Utálja a hazugságot és a hazug embereket, miközben mostanra ő is azzá vált, a világ egyik legjobb hazugjává, pedig hajdanán nagyon is őszinte volt, mind a magánéletében, mind a munkájában. Mosolyával és szavaival könnyedén elhiteti az emberekkel, hogy már jól van és ritkán jut eszébe a történtek, mintha nem fogná el minden egyes nap reggel és este az undor, amikor átöltözik, ahogyan a hegeire pillant, vagy már nem lennének rémálmai, amiktől sehogy se tud szabadulni. Vagy egy-egy ártatlannak tűnő hang ne emlékeztetné őt mindarra, amit át kellett élnie. Pedig a legtehetségesebb kollégái küzdöttek az életéért, akiket eleinte a pokolra kívánt ezért – és néha még most is -, de legfőképpen azt a személyt, aki rátalált, hiszen hajdanán ugyanaz a személy volt az, aki azt mondta, hogy mindig mindentől meg fogja védeni, majd egyszerűen elsétált, mintha csak egy illúzió lett volna minden kimondott szó és ígéret. Miért pont akkor kellett betartania az ígéretét?
Önzetlen és segítőkész. Bármikor bárki számíthat rá, gyakran a saját érzései elé helyezi azt, hogy másoknak mire is van szüksége. Legyen szó a munkatársairól, vagy éppen egy-egy páciensről. A lelkiismerete sokszor keverte nézeteltérésbe a feletteseivel, de mindig határozottan kiállt a nézetei mellett és mindent elkövetett azért, hogy rá úgy emlékezzenek az emberek, hogy jó orvos, ne pedig úgy, mint akitől rettegni kell vagy le se szarta őket. Őt erre nevelték, hogy mindig mindenkihez legyen egy kedves szava, mára viszont ez valahogy megváltozott és gyakran már nem csak a felszín alatt ejt ki olyan szavakat, amit elméletben egy hölgynek nem illene, de olykor belefárad a színjátékba, főleg, ha róla van szó, aki úgy ismeri a legapróbb rezdüléseit is, mint ahogy az emberek a legkedveltebb történetüket.
Makacs, mint egy öszvér. Nehéz eltéríteni őt a céljaitól, vagy attól, amit a fejébe vesz. Pontosan ez sodorta őt nem olyan régen bajba is. Ha nem lett volna annyira makacs, ha meghallja az intő és féltő szavakat, akkor most más miatt nem tudna tükörbe nézni, de legalább nem lenne olyan a gyönyörű felszín alatt, mint egy omladozó és bontásra váró ház, ami egyre inkább darabokra hullik az idő múlásával.
Gyűlöli, ha helyette döntenek, ez pedig csak erősödött benne azóta, hogy hajdanán a vőlegénye magára hagyta feltehetőleg amiatt, mert egy zűrösebb nyomozásba keveredett és így akarta megvédeni őt. Persze, ezt csak sejti, hiszen soha nem kapott igazán magyarázatott, egyszerűen csak eltűntek a férfi holmijai mire hazaért egy fárasztó műszak után. S pontosan ugyanennyire utálja azt is, ha az emberek azt hiszik, hogy tudják neki mire is van szüksége vagy mitől is lehetne jobban, de egy idő után belefáradt ebbe a csatározásba, így rájuk hagyta és beépítette a színjátékába, mintha tényleg jobban lenne a kéretlen tanácsoknak köszönhetően.
Elveszett és retteg, még ha ezt nem is ismerné be hangosan. Fél önmagától, a gondolataitól, vagy attól, hogy soha nem mehet vissza dolgozni. A kialvatlanságot könnyedén rejti mosolya és a sminkje mögé, hogy ne legyen teher és ne aggódjanak érte. Ők azt akarják, hogy jól legyen, így ő megadja nekik ezt, így legalább nem okoz újabb fájdalmat, vagy kialvatlan éjszakákat. Könnyedén bújik a barátságos és segítőkész szerepébe, mert részben még mindig igaz rá, másrészről pedig így nem kell a saját nyomorával foglalkoznia.

