Szinte nevetséges ez a helyzet. Mert idáig foggal-körömmel harcoltunk az ellen, hogy a szüleink össze akarnak boronálni minket. Ez miatt is kerültünk oda, ahol vagyunk. Nem szándékoztam ezt mind a nyakába zúdítani, de ha már úgy is benne vagyunk a sokkolásba, akkor már teljesen mindegy. Szavaira csak egy ciccenés hagyja el a számat. Hiszen ezek mind szavak, olyan üresek, hogy szinte hallom a visszhangokat. Hiszen egy ideje a létezésemről sem tudott, nem ám felgyújtani a világot. Hagyjuk. Nem is reagáltam rá. Jobb így. Viszont jobb ha nem is reagálok egyik megjegyzésére, csak bólintok. Mármint biztosan komolyan gondolja, egészen addig, míg nem üt be valami, amitől hirtelen visszavált abba, akitől el kellet meneküljek. Gyerek ide vagy oda. - Maxim, ilyen vagyok. Tudom amit tudok. De hidd el, hogy nekem lenne a legjobb, ha kiderülne tévedek. Most viszont, menj.. - mutatom az ajtót, hiszen van mit megemészteni és nekem is. - Mi a franc? - teljesen meglepődve indulok utána, hiszen az ajtóval ellenkező irányba vetül és úgy huppan le a kanapéra, mintha otthon lenne és ha tudnám most biztos csípőre tenném a kezem és kitessékelném. - Na nem. Kifelé! - morranok rá, ahogy a cipőjét közelebb tessékelem felé. - Nem maradhatsz itt. Nem gyerekek vagyunk akik ottalvós buliban vannak. Értékelem, hogy ennyire bizonyítanál – nagyot nyelek, ahogy szinte süket fülekre találnak szavaim. A kis asztalra ülve nézek a szemeibe, mert úgy tűnik, hogy elég makacs lett. - Egy, mindent kihányok. Kettő, még mindig a lakásomban vagy. Három, a te szádból valami undorítóan hat, hogy menstruáció – lökdösöm meg a térdét az enyémmel, hogy ne a telefonba merüljön el teljesen. - Szedd ezt le rólam és míg lezuhanyzom meggondolom a maradási szándékodat – köszörülöm meg a torkom. Mert hát ha maradni akar, akkor maradjon. De nem tudja, hogy mennyire rossza alvó vagyok, főleg pár hete. Gondolom a terhesség jelei, vagy csak szimplán a stressz. Én éjszaka dolgozom mindenen ami a céghez kell. Vagy a wc csészét ölelve adom ki magamból mindent, amire csak rá gondolok.
Bárcsak korábban gondolkodtunk volna és igen mindketten, bárcsak korábban nyitottuk volna ki a szánkat, talán nem itt tartanánk, lehet akkor is megbántottam volna. Látni a szemeiben a csalódottságot, olyan érzés, mintha egy nagyon éles fű állandóan szurkálná a szívem, vagyis szerintem az ilyen lehet. Borzalmas. Amikor magam mellé húzom őszintén meglepődve kérdezek rá, és a válasza az ami nem lep meg egyedül. Régen tényleg olyanok voltunk, és szeretném ha megint olyanok lennénk, mert az annyival könnyebb volt, egy kivétellel, hogy már tudjuk, mi az ami bennünk dúl, mert bennem is ott van az az érzelem, amit elnyomnék, mert egyszerűen utálom félek tőle vagy ki tudja, nem volt még részem benne, talán egyszer felcsillant egy kis remény régebben, de nem jött össze, mert nem ment nekem. Olyan, mintha a testem, lelkem ellenel lenne a romantikának, de lehet csak a megfelelő ember kell hozzá és ahogy egyre hallgatom őt és nézem azt hiszem ő áll hozzá a legközelebb ehhez. - Most is megtenném érted, bármit, attól, hogy neked ott volt a szálka, nekem sosem alakult ez ki. Most már tudok mindent és tudom, hogy sok minden van ami miatt bocsánatot kellene kérnem, de tudod jól, hogy nem az vagyok. Jóvá tudom tenni, és fogom is, de idő kell Kaia. Nagyon fontos vagy nekem, mindig is az voltál, akkor is amikor tudtam, hogy mással vagy ahelyett, hogy velem lettél volna, mert akkor én magam is a sárga földig ittam magam. - belátom, hogy nem voltam éppenséggel a legjobb barátja akkor sem, amikor annak látott engem, még azelőtt, hogy elváltunk volna sok időre. Mindig is önző voltam és ezt pontosan látta és belegondolva tényleg mindig mellettem volt ha kellett neki ha nem én meg simán hagytam elsétálni. - Meglepődnél. - mondom neki, kihívás elfogadva, de csak a hangulatot akarom egy kicsit kellemesebbé tenni, mert szinte éget a zavar, ami köztünk van és nehezen kezelem, de persze ezt érzi ő is. Nem akarok azonnal választ kapni a kérdésemre, esélyt annál inkább kérnék tőle, és remélni tudom, hogy megkapom, mert akarom, hogy működjön minden és ne vesszen el ez ami most alakulóban van. Felállok, hiszen azt érzem időre van szüksége és hagyok neki, itt kell hagynom, mert a gondolataiba kellene merülnie, vagy nem. Amikor felállok és megkérdezi mi lesz most őszintén elgondolkodok, mert tudom mi jár a fejében, pontosan tudom. - Hazamegyek és azt hiszem beszélek valakivel erről, tudom mit gondolsz és az lenne az első lépésem, de ha most megint folytatom amit mindig is akkor sosem fogok tudni változni. - persze, hogy az alkohol felé nyúlnék, más nem volt tervben, egy jó elterelés egy két nő társaságában, de nem fogom ezt megtenni, nem érzem, hogy ez lenne a helyes és helyesen akarok cselekedni. A telefonjára nézek majd amikor beszélni kezd vissza rá. - Bárcsak értenéd, hogy mindig is szerettem veled lenni, ez most kicsit másabb lenne és egészen biztos, hogy béna lennék benne, talán csalódnál is vagy kinevetnél, de szeretném. - de igaza van, nem megy a monogámia, nem tudom, hogy menne de, jelenleg nem ebben élek, nem volt nagyon kapcsolatom, nem tudtam kialakítani megmaradni senki mellett, de érezve mennyire hiányzott és mennyire jó, hogy megint mellettem van, vele más lenne, de neki kell ezt belátni főként. - Kaia, ne legyél ilyen. - szólok rá, amint átvált rideggé. Közelebb lépek hozzá, már messze kellene járnom és hagynom őt, mert szerintem arra van szüksége, ehelyett leveszem a zakómat és ledobom a cipőm. - Maradok estére, hol van az ágynemű? Éhes vagy? - ülök vissza lazán a kanapéra, és előveszem a telefont. - Palacsinta? - nézek rá kérdőn, majd vissza a telefonomhoz. - Berakram 6 darabot max marad reggelre, gondolom az édesség ilyenkor csúszik vagy ez nem olyan, mint a menstruáció? - na jó ebből nem jövök ki jól.
A világ még forgott körülöttem, nem elég, hogy mekkorát zakóztam arról a lóról, de kiderült, hogy áldatlan állapotban is vagyok. De most még azt is emésszem meg, hogy Maxim egyszerűen felajánlja, hogy költözzek hozzá, mennyivel könnyebb lenne az életünk. Nem, nem lenne, katasztrófa lenne. Nem mellesleg, hogy gondolta míg a másik szobában próbálok életben maradni, addig vígan felhozza a nőit? Biztos, hogy nem. Azt már most tudom, hogy ez nem fog megtörténni. Jobb így. Kell nekünk a távolság, ha egy légtérben vagyok csak a veszekedés generálódik. Annyira ideges vagyok, hogy szavakba se tudom önteni, csak hebegek összevissza és persze ilyenkor minden utat tör. Csak akkor esik le minden, mikor meglátom az arcát, mintha meg lenne lepve, pedig elvileg tudta. Azt mondta, hogy tudja. Most meg lassan itt kap agyvérzést a kanapémon. Itt már a víz sem segíthet, de mivel mást nem ihatok marad az. Így mikor a nagy sürgésembe elé kerülök megérzem a kezét magamon és óvatosan lehuppanok mellé, hogy ha már megtalálta a szavakat talán értelmesen is lehet vele beszélni. - Igen, mert tudtam azt, hogy a világot is felperzselnénk egymásért is nincs más. Nem lehet más, akivel ugyan ezt elmondhatnám. Pedig próbálkoztam – sóhajtok egyet. Igen, mikor bosszúból minden féle random randikra jártam, hogy megtaláljam azt, aki képes kimosni a fejem. De nem sikerült. Miért is lett volna másképp? De mindegy, mindenkinek vannak hibái. Számomra a legrosszabb azt hiszem az elmúlt két évem volt. - Ezek üres szavak. Ez nem megy csettintésre – nevetek keserűen, mert nem egy férjet akarok, vagy a gyereknek apát. Egyáltalán nem vagyok kétségbeesve attól, hogy egyedül maradok. Egyszerűen a régi életünket akarom vissza, gyerek nélkül. De persze az élet nem egy kibaszott kívánság műsör. Lehet, hogy ez kellet ahhoz, hogy leüljünk megbeszélni a dolgokat. Elmondani azokat, amik bennünk bujkálnak. Kérdésére felszalad a szemöldököm és hirtelen nem tudom mit is kéne mondanom. Bár jó érzés, hogy igyekszik és látszik mennyire feldúlt. De attól ez még annyira kelletlen. Én pedig nem az akarok lenni, aki kierőszakolta azt, hogy komolyodjon meg. Na és persze nem mellesleg képtelen a monogám kapcsolatokra. Szóval azonnal jönnek az érvek és az ellenérvek. Még ha a keze melegít is, nem tudnék azonnal rávágni semmit. Ahogy feláll csak követem a szemeimmel és újra végig hallgatom. Ott ültem teljesen lefagyva és csak bámultam a végtelenbe, majd lassan kifújom a levegőt. Nagyon érdekes ez az egész történés, és nem tudom, hogy a terhesség, az esés, vagy szimplán a hormonjaim miatt vannak ilyen érzelmi hullámaim. Ahogy távolabb megy felállva teszem le az asztalra a poharat és lépek utána. - Mit fogsz tenni ezek után? - kérdezem, bár tudom a választ, leissza magát a sárga földig, a fű pedig húzza magával és végül valamelyik klubba engedi ki a gőzt. Mint mindig. Bár a telefonom csörgése megzavar, csak a kijelzőre pillantok. Anyám az, ő pedig várhat. - Nem várom el, hogy amiket elmondtam az miatt mindent felrúgjál. Neked is emésztened kell. Sok mindent. De mivel az érzéseid is kuszák, nem fogom elvárni, hogy velem legyél. Képtelen vagy a monogámiára – válaszolok, ahogy felveszem az asztalról készüléket, hogy ne csörögjön továbbra is, de nem nyomokra a fogadó gombra. - Van még pár hónap még, szóval magadnak kell eldöntened. Nekem most kell egy forró fürdő és valami kaja, ami meg is marad bennem. De mielőtt elmész, csatold le ezt, és a többit megoldom – válaszolok szinte már robotüzemmódban. Majd keresek valakit, aki vissza teszi, vagy nem. Amúgy is tök kényelmetlen és csak még nyomorultabbul érzem magam tőle.
