Első nekifutásra sokan szeretik azt gondolni, hogy egy karót nyelt, nagyon komoly fickó vagyok. Talán a klasszikus zene miatt, vagy mert ázsiai vagyok. Vagy mindkettő. Nem tudom igazán, de az igazság ettől nem is állhatna távolabb. Valójában hamar rájöhetsz, hogy hatalmas gyűjtemény tárolok a fejemben jobbnál jobb (na jó, ezzel egyesek vitatkoznának) apuviccekből és kimondottan beszédes alak vagyok. Hát nézzenek oda! Ha ennek a tetejébe vagy olyan kedves és lelki támaszt nyújtasz, amíg az anyámmal telefonálok, akinek szent meggyőződése, hogy meg fognak gyilkolni a Times Square-en, akkor pedig egészen biztos lehetsz benne, hogy örök barátságot fogadok neked.
Még mindig van egy kis akcentusom, elvégre nem itt születtem, bár megkönnyebbülve mondhatom, hogy nem olyan borzasztó, mint hajdanán, amikor az Államokba jöttem.
Mondhatnám, hogy Amerika megváltoztatott, de valójában nem erről van szó - csupán itt szabadabb vagyok és… a szabadidőm is több (bár most sem mondanám, hogy túl sok van belőle). Itt tanultam meg táncolni, főzni - és mondhatom mindkettőben egészen jó vagyok és szívesen is töltöm vele az időmet. Csak ne kéne főzés után feltakarítani! Szívem szerint felfogadnék egy csinos takarítónőt, de annyira azért nem fizet jól a zenészvilág, így kénytelen vagyok hébe-hóba magamnak rendet rakni. Úgy, ahogy. Vajon az a zokni mióta ül az íróasztalomon?
Jól van, na! Nem igazán értem rá ilyesmikre, mert manapság próbálkozom valami szólókarrier-féleséget is beindítani. Így aztán azzal voltam elfoglalva, hogy felvegyek néhány demót. Pár hónapja végre sikerült rátenni a mancsomat egy elektromos csellóra, így már szinte gyerekjáték. Na, jó, bevallom, azért időbe telt, mire sikerült kisilabizálnom a stúdiószoftver működését, de most már egészen vállalható felvételeket készítek. De így reményeim szerint végre más vizekre is evezhetek hamarosan a zene világában. Imádnám videojátékok vagy filmek zenéit játszani. Az ember egy idő után elunja Vivaldit, legyen bármennyire is zseniális.

Mint ahogy azt fentebb is írtam, a dél-koreai Ulsanban láttam meg a világot. Igen, az közel van Busanhoz. Tudom, hogy ez az egyetlen koreai város, amiről Szöulon kívül hallottál valószínűleg. Persze, nem hibáztatlak érte, én sem ismerem a világ összes országának összes városát. Azt kevésbé szoktam jól tolerálni, amikor az ötvenedik ember is arról érdeklődik, hogy ismerem-e Song Kangot. Mármint személyesen. Ráadásul azért Korea egy kicsit nagyobb, mint valami… útszéli falu. Persze, ne érts félre, nagyon ügyes színész a srác, de akkor se ismerem.
Mondhatni, beleszülettem a zenébe, mivel mindkét szülőm is zenész. Mármint most már nyugdíjasok, de eredetileg mindketten zenészek. nekik köszönhetően végül majdnem nem is lettem zenész. Nem könnyű úgy felnőni, hogy már hat éves korodtól naponta nyolc órát kell gyakorolnod. Négy órát iskola előtt, négyet utána, házi feladat, majd irány az ágy. És ez így ment egészen tizennyolc éves koromig. Persze, azt nem mondanám, hogy bizonyos szempontból nem vált előnyömre, mert tanultam belőle fegyelmet, ráadásul mire felnőttem, a csellótudásom messze az átlag felett járt. Csak épp majdhogynem megundorodtam addigra a saját hangszeremtől. Szóval azt hihetnéd, hogy ezen a ponton, jogilag felnőttként letettem a csellót, de nem így történt.
Ugyan annyi kedvem volt a csellózáshoz, mint a kelbimbó evéshez, nem tudtam igazán elképzelni az életemet nélküle se. Elvégre egészen eddig olyan szinte beleivódott már az életembe, hogy félkarónak éreztem volna magamat vonó nélkül. Szóval inkább jelentkeztem egy amerikai egyetemre abban a reményben, hogy talán itt új alapokra helyezhetem a kapcsolatomat a zenével.
