Mindig is szerettem feszegetni a saját határaimat, és jelenleg az, hogy eljöttem egészen idáig, jókora kihívás a számomra, meg úgy hiszem, hogy a Lambert számára is. Nem szoktam minden alkalmazottammal együtt iszogatni - sőt általában csak otthon szoktam alkoholt inni, mikor rám jön valami fura érzés, amitől azt érzem, hogy szar az életem -, de mivel Lambi legalább annyira meg van lepődve az itt létemen, mint amennyire én, és pont annyira nem érdekli, hogy a főnöke vagyok, azt hiszem, hogy semmi akadálya nem lehet annak, hogy egymást szórakoztassuk, hisz mindkettőnknek sokkal jobb a társaság, mint a magányos semmittevés. Legalábbis én így gondolom, a másik félről nyílván nem nyilatkozhatok, de ha hallgathatok a női megérzéseimre, akkor azok nagyon is azt súgják, hogy a lelke mélyén azért örül a jelenlétemnek, még ha azt elég egyedi módon adja is a tudtomra. Kicsit fura, hogy a képzelgéseimtől, amelyeket megosztok vele nem elszőrnyülködik, hanem tetszik neki a gondolata mindannak, amit csak úgy kitaláltam, de azért vigyorogva bólintok, még ha nem is tudok azért elképzelni vele egy közös jakuzzizást. Talán nem kéne azért annyira jóban lennünk, mert az emberek még a végén megszólnak, és félre értenék a kapcsolatunkat, ami jelenleg elég viccesen nézhet ki kívülálló szemmel. Közben pedig még mindig nem értem, hogy mi a fenét keresek itt, bár ez már nem mintha számítana.
- Én sem értem. Talán keresem az izgalmat és a kalandot. Vagy csak simán unatkoztam. - mostanában egyre gyakoribb, hogy nem tudok mit kezdeni magammal, mert akár hiszik, akár nem, de a pénz költést is meg lehet unni, főleg, ha az embernek még csak egy normális társasága sincs. Vannak persze azok a hozzám hasonló úrihülgyek, akiknek az a legnagyobb problémájuk az életben, hogy nem kaptam programálást a fodrászukhoz, de azokkal valahogy nem talál a közös szó. Mármint el vagyok velük meg minden, de én is látom rajtuk, hogy lenéznek, amiért a könnyebb utat választottam a meggazdagodás felé, és valószínűleg Ők is láthatják rajtam, hogy idegesít az, hogy mindenki másnál hatalmasabbnak gondolják magukat, pedig a pletykáláson kívül máshoz nem is nagyon értenek. Itt pedig - a látszat ellenére - egy kicsit jól esik nem az lenni, akinek lennem kell. Még ha idegesítenek is az engem vizslató tekintetek. Az én figyelmemet pedig nem kerüli el a pittyegő telefon, sem pedig a szívek, a Lambert közömbös válasza pedig szabályosan arra ösztönöz, hogy csak azért is kiderítsem azt, amit titkolni próbál előlem. Nem azt mondom, hogy avasson be minden részletbe, de na... egy kíváncsi nőt nem szabad soha kétségek között hagyni, mert attól csak még inkább tudni akarjuk a válaszokat és az azt jelenti, hogy addig kérdezgetünk, amig a másik bele nem sápad.
- A partnered? - megrebegtetem a szempilláimat és próbálom kitalálni, hogy ez mit is jelenthet. Erre felé így szokta hívni az ember a szerelmét? Mert a szívecskékről azt merem feltételezni, hogy nem egy ivó cimborájára céloz. - Mármint a partnered miben? - továbbra sem áll szándékomban feladni a kérdezősködést, mert ha már úgy alakult, hogy együtt tölthetjük az esténket - legalábbis annak egy részét biztosan -, akkor az a minimum, hogy beszélgetünk. Csak nem gondolja, hogy majd csendben versengünk azon, hogy ki részegedik meg előbb? Mondjuk tippem arra azért lenne, hogy ki nyerné meg azt a versenyt, főleg, mert fogalmam sincs, hogy a sörből mennyit bírnék meg. A bor az én italom, abból meg három pohárka után kezdem csak érezni, hogy kezd a fejembe szállni. Nem tudom ugyan, hogy mivel érdemeltem meg, hogy ingyen kaphassam az italt, de ha ezzel akarja a pult mögött álló elérni, hogy még vissza térjek ide, akkor talán alszok rá még egyet. Bár megkóstolva a habos italt, nem vagyok abban biztos, hogy a kedvenceim közé fog tartozni.
- Hát ittam ennél finomabbat az biztos... de nem olyan rossz. - hazudom már csak azért is, hogy ne gondolja azt, hogy kényeskedek, mert szerencsémre vagyok annyira makacs, hogy csak azért is megmutassam, hogy itt is simán megtalálom a helyem, ha akarom. Még akkor is, ha egyedül nem biztos, hogy ilyen magabiztos lennék. Kár is lenne tagadnom, hogy azért a jelenléte egy kicsi biztonságot is nyújt a számomra, és nincs semmi lenézés bennem senki irányába, de tényleg nagyon fura emberek járnak ide. Mármint nem olyanok, amilyenekhez hozzá vagyok szokva. Annak a gondolata azért ismét egy vigyorra késztet, hogy nekem kéne haza vinnem Őt ha megrészegedik. Mit ne mondjak, érdekes egy jelenet lenne, leginkább azért, mert jelen pillanatban azt hiszem, hogy itt a mosdót sem találnám meg. Mert gondolom van itt olyan is.