Már sosem fogunk tudni úgy beszélni, hogy ne legyen a hangunkban némi gúny és ugyanannyi sértettség, mert nekem is van, akármennyire nem akarom, hogy legyen ott bujkál. Főleg a hiánya, ami olyan mélyen nyomot hagy bennem már örökre, hogy fáj, de nem vallom be magamnak sem olyan könnyen, meddig minden mennyivel egyszerűbb lenne akkor. Muszáj kimondanom azokat amik bennem megfordultak, mert ha nem mondom ki felgyűlik és sokkal rosszabb lesz. Meg sem lepődök, hogy nem mondja ki mi volt benne, tudom ő is tudja, ezek nem olyan dolgok, amik csak úgy elfelejtődnek. Élénken él bennem az arca arról az estéről, mert leesett, hogy mekkora hülye voltam, de akkor nem tudtam helyesen reagálni, nem nőttem fel, talán még most sem eléggé ahhoz, hogy tudjam mit hogy kellene csinálni, de igyekszem, nehezen megy, de én mindig is ilyen voltam. - Mert ha támadsz azzal jobb lesz. - nem vágok vissza, egyszerűen nem megy, nem bántani akarom, sokkal inkább megérteni, de ha neki az kell, hogy egyedül hagyjam, vagy ne legyen az élete része akkor legyen. Nehezemre esik, pont úgy, mint az az időszak, amikor már nem volt mellettem olyan aktívan, mint előtte. Nehéz egy olyan valakitől elszakadni, aki ennyire fontos számomra, és mégis tudom, hogy nem kedvel. Látom rajta, még el is mondta de ezek szerint nekem ebben sincsen igazam. Nem szoktam annyiban hagyni, szeretem a magam igazát hangoztatni, túlságosan is, de most nem teszem. Csak elmosolyodok és elmondom neki, hogy ha azt akarja, hogy menjek el, tűnjek el örökre megteszem, mert nem az a pasi vagyok, aki csak magával törődik, vagyis részben de, de ha vele kapcsolatban van valami őt helyezem előre. Most hogy többet tudok róla, mint eddig bármikor egyszerűbb, vagy hát annak hiszem, de semmi sem egyszerű egy nővel, főleg ha a másik fél, én, nem éppenséggel akarta őket teljesen megérteni sosem. Ahogy felpattan követem, hátradőlök a kanapén és várom, hogy elküldjön, hogy megmondja neki ennyi elég volt, nem akarja a gyereket sem, mivel Wood sarj lesz, neki nincsen szüksége még egy olyan emberre az életemben, amilyen én is vagyok. Márpedig a gyerek elég sok mindenben rám fog ütni vélhetőleg. De nem teszi, sokkal inkább sokkolnak le a szavai, amik eddig is halványan bennem voltak érzésként, de ahogy kimondja azt érzem egyre nehezebb lesz a mellkasom és nem tudok mozdulni sem. Úgy ülök a kanapén, mint akit megsemmisítettek és egyszerre kapott valamit amire mindig is vágyott. Nem a vallomása kellett nekem, már régen nem volt rá szükségem, hallani talán fájóbb volt, mint sejteni. De az életem olyan volt amilyen, sőt most is olyan, amint amilyennek leírta, igen vannak olyan dolgaim, amiket nehezen vetkőzzük le, nem vagyok felelősségteljes és nem tudom mi az, hogy kapcsolat, mert nem vágytam rá sosem. Ahogy most sem teszem, de mégis a keze után nyúlok és óvatosan húzom vissza magam mellé, hogy ne öntse le magát és ne tegyek benne kárt sem. - Mi az, hogy tőlem akartál gyereket? - nyelek egy nagyot és a szemébe nézek, totálisam lesokkolva, szinte alig jönnek ki a szavak, ezt sosem gondoltam volna róla, az érzelmei akkortájt kezdtek értelmet nyerni számomra, amikor elhagyott, de ezt még csak nem is sejtettem. - De tudok változni Kaia, képes vagyok arra, hogy ne legyek olyan, aki mellett nem lennél szívesen. Nem ígérek neked semmi olyat, ami teljesen elrugaszkodna tőlem, de tudom, hogy mennyire fontos vagy nekem, sosem múlt el amit éreztem még ha nem is egészen az volt amit te. - nem éreztem iránta régebben többet, mint amit mutattam, de mentségemre szóljon, hogy nem volt egy lány sem aki jobban megfogott volna egy gyors menetnél. Ő azért annál több volt, és az agyam egy éjszakáig ment utána törölt és Kaiat nem törölhettem ki soha. A kezét fogom még mindig keresem a szavakat, olyan szavakat amik még nem hagyták el a szám, olyan szavakat, amikről azt hittem sosem fognak majd kijönni rajta, de tudhattam volna, hogy ő azért más. - Adsz nekem egy esélyt? - félve kérdezem, érezve a mai nem éppen szimpatizáló hozzáállását felém nem vagyok bizakodó. Mi több felkészültem, hogy el kell hagynom őket, de van egy kis reményem, tudom, hogy én basztam el, de ameddig nem kellett a körülöttem lévő közeg, hogy ez nem jó, addig képtelen vagyok felfogni, mert nekem teljesen megfelelt ez az élet. - Sosem az volt a célom, hogy bántsalak. - elengedem a kezét és nem várom meg a választ, felállok de még megállok előtte. - Nem kell válaszolnod most, semmire sem kötelezlek, de kérlek úgy gondold át a választ, hogy mindent megfontolsz, nem akarom, hogy megbánd bármit mondasz most rá. - úgy ver a szívem, hogy majd kiesik, olyan mély fájdalom járja át az egész testem, a lehetséges elvesztése miatt, ami ismeretlen számomra, és mégis jó érzés a fájdalomtól függetlenül, mert kezdem érezni, amit ő érezhetett, megértem miért volt ekkora a hiánya, nagyobb szükségem van rá mint azt hittem és nem a gyerek miatt, hanem az ő személye kell nekem.
Az állandó vitatkozásaink kifárasztanak, úgy érzem, hogy lelkileg megborulok és nem tudom, hogy ennek még is mi a franc oka van. Mármint, nem akarom tudni, csak elnyomni. De mivel nem tud távol maradni nehéz. Kiváltja az érzéseket, amiket elrejtek. Szinte már azzal, hogy jelen van, úgy csalogatja elő, hogy észre sem veszem. Csak azt, hogy már nem tudom, hogy viselkedjek vele. De persze jön a következő fejmosás, és szinte csak egy cinikus hang csúszik ki az összepréselt ajkaimon. Mert nem tudom, hogy ez mennyire betalált. - Mit akarsz Maxim? Nem fogom kimondani – rázom meg a fejem. Amitől persze már a gyomrom azonnal karikát vet. Csak mélyet sóhajtok. Mindketten tudjuk. Most már biztosan ő maga is tudja, hogy mi volt. Mert olyan gyakran felhozza. Mintha csak arra várna, hogy kimondjam mi történt. Minek pazaroljam a szavakat, ha mindketten tisztában vagyunk. Annyi az egész, hogy nem akarom megadni anyámnak azt, amire annyira vágyik. Mert mikor megkapta, vagyis azt hitte megkapta, azonnal rákaptak a továbbiakra. Aminek ez a kis buborék lett az eredménye. Ha csak közvetlenül is az okozói voltak. - Oh, szóval csak az elmém játszadozik velem? Mert bebeszéltem magamnak, hogy utállak? Ez kedves. Lehet nem is nőgyógyászt kell keressek, hanem valami dilidokit, aki kimossa az agyam – és tessék, egy újabb támadás. Még ha akarnám sem tudnám ezt megmagyarázni. Talán a félelem attól, hogy nem fog menni. Volt már olyan, hogy amire annyira erősen vágytam, megkaptam nem kellet. Vagy fordítva. Én nem kellettem. Mert mindenki más. Egy idő után változunk, csiszolódunk és ez félelemmel tölt el. Ahogy leül mellém csak felé fordulok, ahogy megtámasztom a fejem az állam alatt és figyelek minden egyes szóra, rezzenésére. Mindenre. Fontos tudnom, hogy mi az, amiért ezt teszi. Lehunyom a szemem és felpattanok. Igen, egy újabb védekező mechanizmus. Nem tudom kikapcsolni, csak a hajamba túrva fel alá sétálva emésztgetem a hallottakat. - Mindig is tőled akartam gyereket. Ott voltam melletted minden átvedelt éjszakába, mikor a drogtól azt se tudtad merre vagy arccal előre. Vagy épp mindenféle ribizliket keféltél a mosdóba. Ott voltam. Végig, melletted. Vártam, hogy megkomolyodsz. Vagy, hogy észre veszel. De nem. Neked nem kellettem. Minden egyes éjszakába bele halt a lelkem, mikor más lány társaságában távoztál. De rohadtul nem vetted észre. Csak mikor úgy döntöttem, hogy nem kell ezt végig asszisztálnom. Megy ez egyedül is neked – nagyot nyelve állok meg előtte és megrázom a fejem. - De tudod, elég elkeserítő, hogy ez a gyerek sem másképp fogant meg. Hogy az anyja könyörgött, hogy csókold meg miközben már a fűtől úgy be voltál állva, hogy tök mindegy ki volt ott. Majd már a gatyádba sem bírtál maradni még félórát sem. De gratulálok, hogy ezt most elmondhattam. Felemelő érzés, hogy újra a sárba tiporhattál Maxim Wood – kínomban már nevetek és töltök magamnak egy pohár vizet, hogy lenyugodjak, még ha úgy remegek, mint a kocsonya. - Mindig is szerettelek Maxim…
Annyira rossz érzés, hogy egyik reakciója sem olyan, mint amilyen régen volt, teljesen megváltozott, nagyon, nem is tudom hogy kezeljem, nagyon szeretném máshogy nézni az egész helyzetet de ez egy kalap szar nincs mit szépíteni rajta. Amikor magamra hagy igyekszem összeszedni a gondolataimat, nem megy, és ezen nem segít, hogy nem nyúlhatok semmilyen boldogító szerhez, most nem ameddig itt van. Aztán persze amikor visszajön én hozom szóba ismét, hogy költözzön hozzám, de egyszerűbb lenne nem. Egyrészt majd a gyerek miatt is, egy fedél alatt élni könnyebb lenne, mégis olyan egyértelműen utasítja vissza. - Ahhoz képest, hogy nem biztos, hogy akarod, egésze mást látok rajtad, nagyon könnyű lenne az életed, ha magadnak be tudnád ismerni mit akarsz. Ugyanazt csinálod, mint akkor azon az estén, te sem tudod mi volt az oka, hogy akkor úgy otthagytál, mert nem akartad beismerni, és most is elbújsz az érzéseid elől és próbálsz mindent reálisan látni. De ez nem az a helyzet Kaia. - még nem borultam ki, nem kioktatom, de muszáj elmondanom ami bennem van, egyszerűen észhez kell térnie, ha nem akarja a gyereket az elem kell megbeszélnie, nem hozhat egyedül ilyen föntést, de nem is tudna. Ő maga sem tudja mit szeretne és emiatt vagyunk abban a helyzetben amiben, vagyis emiatt is, mert tudom, hogy mindkét helyen óriási szerepem volt. - Nem váltottam át semmibe, voltam én ilyen veled régen, de olyan mélyen elhiszed, hogy nem kell kedvelned, hogy az ellenszenved csak azt mutatja, hogy most más vagyok, pedig régen is pontosan ilyen voltam veled. - világosítom fel. Hirtelen érzem, hogy nem is annyira jó ötlet ez az egész költözzünk össze, nagyon szeretnék neki segíteni, de a jelenlegi helyzetünk, leginkább az, ahogy nem vagyunk jóban nem segít mi több nagy hátrányt jelent az egészben. Végighallgatom, bólogatok, nem tudom az arcom mit mutat, már nem én irányítom a mimikám, csak az jön ki rajta, ami belül szétfeszít. - Mit gondolok? - kérdezem és leülök mellé, mert ahhoz, hogy kiadjam magamból, ami még bennem van nem vagyok képes állni. - Azt, hogy nem bírsz engem, a gyerek téma nem állna olyan messze tőled, ha nem én lennék az apa. Lehet szó arról, hogy elsétálok, kurvára nem vágyom rá, mert az én gyerekem és meg akarom ismerni, de képzeld még mindig ott van a fejemben az a kis gondolat, hogy mennyire szeretem ezt a lányt, attól függetlenül, hogy ő nem ezt érzi. Lehet, hogy ez önző fasz vagyok és leszek is világéletemben a szemedben, de ha annyi a kívánságod, hogy lelépjek és hagyjalak békén megteszem, minden téren. - komolyan el tudok sétálni, nem lesz könnyű, talán örökre megtört, de erről sosem kell tudomást szereznie, de mégis megtenném. Ha neki könnyebb, mert egy olyan barátság, ami a mienk volt nem veszik el a múlt homályában mert az egyik nem k-vnája folytatni, bennem mindig ott élt és most egyre jobban lobban lángra és akarja hogy neki jó legyen.
