✯ Életfilozófia a túl sokat aggodalmaskodóknak: ne tedd! Az élet túl rövid hozzá. Változtathatsz a helyzeten? Akkor változtass! Nem tudsz? Akkor szívj el egy jointot és engedd el!
✯ Életfilozófia a barátságról: ez nem párkapcsolat, ahol vagy van szikra, vagy nincs; minden csak elhivatottság és döntés kérdése. Chace és én jellemben távolabb sem lehetnénk egymástól, mégis évek óta szívunk közös levegőt egy túlságosan (de sajnos nem eléggé) kicsi garzonban, és még egyikünk sem halt bele.

Tettek, amik közel sodorták a halálhoz:

✯ Életfilozófia a bandáról: család vagyunk, Chace, ismerd be, te gyáva nyúl!
✯ Életfilozófia a divatról: kontaktlencse az esetek 80%-ában; lakkcipő vagy sportcipő; a zokni csak úgy zokni, ha nincs rajtad két egyforma; minél szűkebb a farmer, annál jobb; ing + zakó vagy mesehősös póló + zakó, más verzió nincs; a haj belövésére két-három órát rá kell szánni minimum naponta; parfüm vagy kölni, fűszeres és jó drága; gyűrűk minden mennyiségben.
✯ Életfilozófia a szerelemről: van egy elméletem, találó módon "12 órás elmélet"-nek hívom, vagyis ha tizenkét óránál több időt töltesz valakivel, akkor elindul egyfajta kötődés köztetek, ami a végén elvárásokhoz vezet, aztán koppanáshoz, szakításhoz és Disney dalokhoz, amiket csak azért nem tudsz teljes tüdődből üvölteni, mert tele a szád fagyival, ami az egyetlen örömforrásod maradt fájdalmas és nyomorúságos életedben. Szóval, nope, ezt az időintervallumot soha senkivel nem lépem át.
✯ Életfilozófia a családról: nem mi választjuk. Vannak, akik jól belenyúlnak, nekem és a húgomnak például szerencsénk volt, mert apánk a Demokrata Párt tagja, anyánk pedig menő jogász. Ha nem is szólhatsz bele, hova születsz, de azért megpróbálhattok jól kijönni, nem?
✯ Életfilozófia a zenéről: valamiért az emberek nem igazán figyelnek a basszusra, de ki hibáztatná őket? Ott az énekes, akinek be kell töltenie az aurájával az egész teret, ott a dobos a látványos karcsapásaival, ott az erőteljes elektromos gitár. A basszus valahogy elvész az éterben, a gitárosával együtt. Tudod viszont, milyen lenne, ha kivennénk az összhangból? Minden szétesne. A basszus tartja össze a szólamot, az az egésznek a lelke, megfoghatatlan, képlékeny valami, ami táncra perdíti a közönséget a dob és a gitár ütemére, míg teli torokból üvöltik a vokált. Így áll össze az egész, így születik a varázslat.
✯ Életfilozófiája úgy általánosságban: C'est la vie és link