Kicsit elnevetem magam a karomra tett megjegyzésére, és hiába szeretném azt megcáfolni, most felesleges harcba szálnom vele, mert valóban nem vagyunk egy fizikumban. Úgy tűnik, hogy kezd feloldódni és már nem is zavarja annyira, hogy meglátogattam, bár nem is voltam abban biztos, hogy egyáltalán itt lesz-e. Örülök, hogy nem feleslegesen költöttem annyi pénzt a taxira, mert az út azért elég hosszú volt idáig. De nem bánom. Mert komolyan jó érzés máshol lennem, mint azok a helyek, amikhez hozzá vagyok szokva. Csakis a másik felemen lévő undorító férfi közeledése zavar meg egy picit, na meg az, hogy túl közel kerülök Lamberthez, ami alapjáraton nem is lenne olyan nagy gáz, ha legalább sikerülne így elérni, hogy a másik kicsit odébb álljon. A szavai nem azt sugallják, hogy az lenne a célja, és bár türelmes ember vagyok - legalábbis általában -, de ha valaki sérteget, azt elég nehezen szoktam viselni. Kicsit meglep az, hogy Lambert talán még nálam is dühösebb, az még inkább, hogy milyen nagy haddal pattan fel a jó ég tudja milyen célból, sőt még azt sem hiszem el, hogy gondolkodás nélkül öntöm szembe a másikkal a maradék italomat. Szinte érzem, hogy megfagy körülöttem még a levegő is, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincs bennem semmiféle félelem, miközben látom a másik szikrázó tekintetét az enyémmel találkozni és hallom is, hogy valamiket motyog a bajussza alatt, de túlságosan hírtelen történt minden ahhoz, hogy figyelni is tudjak rá. Aztán végül megkönnyebbülve sóhajtok egyet amikor a távozás mellet dönt mégis.
- Sajnálom, de nem szoktam az öklömet használni. Ez legalább sokkal jobban meglepte, mert tuti, hogy a pofonra fel volt készülve. - biccentek egyet a pultosnak, majd a poharamért nyúlok, hogy egy jókora kortyot magamba öntsek, de még mindig nem bírom ki grimaszolás nélkül, mert az ízével még most sem sikerült megbarátkoznom teljesen. - A mi környékünkön egy kicsit civilizáltabb emberek élnek. - javítom ki egy kicsit nagyképüsködve, pedig a véleményem az, hogy a férfi mindenhol férfi... tök mindegy, hogy öltönyben jár, vagy szakadt nadrágban. A legtöbbjüket a farkuk irányítja, és azzal is szoktak gondolkodni.
- De Te... miattam akartál verekedni? - jut eszembe aztán hamar, és most eszmélek rá arra is, hogy még mindig milyen görcsösen szorítom magamhoz a táskámat, mintha tényleg valami kincseket tartalmazna. - Tudod ez... cuki. - a "cuki" szót pedig szándékosan meg is nyomom mert azt már megtanultam, hogy utálja az ilyesmi bókokat.
- Na gyerünk... igyuk meg amink van és mutass itt valami izgit. Biztosan lehet mást is csinálni, mint a kocsmában iszogatni. - és már bele is iszok ismét a poharamba, bár nem olyan könnyű azért ebből az egyáltalán nem finom italból nagy kortyokat szürcsölgetni.      

Traumatized

I'm a drinker, I'm a smoker, I'm a loser, I'm a sinner

Kissé zavarodottan nézek rá, majd az arcomba lóbált mutatóujjára, aztán megint rá, mert nem tudom eldönteni, hogy komolyan elhiszi minden hülyeségemet, vagy ő is csak ugrat? Általában magasról teszek arra, ki mit gondol úgy összességében, hát még rólam, de Cosi fejébe azért alkalomadtán belenéznék. Néha legalább olyan elvetemült mint én, máskor viszont pontosan olyan mint amilyennek kinéz. Ártatlan naiv bárány, aki önként jött ma a vágóhídra. Nos, a kérdezősködés meg az érdeklődés nem az én stílusom, főleg, amikor bizonytalan talajon ácsorgok – pontosabban ücsörgök –, így legyintek egyet a vigyorogva mellékelt fenyítésére. Majd ha kimentem a seggét valami kínos szituációból, remélem akkor is emlékezni fog arra, hogy a főnököm, és megemeli a fizumat. Persze már azért is kérhetnék pótlékot, amiért itt szórakoztatom a csinos popóját ahelyett, hogy berúgnék és agyhalott üzeneteket küldenék a másik agyhalott felemnek. Mit mondhatnék, egyszerű ember vagyok egyszerű élvezetekkel.
- Uhh, ha legközelebb ilyet tervezel, szólj nekem is – vigyorodok el, hallva, hogy miféle „elképzelései” voltak a mai napot illetően. Úgy értem, tényleg nincsenek nagy igényeim, de ha ki lehet élvezni az élet adta lehetőségeket, miért is ne. Abba már bele se menjünk, hogy nagyon nem sírnám tele a párnámat éjjel, ha a seggemet áztatás közben félmeztelen pasik ugrálnának körbe, legfeljebb a mittomén milyen zenéjén kellene alakítani. Annyi baj legyen. - De ha ilyen program is szóba jöhet, tényleg nem értem, mit csinálsz itt csöves földjén – nézek körbe egy pillanatra a sok gyökéren, akik ha nem a poharuk aljába néznek épp, akkor Főnit méregetik. Kevés, aki mondjuk a kártyajátékával van elfoglalva vagy a kihelyezett ingyen mogyoró majszolgatásával. Határozottan nem pezsgőzik itt senki, sőt, a legtöbb, ami itt pezseg az maximum a szódavíz. Ezeket az alakokat meg jobb napjaikon se nézegetném meg, nem még félpucéran. Úr isten, rémálmaim lesznek ettől a gondolatmenettől. Igaz, attól is határozottan elszörnyedek, hogy létezik olyan ember a kibaszott univerzumban, aki még nem ivott sört!