- Maxim, ne forgasd ki a szavaimat – forgatom meg a szemem, mert nagyon nincs humorom jelenleg ehhez a gyermekes viselkedéshez. De úgy tűnik, hogy a saját szórakoztatására megtalál minden pillanatot, hogy ne akarjon komoly lenni. Sose fog felnőni. Ezt pedig az iménti kis megszólalása is tanúsítja. Megmondta, hogy neki az az élet a tökéletes, amiben van. Vagyis volt, míg nem tudta meg, hogy jó kis szórakoztatására rendezett műsorban ő lett a főszereplő. Mivel angolosan távoztam a hálóba nem sok időm volt, hogy ne essek újra pánikba. Hiszen legalább nem haldoklom, hogy mindentől hányingerem van. De attól még nem kellemes, hogy fogmosás előtt is hányni kell, hogy ne legyek büdös. Szinte a saját szagomat nem tudom elviselni. Főleg, hogy a könyököm is megsérült és nem tudok úgy mozogni, ahogy nekem megfelel. Nem mellesleg a lóról való esés elég fájdalmas tud lenni, szinte minden porcikám fáj, még sem mutatom neki, hogy a légvétel is fájdalmat okoz. Nem adom meg neki ezt az örömöt. Ahogy persze a következő műveletem is kudarcba fullad, persze minden pánik az ereimbe száguld és szinte már sokkos állapotban kelek ki magamból és lengetek egy pólót előtte. - Eddig sem dolgoztunk együtt, meg volt a kis rendünk, hogy ne is találkozzunk – ráncolom a szemöldökömet. Főleg, hogy megbeszéltük, hogy jobb nekünk külön és most meg másodszorra ajánlja fel, hogy cuccoljunk össze. Kezdek bele zavarodni. - Max, nem kell ezt tenned. Abban sem vagyok biztos, hogy én akarom ezt a parazitát, ami kifacsar. Romba dönti az életünket. Mert anyáink nem voltak elragadtatva tőle, hogy sikerült teherbe esni. Szóval ne kapkodjunk. Értékelem, hogy segíteni akarsz. De mi van, ha én nem vagyok erre felkészülve? - ülök le az egyik székre, ami közelebb van és csalódottan teszem le a pólót az asztalra és szinte már tanácstalanul nézek rá. - Mármint csodás, hogy te csak úgy át tudtál kattanni, hirtelen védelmező, segítőnyújtó apukába. De nekem nem megy. Megrémít – nagyot nyelek, mert úgy tűnik, hogy ami elől eddig ő menekült, most nálam húzta meg a vészharangokat és hátra dőlve nézem a kezem. - Nem hiszem, hogy erre képes lennék. Semmi anyai ösztön nincs bennem. Tudod mire tudok gondolni? Arra a nyomorult vodkára a hűtőbe, hogy most kéne teljes mértékbe berúgni – nevetek fel szinte már kényszeredetten. Ebben több volt a savanyúság, mint terveztem és csak felpillantok rá. - Ne érts félre, mindig is úgy gondoltam, hogy lesz férjem, gyerekem. De nem így – mutatok kettőnkre. Egyikünk jobban el van cseszve, mint a másik. A tiszta fejjel való gondolkodás az én rutinom volt, most pedig nagyon úgy tűnik, hogy Max valami varázslat száguldott át és úgy gondolkozik, mint eddig sosem. - Te, hogy gondolod? Mit érzel? Mondj valamit, felnőtt férfi létedre, most komolyan kell beszélnünk. Mert ha elpoénkodod az egészet, hívok egy taxit és visszamegyek a kórházba – rázom meg a fejem. Mert tényleg nincs szüksége még több ilyen hülye megmozdulásra. Inkább csak arra, hogy tudjam mi jár az ő fejébe. Miközben a terhes vitaminnal játszadozom és forgatom az asztal lapján.
Vissza akarom kapni a régi énünket, amikor nem éreztem magamat ennyire feszélyezve mellette, bár magam sem értem, hogy miért pon ő tud belőlem ilyet kiváltani, amikor soha senki nem érdekelt annyira, hogy adjak a szvára. Aztán itt van ő, ki nem állhat érzem minden lélegzetvételnél az ellenszenvet, mégis össze lettünk kötve örökre, a gyerek az nem fog egyszer csak megszűnni, mert az anyja nem kedvel, sőt, most kell csak igazán megkedvelnie, nem lesz más választása, de nem akarom, hogy kényszer legyen. Önző vagyok, de azt akarom, hogy megint barátok legyünk, nem olyan nagy kérés ez, de rohadt nehéz lesz elérni. Én komolyan kiöntöm szívem lelkem neki, ami tőlem kitellik erre ő nekem vág egy párnát, jó nem volt teljesen komolya a hangvétele a mondanómnak de akkor is. Az utolsó mondat azért megüti a fülem, oldalra fordítom a fejem és egy kicsit közelebb csúszok hozzá. Ha így állunk én szeretek játszani, nagyon jól tudja, hogy mennyire. - Ezek szerint el akarsz jönni velem egy randira? Sosem késő elkezdeni. - húzom fel a szemöldököm, félig viccelve, de belegondolva, nem lenne annyira idegen, ha több is lenne, mint a gyerek miatti kötődés, attól függetlenül, hogy sosem nézetem úgy rá, vagy ha igen nem tűnt fel. Ahogy kisétál a szobából egyedül maradok a gondolataimmal, ami nem jó, ilyenkor jönnek a hülye ötletek, hogy ekkora lelki terhelés mellett jobb a piához vagy máshoz nyúlni, de mégsem teszem. A konyhába sétálok és egy üveg vizet töltök magamnak, miközben emésztgetem magamban, hogy apa leszek. Nagy szó és nem érzem a súlyát, csak a terhet, ami nyilván majd átalakul idővel valami jobbá. Annyira magamba merülök, hogy majdnem kiesik a kezemből a pohár, amikor megjelenik. - Most nem akarok ünneprontó lenni, de akár hozzám is költözhetsz addig, van külön szobám, nem kell látnod se engem, csak ameddig meggyógyul a kezed, úgyis együtt kell dolgoznunk, még talán extra segítség is lenne. - nehezen alkalmazkodok ha máshoz kell költözzek azért is ajánlottam fel az én lakásom, sokkal nagyobb és kényelmesebb, lehet nem annyira otthonos, meg kupis, mint ez, de szerintem ellene ott. - Mármint azt akarom kibökni, hogy segítek ha kell néha tudok jó fej is lenni. - mindig tudok, de szerintem ő teljesen más gondolatmenetben van ezzel kapcsolatban.
Egészen úton csak az járt a fejemben, hogy terhes vagyok. Ez annyira szürreális. Hiszen még reggel a prezentációkban merültem el a délutáni tárgyalásokra. Most meg itt ülök egy kocsiba azzal, akit a hátam közepére sem kívánok, viszont pont, hogy az ő gyereke növekszik bennem már jó pár hete. Csak köhintek egyet, hogy rendezzem a fejemet, főleg mikor a kocsi megáll és hirtelen csend telepedik ránk. Vagyis nem. Max persze engedélyt kér arra, hogy bejöhessen. Már majdnem viccesnek találom, hol érdekelte őt valaha is, hogy beengedem e, egyszerűen besétált. Az ajtónál még poénosnak is találnám a mondókáját, de csak megrázom a fejem és megforgatom a szemeimet. Nem vagyok humoromnál. Meg kell tanuljak egy kézzel élni. Bár már könnyebbnek érzem magam, a megszokott kis erődömben, ahol azonnal innom kell és imádkozom, hogy legalább a víz ne forduljon vissza bennem. Aztán jött a következő mellbe vágás. Nem tudom lehúzni a ruhámat. Nagyot kell nyeljek azért mert meg kell kérnem az egyetlen kézen fekvő embert, hogy segítsen aki jelen van. Némán foglalok helyet a kanapén, ahogy kéri és szinte zavaró, ahogy lehámozza rólam. Megköszörülöm a torkom, ahogy végre megszabadulok a feszes nadrágtól és azonnal magam elé húzom a kanapéra dobott plédet. - Tudom – bólintok, attól, hogy tisztában vagyok vele, hogy eddig is segített mindenben és talán segített volna ha nem lennék ilyen makacs és kértem volna. De ez most más. Ahogy leül mellém csak felé fordulva húzom fel a lábaimat a takaró alatt megtámasztva a fejem a kanapé háttámláján és figyelek a szavaira. Majd csak egy kisebb nevetés és egy repülő párna lesz az eredménye. Ez van, ha kinyitja a száját. - Barátok nem csinálnak gyereket a másiknak – grimaszolva bólintok végül. Igen sértve érzem magam, hogy míg én tudtam arról, hogy rendszeresen szedem a gyógyszereimet, ő nem igen gondolkodott arról, hogy védekezzen. - Ja, nem lehetek elég hálás, hogy nem lett valami nemi betegségem – paskolom meg a vállát játékosan, majd inkább csak felállva sétálok a szobába és keresek magamnak egy rövid nadrágot, ami ápol és eltakar. Leginkább magam miatt. - Szolgáld ki magad fogat kell mossak, borzalmas hányás ízem és szagom van – magyarázom miközben eltűnök az ajtók rejtekébe és bár reméltem, hogy a víz nem kavarta meg a gyomrom akkor minden rendben lesz, de a fogkrém sem esik jól, így már a szagától a wc felett találom magam. Szóval akkor buktam ezt a csodás fogmosást. Igen, nem épp a legjobb, ha a saját gyereked már most olyan önfejű, mint az apja, főleg ha az anyját sem kell félteni. Megmosva az arcom és kiöblítve a számat csak a tükörbe figyelem magam. - Csak hagyd, hogy megmossam a fogam.. - könyörgök a kis buboréknak a hasamban és újra megpróbálkozom, végül sikerrel járva, fél kézzel magamra rángatom a gatyót és kisétálok hozzá. - Kifog csinálni – elkeseredve lóbálom meg a túl méretezett pólót előtte. Mert azt már nem tudtam lecserélni. - Fel kell vegyek egy dadát magam mellé, mert egyedül öltözni sem tudok. Mármint itt ez a szar és megőrülök, hogy nem érem el a tépőzárját. A nadrágot feltudtam húzni. De, hogy lehetek ennyire szerencsétlen? - érzem, hogy a pánik újra magához ölel és egyre hevesebben veszem a levegőt és úgy érzem, hogy megfulladok. Minden elért. A terhesség, anyáink, az ahogy Max viselkedik.
Komolyan kiakaszt ez a nő, hogy szinte semmi sem jó neki, mindegy, hogy mit teszek meg fogja találni a szálkát benne és bele fog kötni. Ő lesz az én vesztem, hiszen ha akarom ha nem az életem része lesz és ha őszinte akarok lenni akarom, nagyon is. Elmondani nem tudom mennyire hiányzott, bár a piszkálódós énje távol maradhatna, de ez vele jár majd megszokom, hogy ez lesz a felállás mostantól. Sok minden volt a fejemben, ameddig eljutok a komoly férfi szintre, de itt volt a pont, amin nem mehetek tovább és ezt vagy elhiszi vagy nem, csak úgy nem fog senki sem megváltozni, kell valami ami segít, mindenki szeret olyan lenni, akivel könnyű szót érteni, aki laza és nem vesz mindent olyan véresen komolyan. Támogatni akarom, őszintén mosolygok rá, amikor érzem, hogy totálisan kész van a helyzettől, mit tehetnék, bármit mondok az csak rossz, igyekszem azt az arcomat mutatni, amit szerintem csak ő láthat, csak neki tudok megmutatni, mert eddig soha senkit nem helyeztem magam elé, csak is őt most. Olyan csendben telik a hazaút hozzá, nem tudok mit mondani ő sem, mindenki le van fagyva a helyzet miatt, amikor felérünk, nem változik semmi, csak egy kicsit tanácstalanul állok a lakása előtt, mielőtt hozzám szól. - Most ha gonosz lennék nem tenném, de lásd kivel van dolgod. - mondom neki nevetve, miközben kiveszem a kulcsot a szűk zsebből és kinyitom az ajtót, hogy beengedjem rajta magunkat. Olyan teszetosza az egész helyzet, nem tudok vele mit kezdeni, még én sem, pedig nem ilyen vagyok, csak egyszerűen olyan leszek vele, mint valami kiskamasz, akinek magömlése van és takargatni akarja, pedig csak tök égő kezdek lenni. - Ülj le. - mondom neki, miközben bólintok, segítek neki, mindenben, amiben tudok, bár meglep, hogy megkér, azt hittem képes lesz egyedül szenvedni. - Ugye tudod, hogy segítek bármiben. - nézek rá, miután lehámoztam róla a nagyon tapadós nadrágot. Leülök a kanapéra mellé és én is megszabadulok, a már régóta feszítő öltönyömtől. - Azért sok mindent megéltünk már Kaia, ha ennyi ilyen nehezen jön ki a szádon jobb ha vissza szoksz rá, hogy melletted leszek. Láttalak már sok helyzetben, már meztelenül is. Jó tudom ez még korai. - nevetnék, de gyorsan leesik, hogy ez még nem poénos. - Lehet, hogy nem vagyok a pasid, ahogy eddig előadtuk, sem a barátod, de legalább az utóbb szeretnék lenni. - nézek bele a szemeibe, tudom, hogy menekülne, nincsen rajta nadrág és legutóbb nem éppen sodort ez a helyzet jó helyre minket, vagyis pontosan ebbe a pillanatba, de ezeket el akartam neki mondani.
