni… mikor eljöttem, a legtöbb még a lóbőrt húzta. De abban szerintem mind egyetértünk – nézek rá kíváncsian és egyben jelentőségteljesen -… hogy folytatni kell ezt a vonalat. Minél több fellépés, minél több fesztivál, annál jobb. Van néhány bepótolni való évünk. Jussunk el az emberekhez, hogy tudják azt, hogy egyáltalán létezünk. Legyenek ránk kíváncsiak… akarjanak miattunk is eljönni egy-egy fesztiválra, ne csak a nagyok miatt. Jön a nyár, millió szabadtéri program lesz és jönnek az igazi rock fesztiválok Amerika szerte. Haladjunk apránként, aztán lássuk meg? Talán belefér egy saját koncert nagyobb lélekszámmal, mint ahányan a Brisardba beférnek. Aztán ezek függvényébe talán bepróbálkozhatunk a világhálón is. Felvehetünk pár számot… talán? – Révedek el egy pillanatra, de nem vagyok benne biztos, hogy nem lenne ez túl gyors? Majd meglátjuk, hogy mit hoz a nyár és az, hogy Remington hány helyre tud minket bejuttatni. – Miért, te miken gondolkoztál?
-  És ha már megújulás… - utalok vissza a korábbiakra - van egy-két ballada, amit meghallgathatnál majd. Felvennék legalább egyet a repertoárba, hiába, hogy most beszéltük, hogy a keményebb volna jobban bejött az embereknek… azt hiszem itt az ideje, hogy ilyet is bevállaljunk…

to: @Remington Fellowes

“Never, ever, let anyone tell you what you can and can't do. Prove the cynics wrong. Pity them for they have no imagination. The sky's the limit. Your sky. Your limit. Now. Let's dance.”

my way...

- Ez talán nem is inkább egy személyiséget megváltoztató kérdés… nem itt kell keresni a mumust. Inkább… - beharapom a szám szélét, ott, ahol a régóta nem viselt piercingnek annak idején lyukat ütöttek. – Úgy érzem, hogy többek között Benji, még nem jutott el arra a szintre, hogy elhiggye azt, hogy számára is a zene az elsődleges, hogy jövőt és karriert építhessen magának. Hiába, hogy jó benne, mi több, nagyon jó, mintha nem nyert volna számára még értelmet, hogy mit miért csinál, hogy milyen terveink vannak és milyen lehetőségek előtt állunk. Mintha nem akarná elhinni, hogy ez nem egy álom aminek a végén belelóg a keze a bilibe, hanem valódi. Szerintem itt kellene kezdeni... Elérni, hogy számára is igazi szenvedély legyen a zene, életre szóló terv és lehetőség, ne csak egy játék, szórakozás és hobbi, akkor pedig kötelesség, amikor épp nem fűlik hozzá a foga és a háta közepére se kívánja – összességében azt a része idegesít, amikor látom rajta, hogy eléri a jelenlegi teljesítőképességének a maximumát, onnantól pedig vad merülésbe kezdenek az elemei, szenved, kínlódik, vergődik és vakarózik. Olyankor még az ujjai is, mintha eltévednének a húrokon, azt se tudja, hogy mit kell csinálni. Volt időszak, amikor, ha meguntam és nem volt kedvem, vele szórakozni, egyszerűen csak elküldtem a picsába haza. Ezen a szinten viszont ez nem megoldás.