- Lei, nem kellene itt lenned. Az ügyvéd azt mondta, hogy nélküled is elkezdik és a bíró se sérelmezi azt, hogy nem vagy itt. – hallom a testvérem aggódó hangját, mire mosolyt varázslok arcomra és megfogom a kezét, megszorítom azt.
- Jól vagyok, nem lesz gond. Felkészültem és az orvos szerint is jót tehet, mert így szembe kell néznem mindazzal, ami történt.  – hangom határozottan csendül, de valójában reszketek és sikítva messzire futnék, de nem tehetem meg. Ki kell bírnom. Miattuk. – Minden rendben lesz. – kit is akarok jobban meggyőzni őt vagy magamat, ki tudja.
A fejem egyre inkább zsongni kezd, ahogy megpillantottam az első fényképet, amin úgy fest a konyhám, mintha csak valami véres horrorhoz kérték volna kölcsön. Kezem ökölbe szorul, a szívem hevesebben kezd verni, ahogy a pánik újra átjár. Nagyot nyelek és próbálom kizárni a teremben lévő hangokat, amik ártatlannak tűnnek, de mégis arra emlékeztetnek, ami velem történt. Ujjaim törésére, a lépteire, vagy arra, hogy miként is tekintette bokszzsáknak a testemet. Újra a fényképre siklik a pillantásom mire székemet sietve lököm hátra, mert úgy érzem megfulladok és mindjárt kidobom a nem létező reggelimet is. Rohannék, ha tudnék, de a lábam még nem engedi, valahogy még is eljutok az ajtóhoz. Levegőre van szükségem. Azt még hallom, hogy a nevemet mondják, de aztán egyszerűen minden elsötétedik és úgy hullom a földre, mint egy marionett bábu, akinek elvágták a madzagjait.



Hallom a nevetését, mintha még mindig abban hinne, hogy létezik olyan hatalom, ami felmentené őt. Érzem, hogy engem fürkész, és nem kellene rá néznem, de még is megteszem. Pár pillanatra a félelem meg bénít, de aztán kihúzom magam és felszegem az állam, pedig valójában apróra húznám magam és elillannék, mert úgy érzem, hogy maga a sátán tekint vissza rám.
- Te kis kurva, tényleg azt hiszed, hogy elrejtheted előlem a gyerekemet és a feleségemet!? – hangja dühösen csendül és lépne felém, de nem engedik, én viszont nem mozdulok. Talán mások azt hiszik, hogy bátorságból nem teszem, valójában a félelem miatt a földbe gyökerezett a lábam. – Hidd el, hogy meg fogom találni és ezerszer rosszabbat fognak kapni, mint amit veled tettem, azért hogy elmerészelt hagyni az a hulladék! – kiráz a hideg, majd a semmiből olyan düh támad a bensőmben, amit még soha nem éreztem. Ha azt hiszi, hogy hagyni fogom, hogy annak a nőnek vagy gyereknek a közelébe menjen, akkor téved. Fogalmam sem volt arról, hogy pontosan hol is kezdtek új életet, így hiába is kínzott meg, de a történtek ellenére se bántam, hogy segítettem nekik elmenekülni. A bennem lakozó káosz alatt is éreztem, hogy újra megtenném, még akkor is, ha tudnám mi vár rám. – Te pedig végig fogod nézni, aztán veled is ismét el fogok játszani… - állom a pillantását, miközben a düh egyre inkább bensőmet égeti és lépnék felé, de ekkor megérzek egy érintést. Nem kell felnéznem, pontosan tudom, hogy ki fonja körém a karjait.
- Ne tedd, pontosan ezt akarja. Hidd el, rosszabb lesz neki a börtönben. – lehelete a fülemet cirógatja, hiszen pontosan tudja, hogy az őr pisztolyáért akartam nyúlni, hogy mit sem törődve semmivel megpróbáljam lelőni azt a rohadékot. Körmeimet habozás nélkül vájom Boby kézfejébe, mintha csak azt akarnám, hogy kicsit érezze a fájdalmamat. Vajon mit érzett, amikor vérben úszva, cafatokra tépve és törve talált rám? Ki gondolta volna, hogy egyszer az egyik idegesítő és kotnyeles szomszédomnak még az életemet köszönhetem, hiszen pontosan egy ilyen személy hívta a támadásestéjén a segélyhívót.
- Miért nem lőtted fejbe? – vádlón csendül a hangom, végül sietve fejtem le magamról a kezét, hogy a másik irányba elrohanjak. Nem érdekelt a tárgyalás, nem érdekelt már semmi se, csak el akartam innen tűnni, mielőtt még inkább meggyűlölőm önmagamat, pedig hajdanán szerettem magam és soha nem értettem azt, hogy a nők miért is olyan kritikusok önmagukkal.



