Első nekifutásra sokan szeretik azt gondolni, hogy egy karót nyelt, nagyon komoly fickó vagyok. Talán a klasszikus zene miatt, vagy mert ázsiai vagyok. Vagy mindkettő. Nem tudom igazán, de az igazság ettől nem is állhatna távolabb. Valójában hamar rájöhetsz, hogy hatalmas gyűjtemény tárolok a fejemben jobbnál jobb (na jó, ezzel egyesek vitatkoznának) apuviccekből és kimondottan beszédes alak vagyok. Hát nézzenek oda! Ha ennek a tetejébe vagy olyan kedves és lelki támaszt nyújtasz, amíg az anyámmal telefonálok, akinek szent meggyőződése, hogy meg fognak gyilkolni a Times Square-en, akkor pedig egészen biztos lehetsz benne, hogy örök barátságot fogadok neked.
Még mindig van egy kis akcentusom, elvégre nem itt születtem, bár megkönnyebbülve mondhatom, hogy nem olyan borzasztó, mint hajdanán, amikor az Államokba jöttem.
Mondhatnám, hogy Amerika megváltoztatott, de valójában nem erről van szó - csupán itt szabadabb vagyok és… a szabadidőm is több (bár most sem mondanám, hogy túl sok van belőle). Itt tanultam meg táncolni, főzni - és mondhatom mindkettőben egészen jó vagyok és szívesen is töltöm vele az időmet. Csak ne kéne főzés után feltakarítani! Szívem szerint felfogadnék egy csinos takarítónőt, de annyira azért nem fizet jól a zenészvilág, így kénytelen vagyok hébe-hóba magamnak rendet rakni. Úgy, ahogy. Vajon az a zokni mióta ül az íróasztalomon?
Jól van, na! Nem igazán értem rá ilyesmikre, mert manapság próbálkozom valami szólókarrier-féleséget is beindítani. Így aztán azzal voltam elfoglalva, hogy felvegyek néhány demót. Pár hónapja végre sikerült rátenni a mancsomat egy elektromos csellóra, így már szinte gyerekjáték. Na, jó, bevallom, azért időbe telt, mire sikerült kisilabizálnom a stúdiószoftver működését, de most már egészen vállalható felvételeket készítek. De így reményeim szerint végre más vizekre is evezhetek hamarosan a zene világában. Imádnám videojátékok vagy filmek zenéit játszani. Az ember egy idő után elunja Vivaldit, legyen bármennyire is zseniális.

Milyen is vagyok? Hát ez nagyban függ attól, hogy kit is kérdezel. Ha a daddymet, akkor egy humoros, de finom lány vagyok, aki szereti a pezsgőt és a vígjátékokat. Ha a fogadott bátyámat, Zaide-et kérdezed, akkor egy harsány, egérmániás idióta vagyok, de legalább jó a seggem. És szerintem? Hát, szerintem egészen oké vagyok. Nem mondanám, hogy kimondottan különleges vagyok, vagy tehetséges - bár zseniálisan tudok paprikát szeletelni, ezt is Zaide mondta -, de azért szerintem el lehet velem lenni.
Szeretek költeni. Leginkább azért, mert régen ezt sosem tehettem meg, most már viszont igen, szóval kiélem ezt az örömöt. És nem csak magamnak, de azoknak is, akiket szeretek. Állítólag nagyon jó vagyok az ajándékokkal, pedig igazából csak tisztában vagyok vele, hogy most nem magamnak vásárolok, és akkor már nyilván olyasmit veszek, aminek ők örülnek, nem pedig én.
Vannak olyanok is, akik szerint zárkózott vagyok. Ezt így nem mondanám azért, simán csak van olyan része az életemnek, amit nem reklámozok. Például azt, hogy mennyire csóró volt a családom. Nem akarom megkapni a csóró bélyeget, amúgy sem vagyok már az.
Azt még egyelőre nem tudom, hová is tartok. Szerintem még marha fiatal vagyok ahhoz, hogy ekkora döntéseket hozzak. A világot nem akarom megváltani úgysem, szóval akkor már ráérek ezen agyalni később is, mert nem vagyok vele elkésve. Azt tudom, hogy most jó így, és csak ez számít igazán.
Imádok futni. Gyerekként is borzasztó mozgékony voltam, de nem igazán engedhettük meg magunknak, hogy bármilyen szakkörre vagy edzésre járjak. Szóval futottam. Futottam, ha szomorú voltam, ha boldog voltam, ha nem akartam, hogy elkapjanak, miután elcsentem egy kis kenyeret. Ma már persze nem lopok kenyeret, viszont a futás megmaradt. Ahányszor felhúzom a futócipőimet és a nyakamba veszem a várost, elfelejtem minden bajomat. Csak én vagyok, meg a kilométerek.