Most már végkép úgy meredek rá, mint aki szellemet látott, és ebből az állapotból kizárólag a telefonom képes felrántani. Aztán persze, hogy rákérdez a látványos sunnyogásomra. Ha nem lennék túl másfél sörön, valószínűleg leugatnám, miszerint semmi köze hozzá, vagy szimplán egy gyilkos pillantáson túl nem reagálnék többet az érdeklődésére, de a pöcsömet is, sikerült neki elérni igen hamar, hogy ne feszengjek a közelében. Nem, még mindig nem bízok meg benne maradéktalanul, nem, nem leszünk legjobb haverok, és nem, nem fogom neki kiteregetni minden titkomat, ám a szép új életemben ő az egyetlen ember Vörin kívül, aki nem ítél el azért, ami és aki vagyok. Oké, a felét nem tudja a sok szarságnak, de épp elég hülyeséget és meredek dolgot feltételez rólam, amihez képest még mindig nem rúgott ki, sőt, ide eszi a fene a pokol bugyrába, mert tudja a tököm miért. Van valami az őszinte és ítélkezéstől mentes kíváncsiságában, ami inkább lenyugtat, minthogy felcseszném az agyamat és ugatni kezdenék mint egy veszett kutya.
- Mert – bököm ki mindenek ellenére kissé nyersen, odébb húzva a telefont, közelebb magamhoz. Aztán kortyolok egy újabbat a sörömből, mielőtt sóhajtanék egy olyat, hogy kis híján a mellkasom is belefájdul. - A partnerem – hadarom el a lehető leggyorsabban, mindenhova nézve, csak rá nem. Jóformán azt sem tudom, minek címezzem Vöröst, főleg úgy, hogy ne hangozzon baromira buzisan. Ez a legtisztább. El is engedem a témát, helyette a kiérkező italra koncentrálok, amit természetesen ingyen kap Cosette. Nagyon bejöhet a pultosnak, mert a szökőévente betévedő tehetős embereket úgy szokták lehúzni, ahogy nem szégyellik. Elvégre valakinek, aki azt sem tudja, mennyi lapul épp a pénztárcájában, mindegy, hogy három dolcsi vagy tizenöt a sör.
- Hehe, nem csajos pia, mi? - vigyorodok el, látva, ahogy kirázza a hideg is az ízétől. - A végére már olyan lesz, mintha vizet innál – legyintek egyet a jó tanácsom mellé. Közben további sziporkákat is osztogatok az itteni divatirányzatokról, bár, amikor felvetődik az a bizonyos hazavitel, kissé összeugrik a gyomrom. Már csak az kéne, hogy szerencsétlen Főni megismerje a perverz nagybátyámat, nem mintha a többi opció rózsásabb lenne. Beleszívok egy utolsót a bagómba, minek előtt elnyomnám a csikket egy kihelyezett hamutartóba. Tudom, hogy rühelli a szagát.
- Azt én is kétlem, kicsit gyúrnod kéne karra – viccelem el a dolgot, majd azon is röhögök egy sort, ahogy elképzelem magunkat a Cosi átalakító showban. Banyek, mennyit kaszálnánk egy ilyen hülyeséggel, a sok burzsuj barom biztosan enné a legújabb elrettentő műsort. De ha valamit utálok, akkor az az, ha valaki turistáskodni jön a nyomorunkon, mintha valami újabb extrém sport lenne, amitől kevésbé érzik szürkének a gyökerek a mindennapjaikat. Vetek is egy gyanakvó pillantást rá, mert az sem kizárt, hogy Főnit is ez mozgatja valahol, bár ő már előnyben van azzal, hogy lepacsizott velem és nem úgy néz rám, mint egy két lábon járó cirkuszi mutatványra, hanem mint mindenki másra. Ő kedvére botránkozhat rajtunk, az érzés kölcsönös.
A magasröptű elmélkedésemből a szaralak ránt fel, aki sajnos még csak nem is cirkuszi mutatványként méregeti a rögtönzött ivó társamat, hanem egy extrás kurvaként, akit pár zöldért megvehet egy körre. Na meg a nagy lófaszt. Ösztönösen reagálok, pedig nem vagyok oda az érintésekért. Más az, amikor beverem valakinek az orrát, de nem szokásom jóindulatból tapizni az embereket, és azt sem viselem el, ha ők tapicskolnak. Nyilván most sem azért karolom át őt, mert kezdeni akarnék vele valamit, hanem mert így tudom megvédeni a keselyűktől. Már amelyik képes lenne felfogni a sötét agyával, hogy kopjon le a francba.
- Hé haver… Miért nem fogod be a kibaszott pofád és húzol el az anyádba? - egyik pillanatról a másikra ugrik fel a vércukrom, amikor nem, hogy moccanni sem hajlandó, hanem még szájal. A hatás kedvéért – és mert amúgy sem bírok a hirtelen viszketni kezdő tenyeremmel – felkelek a helyemről, hogy nyomatékosítsam; amennyiben nem oldalaz el, alaposan át lesz plasztikázva az ocsmány képe. És nem, nem lesz szebb utána. Mielőtt azonban még én az öklömet emelhetném vagy a seggfej visszapofázhatna, Cosi lendül akcióba és a képébe borítja az italát.