Egy ideje már nyúztam a húrokat, elmélyülten jártak ujjaim a gitár nyakán, testén; még az sem zavart, hogy a hajam egy része az arcomba omlott és eltakarta a kilátást. Csukott szemmel is éreztem az ütemet, a bőröm alatt feszülő idegek finom rezgését. Ketten voltunk csak Ronnie-val a garázsban, Chace-ék kiugrottak cigiért és piáért, szünetet rendelve el, ami nála amúgy is annyit jelentett: "gyakoroljatok tovább, seggfejek, vagy sosem leszünk híresek". Fogalmam sem volt, hány perce ücsörögtünk néma csendben, mikor Ronnie egyszer csak megszólalt.
- Én ismerem ezt a dalt.
- Ja?
Nem fordítottam rá különösebb figyelmet, épp csak elmosolyodtam az orrom alatt, de nem is kellett buzdítanom, magától folytatta.
- Ja, ja, én tényleg ismerem ezt a dalt. De ez nem a miénk, ugye?
Beharaptam az ajkam, hogy fel ne nevessek azon, mennyire törte a fejét, ám nem akartam elárulni a nagy titkot, így csak ártatlanul vállat vontam. Bár a garázs két ellentétes végében terpeszkedtünk, idáig hallottam, hogyan forognak az agytekervényei. Közel fél perces csend után kisebb csattanással ugrott egyet ültében, megvilágosodása jeleként rávágva az egyik cintányérra.
- Haver! Komolyan?! Hakuna Matata?!
- Csihadj már, Chacey itt sincs.
- De ha itt lenne, megint az én dobverőimet akarná a hátsódba dugni.
Lefogtam a húrokat, elfojtva az utolsó akkordokat, majd elgondolkodva magam elé révedtem.
- Lenne ötletem, mit dughatna a hátsómba... - Ronnie olyan arcot vágott, mint aki mindjárt elhányja magát, és egy "fujj, haver" kíséretében inkább felkelt a dobok mögül és elindult kifelé, hogy ne kelljen tovább hallgatnia. - Miért? A legkevésbé sem bánnám! - kiáltottam utána, de csak hátraintett a középső ujjával. Körbenéztem az üres garázson, a magányosan ácsorgó, szétszórt felszerelésen és a kuplerájon, amit az elmúlt néhány próbán kavartunk, aztán lágyan megpengettem a húrokat.
- Csak annyit jelent, szép az élet itt lent...
A telefonom ismerős rezgésére felkaptam a fejem. Félretettem a gitárt az ölemből és változtattam félig fekvő helyzetemen; kezdetnek levettem a lábam a hangfalról, aztán a sarokba ledobált cuccaink közt kezdtem turkálni a bőrdzsekimet keresve. Közel fél perc kitartó kutatómunkával sikerült rálelnem a mobilomra, ám a kijelzőn szereplő név láttán úgy éreztem, feleslegesen erőlködtem. "Kincsem! Ebéd holnap, 12:30. Nehogy megint elfelejtsd! A húgod is jön. Csók, anya" Egy sóhajjal elkönyveltem az infót, a farzsebembe gyűrtem a mobilt és csatlakoztam Ronnie-hoz a garázs előtt.
- Na, látod már azokat a gyönyörű, viharkék szemeket valahol?
Ronnie csak rám nézett a válla felett, arcán sajnálat és együttérzés.
- Pat, nagyon gyorsan hajléktalanná fogsz válni...


Összenéztünk a húgommal az asztal felett, ahogy anya már a sokadik olyan jogász-viccet sütötte el, amiből egyikünk sem értett egy szót sem. Apa eleinte még vele együtt nevetett, de most már ő is csak csendben csipegette a sültet a tányérjáról. Elbambultam egy pillanatra, mire Timothy az előtte lévő, szószos falatot széttörölte az egész arcán, aztán nyúlt, hogy a ruhámon is végigkenje. Szerencsére még időben elkaptam a kezét.
- Hé, hé, Timo, úriemberek szalvétát használnak.
Nem mintha egy szót is értett volna ebből, csak annyit mondott, "sza!", és ahogy kísérletet tettem az említett ruhaneművel eltüntetni a barbecue-t az arcáról, hátával a mellkasomnak dőlt és tiltakozón megrázta a fejét.
- Nyem!
- Vérbeli Byers vagy, ez a szó már nagyon megy. - duruzsoltam neki, és amíg azzal voltam elfoglalva, hogy sikeresen befejezzem a tisztító és etető hadműveletet, észrevettem, hogy az asztalnál mindenki minket bámul az unokaöcsémmel. Anya és a húgom olyan elérzékenyült pillantással, apám pedig büszkén és várakozással telve, hogy kedvem lett volna kihajítani a kissrácot az ölemből.
- Mi az? Ki halt meg?
Nem győztem kapkodni köztük a fejem.
- Aaa! - vágott közbe Timothy az anyja felé nyújtózva, úgyhogy tisztának nyilvánítva visszaadtam őt a húgomnak. Ekkor már sejtettem, mire megy ki az egész. Felismertem anyám mosolyában a veszélyt.
- Nemsokára harminc éves leszel, a te korodban már nem szégyen...
- Megállapodni? Családot alapítani? - szakítottam félbe a gondolatmenetét, mire húgom áruló mód anyánk mellé állt.
- Lenyugodni.
- Nyugodt vagyok.
Észrevettem, hogy Timothy arcán maradt egy kis szósz, úgyhogy fogtam a szalvétát és odahajoltam hozzá, hogy letöröljem. Játéknak vette és huncutul rám csicsorgott, majd az anyján szétterpeszkedve mindent elkövetett, hogy ne érhessem el. Megmosolyogtam a dolgot, míg anyám meg nem köszörülte a torkát, jelezve, figyelmet kér.
- Befejezhetnéd az egyetemet. Tudnék neked munkát szerezni az ügyészségnél.
- Vagy tanulhatnál politológiát is, lenne helyed a pártban - kotyogott közbe apám.
- Ha találnál egy rendes lányt...
- Vagy srácot.
Anya arcjátéka megfagyott, de látszott, hogy igyekszik megőrizni a hidegvérét.
- Persze. Vagy egy kislányt, aki észhez térítene...
Ledobtam magam elé a szalvétát és elfordultam a húgoméktól, hogy végre szembenézzek a szüleimmel. Apát úgy tűnt, nem igazán érdekli a téma, anya azonban vadul stírölt, mintha eltökélte volna, hogy ezen a szent napon érvényesíteni fogja rajtam az akaratát.
- Azt mondtad, ha átjövök, megbeszéljük, adtok-e kölcsön az alagsori terem bérléséhez, amit a bandának találtam a garázs helyett.
- Persze - érkezett a politikailag korrekt verziója anyám szokott elutasításának -, amint megérted, mi csak jót akarunk azzal, hogy egy kislány talán segíthetne ezen az... "Életviteleden", és egy rendes munka, tisztes, saját lakás...
Hogy ezek után mi hangzott el, őszintén szólva nem igazán emlékszem rá. Felkeltem az asztaltól, megpusziltam a húgomat, megráztam a kisember ujjnyi kezét, odaintettem apának és elegánsan távoztam.


