Már megint késésben vagyok. Hogy a kurva életbe mostmár... Szedem a kis tappancsaim, pontosabban mint egy tank, úgy vágok keresztül mindenen és mindenkin hogy elérjem a végcélt. Lassan már egy teljesen átlagos jelenetté válik amikor igyekszem eljutni a-ból b-pontba, úgy viselkedve mint egy dúvad. Magam sem értem minek ragaszkodok ehhez a bandához, az a seggfej mindig csak felkúrja az agyamat. Egyszer meg kéne várnom és jól megverni. Csak az a baj hogy az a kis idióta Patrick biztos ugrálna utána, őt meg nem szívesen fejelném le. Pontosabban, nem mindig ütném meg. Amikor előhozza a langyi kis poénjait akkor az én tenyerem is elkezd viszketni. Ma azonban semmiképp sem rúghatom össze egyikkel sem a port, muszáj lesz átmeneti szállást találnom... Matthez biztos nem megyek mert a lakótársa utál, a többiek meg... Nem tudom, valamiért úgy érzem hogy a másik kettőnél érezném magam a legjobban. Bár itt felmerül a nagy kérdés, mi okozna kisebb kárt hosszabb távon? Ha elkerülöm a szörnyű látványt amivel anyám estéje kecsegtet vagy ha Patrick elveszi az ánuszom szüzességét? Hosszú és nehéz mérlegelések után úgy vélem az utóbbi talán tör össze annyira. Vagy bezárom a kettőt a fürdőbe és elfoglalom az egyik szobát. Annak ellenére is a kettősük felé húzok hogy az AAA szerint negatívan befolyásolják a fejlődésem. Én és a nagy pofám, minek kellett elmondanom. Minden egyes kibaszott ülésnél arról lamentálnak milyen veszélyes számomra a rockerek élete. Bár még mindig jobb mint Nancy folyamatos bőgését hallgatni. Mióta pedig lebuktam a füldugókkal már a fülemet is ellenőrzik a szónoklatok előtt. Ha nem borotváltam volna fel a hajam... Lehet a mai napig eljátszhatnám a trükköt. A gondolataimba merülve csörtetek, elhagytam valahol a fülesem és nem tudok Rammsteint üvöltetni a fülembe. Pedig minden jobb lenne annál a mentális képnél amit anyámnak sikerült a fejembe ültetnie...

*

Egy órával ezelőtt, amikor még békésen gazoltam a kertben, csendesen anyám jelent meg mögöttem. Nem is vettem észre az érkezését. Néha tényleg úgy tud mozogni mint egy elcseszett ninja... Félelmetes. A gondolataimból vékony kis hangja rázott fel de nem álltam fel, csak kérdőn pillantottam fel apró alakjára. Valami gyanús mosoly terült szét az arcán. Namármost Halk Szellő Matthews-ról, igen, ez az igazi neve és nem, nem megyek bele. Szóval Halk Szellőről azt kell tudni hogy különböző variációi vannak nála a mosolyoknak. Van a, valamiért bajban vagy, vagy valamit én csináltam és neked az nagyon rossz lesz, valamint a, már megint olyannak látlak mint egy porbafingó és két órát akarok szövegelni a gyerekkorodról. Mindegyik megvan a maga veszélye, személy szerint az utolsó utálom a legjobban. Szóval ott állt fölöttem, aznap épp a második, a valamit csináltam című mosolyt viselte szendén. Annyira óvatos volt a megközelítése hogy tudtam, ettől szinte biztos hogy tombolni fogok.

- Igen? - támaszkodtam meg, próbáltam erőt gyűjteni a monológhoz. Volt egy olyan rossz előérzetem hogy szükségem lesz rá.

- Olyan rendes fiú vagy Ronnie, a kert nagyon hálás neked... - felvezető szöveg, oké. Nem mondtam semmit, csak vártam a folytatásra. Ennyivel sosem szokta befejezeni. Ő azonban mégiscsak a virágokat nézegette és simogatta, biztos voltam benne hogy egy mentális párbeszédet is letol velük. Csak azt az egyet nem értette meg hogy ezzel az időhúzásával csak még jobban felkúrja az agyamat. Fogtam a kis kerti ásócskát és a földbe szúrtam, már megint majdnem eltörve a nyelét. Sajnos már annyira amortizálóm a kerti szerszámokat hogy a saját pénzemből kell pengetnem ha valami elbaszódik. Miután volt egy sejtése arról hogy kezd bennem felmenni a pumpa, ami valljuk be, nem egy bonyolult művelet, folytatni kezdte.

- Lesz egy... - ábrándos tekintete továbbra is a virágokat vizsgálgatta, nem mert rám nézni.

- Nem.

- Nagyon élveznéd...

- Nem. - ennél határozottabb nem is lehettem volna, a menekülés ösztöne kezdett feléledni bennem.

- Jó tenne...

- Biztosan nem. - ismertem már a dörgést, túl jól is. Ezek a kis ajánlatok mindig valami nagyon kínosat és kellemetlent hordoztak magukban, még csak ki sem kellett bővebben fejtenie. Az egész testjátékából levágtam hogy valamit forralnak ellenem a kis boszi körével együtt. A lassan szélesedő mosolya pedig egyre jobban megrémített. Lassan felkecmeregtem térdelő helyzetemből, úgy éreztem az lesz a legjobb ha minél előbb elhagyom a könyékét is.

- Lesz egy holdüdvözlő szertartás... - még mielőtt elléphettem volna gyorsan belém karolt és visszafordított a virágokhoz, jelezve, biztos hogy nem lépek le olyan könnyen. - Eljön mindenki a körből... Levetjük a ruháinkat és holdanya előtt fogunk táncolni...

- Ha jól értem, én is rázzam a seggem a sok szottyadt, meztelen, ötven-hatvanas vénasszony között míg énekeljük a kumbaját? - belecsípett a karomba, ezzel mintegy jelezve, már megint túl messzire mentem. Ha tizennyolc év alatt lennék már rég feljelentettem volna gyermekbántalmazás ügyében. Vajon mennyi a tényleges korhatár?

- Ronnie, ez nem testekről szól, hanem lelkekről... Te is elereszthetnéd a démonaidat... A kör segítene! Ráadásul... - itt megállt, próbálta minél sejtelmesebben felvezetni az újabb gondolatot. - Eljön Martha is. - nézett fel rám nagy, csillogó szemekkel, mintha bármi fogalmamnak kellett volna arról lennie hogy ki is az a bige. Miután látta az üres fényt a szememben, az érdektelenség és visszautasítás félreismerhetetlen jeleit, folytatta.

- Tudod, a gyerekkori kis barátnőd... - akkor ugrott be. A legalább 180 kilót nyomó Martha, aki már rég azon a szélén lebeg hogy ne tudjon többet kimozdulni a lakásukból sem. Komolyan mondom hogy a hideg rázott ki az egész képtől, azt hittem összegörnyedek és lehányom a liliom ágyást. Volt egy olyan rossz, nagyon rossz érzésem hogy anyám azzal a bigével akar összeboronálni. Szólásra nyílt volna a szám de úgy éreztem hogy csak káromkodni tudnék, szóval inkább visszanyeltem. Közelebb húztam anyámat és egy csókot leheltem a homlokára, majd elléptem tőle. A kis naiv lelkem ezt igennek vette, hiszen ritkán voltak ilyen mozdulataim. A valóságban azonban csak időt és teret akartam nyerni. Amint enyhült a szorítása már kis is bontakoztam a karjaiból és... Futottam. Életemben nem szedtem még olyan gyorsan a lábaimat mint akkor.

*

Egész kifáradtam a nagy rohanásba. Még hallotam valahol hátam mögül anyám hangját, ám az lendített igazán mozgásba amikor láttam Martha-t befordulni a sarkon. El kell költöznöm. Inkább börtönbe megyek de nem fogom ezt tudni tovább elviselni. Én...és ő. Nem-nem. Lehet hogy évek óta nem volt csajom de ennyire nem vagyok kétségbeesett. Tudom hogy Anyám csak jót akar, de... Mi a jó büdös lófasz?! Boldogan veszem tudomásul hogy lassan a teremnél járok. Egy jó kis dobolás, talán egy vicces cigi mellé? Igen, ez kell most a gyenge idegeimnek. Egy megszokott környezet ahol semmi sem változik és mindig minden állandó. Amikor beakartam nyitni zárva volt, ez... Meglepetten vontam fel a szemöldököm és néztem rá az órámra. Oh. Előbb indultam el mint ahogy szerettem volna. Mindegy, az sem érdekel ha még húsz vagy harminc percet a másik kettőre kell várnom. Legalább végre az a kis köcsög is befogja a pofáját és nem baszogat a késéseim miatt. Megkönnyebbült sóhaj szakad fel belőlem ahogy beljebb lépek a garázsba és felkapcsolom a villanyt a teremben. Mocsok, félig felgyújtott kanapé, a mocsok szaga. Tökéletes. Az egész kép, ami másoknak egy rémálomhoz hasonlítana, nekem egy mennyei kép a délutáni kis jelenet után. Szinte már úgy gondolom hogy valami jó is kisülhet ebből a napból.
Akkor találja meg a tekintetem a felszerelésemet.

- Mi a faszom? - tör fel belőlem a hitetlenkedő kérdés, ahogy közelebb lépek a dobokhoz. Méretes faszok vannak rá rajzolva, mindent összefirkáltak, az egészet tönkretették azok az idióták! Gyorsan felmérem az állapotát, nem rongálták meg annyira hogy már ne lenne tökéletes a hangzása. Ám ettől függetlenül ökölbe szorulnak az ujjaim, a kedves kismadár képe amit az orvos akar a fejembe ültetni rögtön el is tűnik. Hátat is fordítok az egész jelenetnek és a kijárat felé veszem az irányt. Megállok az ajtó előtt és úgy várom azt a két idiótát, tekintetemből semmi jó nem sül ki. Tudni akarom hogy ki, mikor, miért... Mert megölöm.
Többet nem fog talpra állni.

I'll finish you

Pat, Ronnie, Chace

Triple trouble

Az utóbbi hónapok történései annyira kikészítettek, hogy legszívesebben önként vonulnék be a pszichiátriára, reménykedve abban, hogy sikerül üdülési jogot szereznem a zárt osztályra. Távol mindentől és mindenkitől. Távol Moira és az állítólagos lányom kínzó gondolatától. Minden egyes kikúrt éjszaka, amikor a kanapé rugóit számolgatom a csigolyáimmal -a matracomat nagy lelkűen átengedtem ennek a kis üregi nyúlnak miután olyan faszán helyben hagyták-, előttem van az arcuk. Szinte újra élem azt a napot, amikor megjelent az ajtómban. Akárhányszor rá gondolok, mindig valami nyomasztó, szorító érzés kezd úrrá lenni a mellkasomon amitől egyszerre tudnék hányni és fuldokolni. És akkor még nem említettem a találkozásomat a nővel, azzal a nővel, aki jelen állás szerint az egyetlen reményünk. Már ha valóban kibaszott rock sztárok akarunk lenni, és nem csak valami no name kis senkiházik. Lehettem volna önző, mondhattam volna, hogy magasról teszek a többiek véleményére, aláírhattam volna azt a szerződést, egyedül megpecsételve a banda sorsát, de hatalmas, érszűkületes szívemnek köszönhetően nem tudtam megtenni. Régen gondolkodás nélkül döntöttem volna mindannyiunk jövőjéről egy tollvonással, mint ahogy a bolhapiacon kukázott dohányzóasztalunkon lévő kokain csík felszippantásán sem hezitáltam volna annyit, mint ahogy azt már lassan fél órája teszem. A kokó megannyi sorstársammal ellentétben rám teljesen másképp hat. Mintha csak fordítva lennék bekötve. Mások olyanok lesznek tőle, mint a búgócsiga, engem meg inkább lehűt, és nekem nyugodtnak kell lennem, mert az elkövetkezendő néhány órában kedvesen bájologni fogok Ronnieval. Patben legalábbis ez a szent kép él.
-Kérsz? - Hasít bele a nappali levegőjébe karcos hangom, egyértelműen a kék-zöld-lila foltos hullámos papagáj felé intézve a kérdést. Államat az asztallapon támasztom, légvételeimmel mindig messzebb és messzebb fújva néhány szemet a szépen egy kupacba rendezgetett csíkból. El nem mozdulva a felvett pozíciómból, lustán az órára vezetem a tekintetemet, és bár Ronnie állandóan késni szokott, jelen állás szerint ma mi sem leszünk óramű pontosságúak. Na jó, üsse kavics! Valamennyit felszippantok a fehér porból, gondosan ügyelve arra, hogy Patnek is hagyjak belőle amennyiben kér -mi a fasz?! Én lettem a narkós Tündérkeresztanya?!-, végül utolsó simításként hüvelykujjammal letörlöm az orromról a maradékot, hátamra akasztom a gityómat és részemről indulhat a mandula.
-Kajás vagyok. Megállhatnánk valamit burkolni Bobbynál. - Bobby már kétszer ült börtönben illegális fegyvertartás és pénzmosás miatt. Asszem' fél éve szabadult, az asszony lelépett valami pénzhuszárral és most egy büfét üzemel Brooklyn festői negyedében. Azon a részen ahol a jard rendszeresen razziázik. Hol egy-egy bandaháború, hol pedig drogkereskedelem miatt.
-Hogy van a képed? Kezd újra emberi formád lenni. - Mormogom egy szál cigivel a számban amint kilépünk az utcára és már startolunk is Bobby lakókocsija felé. Rohadt meleg van! Napszemüvegemet a fejemre húzom, és nagyjából egy  szót sem szólok többet. A szokottnál is csendesebb vagyok, az agyamat ostromoló gondolatoktól úgy érzem, mindjárt szétszakad az egész fejem. Bobbynak legalább jól megy az üzlet. Az előttünk lévő sorból ítélve legalábbis erre lehet következtetni. A nyüzsgő tömeg hangja keveredik a lakókocsiba felrakott antennás tévéből kiszűrődő lóverseny közvetítéssel.
-Ezt a kört én állom. Legyen gyerek nap. - Vállammal oldalba bököm és kurtán elvigyorodom. Amint sorra kerülünk, néhány perces udvarias bájcsevej következik Bobbyval, aki végül elviteles dobozokban kiporciózza a szokásos kajákból a szokásos adagokat. Hiányzott már a sült hagymás hot-dogjának az íze!
-Ma vajon mennyit fog késni ez a barom? - Rikkantom cinikusan, amint  befordulunk az utcába ahol a bérelt garázsunk van. Ám ahogy közelebb és közelebb érünk, nem csak a foltban kiégett fű tűnik fel, ami Pat múltkori okádása nyomán maradt, hanem a nyitott ajtó is. Ez a szarházi kivételesen megelőzött minket? Hűthetem a pezsgőt?
-Beszarok... - Rázom hitetlenül a fejemet, nagyjából ugyanolyan hitetlenül is vigyorogva rá Patre mielőtt belépnék a garázsba.
-Nahát, nahát! A tékozló fiú megérkezett. - Szúrom oda neki, hogy aztán a gitárt leakasztva a hátamról, egy rohadék kacsintással egybekötött félvigyorral átnyújtsam neki a szatyrot amiben az ő kajája van.