– Gondolom ez a néhány hónap neked is elég volt, hogy lásd, Benji amúgy se egy egyszerű fazon. Tudom, hogy egyikünk se az, de ezek a kilengései, az, hogy az egyik pillanatban maxon pörög a következőben meg úgy kell őt rugdosni, hogy magához térjen… máskor hiperaktív és olyan, mint egy idegesítő kétéves, aki túl sok édességet evett... Öt perc múlva meg már a sarokban ül és az élet nagy kérdésein mereng – mutogatok saroktól sarokig, mintha minden egyes jelenet itt, a négy fal között játszódna. - Megőrjít. Ilyenkor én magam érzek kényszert, hogy minden környezetében lévő vágó, szúró eszközt eldugjak, mielőtt kézbe vesz valamit, vagy esetleg én állítok a hátába hirtelen felindulásból valamit. Lehet, hogy én is ilyen voltam húsz-huszonegy évesen, fasz se tudja, ki emlékszik már arra, amikor arra se, hogy mi volt tegnap…? - Vonom meg a vállam. Lenne mit felidézzek, akkor is hasonló hegymenet előtt álltunk, hasonló terhekkel és nehézségekkel, csak épp más csapattal, más felállással, más menedzsmenttel. Akkor még én is kvázi gyerek voltam, és bár most se vagyok egy felettébb nyugodt és szerethető fazon, de tudom, hogy az akkori énemmel ma nem szívesen néznék farkasszemet. A végén kinyírnám. – Nehéz – vallom be nagy sóhajjal, leereszkedő vállakkal, mintha a világ legnagyobb problémáját próbálnám meg vele itt eme szent helyen átnyálazni… - de valahol mégiscsak az én felelősségem, én hoztam a csapatba, én ragaszkodtam hozzá, hogy csinálja velünk, hiába, hogy voltak fenntartásai – egyrészről, könnyebb így, mint megint keresgélni, hogy meglegyen a létszám... megkedvelni, összeszokni egy új emberrel? Őszintén, már én is unom! Másrészről, tényleg hozzám nőtt már a gyerek, és a többieknek is mindig ott van a seggében. Undorító egy hasonlat, de mintha a befogadott kiskutyájának tenné ki a szűrét az ember, mert megunta. Ráadásul nem hinném, hogy bármelyik másik szívesen elengedte volna. Harmadszor pedig... Kell a fiatalos lendülete, ha csak ideig-óráig is tart, valamint a tudása. Mert az ilyen jellegű eredményeket se lehet elvenni tőle.
- De valljuk be, egy főpróbához mérten kifejezetten jó volt! Pedig én minimum arra számítottam, hogy ha nem a színpad alattunk akkor az ég szakad le, hiába, hogy egy csepp esőt nem jósoltak. Valamelyikünk átesik egy hangosító kábelén és annyi a bulinak, mindenki mehet haza... – vállat vonok. A szerencsétlenség forgatókönyve terjedelmes és nagyon hosszú fejezetből áll.
– Szerintem már kinőttem abból és azokból az időkből, amikor mindig a tökéletesre törekedtem. Felesleges, csak plusz ideg, plusz teher és idő előtt eljutsz a teljesítőképességed határára. Mindig csak a magamból és az adott helyzetből és pillanatból kihozható maximumra törekszek... az általában elég – ami ugyebár nem egyenesen arányos a tökéletessel. De ilyen felfogással könnyebb.
– Az én bajom, már ha az izgalom részét nézzük, inkább az újdonság érzésében van – tápászkodok fel a székről, a dzsekim zsebéből pedig előszedem a már-már teljesen hozzám nőtt kis fémdobozt; kipattintva nyújtom Remy felé, hogy a tartalmával kínáljam, s ha vesz egyet, ha nem, én húzok egy szálat. Az ablakokhoz ballagok, elhúzom az előttük lévő sötétítőt, és csakhogy ne fulladjunk meg, amiért bent pöfékelek - és az se lenne szar, ha a füstjelző nem jelezne be - kitárom az egyiket és annak párkányán találom meg az új helyemet. – Az elmúlt évek tapasztalata alapján rám szerencsére jó hatással szokott lenni az izgalom… felpörget? Talán… - lesek az ég felé, mintha onnan kapnám a megerősítő választ. - De ez más volt – gyújtom meg a cigaretta végét, és ha ő is vett egyet, akkor Remy-t is tűzzel kínálom. - Olyan, mint amikor... tudod, hogy minden új, idegen és szoktatni kell magad hozzá, mint gyereket az óvodába. Vagy amikor egy új melóhelyre mész – csapok a combomra, majd rá mutatok. Ezt a furcsa, torokszorító érzést biztos ismeri ő is. - Amikor izgatott vagy az újdonság varázsa miatt, de valahol félsz is kiszakadni a régi közegből, megszokni az új, idegen arcokat, főleg, ha azok többen vannak, mint amihez hozzá vagy szokva. Ez pont ilyen volt... - az ismerős, közel ezer arcból és emberből több tízezer idegen lett. Ilyen téren én inkább a közeggel birkózok meg nehezebben, míg az evéssel aligha lenne problémám… már, ha alapjáraton nem lennének nézeteltéréseim ezzel az életben maradáshoz amúgy elengedhetetlen dologgal kapcsolatban, és tudnék rendesen enni. Az izgalom ellenben természetes a számomra, és könnyen át tudok szellemülni abba az „énbe”, akit a színpad és a közönség is kíván, igényel.