Ha nem lenne elég sokkoló, hogy egyetlen együttlétből gyermekáldás lett, főleg, hogy mennyi nő küzd azért, hogy gyereke legyen. Évekig próbálkoznak, minden féle kezelésre járnak. Nekem persze egyetlen elhamarkodott döntés és kapkodással sikerült. Erre még az anyukák is kiakadnak. Bár sanszos, hogy azon, hogy hazudtuk azt a nagy szerelmet, amire ők jobban vágytak már pelusos korunk óta. - Gondoltam, hogy egyszer csak felnőttként akarsz viselkedni – legyintek szinte lemondóan. Hiszek abban, hogy igen van, hogy egyszerűen úgy döntenek, hogy ennyi elég volt. Most már az életemet kell építeni és nem arra koncentrálni, hogy rúgjak be vagy szívjak el egy cigit, amitől bódult leszek. De úgy tűnik, hogy húszas évei közepén eszébe se volt ilyenen agyalni. Míg nem jött egy sokk, ami ugyan mindenkit letarolt. Úgy tűnik, hogy már most a legszuperebb apuka címre hajtana. Csak elfelejti, hogy most már barátok sem vagyunk. Arról nem is beszélve, hogy kitudja mennyi porontyot hagyott már másban, mert úgy be volt állva, hogy elfelejtett védekezni. Plusz pont, hogy legalább nemi betegséget nem kaptam tőle. Mert akkor biztos, hogy meghalt volna. Úgy áll előttem, mintha most akarná megváltani a világot és nem akar elmenekülni. Így mivel megkaptuk az utolsó adag „motivációt” a szülőktől egyedül maradtunk. Én pedig nem tudtam másra gondolni csak arra, hogy „nem is akkora hülyeség”. Igen, feltűnt. Hosszú évekig végig néztem, ahogy a nőket falja és fogalmam sincs, hogy mikor kezdett el ennyire zavarni, hogy képes voltam mindent eldobni. Alkohol és fű ide vagy oda.. Ahogy a gyógyszertárnál várakozunk és úgy érzem megnyílik alattam a talaj, ő csak bátorítóan mosolyog. Ettől még rosszabbul érzem magam. Újra az a Max állt előttem, akivel letaroltuk a világot és mindent a magunk szórakoztatására csináltuk. Nagyot nyelek, ahogy kifelé menet a kocsi mellett ácsorogva bólintottam. Remek. A lakásom. Alig tudtam bevánszorogni a kocsiba, de sikerült megoldani. Mindenki csendes volt, csak a forgalom zaja süvített közöttünk. Amikor megáll már kapcsolnám ki magam, mikor megállít. Csak egy nagy sóhaj és egy apró bólintással válaszolok, hogy jöjjön be. Az ajtó előtt megpróbálom a kulcsaimat előszedni, de végül csak felé fordulva bökök szememmel az első zsebhez a nadrágomhoz. - Figyi, nem tudom kivenni. Segítenél? - életem legnehezebben kimondott mondata és csak remélem, hogy nem fog ítélkezni, hiszen három hónapja nem sikerült az ágyat összeszerelni. De legalább nagyjából rend van. Amint kinyílik az ajtót,besétálva leteszem fél kézzel a papírokat és a zacskót, majd a vizet a kezébe adva kérem, hogy nyissa ki. Ugyan is ez se megy. Ha már ennyire fel akart jönni, akkor vegyem hasznát. - Beveszem a gyógyszereimet, aztán.. - nézek körbe. Néhol még dobozok vannak és pár ruha szétszórva a nappaliban, de rend van. Így csak elgondolkodom, hogy mit kéne mondanom vagy tennem. - Ööhm.. szóval – csak megvakarom a hajtövemet és zavartan nézek rá. - Segítenél lehúzni a nadrágot? Lovaglónadrág, nem tudom csak úgy levenni fél kézzel – most már teljesen zavarba esve rágom a körmöm. Már látott mindent. Még is tiszta fejjel kényelmetlen megkérni valakit, hogy segítsen levetkőzni.
A hezitálásom majdnem elengedte őt, muszáj kiadnom magamból ami bennem van, a szüleinknek hallania kell, hogy mindegy mennyire van terük, lehet nekünk is vannak, vagy a mi esetünkben nincsenek, de majd találunk valamit, amin elindulunk. Kell a segítségük, nyilván, de nem ilyen formában, ez már bántó és ezt nem szeretném tovább adni a gyereknek. Nem tudom visszacsinálni, ez a gyerek meg fog születni, és ha olyan világban, olyan szülői felfogásban kell élnie, mint nekünk, akkor inkább nem engedem a szüleink közelébe. De ez nem következhet be, be fogják látni, hogy változniuk kell a hozzáállásukban vagy nem lesz hosszú a közös jövőnk családként. Nagy szavak, de áldozatokat mindig is kellett hozni. Kiérünk, és érzem, hogy nem lesz jobb a helyzet, beszélni akarok vele, de annyira nyomorult minden az anyja támadása, ami nekem is olyan fájdalmas, pedig nem vagyok egy nagy érzelmi ember, könnyen túlteszem magam azon ha valakinek nem tetszik, amit csinálok, de ez engem is máshogy érint. Fel kell nőnöm és tessék itt van egy ok, amiért megtehetem, de már most? Amint kettesben hagynak máris kijön belőlem valami, ami eddig nem volt rám annyira jellemző, és nem lep meg a reakciója, mindig volt ebben a lányban egy kis csípős érzés, amit nehezen tudtam kezelni, és most sem hazudtolta meg magát, miközben igaza is volt. - Szerinted csak úgy az ember, mindenféle ok nélkül meg akar változni? Talán ez volt az ami ehhez vezetett, és de Kaia emiatt akarom megváltozni, mert a hülyeségünkből, ami amúgy annyira nem volt nagy hülyeség ez lett. - mutatok a hasára, amire szinte bele is remeg a hangom. Érzem rajta az idegességet, hogy utálni akar valakit, akár a világot, de én vagyok kéznél és ez nem fog megváltozni. Lehet, hogy sosem lesz semmi a régi, még mi sem, nem leszünk olyan jóban, mint akkor régen, mielőtt minden megváltozott és én leszek az egész életében akit utálni tud, de majd megbirkózom vele. A rohanásán érzem, hogy pánikszerűen hatnak rám is, de követem, nem akarom egyedül hagyni. A szüleink közben már régen a taxiban lehetnek, ami megkönnyebbülés. A gyógyszertár ablakát figyelem, amikor megkérdezik mit kérünk még, és a válasz még újként hat, és ijesztően, de csak egy b-ztató mosolyt engedek felé, amire tudom, hogy úgyis csak visszautasítás jön. Hogy is lehetne elhitetni bárkivel, hogy egy olyan ember, mint én tud más is lenni ha szükséges. - Gondolom ott van kényelmesebb cuccod is. - nézek végig rajta, és lehet, hogy nálam kellene laknia, mindenféle hülyeség megfordul a fejemben, amit nem mondok neki, egyszerre egy dolgot emésszünk meg, ez is sok lesz, nem fogom letámadni mindennel. A kocsihoz sétálunk, nem nyitom ki neki, a lenéző tekintete nem hiányzik, csak becsusszanok a vezető ülésre és igyekszem nem megszólalni, nincs is mit mondanom. Végig a fejemben cikázik egy gondolat, hogy apa leszek, én pont én, aki maga is gyerek, de úgy érzem nem félek annyira, van bennem persze félelem érzet, de nem olyan vészes, mint amilyennek lennie kellene. A háza elé érve parkolok le, de nem szállok ki, csak leállítom a motort. Mielőtt ő viszont menekülne megfogom a kezét de el is engedem. - Felmenjek? - nem akarok tolakodni, ma tudtuk meg ezt az egészet, és van még időnk, nagyon sok, de nem tudom képes lennék e egyedül lenni ezzel a tudattal anélkül, hogy ne legyek a régi Maxim, akit Kaia annyira utál. Vele szeretnék lenni, de nem tudom ez mennyire kivitelezhető, ha nem elfogadom, és hazamegyek.
Végig Max szavai keringtek a fejemben, ahogy már szinte felháborodva vágja a család többi tagjához, hogy attól, hogy nem vagyunk együtt a gyerek az övé. Mikor még pár perce szinte el se akarta hinni, hogy köze van ehhez. De igaza van, egy gyermek sem élheti azt át, amit most mi. Ahogy a családunk egyik pillanatról a másikra hátat fordít, mert épp nem vagyunk házasok, vagy nem vagyunk együtt. Tudtommal egy gyerek sem úgy fogan meg, hogy megnézi a házassági anyakönyvi kivonatot. De lehet ezt már csak én komplikálom túl. Ezért is kell távoznom, mert úgy érzem belefulladok abba a légkörbe ami körbe vesz. Persze nem maradok sokáig egyedül, hiszen már érzem a szabadság szelét, mikor Maxim megállít. Nem akarok elfutni előle, nem akarom kizárni. De ha nem mehetek a friss levegőre elájulok. Remeg minden porcikám és a fejemben a pánik egyre erősebb, hangosabb. Bár becsülendő, hogy nem akart visszatartani, hallom a lépteit. Remélem azért rá jött, hogy most kell egy kis csend, azok után ami ott bent történt. De persze ez szép álom marad, főleg, hogy anyáink ismét úgy robbannak közénk, mint a dinamit. Esküszöm anyám fejét le kellett volna fényképezni és azzal vallatni. Mert tuti siker lenne, mindenki mindent bevallani. Olyat is, ami mondjuk meg sem tett. De állom a lenéző tekintetét, volt már részem benne, majd bólintok. Szóval kaptunk pár napot. Micsoda kegy. Aztán jön a hadsereg másik tagja. Bár érzem a feszültséget benne is. Viszont mintha kényesebb lenne az ingerekre és legalább a papírjaimat összeszedte. Ha már a saját anyám nem tette meg. Egy kisebb mosoly fut át rajtam, ahogy már keresi anyámat, hogy kiterveljék a jövőnket. - Ahhoz képest, hogy unokát akartak nem felhőtlen a boldogságuk, ha már készen van – már csak nevetni tudok a kínomon és fel nézek amikor a nevemet hallom egy bocsánatkérő szó után. Annyira idegen tőle az ilyen megnyilvánulás. Csak nagyot nyelek, hogy végig várom mit is fog ebből kihozni. - Ne attól akarj megváltozni, mert egy gyerek lett a hülyeségünkből. Mert rohadtul nem érdekelne semmi sem, ha nem erről lenne szó. Szóval hagyd – legyintek, mert tudom, hogy csak ez az oka, hogy képes volt bocsánatot kérni. Magától normál körülmények között nem tenné. Felállva fogom a karomat és a papírokat. Kell egy üveg víz, vagy egy rágó. Borzasztó íze van a számnak. - Kell a gyógyszerem – lebegtetem meg a papírost, majd lassan elindulok a gyógyszertár felé, még szerencse, hogy a Kórház mellett van ilyen is. Ahogy belépek félelem kap el. Mintha pánik roham kerülgetne és csak a férfira nézve nyúlok a kezéért, hogy megnyugodjak. Nem vagyok egyedül. A sor gyorsan fogy, majd mikor oda kerülünk, elengedem, hogy a papírt átnyújtsam. A nő olyan gyorsan pakolja össze a gyógyszert és bájosan mosolyogva kérdezi, hogy kérünk még valamit, hogy szinte zavarba esve nézek először Maximra, majd a nőre. - Egy terhes vitamint is szeretnék, és egy palack vizet.. - nagyot nyelve mondom ki. Mintha eddig fel sem fogtam volna. A nő olyan csillogó szemekkel néz ránk, hogy zavarba esve csak a földet bámulok, ahogy a papír zacskóba mindent belehajigál és már nyújtom is a kártyámat, hogy fizessünk és távozás is gyorsan történik. - Akkor hozzám? - nézek rá, ahogy megpróbálom elpakolni a dolgaimat. Ez így vicces lesz, élni. Főleg ha a lovagló ruhától megszabadulni és valami kényelmesbe öltözni. Amit egyedül is tudok majd cserélgetni. Ha már ilyenkor zúzom szét magam.