Ha egy csík kokain kell hozzá, hogy Chace lenyugodjon annyira, hogy kiverje a fejéből a gondolatot, miszerint lehet akárcsak kettő százalék esélye is Ronnie-val szemben és nem fogja benga dobosunk a kisujjával kettétörni, mint egy vékony szál ropit, akkor legyen. Magam nyomom bele a fejét a porba, csak legalább ma ne parádézzanak nekem! Az utóbbi időszak így is elég gáz volt, még ha kedvenc lakótársam próbált is a tenyerén hordozni, hogy egyem a lelkét... De az, hogy anyámék azt akarják, jövőhéten egy partin majomkodjak velük már megint... Ez legalább valami divatbemutató lesz, ami máris jobban felkelti az érdeklődésem, mint a szokásos marhaságok. Persze apámnak még muszáj odaszúrnia az üzenet végére, hogy nem akar sem szakadt farmerben, sem tornacipőben meglátni, amitől kissé kedvetlenül zárom le a telefonom képernyőjét.
- Nem, kösz. Szívd csak fel mind! - Szinte már könyörgöm, hiszen minden porszem hozzájárulhat a délután sikeres túléléséhez. Elegem van a balhékból és előre rettegek tőle, hogyan alakul a mai próba. Már ha Ronnie egyáltalán eljön... A hátamra kapom a basszusgitárom, a zsebembe gyűröm a mobilomat és a kulcsaim, aztán indulhatunk is.
- Jó ötlet. Vihetnénk valamit Ronnie-nak is. - Ötletem sincs, Chace magától gondolna-e erre, vagy jótékonyan megfeledkezne bandánk harmadik tagjáról, így jobbnak látom figyelmezteni. Ha meg mégsem jönne, majd elosztozunk rajta ketten... Jobb felkészültnek lenni. A panelből kilépve hunyorogva fogadom az arcomba vágó napfényt, aztán elmosolyodom azon, hogy végre nem jár olyan erős fájdalommal a mimikáimat használni.
- Jól, egész jól. Remélem, jövőhétre teljesen helyrejön, ugyanis jelenésem van egy divatbemutatón. - Sejtelmesen Chace-re kacsintok, bár a napszemüvegtől fogalmam sincs, figyel-e. Nem részletezem, én magam tervezek-e felvonulni, vagy csak nézőként megyek, úgy sejtem, úgysem érdekli az ilyesmi. Nem kell tudnia, miket kurválkodok apáméknak, csak hogy egy kis plusz pénzhez juttassam a bandát. Míg beállunk a sor végére, rajta pihen a tekintetem. Mostanában olyan... Furcsa. Nem mintha a kedvessége és a figyelmessége irántam ne lenne eleve szokatlan, de mintha valahogy csendesebb lenne az átlagnál. Feszültebb. Talán csak beképzelem, vagy csak annyira lefoglalt a saját tragédiám, hogy ezért nem tudok jól olvasni belőle... Mindenesetre már nyitnám a szám, hogy mondjak valamit, amikor váratlanul meglöki a vállam, kicsalva belőlem egy halvány mosolyt.
- Awhhh. Hát nem te vagy a legédesebb? - Azzal már körbe is fonom a nyakát a karjaimmal. Ha ez kell, hogy újra előcsaljam a régi Chace-t belőle, minden csepp melegséget bevetek. - Ha előre tudom, hogy ilyen cukipofa leszel, már rég megverettem volna magam... - Ennyit egyébként tényleg megért. Olyan oldalát láthattam és olyan infókat hallhattam a múltjából, melyeket nem cserélnék el egyetlen ép csontomért sem. Amint sorra kerülünk, eleresztem örök bff-emet és Bobby-ra koncentrálok inkább. Az ismerős illatoktól összefut a nyál a számban, ki is lopok egy szem sültkrumplit a dobozomból, mielőtt hagynám, hogy teljesen elcsomagolja.
- Ne legyél ennyire kárörv...en...dő? - Egyre inkább elbizonytalanodom, ahogy lépésről lépésre közelebb érve egyre több rajzolódik ki kedvenc dobosunkból. Még engem is meglep, mindenféle rosszindulat nélkül, hogy Ronnie nálunk előbb ért a helyszínre, és első reakcióm riadtan a telefonomért kapni, hogy ellenőrizzem az időt. Ennyire elkéstünk volna?
- Ronnnniiieee! - kalimpálok felé már messziről, és csak azért nem ugrom a nyakába nekifutásból, mert még időben leolvasom az arcáról az aggasztó jeleket. A radarom egyből kapcsol, ahogy megérzem a levegőben pattogó szikrákat körülötte. Ajaj, mi a szent szarkaláb történhetett? Chace persze a gyengénlátók nyugalmával gyalogol bele a felbőszült medve barlangjába. Egyetlen pókemberes ugrással kettejük közt termek, és lakótársam kézfejére csapva kikapom a kezéből a szatyrot, mielőtt Ronnie vállból letépi az egész karját.
- Ronnie bébi, mizujs? Remélem, nem vártál sokat. - Barátian megcirógatom azokat a vaskos, tömött izmokat a karján, sokkal óvatosabban és szelídebben emelve felé a szatyrot. - Chace vett nekünk kaját. Egyenesen Bobby-tól. - Próbálom felidézni, mit követhetett el az az idióta már megint, amivel ennyire felbőszítette a dobosunkat, de nem igazán jut eszembe semmi kirívó a közelmúltból.

Annyira ideges vagyok hogy még csak rá sem tudtam gyújtani. Csak meneteltem a garázs előtt, mint egy felbőszült dúvad, várva arra a két szerencsétlenre hogy megmagyarázzák a helyzetet. Pontosabban... Nem érdekelt mit fognak összehordani. Csak a kezeim között akartam tudni annak a faszfejnek a fejét. Tudom hogy ő tehet róla. Már épp azon voltam hogy feltárcsázom valamelyiket, bár utáltam telefonálni, amikor egyszer csak a távolban kiszúrtam Patrick kalimpáló alakját. A telefont a zsebembe mélyesztettem és vártam, az agyam hátsó traktuásban ott világlott Greenwald feje a baszott mantráival. Hamar elhessegettem a képet, a dobok megszentségtelenítése nem érdemelt bocsánatot és egy kismadárka sem tudta elhessegetni a démont mely fűtött belőlről.

Nem reagáltam a hülye beszólására, amikor Patrick a látóterembe kerül akkor elsodorom, nem úgy hogy repülne pár métert a messzeségben, viszont elég határozottan ahhoz hogy megértse, nem állhat a kettőnk útjába. Hacsak Chace nem sokkal gyorsabb mint én, márpedig miért lett volna valaha is, akkor a karom előre lendül és rögtön a torkára markolok vaskos ujjaimmal, még csak végig sem gondolva hogy az elkövetkezendő éjszakán kinél fogok csövelni végülis. Közelebb rántom magamhoz, tekintetemmel a szemét keresem, ujjaim megfeszülnek a kurva nyakán ahogy kipréseltem fogaim közül a szavakat melyek már egy ideje égettek belülről.

- DOBOK. MI.A.FASZOM.TÖRTÉNT. - csak azt az ostoba fényt látom a szemében, mint máskor is, látszólag fogalma sincs róla miről beszélek. Úgy érzem itt az ideje emlékeztetni. A másik kezemmel megragadom a karját, az ajtó felé perdítem míg elengedem a torkát és inkább a tarkójára fogok rá míg a dobokhoz vezetem. (hacsak Chace nem tudott valahogy kiszabadulni) Nem érdekel ha Patrick rámugrott volna vagy megüt, menetelek előte, bármi és bárki rám csimpaszkodhat, a bűntett helyszínére akarom vezetni azt a barmot. (ha sikerült odaáig vezetni) Mikor a dobok előtt vagyunk megállok és a hülye fejét csak pár centivel a felszerelés elé dugom, véletlenül sem tévesztheti el az ocsmány rajzokat amikkel telepingáltak mindent.

- MI A RETKES KURVA FASZOM EZ?! HAH?! MI EZ? - nem tartom sokáig úgy a fejét, elengedem és hátrébb lököm. A sok évi ismeretség tiszteletére nem rúgom úgy szájba hogy az összes foga úgy hulljon végig a termen mintha rizset szórnának a kibaszott menyasszony lábai elé. Nem mintha nagyon finomkodtam volna de tisztában lehet vele, ennél rosszabbul is járhatott volna ha nincsen ennyire kibaszott jó modorom.

- Mi a jó kurva any*dat képzelsz magadról? Ez mi?! - mutatok vádlón a bűnjelre, hiszen egyértelmű, ellenem történt a támadás. A falakon nincsenek más, új graffitik amit ne mi csináltunk volna, a hűtő is rendben van, valahogy csak az én kibaszott felszerelésemmel történt valami. És még csak meg se próbálják előadni hogy mindez valami betörő műve. Akkor nem telefirkálták volna hanem el is viszik az egész felszerelést... Tudom hogy csak egy hülye seggarcnak gondol mind a kettő de ennyire még én sem vagyok hülye. Nem tud olyan magyarázattal előállni ami kihúzná a szarból.

- Ha azt hiszed hogy baszakodhatsz velem akkor kibaszottul tévedsz te kis takony. Felmosom veled a kurva garázst ha kell és az agyaddal tapétázom ki a falakat. - megroppantom a nyakam, inkább idegességből mintsem jobban ráijesszek másokra, míg Patrickra nézek, aki ha esetleg közelebb jönne vagy belekezdene valami hülyeségbe akkor rögtön leállítom.

- Ott maradsz és kussolsz! Nem veled beszélek! - najó, talán kicsit durva volt. Az a baj hogy tudja, valószínűleg őt úgysem tudnám megütni. Ezt pedig ki is használja, pedig most nagyon viszket a tenyerem hogy tényleg jól odabasszak párat annak a másik fasznak amiért összebaszta a dobokat.

- Elmondom mi lesz. A következő próbára olyan lesz mint volt, vagy addig foglak verni míg össze nem fosod magad a fájdalomtól. - végülis Greenwaldnak igaza volt, néha lehet jobb ha békésen rendezzük el a dolgokat. Úgy gondolom hogy nagyon büszke lenne rám a mai teljesítményem után. Hiszen hagytam lehetőséget arra hogy helyrehozza a hibáját. Lehet el is mondom majd neki legközelebb. Hátha végre leszáll rólam és nem kell a mondókával kezdeni a kezeléseket.

- Veled meg mi a faszom történt? - esik a pillantásom Patrickra, szemöldököm magasra kúszik ahogy látom a feltehető verés nyomait. Nem gondolom hogy Chace tette volna de jelenleg nincs a jó listán nálam, szóval még ez is beleférne. A tekintetemben talán az aggodalom jelenik meg egy pillanatra, még arról is megfeledkezek hogy tovább fikszírozzam Chace-t a dühös tekintetemmel. Ha választani kell a dobok és Patrick között... Nem, inkább ki sem mondom, olyan gáz. Már megint olyan nadrágban vagy bugyiban bújkált volna ahol kurvára nem volt semmi keresnivalója?

