Finn & Bree

"Some people just need a high five. In the face. With a chair."

A szüleimtől sokszor hallom, hogy szerintük kicsit túlvállalom magam az egyetemen és úgy alapvetően azóta hogy elköltöztem otthonról. Szerintem meg nagyon is rosszul gondolják és ha nem tanulták még meg ennyi év után, hogy én olyan gyerek vagyok, aki megőrülne, ha a fenekén kellene ülnie öt percnél tovább egyedül egy szobában... Nos, akkor érik nekik egy kifakadás a következő személyes találkozásunkkor. A gyakornokság mindösszesen húsz órát vesz igénybe az időmből minden héten, ami tekintve, hogy pénteken nincsenek óráim, totál kivitelezhető. A hétvégéket pedig rendszerint a country klubban töltöm, ahol a megszerzett pénz jól jön úgy alapvetően mindenre, ami nem a tandíj. Nagyon szeretem a szüleimet és sosem várnám el, hogy az így is rengeteg miattam elköltött pénzük mellett még tegyük fel azt is állniuk kelljen, ha kitalálom, hogy a héten buliba megyek, ahová szükségem van új ruhára. A ruhabeszerzés részében mondjuk nagyon sokat segít, hogy a L'Oréalnál töltöm a gyakornokságom, mert bizony annak is megvan az előnye, ha egy ilyen csajos helyen főzöm a kávét.
Persze nem csak azért jöttem New Yorkba, hogy távol legyek a családomtól. Legfőképpen inkább azért, hogy jó helyen tanuljak. Ebben pedig nem sikerült megingatnia senkinek, azóta, hogy elkezdtem az egyetemet. Lehet, hogy vannak necces órák és nehéz vizsgák, vagy éppenséggel mumus tanárok, de ha nem tapasztalnám meg mindazt, ami a Columbián történik, azt hiszem halál unalmas lenne az életem. Pontosan ezért is van az, hogy nekem nem volt elég csak résztvevőként jelen lenni az egyetemen folyó társasági életben, hanem kezdettől fogva a céljaim egyike volt, hogy HÖK-ös legyek.
Azóta persze kiderült, hogy az egész nem olyan fenékig tejfel, mint ahogyan az egy kívülálló számára tűnhet és hogy az egész részvétel a hallgatói élet szervezésében néha totál olyan, mint egy egész világháború. Főleg, ha olyasvalakivel kell versenyezni a programszervezésben, aki élből elutasítja, hogy a bölcsész szakok akár csak egy szinten lehetnek a mérnökökkel. Finn Kristian Mauseth. Akinek legszívesebben... Hát nem is tudom mit csinálnék vele, de azt megfogadtam, hogy ha legközelebb találkozom vele, akkor megkapja tőlem azt a fejmosást, amit egyébként is megérdemelt volna már valakitől.
Egyáltalán nem volt a terveim között, hogy fogom magam és megkeresem őt, mert amúgy sem lehettem benne biztos, hogy mikor van a koliban. Viszont amikor megpillantom a folyosó vége felé a konyha felé közeledni szinte újult erővel éled fel bennem az irányába érzett felháborodás - ami sokkal inkább egy döntésnek szólt, mint ténylegesen magának a srácnak -, s meg is szaporáztam a lépteim, hogy beérjem.
- Finn! - szólok utána, amikor éppen befordul a konyhába, én pedig pár másodperccel később követem is. - Beszélni szeretnék veled. - Határozott szavaim mellé összefonom a mellkasom előtt a karjaimat, csak hogy még nyilvánvalóbb legyen, hogy ezúttal nem viccelődni jöttem.
- Szóval... Igazából nem érdekel, hogy ráérsz-e, ez fontos. - Úgy emelem meg a fejem és húzom fel az orrom, mint sértődött kislány. Lehet, hogy mivel olyan dologról van szó, ami hivatalosan HÖK-ös dolog nem ilyen hangnemet kellene megütnöm, de nagyon is fel vagyok háborodva, ezt pedig akkor is éreztetném vele, ha ő lenne az Atyaúristen. Vagy jelen esetben a HÖK elnök. - Ugye nem gondoltad komolyan, hogy meg lesz tartva a buli májusban? Akkor van a franciások szakvacsija! Nem szervezhetsz ránk!