Nem tudom mégis mit mondhatnék, akár el is akadhatna a szavam, amikor mindent elmond nekik, de nem fog. Nem akarom tesze-toszának mutatni magam, egyszerűen nem is az az én ugrik be ebből. Inkább megmondom ami a fejemben van, amint azt látom, hogy kisétál a szobából. Nem akarom, hogy elmenjen, e közben utána se nagyon mennék, mert be vagyok szarva, pedig a szavaim nem ezt mutatják. Milyen jó is, hogy ennyire meg tudom játszani azt is aki akarok lenni, és azt érzem, hogy most muszáj. Olyan ellenállásba ütközök majd mindenkivel szemben, amit lehet nehezen fogok majd kezelni. De nem szabad picsogós kislánynak lennem, hanem Kaia mellett kellene lennem és nem támadni Őt, ahogy most is tettem. Elbasztam, de megpróbálom helyrehozni, még ha azt sem tudom, hogyan kellene nekiállnom. Megfogom a kezét, hogy itt tartsam és beszéljek vele, de látom rajta is, ami bennem is kavarog, csak neki talán még sokkal nehezebb ez az egész. Neki kell ezzel a legnehezebben megbirkóznia és a szülők sem fognak segíteni, mert ismerem őket és a nagy ellenszenvüket az egész iránt, amiról éppen csak most szereztek tudomást. Kirántja a kezét és én hagyom, de utána megyek. Hallgatom a szavait, minden világos, persze neki is kavalkád van a fejében, neki is kell egy kis levegő, mi több kell levegő, mert azt érzem rajta is, hogy megfullad belülről és fogalmam sincs mit csináljak. Komolyan meg akarom nyugtatni, hogy megoldjuk, már azt hiszem kezdem felfogni mi is folyik körülöttem, ketten talán nem is lesz olyan vészes, mint a régi szép időkben, amikor mindenben cinkosok voltunk, amikor nem állt az utunkba senki, amikor nem voltak ellenfeleink, mint most a két nőszemély, akik máris utánunk erednek. Az anyja szavaira szinte azonnal reagálnék, nem tetszik, hogy megint rongyként kezelnek minket, mintha szarba sem kellene venni minket,de anyám megjelenése egy kicsit visszatart. Tudom, hogy mi rontottuk el valamilyen értelemben, de egy ilyen helyzetben azért több támogatást vártam. És az én anyám meg is adta ezt, ami meglepett, elég erősen. Amikor otthagynak minket, hogy a saját kis mérgükbe fortyogjanak Kaia felém nyújt egy lapot, amin egy fekete fehér paca van. A gyerekem, a mi gyerekünk, aminek még egyelőre nincsen semmi értelme, mégis érzem a súlyát, pontosan tudom mit jelent, de a jelentésével és a ténnyel, még nem tudom, hogy tudok e valamit kezdeni. - Sajnálom Kaia. - nézek rá, komolyan gondolva azt amit kimondok. Én nagyon ritkán kérek komolyan bocsánatot, a szavak ugyan kijönnek a számon, de talán sosem gondoltam ennyire komolyan egyiket sem. - Hogy egy pöcs voltam, és ennyire semmibe vettelek. Tudom, hogy ez egyikünknek sem jó, és ha nem is most de egy két nap múlva beszélnünk kell róla. - előbb meg kell emésztenünk mindazt ami történt, nem azonnal belevágni. Kicsit vissza kell vennem magamból, a nagy hévvel való támadás, amit védekezésnek tudtam be elmúlt. Mégis mi ellen védekeznék, ha már itt van és csak egyszerűen szembe kell nézni vele, az a legkönnyebb. - Hazavihetlek? - talán a nyugodtabb környezet jobb, nem hozzám, ami először a fejemben volt, hanem hozzá, ahol Ő biztonságban érezheti magát. Ideje nem csak magamra gondolni.
Olyan helyzet alakult ki, mintha saját magamat kívülről látnám és minden, ami elhangzik vagy megjelenik csak egy plusz poén. Csak, hogy nincs kedvem nevetni. A sírás fojtogat. De persze mindenki örömködik. Rajtunk kívül persze. De mivel úgy tűnik, hogy Maxim erőteljesen kihúzná magát a dolgok alól. Csak egy vállrándítással elintézem azt, ami szerinte csak neki kell megemészteni. Mintha nem egyszerre jöttünk volna rá. De nem is érdekelt. Csak az, hogy minél hamarabb távozzam. Persze ez sem jött össze, mivel anyáink a franc se tudja honnan osztódtak és most már ketten örömködnek, szinte már fájdalmas ölelésekből szabadulnék. Eddig nem érdekelt, hogy mi van velük, hiszen kicsiny hazugságunk egész jól működött, főleg ha nem láttuk egymást. De úgy tűnik, hogy a karma visszafelé dolgozik. Így hamar le kell törjem a többiek lelkességét. Anyukák öröme hamar köddé vált, mikor kitör belőlem minden igazság. Hiszen megígértem, hogy leszek a rossz. Anyám megvető nézése és a csalódottság úgy lenget körbe, hogy persze azonnal vissza köszönt a reggeli. Így inkább távozom. Kell a levegő. Még ha bennem motoszkál Maxim nagy dumája, hogy mekkora jó fej apuka lesz. Na, persze. Ha nem lenne a családi nyomás pont nem érdekelné. Csak feltépve az ajtót sietek a levegőre. Most csend kell és a szellő simogatása, mert úgy érzem elájulok ettől a sok történéstől. Már látom a kórház ajtaját és nyúlnék az ajtóért, mikor egy kar visszaránt és rosszallóan pillantok a hang gazdája felé. - Engedj ki, kérlek– nézek rá, már szinte könyörögve. Értem, hogy sokkolta minden, de engem is. Egyszerűen csak úgy éreztem megfulladok ha továbbra is itt maradok. Ezért is húzom ki a kezem az övéből, hogy az utcára kerüljek és a legközelebbi padra leülve görnyedek magam elé. Érzem, hogy minden porcikám remeg és nem akarom, hogy ez mindent más is lássa, de nem tudok tovább menni. A hányás keserű íze még fanyarul érződik a számba. - Én csak az életemet akarom vissza. Mindent úgy mint régen – tekintek fel rá végül, mikor úgy érzem, hogy képes vagyok megszólalni hányás nélkül. Ijesztő? Rohadtul. Akartam gyereket? Nem. Nem most. Mikor minden itt van a kapuban és már csak a véghajrá van vissza. A könyököm sajog úgy érzem, hogy megőrülök, de persze makacs voltam és ott hagytam a receptet a dokinál. Már épp nyitnám a számat, hogy közöljem vele, hogy vigyen haza mikor újra megjelenik a sötét sereg és csípőre tett kézzel állnak meg előttünk. - Szombaton családi vacsora, ott lesztek. Mindent meg kell beszélnünk. Főleg azt hogyan tovább köztetek.. - csípős nyelvénél már csak pokoli nézése borzolja a kedélyeket, majd amilyen gyorsan felbukkantak annyira gyorsan illannak el, de Maxim anyja megáll egy pillanatra és felém nyújt pár iratot és mintha ő kedvesebben fogadta volna. - Tudom, hogy megoldjátok. Nehéz lesz, de van ami közös – szemével a papírokra mutat, majd távozik. Értetlenül nézek utánuk, majd a papírokat az ölembe teszem, hogy megnézzem mik azok. Meg van a fájdalomcsillapítóm, és két kép. Az ultrahangon készült képek. Megremeg a szám, ahogy nézem. Majd az egyiket átnyújtom. - Ez a tiéd.. - szusszanok egyet, úgy érzem, hogy az idegeimnek csak ez kellet. Hogy valaki ne támadjon. Hogy úgy érezzem nem vagyok egyedül a világ ellen. Kihitte volna, hogy pont Maxim anyja lesz az. Ha az enyém szinte undorodva nézett rám. Mint valami tábornok.
Tervek, amiket a szüleink szövögettek, amiket kinevettünk majd inkább megvetettünk, most olyan valóságosnak hatnak. Mennyire vissza tud ütni az, hogy egy kicsit meg akartuk viccelni az életet,a szüleinknek félig meddig eleget tenni, majd az lett belőle, hogy belekerültünk az árokba, amibe lehet, hogy magunkat löktük, vagy a szüleink, de az élet már csak ilyen. Nem akarom elhinni, talán nem jogosan akadok ki, de mégis hogyan kellene kezelnem, hogy az ölembe szakad egy ilyen információ. Megváltozik az életem és nem akarom, mert úgy szeretem ahogy van, olyannak amilyen és nem akarok változni, de kelleni fog, máris rengeteg mindenen kell változtatnom. Talán tényleg ki kellene békülnöm valahogy vele, de az az bizonyos ellenszenv sokkal nagyobb, mint hogy ez menjen, még a gyerekünk érdekében sem talán és ez így rohadt szar. - Nyilván nem, de had emésszem már meg a magam vérmérsékletében. - nem haragszom rá, talán emiatt ő sem rám, van más oka arra, hogy ezt megtegye, mégis olyan hangon beszélünk, hogy az nem éppen a családi hangnem, mert lehet sosem leszünk azok, főleg, hogy még szinte rám sem néz, ha megteszi, akkor is olyan tekintetet sugall felém, ami nem a szeretetet sugározza. Hallgatom őt, és legszívesebben megszóllanék lenne mit mondanom, de nem akarom hangosan kimondani őket, mert félő megbánnám. Nézem őt és érzem, hogy mennyi minden kiabálja nekem, hogy rohanjak, de nem érné meg. Ez a lány régen a mindent jelentette nekem, amikor kicsik voltunk, amikor fiatalabbak, amikor miénk volt a világ, és egy éjszaka alatt elvesztettem és nem hajtok, hogy visszakapjam, mi több egyre jobban csak taszítom. Nem fogom megkapni őt, már most tudom, de akkor is ki kellene ebből hozni valamit, futnék, a szavaim is azt mutatják, de nem hátrálhatok és ezt be kell lássam. Az anyáink megjelenése még egy kicsit rátesz a tűzre, nem segít, hogy ennyire feszült a helyuet és ők csak ölelgetik Őt, mintha minden a legnaygobb rendben lenne. Meg akarom beszélni, kettesben, de már a testartásából is látom, hogy nem lesz ennek jó vége és amint megszólal, szinte kikerekedett szemekkel, félig meddig csalódottan hallgatom és nézem hol anyámat hol őt, és azon gondolkodok, hogy mégis mi lett belőle. A kérdések záporoznak Kaia felé, tőlem nem kérdez senki semmit, ami jobb is, nem várnának választ, azonban a gyerek kié kérdésre gondolkodás nélkül megszólalok. - Az én gyerekem és részt fogok venni a nevelésében, nem érdekel, hogy mennyire csalódott bennem mindenki. Most mindenki fejében van egy kép arról mennyire pocsék apa lesz belőlem, és rohadtul nem fog érdekelni ki mit gondol csak is az, hogy a gyerekem ne higyje ezt és ne érezze, hogy ennyire elbaszott a családja, vagy az volt, amikor megtudtuk, hogy jönni fog. - szinte nem érdekel, hogy ki mit gondol, egy valami kezd el szöget verni a fejemben, hogy a gyerekemet nevelni szeretném, az élete része akarok lenni, ez olyan, amit sosem tudtam, hogy szeretnék, de benne lenni teljesen más. Már itt van a hasában, az én gyerekem, aki olyan lesz félig mint én, nem hagyhatom őt magára, még akkor sem ha a gatyámba csináltam, amikor megtudtam hogy van, ha félek mindentől, ami jönni fog, ha tudom, hogy az anyja és a nagyszülei utálni fognak és akkor is ha talán ellenem is akarják fordítani, amiért képes voltam olyanról hazudni, hogy együtt vagyok az anyjával. Sok mindenki jöhet nekem, de majd akkor kénytelenek lesznek szembe menni azzal a Maximmal, aki ma született meg az ultrahangot nézve. Nem tudom, hogy a hányás mitől jön ki belőle, de lépek egyet hátra, mert ha nem tenném meg utána nyúlnék és azt most nem kellene. Utál. Tudom mennyire én is utálom magam, amiért nem fogadtam jól a dolgot, hogy is tehettem volna villámcsapás volt. Utána nézek, ahogy kimegy az ajtón, a két szülő meg velem maradnak, már mennék ki de látom, hogy meg akar szólalni az anyám és már jönne is a segítségre az övé, de én hamarabb szólalok meg. - Nem kell a hegyi beszéd, Ti akartátok, kurvára untuk már, hát ez lett belőle ha valaki itt hibás akkor az nem csak én vagyok, vagy Kaia, hazudtunk, de csak nézzetek magatokba miért. Ha most hagyom elsétálni, akkor az a hazugság az is marad. - de nem mondom végig, inkább Kaia után megyek. Valami hajt valami olyan erő, ami eddig ismeretlen volt. Nem akarok futni utána, nem vagyok olyan pasi, egy nő sem ér annyit vagy sosem ért, de most mégis elindulok és megfogom a csuklóját jelezve, hogy nekem nem ennyi volt. - Most ez lesz? Elszaladsz a gondok elől, nem fognak ott maradni a szobában. Menjünk akkor hozzád mit bánom én de beszélni szeretnék, muszáj beszélnünk, nem akarom, hogy olyan dolgot tegyél, amit megbánsz. - nem feltétlen az abortuszra gondolok, mert azt nem nézem ki belőle, talán attól jobban félek a reakciója után, hogy elmegy és nem fogom látni őket ki tudja meddig, azt hiszem abba bele is őrülnék. Teljesen kezdek megbolondulni úgy érzem.