- Kösz...önöm? – Inkább kérdés, mint kijelentés, de ezzel együtt mégis billen a fejem, még ha egy pillanatra el is kapom a tekintetemet róla. Na ez az, amin nekem személy szerint még dolgoznom kell pont úgy, mint Benjinek a koncentrálás és a konzekvens energia- és „zenélési kedv” fenntartásán; elfogadni mások dicséretét, köszönetét és háláját. A törekvés megvan, de kimutatni pont olyan nehéz, mint olykor belátni azt, hogy mások segítségére szorulok. Ez a kettő, a múltam és a szerelem az én legnagyobb mumusom. Sajnálatos, hogy ennyi van belőlük, de ők is hozzám tartoznak.
- Volt egy pillanat amikor úgy éreztem, hogy ebbe az érzésbe kell kapaszkodnom. Mintha az egész eddigi életem összes fos, szar dolgát ők testesítették volna meg mind… - legyen szó az elhajítottság érzéséről, a távol- és közelmúltban történt sérelmeimről. Arról, hogy volt, aki ember számba se vett, mások elítéltek és megítéltek, pedig nem is ismernek. Sokan azt gondolják, hogy a természetem, a szokásaim, a megjelenésem egyfajta úri huncutság, egy heccből, divatból felvett szokás. Abba bele se gondolnak, hogy meg van az oka annak, hogy távolságtartó vagyok bizonyos személyekkel és bizonyos helyzetekben ingerültebb a kelleténél, a sűrű káromkodás pedig nem csak a „rocker külső, rocker szellemiséghez” járó plusz, hanem egy védekező mechanizmus. – Úgy ábrázolnám, mint a rajzfilmekben vagy az álmokban a sötét, összemosódó tömeget… széles vigyorgó szájjakkal és vörös szemekkel. Mintha ezt kellett volna eltüntetnem és elérni, hogy kicsit kisüssön a Nap. És nem nekik, nem annak a sok ezer embernek. Hanem nekem – szentimentálisan és ostobán hangzik, aláírom. De van az a szint, amikor a saját mumusunkat kell legyőzni ahhoz, hogy bizonyos gátak nem csak átmenetileg, hanem véglegesen is átszakadjanak.  
Vigyorogva fújom ki a jó ideig bent tartott cigifüstöt.
- Borzasztó fazon vagy te is… - horkantok, miközben hüvelykujjam hegyével megvakarom a szemöldököm szélét. – A maximalizmus fog minket a sírba tenni. Vagy… többek között az. Az igazi katarzist még én se éltem meg, azt hiszem. Mármint – húzom el a számat – próbálok minden koncertben találni valamit… mindegyikben egy „mini-katarzist”, hogy annál nagyobb lelkesedéssel, odaadással legyek képes a következő alkalommal színpadra lépni. Ne csak egy egyszerű, jól megszokott melós nap legyen. Felébredek, többé-kevésbé irányba állítom magam, hogy ne csak a robotpilótám üzemeljen, átevickélek a napon és puff, megint egy fellépés. És így tovább ugyan ebben a mókuskerékben. Másnap, harmadnap megint. Azt hiszem, és hiába, hogy a koncertezés, a zene éltet, de hamar beleunnék, ha csak ennyi lenne. A megfelelési kényszer meg – köszörülöm meg a torkomat, hogy eltüntessek belőle egy ismeretlen eredetű, kellemetlen ércességet – inkább saját magunk felé él, és az a kérdés, hogy hogy feleljek meg saját magamnak, a srácaimnak fellépésről fellépésre? Ez, és az ilyen jellegű hozzáállás segít abban, hogy már lassan közel tíz éve képes legyek ugyan azzal a lelkesedéssel és energiával ott állni… van, hogy napi szinten, van, hogy hetente. És ebből próbálok majd erőt gyűjteni ahhoz is, hogy ezt már teljes gőzzel tudjuk csinálni, ne csak a magunk szórakoztatására, hanem karrier-szerűen - máshogy nincs is értelme.
