Megnyerő, humoros és elbűvölően intelligens. Nem, ez inkább olyasmi, amit a Tinder-profilomra írnék. Ahová végül nem is ezt írtam, amikor még használtam az alkalmazást, amit végül néhány hónap után le is töröltem. Valahogy nem hozta el a nagy Őt, bár a barátaim szerint túl hamar feladtam. Nem tudom, alapvetően egyébként nem vagyok egy feladós típus, egyszerűen csak nem láttam magam előtt, hogy nőket lapozgatok egy applikációban hónapokig, mint valami katalógusban. Ennél már csak akkor lehetne rosszabb a párkeresésnek ez a módja, ha még kuponokat is osztogatnának. Hívj el egyet randira, és mindjárt kapsz hármat is!
Nem mintha ne szeretnék képeket nézegetni. Annyira szeretem őket, hogy még készíteni is szoktam. Csak épp a fotózásban is pont ugyanazt keresem, mint az emberekben: az életet. Azt meg egy ilyen felületen nem találni. Mindenki túrázni szeret, pedig nem is, és persze létfontosságú, hogy a férfi nem lehet 180 centiméternél alacsonyabb. Még szerencse, hogy én egy egész centivel magasabb vagyok, mint ez a furcsa mérce.
De nem, az ilyesmi nem nekem való. Én élni szeretek, ezért motorozom, ezért fotózom, és ezért foglalkozom gyerekekkel. Mert hát mi lehetne éltetőbb, mint ők, akik előtt még ott áll a jövő, az a rengeteg év, az a rengeteg tapasztalat?
Már csak azért is fontos mindez, mert annak idején, amikor még én voltam gyerek, akkor rengeteg ilyen fontos dologból kimaradtam. Nem én voltam a népszerű srác a suliban, mondjuk úgy. Kivéve, ha valakiről le kellett másolni a házit, mert akkor természetesen én lettem a világ közepe. De nem mondhatnám, hogy túl sok barátom volt, így aztán derekasan be kell valljam, van, amit most pótolok be. Így kezdtem el motorozni. Amikor kicsi voltam, akkor még tátott szájjal meredtem azokra a nagy, menő pasasokra az úton, akik együtt hasítottak az országúton a hasonlóan menő dzsekijükben, meg a még menőbb motorokon. Akkoriban persze még nem tudtam, hogy a javarészük bandatag. Ezt az élményt azért én kihagytam. Persze, nekem is van menő dzsekim, de az csak a közeli butikból van, a menő motoromat meg használtan vettem egy lakókocsis ipsétől. Nekem elég az országút és a szél is.
Persze, hazudnék, ha azt mondanám, hogy ilyen izgalmas hobbik mellett elveszett belőlem az a könyvmoly kisfiú, aki valaha voltam. Elvégre, mégiscsak angol tanár vagyok, tele vagyok könyvekkel és büszkén mondhatom, hogy a terjedelmes könyvtáram nagyjából 95%-át olvastam is. A maradék 5% az éjjeliszekrényen ül és olvasásra vár. Igen, ez egy meglehetősen nagy stóc, jól gondolod. Itt rejtőzködik a kedvenc, titkos guilty pleasure-öm is. Az indiános könyvek. Valahogy sosem sikerült leszoknom a vadnyugati irodalomról, habár magam is látom a hibáit a műfajnak és a rá jellemző történeteknek. De az irodalomban pont ez a jó. Nem kell tökéletesnek lennie ahhoz, hogy élvezzük.
Talán ez hibádzik a Tinderben is. Mindenki tökéletesnek próbálja eladni magát és a tökéletest keresi, miközben valójában egyikünk sem az. És ezzel az égegyadta világon nincsen semmi baj.

Egyszer, réges-régen, egészen pontosan 31 évvel ezelőtt, egy hűvös márciusi napon számtalan csecsemő sírt fel. És én volt az egyik! Egy kicsit koraszülött voltam, így életem első kalandja az inkubátorba vezetett. A szüleim szerint nem voltam odáig a dologért, de én bevallom, kétlem, hogy akkoriban volt nekem bármiféle véleményem. De ne vitatkozz szentimentális anyukákkal! Legalábbis, ha nem szeretnéd, hogy egy sodrófa eltalálja a kobakodat. Mert hát azt is váltig állította - apa nagy bólogatása közepette -, hogy tiszta apám voltam, amint kibújtam. Aki látott már újszülöttet, az viszont tudja, hogy amikor kibújnak, leginkább egy krumplira hasonlítanak még. De biztosan nagyon aranyos kis krumpli voltam, ennyit azért még hajlandó vagyok elismerni.