Finn & Bree

"Some people just need a high five. In the face. With a chair."

Marietta tipikusan az a város, amiről süt, hogy egy igazi déli állam része. A hatvanezer lakosával pedig sokkal de sokkal másabb, mint New York. Nem mondom, hogy odahaza mindenki ismer mindenkit, de attól még megvan rá az esély, hogy valaki tudjon valamit valakiről... Lényeg a lényeg, hogy a pletykák körbe járnak. Fiatal gimnazistaként természetesen megvoltak a saját lehetőségeink a szórakozásra és arra is, hogy együtt töltsük az időnket a barátainkkal, minden olyan klasszikus módon, amit a filmekben is látni. Sosem volt azonban olyan szintű bulizás Mariettában, mint amibe itt pár hónap alatt bele tudott csöppenni az ember.
Nem állítanám, hogy ne örültem volna annak a váltásnak, ami az egyetemmel következett be az életemben. Úgy éltem meg az egészet, mintha kinyílt volna a világ és mondjuk húsz lehetőség helyett most azok végtelen tárházát térképezhetném fel, nap mint nap. Az, hogy emberek között legyek, számomra soha nem okozott problémát, sőt! Kifejezetten a lételememnek gondolom a társaságot és a pörgést, amiből itt is kiveszem a helyem.
Néha viszont szembesülök olyan helyzetekkel, amikor hiába vagyok részese mindennek - a koli aktív, állandóan barátkozó tagjaitól kezdve egészen a HÖK-ig -, ha mégis kihagynak a végső döntésből. Ilyenkor pedig legjobb esetben is egy gömbhalra emlékeztethetem a környezetemet, mert teljesen felfújom a dolgot és magamat is, és úgy puffogok, mint egy ovis. Ha ilyen esetek fordulnak elő, vagy arra van szükségem, hogy hazamenjek egy kicsit és el tudjam felejteni az egészet, ami a repülőjegyárak mellett azért nem megoldható hetente... Vagy meg kell találnom a bosszúságom tárgyát és megpróbálnom megoldani a dolgot vele. Sokkal egyszerűbb, ha kimondjuk a dolgokat és felnőtt módjára meg tudjuk beszélni. Na jó, igyekszünk felnőtt módjára megoldani...
- Hé... - a hangom rögtön nem olyan határozott már, amikor a hajamat piszkálja, s érzem, hogy az arcom kivörösödik Finn mozdulatától. Fene vinné el, nekem amúgy is barátom van. Akit ezer éve nem láttam és amúgy is sok száz mérföldre innen, de... van. - Nem, igazából kifejezetten rosszul telnek. - vágom rá a kérdésére, kapva az alkalmon, hogy megpróbáljam visszafordítani a helyzeti előnyt a magam részére.
- Hogy lehettek ilyenek?! - mérgesen toppantok egyet, ezzel is még inkább ovis gyerekre hajazva. Nagyot sóhajtok, s összefonom a mellkasom előtt a karjaimat. - Bezzeg, ha fordított helyzetben lennénk, tuti nekünk kéne eltolni a bulit - jegyzem meg csípősen, s összevonom a szemöldökeimet, csak hogy az összhatás még inkább durcás legyen. Sokat készültünk arra az eseményre, így pedig megkérdőjeleződik, hogy egyáltalán sikeres lesz-e majd.
- De tudod, hogy mindkettő belépős és így csomóan lesznek, akiknek választaniuk kell majd. - Nagyot sóhajtok, s úgy roskadok le a konyha egyik székére, hogy akár tovább is eshetnék, az sem érdekelne. - Miért kellene mindig ott lennünk a ti bulijaitokban? Vagy nincsenek barátaid a saját szakodon? - Előbb morcosan teszem fel a kérdést, a másodiknál azonban már halvány mosoly jelenik meg az arcomon, mint amikor nagyon próbálunk valakire haragudni, de egyszerűen csak... Nem. Megy.
- Jó, értem, most már mindegy. - Nem nézek a srácra, helyette meglóbálom a lábaimat a széken ülve, s szomorúan veszem tudomásul, hogy ezzel a helyzettel már nem tudunk mit kezdeni, ha csak nem akarunk nagyobb kavarodást, mint előtte. - De elég igazságtalan, hogy a mi karunk tök jól gazdálkodik és egészen sok tartalékunk marad, a végén meg ugyanúgy be kell dobnunk mindent a közösbe, és így mi finanszírozzuk mások buliját is. Közben meg ha nekünk van eseményünk, rá van szervezve egy másik. - Lehet, hogy bele kellene törődnöm, hogy az élet már csak ilyen. Néha citromot ad és nem lehet belőle limonádét csinálni.
- Mindig tőlünk kértek támogatást, mert év végére több marad, mint nektek. Talán nem kellene annyi bulit tartanotok és néha tanulhatnátok is - felvont szemöldökkel vetek rá kihívó pillantást. Lehet, hogy a HÖK hierarchiában ő feljebb van nálam, de attól még ugyanolyan ember, mint én. Néha pedig megérdemelné, hogy kapjon egy pacsit. Az arcába... Abba a szép arcába.