- Bele kell húzni akkor, mert nem szándékozok sokáig ott álldogálni minden este és mások jajongását, szipogását hallgatni, miközben szívem szerint meginnám azt a pia mennyiséget vagy a dupláját annak, amit kiadok. Tudom – intek, mielőtt átvenné a szót, hogy ne igyunk előre a medve bőrére - nem kell kapkodni és siettetni semmit, nem rohanunk. De egy ilyen este után már rohadt nehéz kivárásra játszani... hamar telhetetlenné válik az ember…
- Nem hazudok neked, nagyon-nagyon sok feszültség jött ki belőlem. Harag, düh… gyűlölet, elveszettség és más és más, ami most kimaradt a felsorolásból. Túl sok minden van a hátam mögött, túl sokat éltem és tapasztaltam meg az elmúlt időszakban, ami eddig, ha észrevétlenül is, de csak ott lappangott a felszín alatt. Voltak napok, amikor nem tudtam, hogy mi fojtogat, hogy mi idegesít, mitől akarok felrobbanni? Most viszont… - ingatom a fejem ide-oda és megvonom a vállamat – nem érzek semmit – vallom be. – Ezekből semmit. Nem azt mondom, hogy felszabadultam, vagy teljesen elmúltak, de… egy kicsit könnyebb itt – simítom a tenyeremet a mellkasomra. – Már nem akarok megfulladni, nem akarok idegbajt kapni minden második percben, nem akarom kitépni mások nyelvét a szájából, ha valami olyat mondanak, vagy szimplán idegesítenek. Úgyhogy azt hiszem, hogy a foglalkozás elérte a célját – bólintok. - Nem mondom, hogy tökéletes elégedettséggel tölt el ez a koncert, mert van, amin változtattam volna…
- Többek között egy-két szám helyett mást vittem volna, de a fene se gondolta volna, hogy jobban élik majd a keményebb vonalat. Sokkal inkább, mint a „fülbemászóbbakat”, mondjuk ki, populáris számokat. Túlságosan biztonsági játékot játszottunk. A ráadás két szám is más lenne, hiába, hogy nem is volt tervben, hogy lesz ilyen. Felkészületlenül ért bennünket… és itt van az is, hogy bár nem szokás ez, de igen, az ilyen esetekre is fel kell készülni. Minden eshetőségre – sorolom. – Ami meg külön zavart, az a kurva fülmonitor és hogy mindig visszahallottam magam, vagy épp nem hallottam magam, és basztak bármit kezdeni vele, pedig feltűnőbben nem is mutogathattam volna nekik – nem véletlenül rángattam ki állandóan a fülemből azt a vackot. Voltak hibák... kisebbek, nagyobbak. Talán kár is rajtuk rugózni.

to: @Remington Fellowes

“Never, ever, let anyone tell you what you can and can't do. Prove the cynics wrong. Pity them for they have no imagination. The sky's the limit. Your sky. Your limit. Now. Let's dance.”

my way...

- Mhm, kösz, most már tudom, hogy tükörre sincs szükségem… – nyomkodom meg az orrnyergemet vigyorogva. Ha nem tévedek, valahol a zombi lét környékén tántoroghatok azokhoz hasonló állapotban, és tartok tőle, hogy ez nem is fog változni egészen addig, míg valaki be nem rugdal egy sötét szobába és rám nem zárja az ajtót, "aludj!" felszólítással. Soha nem a törekvéssel volt nekem bajom, hanem azzal, hogy a saját agyam és a saját gondolataim hátráltatnak bizonyos dolgokban; így a nyugton ücsörgésben vagy épp az alvásban. Pedig láttunk már embereket beleőrülni az alvásmegvonásba. Azt hiszem szépen lassan elkezdtem kitaposni magamnak ezt az ösvényt, de legalábbis egyre biztosabb, hogy a gyerekkori ADHD-m felnőtt koromra csak még rosszabb lett. Sebaj, alszok majd a sírban épp eleget.