A mobiltelefonom idegesítő pittyegésére ébredtem. A fejem szét akart hasadni, ádámcsutkám fel-le liftezett, ahogy megpróbáltam száraz torkomon nedvesíteni valahogy. Minden porcikám sajgott, a fénytől csak elmosódott foltokat és vibráló körvonalakat láttam. A telefonom ismét csippant, mire felmarkoltam az ágy melletti éjjeliszekrényről és a kijelzőre hunyorogtam. 11 nem fogadott hívás, 4 olvasatlan üzenet. Megnyitottam a legfrissebbet, ami Ronnie-tól jött. "Cső! Ez itt a mobilod. Arra való, hogy kommunikálj az emberiséggel. Baszd meg, Pat, hol a büdös francban vagy már megint?" Ez igazán jó kérdés volt. Éreztem a meztelen bőröm köré tekeredő, puha anyagot, és a mellettem szuszogó melegségből kezdtem sejteni, mi történhetett, épp csak az nem állt össze, hol vagyok, ki vagyok, hogy kerültem ide és milyen nap van. Lejjebb görgetve szemet szúrt egy frissebb üzenet is Ronnie-tól: "Ha ennyire akarod, hogy Chace seggbe rakjon, akkor továbbra se adj életjelet magadról. Jó úton haladsz, kurva ideges. Lehet én is beállok a sorba." Ledobtam a mobilt a párnára, a másik két üzenetet meg sem néztem inkább, csak átnyúztam a tenyeremmel az arcom és próbáltam összerakni gondolkodásra képtelen, mosott és lebegő emlékeimből valami értelmes képet. Ebéd a családi házban, aztán az az olcsó bár Manhattanben, a hapsi, akivel táncoltam... Aztán a parkolóban... Aztán a másik bár a másik sráccal, a mosdóban... És utána összemosódó napok és éjszakák, bárok és olcsó lebujok egymás utánban, mellékhelyiségek, motorháztetők és idegen ágyak. A mellettem fekvő alakra hunyorogtam, de igazából nem bántam, hogy nem tudom elhelyezni az idővonalon. Nem akartam tudni.
- Hé. - rázogattam meg, mire lassan ébredezni kezdett. - Milyen nap van? - Nyöszörgött valamit és megpróbálta eltolni a kezem, de addig piszkáltam, míg magához nem tért annyira, hogy elgondolkodjon.
- Nemtom. Kedd? Szerda?
Csodás. A családi ebéd négy napja volt. Összeszedtem a maradék lelki erőm és a telefonom felmarkolva kimásztam az ágyból. A srácot nem igazán foglalkoztatta, hogy a ruháimat keresgélem. Mire felöltöztem és sikerült a fürdőben rendbe tennem magam, már újra aludt. Kiosontam a lakásból és kibotorkáltam az utcára, ahol megcsörgettem Ronnie-t. Első csengésre felvette, köszönés nélkül szólt bele.
- Egyszer komolyan kinyírlak, Byers.
- Figyelj, segítened kéne...