- Ó ne már, a sört? - fancsalodik el az arcom, de aztán elvigyorodok, mert mulattató az alak döbbenete és anyázása. Szerencsére az orra alatt káromkodik, máskülönben lehet, hogy még én is megkínálnám egy ingyenes Lambertféle kezeléssel, aztán meg dülöngélve eloldalaz a kijárat irányába, miután már a csapos is rászól, hogy kotródjon. - Kár volt a sörért, de a műsor tízből tíz – csóválom meg a fejemet, és amíg én kiürítem a saját poharam tartalmát – szigorúan a torkomat öntözve –, addig Főni meg is kapja az újratöltését sűrű bocsánatkérések közepette. - Így szoktad lekoptatni a ti környéketeken is a részeg vasaltingeseket? - elröhögöm magamat, elvégre láttam már ilyet nem egyszer, de valahogy eddig azt hittem, Főni olyan, aki inkább kerüli az ehhez hasonló konfrontációkat. A végén kiderül, hogy egyáltalán nincsen mitől félteni itt.

zene: Role Model xx credit: •

Látom rajta a meglepettséget, ami talán annyira nem is furcsa, mert még én magam sem hiszem el, hogy valóban ide jöttem, de ezt még egyenlőre nem nagyon bánom, mert annak ellenére, hogy nem tűnik sem túl sterilnek, sem barátságosnak ez a hely, azért hatalmas izgalmat vált ki belőlem.  Már csak azért is, mert nem ilyen helyekhez vagyok hozzá szokva. Mégis, ha választanom kéne a megszokott és hátborzongató között, akkor lehet, hogy a másodikra voksolnék, feltéve, ha nem kéne egyedül, magányosan ücsörögnöm ezen a helyen. Nagy mákom van, hogy Lambit itt találtam, mert nem csak, hogy biztonságérzetet nyújt a jelenléte, de könnyebb figyelmen kívül hagyni a rám háruló tekinteteket is, a legtöbbjük olyan, mint a hiénáké, akik bármikor képesek lennének lecsapni az áldozatukra. Nem tartom mondjuk magam túlságosan félősnek, de ezen a környéken mégis csak egy idegen vagyok. Ráadásul gőzöm sincs, hogy erre felé, hogyan működik az élet.
- Mielőtt valami ilyesmit is terveznél tenni, jusson eszedbe, hogy még mindig a főnököd vagyok! - figyelmeztetem felé emelve a mutató ujjam, de azért szélesen vigyorgok rá, mert kicsit lázba hoz az, hogy tilosba járok. Nem biztos, hogy a férjem díjjazná az itt létem. Persze Ő nem az a fajta ember, aki bármit is megtiltana, néha túlságosan is szabad vagyok mellette, de azért az ilyen helyekről meg van a maga véleménye, ami egyébként engem pont, hogy nem érdekel. Habár tudom, hogy munkán kívül nem főnökösködhetek - nem mintha amúgy annyira túlzásba vinném azt a szerepet -, de azért azt elvárhatom, hogy itt ne kezdjen köpdösni, mert szerintem annál undorítóbb viselkedés nem is létezik. Kivéve talán az, hogy le nyúlják a legújabb tervezésű Gucci táskámat, amit csak nem olyan rég vettem meg magamnak szintén egy unalmas napomon. Így azt ölelgetve, mintha csak valami féltett kicset őriznék benne, értetlenül nézem Lambertet, és magamban próbálom értelmezni a mondandója lényegét. Keresztbe húztam a terveit, de most már nincs mit tenni. Legalább sem Ő, sem pedig én nem kell magányosan eltöltenünk az esténket. Azt nyílván nem nézném ki belőle, hogy öröm táncot járjon a jelenlétem miatt, de azért megpróbálhatna úgy tenni, mintha örülne a társaságomnak.
- Jó, hát én is azt terveztem, hogy a jakuzziban, pezsgőt szürcsölgetve, hallgatok valami laza, melankolikus zenét, és képzeletben valami izmos, kigyúrt, félmeztelen férfiak még legyeznek is közben, de hát ez van. Ember tervez, Isten végez. - ártatlanul rebegtetem meg még a szempilláimat is, még mindig jól szórakozva azon, hogy mennyire nem érti az itt létem okát, pedig tök egyszerű: kíváncsi vagyok arra, hogy hogyan élnek a hozzá hasonló "ősemberek". Azt túlzás lenne állítanom, hogy szívesen költöznék ide, de néha egy kis kiruccanásból nem lesz senkinek semmi baja. Még jól is esik kimozdulni a monoton mindennapjaimból. Nem kell mindig azt csinálni, amit a társadalom megkövetel tőlem. Nem áll szándékomban leinni magamat, kicsit kínos lenne utánna a közös munka is, de egy két pohárkától nem lesz baj. Maximum sikerülni fog feloldódnom és jobban ide illőnek képzelnem magam.