I'll finish you

Pat, Ronnie, Chace

Triple trouble

Sötét szemöldökeim kérdőn ugranak fel a homlokom közepére, de az is lehet, hogy már átrendeződtek valahova a tarkóm tájára. Hogy mi a retek van? Divatbemutatóra?? Van olyan épelméjű emberfajzat, akit érdekel ahogyan túlfizetett anorexiás modellek mutogatják a gelesztás testüket egy kifutón, mindezt olyan göncökben amit akkor sem vennék fel, ha ruha nélkül csöveznék egy sikátorban...? Csipkés hullazsák, ami kezes-lábasként szolgál, és ha fázol, magadra terítheted a nagyanyád horgolt terítőjét. Azt a fajtát amit a képcsöves tévék tetejére basztak rendszeresen porfogónak, mert soha senki nem merte a nagymamát megsérteni...
-Divatbemutató, mi? - Sandítok rá oldalra. Mázli, hogy a napszemüveg és a baseball sapka együttesen eleget takar a képemből. Ha Pat most szembesülne az arckifejezésemmel, egész biztos, hogy sértődött drama queen-ként itt hagyna a kibaszott járda kikúrt kellős közepén. Ez van, nem tehetek róla. Ez biztos valami betegség, a suli pszichológusa, az az oposszum fejű Miss.Daisy -azért hívtuk így, mert minden délután más csávó várta a suli előtt, hol Lamborghinivel, hol Alfával-, már mindenféle vizsgálatot elvégzett rajtam, de soha nem jutott dűlőre. Abban maradtunk, hogy ez valami egészen rejtélyes dolog. Már ha rejtélyesnek nevezhető, hogy minden kiül a pofámra.
-Te soha nem jártál ilyen puccos helyekre. Legalábbis amióta ismerlek, nem. A kaviárért és a pezsgőért jársz oda, vagy valami más oka van? - Sanda vigyorom mindenről tanúskodik, még oldalba is lököm kicsit a vállammal, és ha lenne bennem annyi szufla, valszeg' a szemöldökömet is meghúzogatnám. Nem olyan Mr.Beanesen, hanem... hanem mit toom én... másképp. Kezd beütni a koksz.
Bobbynál hamar sorra kerülünk ami őszinte meglepettséggel tölt el, mint ahogyan pár sarokkal arrébb a tény is, hogy a garázs ajtaja tárva nyitva, és ez csak egyet jelenthet. Nem, nem betörőt. A Jeti az a hegyről! Nem is tudom, hogy az utóbbi időkben döbbentem már meg annyira, mint most azon, hogy időben ideért. Ma nem akarok feszkót, és ha megint menstruál, megpróbálom türtőztetni magam, inkább kisegítem egy tamponnal, de a mai napnak másról kell szólnia. Ma bejelentésem van. Olyan bejelentésem amire már évek óta várunk. De amint belépünk a garázsba, Pat már bele is kezd a kínos bájolgásba, mintha már előre ráérezne Ronnie barátunk ciklusára, és tudná, hogy nehéz napok vannak. És ettől csak még feszkósabbá válik az egész amit a saját bőrömön is tapasztalok. Pontosabban valahol a gigám körül Hulk Hogan vasmarkai szorításában. Érzem ahogyan kifut a vér fejemből, szemeim öklömnyi nagyságúra guvadnak, és csak akkor kezdek megkönnyebbült, erőteljes köhögésbe -kis híján lehányva ennek a nagy darab fasznak az ocsmány lábbelijét-, amikor elengedi a nyakam, hogy aztán legközelebb a tarkómhoz kapva rángathasson le a földre, így nézve farkasszemet a legutóbbi Pablo Picasso-t is megszégyenítő alkotásommal. Ráéreztem, hogy kell az a csík indulás előtt! Elvigyorodom, érzem ahogyan az a fémes, karcos íz lassan betelíti az egész számat. Elvigyorodom, fogaim véresen csillannak a halovány neonban, és mielőtt válaszolhatnék, egy jó adag véres turhát köpök a kibaszott dobjai elé a betonra.
-Ez egy... méretes pöcs... - Válaszolom meg a kérdését alig lihegve, rekedt suttogással, egy véres vigyor mégis itt játszik a pofámon. Meg kell tanulni a legszarabb helyzetből is kihozni a legjobbat! Mondjuk az azért egy kicsit szívhelyen ütött, hogy nem ismerte föl elsőre, de hát nagy ügy! Élete végéig lesz ideje arra, hogy kielemezze. Akár többször is. Az egész garázs visszhangzik az elmebeteg őrjöngésétől, a pókhálós, repedezett falak olyan mintha felerősítenék a hangját. Bár lehet csak nekem tűnik így a pillanatnyi vérhiánytól az agyamban. Újfent köhögni és köpdösni kezdek amikor végre elenged. Beletelik jó néhány percbe amíg a földön térdelve összeszedem magam, hogy aztán a legközelebb eső tárgyba kapaszkodva felálljak, de még ezek után is előre kell dőlnöm, hogy megtámaszkodva a térdemen, erőt vehessek magamon.
-Túltoltad a spenótot Popey? - Sandítok fel rá, majd öklömmel letörlöm a rászáradt vért a szám széléről, és mint aki részeg, legalább olyan bizonytalan léptekkel megyek a szarul záródó kis hűtőnkhöz, hogy kivéve onnan egy üveg sört, levetődhessek a szakadt, ütött-kopott babzsák fotelba. Lábaimat szétterpesztem, amennyire csak tudok lecsúszok benne, hogy aztán egy fájdalmas nyögéssel tarkómat meg tudjam támasztani valahol a falon, így véve újra és újra számba a plafonon lévő repedéseket amiket már jól ismerek. Hazudnék, ha azt mondanám, nem szartam tele a gatyám, és nem volt egy olyan pillanat amikor azt hittem, hogy itt helyben kinyuvadok. Felnyitom az üveget és egy jókora kortyot legurítok a sörből, majd várok. Várom, hogy ezek ketten megbeszéljék mi történt Pattel, ha már Ronnie barátunk volt olyan lelkiismeretes és érdeklődött az állapota felől.
-Majd ha befejeztétek mondanék valamit... - Morgom torokköszörülések hosszas sorozatát követően, csukott szemekkel, továbbra is a plafon felé fordított arccal.
-Bár lehet, hogy ez a jövőben már inkább csak Patre és rám fog tartozni. Ha Ronnie maci továbbra sem lesz hajlandó eljárni a nyüves próbákra és nélküle kell új számokat írnunk. - Ennél a résznél már én sem bírom türtőztetni magam, és nyakam épsége ide, vagy oda, kinyílik pofám. Már tekintetem sem a plafont pásztázza, inkább kirívóan méregeti az imént említett tagot.

- Lebuktam. Luxusprosti vagyok. - tárom szét a karom megadón, de azért a végén csak elröhögöm magam. A legrosszabb, hogy a bankszámlámon titokzatos módon megjelenő, havi összegeket tekintetbe véve még ki is lehetne nézni belőlem, hogy hasonló szakmát űzve keresem a kenyerem, de remélem, Chace ismer annyira, hogy tudja, nincs alapja. Bárkivel is fekszem le, sosem szoktam pénzt kérni.
Basszameg, a dobok! Emlékeim közt halványan feldereng a péniszes incidens, meg az, hogy utána lehánytam kint a bokrokat. A pulzusom rögtön megugrik, lever a hideg veríték, de Ronnie egy könnyed mozdulattal félresöpör az útból, így aztán esélyem sincs megakadályozni, hogy Chace-nek essen. Azt terveztem, később visszajövök és letakarítom a dobokat, csak aztán teljesen kiment a fejemből az egész... Ó, hogy a retkes mókusok basznák meg...
- Ron, az csak... - kezdenék bele békítőn, de azt sem hagyja, hogy eljussak a főmondatig, már rám dörren. A hangneme és a hangerő is egyaránt rosszul esik, megbántottan bámulok rá, lebiggyesztett ajkakkal, mint aki mindjárt elsírja magát, míg Chace el nem kezd fuldokolni meg vért felköpni.
- Az ég szerelmére, higgadjatok már le! - megkerülöm Ronnie-t és Chace mellé trappolok, leguggolok hozzá, aggódva megdögönyözöm a hátát. Ő volt a hülye, természetesen, emlékeim szerint még lebeszélni is próbáltam az incidens alatt, de azért nem akarom, hogy meghaljon, főleg nem a másik barátom keze által. Egyszerre elveszíteni mindkettőt túl nagy törés lenne... Arról nem beszélve, hogy már megint vitatkoznak és egymást ölik, pedig végre időben megjelentünk mindhárman, mintha a csillagok is azt akarták volna, hogy ez egy jó próba legyen.
- Fogd már be, te húgyagyú... - Legjobb barátom persze most is csak mondja tovább, mit neki egy pacsi a kaszással, még bele is rúg egyet a hátsójába, hátha tényleg elviszi. Épp csak odamorgom neki baráti jótanácsom, miközben segítek neki talpra állni. Persze, hogy az első dolga a hűtőhöz vezet, és erről beugrik, hogy mit tettünk Ronnie piájával, amitől az idegességem csak tovább nő, mert valószínűleg az még fel sem tűnt neki... A hozzám intézett kérdésre csak hisztérikusan felcsattanok.
- Leüvöltötted a fejem, az történt! - Nagyon repedezik az a bizonyos mécses, de csak azért nem kezdek el bőgni, mert az aggodalomnak valami tompa jelét látom tükröződni Ronnie-n, és ez ellágyít. Vállaim megzuhannak, előbb a leheveredő Chace-re nézek, aztán vissza a kigyúrt dobosunkra. - Semmiség... Rosszkor voltam rossz helyen. - Fáradtan megvonom a vállam, igazán nem akarok belemenni ebbe az egészbe. Ronnie már épp elégszer mentett meg pár homofóbtól ahhoz, hogy sejtse, mi történt. Látván, hogyan öli Chace-t a tekintetével, még hozzáteszem, hátha enyhíthetek az elkövetett vétségek terhén: - Chace összekapart, voltunk kórházban, meg minden. Megmaradok. - Néha még nem túl jó a bordáimmal aludni, de legalább a külső nyomok kezdenek halványulni. Most, hogy a feszültség némileg elapadt és mindenki túlélte a találkozás első három percét, egy kicsit felenged a görcs a gyomromban.
- Bocsi a dobokért, tényleg. Le fogjuk mosni. - Egyrészt nem bízom benne, hogy Chace magától megteszi, ha nem állok ott mögötte fenekelőpálcával a kezemben, másrészt én is ott voltam, felelősnek érzem magam a történtekért.
És ebben a szent pillanatban Chace ismét megszólal, mire a szemem forgatva az arcomra csapok, végignyúzom a tenyeremmel. Ez valami egészen hihetetlen.
- Inkább térj a lényegre, bébi, mielőtt Ronnie maci helyből kitépi a gigádat. - A biztonság kedvéért azért kettejük közé helyezkedem, nem mintha meg tudnám akadályozni, ha Ronnie hasonlót venne a fejébe, de talán a kilóimmal lelassíthatjuk a folyamatot és Chace-nek elég idő jut a menekülésre. Bár amilyen idióta... - Mi meg igyunk valamit. - Mintha legyet hessegetnék vagy birkát terelnék, legyintgető mozdulatokkal terelem Ronnie-t a hűtő felé, minél távolabb Chace-től, hogy közben ezek ketten a garázs két legtávolabbi pontjára kerüljenek egymástól. Így talán lesz időm hősiesen közbevetődni, ha az egyikük megindulna a másik felé. Ha sikerül rávennem Ronnie-t, hogy vegyen ki nekünk egy-egy doboz sört, akkor letérdelek Chace mellé, fél szemem végig benga barátunkon tartva. Nem akadályozom meg semmiben, hogy folytassa a történetét, de megragadom az állát és magam felé fordítom a fejét, hüvelykujjammal széjjelebb feszítve a fogsorát, hogy a szájába nézhessek. Az érdekel, honnan vérzik, elharapta-e a nyelvét esetleg, és ha látom, hogy nem, akkor elengedem és egy zsepit kerítek elő, amivel törölgetni kezdem a szájáról a vért, nagyon csúnyán ledöfve a pillantásommal, ha megpróbálna ebben szabotálni. Mert egy idióta, és ez az egész az ő hibája.

Az a kis pöcs meg még szemtelenkedni akar. Tényleg nem tanul semmiből sem... Látom a kibaszott tekintetén hogy megint van benne valami. Vagy csak én képzelem azt is oda? Még mindig dúl bennem a harag de legalább már nem akarok törni zúzni. A fizikai kontaktus hirtelen elég lett volna vagy Patrick sírásra görbülő ajkai riasztottak meg? Faszom. Nem is emlékszem hogy mit mondtam neki... Újra az a jeges félelem kúszik fel a gyomrom tájékából amikor a kocsma állapotának a részleteit közölték. Szeretnék neki mondani valamit de nem tudom hogyan fogalmazzam meg. Mit lehetne erre az egészre mondani? Tudom hogy jogos a haragom és mégis, az a kis hülye látványa bűntudatot kelt bennem. Na nem Chace-é, felőlem fel is fordulhat ott ahol van, pont leszarom. Legszívesebben magamhoz húznám és megszorongatnám, de nem tudom milyen sebei voltak vagy vannak és egyébként is... A szavakkal amik nem tudom honnan jöttek, már ellöktem magamtól. Mint ahogy általában mindenki mást is. Mielőtt ellépne azonban kinyúlok a kezemmel a fejéhez, ha nem mozdul el akkor finoman végigsimítok a feje tetején és közelebb lépek, csak neki szánom a mondandómat.

- Ugye megjegyezted kik voltak? Megkeresem mindegyiket és letépem a töküket. - suttogom a fülébe nyugtatón, máramennyire egy ilyesféle ígéret az lehet, míg ujjaimal finoman végigsimítok a feje búbján. Mintha csak a kisöcsém lenne... Úgy szeretném megvédeni. Ez vagyok én és csak ennyit tudok ajánlani. Nem verem a mellkasom hogy hallja a világ, fontos a másik. Csak suttogva esküszöm a vendettára amiről tudja, ha kell be is tartom. Nem számít senki és semmi, nem nyúlhatnak az én kis meleg haveromhoz. Valahol magamat látom benne. A gyenge gyerek akit mindig bántanak... Lehet ezért vagyok úgy vele hogy megvédem. Mert értem ezt mások sosem tették meg.
Eltávolodok tőle ahogy tovább nyomja a vakert, a pillanatnyi érzelgősség mint egy röpke illúzió, már tova is veszik, én pedig visszasüllyedek azzá az állattá amit elvárnak. Nem reagálok semmit sem Chace nagy hősiességére, igazából leszarom. Nagyjából lassan kezdenék megnyugodni. Vagy csak a rossz érzések elnyomnák azt az ösztönös dühöt ami mindig munkál bennem, amikor az a fasz újra megszólal. A hír részéig még érdekelne is a dolog, viszont amikor a mondat végére ér...