Persze mikor az ember kislány álmodok róla, hogy lesz családja. Hogy ott lesz bármelyik pillanatban, csak egy csettintés és lesz férjed, gyereked, kutyád. De nem. Ez nem így megy. Főleg mikor felnősz és rájössz, hogy egész nap csettintgethetsz akkor sem fog álmaid férfija az ajtódba teremni gyűrűvel, kutyával és házzal, amiben boldogan éltek míg meg nem haltok. Főleg, ahogy Maxim reagál a történésekre. Az, hogy szinte fejvesztve menekülne minden mögül pedig csak dühít. Még az se jut eszébe, hogy nem egyedül hoztam össze az egész gyerek témát. Persze sajog a tenyerem a pofon után, ami lehet erős volt, de annyira felidegesített, hogy úgy beszél velem, mintha valamelyik kis rajongója lennék. - Már bocsánat, de úgy érzed, hogy nekem ez volt a tervem? Miközben naphosszat gürizek a cégnél, az egyetemen és persze a gyakorlati helyemen. Miközben élni nincs időm, mindenképp arra vágytam, hogy gyerekem legyen – nevetek szinte már hisztérikusan. Mert nem tudom elképzelni, hogy ezt még is, hogyan gondolta. Amikor minden szar a nyakunkba szakad, amikor tényleg aludni nincs időm, most pedig egyenesen kirántják a lábam alól a talajt, nem csak azzal, hogy a könyököm majdnem eltört, de nem mozoghatok vele legalább másfél hónapig. De két hónapja bennem van egy olyan gyerek, akinek nem kellene. Aki csak a szenvedést fogja átélni. Ahogy én teszem, vagy az apja, aki úgy tűnik, hogy egyáltalán nem kíváncsi rá. Mert neki élete van. Nekem is van. Volt. Most már csak volt. - Ja, hogy csak én akartam? Valahogy nem úgy emlékszem Maxim. De lehet, hogy a terhesség az agyamra ment, mert tudtommal épp annyira akartad, ha nem jobban mint én. De legyen így. Mint említettem, közöd nem lesz ehhez a gyerekhez. Leszek a rossz. Majd mindent elviselek – úgy csöpögnek a szavaimból a gúnyok, mintha most facsarnám ki a lelkem. Mert még én se tudom mit fogok tenni, vagy hogyan állok neki. De egy biztos, hogy még semmit nem vetek el, minden lehetőséget átfogok gondolni. Anyám persze épp időbe robban vissza, a doki pedig távozik ugyan azzal az ajtó nyitással. Legalább egyből kapcsol, hogy segítsen felöltözni és nem úgy kell kimenjek, mint valami csöves. Érzem, hogy a szédül a fejem, minden egyes szó csak kavarog a fejemben, mert még csak megtudtuk, hogy mi a helyzet, de már most egymás torkának ugrottunk. Persze anyám ajánlatára azonnal kapok és fel sem tűnik, hogy eggyel többen lettünk, míg az anyja nem ölel meg olyan erővel, hogy a karom sajgása már gyilkossá válik és felnyögve tolom el, hogy ne érezzem a fájdalmat. Elég, hogy a belsőm sajog. Szavai szinte hideg zuhanyként ér és megrázom a fejem, ahogy a szemembe néz. - Nem. - zárom le a mondatát. Majd az anyja felé fordulok. - Sajnálom Mrs. Wood, de nem tehetem ezt. A fiával nem is vagyunk együtt. Csak kitaláltuk, egy buta játék volt. El sem tudjuk egymást viselni – nyelek egy nagyot, ahogy anyám kétségbeesve néz rám. - Kaia, nem. Ugye ez csak buta vicc? - kérdezi teljesen elsápadva. Mintha épp most húztam ki a lába alól a talajt. - Nem anya, nem vicc – szólalok meg halkan. A fejem egyre jobban szédül és már csak kapaszkodót kell keressek az ágynál találva. - Ezt nem hiszem el, hogy képesek voltatok a szemünkbe hazudni. Kaia, akkor a gyerek kié? - felháborodva, szinte már undorodva kérdezi. De nem tudok koncentrálni, csak a rosszullét elhatalmasodására figyelek és még mielőtt megtudnék szólalni, csak a közeli hatalmas kuka fölé görnyedve adom vissza a reggelit a szélébe vájva a körmeimet. Minden ami itt történt elsodort, úgy éreztem, hogy nincs erőm megmozdulni a hányás pedig kifacsarta a belsőmet. - Hívok egy taxit neked – mondja anyám olyan hűvösen, akár csak egy kegyvesztettnek mondhatná. - Szívesen – fordulok Max fel, ahogy letörlöm a számat és kisétálok az ajtón. Ezt akarta, a látványos szakítást és az igazat. Megkapta. Ahogy ígértem most már nem kell azon agyalnia, hogy játssza el a tökéletes barátot.
Azt érzem, hogy nem az én felelősségem, hogy ebbe semmi közöm nem lesz, mégis ott motoszkált a fejemben az elején, ami nem hagy nyugodni, még akkor sem ha látszatra azt mutatom, hogy tudom, hogy semmi közöm ehhez az egészhez. Terhes lett, de amennyire utál és ahogy az anyja beszélt egy bizonyos pasiról ki gondol arra rögtön, hogy az én gyerekem van odabent. Na meg a francokat, muszáj azt hinném, és feltételeznem, hogy nem igaz, mégis mi oka lenne arra, hogy ennyi ideig szexuális élet megvonással legyen, már 2 hónapja az isten szerelmére, mégis amikor felvillan az a bizonyos megérzés, igyekszem összeszedni magam, mert nézve azt a kis fekete valamit nem tudom, hogy mit rejthet ez az egész magában. Mennyi mindent von majd maga után ha ez az egész komolyan élesedik, pont úgy ahogy a fejemben abban a pillanatban, amikor nem tudok ésszerű maradni, nem tudok gondolkodni, mert az eredménye a felismerés, amitől szinte azonnal pattanok. A pofon zökkent ki a majdnem ájulásig fokozott érzelmi szintemből, amiért majdnem hálás is lehetnék ha nem sajogana annyira az arcom, de nem kapok oda, csak Kaiara meredek. Már majdnem bocsánatot kérek, szinte meg is bánom a szavaimat, mert nem gondolok bele, hogy ez nem csak nekem ennyire rossz érzés, és képes lettem volna azonnal az elvetetés mellett dönteni. Minden annyira gyorsan történik a fejemben egyik pillanat váltja a másikat, gyorsabban, mint ahogy törénik, visszapörgetem az időt és újra felelevenítek mindent, és nem tetszik, nagyon nem ami történik, mert egyszerűen nem tudok kontrollálni. - Most kurvára nem értem miért jössz ezzel állandóan, nekem is van egy életem neked is és nem volt ez betervezve. - már nem teszem hozzá, hogy nincsen joga ezt tenni, amit most tesz, de nem teszem, annyira meg van borulva a hírtől, mint én és el kell viselni, hogy ez mindenki más szerint majd egy remek dolog lesz, amit meg kell élni és mindenki mennyire örülni fog majd ennek. Kurvára nem. A mozdulatai indulattól vezéreltek, a szavai már szinte bántanak, de mégis ezek lehetnének azok, amik ténylegesen felmentenek minden alól, egy olyan dolog alól, amit sosem akartam, vagy ha mégis nem most. Na meg az igazán epés kérdés, hogy miért pont tőle, ki sem állhat, szerine egy utolsó szemét vagyok, bár most éppen teszek is érte, hogy ezt gondolja. - Kaia azért ezt nem vághatod a fejemhez, mert nem igaz, de csak azért engedtél el az életedből, mert kurvára féltékeny voltál valamire, amiről fogalmad sem volt, hogy akarsz. Most meg megkaptad baszki és hol tartunk vele. - már nem kiabálok, látva a kétségbeesését, egyre mélyebben gyökerezik bennem a tudat és egyre jobban tudatosul, hogy ez nem ennyi. Nem érdekel, hogy mit mond, hogy az enyém a gyerek, ezt azt hiszem már akkor tudtam, amikor még meg sem mondta az orvos. Nem teheti meg, hogy nem engedi a közelembe a gyereket, lehet, hogy ő nem kedvel, de a gyerek nem nőhet fel apa nélkül. Vissza akarom tartani, mert ezt nem most kell megbeszélnünk ő is én is fel vagyunk dúlva és ő megint picsaként viselkedik, aki úgy tesz, mintha csak neki lenne ez az egész olyan sokkos. Észre sem veszi, hogy ugyanúgy közöm van az egészhez, mint neki és lehet, hogy bele kellene mennem, hogy innentől ne legyen közöm hozzá, de az igazat megvallva nem bírnám ki. Az orvos állít meg abban, hogy utánanyúljak és az anyja zsizsegő hangja, aki észre sem veszi szerintem, hogy mennyire nem okés a helyzet, mennyire nem jó köztünk valami, ha mégis megteszi leszarja, mert végre elérték amit akartak. Úgy állok ott hallgatva őket, mint valami szerencsétlen, még csoda, hogy a szám zárva tud maradni, nem hogy reagáljak. Anyám hangja töri meg az agyam némaságát, már csak ez hiányzott, de persze, hogy szólt neki, a két nagyszülő, és úgy is vigyorognak. Nem ez lenne a legmegfelelőbb alkalom, de mégis most nyitom ki a szám és nem gondolkodva, de tudva, hogy az anyáink előtt úgysem tud nemet mondani szólalok meg. - Hozzám költözik, úgyis érett már lassan az összeköltözés, és azt hiszem egy ideig félre tudjuk tenni az üzleti dolgokat ameddig rendbe jön és közben. EGYÜTT találhatjuk ki, hogy hogyan tovább. - nyomom meg az együtt szót, végig rá nézve. Szemét húzás volt tőlem ezzel tisztában vagyok, de nem akarom, hogy kisétáljon. Fogalmam sincs mi ütött belém, a hátam közepére nem kívánok egy terhességet vele, egy gyereket, aki fogalmam sincs milyen apa mellett nő majd fel, de nem engedhetem, hogy anélkül tegye meg.
Az egyik hír sokkol a másik után. Úgy érzem, hogy istenesen kirántották a talajt a lábam alól. Anyám úgy örvendezik, mintha nem fogná fel, hogy ezzel szinte minden tervem a kukába került. Bár az egyetemmel még épp végzem, de a munka és a közös projekt most ment a kukába. Mert valahogy egy gyerekkel ezt nem fogom tudni csinálni. Vagy a munkába fektetek minden energiát, vagy a baba gondozásába. Még csak kiderült, hogy az az átkozott délutánnak gyümölcse lett. Már most annyi érzelmet váltott ki belőlünk, hogy nem tudom feldolgozni. Hallom Max szavait, mintha köze nem lenne semmihez. Mindent rám fog és szinte már süt az önelégültség a hangjából, hogy elcsesztem a dolgokat. De nem tudok megszólalni, csak azt az átkozott gépet nézem, ahol kimerevítve ott volt az a kis paca. Mert nekem csak az, egy kis folt, ami miatt úgy hullnak a könnyeim, mintha tényleg halálos beteg lennék. Azzal is könnyebb lenne megbirkózni. Ahogy leül mellém és arról papol, hogy ezt másképp is meglehet oldani csak ráemelem a szemem, de nem szólok. Képtelen vagyok kinyitni a számat. Viszont úgy ömlik a szájából a megvetés, hogy beleszédülök. Bár nem tudom, hogy az esés, a terhesség vagy úgy minden együtt teszi velem. A homlokomat masszírozva próbálok észhez térni. Ám jön a felismerés. Max úgy kiabál, mintha minimum egyedül hajtottam volna végre, vagy ő kevésbé akarta volna azt a pillanatot átélni. Pedig épp úgy húzta és kihasználta a pillanatot, ahogy én tettem. Nagy nehezen én is talpra keveredve ingatom meg a fejem és csak egy cinikus hümmögés, ennyi jön ki a számon. Majd a káromkodására felnézve minden elborul. Csak azt veszem észre, hogy az ép kezemmel akkora pofont keverek le neki, mintha megszállt volna az ördög és a könnyeim elapadnak. Vöröslő szemekkel figyelem szinte kívülről a történést. - Ne feledd kivel beszélsz Maxim Wood – emelem meg a hangom, ami eddig úgy rejtőzött, mintha egy űzött vad. - Nem valamelyik ribancod vagyok, akik epekedve várják, hogy megcsörrenjen a telefon és kiéld magad rajtuk. Mert neked csak a megkönnyebbülés hajszolása a cél – nem kiabálok, csak enyhén emeltem meg a hangszínemet, hogy felfigyeljen most már és fejezze be a hülyeségeit. - Tudod undorító, hogy képes vagy arra gondolni, hogy miután veled lefeküdtem mással is hajlandó voltam. De ha neked így könnyebb. Megúszni a felelősséget. Akkor tedd – szinte már hisztérikusan felnevetek. - Mert egy gyerek vagy, ezért döntöttem úgy, hogy nem kellek az életedbe. Ezért kerültelek. Nem azért mert úgy éreztem, hogy kiszárad a szám amikor ott vagy. Vagy mert már a pillantásodtól lángra lobbantam. Egyszerűen tudtam, hogy csak a baj lesz ha megtörténik. Láss csodát igazam lett. - magyarázom neki, most már csendesítve a hangom, megpróbálva legalább a nadrágot feljebb rángatni magamon fél kézzel és letörölni azt a zselés cuccot, amit rám kentek a vizsgálat miatt. - De tudod mit? Legyen így. Legyen tiszta a fejed. Te vagy a gyerek apja. De innentől kezdve elfelejted. Ahogy engem is. Először és utoljára neveztél burkoltan kurvának – most már nem engedem el a tekintetét. Mert tudom, hogy teljesen komolyan gondolom azt, amit elmondtam neki. - Legyen szép napod, menj keress magadnak valakit, aki kitisztítja a fejed, esetleg keféld végig a fél várost, vagy szívj el egy doboz füves cigit. Idd le magad a sárga földig. Csak a szokásos Maxim dolgokat – legyintek, ahogy továbbra sem sikerül a manőver. Az orvos pedig már meg is jelenik a recepttel, amin a fájdalomcsillapító van. - Nem kell, köszönöm. Most már kevésbé fáj, nem úgy mint a lelkem – grimaszolva sétálok el a férfi mellett, azt akiért rajongva szerettem gyerekkorom óta. Aki képes kihúzni magát minden alól. Mikor kitárul az ajtó és anyám már legalább azonnal kapcsol. - Kaia, haza költözöl, míg nem gyógyulsz meg, az orvos ágynyugalmat mondott. Legalább szemmel tudlak tartani. Apád is az első géppel jön haza – hadarja, ahogy össze szedi körülöttünk a cuccokat, és megtorpanva néz a kettősünkre. Fel sem tűnt neki, hogy megfagyott a levegő. - Vagy más terveitek vannak? - néz Maximra. - Nem. Megfelel, haza megyek.. - ez volt úgy is minden vágyuk, hogy újra bezárjanak a ház négy fala közé.