Egyébként sem panaszkodhatok túlzottan, mert noha ebben nem értek egyet anyával, általánosságban azért a legtöbb dologban igen. Mondhatnánk, hogy nem esett messze az alma a fájától. Merthogy anya nálunk a másik nagy könyvmoly. Ő szerettette meg velem az olvasást, már jóval iskolás korom előtt megtanultam olvasni. Így nem kellett kivárnom az estét, hogy mesét olvashassak. Így talán érthető, hogy miért is jártam szívesen iskolába. Volt egy kis előnyöm, ráadásul egyébként is szerettem olvasni, így nekem egy kicsit kevesebb nehézséget okozott az, ami a többieknek még bonyolult volt. Persze, nem akarok hazudni, nekem is megvoltak a magam gyengeségei. Matekból annyira azért nem remekeltem, a tesi pedig egyenesen rémálom volt akkoriban.
De, természetesen, ahogyan az lenni szokott, a jó tanulmányi átlagom nem volt éppen a VIP jegyem a népszerű gyerekek közé. Már csak azért sem, mert nekem nemcsak a kezem volt lyukas, de valahogy a lábaim is. A kötélre pedig a mai napig nem igazán tudom, hogy lehet felmászni, vagy hogy miért akarna bárki ilyesmit tenni. Meg aztán nem sokat segített az se, hogy nem voltam egy kimondottan cingár gyerek. Nincs is mit ezen meglepődni. Egy gyerek, aki folyton csak a fotelben ül és mesét olvas, megéhezik. A sok nassolás pedig súlyos pocakot okoz.
Akadtak azért persze barátaim. Nem sok, de akadtak, amiért a mai napig hálás vagyok, mert sokszor erősen rájuk szorultam azért. Sokáig nem igazán mertem kiállni magamért, mert hát… akkor csak becsomagoltak volna a szekrénybe, én meg tudtam, hogy nem igazán van esélyem egy rakás focistával szemben. Szóval rendszerint inkább hagytam magam, mert így viszont nem csomagoltak be a szekrénybe. Voltak ellenben mások, akik nem féltek a szekrénybe csomagolástól.
Ilyen volt például Kate, akivel középsuliban lettünk barátok. Tulajdonképpen meg se kellett volna lepődnöm, hogy később katona lett. Lány létére ezerszer tökösebb volt nálam. Olyanok voltunk, mint tűz és víz, mégis remekül működött a barátságunk. Valamelyest működik most is, csak hát elég nehéz úgy ápolni egy barátságot, hogy a másik folyton a világ végén van és borzasztó elfoglalt. De a suliban mindkettőnknek kimondottan jót tett, hogy számíthattunk egymásra. Én segítettem azokkal a házijaival, amikkel nem boldogult, ő meg… keménylegény volt helyettem is.
Mondhatjuk, hogy későn érő típus voltam, mert csak az egyetemen találtam meg az önbizalmamat. Valószínűleg segített, hogy véget vetettem a pocaknak. Meg az is, hogy itt valóban lett értéke a gyerekkori tudásszomjamnak. Tulajdonképpen itt merült fel az is, hogy tanár legyek, merthogy egyébként, amikor nem rettegek attól, hogy becsomagolnak, akkor rengeteget beszélek. Az egyik professzorom vetette fel, miután megkérdezte, hogy tulajdonképpen mit akarok kezdeni az irodalommal, én pedig nem igazán tudtam rá válaszolni. Nem volt végcél, amikor a szakot választottam, egyszerűen csak azt akartam tanulni, amit szerettem. De tulajdonképpen igaza volt. Szeretek beszélni és szeretem a gyerekeket is. Ésszerű gondolat.
