A tegnap este halvány emlékeivel nyomasztva kelek fel reggel, amiből megállapítom, hogy… ez még elég kevés volt, de mivel Avie kivételesen már ébren van, így nem nagyon akarom húzni az időt, és nagy nehezen kimászom az ágyból. Egyből a gyógyszerek felé veszem az irányt, mert az éhgyomorra kávé után közvetlenül már csak az éhgyomorral fejfájáscsillapító, ami igazán jót tesz a gyomornak, mi legalábbis az egyetemen az tanultuk – nem. Ellenben a lüktető fejfájással nem tudok másként megküzdeni, és nincs is kedvem a mai nap folyamán a továbbiakban foglalkozni vele. Sajnos, tisztában vagyok vele, hogy maximum csak tompíthatom. Gyakorlott másnapos vagyok, tudom, melyik gyógyszer válik be nálam a legjobban, viszont a tompításnál többet elérni amúgy sem fogok tudni. Mindig reménykedem a csodában, de nem jön össze. A reggeli kávémmal veszem be a kapszulát, egy gyomorvédő kíséretében, csakhogy adjak tovább az egészséges életmódnak, ha már az előbb ezt nagyon alaposan végiggondoltam. A felkínált reggeli lehetőségétől viszont szimplán csak rosszul vagyok, így egy illedelmes visszautasítást követően elmegyek tusolni. Bár biztos vagyok benne, hogy tegnap este is letusoltam, mikor hazaértem, de mégis, a fejemnek is úgy érzem, jót fog tenni, na meg, mindent nem tudok sajnos lemosni magamról, még ha kitartóan megpróbálom most is.
Ezekkel a gondolatokkal fekszem le a kanapén, mint aki jól végezte dolgát, és kezdek kapcsolgatni a tévében. Szinte meg sem lepődöm, hogy amikor én taccson vagyok, akkor a legaktívabb Avie, amitől csak még inkább bűntudatom támad. Nem mintha amúgy nem marna belülről már jó ideje, most mégis úgy érzem, hogy egyesülve az üres gyomrommal, a gyógyszerrel és a kávéval egyenesen ki akarná magát vájni belőlem. Máskor én vagyok a helyében, én vagyok az a lelkes figura, aki körberohangálja, tömi belé a kaját, főleg a rosszabb napjain, így aztán hálás vagyok azért, hogy ezt igyekszik visszaadni most, ha minimálisan is, de attól még… jelenleg nem érdemlem meg, és nem is érzek kellően jól magam ahhoz, hogy megfelelő mértékben értékelni tudjam.
Már éppen kezdene lenyugtatni a fejemben a lüktetés, amikor Avie bejelenti, hogy átjön hamarosan ebédre Mitch. Érzem, ahogyan bukfencezik bennem minden egyet, és ki is rohanok a mosdóba, mielőtt még nagyobb baj lenne, és takaríthatnám is fel. Tényleg már csak ez hiányzik a napomból. Ráadásul, ez, hogy Mitch idejön, olyanná teszi a dolgot, mintha neki csak így… semmi sem történt volna. Irigylem az agyát, hogy neki csak úgy kilökte, vagy fogalmam sincs, mi állhat amögött, hogy lazán át mer jönni, ugyanakkor végül is, lehet logika amögött, hogy a legjobb taktika, ha szimplán csak úgy teszünk, mintha mi sem történt volna. Kár, hogy az én fejem nem így működik, én az a fajta ember vagyok inkább, aki őrlődik a dolgokon, szenved, és egyszerűen borzalmasan hazudok. Most viszont, mindenki lelki békéje érdekében muszáj leszek összeszedni magam, mert… ezzel sajnos nemcsak egy ember bántanánk meg, ráadásul olyanokat, akik fontosak számunkra. Amúgy sem szeretek embereket megbántani, de ha nem szeretném őket, nem lenne kötelék közöttünk, előbb túlteszem magam rajta.