Kurvára nem vagyok jó sz-nász de igyekszem az aggódást adni, mármint mint látom, hogy amúgy nincsen olyan nagy baj, mint ahogy az anyja lefestette. Persze az anyai ösztönök mindig kicsit eltúlozzák ezt az egészet, de hát a pasija vagyok vagy mi, az anyáink szerint leendő férje, na meg mit nem. Nem megyek el, amint lelép az anyja, pedig érzem, hogy nem éppen a legmegfelelőbben dobog a szívem. Nem tudok mit kezdeni a helyzettel, és igazán örülök, amikor a kettősünket a doki töri meg. A szavai azért elkezdenek szépen lassan lesokkolni, a kérdései egyenesen a fejemet verdesik és azt érzem, hogy azonnal rosszul leszek. De aztán következtetek Kaia viselkedése és a hozzám való viszonya nem igazán igazolja, hogy nekem ehhez a sztorihoz bármi közöm is lehet, mondjuk még nem nyögte ki a doki mi a helyzet, de azért aki nem hülye az már tudja. Kaia kétségbeesett nemei rémületet keltenek bennem és addigra már az anyja is rajtam csüng, mint valami kismajom, hogy megtudja a legfrissebb pletykákat. Unokája lesz. De ki az apa, én nem lehetek, mivel egészen biztos, hogy volt annyi eszem, hogy védekezzünk, aztán a matracot markolva érzem, hogy már egyre fehérebb leszek a markom meg egyre vörösebb a szorítástól, mert leesik, hogy nem voltam olyan hülye, hogy nem tettem semmit az ellen, hogy megtörténjen, nyugtat mégis a tudat, és ezzel engedem az ágyat fokozatosan lazulni, hogy nem csak én avgyok a világon, kit duja hány pasival feküdt le a lány. És csak a szemöldököm szalad fel, és azt érzem kezdek megnyugodni, tudva, hogy semmi közöm nincs hozzá. Azért aggódok érte,m hogy hogy fogja elmondani az anyjának, hogy nem az enyém a gyerek, de ez azt hiszem csak részben az én gondom. Az anyja boldog, de baszki még mennyire, én csak utána nézek, ahogy megy ki és indulnék utána, de nem tudok mozdulni, hanem simán végignézem, hogy vizsgálják őt. - Miért is? - kérdezem a dokit értetlen fejjel, amikor graqtulál. Utána szólnék, hogy semmi közöm hozzá, de nem teszem, nem tudom merre van az anyja és nem akarok én az ünneprontó lenni. - Hát Kaia gratulálok, azt hiszem gyereked lesz, majd valahogy be kellene azért adagolni anyádnak, hogy nem az enyém a gyerek. - olyan nyugodtság tölt el ezeket kimondva, pedig látom az arcát, és megvigasztalnám, de kit áltatok ő lenne az első aki max egy pofon kíséretében zavarna el maga mellől. - Tessék ezt azt hiszem neked szánták. Jól vagy? - kérdezem meg mégis, mert látva, hogy mennyire kétségbe van esve azt hiszem ez a megfelelő kérdés. Egy kicsit köcsögnek érzem magam, tudom mennyire sok a teendője, mennyire sok mindent akart még csinálni és egy gyerek mindent keresztbevág. - Ugye tudod, hogy ha ennyire elrettent a gondolata, hogy gyereked lesz, van már pár opció… - nem akarom befejezni a mondatot, csak nyelek egyet és leülök mellé az ágyba. Miért ne, maximum tényleg az lesz a vége, hogy elzavar, és még úgyis meg kell kereni az apját, bár ahogy a doki szavai visszhangoznak a fejemben egyre jobban és jobban összpontosítva az időpontra. Felpattanok, és totálisan ugyanazt érzem, mint amikor óvatosan vezette rá a népet az orvos, nem lehet az enyém akkor sem, én mit kezdek egy gyerekkel, főleg vele, ki nem állhat. - Ugye nem? Mond, hogy voltál akkor mással is bassza meg! - kiabálok, nem akarok, de olyan hangosan jönnek ki a szavak kétségbeesésemben, hogy nem tudom kontrollálni őket, pedig nem akarom megbántani Őt.
Az, hogy anyám nyomást gyakorol ránk még nehezebbé teszi az egész helyzetet. Sosem szerettem azt, ha kiszolgáltatva látnak. Ami most eléggé kinézett. Anyám úgy förmedt Maximra, mintha örök életében egymás sarkában lettünk volna. Bár szerintem a meglepetéstől én is elfelejteném, hogy mi a hobbija. De nem baj, apám még időben zavarja meg az idillt és távozik látványosan Amitől meg is könnyebbülök, meg nem is. Nem tudjuk, hogy is kéne a másikkal viselkednünk, ha egyedül vagyunk. Valószínű, hogy a leghosszabb öt perc telik el úgy, hogy még arra sem kapok rendes választ, hogy mi volt a megbeszélésen. Pedig most az jobban érdekel, hogy merre is halad a projektünk, mint az, hogy épp leszakad a karom. A doktor hamar megjelenik és úgy hadarja a dolgokat, meg teszi rám azt a borzadályt, mintha minden felgyorsult volna. A kérdésektől pedig érzem, hogy egyre jobban ver a szívem és idegességemben a körmöm rágom. De nem csak én kapok sokkot, megérzem a közeledését és a fejem melletti szivacs gyűrődését. Anyám szinte atombombaként robban vissza, épp mikor az orvos azt ecseteli, hogy valami nem jó a vérképemmel. Ezzel azonnal millió egy kérdést zúdít a fejemben. - Miss Raven – fel sem tűnt, hogy elkalandoztam és kissé megrázva a fejem térek vissza a helyszínre. - Azt kérdeztem mikor volt az utolsó menstruációja – nyomatékosítja újra a kérdését, én pedig zavartan meredtem magam elé. Majd csak szét válnak az ajkaim és végül bezáródnak, ahogy érzem, hogy a fejem megszédül. - Nem. Nem. Nem – olyan hevesen ülök fel, mintha villám csapott volna belém, anyám pedig egyre erősebben szorongatja Maxim karját. - Én szedek fogamzásgátlót – úgy jelentem ki, mintha ettől egy varázsütésre minden eltűnne, de az orvos csak a papírok között kutatva hümmög párat. Olyan, mintha évek telnének el. - Ahogy nézem három hónapja volt egy tüdőgyulladása, az antibiotikum, minden esetben hatástalanítja a fogamzásgátló hatékonyságát – magyarázza, én pedig mintha egy másik bolygón lennék. - Feküdjön le, meg kell néznem ultrahanggal is, hogy minden rendben van, elég nagyot esett. De akkor ezekszerint nem tudta, hogy állapotos – elmélkedik, én pedig csak elsápadva ráztam meg a fejem, majd szinte teljesen megsemmisülve emeltem tekintetemet a mellettem lévőre. Majd a könnyeimet törölgetve húzom fel a felsőmet, nagyjából. - Mondtam, hogy lesz trónörökös – szinte már sikoltozta anyám, hogy az én épp vállamat rángatva, hl Maxim nyakába ugrándozott. Ahogy eltűnik az ajtó mögött újra, már sejthető, hogy mindenkit értesít. Róla, ahogy a hideg gélen csúszkál a gép csak még jobban elszorítja a sírás a torkomat. - Minden rendben, bár most még ágynyugalom lenne optimális, és egy nőgyógyász, aki végig kíséri a terhességet. De úgy tűnik, hogy minden rendben, a magzat rá nézésre hat vagy hét hetes, de ezt jobban egy hozzáértő kolléga tudja megállapítani. Keresek olyan fájdalomcsillapítót, amit szedhet a terhesség alatt – néz fel végül, ahogy csendes könnyek között bólintok, ahogy felemeli a tekintetét a mellettem állóra. - Adok egy kis időt – nyom Maxim kezébe papírtörlőt, jelzés képpen, hogy jó lenne a ha segítene egy picit. - Gratulálok – teszi hozzá, ahogy kisétál ő is. Én pedig rá sem mertem nézni, mert olyan nincs, hogy nem tűnt fel. Minden más fontosabb volt, mint az, hogy azon agyaljak mi a bajom. Letörölve a könnyeimet sóhajtva nézem a hasam. Még semmi nem látszik. Nem tudtam megszólalni, nem tudtam a szemébe nézni. Csak imádkoztam, hogy nyíljon meg a talaj alattam és süllyedjek el.
Bokros teendőim, nem igen engedik mostanában, hogy olyan életet éljek, ami igazán kikapcsolja az agyam. Nem csoda, hogy emiatt folyton egy valakin jár az agyam, vagyis egy bizonyos eseményen, amit lehet meg sem kellett volna ejteni. Minden napom emlékeztet rá, és ezt hiszem kezdek beleőrülni, vagy csak azt érzem, hogy ezt el kell felejteni, mert rosszabb lesz. Felejtésre egy csomó szerem van,de egyik sem bizonyul jó megoldásnak, a munka az ami elveszi egy időre a gondolataimat, na nem mintha azt jobban élvezném, mint a felejtés közbeni izgalmakat. Fogalmam sincs mit is tervezek mára, leginkágg eszek, és talán egy kis videójáték délutánra, túl fáradt vagyok bármihez is, amiben gondolkodni kell. Aztán az a sok nem fogadott hívás vett erre keresztet, szinte számonkérően közlik velem, hogy miért is nem vagyok már ott. De hol is? A kocsiban ülve még egy kicsit várnom kell, de amint a cím a birtokomban van mentem a kórháznál is leszek. Szinte beesek a váróba, ahonnan kedvesen segítenek eligazodni egészen Kaiaig, aki közel sem tűnik olyan halálosan sérültnek, mint ahogy az anyja hangja lefestette. Nem tudom palástolni, hogy mennyire nem értem miért kellek én ide, de beugrik az oka és igyekszem megfelelő kamu pasiként viselkedni. Az anyja egy kis lebaszás után hagyja el a helyet, hogy kettesben maradjunk, ami talán még rosszabb, mint a háborgó mama. - Nem igazán tudtam mire vélni a hívását azt hittem valami nagyon nagy baj van, de látom egészen rendben vagy.- igyekszem tárgyias lenni, nem kiengedni azt ami valóban bennem van egy kis flegmaság még belefér a mi kapcsolatunk ha kettesben vagyunk amúgy is csak úgy működik, vagy fogalmam sincs mi lenne belőle. - Jól azt hiszem, volt finom szendvics. - visszaemlékezve mintha nem is én ültem volna ott a tereben a többi öltönyössel, hanem csak a testem, agyban megint elkalandozhattam, bár már nem tudom feleleveníteni, hogy mi volta kaland témája. Bejön a doki és azt érzem, hogy a két hír hallatán, még nem is tudva mik azok összeszorul a torkom. Kaia mellé elláok, szorosabban hozzá, és úgy figyelem a doki szavait. A rossz hírre szerintem már fel voltak készülve, tudva és látva, hogy fájlalja a kezét, de a jó hírt olyan kérdések sorozata előzte meg, hogy én csak lestem, hogy ha ennyire szarul van fizikailag, abból milyen jó hír sülhet ki. Nem vagyok hülye, az IQ igen magasan ível és a kérdések és a jó hírt nem volt nehéz lassan összepakolni, túl józan vagyok és sokkal jobban forog az agyam, mint ahogy most kellene neki. Nem kérdezek rá, de érzem, hogy lesápadok, és a szédülés kerülget, bár az is lehet, hogy semmi közöm hozzá, 2 hónapja nem volt semmi az a valami is egyetlen egy alkalom volt. Ki tudja Kaia mivel töltötte ezt az időt, hogy elfelejtse a rossz baráttal töltött alkalmat. Igyekszem megnyugtatni magam, de azt veszem észre, hogy az ágy szélébe kapaszkodok, és közben megjelenik az anyja is, és belém karolva áll meg a közelünkben, ami rohadtul nem segít. - Mi történt? - kérdezi tőlem miközben félbeszakítja az orvost. - A keze.. hordania kell azt a szart. Meg azt hiszem… - nyelek egy nagyot, de nem folytatom inkább hagyom, hogy más közölje a kurvára nem jó hírt, mert ha ez a lány terhes nem én vagyok az apa és hogy fogjuk ezt beadagolni, azt nem tudom. Közben meg azt érzem egy ok, amiért a szülők előtt megejthetjük a szakítást, mégis van ebben a hírben jó is.