Legalábbis ez volt az elképzelésem, amíg nem kaptam egy hatalmas taslit az apámtól már az ötletért is. Egy egész évig jártam a nyakára, hogy mindenféle brosúrákkal meg újságcikkekkel traktálja a Jiulliardról. Merthogy, bár az iskola nívós és az itteni fiatal mávészek mind itt akarnak tanulni, ez mégiscsak a hanyatló nyugat. Végül az én erőfeszítéseim hiábavalónak bizonyultak - ugyanis a nagybátyám győzte meg őt arról, hogy igenis jó ötlet volna, ha idejönnék, akkor talán vinném is valamire. Ez amúgy ronda húzás volt, mert ezzel arra próbált célozgatni, hogy szegény apa soha nem jutott magasabbra, mint a helyi szimfonikus zenekar második klarinét szólama. Nem mutatta, de tudom, hogy borzasztóan belemart ez a megjegyzés. Viszont ez legalább hatásos volt, mert így belátta, hogy azzal öregbíthetem a családunk jó hírét a leginkább, ha én sokra viszem. Persze, nekem egész más motivációim vannak, de… ezt neki nem szükséges tudnia. Egyébként sem tenné be soha a lábát az államokba, szerinte ez kész fertő, az anyám meg folyton a testi épségemet félti, pedig még sose bántottak. A legközelebb akkor voltam bántáshoz, amikor egyszer szemtanúja voltam, hogy két hajléktalan összeverekedett egy banánon. Méghogy nem a majmoktól származunk…
De ez mindegy is. Szóval elkezdtem a Jiulliardot (sőt, később még be is fejeztem!) és itt egészen kinyílt számomra a világ. Persze, itt is rengeteget kellett gyakorolnom, elvégre a két szép szememért nem adnak jó jegyeket (pedig egészen eszményiek a szemeim), de senki nem kövezett meg azért, ha néha elmentem sörözni, vagy azon a csini zongoristán legeltettem a szemeimet. Őt egyébként fel is szedtem, ő volt a legelső barátnőm. Tudom, tudom, kissé későn, de hát korábban nem volt nekem időm csajozni. Még aludni is a csellómmal kellett menjek, különben kikaptam. Cassie-nek hívták, hosszú szőke haja volt és borzasztóan énekelt. Valószínűleg ezért lett belőle zongorista, noha az órákon kívül előszeretettel hallatta ezt a förtelmesen pocsék énekhangját. De valahol mégis aranyosnak találtam a dolgot, mert boldoggá tette a dalolászás, annak ellenére, hogy ő is tudta, milyen pocsék. Egy évig jártam vele. Jártam volna vele tovább is, ha nem lép félre. Így lett ő nem csak az első szerelmem, de az első ember is, aki összetörte a szívemet. De legalább mostmár a másik srác hallgathatja naphosszat az éneklését. Play stupid games and win stupid prizes, ahogy errefelé szokás mondani.
Annyi előnyöm legalább származott a dologból, hogy ő volt az, aki elcipelt magával latin táncot tanulni. Őnála ez múló szeszélynek bizonyult, én viszont annyira élveztem, hogy nélküle is folytattam. Tulajdonképpen ez segített túltenni magamat ezen az egészen, mert amikor táncolok, akkor minden más eltűnik körülöttem. Csak én vagyok, a zene és a táncpartnerem. A többi nem számít.
A tánc egyébként sok mást is hozott az életembe. A későn ébredező szexualitásom ugyanis még tartogatott meglepetéseket. A fenenagy önsajnáltatásomban  ugyanis végül kikötöttem az egyik táncos lábú iskolatársam ágyában… aki történetesen egy férfi volt. Ezért annak idején odahaza persze kitekerték volna a nyakamat. De itt egészen más a helyzet. Ettől függetlenül jó időbe telt, mire megbékéltem a dologgal. Azt hiszem, ha James nem segít akkoriban, akkor talán nem is sikerült volna. Valójában a mai napig nem értem, hogy miért tette. Nem mondanám, hogy túl szépen bántam vele a kezdeti sokkban. Talán azért volt, mert annak idején ő is átment ezen. Vagy nem tudom. Bárhogy is legyen, örülök neki, hogy így történt, mert így lettünk végül legjobb barátok, és így válhattam idővel sokkal magabiztosabbá. Persze, azért odahaza azóta se nagyon reklámozom, de tulajdonképpen nem is számít. Az én életem itt van. Egyébként sem töltök kimondottan sok időt az Államokon kívül. Hála a felfelé ívelő művészeti pályámnak itt, megkaptam a felmentést a katonai szolgálat alól, így aztán tényleg csak családlátogatóba járok arra nagyritkán.