Minden percet kínzóan lassúnak érzek, szinte érzem, hogy másodpercenként fokozódik bennem a nyomás, melyet a tévé olcsó, szar kínálata sem képes elnyomni, amitől mondjuk olyan óriási nagy csodát éppenséggel nem vártam, ismerve a műsor alacsony színvonalát, de a csoda még itt is megtörténhet. A pillanat, amikor viszont Mitch megérkezik, csak nem akar eljönni, és lassan már kezdek abban is reménykedni, hogy talán megúszom az egészet. Avie pedig értetlenkedik egy sort, de hát, ismeri a húgát, szóval nagy ügyet nem csinál belőle. Meg valamennyire már én is ismerem Mitchet, volt már rá pár évem, hogy megismerjem. Ez is egyfajta hatásos belépő lesz, ha megérkezik végül. Ettől függetlenül felajánlom nagy szenvedésemben, hogyha megérkezne, akkor fogadom őt, nagyon szívesen, míg Avie elmegy vásárolni. Szinte alig telik el pár perc, és meg is hallom a kopogást. Mély levegőt veszek, melyet egészen addig sikerül tartanom, míg fel nem tápászkodom a kanapéról.
Egy pillanat erejéig még reménykedtem, hogy esetleg valaki más érkezett. Vagy, hogy Avie hagyta itthon a kulcsát, de hát, ennyi idő alatt csak nem vásárolna be. Ha mégis, akkor valami díjat adok neki, és én többet nem is próbálkozom vele, mert míg nekem egy élet, mire mindent megveszek, és kifizetek, addig neki ez úgy néz ki, pillanatok műve alatt összejön. De nem. Mitch az. – Szia. Még korán vagy, ne aggódj, nem kezdtük el az ebédet készíteni. Gyere be addig nyugodtan – állok odébb, hogy be tudjon lépni, és bezárhassam utána az ajtót.
Alapvetően egész jól kijövünk. Sőt. Ha kell, mi vagyunk a társaság szívei, akik ha néma csend van, fel tudnak dobni valami témát. Most viszont úgy érzem, hogy bár alapvetően más kontextusban a kapcsolatunk bár szintet lépett, mégis, jelen körülmények között mégis inkább csak visszavetett mindent. Ez még kínosabb lesz, mint amennyire sikerült elképzelnem a várakozás közepette. Jelenleg fogalmam sincs, mit kezdjek ezzel az egésszel.
Felnevetek a válaszán, pedig semmi vicces nem volt benne. A hülye is megmondaná rólam, hogy zavarban vagyok. Mitch számára még inkább nyilvánvaló lesz. Avie számára pedig végképp. Azt hiszem, itt a vég. Minden, amiért az elmúlt évek során egy klubban veszett el. Még csak nem is vagyok annyira bulizós. Miért pont tegnap kellett elmennem egy kollégákkal induló baráti sörözést követően? Miért pont oda, ahol összefutottam vele? Miért, miért, miért. A legnagyobb kérdés, hogy miért nem ad senki semmire sem választ, és miért kell ilyenekkel foglalkoznom?
- Én lepődnék meg a legjobban, ha lenne egy másik lakása. Pláne, hogy szerintem te azzal még inkább tisztában lennél, mert neked elmondaná, előlem meg titkolná, mert ki tudja, mit rejteget ott. Szóval csak szimplán megnyugtató, hogy nem tudsz te sem ilyesmiről – fecsegek tökre feleslegesen tök nagy baromságokat. – Csak a boltban van. Ülj le amúgy nyugodtan. Kérsz valamit addig is, míg várakozunk? – kérdezem meg, mikor rájövök, hogy épp a pocsék házigazda szerepében (is) tetszelgek. Jelenleg pocsék társalkodópartner is vagyok, ha már azon nem tudok segíteni, akkor legalább házigazdaként remekeljek. Nem érzem úgy, hogy túlságosan is jó leszek a mai napon ebben (sem).
- És, hogy vagy? Neked is szétrobban a fejed? – kérdezem meg, miközben majdnem leülök, gondosan ügyelve rá, hogy a lehető legtávolabb kerüljek Mitchtől. Nem mintha, most, józan – bár nem túl tiszta – fejjel bármi megtörténhetne, de az ember nem lehet elég óvatos.