Akkoriban kezdtem el végre egy kicsit sportolni is. Időbe telt, mire megtaláltam az igazán nekem valót, de hát a puding próbája az evés. Kötelet mászni nem tanultam meg, viszont a rengeteg próbálkozás meghozta a gyümölcsét. Végre belefértem XL-esnél kisebb ruhákba is. Tulajdonképpen magam is meglepődtem, hogy mennyit változtat az ember arcán, ha az már nem kerek a babahájtól. Mindenféle egoizmus nélkül, bátran állítom, hogy egészen jóképű vagyok. És végül a sportomat is megleltem a vas paripám mellett. A dolog egyszerű élményvezetésnek indult az egyetemi barátaimmal. De végül a hétvége alatt annyira magával ragadott a dolog, hogy hamarosan beiratkoztam egy tanfolyamra, hogy letehessem rá a jogosítványt. Anyának persze égnek állt a haja, apa viszont csak azt kötötte a lelkemre, hogy “ésszel, fiam!”. Ami szerintem egészen jó fogadtatás egy ilyen veszélyes sportnak. Persze, nehéz nem szeretni motorozni. Az országút, a sebesség és a szél csak egy apró szelete az egésznek. A dolog szépségéhez az is hozzátartozik, hogy mennyi helyen jártam már két keréken és mennyi élményt szereztem. Új barátokat találtam, elkezdtem fotózni, és megtudtam, hogy a varjak szeretik a sajtburgert - merthogy az egyik kirándulás alkalmával egy szemtelen ellopta a hamburgeremet.
Szerintem ezen a ponton egyetérthetünk, hogy amíg sokaknak a gimi volt a virágzás és a legkirályabb emlékek ideje, az nekem az egyetem volt. Itt találtam magamra igazán, és ekkor nyílt ki a világ is számomra. Ráadásul voltam olyan szerencsés, hogiy miután befejeztem a tanulmányaimat, megajánlottak egy helyet abban az iskolában, ahol a szakmai gyakorlatomat végeztem. Nem volt kérdés, hogy elfogadom, nagyon élveztem ott a munkát, és élvezem a mai napig is.
Tulajdonképpen kevés dolog hiányzik az életemből. Szerencsés vagyok, hiszen van egy szerető családom, fantasztikus barátaim, egy állásom, amit szeretek. Már csak az tehetné teljesebbé, ha lenne kivel megosztanom mindezt. De ezen a fronton valahogy sosem voltam túl szerencsés. Persze, randizgattam, odáig mindig nagyon egyszerű a dolog. De valahogy néhány hónapnál tovább sosem tart a történet. Pedig mostanra már odahaza is nyúznak, hogy igazán időszerű lenne megállapodnom. Hát, megállapodnék én, csak ugye kivel…? Ez itt a nagy kérdés, amire még nem találtam meg a választ. Talán adnom kéne még egy esélyt annak a lapozgatásnak…

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Áh, csodálatos előtörit olvashattam tőled! Először is... imádom a társkereső oldalakról való részt és a karakter meglátásait róla. Clanad már eleve egy nagyon szuper jellemmel rendelkezik, kedvesnek, lelkiismeretesnek tűnik, szereti a gyerekeket, ugyanakkor van benne bőven izgalom is. Odáig vagyok a karakterért, fantasztikusan megalkottad őt és arról biztosíthatlak, hogy akárki is lesz az illető, aki végül kifog téged, minden bizonnyal szerencsés lesz.
Nagyon szerettem olvasni a múltas részt is. Csodásan fogalmazol, szinte olvastatja magát az egész történet. Az apró vicces jeleneteket amiket be-be szúrsz... Nyilvánvaló, hogy édesapádnak is krumpli feje van, kizárólag ezt jelenthette amit anyukád mondott.
Érdekes és izgalmas történetet olvashattunk tőled, imádtam minden egyes mondatot, tehát igyekszem nem is szaporítani tovább a szót, ha jól tudom már várnak is rád, szóval inkább szabadjára engedlek, hogy aztán lapozgass egy kicsit tovább. Remélhetőleg ezúttal nagyobb szerencsével ugyebár.  

Színt és rangot majd valamelyik csodás admin ad neked, addig is nyugodtan foglalózz és irány a játéktér!

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!