Első nekifutásra sokan szeretik azt gondolni, hogy egy karót nyelt, nagyon komoly fickó vagyok. Talán a klasszikus zene miatt, vagy mert ázsiai vagyok. Vagy mindkettő. Nem tudom igazán, de az igazság ettől nem is állhatna távolabb. Valójában hamar rájöhetsz, hogy hatalmas gyűjtemény tárolok a fejemben jobbnál jobb (na jó, ezzel egyesek vitatkoznának) apuviccekből és kimondottan beszédes alak vagyok. Hát nézzenek oda! Ha ennek a tetejébe vagy olyan kedves és lelki támaszt nyújtasz, amíg az anyámmal telefonálok, akinek szent meggyőződése, hogy meg fognak gyilkolni a Times Square-en, akkor pedig egészen biztos lehetsz benne, hogy örök barátságot fogadok neked.
Még mindig van egy kis akcentusom, elvégre nem itt születtem, bár megkönnyebbülve mondhatom, hogy nem olyan borzasztó, mint hajdanán, amikor az Államokba jöttem.
Mondhatnám, hogy Amerika megváltoztatott, de valójában nem erről van szó - csupán itt szabadabb vagyok és… a szabadidőm is több (bár most sem mondanám, hogy túl sok van belőle). Itt tanultam meg táncolni, főzni - és mondhatom mindkettőben egészen jó vagyok és szívesen is töltöm vele az időmet. Csak ne kéne főzés után feltakarítani! Szívem szerint felfogadnék egy csinos takarítónőt, de annyira azért nem fizet jól a zenészvilág, így kénytelen vagyok hébe-hóba magamnak rendet rakni. Úgy, ahogy. Vajon az a zokni mióta ül az íróasztalomon?
Jól van, na! Nem igazán értem rá ilyesmikre, mert manapság próbálkozom valami szólókarrier-féleséget is beindítani. Így aztán azzal voltam elfoglalva, hogy felvegyek néhány demót. Pár hónapja végre sikerült rátenni a mancsomat egy elektromos csellóra, így már szinte gyerekjáték. Na, jó, bevallom, azért időbe telt, mire sikerült kisilabizálnom a stúdiószoftver működését, de most már egészen vállalható felvételeket készítek. De így reményeim szerint végre más vizekre is evezhetek hamarosan a zene világában. Imádnám videojátékok vagy filmek zenéit játszani. Az ember egy idő után elunja Vivaldit, legyen bármennyire is zseniális.

Milyen is vagyok? Hát ez nagyban függ attól, hogy kit is kérdezel. Ha a daddymet, akkor egy humoros, de finom lány vagyok, aki szereti a pezsgőt és a vígjátékokat. Ha a fogadott bátyámat, Zaide-et kérdezed, akkor egy harsány, egérmániás idióta vagyok, de legalább jó a seggem. És szerintem? Hát, szerintem egészen oké vagyok. Nem mondanám, hogy kimondottan különleges vagyok, vagy tehetséges - bár zseniálisan tudok paprikát szeletelni, ezt is Zaide mondta -, de azért szerintem el lehet velem lenni.
Szeretek költeni. Leginkább azért, mert régen ezt sosem tehettem meg, most már viszont igen, szóval kiélem ezt az örömöt. És nem csak magamnak, de azoknak is, akiket szeretek. Állítólag nagyon jó vagyok az ajándékokkal, pedig igazából csak tisztában vagyok vele, hogy most nem magamnak vásárolok, és akkor már nyilván olyasmit veszek, aminek ők örülnek, nem pedig én.
Vannak olyanok is, akik szerint zárkózott vagyok. Ezt így nem mondanám azért, simán csak van olyan része az életemnek, amit nem reklámozok. Például azt, hogy mennyire csóró volt a családom. Nem akarom megkapni a csóró bélyeget, amúgy sem vagyok már az.
Azt még egyelőre nem tudom, hová is tartok. Szerintem még marha fiatal vagyok ahhoz, hogy ekkora döntéseket hozzak. A világot nem akarom megváltani úgysem, szóval akkor már ráérek ezen agyalni később is, mert nem vagyok vele elkésve. Azt tudom, hogy most jó így, és csak ez számít igazán.