- OH, SZÓVAL HIRTELEN ÉN LETTEM A SEGGFEJ? Nem nekem lett szétbaszva véletlenül a felszerelésem? És MIÉRT IS? Mi a faszomért kellett ez? Hmh? Szerinted ez vicces? Ez egy 2500 dolláros felszerelés te fasz! Simán lejött háromszáz dodó belőle mert épp kokót dugtál a seggedbe hogy jól érezd magad! Hogy veszed a bátorságot hogy hozzányúlj az ÉN cuccaimhoz? Hugyozzam körbe a gitárodat vagy szarjak oda a kanapédra én is? Szerinted így majd jobban fog menni a banda? - ordítok mint a fába szorult féreg, a szomszédságnak már nem nagy újság. Havonta pár alkalommal, minimum, előjönnek ezek a viták. A dob csak épp egy új indok. Nem lépek közelebb mert persze Patrick már előttem is van, őt nem akarom bántani, nem is őt célzom meg a szavaimmal.

- Itt vagyok és játszok veletek már egy ideje, annak ellenére is beszálltam hogy a semmiből kellett kezdeni. Hidd el, te kis hülye fasz, ha nagyon akarnék akkor egy SIKERES banda tagja is lehetnék. Mert nekem már volt koncertem, én már álltam ezrek előtt a színpadon, nem csak kis hugyszaros kocsmákban toltam az ipart. Faszt se tudsz! Semmiről sem. - kezem Patrick vállán terem, nagyon azt képzeli hogy közelebb megyek, pedig nem akarom hogy még súlyosabbá fajuljon az egész téma. Már így is kezd elegem lenni belőle. Az állandó baszogatása és a célozgatások hogy csak egy hisztis kurva lennék.

- Nekem több kibaszott állásom is van, nem csak szívok egész nap! Igen, lehet hogy néha kések vagy nem tudok eljönni, de nem amiatt mert kurvára nem kellene mást csinálnom. Eddig te semmit, semmit nem mutattál fel! Csak eljátszod a kibaszott meg nem értett művészt akinek harcolni kell a kegyeiért! Egy senki vagy! Hallod?! Egy SENKI! És ha így haladsz a bandából sem lesz semmi. - ellépek Patricktól, a szemébe nézek. Nem kellene ilyenekkel barátkoznia. Se velem, se a másikkal, azonban ezt nem mondom ki. Csak leejtem a kezem és a kijárat felé lépek. Pont elegem lett ebből az egészből egy időre.

- Kössz felséges Chace, akkor vegyétek úgy hogy kiléptem. Találjatok egy másik barmot aki elviseli a faszságaidat. A dobokért pedig később eljövök. - dühös vagyok és úgy gondolom nem is ok nélkül. Senkinek sincs joga ahhoz hogy összebassza a holmijaimat és utána kioktasson arról hogy milyen egy elkötelezett ember. Mintha nem tudnám! Kiröhögnek a hátam mögött és összejátszanak ellenem mert... Mert megint csak nem illek ide sem. Úgy nézek ki mint egy kibaszott rocker viszont a valóságban nem is hasonlítok rájuk. Próbálom megállni a helyem mindenféle fronton és kezdem úgy érezni hogy egyszerre folynak ki a dolgok és az emberek az ujjaim közül. Nem tudok megragadni és megtartani semmit sem, a zene is csak elérhetetlen álomnak tűnik most. Ahogy az ajtóhoz érek az ujjaim a kilincsre simulnak, nem érdekel hogy megállítanak-e vagy sem, ha Patrick ott lenne akkor lerázom magamról és bebaszom az ajtót, de úgy istenesen. Legszívesebben törnék és zúznék odabent, azonban valahol meg kell húznom a határt. Muszáj odafigyelnem magamra és amiket csinálok mert így csak egyre rosszabb lesz.  

Még nem sétálok nagyon messzire a teremtől. Nem mintha arra várnék hogy bárki könnyes szemmel utánam rohanjon de kell egy cigi. Erre biztosan. Kicsit remegő kezekkel halászom elő a kabátom zsebéből a dobozt és kapok elő egy szálat, ügyetlen mozdulatokkal gyújtva azt meg. Egyedül azt bánom hogy az a kis hülye sír, minden mást úgy gondolok, ahogy kimondtam. Egyenesen, a szemébe. Ha egyáltalán kitudja venni az alakom. Egyre jobban kezd beférkőzni a bőröm alá Mattie, talán neki van igaza ezzel az egésszel kapcsolatban. Itt sem kellene lennem... Vagy legalább valami józanabb életű bandához szegődni.

I'll finish you

Pat, Ronnie, Chace

Triple trouble

Talán az egyetlen dolog jelen pillanatban ami visszarángat a félholt állapotból, Pat tenyere a hátamon. Megfordul a fejemben sok minden ez alatt a néhány másodperc leforgása alatt, amik hosszú, kínzó óráknak tűnnek. Hogy összeszedem a maradék erőmet, és elsatnyult, eltunyult testemmel rávetem magam Ronniera, valahogyan fölé kerekedem és addig ütöm ameddig bírom. Hogy lerázom magamról Pat segítő kezeit. De aztán a következő öklendezésbe fulladt krahácsolásomat követően hamar kigyúl az egyébként állandóan sötétben pislákoló villanykörte a fejemben, és inkább elfogadom a kis majom segítségét, mintsem hogy játsszam a hős Bear Gryllst, aki a góbi sivatag egyik homokdűnéjébe ásva is túlél egy hetet. Az ócska, szakadt babzsákfotel jelen állapotomban a lehető legkényelmesebb bútordarabnak minősül széles e világon, a sör gyógyító nedűként hat megszorongatott gigámra. Fájdalmas, hitetlenkedő félvigyorra húzódik a Jokert is megszégyenítő ajkam, amint Pat dióhéjban elsztorizza a néhány héttel ezelőtt történteket. Két kézzel szorítom az üvegem nyakát, majdnem olyan erősen ahogy Ronnie barátunk tette az enyémmel is. Fátyolos tekintetemmel végigkövetem ahogyan egy vízcsepp végigcsorog a hűtött üvegen. Össze kell szorítanom az ajkaimat, hogy visszafogjam magam, hogy uralkodni tudjak az indulataimon. Gondolataim mégis ellenem fordulnak, és úgy ostorozzák a maradék agyamat, mintha egy csatajelenetet néznénk végig a Gyűrűk Urából. Természetesen szélesvásznú változatban. Ha Ronnie akkor éjszaka ott lett volna, ha nem engem hív Pat, hanem ezt a bengát, ő egész biztos, hogy egy kézzel felcsavarta volna azokat a gerinctelen kis pöcsfejeket az első villanypóznára, és a csontjukat fogpiszkálónak használná. De én nem voltam elég gyors. Nekem még előtte meg kellett szabadulnom Christietől és hiába döngettem végig a Mustánggal száznyolcvannal az éjszakába, már csak akkor értem oda amikor Pat félholtra verve feküdt két konténer közé szorulva. Az életem erről szól. Játszani akarom a hőst, a karma végül újra és újra megkocogtatja a vállamat, hogy: Ne erőlködj te kis seggfej! Neked ez soha nem fog menni.
-Hagyd abba, jól vagyok! - Némiképpen váratlanul ér a mozdulata amivel megpróbálja szétfeszíteni és szét is feszíti -ellenkezésre semmi esélyem, többszörösen veszélyeztetett helyzetben vagyok, a söröm nem borulhat ki-, az állkapcsomat, és a maga sajátos, mégis gondoskodó módján elvégez egy gyors fül-orr-gégészeti vizitet a számban ahol egy-két lyukas fogon kívül mással nem igen találkozhat. Érintésére, ahogyan a zsepivel a számat kezdi törölgetni, felszisszenek, és már nem tűröm tovább a gyengéd törődést, elmarom tőle a papírt amit nem is arra használok amire szánta, inkább csak egy galacsinná gyűröm össze a markomban, belefojtva minden indulatomat. Ismételten egymáshoz préselem ajkaimat, a fémes íz újból betölti a számat ahogyan ráharapok a nyelvemre. A józanabbik felem rohadtul sejti, hogy ez most nem az a pillanat amikor szót kéne kérnem, a balfasz kisördög a vállamon jó szokásához híven telibe szarja, hogy mégis mi lenne a helyes, folyamatosan arra sarkall, hogy beszóljak egy újabbat és újabbat, pedig elég csak Patre néznem, a szemeire ahogyan előttem ül, mint védelmező fal, máris le kéne esnie, hogy ez most nem az a pillanat amikor meg kellene szólalnom.
-Mégis itt vagy! Akkor miért nem mész és turnézol valahol európában valamelyik SIKERES együttessel, ha?! Ha annyira megtehetnéd... Megtehetnéd, de nem teszed. Mert még mindig itt vagy. Itt, ebben a szaros, lepukkant féreglyukban a szaros, lepukkant bandáddal, és éppen azon problémázol, hogy a lepukkant, nincstelen senkiházi énekesed egy giga dákót rajzolt a cuccaidra. - Nem kiabálok, nem rontok neki, mint párzási időszakkor vadkan a riválisára, tőlem szokatlan nyugalommal szűröm a szavakat a fogaim közt, az ujjamon lévő gyűrűvel karcolgatva az üveg oldalát. Perifériás látásommal követem végig a mozdulatot ahogy az ajtó felé indul és csak akkor sandítok fel a hátára, amikor elhangzik az a bizonyos mondat amiről mindeddig azt hittem -az utóbbi idők feszültségeiből kiindulva-, hogy majd megkönnyebbülök, ha valamelyikünk végre kimondja. De nem érzem azt, hogy ezzel legördült volna rólam egy mázsás súly. Inkább tűnik úgy, mintha még legalább kettőt valaki rám pakolt volna. Már olyan közel voltunk a kibaszott célhoz! Hiszen Eli áldását adta ránk, tetszünk neki, imád minket! Még kampányoltam is. De nem magamért. Hanem értük! Ezért a nagy hegyomlásért, és a mellette egészen eltörpülő kis üregi nyúlért. Erre most fogja magát, és játssza a rinya pinát, mert viccből összefirkáltam a dobjait? Nem tud túllendülni egy ilyen hangyafasznyi kis akadályon?! Neki ennyit ért az a sok év munkája amit mindannyian beleáldoztunk ebbe az egész szarba? Na meg a kis faszomat, azt!
-Hát akkor baszd meg! Menekülj! - Ezt már bőszültebben üvöltöm amikor csukódik a garázs ajtaja, hogy aztán az időközben kiszipkázott üveg a nyílászárón csattanhasson. A szar fokozatosan önti el az agyamat, és csak akkor csöppenek vissza a keserédes valóságba, amikor szikrákat szóró kékjeim véletlenül összeakadnak Pat kétségbeesett őzike szemeivel, amik mintha talán kicsit könnybe is lábadtak volna, de lehet, hogy csak én képzelek bele a túldrámázott szituba többet, mint ami valójában. Csak nézem azokat a meleg, bogárszerű íriszeket -ha mindeközben nem hagyott már ő is faképnél-, és szinte szavak nélkül is megértem, hogy mit akar. Hogy a dacomat és büszkeségemet félretéve most mi lenne a helyes. Annak idején Moira úgy sétált ki az életemből a gyerekemmel a szíve alatt, akit esélyem sem volt megismerni, hogy nem akadályoztam meg benne. Esélyem se volt rá. De talán most még van egy kicsi.
-A büdös picsába! Tudom, tudom... utána megyek. Baszd meg Byers! Hogy tudsz így nézni?! - Öklömmel a térdemre csapok, és felállok a fotelból. Amikor Pat mellé érek, az az első gondolatom, hogy adjak neki egy jókora tockost a fejére, amiért mindig velem van a necces helyzetekben, hogy a jó útra tereljen, végül csak megveregetem a vállát -amennyiben még itt áll mellettem-, és csak hagyom, hogy a szemeim beszéljenek helyettem. Félő, hogy most csak valami ordenári mocsokság jönne ki a számon. Visszahozom te kis majom!
Ezzel már indulok is utána, dúvadként törve utat magamnak. Amikor meglátom távolodó alakját, újfent elkap az agyfasz. Ökleim testem mellett lógva feszülnek meg, dübörgő lépteimet semmi sem tudja megállítani. Csak akkor veszek vissza a lendületemből amikor beérem, és ha nem rúg fel a holdig, a válla után nyúlok, kicsit rá is szorítva az ott található kemény izomtömegre. Ha engedi, akkor elé vágok, és amennyiben gyorsabb vagyok nála, előkotrom farmerom zsebéből azt a Zippo öngyújtót amit még tavaly kaptam tőle és amire azóta is vigyázok, hogy még csak véletlen se búrhassa be senki. Amennyiben még szüksége van rá, felé hajítom, hogy aztán én is rágyújthassak. Letüdőzök egy, két, talán három slukkot is mire az első szavak karcosan utat törnek maguknak a cigi keserű füstjével együtt.
-Elismerem, összebaszni a dobodat kibaszottul gusztustalan húzás volt. Nincs rá mentségem! - Kezeimet védekezően tárom ki magam elé, a cigi ritmusosan mozog ajkaim közé szorítva mialatt beszélek.
-De őrült pipa lettem amikor múltkor nem jöttél el a próbára és még csak egy üzenetet sem írtál. - Lehamuzok valahova a járdára, majd megvonom a vállamat.
-Én ezt az egész szart... és most jól figyelj, mert többet nem fogom elmondani, az egész már így is undorítóbb, mint egy epizód a Marichuyból... Szóval, én ezt az egész szart veletek akarom! Mindig is veletek képzeltem el, és nem fogom engedni, hogy egy ilyen faszság miatt fogd magad és csak úgy lelépj. - Képzeletben vállon veregetem magam, és hogy folytatni tudjam, újabbat slukkolok.
-Majd... kitalálunk erre az egészre valamit. Mit toom' én, rugalmasabbak leszünk. Már ami a próbák időpontját illeti, vagy a tököm se tudja. De ha nem jössz el egy próbára, vagy akárcsak késel, az olyan mintha telibe szarnád ezt az egészet. De... bassza meg! Maradnod kell. Még ha meg is tudnánk egymást gyilkolni néha. Mindig... Izé, érted...? -