Finn & Bree

"Some people just need a high five. In the face. With a chair."

Clary meg én talán kívülről nagyon hasonlítunk valaki olyan számára, aki távolról, hunyorogva és teljesen ismeretlenül szemlél bennünket. Mindketten szőke hajúak vagyunk, francia szakra járunk és a legjobb indulattal, na meg a legkevesebb hiúsággal is állíthatom, hogy csinosak vagyunk. Azonban ha valaki csak egy kicsit is jobban megismer minket, felfedezheti, hogy mégsem vagyunk annyira egyformák. Clary például valószínűleg sokkal másabb módon lett volna képes megoldani ezt a helyzetet. Jelenleg ugyanis nagyon igazságtalannak érzem ezt az egészet, csak mert úgy tűnik, mintha Finn, aki nyilván amellett, hogy az egyetem teljes diákságát kell, hogy képviselje, egyszerűen előtérbe helyezi a saját közegét, azaz a mérnököket, akikkel egy karon osztozik. Talán nem vagyok olyan határozott jelenség, mint Clary, de attól még engem is megtanítottak beszélni és ha kell, ki tudok állni azért, amit szeretek. A szakomat és azt, hogy a HÖK tagja lehetek pedig kifejezetten sokra tartom, mert semmire nem mennék anélkül a közösség nélkül, ami miatt szeretek erre az egyetemre járni.
- Khm... hát... - A nagy torokköszörülés és mindenfelé-csak-Finn-szemeibe-nem nézelődés közepette azt sem tudom hogy pislogjak, ugyanis zavarba hoz a fiú közelsége, még ha nem is liheg épp a nyakamba. De történetesen épp az a típus, mint Troy, akit odahaza hagytam és akivel még mindig azt állítjuk a kapcsolatunkról, hogy létezik, holott az egész nagyon is online formára és üzenetekre korlátozódott, mióta én New Yorkban vagyok. Ha lehet ilyet mondani - persze pusztán csak magamnak, gondolatban, még véletlenül sem úgy, hogy bárki más megtudja -, akkor muszáj beismernem, hogy Finn talán még Troynál is helyesebb. De az is lehet, hogy pusztán csak a városi levegő teszi, meg az abból szívott magabiztosság, amitől a kisugárzása olyan vonzó lesz.
- Azért ilyet nem szabadna mondanod! Neked mindenkit kell képviselned az egyetemen, nem csak a saját szakodat... - morcosan, összevont szemöldökökkel rázom a fejemet, miközben még a karjaimat is összefonom a mellkasom előtt, csak hogy érzékeltetni tudjam mennyire ellene vagyok a kijelentésének. Nem mintha vállalnám helyette az elnöki feladatokat.
- Épp elég drága itt tanulni, egy csomóan ezért dolgoznak és akkor duplán vegyük ki a zsebükből azt a pénzt? - Ráadásul nyilván ő is tisztában van vele, hogy a mi eseményünkre fizetett összeg a mi szakunk tartalékait gyarapítaná, míg a mérnökök bulijára befizetett belépő az ő zsebükben landol. Ha valaki csak egy egyikre fizet be... Nos, az egyértelműen leteszi a voksát amellett, hogy kit támogat anyagilag.
Igyekszem a zavaromat leplezni, meg a piruló arcomat a megjegyzése és a futó érintése miatt, de úgy érzem ebben a közelségben úgysem sikerülne. - Jó, de akkor legközelebb tényleg kapjon Leah is jegyet - jelentem ki határozottan, mikor felkapom a fejem. - Rossz duma, hogy hirtelen mindenki kedvel minket. Nehogy azt hidd, hogy nem látom mit akar elérni a haverod. Nem bízom Braylenben. - És benned sem. Utóbbit persze már nem teszem hozzá, mivel szívem szerint nem bírnám Finnre azt mondani, hogy ne lenne megbízható. Aztán meg az is igaz, hogy nem ismerem annyira, hogy biztosra tudjam mondani, hogy az-e vagy sem.