- Eww… - grimaszolok. – Csak tudjuk előre és nem konfettit szórunk a koncertek végén, hanem szappanos vizet az elején… – horkantok szórakozottan, miközben ujjaimmal áttúrom a hajamat, és nyújtózkodva próbálok némi életet, éberséget, embereket jellemző lelkesedést erőltetni nem csupán a mozdulataimba, de a hangomba is, ami egyre mélyül és tompul. Kezdek tényleg olyan lenni, mint aki lassan… nagyon lassan, de annál biztosabban lemegy alfába. Amúgy meg kurvára nem érdekelnek a szagok. Megszoktam már, hogy egy-egy koncert alkalmával, hiába tolják ezerrel a szellőztetést, hogy lehetőség szerint minél kevesebb embert érjen utol a meleg és a tömeg miatti rosszullét, mégis úgy terjeng rövid időn belül az ember- és izzadtságszag elegye, mint pestisjárvány idején a dögszag. Erre pedig rátesz még egy lapáttal a kipárolgott alkohol bűze is. Ilyen helyen dolgozok már lassan tíz éve, nincs új a nap alatt…
- Meglátjuk, hogy mit tehetek. Ez a fej nem az a fajta, ami, ha párnát ér, máris nyomja a szundit… - de ha egyszer elalszok, akkor nincs az az erő, ami kitudna robbantani az ágyból. Tőlem vihetik a házat, az értékeket, feltúrhatnak mindent, akár ágyú is dörrenhetne mellettem, csak hagyják meg a párnámat és a takarómat. Kivétel, ha valaki van mellettem. Akkor az éberségemnek nincs párja. Nem véletlen, hogy ritkán alszok jól, ha Lumie mellettem van és egyáltalán nem aludtam, amikor Melody-t vittem haza… bár, talán mindketten jobban jártunk volna, ha mégis próbálkoztam volna… azóta jóformán egy értelmes szót nem váltottunk egymással.
- Pszicho dokit? – Kérdezek vissza az övére emlékeztető hanglejtéssel. – Ezt észben tartom – nem vagyok hülye, tudom, hogy valószínűleg szükségem lesz majd rá, mint ahogy szükség lenne rá most is, csak épp meghalni nincs időm, nemhogy még orvoshoz is eljárni a különböző agybajaimmal.
- Az attól függ – emelem rá a tekintetemet, miután kis ideig az ujjaimmal, a körmeim melletti kis bőrdarabokkal foglalatoskodok. Hogy mitől? Tőle. Hogy ő hogyan látja, odatettük-e magunkat teljes egészében, látta, érezte-e ugyan azt a tüzet, lelkesedést, amit mi? Ő elégedett velünk? A közös munkával?
- Na ettől – bökök felé vigyorogva, miközben a bakancsba bújtatott lábamat keresztbe dobom a másikon. – A te véleményed hiányában nem mertem azt mondani, hogy 100% volt – hümmentek mosolyogva a cipőfűzőmmel babrálva. Komikus nem? Pont én várok mások véleményére és pont én vagyok az, aki csak akkor jelenti ki, hogy teljes egészében kipipálható és eredményes az este, míg a másik nem tesz hasonlóképpen. - Végtére is, hiába érzem én kurva jónak... hiába, hogy lejártam a lábam azon a rohadt nagy színpadon, mert mindenhol ott kellett lennem, hiába, hogy látszólag a közönségnek is bejött a dolog, mert a visszajelzések baromi beszédesek, de ha te nem látod úgy, hogy megfelelő volt, és van értelme folytatni, akkor én se lehetek megelégedve. Tudod… persze, hogy tudod, mondtam már, hogy én mindig biztos voltam magunkban. Abban ahogy a srácok játszanak, ahogy kommunikálnak egymással és a közönséggel is. Tökéletes az összhang közöttünk úgy is, hogy Peter még friss a csapatban, vagy ha Benji néha úgy tűnik, hogy kezdi unni a dolgot és átmegy egyfajta „basszergépezetbe”, mintha az az egy célja lenne, hogy essünk túl rajta, addig pedig hozzuk a kötelezőket – forgatom meg a szememet. Ez Benji. Fejlődnie kell neki is, mint ahogy mindannyiunknak. De változatlanul hiszek a Wanderersben. Nem véletlenül tartottunk ki egymás mellett, nem véletlenül húzzuk az igát mindahányan, próbálunk, zenélünk akkor is, mikor más már azt mondaná, hogy ennyi pont elég volt. Joggal vagyunk ott, ahol és joggal álltunk ott a színpadon is, ahol tényleg… emberek tízezrei üvöltöttek és visítottak, ahogy a torkuk és tüdejük bírta. – Viszont a te véleményed, meglátásod az igazán sorsdöntő és a legfontosabb. Most első körben a te véleményedre fogunk adni… - elvégre ő dolgozott meg azért, hogy aznap este jelenésünk legyen… ha neki megérte és nincs miért szégyenkezzen, akkor nyertünk!
