Kettőnk története azzal kezdődik, mikor egy tikkasztóan meleg nyári napon megszülettél Georgiában; Az apád, Sean szeme fénye voltál, mindennel elkényeztetett amivel csak tudott, de mivel én a születésedkor még tanultam, így én voltam az aki otthon maradt veled vigyázva minden mozdulatod... A 2001-be történtek után pedig ez lett az általános állapot, félárvaként én maradtam az egyetlen családtag akire számíthattál. Sean nem tartotta a rokoni kapcsolatok, az én családom pedig Németországban élt, így neked nem nagyon születhettek olyan általános gyerekkori emlékeid, mint az, hogy a nagyszüleidnél unokatestvéreiddel bolondoztok a nyári szünetben. Te mindig inkább a szomszéd gyerekekkel, osztálytársaiddal kerested a lehetőségeket én pedig engedtelek menni, mert addig sem nekem kellett rád vigyáznom.
Szereted megemlíteni, hogy a munka miatt én sem voltam ott neked az érzékeny időszakjaidban, sokszor magadra maradtál minden megoldandó problémáddal. Bevallom ez így is volt, hisz túl sokat haraptam azzal fiatalon, hogy mindenhol próbáltam megfelelni, és mivel a karrieremben több siker ért, ezért valamikor tudat alatt áthelyeztem rá a hangsúlyt... Téged pedig elhanyagoltalak.
Szeretem azt hinni, hogy nem volt tragikus gyerekkorod, mert így is a második legfontosabb dolog voltál számomra, de te erről lehet máshogy vélekedsz.

Nem csak kinézetben, de jellemben is kiköpött apád vagy, sokkal közvetlenebb és szeretni valóbb, mint aminek én egyébként neveltelek, mintha az én utálkozásomból semmi nem ragadt volna rád. Valahogy azt a törődést amit tőlem nem kaptál meg, igyekeztél megadni a másiknak, mindig te voltál az aranyos fiú a szomszédból, aki minden öreg néninek segített felvinni a lépcsőkön a csomagokat; Nem meglepő, hogy most is olyan pályán vagy, ahol nap mint nap kell emberekkel foglalkozni és nyavalyájuk hallgatni és mindezt egy birka türelmével teszed.

Ami kettőnket illet, 18 éves korodban elköltöztél tőlem és albérletben laksz, azóta pedig egyre csak ritkábban és ritkábban hallok rólad. Az elején még kerestél és én is téged, de ahogy múltak az évek, mintha a lelkesedésed is teljesen aláhagyott volna: időnként írsz egy üzenetet, szólsz hogy át kéne utalni a lakbért, de egy tőlem teljesen független új életet építettél fel magadnak, amibe nem is próbálsz bevonni... Én pedig egyedül maradtam a brooklyni lakásban tele olyan emlékekkel ami rád és így apádra emlékeztet.

A valóságban persze én is hibás vagyok (valószínűleg jobban is, mint te), mert nem jutottunk volna ide, ha az elején jobban figyelek rád. Te próbáltál belevenni abba a körbe, amiből most már úgy érzem, hogy teljesen kimaradtam és lassan nem is ismerlek csak elmondásból.

//Nagyon sok mindent tudnék még írni ami kis apró elképzelés, de nem akarom túl hosszúra írni ezt a hirdetést, szóval hogyha ennyi felkeltette volna az érdeklődésed, akkor mindenképp dobj meg egy üzenettel és válaszolok minden kérdésre!  
Ami magát a karaktert illeti: Colint-t egy nagyon kedves és nyitott személynek képzelem, szinte szöges ellentétének Ingridnek, de azért benne is ott van az a dac amit az anyját is jellemzi... Hisz ezért is költözött el tőle olyan hamar és próbált önállósodni. Ő magának nincs sok emléke apjáról és valószínűleg az is frusztrálhatja, hogy anyja mennyire ragaszkodik az emlékéhez - sokszor érezhette úgy, hogy ő maga sem több, mint egy kárpótlás azért a tragédiáért ami érte régen.
Korától függően lehet esetleg egyetemi diák vagy friss pályakezdő, esetleg oktatás vagy egészségügyi pályán, de én személy szerint általános iskolás tanárbácsinak tudnám őt a legjobban elképzelni. Illetve a PB-hez szeretnék ragaszkodni, már más arccal nem is tudom elképzelni a karaktert //