Ronnie érintése a fejemen gyengéd, pont mint a józan beszélgetéseink, a csillagporos ég alatt megosztott titkaink és az a baráti kötelék, amit a szöges ellentétben álló jellemünk és életvitelünk ellenére építgettünk egymás közt az utóbbi években. Engedek a tenyere súlyának és enyhén közelebb dőlök, homlokom épp csak érinti a vállát, nem vonom ölelésbe, tudom, hogy az most túl nehéz lenne neki Chace jelenlétében. Beérem a gesztus szívet melengető egyszerűségével és a kérdés mögött rejlő törődéssel, amitől ismét elszorul a torkom azzal fenyegetve, hogy ebből akkor is bőgés lesz, ha nem akarom. Rosszallón, lemondón csóválom a fejem és valami nemleges-féle, halk nyüsszenést hallatok, amiből kiérződik a meghatottságon túl a mosolyom is, mert tudom, hogy nem csak üres fenyegetés a suttogása, tényleg puszta kézzel herélne ki bárkit, aki árt nekem, és ez rohadt jó érzés. Abban a pillanatban őszintén hálás vagyok, hogy két ilyen remek srác a barátom.
Aztán persze Chace szokás szerint elbassza. Ezúttal nem ráz meg Ronnie üvöltése, hiszen nem hozzám intézi - a fülem tökéletesen megszokta már, hogy folyton egymással ordibálnak, velem azonban csak nagyon ritkán pattan el mindkettőnél a húr. Nem is viselem jól, ha valaki üvölt velem. Azt, hogy a legjobb barátommal, már egy fokkal könnyebben, egyrészt mert teljesen megérdemli, másrészt mert Chace lelke nem rózsaszín vattacukor, mint az enyém. Mégis, ahogy Ronnie senkinek titulálja, megrándul az ajkam és valami belenyilall a gyomromba. Megint azt csinálom. Mivel tudom, hogy az énekesünk túl büszke és idióta ahhoz, hogy a lelkére vegyen ilyeneket, ezért én veszem helyette, én bántódom meg, én próbálom meg felfogni előle a csapást, hogy a testemmel védjem még az olyan verbális csapások ellen is, amiket rohadtul megérdemelne, ha nem szeretném mindkettejüket ennyire. Tekintetem pingponglabdaként ingázik kettejük közt, bíróként követem feszült figyelemmel a meccset, várva a pillanatot, hogy feltarthassam a piros lapokat és békét teremthessek. Ezúttal azonban minden kicsúszik a kezünk közül, és kénytelen vagyok feladni védelmezői pozícióm és felpattanni Chace mellől, mikor Ronnie közli, hogy kilép.
- Ronnie, ne már... Beszéljük ezt meg rendesen, jó? Kérlek... - Mellette termek, a karjába csimpaszkodnék, de úgy söpör félre, hogy esélyem sincs, már vágódik is az orromra az ajtó, annak meg a piás üveg. Nagy, nehéz sóhaj szakad fel belőlem, öt ujjal a hajamba túrok. Semmi értelme nem lenne most utána mennem. Egy darabig csak bámulom a szilánkokat a földön, aztán elsandítok a babzsákon fetrengő felé. Neki sincs értelme semmit mondanom. Egész nap téphetném a szám, akkor sem figyelne rám egyikük sem, és ettől a tehetetlenségtől ketté akar hasadni a szívem. Nem kell semmit mondanom, jól tudom, hogy Chace némán is ért. Mozdulatlanul fürkészem, szomorúan és csalódottan, haragnak semmi nyoma bennem, csak mérhetetlen keserűségnek, amiért így kell látnom őket. Túl jól ismerem őt ahhoz, hogy elég legyen egymásra bámulnunk és tudjam, máris nekem ad igazat. Röntgengépeket megszégyenítő áthatással bámulom a csontjairól olvasva le a gondolatait, és ahogy mellém érve megveregeti a vállam, enyhén megrázkódom az érintése alatt. Mire az első könnycsepp kibuggyan, szerencsére már ismét csukva az ajtó.
- Barmok... - Kézfejemmel letörlöm az arcomon utat mosó patakokat, majd letámasztom a vállammal a falat, végül le is kuporodom a tövéhez az ajtó mellé, hogy közel legyek, ha aggasztó hangok ütnék meg a fülem, mégse pofátlankodjak bele a beszélgetésükbe. Felhúzom a térdeimet és a mellkasomhoz szorítom őket, beléjük temetve az arcom, aztán csak igyekszem rendezni a vihart a lelkemben és nem picsogni tovább úgy, mint egy óvodás, akinek az orra előtt vesztek össze a szülei. Tekintetem lassan az üveg maradékára és a szilánkokra vándorol, és amint rájövök, hogy a jedi trükköm ide kevés és puszta gondolatátvitellel nem söprik fel magukat a szilánkok a földről, fáradt sóhajjal feltápászkodom és összerugdalom a szétszóródott szilánkokat egy kupacba. Előkeresem az egyik pókhálós sarokból a seprűt meg a lapátot és feltakarítok. A kuka kint van, oda meg most nem akarok menni a fiúk miatt, úgyhogy a lapátot letámasztom a falhoz, a seprűt visszarakom a helyére, aztán a lepakolt gitárokhoz lépek és némi töprengés után a sajátom helyett az egyik akusztikusat veszem ölbe. Ahogy a nyakamba akasztom, a mozdulattól eltorzul egy pillanatra az arcom, de aztán rutinosan igazgatok a hangolásán, majd lustán, ismerkedőn átpengetem a húrokat, halkan dúdolgatok közben.
- Even if I say it'll be alright, still I hear you say you want to end your life... - Nem éneklem végig a teljes refrént, inkább a pengetésre koncentrálok, játszom az akkordokkal és a dallammal, néha szünetet tartva, hogy hallgatózzak. Amíg nem hallom Ronnie mély zöngéjét és Chace ordibálását, addig különösebben, a szokottnál jobban legalábbis nem aggódom értük.

Állok és gondolkozok. Tényleg erről kéne szólnia ennek az egésznek? Mikor és miért lettünk ilyenek? A kezdetek kezdetén még egyáltalán nem így viszonyoltunk egymáshoz. Mikor változott meg ennyire minden? Remegő kezem látványa csak jobban összeszorítja a gyomrom. Nem tudom eldönteni hogy azért érzem így magam mert nem ütöttem eleget vagy mert úgy nyúltam a másikhoz hogy az fájjon is. Tényleg igaza volt annak a fasznak, melyiknek is? Lassan már nem is emlékszem nevekre és arcokra, csak a mondatokra melyek minden egyes kibaszott nap követnek mint egy árnyék és nem hagynak nyugtot egy pillanatra sem. Csak egy állat vagyok, látszik az alakomból és a pofámból is, nem is lennék arra a világra való. Valahonnan az őskorból keveredtem vissza és keserítem meg mindenkinek az életét aki egy kicsit is közelebb áll hozzám mint illene. Néha tényleg azt gondolom hogy mindenkinek jobb lenne nélkülem.
Ekkor érzem meg a kezét a vállamon. A testem gyorsabb az agymnál, abban a pillanatban megragadom a csuklóját és vaskos ujjaim bilincsként feszülnek meg rajta. Szerencsére még időben megállítom magam és elengedem, látom rajta hogy nem balhét akar, így nem lököm távolabb vagy sértem meg. Csak felvont szemöldökkel figyelem és várom, mégis mit akarhat? Elfogadom a felajánlott tüzet ha már ott van, mint egy elbaszott békepipa. Még valamiért az öngyújtó is ismerős. Nem mintha túl sokat agyalnék ezen a kérdésem, sokkal jobban érdekel hogy mivel állt elő már megint az a fasz. Most mit fog mondani?
Azon gondolkozom míg beszél hogy vajon miért vagyok ennyire dühös? Mármint, a dobok, persze. De valami más is van mögötte és egyszerűen nem tudom eldönteni hogy miért basz fel napról napra egyre jobban a másiknak a látványa. Dühös vagyok mert van tehetsége, amit csak elfecsérel és szarik mindenre a környezetében? Vagy idegesít mert sokkal jobban hasonlítunk egymásra mint ahogy azt elsőre bevallanám s lassan a saját bukásomat is látom benne? Legszívesebben újra megfognám a vállait és megráznám hogy kelljél már fel végre te fasz, ezt így nem lehet csinálni! Hálás is lehetne, velem ezt senki sem tette meg.  
Hagyom hogy befejezze és csak ízlelgetem magamban amiket mondott. Ismernek már, nem vagyok az a szószátyár alak. Ezért sem tudok már jó ideje becsajozni, azt a részét viszont hagyjuk a sztorinak mert csak még idegesebb leszek. Látom hogy próbálkozik és jól is esik, mégis sok kérdés feszít belülről amikre nem tudok hirtelen választ adni. Bárcsak sokkal könnyebb lenne, ha más elmondaná hogy mi lesz jó vagy sem, abban a helyzetben viszont senki sem osztogatja a kért vagy kéretlen tanácsait. Nekem, saját magamnak kell eldöntenem mennyire akarom a bandát és a zenélést magát. Mert sokszor van olyan gondolatom hogy semmi sem kellene. Nem tudom hogy ez kezdődő depresszió, vagy mi a faszom, vagy csak kezdek... felnőtté válni? Nem, inkább depresszió. A második opció csak Greenwald hülyesége.

- Chace. Miért vagy ekkora fasz? - szívok egyet újra a cigiből míg a szemeit keresem a szürkéimmel. Nem tudom normálisan kifejezni amit akarok, pedig itt feszít belülről. Viszont, ahogy ő is mondta, ez a jelenet már egy kibaszott szappanoperába is beleillene, ami semmiképp sem az én világom. Viszont mielőtt megszólalna, mert érzem hogy mindezt nem így kellett volna mondani, folytatom.

- Mi a faszom bajod van velem? Régen is volt hogy késtem, talán annyit nem lógtam a próbákról. - ezek a kibaszott beszélgetések. Annyira utálom. Kezdek kicsit elvörösödni, a vér egyre feljebb tolul az agyamba, a helyét követeli magának amellett a rengeteg káposztalé mellé.
Mondjam el vagy ne mondjam el? Ez a kérdés zakatol az agyamban, nem találom magamban a bátorságot hogy csak úgy kitálaljak. Szégyellem magam és az egész helyzetet, viszont elvileg a barátaim lennének. Vagy mi. Chace reakciójától pedig nem félek annyira mint Patrick-étól.

- Valamit el kell mondanom. - akasztom meg a gondolatot, csodálkozok magamon. Mennyit pofázok hirtelen ami nem csak egy összefüggéstelen káromkodáshalmaz. Még aktuális gondolatok is vannak benne! Izzad a tenyerem míg próbálok előhozakodni vele, egyre idegesebb vagyok. Greenwald szerint a feldolgozáshoz vezető út ha megtudom másokkal is osztani a sztorit. DE nem emiatt csinálom. Csak egyszerűen nem tudok mással beszélni róla, Chace meg egy annyira elbaszott fasz, nem fog nagyon fennakadni rajta. Vagy csak remélem hogy megérti és tud rá valamit mondani mert még én sem értem az egészet.

- Van egy rendőrségi ügyem. Pár hónapja szétvertem egy kocsmát. Még egy ilyen és börtönbe megyek. - állok meg, pedig még a vallomásnak korántsincs vége. Viszont ahogy lassan peregnek a szavak az ajkaimról egyre könnyebb, olyan mintha meggyónnám a bűneimet valakinek. - AAA gyűlésekre kell járnom. Azt mondják egy drogos alkoholista vagyok. - nevetem el magam a végére egy kicsit hitetlenkedve. Hiszen mindenki tudja hogy nem vagyok alkoholista. Ha akarok tudok inni, de ez nem jelenti azt hogy nem tudok vele leállni. Most is. Több hónapja... Najó, egy hónapja nem ittam már semmit sem. Az idióta érmét is megkaptam azoktól a barmoktól a klubban. Idegesen túrok bele a hajamba, lopva hátra pillantok, Patrickot keresem a tekintetemmel. Kicsit megnyugszom amikor nem látom ott a kis nyurga alakját, ám olyan sokat mégsem segít most, szembe kell néznem a másikkal és a múltammal amit soha többet nem tudok kitörölni. Drogos alkoholista, ez az új jelző amit kaptam és mostantól kezdve élnem kell vele. Félve pillantok vissza rá, kíváncsian várom milyen fények gyúlnak a szemében. Düh, undor, bánat... tagadás?

