Párizs, 2008

Sárgás fény remeg végig a falakon, ahogy elhalad odakinn egy taxi. Derékban szeli ketté a szobát. Engem, téged, és az állványt.
- Add ide a holnapit – lehelem ki az utolsó füstgomolyt, mielőtt elnyomom a cigit, és kábán felülök a matracon. A szoba együtt mozdul velem, a ruháimért tapogatok. – Megyek. – Sürgetem, bár tudom, hogy felesleges. Fogalmam sincs, mennyi lehet éppen. Utálom, hogy nincs egy kicseszett óra ebben a teremben, a mobillom után nyúlok, de nem találom a helyén. Hol a faszban van ez is? A hátamat nekivetem a falnak, és a hajamba túrva pár másodpercre szorosan lehunyom a szemem. Reggelre össze kell szednem magam valahogy. Sok múlik rajta.
- Hát menj – vonsz vállat, és ráérősen belekortyolsz a vodkába. Nem szeretem, mikor ilyen flegma vagy, de sajnos ez is a varázslatos személyiséged része, amivel addiktív viszonyba keveredtem néhány hónapja. A tekintetem szúrósan rád akasztom, de mielőtt újra szólhatnék, szárazon elneveted magad. – Mi az, enélkül nem megy? – cicázol velem, ahogy szoktad, a melleid vonala épp csak átsejlik hullámzó tincseid mögül, ahogy meztelenül ücsörögsz előttem a széles ablakpárkányon. Gonosz kis mosollyal meglóbálod előttem a tasakot, az vagy, mint amit eddig láttam beléd, mégis elkap egy furcsa, megmagyarázhatatlan érzés: mintha valami nem lenne a helyén. – Azért valahol ironikus, nem? A nagy művész képtelen megfogni a ceruzát egy aprócska bogyó nélkül.
Érzem, hogy a pulzusom apró léptékben megindul, és a véremmel együtt felfelé igyekszik az ereimben. Gyűlölöm, mikor ezt csinálod. Mintha nem pont te szoktattál volna rá. Mintha nem... A torkom kellemetlenül száraz, az ujjaim a vizespohár után nyúlnak, de nincs az asztalon. Gyors mozdulattal megnedvesítem a szám.
- Lise, csak add i... – futok neki egy leheletnyi tónussal élesebben, de ezúttal sem várod be a szavaim. A tekintetedből visszafojtott mohóság árad.
- Vajon mi lenne, ha nem kapnád meg az adagod, és reggel enélkül állnál ki ellenem, hm? Gondoltál már erre? Mert nekem átfutott már az agyamon. Vajon akkor is te lennél a jobb?
A hangod nyugodt, merengő, mégis elsápadok. A szemed úgy parázslik, akár az ujjaid végén lebzselő cigaretta. Most szórakozol? Kérdezném reflexből, de felesleges lenne. Csak rád kell nézni. Ijesztő hirtelenséggel csúszok bele a felismerésbe: nem. Pontosan tudod, hogy a kezedben vagyok.
Idegesen kifújom a levegőt, és megvakarom az állam. Nem szólok, de a fejemben zúgnak a gondolatok: a holnapi tanszaki vizsga, az egyetem, a rám szegeződő, értetlen tekintetek, mit szólnak majd a tanáraim, a szüleim, a hév, a gyönyör, a fájdalom, ahogy a tested az enyémek feszül, most is a fülemben hallom a zihálásod. Érzem, ahogy megpezsdül a vérem, és feloldódik benne az indulat, átveszi a helyét a hirtelen feltámadó félelem. Komolyan beszélsz. Hisz’ eltervezted. Végig ezt tervezted. A szemedben látszik.
- Lise... – kérlelnélek, de a levegő túl sűrű, a torkom kapar.
- Ugyan, mi vagy te ezek nélkül? – szólsz szinte már szelíden és egy kicsit szánakozva, mint ahogy egy anya beszél a gyermekéhez, akivel épp azt próbálja megértetni, hogy a világ nem olyan varázslatosan működik, ahogy ő azt elképzelte. Az arcodon halvány mosoly ül, mereven engem bámulsz. – Egy senki, Ewan. Egy jelentéktelen senki – formálod lassan, szuggesztíven a szavakat, hogy végül maradéktalanul összetörd az illúziót. – És holnap végre mindenki megtudja.
Szédülni kezdek, az ujjaim zsibbadnak. Igaza van, amilyen mélyen most vagyok, ha nem kapom meg az adagom, semmire sem leszek képes holnap, pedig életem eddigi legfontosabb pillanata a tét. Ezt nem teheti velem. Ehhez egyszerűen nincs joga. Érzem, hogy kitapogatom végre, amit keresek. De mégsem a vizespohár az, valami más pihen a hanyagul ledobott ruhák alatt. A képek pedig felgyorsulnak, már csak azt látom, ahogy hangtalanul leejti a poharat, és kidülledt szemekkel a mellkasához kap. Átlyukadt a tüdeje, de nem halt meg. Még nyolc hosszú percig nem.