Mondhatjuk, hogy nekem az egyetemi éveim váltak az annak idején kihagyott kamaszkorommá. Ugyan nem volt olyan őrült, mint ahogy azt a filmekben szokás mutatni, nem másztam minden második ember alsóneműjébe és szigorúan csak heti egyszer jártam bulizni (többre nem is lett volna időm, te jó ég!), de mégiscsak az első szárnypróbálgatásaim, így érthető módon kedves évek voltak a számomra minden örömükkel és fájdalmukkal együtt.
A filharmonikusokkal, bevallom mázlim volt. Mivel az egyetem alatt mindannyian dolgoztunk már együtt számtalan zenekarral, zenésszel, producerrel és zeneszerzővel, így a kapcsolatok adottak voltak hozzá, hogy a jelentkezéskor előnnyel induljak. Eleinte ez egészen kényelmesnek is bizonyult - legalábbis számomra. A legtöbb zeneművet már betéve ismertem, sokukat akár több variációban is, így életemben először egy kicsit visszavehettem a gyakorlásból. Teljesen azért persze sose tenném félre, de most már legalább nem dől össze a világ, ha egy-egy nap kimarad esetleg. Egyetlenegy bökkenp van ezzel. Ez a felállás ugyanis gyorsan unalmassá válik, ráadásul, még ha nem is éhezem, nem keresek azért annyit, mint Taylor Swift. Eleinte ezt az űrt haknizással próbáltam betölteni, de úgy az ötödik esküvőnél kezdtem realizálni, hogy miért égnek ki olyan sokan. Merthogy az esküvő szép dolog, reményeim szerint egy nap majd nekem is lesz, de a részeg nagybácsik, a mindenbe belekötő anyósok és az egymással versengő koszorúslányok egész egyszerűen csak kiábrándítóak. Ott tettem pontot a dolog végére, amikor az egyik fentebb említett nagybácsi úgy határozott, hogy kardnak használja a vonómat. Szegény vonó csúfos véget ért két darabban, és még kifizetni is alig akarták a kárt. Csoda, hogy nem fűlik hozzá a fogam azóta?
Sokkal inkább leköt manapság, hogy a kreativitásomat kamatoztassam, amire korábban amúgy nem volt sok lehetőségem. A legtöbb klasszikus zenész megragadt azon a szinten, hogy amit nem Mozart vagy Schubert írt, az az ördögtől való. Szerintem viszont ez nem igaz, ezért is újítottam be az elektromos csellót, ami nem csak új megközelítésre ad lehetőséget, de így könnyebben elkészítem a saját felvételeimet is. Az első klipemet már meg is osztottam Youtube-on. Igyekeztem azért biztos talajon maradni, így első videónak egy feldolgozást választottam Sam Smith Unholyjából. Néhány barátom nagyon próbált a Wedsnesday-féle Paint it black felé terelgetni, de szerintem óriási klisé lett volna, ráadásul nekem nem állnak olyan jól a copfok. Egyébként szerintem jól választottam, mert első videó létére egészen jó számokat hoz. Nem lett viral, de az első 500 feliratkozómat meghozta azért, az nem olyan rossz.
Aztán hogy mi lesz még mindebből később, az a jövő zenéje. De azt megígérem, hogy eljátszom neked.  

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Soha sem gondoltam volna, hogy egy zenész élete ilyen érdekes tud lenni (mondja ezt a nyomozó), de kimondottan élveztem a karakterlapod olvasását. A karaktered igazán széles skálán mozog, egyáltalán nem tűnik átlagosnak és őszintén szólva imádom az egészet úgy, ahogy van.  
Ugyan nekem csak néhány városnyit kellett költöznöm, de már azzal is meggyűlt a bajom, míg te konkrétan a világ másik feléről érkeztél és azt kell mondanom, hogy nagyon szépen helyt is álltál. Még ha nem is volt zökkenőmentes és idő kellett ahhoz, hogy kiismerd a világot és egyben saját magadat is, azt kell mondanom, hogy nagyszerűen beilleszkedtél a társadalomba. És ugyebár nem volt egyszerű, főleg nem olyan szigorú élet után, mint amilyenben korábban részed volt. Arról azért tudnék veled vitatkozni, hogy mennyi veszélyes ember van a városban, akik nem csak egy banánon veszekednek, de hé... lehet egyszer majd bevezetlek én, vagy valaki más a New York-i élet piszkos rejtelmeibe.
Viszont addig is sok szerencsét kívánok neked, igyekszem nem tovább húzni a drága idődet, hiszen  a csellód már biztosan vár.  
A kelbimbó pedig annyira azért nem rossz.

Színt és rangot majd valamelyik csodás admin ad neked, addig is nyugodtan foglalózz és irány a játéktér!

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!