- Azt állítja, hogy nem ismeri a vádlott feleségét? – hallom az ügyvéd hangját.
- Nem ismerem. – hangom határozottan csendül, mire ő elmosolyodik, mint aki most kapott hazugságon.
- Ugye tudja, hogy eskü alatt vall? – bólintok és szóval is megerősítem. – Itt egy orvosi feljegyzés, amin az Ön aláírása szerepel. Még is azt állítja, hogy nem ismeri azt a nőt. – engem fürkész és sejtem, hogy hova akar kilyukadni, mire elmosolyodom.
- Igen, nem ismerem. Találkoztam már vele vagy láttam őt? Igen. Ahogyan magát is a kelleténél többször láttam, de még se ismerem. Nálam utóbbi azt jelenti, hogy az adott személyről többet tudok a nevénél vagy a kinézeténél. – hangom határozottan csendül és a pillantásomat övébe fúrom. Ezt kapd ki faszkalap!  – Ha Ön nem így értette, akkor sajnálom, félreértettem a kérdést. Találkoztam már a vádlott feleségével, ahogy láttam a gyerekét is, de csak mint orvos. Magánemberként soha nem jártam a közelükben, így azt se tudom, hogy most hol lehetnek. – tettem még hozzá, mert utóbbi tényleg igaz volt és pontosan tudtam azt, hogy ez lenne a következő kérdése. Megköszörültem a torkomat és merészen ismét megszólaltam. – Egyébként vádol valamivel? Úgy tudtam, hogy azért vagyunk itt, mert valaki rajtam gyakorolta a hentesi tudását minden képesítés nélkül. – úgy ejtem ki a szavakat, mintha nem fájna az, hogy mit is művelt velem az a férfi. Mintha nem fájna az, hogy neki köszönhetően többé természetes úton nem lehet gyerekem, ha szerencsém van, akkor talán még megtermékenyítéssel igen, de ki tudja. Mintha nem undorodnék a saját testemtől a hasamon húzódó hegek miatt, amit a saját késemmel ejtett rajtam.
Az ügyvédem sietve tiltakozik, aminek helyt is ad a bíró és a tárgyalás szép lassan visszatér a megszokott medrébe. A megannyi bizonyíték és fényképek közé. A tanúvallomásokhoz, amiket már milliószor hallottunk, de most még se vagyok képes végig hallgatni Benson nyomozó szavait, így egyszerűen kisétálok a teremből. Az se érdekel, ha emiatt ismét napolni fogják, mert van egy pont, ami után nem tudom a magabiztosság látszatát kelteni és ahogy a gyomrom se bír egy ponton túl többet elviselni, úgy a lelkem se.