- Bennem? – Kérdezek vissza, s elkerekedő szemekkel, meredten bámulok magam elé a padlóra. Mély levegőt veszek, majd kifújom azt. – Első körben azt hiszem, hogy hála. Hálás vagyok a srácaimnak, hogy kitartottak, hogy hittek bennem… bennünk. Hálás neked, amiért láttál bennünk lehetőséget, hogy itt vagy, hogy összességében vagy. És a közönségnek is, amiért megmozdultak, lelkesedtek és kicsikartak belőlünk úgy két ráadás számot, hogy elméletben nem lett volna rá idő. Ott azért szükség volt a szervezés rugalmasságára és közbenjárására is - vigyorodok el leszegett fejjel, bár tudom, nem volt mit tenni, engedniük kellett a nyomásnak. – Az nagyon jó érzés volt. Ismeretlenül álltunk ott, és ezek a srácok még ráadást vártak tőlünk…Ha nem vagyok ott, el se hiszem – nevetek. És talán még most se hiszem el.
- Először talán nem látszott, de amikor már ott voltunk fent, be voltunk fosva. Hiába, hogy ezt csináljuk évek óta, mégis… más volt az egész „miliő”. Ennek… ennek volt tétje, tudod? Nem csak egy esti szórakozás a haverokkal, mint mindig a Brisardban. Ott ismernek bennünket, beleférnek botlások... akár túltolt piás fellépések is. Nehéz volt elvonatkoztatni, és ezzel egyidejűleg egy magasabb szintre kapcsolni. De a srácoknak talán még nehezebb volt, ők… nekik nem volt, aki „bemelegítse” a színpadot, nekik kellett megteremteni a hangulatot, nekem pedig csak készre kellett tálalni… – végérvényesen mégiscsak én voltam az utolsó, aki beballagott, addig a fiúk már kőkeményen nyomták, ismertették és szoktatták a zenénkhez a közönséget. Én csak a ráadás voltam és az első döbbenetet követő második, amikor megcsillant a közönségben a felismerés, hogy egy valamire való csapatot kapnak, nem pedig néhány szakadt, rozoga kölyköt, akik majd próbálkoznak egy kis hangulat teremtéssel a nagyok előtt.
- Kurva jó volt! - És azt hiszem ezen a ponton látszódhat rajtam igazán, hogy odáig vagyok. - Nyilván ezután többet akarunk majd mindannyian, szóval egyfajta belemelegítésnek tökéletes volt, hogy lássuk, milyen nagyban az, amit eddig éveken át csináltunk a megszokott helyen. Rohadt jól éreztük magunkat, egyik-másikkal még beszélni se tudtam rendesen, azóta is húzzák a lóbőrt, de... innen már tényleg csak felfelé mehetünk – mutatom azt a bizonyos irányt. Most, hogy az meredek lesz, vagy szépen lassan, apránként haladós, az egészen mindegy. A lényeg, hogy innentől kezdve ott legyünk a köztudatban, és a lehető legtöbb helyen mutassuk meg magunkat. – Ahogy mondod, volt benne valami euforikus, főleg, amikor a kezdő akkordok és az első hangok után lemostuk az arcokról a „na ez mi a franc lesz?” grimaszt… ha nem lett volna tele a szám mikrofonnal, szerintem képen röhögtem volna néhányukat… de azt hiszem, hogy ez nekünk és nekik is jó lecke volt. Most már elhiszem, hogy van bennünk potenciál a jövőre való tekintettel, és ezt kell csinálnunk. Semmi mást.

to: @Remington Fellowes

“Never, ever, let anyone tell you what you can and can't do. Prove the cynics wrong. Pity them for they have no imagination. The sky's the limit. Your sky. Your limit. Now. Let's dance.”

my way...