- Látni láttam. De soha életembe nem ittam. - ez pedig plusz egy indok is arra, hogy megkóstoljam. Végtére is mi bajom származhat belőle? A mi környékünkön sokkal nagyobb divat a mindenféle drága borok meg koktélok, de itt egy másik világ van, így alkalmazkodok. Megpróbálok úgy tenni, mint akinek nem tűnik fel, hogy a telefonján néz meg valamit, de azért szemtelenül kezdem nyújtogatni a nyakam, mert tuti biztos, hogy valakivel épp sms-ezget, amihez az égvilágon semmi közöm nincs is, leszámítva a kíváncsiságomat. Nem is tudok róla jóformán semmit. Vagyis épp eleget, de mégis sok mindent nem. - Valami szíveket láttam. Miért rejtegeted ennyire? - nem mintha rám tartozna a szerelmi élete, de azért mégis érdekel. Főleg, mert még le is fordítja a telefonját, ami eggyel több okot ad a kíváncsiáságomra. Gondolataimból csakis az elém kerülő pohár rángat ki, na meg a pult mögött álló férfi vigyora, és nem is értem igazán, hogy mire fel kapom ajándékba az italt, mifelénk ez egyáltalán nem divat.
- Köszönöm. - mosolygok a pultosra rá, majd először csak a kezembe emelem a poharat, és próbálom a lehető legkevesebb feltűnést kelteni azzal, hogy megvizsgálom annak a tisztaságát, de miután nem látok semmi kivetnivalót rajta csak bele kortyolok a sörbe - kicsit talán még nagyobbra is sikeredik az a korty, mint tervezem -, aztán vissza is rakom a poharat a pultra, mert a kesernyés ízétől még a hideg is látványosan ki ráz. Hogy a fenébe lehet ezt meginni? Az undoromról inkább hallgatok, mert a világ összes kincséért sem mondanám ki hangosan, hogy mennyire nem ízlik, már csak azért is mind megiszom, hogy megmutassam a "legkedvesebb" alkalmazottamnak, hogy engem sem a gólya hozott.
- Hát akkor igyál még egy kicsit, hogy ne maradj józan, mert utálok ki tűnni a tömegből. De azért a mértéket tartsd, mert kétlem, hogy haza tudnálak vinni. - nem csak azért, mert úgy érzem magam, mintha egy másik bolygón lennék, de azért sem, mert a súlycsoportunk nem igazán passzol. Azért mégis elgondolkodok a felvetett stílusokon, amik talán itt divatok, és akármennyire is vicces számára, de én simán kipróbálnék valami mást. Kicsit olyan lenne, mintha Hamupipőke lennék. Ha itt vagyok - mert még semmi nem vette el a kedvem attól, hogy újra vissza jöjjek - valami laza, szakadt de ugyanakkor menő ruhába bújnék, hogy aztán mikor vissza térek a saját világomba ismét a márkás ruháimba bújva nézzek ki úgy, mintha valami divatlapból léptem volna ki.
- Hmm... igazából egyik sem hangzik olyan túl rosszul. Te majd eldönthetnéd, hogy melyik stílus áll a legjobban. - lelki szemeim előtt már látom is magamat egy kicsit máshogyan, és csakis az rontja el a fantáziálgatásomat, hogy egy számomra egyáltalán nem túl szimpatikus fickó büdös lehelete, egyre közelebb kerül hozzám, és bár kicsit ösztönösen jön, hogy inkább Lambi felé közeledjek, de azért mégis meglep a derekamra tévedő keze és az, hogy még közelebb kerülök hozzá így. Először nem is igazán értem, hogy mi a fenét akar csinálni, de aztán, amint észre veszem, hogy miképpen integet a másiknak, rájövök a lényegre, épp ezért, hogy részt vegyek én is a játékban egy önelégült vigyort küldök az idegen irányába, olyan tipikusan engem ugyan nem kapsz meg arckifejezéssel, és, mint aki jól végzi épp a dolgát ismét a poharam felé nyúlok, így a második kortyom után már nem is tűnik annyira borzalmasnak a sör íze, de azért szabad kezemmel még mindig görcsösen szorítom a táskámat, biztos, ami biztos alapon.
- Hé, haver... miért nem adod kölcsön a barátnődet egy körre nekem is? - ez pedig az a mondat, amit hiába tudom, hogy provokációnak szánja, és csak simán fel sem kéne figyelni rá, de mégis olyan, mintha a lelkembe gázolnának, mert - minden bűnöm ellenére sem tartom magam olyan nőnek, akit bárki megkaphat, főleg nem az ilyen undorító, perverz és magukról sokat képzelő alakok. Épp ezért is húzódok el egy kicsit Lambert-től és a még félig teli poharamhoz kapok, amit egy hírtelen mozdulattal a másik képébe is öntök, nem foglalkozva azzal, hogy itt mit néznek jó szemmel és mit nem.
- Na... most már sokkal jobban érzem magam. Hol is tartottunk? - szólalok meg büszkén a pultra vissza téve az üres poharat, amit remélem, hogy újra töltenek, mert csak azért is inni akarok. Már ha ez elég volt a férfinek ahhoz, hogy lelépjen a francba.     

Traumatized

I'm a drinker, I'm a smoker, I'm a loser, I'm a sinner

Szerintem még mindig úgy nézhetek rá, mint aki egy kibaszott szellemet látott, mert nem tudom elhinni, hogy képes volt idejönni, ráadásul úgy kicsapva magát, mintha az oscar gálára készült volna. Mondjuk jobban belegondolva a munkán kívül sohasem láttam őt, oda meg még ő sem úgy öltözik, mint valami királyi előkelőség. De akkor is ember, mi a faszt gondolt?!