- Leilani, mit keresel itt? – anyám sietve rohan elém, ahogy megállok a nappaliban és a konyhát fürkészem. A támadás óta nem jártam itt, de még is pontosan fel tudom idézni azt, hogy hol mekkora vérfolt tarkította az otthonomat, mert annyiszor láttam a fényképeken. Azt a helyet, ahol sok-sok évvel korábban még azt hittem, hogy ilyenkor már gyerekzsivaj fogja megtölteni. Nagyot nyelek, majd zavarodottan anyámra pillantok, aki aggódva fürkész.
- Bocsánat, nem figyeltem. Jól vagyok, ne aggódj. –elmosolyodom és megölelem őt. Régóta ezt hangoztatom, hogy jól vagyok, nem csak nekik, hanem magamnak is. S néha annyira jól működik, hogy ideig-óráig még én is képes vagyok hinni benne.
- Már csak pár doboz van és megvagyunk ezzel. Ne aggódj, mindent elcsomagoltunk. – hajamat birizgálja, majd karomra siklik a keze. Gyengéden megérint, látom, hogy valami nyomja a szívét, mire kérdőn pillantok rá. – Biztos vagy abban, hogy annyira messzire akarsz költözni és pont arra a környékre? Szívesen adunk apáddal kölcsön, ha ez a gond. – hangja óvatosan csendül, hiszen már megannyiszor vitakör keveredett emiatt a családunkban. Igen, oda akartam költözni. Igazából fogalmam sem volt arról, hogy mennyire lehet biztonságos egy magam fajta nőnek az a környék, egyszerűen csak a házba szerettem bele. Hazugság, de valahogy abban a házban önmagamat láttam és úgy gondoltam, ha egyszer netalán sikerül kipofoznom, akkor közben esetleg a lelkem is helyre fog jönni. Együtt fogok vele gyógyulni, mert míg a családom fellélegzett és megkönnyebbült az ítélethirdetést követően, addig valahogy engem ez elkerült. Továbbra is azt éreztem, hogy még mindig fuldoklom és most már a tárgyalás is kikerült a napirendemből, a munkába pedig még nem állhattam a vezetőség szerint, így szükségem volt valamire, amivel lefoglalhatom magam.
- Kint megvárom Hannaht. – puszit nyomok anya arcára, aztán magára hagyom az üressé vált hajdani otthonomban. A támadás óta hol a szüleimnél, hol valamelyik testvéremnél vagy barátomnál csöveztem. Mostanra viszont úgy éreztem, hogy ideje végre újra a saját lábamra állni, de azt is tudtam, hogy ide biztosan nem akarok visszajönni. Csak arra nem számítottam, hogy véletlennek köszönhetően pont annak a személynek a szomszédja leszek, akit a hátam közepére kívánok.  

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Hűha! Egyszerűen csak hűha! A karakterlap olvasása után legszívesebben első dolgom lenne, hogy jó alaposan megölelgessem a hölgyet, hiszen nem egy mindennapos sztorit olvashattam.
A történet szinte magát olvastatta és bár egyáltalán nem egy boldog iromány, de mindenképpen érdekes és izgalmas volt. Nagyszerűen átadtad a nő szenvedését, a harcot saját magával, hogy elég erőt meríthessen ahhoz, hogy szembenézzen a támadóval, aki szerencsénkre a végére ugyan megkapta a büntetést ami neki járt, ám azért az mégsem elég ahhoz, hogy a sok testi és lelki fájdalmat amit okozott, egy szempillantás alatt eltüntessen. Őszintén remélem, hogy az az idegesítő szomszéd végül mégis segíteni tud majd számodra abban, hogy tovább tudj lépni és új életet kezdeni, hiszen megérdemled a boldogságot.   Mindenesetre én nagyon kíváncsi leszek, hogy merre indul majd meg az ismeretségetek, ahogyan arra is, hogy sikerül-e a hölgynek összeszednie magát és újra egy normális életet élni.
A karakter szerintem csodálatos lett, odáig vagyok érte, így hát nem is szaporítom tovább a szót... Sok szerencsét kívánok neked a továbbiakban, remélhetőleg hamarosan újra munkába is állhatsz és az életed egy új fejezetet kezdhet meg, amiben kevesebb véres és támadásos jelenet fog szerepelni és inkább több idegesítő szomszéd (?).  

Ui.: Imádom a neved!  

Színt és rangot majd valamelyik csodás admin ad neked, addig is nyugodtan foglalózz és irány a játéktér!

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!