Kerültem Maxit? Igen. Nem akartam újra érezni azt, amit keltett bennem. Újra. Mindent ráfogtam az alkoholra és a cigire. Így könnyebb volt nem teljes mértékben erre koncentrálnom, hogy milyen istenien csókol. De azért többször felütötte bennem az érzést és a gondolatot, mint kellett volna. De nem is lényeg. Az viszont az, hogy anyám olyan hősiesen hívogatja, mintha kitörtem volna a nyakam. Amikor visszaér azzal, hogy sikerült elérnie csak bőszen magyaráz, hogy felelőtlen és fel kéne nőnie. Én meg hiába is mondtam volna, hogy a projekttel kapcsolatban megbeszélésen van, csak hajtogatta a maga igazát. Ezért csak felsóhajtok, mikor eszébe jut, hogy nem küldte el az üzenetet a címmel. Erre felnyikkanok, miért kellett ide hívnia? Nem szeretném látni. Így nem. Sérülten. A doktor persze elvonul és a vizsgálatok eredményeire vár. Így is ideges vagyok, hogy nem tört el a könyököm, mert akkor költözhetek haza, fél kézzel nehéz lesz manőverezni, főleg hogy a suliban is van vissza még pár vizsgám és a cégnél is bent kell lenni. Így teljesen elveszve magamban nem is figyelek tovább anyám hangjára. Csak azt tudom, hogy ez a baleset most igen csak megnehezíti majd az életemet. Szerencsére a bal karom és legalább gépelni, és a főbb funkciókat könnyedén fogom csinálni. Fél kézzel. Ám ekkor már többen lettünk a vizsgálóba és mire felnéztem volna, hogy ki az, anyám már azonnal készült leszedni a fejét, hogy miért nem emlékszik arra, hogy kölyök korom óta lovagolok. Bár Spirit még csak fél éve van nálunk, még nem történt ilyen. Nem panaszkodott senki a viselkedésére. - Anya, magunkra hagynál? - kérdezem mikor látom, hogy nyitná a száját és nem szeretném, ha miattam kerülne kényes helyzetbe és ekkor megszólal a telefonja. - Vigyázz rá, az apja hív – mutatja fel a mutatóujját az arcába és már libeg is kifelé mögötte a nővérrel és felsóhajtva csúszok lejjebb az ágyon, hogy kényelmesebb legyen, el se engedve sajgó karomat. - Bocsi, anyu néha túlzásba esik. Nem kellett volna ide rohannod. Hogy ment a megbeszélés? - érdeklődve nézek rá és persze nem tudom nem észre venni, hogy az öltöny mennyire passzol rá. Amitől persze nagyot kell nyeljek, mert szinte érzem, hogy már attól melegem lett, hogy itt van. Még ha úgy mond anyám kényszeréből is. Esetlen próbálkozások közepette sikerül lerángatnom a pulóveremet, hogy ne akarjak megfőni. Mikor újra nyílik az ajtó és a fehér köpenyes doktor lép be, teljesen elmerülve a papírok között. - Tehát, Miss Raven, megérkeztek az eredmények. Van egy jó és egy rossz hírem – néz fel meglepetten mikor anyám helyett Maxim áll a kórteremben. - Legyen a rossz hír – szorul el a torkom azonnal és hirtelen minden borzalmas dolog eszembe jut, ahogy mocorogni is kezdek az asztalon. Mindig ezt teszem mikor idegessé válok, na meg rágom a körmöm, amit persze azonnal a számba veszek, hogy megpróbáljak megnyugodni. - Rendben, a rossz hír, hogy megzúzódott a könyöke, ami miatt ezt kell hordania – mutat arra a hevederre hasonlító cuccra, amit azonnal meg is mutatja, hogy kell magamra szerkeszteni. - Legalább hat hétig mindenképp viselnie kell és kímélni a karját – magyarázza, ahogy meghúzza az utolsó kapcsokat és leül a szembe lévő székre. - Lenne pár kérdésem, észlelt magán fáradtságot, gyengeséget? - emeli rám a tekintét mire csak bólintok párat. - Igen, de az egyetemen még vannak vizsgáim – köszörülöm meg a torkom és nem teszem hozzá, hogy mennyi dolgom van a céggel is. - Hányinger esetleg hányás? - újabb kérdés, amit nem tudtam hova tenni, így csak megráztam a fejem. - A labor eredményeiben volt pár érték, ami kissé zavaros.. - kezd bele, és nem tudtam mit tenni vagy mondani. Csak úgy éreztem, hogy menten elájulok. Biztos, hogy halálos beteg vagyok!.
Bár el tudnám felejteni, hogy mi történt, hogy mit tettünk, hogy a régi barátságunk hogy alakult át olyan vágyakká, amivel az ágyban kötöttünk ki. Jó volt, baszki túlságosan is jó, hogy ne kattogjak rajta. Két hónapja volt, nem mondom, hogy egy nő sem fordult meg azóta alattam, mert akkor hazudnék, mert sok volt. de mind egyetlen egy dolog miatt volt ott, mert felejteni akartam. Nem akartam, hogy Kaia ilyen hatással legyen rám, tudtam, hogy a munka miatt sokat kell majd találkoznunk, de mégis olyan ügyesen lavíroztunk ebben a pár hónapban, hogy nem nagyon láttuk egymást, ha mégis akkor nem néztünk egymásra, vagy próbáltuk kerülni a másik tekintetét. Pedig együtt vagyunk a szülők szerint, de a kapcsolatunkat meghagytuk otthonra, ami profizmusra utal a szülők szemében, nekünk meg sokkal könnyebb kezelni a nyilvánvaló szexuális feszültséget, ami nem múlt el. Aztán lehet, hogy csak nekem nem múlt el, és Kaia totálisan leszarj mi történt. Pont én aki tényleg nem szereti az érzelmeket, de talán csak a régi ismertség miatt érzem ezt, hogy a barátságunk hiányzik, mert az tényleg és nincsen benne több. A mai meeting egészen jól sikerülhetett volna ha nem vonja el megint teljesen a fejem ez az egész. Láttam, hogy az anyja eszeveszetten hívott, de nem vettem fel, mert nem tudtam kimenni, ez nem olyan alkalom volt. A végén még megettem a szendvicset, amit kiraktak elém közben és a székben hátradőlve hívtam vissza az aggódó anyósom. - Maxim, ugya tudod, hogy már vagy ezerszer hívtalak, mégis mi a fene ütött beléd, hogy nem veszed fel, baj van, Kaia leesett a lóról, a kórházban vagyunk, amilyen gyorsan lehet gyere, küldöm a címet. - letette, még bele sem szóltam de rámbaszta a tel3efont, én meg majdnem előrestem a székben úgy keltem fel, és indultam el a lifthez. Valami elbaszott megérzés lehetett, hogy kocsival jöttem ma, így a garázs felé vettem az irányt és beültem, de nem jött a cím. Már beregtettem a motort ezerrel, mire pittyent a telefon és küldték hova menjek. Nem gondolkodtam csak indultam és egész rövid időn bell értem a kórházhoz, ahol le is tudtam parkolni. Ki tudja mennyi gyorshajtásom lesz, de nem érdekelt, az anyaj rémült volt és nem mondott semmi konkrétat, csak, hogy baj van, mit gondolhat az ember ilyenkor. - Kaia Raven. - mondom a nővérnek a pultnál, aki értetlenül néz rám. - Őt keresem, elvileg nem rég hozták be, nagy a baj? - a nővér int egyet és elindul előttem én meg követem. Az öltöny szinte szorít, mindig is utáltam, de most extrán kényelmetlennek érzem a nyakamon körbe gombolódó inget is, de nem itt van a helye levetkőzni. Egy vizsgálóágyhoz vezet, ahonnan már ismerős hangok szűrődnek ki. Látom Kaiat de látszólag kutya baja. Összehúzott szemöldökkel állok meg az anyja előtt és szerintem érti, hogy én meg nem, hogy mi történik. - Te mióta lovagolsz? - nyögtem ki ennyit hirtelen, mert nem tudom hogyan kellene viselkednem, eszembe sem jutott odamenni megcsókolni, mint egy normális pár, vagy aggódva szaladni hozzá. Persze aggódtam, de tudtam, hogy amint megérkezek megkapom majd a szokásos arckifejezést, amivel a háta közepére sem kíván, főleg, hogy azt hiszem semmi baja nincsen.
Már két hónapja egyensúlyozom a család, az üzlet és az egyetem szentháromságában. Még fel sem fogtam, hogy ez egyenlő lesz azzal, hogy nem lesz életem, mert mire az egyiknek a végére érnék már ott a következő halom, ami arra vár, hogy megoldjam. Bár féltem, hogy Maxi-val való együtt működés döcögős lesz, viszont megbeszéltük, hogy nem bonyolítjuk túl a dolgokat, így meglepően egyszerűen megy a munka. Bár sokat jelent, hogy nagyon nem találkozunk, mert az óráink pont ellentétesen vannak, így mikor ő van suliba én tudok a cégnél lenni, és fordítva. Viszont pár hete egyre fáradtabbnak érzem magam, az egyik fontos tárgyaláson már majdnem elaludtam, ami nem jellemző rám. Általában tényleg teher alatt tudok jól teljesíteni. Most viszont úgy döntöttem, hogy megérdemlem, hogy kimenjek a farmra, ami legalább másfél órás autóúttal kezdődött. Félő, hogy Spirit már meg sem ismer. Szégyen, de régen ültem fel arra a gyönyörűségre. Éjfekete lovam már vállt az istállóban. Széles mosollyal és jó pár répával próbáltam lekenyerezni és rá venni, hogy szellőztessük ki magunkat. A fiúk hamar segítettek felszerelni, így míg megkerestem a lovascsizmám ő már készen is állt. Anyu is velem tartott, ilyenkor mindig körbe néz, hogy minden rendben működik, beszélget az alkalmazottakkal, hogy szükségük van valamire, de nem ül lóra. Ezt a szórakozást meghagyja nekem. Bár nem boldog. Mindig hallgatom tőle, hogy miért kell egy nyolcszáz kilós állatra felülni. De ez most nem is érdekelt, míg nem figyelt, már a nyeregbe is pattanva lassú sétával melegítettünk be. Érezhető volt, hogy Spirit nyugtalan. Így újra és újra megsimogattam, hogy érezze vele vagyok és nem lesz gond. Lassú ügetéssel kerültük meg az istállót, mindenképp körbe akartam nézni, ilyenkor olyan gyönyörű a táj, ahogy a tavasz vége és nyár elején egyre színesebbé válik minden. Amint gyorsabb ütemre váltottunk, már éreztem, hogy jó párszor megrázkódik és nem érzi jól magát az állat alattam. De ahogy vissza felé tereltem volna, hogy megnézzük mi is a baja, megijed és egy egyszerű mozdulattal dob le magáról. A ló feje felett szinte repülve engedtem el a kantárt és megpróbálva minél kisebb sérülésekkel földet érni, csak anyám velőt rázó sikítása dübörög a fejembe. Ahogy hatalmas nyekkenéssel földre érve a könyökömre esve kuporodom azonnal össze, hogy a ló ne taposson meg, de szerencsére a másik irányba viszi az útja. Mindenki azonnal rohan és anyu segítségével felülve tartom a karom magam előtt. - Kaia, jól vagy? Kicsim, válaszolj! Kaia! - szinte már sikoltozó hangon követeli a válaszokat és csak bólogatni van csak erőm. Pár istálló fiú talpra állítva kísérnek a kocsihoz, hogy minél hamarabb kórházat lássak. - Kaia, hívom Maxim-ot. Tudnia kell. Én meg mondtam neked.. Kaia, jól vagy? - úgy hadar mindent, hogy még tiltakozni sincs erőm, vagy időm. - Jól vagyok, csak a karom fáj – nyöszörgöm, ahogy a maradék füves, földes port lesöpröm a ruhámról. Életemben nem láttam anyámat ilyen sebességgel száguldani. Ötven perc alatt értünk a magánkórházba, amibe családunk jár. A doktor persze azonnal röntgent kér és fizikai vizsgálat. Majd vérvétel. A tű sosem volt a barátom, így teljesen elfehéredve fekszem a vizsgáló ágyon, ahogy anyám szorongatja a kezem és a telefonját nézi. - Apád Franciaországban van, Maxim pedig nem válaszolt.. - mormog. Oh, már majdnem elfelejtettem, hogy anyám oda van azért, hogy „együtt” vagyunk. Kínzó lassúságnak tűnt az idő, míg a vizsgálatok befejeződnek.
Kezdőlap