- Mostmár tudod. Kiterítettem minden kártyámat. Ha akarod elhúzom a belem és nem jövök vissza. Mondhatod azt Patricknak hogy megsértődtem, nem érdekel. - és ezt komolyan is gondolom. Nem akarok kilépni, ezt láthatja is rajtam és tapasztalhatta. A bíróság és a más szarok mellett is igyekeztem mindig megjelenni, amikor próbálunk pedig mindig csak a zenére koncentrálok. Viszont úgy érzem hogy sokkal egyenesebb ha elmondom neki hogy mi történt hogy eldönthesse, akar-e velem zenélni vagy sem. Nem akarok valami kis undorító hazug köcsög lenni aki a háttérben bújkál és csak értetlenkedve néz amikor kiderülnek a faszságai. Kihúzom magam és elszívom a cigit, azt gyakorlott mozdulattal dobom le magam elé és taposom el. Szeretnék még valamit mondani de azt hiszem ennél jobban nem tudnám kifejteni. Feszengek mert nem áll hozzám közel a téma csak az igazságérzetem már olyan régóta piszkált belülről. Lehet előbb is el kellett volna mondanom? Nem, minek? Picsáskodásnak éreztem volna. Egyébként sem tudtak volna mit csinálni. Persze annak örültem volna ha valamelyik hülyegyerek jön be az anyám helyet az őrsre, de... Mindegy, hagyjuk. Ilyenek a férfi barátságok. Csak ritkán osztunk meg dolgokat és azt is csak akkor ha nagyon muszáj.  

- Csak... Ne mond el Patricknak. Elkezdene picskáskodni. Nincs hangulatom hozzá. - dugom zsebre a kezeimet és figyelem a másikat. Nem is volt olyan nehéz mint ahogy azt elsőre gondoltam volna. Mostmár nem lesz ugyanolyan minden és ezt fel kell vállalnom. Nem örülök neki, szívesebben lennék csak a hisztis fasz akit mindenki utál. Lehet kicsit meg is bántam hogy elmondtam, de... Így egyenes. Mindenkivel szemben.

I'll finish you

Pat, Ronnie, Chace

Triple trouble

Az ilyen lelkizős, nyálban tocsogó kibeszélő show-k soha nem voltak igazán az erősségeim. Patrick olykor-olykor bepróbálkozik, amikor merő véletlenségből mind a ketten otthon here-verézünk. Példának okául: De olyan szomorúan nézett az a kiskutya, tuti nincs gazdája!
Vagy: ...de olyan szomorúan nézett az a srác a bárban, tuti nincs senkije!
Néha rájön az öt perc, ami van, hogy öt órára, napra, vagy éppen hétre bővül, attól függ, milyen kedvében van, mennyire eltökélt az adott témával kapcsolatban,  és nem utolsó sorban megemlítendő itt az én gyenge idegzetem is. Ha eltolok egy jointot, vagy kettőt, akkor engedékenyebb vagyok, de végül mindig én nyerek. Az utóbbi időkben túl sokszor megfeledkezik a képzeletbeli lakótársi szerződésnek azon pontjáról, ami a kóbor jószágok befogadását említi. Rajta kívül nem tűrök meg semmiféle más, idegen állat, és egyéb létformát abban a picsányi kis garzonban! De hogy mégis mit kezdjek most Ronnieval, és a kialakult rohadtul kínos helyzettel arról egyenlőre halvány lila -de még zöld se-, fingom sincs! Nyilván számítok rá, hogy visszakézből úgy arcon tenyerel, hogy holnapig kereshetném a fogaimat, de az amúgy sem hibátlan fogsorom minő meglepetés, a helyén marad. Az igazi meglepetés mégis csak akkor ér, amikor elfogadja a kínált tüzet, és még végig is hallgat. Apám! Mindjárt lefosom a lábam szárát, de komolyan!
-Hát, tudod... van ami nem változik. - Megvonom a vállam, és sunyi módon elvigyorodom, még meg is villantva az egyenlőre ép és sértetlen protkómat.
Feszültség, sado-mazo szexre hajazó giga fojtogatás, garázsban kuporgó kis bőgőmasina ide, vagy oda, még mindig jobb, ha poénnal palástolom ezt a szar helyzetet, a nyakamhoz fenyegetően kést szorító tényt, miszerint ha Ronnie most valóban beint nekünk, akkor tulajdonképpen lehúzhatunk a retyón négy, majdnem öt évnyi közös melót. Visszamondhatom a megállapodást, és mehetek vissza óránként tíz dodóért gürcölni a benzinkútra, Pat meg nagy valószínűséggel  a szülői házba, ahonnan foggal-körömmel menekült annak idején. Akármekkora barmok vagyunk, akármennyire különbözünk, egy valamiben mégis hasonlítunk. Mindannyian megtörhetetlen elkötelezettséggel viszonyulunk a banda, egymás iránt, és akárhogy is tagadjuk, mi hárman együtt alkotunk egy legyűrhetetlen egészet. Olyan ez, mint egy kártyavár. Ha kihúzol egy lapot, az egész összedől a picsába.
A kérdés nem is lehetne jobb! Mélyet slukkolok a cigiből. Orromon, számon keresztül okádom ki magamból a sűrű füstgomolyagot, szinte hallom ahogyan a távolra eső autók, hangos dudaszók zajos egyvelegét elnyomják a sorvadt agyamban kínlódó fogaskerekek, amik nyikorogva, akadozva küzdenek valami elfogadható válaszért. És persze WD-40-ért is.
-Haver, figyelj! Kurva nagy dobásra készülök. De komolyan öregem, be fogtok szarni, ha ezt elmondom, de ha ebbe belevágunk, tudnom kell, hogy komolyan akarjátok-e ti is. Neked ott vannak az őseid, biztos nem raknak ki, ha hazaállítanál, tutira tudnának neked valami melót is szerezni, Pat nagyjából ugyanez, bár ő van akkora majom, hogy ha kiraknának a lakásból és csöveznem kellene a Brooklyn híd alatt, ő oda is követne, de nekem nincs választásom. - Megdöbbentő őszinteséggel beszélek, már-már szivacsot köpök a mondat végén. Ilyen hosszan még soha nem fejtettem ki a megannyi mumusaim egyikét sem. Ha őszinte akarok lenni, azt is meg merném kockáztatni, hogy még eddig soha senkinek nem beszéltem egyik félelmemről sem. A tökeimet azért erre az állításra nyilván nem tenném fel. Ahhoz túl értékesek.
A következő adag füst fuldokolva fordul vissza a légcsövemből, ököllel rá kell sóznom néhányat a mellkasom közepére. Jól ismerem azokat a mondatokat, amik így kezdődnek. Tapasztalatból mondom, nem szokott happy end lenni. Ezért is feszül meg az állkapcsom, ezért kell egy újabb szálat begyűrnöm a pofámba. Meg azért is, hogy valami útját állja az ordenáré szavaimnak, ha olyat mondana, amivel kibillenthet a Zen-ből amibe az elmúlt néhány percbe kerültem. De hogy mégis mi az anyám váltotta ki belőlem ezt az állapotot, meg nem tudom mondani! Na, hát akkor lássuk is azt a jó öreg medvét!
Ujjaim görcsösen szorongatják a cigit, amikor kiveszem a számból, hogy lehamuzhassak. Arcomon mindeközben legalább hatvan különböző érzelem -érzelem?-, suhan végig. A sztori amiről vakerál egyszerre tűnik hihetetlennek és valahol a maga bizarr módján komikusnak is. Nem bírom megállni. Isten lássa lelkem, a kénköves pokol mélyén fogok ezért -meg még sok minden másért is-, elégni, de nem bírom ki, a bagó kesernyés füstje ezennel a visszatarthatatlan röhögés miatt akar beletaszítani a fulladásos halálba. Előredőlök, a térdeimre támaszkodok, öklendezve fuldokolva, hogy aztán köpve egyet, újra kiegyenesedhessek, meghatottan törölgetve a szemeimet.
-Matthews, te akkora állat vagy! - Zihálok még mindig, majd az övéhez hasonlóan én is beletaposom a földbe a szűrőig égett csikkemet.
-Emlékszel amikor elmentünk go-kartozni, és olyan részeg voltam, hogy egy szál pöcsben elloptam az egyik kocsit? - Szünetet tartok, képemen továbbra is ott a letörölhetetlen vigyor.
-Mégis ki a faszt érdekel?! AAA gyűlések? Ennyiért?! Nekem akkor már az elvonón kellene feküdnöm kikötözve, miközben a pápa szentelt vízzel locsol és ördögűzési rituálét végez rajtam. Haver, ne engedd, hogy hülyét csináljanak belőled. Te nem vagy az! - Kedves, haveri gesztusként hátba veregetem, a következő mondattal azonban nem igazán tudok egyetérteni.
-Ismered azt a kis hülyét. Ugye tudod, hogy ha később tudja meg, vagy ami rosszabb, magától jön rá, hónapokig hallgathatjuk a drámáját?! Én együtt élek vele. És hidd el nekem, a szokásosnál is tud idegtépőbb lenni! - Azt már nem is említem meg, hogy haverok -vagy mik-, révén, Patnek is legalább ugyanannyi joga van tudni Ronnie sötétebbik oldaláról, mint nekem. Kíváncsian, átható tekintettel fürkészem szőrös viking képét, szavak nélkül igyekezve nyomást gyakorolni rá. Ebben jó vagyok. A kínos, feszült szemkontaktusban. Estig tudnám csinálni, ha nem hallanék meg valamit, ami teljesen kizökkent ebből az állapotból. Hirtelen megannyi régi, elfeledésre szoruló emlék kezdi el elönteni az agyamat. Látom magam ahogyan a nappali közepén fekszem, hallom Pat ordítását. Meg kell nyomkodnom orrnyergeimet, hogy az emléket száműzhessem agyam azon részébe, amit nem szívesen nyitok fel.
-Nézzük meg, hogy mit művel. - Hüvelykujjammal a hátam mögé intek, és valami sejtelmes, megfejthetetlen, mégis elégedett mosollyal indulok el a garázs felé, remélve, hogy ez a hegyomlás is velem tart. Tudom mi történik, az ajtóban mégis megtorpanok egy pillanatra, és csak nézem Patet. Nézem az átszellemültséget, ahogyan az ajtó résén beszűrődő napfény megvilágítja lezárt szemhéjait, engedem, hogy a halk dallamok utat törjenek maguknak, és elindítsanak bennem valamit. Valamit, amit már régen lezártam.
-Now and again we try, to just stay alive. Maybe we'll turn it all around, 'cause it's not too late, it's never too late. - Folytatom rekedten, mégis olyan átéléssel, hogy majdnem meg is hatódom. DE! Csak majdnem.
-Imádlak te kis hülye! - Elvigyorodom, rákacsintok a gitárt markolászó lakótársamra, tekintetem olyan elfeledett titkokról árulkodik amit csak ő tudhat. Ezek utána ismét Ronnieé minden figyelmem, már-már csontig hatolóan bámulom, mintha bele akarnék látni. Szóban azonban nem biztatom arra, hogy színt valljon, inkább csak átverekedem magam a kuplerájon a mini hűtőnkig, és kiveszek belőle három sört. Testvériesen elosztom őket, nem foglalkozva Ronnie állítólagos alkohol problémáival, majd lustán levetem magam a babzsákba, szétfolyok, fejemet nekivetem a falnak, újra az ismerős, repedezett plafont bámulom, míg tenyereim között melegítem a frissítő nedűt. Hagyok teret Ronnienak kibontakozni, feltéve, ha meg akarja osztani most a titkát Pattel. Amennyiben igen, csak utána szólalok meg:
-Megismertem egy nőt. - Izgatottan dőlök előre, rákönyökölök a térdeimre, az üveget idegesen markolászom a föld felett lengetve.
-De most nem azért amiért gondolnátok. Találtam egy menedzsert! - Rikkantom izgatottan vigyorogva, majd a sört feléjük emelem.