- Jah, néha le is köpjük egymást baráti szeretetből – forgatom meg a szemeimet, aztán szívok egy mély és kitartott slukkot a bagómból, mielőtt a söröm felét együltében legurítanám. Kissé beleborzongok, mert még kellően hideg, a pohárra kiülő vízcseppek pedig lelkesen folynak a kezemre, az államra és persze az ölembe. Anyázok egyet az orrom alatt motyogva, noha annyira nem zavar, mint mutatom. Néha csak egyszerűen jól esik háborogni, meg amúgy is, zsigerből jön. Így születtem vagy tudja a tököm.
Ezt követően gyorstalpalót tartok Cosinak a Bronxban való túléléshez, kezdve azzal, hogy a cseszettül drágának kinéző táskájára figyeljen oda alaposabban, mert ha nem az én ismerősöm lenne, egykettőre kipakolnám a tartalmát. Ide próbaidő, oda jó magaviselet, vannak dolgok, amik szintén csak belém vannak kódolva; ilyen az ostoba célpontok kihasználása mordor földjén. Szerencsére hallgat rám, mondjuk egy „kösz a szar tippjeidet” helyett a lelkiismeretemet célozza meg, amire eleinte határozottan elhúzom a számat.
- Nem is tudom. Egy átlagos seggmeresztős délutánt terveztem, most meg bébiszitterkedhetek – vetem oda neki mogorván, legalábbis, ami a hangomat illeti. A vonásaim valószínűleg hamar elárulnak, mert még én is érzem a képemet noszogatni kezdő mosolyomat. A látszat és a mutatott hozzáállásom ellenére azért hazudnék, ha azt mondanám, nem örülök neki. Jó, a boldogságtól nem csattanok ki, ugyanakkor Főni egy olyan ember, aki annak ellenére, hogy tökre más világból származik, elviselhető társaság, és azt is tudom róla, hogy nagy unalmában sok baromságra rávehető. Nyilván nem egy ékszerbolt kirablására gondolok, de múltkor az étterem mögött a kaja szünetben kukadobó versenyben porig alázott. Szóval lehetne rosszabb is a helyzet, mindössze aggó-… idegesít, hogy lazulás helyett figyelnem kell rá.
- Sör. Láttál már sört, nem? - megrökönyödve nézek rá, aztán a telefonomra, ami már megint pittyeg egyet. Jézusom, még jó, hogy nem pucér képeket küldözgetünk ma egymásnak Vörössel, mint múltkor, de azért sietősen lezárom a szívecskés macskával megrohamozott képernyőt, és tüntetőleg lefelé is fordítom a mobilt. Közben azon töprengek, mit kérjek neki inni, mert nem hiszem, hogy illene hozzá ez a középkategóriás szar… bár tudja mit? Röhögve fogom végignézni, ahogy beleszörnyed az italába.
Megint csak kopogtatok egyet a pulton, de a csapos valószínűleg azóta hegyezi a fülét, mióta megérkezett mindenki szemének kigúvasztója, mert már is Cosi elé simítja a bámulatosan tiszta pohárba mért, habos sört.
- A ház ajándéka – kacsint rá, majd mint egy félnótás idióta, széles mosollyal andalog odébb, hogy kiszolgáljon egy másik vendéget. Jézusom, ez már nekem kínos.
- Na nem, már az is bizarr, hogy itt iszol velem, de nem fogok veled shoppingolni menni! Legalábbis nem józanul – a kezdeti szörnyülködésem hamar szarevő vigyorba fordul, ahogy belegondolok a nagy átalakulásába. - Kissé azért vicces lenne… Választhatnál a szezonális getto ribanc, a csóró tizenévesen családanya és az út menti herkás kollekció közül – röhögöm el magamat, igaz, a nagy viháncolásom egyik pillanatról a másikra vált gyilkos arckifejezésbe, ahogy eljut az agyamig, miért araszol hozzám közelebb Főni. A háta mögött kellemetlenkedő alak bűzét idáig érezni, a nyomorult képére meg az van írva, amit a gatyáján is felfedezhetnék, ha lenne gusztusom a valszeg bolha méretű zászlóját nézegetni. Ugh.
Nos, itt sokból nem értenek az emberek, és ha nem akarok orr-betörő előadást tartani - kizárólag Topmodell kedvéért, egyébként szívesen átrendezném az ocsmány pofáját -, marad a stipi-stopi az enyém játék. Cosi derekára simítom hát a tenyeremet, és kicsit még közelebb húzom, miközben mellette elhajolva a pultnál, bemutatok a pöcsfejnek egyet. Végül meglegyintgetem a kezemmel a levegőt, jelezve, hogy itt az ideje kotródni. Remélhetjük, hogy tényleg elhúzza a belét, ugyanis hiába az íratlan szabályok, egyesek még azokat sem ismerik.