Hiába sikerült jól és éreztem magam kifejezetten otthonosan az interjúnak álcázott beszélgetés során, mégis ahogy elhagytam a néhány évvel ez előtti törzshelyemet, leültem, mint az iszap. Nem hazudok, fáradt vagyok, mint a dög. Nem elég, hogy egy kibaszott pörgős időszak áll a hátam mögött rohadt sok melóval, botlásokkal és egy majdhogy' túladagolással, de bőven volt tennivaló, megemészteni való a magánéleti szférában is, ahol úgy tűnik, kezd minden a feje tetejére állni. Otthon és az esetleges kapcsolataim terén is. Ami pedig a bandát illeti, végre beindulni látszik a szekér azóta, hogy Remington a korábbi ígéreteihez hűen közösködni kívánt a sorsunkkal és elkezdte egyengetni az utunkat. Ez viszont még több melót, és annál inkább megfeszített tempójú melót, teljes figyelmet és odaadást követel. Ezek után talán nem meglepő, ha azt mondom, hogy az idejét se tudom már annak, hogy mikor töltöttem fel utoljára teljesen a csutkára merült elemeimet. És nem az a kérdés, hogy mikor aludtam jól, hanem ténylegesen mikor aludtam egyáltalán annyit, hogy azt alvásnak lehessen nevezni, ne csak „szempihentetésnek”? Legalább négy-öt órára lenne szükségem egyhuzamban anélkül, hogy percenként felriadnék, tekerne az agyam valami rohadt nagy baromságon, vagy épp értelmesnek nevezhető dolgon – ez a ritkább -, ficánkolnék és ficeregnék, aminek végeredményeképpen mindig feladom a reménytelen küzdelmet. Ilyenkor egyszerűen hátrahagyom a szobát és „csináljunk valami hasznosat is” felkiáltással... írok. Sokan nem tudják, néhányan még a srácaim közül sem, hogy az esetek jelentős hányadában így születnek meg a valamire való dalaim… a céltalan éjszakákban egyedül,  néhány órán át tartó vergődéssel a hátam mögött. Ha másra nem, hát erre azért jók ezek a kibaszott sokáig tartó, kimerítő szenvedéssel töltött időszakok. Fun fact, minden dal, ami rendszerint a kukában végzi, az tervezetten kőkemény brainstorminggal kezdődik, majd őrjöngéssel, morgással, veszekedéssel és szitkozódással ér véget, mondván „ez egy szar, kibaszom a picsába!”
Útban a következő "állomás" felé, tagadhatatlanul egy valami jár csupán az eszemben: adjon már valaki egy fekvésre, vagy csak ücsörgésre alkalmas tárgyat, könyörgöm, mielőtt felborulnék! Már alig tart lábon a koncert nyújtotta plusz, extra energia, hiába hittem, hogy az egy örökkévalóságig fog tartani. A fesztivál vitathatatlanul feltüzelt, és nincs még egy olyan emlékem az elmúlt évek koncertjeiről - pedig volt néhány - melyek ilyen mérhetetlen energiával, lelkesedéssel és elégedettség érzéssel töltöttek volna el. Mintha megnyertem volna a lottó ötöst. Soha ezelőtt nem láttam még ennyi embert egy helyen, akik a kezdeti elképedt döbbenet után, egy emberként őrjöngtek volna értünk, miattunk, nekünk. Nem tudtuk mire számítsunk; idegenként voltunk jelen, számunkra idegen helyen és környezetben… nem a jól megszokott kis néhány száz, majd’ ezer fős közönségünk volt a célközönség, noha egy-két ismerős arcot mintha felfedezni véltem volna az első sorokban. Fingunk nem volt róla, hogy mire számítsunk, hogy mivel és kikkel állunk szemben, mit várhatunk, miben reménykedhetünk? Milyen lesz majd a fogadtatás? Tudunk meglepetést okozni? Újat adni? Nem fognak ránk unni egy-két szám után? A teljes ismeretlenség talaján álltunk, alattunk egy kibaszott nagy színpaddal, körülöttünk pirotechnikával, addig nem tapasztalt hangzással, profi szervezéssel. Fostunk. Jogosan, és talán röhejes, amikor öt hozzánk hasonló fizimiskájú és természetű, temperamentumú faszi azt mondja, hogy fél, pedig csak azt kell csinálnia, amit a legjobban szeret és amihez a legjobban ért. De mi mindent erre tettünk fel… egy légből kapott koncertlehetőségre. Túl nagy volt a tét és igen, majréztunk! De inkább, minthogy túl nagy mellénnyel álljunk ott, végezetül leforrázva, az érdeklődés teljes hiányától megsemmisülve.
A kezdeti aggodalom és bizonytalanság a második szám végeztével elmúlt, s mintha nem is lett volna… ennyi időnk volt ismerkedni a szituációval, megtanulni, hogyan kommunikáljunk egy ekkora tömeggel, hangulatot teremteni és elérni, hogy tudjanak és akarjanak is velünk együtt létezni, tombolni és szórakozni. Ők pedig teljesítették a feladatot, és nekik is csupán ennyire volt szükségük: arra, hogy rájöjjenek, hogy amit hallanak, az jó, élvezhető és minőségi. Úgy hiszem, akkor és ott, bejöttek a számításaink.