Imádok futni. Gyerekként is borzasztó mozgékony voltam, de nem igazán engedhettük meg magunknak, hogy bármilyen szakkörre vagy edzésre járjak. Szóval futottam. Futottam, ha szomorú voltam, ha boldog voltam, ha nem akartam, hogy elkapjanak, miután elcsentem egy kis kenyeret. Ma már persze nem lopok kenyeret, viszont a futás megmaradt. Ahányszor felhúzom a futócipőimet és a nyakamba veszem a várost, elfelejtem minden bajomat. Csak én vagyok, meg a kilométerek.

Megnyerő, humoros és elbűvölően intelligens. Nem, ez inkább olyasmi, amit a Tinder-profilomra írnék. Ahová végül nem is ezt írtam, amikor még használtam az alkalmazást, amit végül néhány hónap után le is töröltem. Valahogy nem hozta el a nagy Őt, bár a barátaim szerint túl hamar feladtam. Nem tudom, alapvetően egyébként nem vagyok egy feladós típus, egyszerűen csak nem láttam magam előtt, hogy nőket lapozgatok egy applikációban hónapokig, mint valami katalógusban. Ennél már csak akkor lehetne rosszabb a párkeresésnek ez a módja, ha még kuponokat is osztogatnának. Hívj el egyet randira, és mindjárt kapsz hármat is!
Nem mintha ne szeretnék képeket nézegetni. Annyira szeretem őket, hogy még készíteni is szoktam. Csak épp a fotózásban is pont ugyanazt keresem, mint az emberekben: az életet. Azt meg egy ilyen felületen nem találni. Mindenki túrázni szeret, pedig nem is, és persze létfontosságú, hogy a férfi nem lehet 180 centiméternél alacsonyabb. Még szerencse, hogy én egy egész centivel magasabb vagyok, mint ez a furcsa mérce.
De nem, az ilyesmi nem nekem való. Én élni szeretek, ezért motorozom, ezért fotózom, és ezért foglalkozom gyerekekkel. Mert hát mi lehetne éltetőbb, mint ők, akik előtt még ott áll a jövő, az a rengeteg év, az a rengeteg tapasztalat?
Már csak azért is fontos mindez, mert annak idején, amikor még én voltam gyerek, akkor rengeteg ilyen fontos dologból kimaradtam. Nem én voltam a népszerű srác a suliban, mondjuk úgy. Kivéve, ha valakiről le kellett másolni a házit, mert akkor természetesen én lettem a világ közepe. De nem mondhatnám, hogy túl sok barátom volt, így aztán derekasan be kell valljam, van, amit most pótolok be. Így kezdtem el motorozni. Amikor kicsi voltam, akkor még tátott szájjal meredtem azokra a nagy, menő pasasokra az úton, akik együtt hasítottak az országúton a hasonlóan menő dzsekijükben, meg a még menőbb motorokon. Akkoriban persze még nem tudtam, hogy a javarészük bandatag. Ezt az élményt azért én kihagytam. Persze, nekem is van menő dzsekim, de az csak a közeli butikból van, a menő motoromat meg használtan vettem egy lakókocsis ipsétől. Nekem elég az országút és a szél is.
Persze, hazudnék, ha azt mondanám, hogy ilyen izgalmas hobbik mellett elveszett belőlem az a könyvmoly kisfiú, aki valaha voltam. Elvégre, mégiscsak angol tanár vagyok, tele vagyok könyvekkel és büszkén mondhatom, hogy a terjedelmes könyvtáram nagyjából 95%-át olvastam is. A maradék 5% az éjjeliszekrényen ül és olvasásra vár. Igen, ez egy meglehetősen nagy stóc, jól gondolod. Itt rejtőzködik a kedvenc, titkos guilty pleasure-öm is. Az indiános könyvek. Valahogy sosem sikerült leszoknom a vadnyugati irodalomról, habár magam is látom a hibáit a műfajnak és a rá jellemző történeteknek. De az irodalomban pont ez a jó. Nem kell tökéletesnek lennie ahhoz, hogy élvezzük.
Talán ez hibádzik a Tinderben is. Mindenki tökéletesnek próbálja eladni magát és a tökéletest keresi, miközben valójában egyikünk sem az. És ezzel az égegyadta világon nincsen semmi baj.