Nincs sok akusztikus gitárunk. Egyrészt sokkal könnyebb darabokra törni, mikor az egyik vadbarom felindultságában "a kelleténél durvábban teszi vissza a helyére", mondják ők, mikor politikailag korrektek próbálnak lenni a hisztirohamom kirobbanása előtt, "lebassza a picsába", korrigálom én, mert ez történik, úgy dobálják a földhöz mérgükben ezeket a fa vackokat, mintha a dühük pillanatnyi enyhítése megérné egy újabb gitár árát. Rohadtul nem. Szerencséjükre azonban rockbanda lévén nincs túl sok szükségünk klasszikus gitárra, a romantikusabb, tábortüzesebb, nyálasabb dalokat úgyis általában én szoktam erőltetni, így hát az én felelősségem az összes "buzihangszer". Nem véletlenül csak én játszom közülük zongorán. Még jó, hogy a barátaimról van szó, máskülönben már rég elküldtem volna őket a francba.
Most, hogy nincs, aki megszóljon, amiért már megint homoerotikus dalokat játszom (csak azért, mert valami lassú és érzelmes, nem kell rögtön melegnek le... Jó, oké, ez a dal tényleg meleg, de csak merő véletlenségből!) a kályhagitáron, kedvemre zenélek és énekelek mellé.
Nem jön rám a frász, amikor az annyira imádott, karcos hang bekapcsolódik a magánkoncertembe. Meglepődöm ugyan, de egy pillanatra sem esek ki a ritmusból, sem a szövegből, épp csak elmosolyodom közben, miféle mini-szerenádot nyom le nekem Chace az ajtóból. És ott van vele Ronnie is. Helyes! Nagyon helyes! Ez a minimum, barmok!
- Kapd be... - Olyan szeretetteljesen duruzsolom olyan szélesen vigyorogva közben, hogy szinte leesik a szám az arcomról, és hagyok magamnak öt teljes másodpercet, amit kettőnk buborékában töltök, felidézve mindent, amit tudom, hogy ő nem akar, de én igenis szeretném, ha felidézne. Aztán megvonom a vállam. - Nem, tényleg bekaphatod. Én is szeretlek, úgyhogy bármikor a tiéd. Kérdezned sem kell, csak idejössz, lehúzod a sliccem és kiszolgálod magad... - Addig mondom a magamét, míg valamelyikük - remélhetőleg verbálisan - be nem kussoltat. Akkor aztán leemelem a gitárt a nyakamból, arcjátékom aggódóvá és gondterheltté válik, ahogy Ronnie-t kezdem el szuggerálni. Okulva a korábbiakból ezúttal nem közelítem meg, nem akarok túl sok lenni, majd úgyis odajön hozzám, ha úgy érzi, kellek neki. Addig beérem azzal, hogy szomorúan csaholó kiskutyaként a távolból epekedem utána.
- Jól vagy? - Nem érdekel, miről beszélgettek. Tényleg nem. Ha tudnom kell róla, úgyis elmondják, ebben teljesen biztos vagyok. Mindkettejükben megbízom annyira, hogy ne akarjam kivallatni egyiküket sem. Csak azt szeretném tudni, hogy Ronnie jól van-e és sikerülhet-e továbblépnünk ezen az egészen.
Megköszönöm a sört, egy sokatmondó pillantással megspékelt csípőmozdulattal ismételten felkínálva az altájékom Chace számára, ahogy elmegy mellettem, csakhogy nehogy elfelejtse a korábbi ajánlatom arról, hogy önkiszolgálóvá tettem számára a farkam. A falhoz húzódom, felhúzom az egyik sarkam, jól esik most kicsit nekidőlni és pihenni.
Aztán Chace közöl valamit, amitől leviszem a garázs hőmérsékletét mínusz hatra és karcsú jégvirágok kezdenek el nőni az ablakon, a padlón meg Elsás fénycsíkok kúsznak végig, ahogy jégveremmé változik a hely. Igen, mindössze az aurámmal és egy kissé lesújtott, döbbent és sebezhető pillantással művelem, mert ilyen zseniális Disney hercegnő vagyok. Hiába javítja ki magát utána már, a bomba földet ért és károkat okozott. Ujjaim elfehérednek az üveg nyakán, a sör íze, mint az avas rozsda a nyelvemen.
- Az... Jó. - közlöm olyan hangon, annyi megfontoltsággal, mintha épp részvétet nyilvánítanék az elhunyt vadászgörénye miatt. Mert hát logikusan szemlélve a dolgot az tényleg jó, csakhogy egyetlen ember sem épül fel 100% logikából. Még én is csak 95%-ig tudok felmenni, még a legkritikusabb helyzetekben is. Most pedig az az öt százalék érzelmesség nagyon is befigyel.
- Hol? És kicsodát? - Közben Ronnie-ra sandítok, küldök felé egy nonverbális "kuss"-t, mert én is tudom magamról, hogy túlságosan átlátszó vagyok és a féltékenységem egyáltalán nem racionális, ám annál látványosabb. De hát Chace-ről beszélünk, akkor se venné észre, ha reflektorként világítanám bele az arcába... Épp ezért Ronnie-t kérem, hogy inkább ne tegye szóvá a dolgot, mindjárt összeszedem magam és beindul az a kilencvenöt százalék. - Várj, és találkoztál is vele, vagy csak lestalkoltad a facebookját? És ugye igazi, nem valami robot, mint az a japán android, akit tavaly karácsonykor rendeltél ebayről, aztán rajtakaptalak, hogy...?

Utálom ezeket a kibaszott ömlengős beszélgetéseket. Mintha Patrick szervezte volna az egészet hogy mind a kettőnket zavarba hozzon. Viszont most azt érzem hogy nincsen más út, ki kell teríteni azokat a bizonyos kártyákat és nem kerülgetni a forró kását, még akkor is ha úgymond meg kell érinteni a feminin oldalunkat. Ez nem tudom mi a faszomat jelent, a Doki dobta be múltkor és azóta is ezen gondolkozom. Meg kell fognom a mellem vagy mi? Ráakart venni hogy vegyek fel mű melleket és parókát, hogy minél jobban át tudjam érezni a másik nem szerepét. Ott álltam fel és nem mentem vissza egy hétig, utána nem említette meg még egyszer a dolgot. Viszont néha még mindig beugrik. Megfertőzte az agyam és állandó PTSD-ben vergődök amiatt a fasz miatt is. Mintha nem lenne épp elég bajom.

- Hozzám jöhetsz. Ha nincs más. - szívok bele a cigibe, kicsit magamon is meglepődve hogy felajánlom ezt a lehetőséget. Ismer már annyira hogy tudja, ha valamit mondok akkor megtartom a szavam. Ugyanis szinte biztos vagyok benne hogy Patrick nélkül igen hamar az utcán találná magát, ha pedig ezzel a segfejjel történik valami… Utána nincs megállás, Patrickot is össze kell kaparni valahogy és akkor végképp búcsút inthetek a nyugodt hétköznapoknak. Nem mintha mostanság egyáltalán lenne fogalmam arról hogy azok mit is jelentenek. Azt persze nem említem meg hogy konkrétan nekem is fel kellett mondani azt a kis patkánylyukat amit eddig a lakásomnak neveztem. Az már tényleg annyira sok info lenne hogy belefolynánk egy olyan mély beszélgetésbe ami szerintem mind a kettőnktől a lehető legmesszebb áll. Nagyobb távolságra csak a kibaszott bolygók vannak amik elvileg annyira befolyásolják az életünket és a döntéseinket. Kevesebbet fogok mostantól Anyámmal beszélni.

Kiröhög, nagyszerű. Ez egyszerre szabadít fel és rántja görcsbe a gyomromat. Nem tudom hirtelen mit reagáljak rá és erre a sztorira, mindenesetre valahol a szakáll rengeteg mélyén egy mosoly kanyarodik az ajkaim szegletére. Persze, milyen hülyeség, nem igaz? Én is azt gondolom hogy túlzás, pedig még a pszichológust meg sem említettem. De őszintén szólva elborzaszt a tudat ha arra kell gondolnom hogy majdnem börtönbe kerültem és a szüleimet itt hagytam magukra a nagy almában. Nem jó amikor egy rendőrségi fogdában ébredsz és az anyádnak kell kihoznia. Bűntudat, fájdalom, düh egyvelege fortyog bennem amivel mind a mai napig nem tudok mit kezdeni és az öreg is próbál valahogy felszínre hozni bennem. Én is így állnék a sztorihoz, a gokartos pedig az egyik kedvenc közös emlékem vele, de… Ott van ez a kis szócska ami ugyan bosszantó és mégis, megállja a helyét. Mert nem csak pár összetört bútorról és mérges tulajról van szó. Elvesztettem az emlékeimet és nem tudom mi történt. Ha nem lett volna ott Andrii akkor mi történt volna a másik sráccal? Ő is csak homályosan világosított fel az est részleteiről, néha úgy érzem hogy több van a dolog mögött mint amit eddig elmondott. Vagy csak a paranoia átszállt rám apámról, fogalmam sincs. Viszont ez a félelem nem akar elmúlni és valahogy Chace szavai sem nyugtatnak meg jobban, még ha tényleg jó érzés is hogy végre tudnak róla. Lehet már sokkal régebben be kellett volna avatnom őket?

- Persze, hülyeség az egész. - bólintok a gondolatra de nem kezdek el okoskodni, esetleg az ellenkezőjét bizonygatni. Végülis magam sem tudom eldönteni, még mindig, hogyan kéne igazából vélekednem a mindenféle terápiáról és kezelésekről.
Patrick pedig… Fogalmam sincs mit kellene vele is csinálni. Nyilván van ráció abban amit mond de még ennek ellenére sem érzem azt hogy szeretnék vele erről beszélni. Túl sok olyan kérdést tenne fel amire nem akarok válaszolni és úgy érzem hogy csak megijedne. Talán meg is vetne a viselkedésemért és az ingatag lábakon álló kapcsolatunknak azzal a bejelentéssel annyi is lenne. Azt viszont nem tudom hogy miután Chace megtudta mennyi ideig tudom magamnak megtartani a kis titkomat. Nyilván nem maradhat minden ugyanúgy örökké.

- Oké. - bólintok a gondolatra és követem a másikat, örülök hogy túlestünk ezen a beszélgetésen is. Lehet hogy naiv vagyok de azt remélem hogy ettől végre egy olyan irányba mozdul el a kapcsolatunk ami… Jobb? Vagy tényleg csak egy Disney mese adaptációja lenne ez az elgondolás? Zsebre dugom a kezeimet míg követem és immár kicsit könnyedebb, ruganyos léptekkel haladok a nyomában, persze nem túl közel, kíváncsian várva hogy milyen jelentre érünk vissza. Azon sem csodálkoznék ha hirtelen neki esne a doboknak hogy takarítson. Ami persze a fordított esetben én nem tennék meg. Az elém táruló látvány sem lep meg jobban, csak arra forgatom meg a szemeimet hogy Chace becsatlakozik a kornyikálásba. Mikor elhallgatnak csak ennyivel nyugtázom a produkciót:

- Menjetek szobára. - lépek el Chace mellett a dobok felé, továbbra is a károkat méregetve. Most legalább annyira nem vagyok dühös. A hangsúly pedig az annyira szócskán van. Látom Chace hogyan néz rám, próbálom minden erőmmel minél jobban ignorálni a szuggerálását míg elveszem tőle az üveget. Most vagy soha, nem igaz? Kezemben a hideg sör, előttem a két barátom akikért tűzön és vízen átmennék. Akkor megvallhatom minden faszságomat, nem igaz?

- Jah, minden oké. - Ahogy visszafordulok a sörrel a kezemben, az apró alakot méregetve, hirtelen elmegy az a szemernyi bátorságom is amit pár perccel ezelőtt sikerült magamban valamennyire összeszedni. Az aggodalom az arcán és az egyszerű, ártatlan kérdés teljesen visszavet. Nem tudom megtenni. Egy világot törnék össze benne. Mint amikor megtudod az apádról hogy nem is egy hős, nem tud mindent. Hiszen elméletben nekem kellene azt a kis majmot megvédeni, hogyan mondhatnám el neki hogy csak egy vadállat vagyok akire nem sikerült láncokat tenni? A tekintetem hamar a sörre hullik vissza és a cédulát kezdem el piszkálni. Nem szólalok meg és nem kezdek bele semmilyen vallomásba. Tudom hogy ezt kellene tenni de úgy tűnik egy kis picsa vagyok ehhez. Csak annak a fasznak tudtam elmondani mert ő nem jelent annyit nekem mint a másik. Ezt pedig mind a ketten tudjuk.

Mikor bejelenti hogy megismert egy nőt csak megforgatom a szemeimet, fáradtan kerülöm meg a felszerelést és huppanok le a dobok mögé. Ugyan ebben a pillanatban igen csábító lenne hogy meghúzzam de… Már egy hónapja sikerült megállnom. Még van egy kibaszott érmém is rá. Tudom hogy hülyeség de ha még két hónapig kibírom akkor kapok egy másikat. Olyan mint egy verseny amit megnyerhetek. Forgatom az ujjaim között és szemezek vele viszont nem nyitom ki, lehajtom a fejem és a gondolataim közé merülök, csak arra emelem fel egy kicsit a fejem hogy megemlíti, egyébként egy menedzserről van szó. Tehát sikerült megdugnia, egy valszeg kivénhedt kurvát aki nem mellesleg még be is tud minket juttatni helyekre? Tekintetemmel Patrickot fikszálom, nem igazán lelkes a bejelentéstől.

- Attól hogy egy koros kurva leszopott egy összefosott budiban még nem jelenti azt hogy munkát is tud adni. Komolyan Chace, te leszel a nemibeteg gondozó reklámarca mostantól. - emelkedek fel és dőlök hátra, továbbra és csak a címkét piszkálva, nem húzva meg az italt. Szinte ég a telefon a zsebemben, most kellene felhívnom Mattie-t és megkérni hogy… Nem is tudom. Csak hogy beszéljen le vagy egy dicséretért milyen ügyes vagyok? Hülyeség az egész. Mint ahogy az is hogy nem tudom megállni. Több mint egy évtizede sportolok rendszeresen, ennek miért kéne problémának lenni? Dühös vagyok magamra mert nem tudom olyan könnyen letenni és azt mondani hogy nem, csak dédelgetem és forgatom körbe, abban reménykedve hogy valamikor észhez térek és csak sikerül megszabadulni tőle.

- Oké, nem érdekel a kibaszott beteg szokásaitok, nem tudnánk próbálni?! Nem ezért jöttem. Ha már időben megjelentem... - a szántó él persze nem marad ki a szavaimból, a hátam mögé teszem az italt és felkapom a két ütőt, jól ismert mozdulatokkal forgatva a könnyed ütőket az ujjaim között. Komolyan nem gondolom azt hogy Chace tényleg talált valakit. Tudom hogy jó a zenénk, egyébként nem lennénk ott, de ki a fene állna le ezzel a hülyével beszélni? Főleg a milyen állapotban szokott lenni általában? Szerintem megint csak trippelt és beképzelt magának valamit. Vagy a nő nagyon átvágta, csak azért hogy legyen egy-két jó éjszakája.

- Igaz nem adtál neki pénzt?! Jah, persze. Miből. Felejtsd el hogy megkérdeztem.