zene: Role Model xx credit: •

Az unalmamnak köszönhetően, na meg annak, hogy a férjem elutazott néhány napra valami üzleti megbeszélések céljából, amiből én szerettem volna kimaradni, hiszen egyáltalán nincs számomra semmi érdekes a sznobokkal való vacsorázgatásokban, vagy épp golfozásban, aminek a lényegét egyébként sem igazán értem. A lényeg, hogy itt ülök egy taxiban, aminek a sofőrje először nem is igazán figyelt fel rám, egészen addig amig el nem mondom a címet, ahová szándékozok menni. Valószínűleg a rajtam lévő Gucci, élénk piros ruha zavarhatta meg, és a hozzá passzoló másfél centis magassarkú cipőm, na meg a fülemben csüngő gyémánt kővel díszitett ékszer, amelyet csak úgy ajándékba kaptam a szeretett férjemtől, akinek még csak sejtése sincs arról, hogy milyen árulás áldozata. Így miután harmadszor is elismétlem a taxisnak, hogy biztos vagyok - pedig annyira nem is - abban, hogy oda akarok menni, egy váll rántás kíséretében fordul előre, immár az útra koncentrálva és nem rám, bár időközben a visszapillantó tükörből azért látom, hogy gyanúsan méreget. Igyekszem nem törődni azzal, hisz a dolga nem az, hogy számonkérjen, hanem inkább az, hogy eljuttasson a célomig, ezért is bírom ki a rövidnek nem nevezhető kocsikázásunkat csendben, pedig én aztán szeretek fecsegni. Ha van normális társaságom persze. Soha életemben nem voltam Bronxban, de csak azért, mert annyi féle rémtörténet kering arról a negyedről, hogy valahogy nem vonzott úgy különösebben, pedig én sem aranykanállal a szájamban születtem. Brooklyn azon környéke ahol felnőttem például viszonylag csendes volt, kivéve, ha az apámra nem jött rá valami és kezdett ordítozni.
Amint megállunk egy menőnek nem nevezhető kocsma szerűség előtt, rögtön valami izgalom lesz urrá rajtam, és arra gondolok, hogy az apám ha látná, hogy hol vagyok valószínűleg kitérne még a hitéből is. A fuvar kifizetése után még csak nem is hezitálok, hogy ki szálljak-e az autóból, csak a vállamra akasztom a szintén Gucci táskámat, és még az kocsi ajtaját is jól becsapom magam mögött. A sofőr még néhány másodpercig nem indítja a motrot, mintha azt remélné, hogy meggondolom magam és mégis valami más helyett választok a szórakozásomra, de ez természetesen nem történik meg, hiszen azóta vagyok kíváncsi nem csak a helyre, de maga a környékre is, hogy Lambert megemlített nekem. Így egyedül maradva, magamra öltök egy magabiztos mosolyt, és miközben befelé haladok a helyiségbe csak a női megérzésemben, na meg a szerencsémben bízok, hogy Lambert is itt lesz, és nem kell egyedül feltalálnom magam. A magassarkúm kopogása még a halkan szóló zenét is túl csengi és igyekszem nem törődni azzal, hogy szó szerint mindenki tekintete rám hárul, ami nem csak, hogy zavarba hoz, de elnézve az itt lézengő emberek zömét kicsit azt hiszem, hogy túlöltöztem. Már mindegy, nem igazán van mit tenni. Megállok a bejárattól pár centire és körbe pillantok, és szinte azonnal meg is pillantom a kedvenc - bár erről neki nem kell tudnia - alkalmazottamat a pultnál, így a mosolyomat vigyorra változtatva intek neki, és hatalmas megkönnyebbülést érezve lépkedek is  közelebb hozzá, még mindig nem törődve azzal, hogy úgy bámulnak az emberek, mintha én lennék maga a császárnő, vagy mit tudom mi.
- A taxi ide hozott. - válaszolok a kérdésére, és nem is sértődök meg a szóhasználatán, mert már eléggé megszoktam a stílusát. - Ti felétek így szokás üdvözölni az embert? - a szemöldököm kicsit a magasba emelkedik, de a vigyorom továbbra sem tűnik el az arcomról, mégis azért óvatosan körbe pillantok. Hát... az biztos, hogy nem az ilyen helyekhez vagyok hozzá szokva,  de legalább izgalmas egy kicsit kimozdulni a monoton életemből. A következő megjegyzése hallatán azonban elkomolyodok és rögtön a vállamon lógó táska felé pillantok, amit le veszek onnan, elhúzom a nyitva felejtett cipzárt rajta és magamhoz ölelem. Nehéz lenne eldönteni, hogy igazat mond-e, de mindenestre jobb az óvatosság.
- Azt hittem ennél jobban fogsz örülni nekem. - jegyzem meg, és mondjuk, hogy a látszólag nem barátságos stílusát letudom azzal, hogy meglepődött azon, hogy itt vagyok. Mit ne mondjak, én is. Akkor szép az élet, ha merünk őrült döntéseket hozni, és jelenleg elég nagy őrültség az, hogy itt vagyok. vagyis nem is az... inkább az öltözékem nem ide illő, kicsit bánom, hogy nem választottam valami kényelmesebb göncöt. Egyszerűen csak hozzá szoktam, hogy ha valahová megyek, figyelnem kell a megjelenésemre. Tyson mondjuk sose hozna ide el szórakozni. Kár, mert szerintem sokkal izgalmasabb, mint azok a puccos vendéglők, ahol a beszélgetésen és evésen kívül mást nem is nagyon lehet csinálni.
- Szóval mit iszunk? - nézek az előtte lévő pohárra, amiben fogalmam sincs, hogy mi van, de még csak azért is aztakarok inni én is. - Kérhetnél nekem is egy olyant. - bökök a fejemmel a poharára, miközben idegesen igazítom meg magamon a ruhát, mert még mindig érzem magamon a kíváncsi tekinteteket.
- Basszus. Itt van ebben az órában nyitva valami ruha üzlet? Kicsit zavaró, hogy úgy néznek, mintha valami másik bolygóról jöttem volna. - zavartan simitom a fülem mögé a hajamat, ami miatt jobban látszik a fülbevalóm is, és amint a fejem a másik irányba fordítom, feltűnik, hogy idegesítően közel fészkelte magát hozzám egy alkoholtól bűzlő férfi, akinek olyan tekintete van, mintha fel akarna falni, vagy mit tudom mit akarna csinálni. Lesütöm a szemeimet és eltávolodva tőle araszolok egy kicsit még közelebb Lamberthez és ezúttal úgy fordulok, hogy a másiknak háttal legyek, mert idegesít a rajtam legeltetett tekintete.     