Szerintem… hát, lássuk csak. Nagyon szép vagyok! És menő kabátokat hordok? Ja, az nem a jellemem. Bár egyébként elég jellemző rám, azt kell mondjam. Egyébként eléggé magamnak való vagyok, nem igazán szeretek barátkozni. Talán ezért mondják sokan, hogy kiállhatatlan és bunkó vagyok, pedig csak nem akarok barátkozni. Vannak barátaim, semmi szükségem nincs újabbakra. Meg aztán nehéz úgy barátkozni amúgy is, ha a menedzsered időnként beperdül egy-egy forgatásra és azt óbégatja, hogy “Morzsát keresem!”. Nem teszi az embert valami komolyan vehetővé, ha Morzsának hívják. Pedig az egész csak egy rohadt péksütemény-reklám miatt van, ami az első munkám volt. Azóta én vagyok a Morzsa-fiú. Csoda, hogy morcos vagyok azóta is? Hát nem!
De a kabátjaim tényleg menők. Tulajdonképpen jó érzékem van az öltözködéshez, akár lehettem volna modell is, ha nagyon akarom, csak nem vonzott annyira, hogy egy asztalon sétáljak fel-alá naphosszat. A színészet az más tészta. Abban van kihívás. Igaz, egyszer már egy filmhez is kellett asztalon sétálnom, de ott legalább lerúghattam a söröskorsókat közben. Az vicces volt.
Egyébként amikor nem azzal vagyok elfoglalva, hogy morcos legyek, akkor egész kreatív is tudok lenni. Csak hát ezt nem tudja senki, mert nem reklámozom, hogy agyagozok. Tudom én, hogy mit gondolnak az emberek az ilyen hobbikról. Viszont a korong pörgése, és ahogy az agyag formálódik a kezeim között, az valahogy megnyugtat. Meg szeretek focizni is, abban egészen jó vagyok. Már persze ha csatár lehetek. Ha én vagyok a kapus, akkor rendszerint az én csapatom kap ki, de hát néha muszáj beállni a kapuba, ha az ember csak a barátaival játszik a közeli pályán. Általában arra fogom a két balkezemet ilyenkor, hogy vigyáznom kell az arcomra, ami igaz is. Elvégre ezzel keresem a kenyeremet. Hogy legyen mivel morzsálni.

Avery az egyke. Avery a gitáros. Avery az énekes. De legfőképpen: Avery a bolond. Legalábbis sokan ezt mondják. A szülővárosomban legalábbis biztosan. Ami valahol röhej, tekintetbe véve, hogy abból a városból jövök, amelyik ontja magából az ostobábbnál ostobább celebeket. De persze. Én vagyok a bolond, amiért  valami… értékelhetőbb dologgal szeretnék híres lenni.
Talán ennyiből már rájöttél, hogy egy kicsit (igazán, csak egy picikét) makacs vagyok és talán néha forrófejű is. A nagyi mindig azt mondja, hogy rosszabb vagyok, mint egy faltörő kos. De ez egyébként nem teljesen igaz. Nem minden esetben legalábbis. Csak akkor, ha valami fontos nekem, mint például a zene.
Meg aztán nem is igazán vagyok az az üldögélő típus. Nekem folyton csinálnom kell valamit, különben… hát különben tényleg megbolondulnék. Erre meg azt mondja a nagyi, hogy olyan vagyok, mint egy búgócsiga, pedig nem is búgok. Zümmögni, na azt néha szoktam, amikor erősítőkkel szöszölök, de búgni nem. Zümmögni meg muszáj, mert jobb szeretem a saját kezemben tartani a dolgokat. Az életem sosem alakult igazán jól, amikor nem voltak a kezemben a dolgok.
Talán ezért is vagyok egy kicsit talán túlságosan is független. Azokhoz, akik közel állnak hozzám, természetesen foggal-körömmel ragaszkodom. De nem szeretek függeni. Annak sosincs jó vége. Erre pedig azt mondja a nagyi, hogy fafejű vagyok.
De hát ez volnék én: a bolond, a faltörő kos, a búgó csiga, meg a fafejű. De legfőképpen: Avery, a jövendő rocksztár!