New York, 2018

Felriadok. A levegő sípolva ömlik be a torkomon. A testem tapad az izzadságtól. Beletelik néhány percbe, míg rájövök, hol vagyok. Remegő ujjakkal cigire gyújtok, és kisétálok az erkélyre. Az órám fél hatot mutat. Már nincs értelme visszafeküdni.

***

- Nanda! – Felkapom a fejem, pedig nem is az én nevemet hallom. De amit látok, foglyul ejti a tekintetem. Halvány bőr, gyengéd csípő, kecsesen ívelt vonalak. Telt, szép mívű ajkak. A kulcscsontján megbicsaklik az ablakon beáradó fény. A tekintete megvillan egy pillanatra, de nem foglalkozom vele. Narcissus sem pózolhatna jobban. Leszámítva, hogy állítólag férfi volt, és hogy ő talán valamivel jobban élvezné, és nem lenne rám állati dühös miatta.
- Ne mocorogj már annyit, te nő! – szidják többen is. A szám széle apró ráncba fut, de elfojtom a mosolyom. Eszembe jut Párizs, a tanári pályafutásom kezdete, mikor egy barna hajú leányzó ücsörgött előttem épp ilyen csábosan, és pontosan ilyen ördögi pillantásokat lövellve felém. Én viszont módfelett élveztem a helyzetet. Azt mondta, gondot jelent a modellből kihoznia a maximumot. Hát így volt ideje elmélázni rajta. Tudtam, hogy este úgyis kiengesztelem.
Belle… sosem felejtettem el igazán, ő persze sosem tudott róla. Ha arra gondolok, milyen felhőtlen és nagy tervekkel teli volt az az időszak, kicsit megsajdul a szívem a saját elúszott karrierem miatt. De ami nem megy, azt nem lehet erőltetni. Lassan tíz éve, hogy alig van saját munkám, tanár lettem, tiszteletbeli professzor, akitől elég egy vázlat, egy jól irányzott ecsetvonás, máris előre biccentenek neki a folyosón és a rendezvényeken.
Nem rossz élet. Mindenem megvan. Megbecsülés, biztos egzisztencia, társaság, barátok, a kirakatban egy bájos nő, az ágyamban készséges szeretők. A maszk tökéletes, a társadalom a tenyerén hordoz, néha mégis úgy érzem, egyre inkább elfogyok alatta. De tiszta vagyok, és ez a legfontosabb.
Olykor Belle-re is gondolok még. De bármi is volt köztünk, a hazautazása napján lezárult. Vagyis lezártam. Nem volt választása. Én pedig sokáig hittem benne, hogy ez így lesz a legjobb. Bár az évek alatt többször erőszakoltam ki a kezemből a telefont, különösen esténként, mikor minden elcsendesül, és a műteremben egyedül maradok magammal és az üres vásznammal. Ilyenkor a legnehezebb ellenállni a kísértésnek.