Traumatized

I'm a drinker, I'm a smoker, I'm a loser, I'm a sinner

- Hé, lajhárkám, tölts még – az öklömmel kopogtatom meg a pultot, igyekezve megkapni a csapos figyelmét, aki valami csinosnak aligha nevezhető macával flörtölget épp. Vetek rájuk egy fintorgó pillantást, mármint haver, legyen valami mércéd. Ilyen nőkre hajnali kettőkor vetemedik az ember, amikor nyilvánvalóvá válik, hogy vagy dugás nélkül maradsz vagy beéred a legaljával. Most meg még be sem sötétedett, sőt, éppen csak kinyílt a kocsma.
Végül nagy nehezen, mély sóhajjal szakad el a turbékolástól a faszikám, és amíg ráérősen tölt egy újabb adag sört a frissen meggyújtott bagóm mellé, vetek egy pillantást a pittyegő telefonomra. Újabb kibaszott macskás mém Vöritől, bár legyek átkozott, mindig képesek megröhögtetni, főleg, mert ő fáraszt velük. Kissé bánom is, amiért nem erősködtem, hogy vele tartsak a ki tudja hová, de annyira sejtelmeskedett és annyira kicseszett meleg van, hogy úgy határoztam, más elfoglaltság után nézek. Például hűvös lépcsőházakat járok albérlet után kutatva, aminek egészen véletlen az lett a vége, hogy az épülethez tartozó szárítóból beújítottam ezt a fasza kis hawaii-inget a saját szakadtam és átizzadtam helyett, a tulaj meg seprűvel kergetett a következő utcasarokig. Pff, amatőr.
Szóval fogalmazzunk úgy, a figyelemelterelő akcióm se volt sokáig napirenden, így arra jutottam, hogy megérdemlek egy-két sört, amíg Rowan végre befejezi a sunnyogást és hajlandó megmutatni a képét. Éppen a gondolatmenetem végére csattan előttem az újabb pohár hideg mennyország, mellé pedig a pultos középső ujja. Anyád. Villantok rá egy angyali „remélem szorulásod lesz” mosolyt, aztán folytatom a semmittevés magas fokon űzött tudományának gyakorlását, pörgetve a mobilomon a legalább annyira sokatmondó beszélgetéseinket Vörössel.
Rohadtul meg is érdemlem, az utóbbi időben annyit güriztem, hogy lassan össze fog olvadni a seggem a kocsim ülésével. Jó, legyünk reálisak, előbb fog beleállni valami alkatrész abban a tragacsban, de ez már csak részlet kérdése. Ki vagyok merülve, a hajnalban kelést nem fehér embernek találták ki, viszont a pénzre meg szükségem van, főleg most, hogy őfelsége répacukor is legalább akkora csöves lett, mint huszonéves korunkban. Valahol azért élvezem, hogy én lehetek a kenyérkereső, és lássuk be, a munka se annyira fos. Néha be tudnám verni egyesek képét, és olykor nem tudok távozni egy ízes kurvaanyázás nélkül, de ezekszerint még senki nem háborodott fel igazán, mert elmaradtak a várt lelkifröccsök Főnivel. Mondhatni minden szép és jó, viszont a mai pihenőnapra már baszottul szükségem volt.
Magamnak bólogatva kortyolok bele a hűvös frissítőmbe, és miközben azon élvezkedek, hogy végre nem húgyízű sört lefetyelhetek, mert telik jobbra is, nyílik a kocsma ajtaja. Alapvetően leszarnám, hogy ki jár-kel a placcon, de szinte megfagy a levegő, és az ideje korán lerészegedett építőmunkás csapat a biliárdnál is abbahagyja a hőbörgést. A kíváncsiság óhatatlan erőt vesz rajtam, így vetek egy félig-meddig érdeklődő pillantást az érkezőre, és abban a momentumban én is csatlakozok a szájukat agyhalott halakként tátók táborához. Na nem azért, mert szökő évente egyszer látok tiszta, csinos és jómódú nőt, mint itt a többség, hanem mert ki más ácsorog ott, ha nem a kibaszott főnököm?! Te jóságos szent faszom, mégis mit keres itt?
Ha tehetném, beleolvadnék a pultba. Még azt is megfontolom, hogy olajra lépjek, mielőtt észrevenne, csakhogy a bökkenő ott ékelődik a tervembe, hogy már észre is vett. És már lépdel felém. Bassza meg. Bassza meg!
- Te meg hogy a picsába kerülsz ide? - bukik elő belőlem a legelső, őszinte kérdés, ami a nyelvemre kéredzkedett, teljesen megfeledkezve arról, hogy múltkor talán meséltem neki valami elvadult történetet a csodás és megismételhetetlenül lepukkadt Punch Bowl kocsmáról. Nem, eszembe sem jut semmi logikus érv, annyira kilóg a többi nyomorult közül. - Jézusom, húzd már be a táskádat, mert itt a szemedet is kilopják két perc alatt – morgok rá elhűlten, mire a csapos megint csak bemutat, amiért a nem létező hírnevét csorbítom a helynek. Jó vicc.

zene: Role Model xx credit: •