Pat, Ronnie, Chace

Triple trouble

Vigyorogva csóválok egyet a fejemen szívből jövő felajánlására. Nem, biztosan nem akarná, hogy nála csövezzek. Biztosan nem akarná, hogy elrángassam egy olyan buliba amiből már kinőttem, és ahova puszta nosztalgiából visszavágyom. Ahol valami kék-lila-zöld hajú homokláda kapva kapna az alkalmon, s észrevétlenül party drogot csempésszen a piánkba, hogy aztán másnap egy ágyban ébredjünk plusz két ismeretlen fővel, próbálva kideríteni, hogy mégis mi a lőcs történt az éjszaka. Ronniet ismerve, mindenkit felgyújtana maga körül, a hamvainkat lehúzná a retyón -mindig is arról álmodtam, hogy a hamvaimat majd egyszer szétszórják az óceánba-, majd szamurájkarddal nekiesne az egyszemű kobrájának, végezetül pedig leugrana valami nagy és magas épület tetejéről. Mert Ronnie ilyen. Forrófejű, hirtelen és olykor meggondolatlan lépésekhez folyamodik. Például, amikor a részeges, csupa köcsögökből álló zenekarának az érzéketlen faszfej, kasztrált menyét hangú énekese némi pia és Maris jótékony hatása alatt állva, az áldásos művészethez folyamodik, és a dobszerkóját használja arra, hogy a mélyben meglapuló művész énjének teret engedjen. Te vasmarkú hegyomlás! Baszódj meg, még mindig fáj a gigám.
Annyira azonban talán mégsem szar, hogy ne tudjam lekövetni a dallamot, és folytatni azt amit Pat elkezdett. Bár bemelegítés híján, és a torkomat ért iménti atrocitásoknak köszönhetően, hangom jelenleg olyan, mint amikor egy ezer éves ajtót kinyit az ember. A zsanérok szinte könyörögve nyikorognak. De egy kevés WD-40 és minden orvosolva van.
Látom hogyan néz rám ez a kis majom. Mindig így néz. Már évek óta. Volt idő, amikor egyenesen zavart, a világból ki tudott volna kergetni, amikor éjszakánként komolyan elgondolkoztam rajta, hogy belefojtom a párnájába miközben alszik. Volt idő, amikor tetszett, hogy úgy bámul ahogyan most is teszi, amikor kicsit talán még akartam is, hogy úgy nézzen rám, mint egy kibaszott istenségre. Mostanra pedig már egészen megszoktam. Már semmi furcsa, semmi idegenkedés, semmi gyűlölet nincs bennem, amikor felfal azokkal a lehetetlenül nagy szemeivel. Talán, amikor nem veszem észre magam, amikor a kokó már annyira durván ellehetetlenít az épelméjű gondolkodástól, én is ugyanígy nézek rá. Valamilyen furcsa, megmagyarázhatatlan oknál fogva hálás vagyok neki azért, hogy az életem része. Hogy annak idején megtanított rá, hogy merjek kockáztatni, mert az élet egy kurva rövid játszma, és a végén csak bánni fogom az elszalasztott dolgokat. A kettőnk közötti kapocs leírhatatlan, megnevezhetetlen. Talán nincs is még egy ilyen. Ez több, mint egy barátság, bensőségesebb, mint egy szeretői viszony. Nem is tudom, talán a legjobb szó rá a szövetség. Amibe hajlandó leszek Ronniet is beengedni, ha a mai balhé kellően megvilágította a sötétség uralta agyunkat. Igazság szerint nem csípem a konfrontálódást. Pláne akkor nem, ha olyan emberről van szó, aki a magam különös és rendkívül elbaszott módján még fontos is a számomra. És ha választanom kéne, ha valaki kést szorítana a torkomhoz, ha nagyon megerőltetem magam, akkor azt mondom, inkább sorolnám a barátaim közé, mintsem az ellenséges csapatok táborába. Kellenek a katonák, a jó katonák! Szarumán seregei még mindig túl sokan vannak, és én vesztésre állok.
-Nagy a szád te kis pöcs! De mit szólnál hozzá, ha egyszer tényleg letérdelnék előtted?! Szerintem úgy lőnél ki, mint a magasnyomású Karcher kocsimosó. - Aljas, civakodó félvigyorral kacsintok rá, tovább feszítve azokat a bizonyos húrokat, szinte már-már beteges élvezettel követve végig ahogyan az az édes, makulátlan kis babapofija fél másodperc alatt a piros összes ismert árnyalatát magára ölti, mint valami kaméleon. Incselkedő vigyorommal ellentétben mindent bevetek, hogy tekintetem észrevétlenül, de a lehető legrövidebb ideig időzzön a csípőjén, melyet úgy tekerget mint egy kiélt ribanc. Nem kellene, hogy ez a látvány akárcsak egy kicsit is lekössön, hogy olyan képek jelenjenek meg róla a rendkívül beteg agyamba, amik bőven kimerítik azt a bizonyos tizennyolcas karikát. Jó az harmincnyolcnak is. Nem is tudom melyik okozna nagyobb ősrobbanást. Ha ez a szakállas mamut venné észre, hogy valami nem stimmel, vagy a célszemély maga. Asszem' mind a kettő nagyot szólna, szóval jobb lesz, ha elterelem valamivel a témát, ezzel együtt a mustráló figyelmemet is Pat farkáról. Az a szőke negyvenes bombázó pont a legideálisabb arra, hogy érzékeny témát érintsünk, és hogy az agyam kevésbé háborodott oldala a lakótársam csípőmozgása helyett a nő bombasztikus testét vetítse ki lelki szemeim elé. Reakciójuk láttán, hallatán sóhajtva körbeforgatom jegesen villódzó kékjeimet. Nem is tudom, melyik zavar jobban. Ronnie előítéletekkel teli megnyilvánulása, vagy Pat képe, ahogyan valósággal lesápad a hírek hallatán, mintha a kibaszott Slender Mant látta volna megbújni az egyik sarokban.
-Világi nagy faszok vagytok, ugye tudjátok? Már ezerszer elmondtam, hogy azt a robotot nem azért rendeltem amire gondolsz! - Álszent védekezésbe kezdek, úgy érzem mintha több irányból akarnának kést döfni a hátamba. Sylvia nagyon faszentos kis android volt, bár meglehetősen kezdetleges prototípus. Amolyan tesztüzemmód. Simán kinyitotta a sörömet, meggyújtotta a cigimet, igaz, majdnem leégette a klafa matracomat, de a takarítás már nem igazán volt az erőssége, úgyis mondhatnánk, hogy nem volt jó ötlet odaállítani a vízzel teli mosogatóhoz. Ünnepélyes gyászbeszéd keretein belül kísértük őt végső útjára, egyenesen a kihelyezett kukás zsákok közé, a ház elé, ahonnan a kukásautó  szállította el végső nyughelyére.
-Ami pedig a nőt illeti... nem, sajnos nem szopott le egy összefosott budiban. Pedig tuti van benne tapasztalata. A legdögösebb milff, akivel eddig találkoztam. Tudod, ha annak, hogy a farkamat a szájába veszi, ez az ára, bármikor szívesen pózolok bármelyik nemi beteg gondozó szórólapján! Ha meglátod, már pedig fogsz vele találkozni, mert egyszerűen nincs az az isten, hogy erre a világi ajánlatra nemet mondjunk, tuti lefosod majd tőle a lábad szárát! - Naná, hogy én sem gondolom komolyan, hogy majd hanyatt dobja magát a nőtől, de próbálkozni azért lehet. Hát ha kicsit meg tudom lágyítani. Nem vagyok hülye -annyira-, tudom mennyire szkeptikus, ha a bandáról, az előrébb jutásunkról van szó. De van valami ami még a szkeptikusságánál is nagyobb akadály, az pedig nem más, mint a nyers bizalmatlansága ismeretlenekkel szemben. Ha csak egy kicsit is be tudom törni, már nyert ügyünk van. Patrick meg... nos, ő egyszerűen csak Patrick. Még ha legszívesebben kiskanállal is vájná ki Eli szemét a helyéről, akkor sem lenne képes ellent mondani az akaratomnak. Ahhoz túlságosan is akarja, hogy ez az egész végre sikerüljön.
-Higgyétek el, hogy fasza lesz! Volt már olyan, hogy valamiben tévedtem? - Szemeim kérdőn cikáznak kettejük között.
-Kuss! Meg ne szólaljatok! - Egy pöppet erős kijelentés volt az iménti, és tuti biztos, hogy jó darabig fogom még szívni a fogamat miatta, de mégis kit érdekel, amikor végre kaptunk egy esélyt arra, hogy megmutassuk, kik is vagyunk valójában?!
-Igaza van Ronnienak, zúzzunk! - Ezzel megemelem feléjük az üveget, mintha csak tósztot mondtam volna, fenékig húzom, hagyom hogy a kesernyés, jeges nedű beizzítsa a hangszálaimat, hogy rekedt baritonom mélyebbé váljon. A félig kiürült üveget lecsapom valahova az egyik sarokba, és a használtan bizniszelt, szigetelőszalaggal körbetekert kábelű mikrofont bedugom a hangfalba, majd megütögetem néhányszor, hogy kevésbé recsegjen, vonyítson és rezonáljon olyan fülsértően ahogyan szokott. Megadom az első hangot amiből már tudhatják, hogy egy lazább, kevésbé zúzós számmal akarok bemelegíteni. Aminek a szövegét Pat írta. És nagyon jól tudom, hogy kinek címezte azokat a szemét kis sorokat. Leülök a fekete, itt-ott szakadt hangszórójú hangfalra, és hagyom, hogy az első, bátortalan, majd egyre inkább erőre kapó hangok utat törjenek maguknak, csukott szemmel ringatva magam bele a gitár játékába, a dob földöntúli remegésébe.

Ha te vágyakoznál valaki után hat éven át, te fasz, akkor te is elsülnél már a gondolattól is - mondanám, de tekintettel arra, hogy Ronnie is itt van, csak nevetek Chace megjegyzésén és nem feszegetem tovább ezt a ki kivel hogyan és milyen pózban jellegű témát. Persze a magas lovon sem akarom hagyni őt, mégis csak együtt élünk, jól tudom, hogy az egója alapos rugdosásra szorul csupán, nem pedig babusgatásra.
- Ki mondta, hogy egy után vége is lenne?- évődöm vissza kaján vigyorral, és ahogy elvonul, még azért megbámulom a hátsóját, majd meghúzom a sörösüveget és a dobok mögé elhelyezkedő Ronnie felé pillantok. Érdeklődve figyelem, hogyan szuggerálja a kapott ital címkéjét, és mivel nem hiszem, hogy a jedi erejét próbálgatja, különösnek találom kicsit a dolgot. Ezt sem teszem szóvá, magamban elkönyvelem és lecserélem az akusztikus gitárt a basszusra.
- Persze, egész biztos vagyok benne, hogy komoly elköteleződés szerepelt a terveitek közt - Legalább amíg őt égetem Ronnie előtt, nem kell azon agyalnom, mennyire gáz már, hogy valahányszor összerándul a gyomrom, ha nőt említ. Mintha minden egyes alkalommal azt várnám, mikor jelenti be, hogy beköti a fejét, megkomolyodik és családot alapít, és holnaptól már nem lesz szüksége a szolgáltatásaimra; szép volt, jó volt, amíg tartott, cuccolhatok Ronnie-hoz. Vagy ő cuccol el. Mintha egy kibaszott rémálom elevenedne meg előttem, valahányszor "találkozott valakivel", ám hallván, hogy ezúttal más jellegű a kapcsolat, egy egészen kicsit megnyugszom. Ronnie-nak igaza van ugyan, de azért megnyugszom.
- Ha te azt mondod, megéri meghallgatnunk, én benne vagyok - Nyilván egyből Chace oldalára pattanok, elképzelni sem tudnám másként, de azért a dobosunk felé is küldök egy békítő pillantást. - Azzal semmit nem veszítünk, ha meghallgatjuk a nőt. - Most már, így látatlanban, nő. Eddig Moira-féle luvnyaként hivatkoztam rá gondolatban, de amint a józan ész és az empátia elnyomja bennem a féltékenységet, igazi csodákra vagyok képes. Ráadásul évek óta együtt zenélünk már és nem nagyon kapkodtak értünk idáig a menedzserek. Pont ezért ad okot gyanakvásra, ha valakinek hirtelen mi kellünk, ugyanakkor azt sem zárhatjuk ki, hogy ez az az áttörés, amire mindeddig vártunk. Kérdésére persze ez a testvéries szövetség rögtön megszűnik és nyitom a számat, hogy a régóta vezetett, mentális listámat kigördítsem elé vörös szőnyegen az elmúlt (nem kell messzire menni) hónapok hülyeségeiről, ám a kussoltatás végül mosolyba fojtja a kötekedésem, aztán röviden felnevetek.
- Végre közös nyelvet beszélünk. - A sör a fal mentén köt ki, miután egyet még kortyoltam belőle. Eligazgatom közben a gitár pántját a tarkómon, majd a lábamnál tekergő kábelrengetegből kikeresem az erősítőm végét. - Tudjátok, bármennyire nehezen is értitek meg egymást a való életben, legalább a zene csatornát nyit köztetek, és ez szerintem kurva szép. - Nem zavar, hogy épp zenélésre és csendre intett minket a nagyfőnök, azért én tovább csacsogok, míg erősítőt dugok a gitárra és csekkolom, megfelelően van-e rögzítve a hangfalban, aztán pedig felveszem a szokott helyem a garázs egy szimpatikus pontján. Próbaképp megpengetem a húrokat, majd a hüvelykujjam feltartásával jelzem, mehet a móka. Már az első dallamokból lejön, melyik számmal szeretne kezdeni. Meg sem kell, hogy jelenjenek előttem az akkordok, ujjaim ösztönösen állnak rá a kottára, lehunyt szemmel csatlakozom be a zenébe Ronnie dobja és Chace éneke alá, tökéletes egységben, ahogy lennünk kell és voltunk mindig is.