Mindenkinek vannak nehéz napjai a munkahelyén, ezt vezetőként különösen átlátjuk Joannal. A mi feladatunk az, hogy a beosztottjaink számára a lehető legjobban megkönnyíthessük a munkát. Mivel vendéglátó egységként dolgozunk, ráadásul egy art cafét üzemeltetünk, így rengeteg emberre kell odafigyelnünk. Lehet rossz kedve a cukrásznak, aki a beszállítónk, vagy éppenséggel a háttérben dolgozó kollégáknak, akik előkészítik az alapanyagokat. Megértem azt, amikor a kasszát kezelő, vagy kávékat készítő kollégáinknak semmi kedve nincs az emberekkel beszélgetni. El tudom fogadni azt, ha egy külsős személy, aki velünk akar dolgozni ihlethiányban szenved, azonban szigorú vagyok, ami a munkát illeti. Az utóbbi időben nagyon szépen beindult a kávézónk, amire büszke voltam, hiszen Joan és én együtt alkottuk meg ketten. Nem vagyunk itt mindig, mindennap, de igyekszünk egymástól is tanulni, hogy a lehető legtökéletesebben mehessen ez a kis, galériás csoda.
A szigor nem csak másokra, leginkább magamra vonatkozik, emiatt hiába fordult ki gyakorlatilag azon a napon a bokám, az egészet megoldottam azzal, hogy egy nagyobb ragtapasszal elrejtettem a csibéim elől a lila véraláfutást, majd ugyanúgy bújtam bele a magassarkú szandálomban, mint bármikor máskor. Nem vagyok mártír, hogy tornacipőre cseréljem azt, amit megszoktam és úgy szeretek. Soha nem szerettem aggodalmat kelteni azokban, akik szerettek, mivel apa Lunát és engem is erősnek és stabilnak, függetlennek nevelt. Vagy talán nem is emlékszem igazán jól és lényegében azért váltunk Lunával ilyenné, mert először láttuk azt, ahogyan apa tönkremegy abba, ahogyan az anyukánk meghalt, később pedig a nővéremnek volt szüksége a támogatásomra, mivel kiderült, hogy soha nem lehet gyermeke. Én a saját problémáimat ennél jóval ridegebben kezeltem, egyszerűen csak jól esett elzárkózni mindentől és mindenkitől, aki bántani akar, és másokkal foglalkozni ahelyett, hogy a sebeimet akarnám nyalogatni. Emiatt hiába fájt a lábam, felvettem azt a cipőt és folyamatosan arra emlékeztettem magam, hogy a mai napra több interjúm is lesz a kávézóba, mind a baristákat illetően, mind a művészeket és a takarító személyzetet illetően is. Tehát nem lesz szükség arra, hogy besegítsek a gyerekeimnek, de ha mégis meg fog ez történni, akkor sem fogok úgy elesni, mint a múltkor. Jelenleg nem tudtam eldönteni, hogy az a cikinek vagy szerencsés fordulatnak számít az, hogy a férfi jóképű volt. Emlékszem Joan szemtelen öccsének a pillantására és arra, ahogy megjegyezte, hogy el kellett volna kérnem a számát. Mondjuk valaki, aki annyi vasat tart a tűzben, mint az a kölyök biztosan tudja, hogy miként kell valakit meghódítani.
- Lala – egy pillanatra nem tudtam, hogy hallucinálok-e, amiért annyira belemélyedtem a papírmunkába, vagy tényleg megszólalt a mai napon dolgozó fiú. Egyébként sem értettem, hogy miért van itt, amikor nem Joan a bent tartózkodó menedzser, de valószínűleg éppen neki próbál meg törleszteni valamit azzal, hogy segít nekünk. Vagy csak az egyik barátnőjének akarja megmutatni, hogy milyen szépen ért már a latte arthoz? Nem voltam benne biztos, de ugyanezt Soren biztosan úgy mondta volna, hogy flexel. Tőle tanulom ezeket az idióta kifejezéseket, de minden pillanatban megértettem, hogy Joan miért szereti ennyire ezt a fiút.
- Ki engedte meg, hogy így szólíts? – annak ellenére, hogy az arcom szigorú volt, nagyon is lágyan mondtam ezt és a mondat végére elmosolyodtam – Mi történt?
- Itt van. Szerintem a számodért jött – mivel felálltam, a fiú hangosan kezdett el vihogni – talán túl sokat van a nőivel – és úgy menekült előlem, mintha megfenyegettem volna azzal, hogy megverem őt. Viszont a kíváncsiságom jóval erősebb volt, pont emiatt sétáltam előre a pultba, ahol rögtön megpillantottam, hogy kiről volt szó. A férfiről, akire pont most gondoltam és talán egy kicsit örültem neki, hogy nem találkozunk többet. Nem szeretek olyanokkal ismerkedni, akik annyira jóképűek, hogy már azt is elfelejtem, hogy mi az esetem. Egy pillanatra tágra nyílt szemekkel néztem rá, aztán inkább gyorsan rendeztem a vonásaimat és a kezemben tartott mappával erőtlenül vertem hátba az áruló fiút. Tudja, hogy nincs senkim, bár az is igaz, hogy vele nem vitattam meg az okait ennek. Viszont már kicsit túlzásnak érzem, hogy mennyire nagybácsivá akar válni. Joantól kellene kérni a kölyköket és nem valaki olyantól, aki talán soha nem lesz képes arra, hogy gyereket szüljön.
- Jó napot! – tudtam, hogy udvariatlanság lenne úgy beszélni vele, hogy rá sem nézek. Ragadósnak tűnt a mosolya, ami miatt egy pillanatra én is egy udvarias mosolyt villantottam felé, de ez nem tartott sokáig. Utáltam a helyzetet, mert professzionálisan kellene viselkednem egy vendéggel a beosztottjaim előtt, mégis valamiért falat akartam emelni magunk közé. Azt mondogattam magamban, hogy bármi oka lehet annak, hogy idetévedett. Az, hogy miattam jött volna az utolsó helyen szerepelt.
- Miben segíthetek? – ezen a ponton már nagyon kedves hangra váltottam, majd pár hosszú lépéssel megkerültem a pultot, hogy már csak karnyújtásnyira legyünk egymástól. Jobban mondva annyira se, mert rögtön felé nyújtottam a kezem, hogy be tudjak mutatkozni – Layla Park vagyok, a hely egyik tulajdonosa. Milyen ügyben keres?
Egyértelmű volt, hogy mondjuk nem Sorennel vagy a pultot támasztó Serivel szeretne társalogni, akire egyetlen figyelmeztető pillantást vetettem, hiszen pontosan tudja, hogy mennyire nem szeretem, amikor dologtalannak tűnnek és mellé még kocsmárost is játszanak. Volt épp elég vendég ahhoz, hogy megtalálja a feladatát és az eszembe véstem, hogy erről majd beszélni fogok vele a mai nap folyamán.
- Szeretne fogyasztani valamit? – ezúttal ismét a férfire pillantottam, a figyelmemet a vöröslő füle sem kerülte el, amitől csak azt éreztem, hogy távolságot szeretnék tartani tőle. Ha zavarban van, akkor valójában én is tudtam, hogy miért, viszont mikor ismét az arcára pillantottam, azt éreztem, hogy nem akarom elküldeni. Emiatt próbálom meg húzni a szituációt – Elégedetlen volt a múltkor valamivel? Kicsit nagy volt a felfordulás, de alapvetően a vendégeink az elsők. Mivel tudom kiengesztelni?