A követőink száma egyetlen koncertnek, egyetlen, valamivel több, mint háromnegyed órás fellépésnek köszönhetően megsokszorozódott, és meglepetésemre a korábban megbeszélt helyszínre tartva többen is voltak, akik összesúgtak a hátam mögött, feltűnően felém mutogattak vagy integettek. Másképp, mint azt eddig tették… ez nem a bőr cuccnak szólt, a bakancsnak vagy a gettós kisugárzásnak. Kíváncsi tekintetű lányok vagy náluk idősebb, már nő kategóriába sorolandók nevetgélve dugták össze a fejüket, susmorogtak, pusmogtak és duruzsoltak, mintha felismertek volna, és nem volt ez különbül, mikor a Remingtonnal leegyeztetett próbaterembe igyekezve – már amennyire az ilyen lomha tempót igyekvésnek lehet nevezni – egy-kettő megtermett srác kivágódott elém, hogy aláírást kérjen, mondván „sokat fog ez még érni”… Hát édes öcsém! A próféta szóljon belőled!
Határozott léptekkel csörtetek végig a hátralévő néhány méteren, s még mielőtt belépnék az ajtón, elnyomom a cigi maradékát az épület füstölésre kijelölt részén kibiggyesztett hamutartóban. A csikket a legközelebbi szemetesbe pöckölöm és csak ezután veszem irányba a találkozó helyszínét.
Gondterhelten, fáradtan, mégis elégedett vigyorral lesek Remy irányába, és talán ekkor adom meg magam végleg a gravitáció erejének... de mielőtt még padlót fognék, az ajtónak vetem a hátamat, szolgáljon az támaszomként az elkövetkezendő néhány másodpercben. Vállaim előre rogynak, én kis híján össze, de a vigyorom egyre csak szélesedik.
- Úgy nézek ki? - mutatok magam felé. - Őszintén? Egy szemhunyásnyit se… – volt buli… meg még több buli. Nők és még több nő… de ha ez még nem is verne le a lábamról, bírok én ennél többet is, a korábban pedzegetett hetek már jócskán kikezdték a tűrőképességemet és megedzették a fizikális teherbírásomat is. Asszem' pihennem kellene. – Remélem úgy is nézek ki, mint akit agyonvertek… – lököm el magam az ajtótól, és a hozzá legközelebbi székre dobom magam.
- Ne nézz így! – Nevetek. – Amúgy, most ráztam le magamról néhány fazont. Azt mondja a gyerek, „Kaphatnék egy aláírást? Sokat fog ez még érni...” Jó ég. Aludnom kellett volna inkább – dörzsölöm át az arcomat, a szemeimet két tenyérrel, és szétterpesztett lábakkal lejjebb csúszok a széken, hogy a tarkóm annak támlája tetején pihenjen. Lehunyt szemekkel hallgatom pár másodpercig a helyiség csendjét, Remy lélegzetvételét. – De rohadt jó érzés! – Csapok rá két kézzel egy-egy combomra, és megerőltetve magam, mint egy normális ember, felegyenesedek. Ha már így ildomos használni egy széket. - Remington! Megállás nélkül zizeg a telefonom! Rá se néztem azóta, hogy a Russel lánnyal elkezdtünk beszélgetni, de szerintem nem telt el úgy öt perc, hogy ne jelzett volna... - mutatom felé az éppen felvillanó képernyőt. - Összességében azt hiszem… elégedett…vagyok? – És mindezt talán még el is tudnám hitetni vele, ha határozottabb lennék és nem kérdő éllel a hangomban adnám elő neki azt a fene nagy elégedettségemet. De végezetül kijelenthetem, hogy csak akkor érezném közel százszázalékosnak a koncertet - a helyzethez mérten, persze - ha ő is az lenne: elégedett. Úgy hiszem, hogy mindezt a rövid értékelést követően majd részletekbe menően is ki fogjuk vesézni.

to: @Remington Fellowes

“Never, ever, let anyone tell you what you can and can't do. Prove the cynics wrong. Pity them for they have no imagination. The sky's the limit. Your sky. Your limit. Now. Let's dance.”