- Ne kezdjünk bele ebbe a vitába megint kérlek. Unalmas már, hogy állandóan, mindig minden nektek a nehezebb és "ti aztán sokkal okosabbak vagytok, meg hasznosabb a munkátok" - idegesen fújok egyet, majd leeresztem a kezeimet, amelyeket határozottan arra használtam, hogy a gondolatban megjelenő idézőjelet tényleges formába is öntsem a gesztikulálásommal. Mindehhez persze arra volt szükségem, hogy még csak véletlenül se nézzek rá, annak ellenére sem, hogy a beszélgetés kezdetéhez képest már sokkal közelebb helyezkedett el hozzám. Ó, Istenem, csak ne lenne ilyen jóképű!
- Két munkahelyen dolgozom, Finn, nekem nem kell arról mesélned, hogy milyen érzés elfoglaltnak lenni. - Ebből persze az egyiket csak hétvégén űzöm, a másik pedig befér a hétköznapokra, öt nap alatt egészen pontosan húsz órába. - Nem kellene állandóan összehasonlítgatnotok a két szakot, mert a kettőnek semmi köze egymáshoz. Teljesen más dolgokat fogunk csinálni, amikor végzünk, így nincs értelme összevetni sem. - Ezt pedig bárkinek szívesen elmondom, aki azzal jön nekem, hogy "bezzeg a bölcsészek".
Amikor azonban a tanulnivalóit hozza fel, már-már megszeppenek a hangsúlyán és azon, hogy mennyire elveszett kiskutya pillantással néz rám, ugyanis sokkal inkább megbántottnak tűnik, mint amennyire én sértőnek éreztem magamat. - Akkor... - beharapom az alsó ajkam, miközben figyelem, ahogyan feláll. - Sok szerencsét - teszem hozzá gyorsan, s ugyan az első gondolatom az volt, hogy hagyom őt elmenni, hamar felpattanok én is az asztaltól - nem felejtem el visszatolni a széket, meg a Finnét is - és a srác után sietek. - Várj egy picit! - Kapkodnom kell a lábaimat, hogy utolérjem, mivel az ő hosszú lábaival ellentétben engem nem áldott meg olyan magassággal az élet, hogy két lépéssel átérjek a folyosó másik végére. - Nem mondtam, hogy nem szeretnénk menni, még meg kell kérdeznem a többieket is. Amúgy meg köszi a meghívást... - Óvatosan pillantok oldalra, felé és még azelőtt folytatom, hogy teljesen átgondolnám, ráadásul tudom, hogy ha ezt később elmesélem Clarynek, meg fog ölni. - Azért nem haragszol rám, ugye? Nem akartam szemét lenni.

Finn & Bree

"Some people just need a high five. In the face. With a chair."

- Nekem az, hogy egy időpontban vannak az események, nem feltétlenül jelenti azt, hogy te épp mindenkit képviselsz - jegyzem meg morcosan, habár a korábbi határozottságomból sokat elvesz, hogy azóta Finn sokkal közelebb került hozzám és ez a közelség kihat a szívem működésére is. Egészen pontosan azt a torkomban érzem dobogni és valószínűleg a szomszéd szobából is lehet hallani. Sokszor meséltem már a barátnőimnek erről az érzésről és minden alkalommal emlékeztettek rá, hogy Finn nem az a srác, akibe bele kellene esnem. Ilyenkor mindig bűntudatom volt, amiért valamennyire képes voltam megfeledkezni arról, hogy van egy Troy-om, aki legyen akármilyen messze is tőlem, de a pasimnak tekintem. Én pedig nem vagyok és soha nem is voltam az a fajta lány, aki megszegné az ígéretét, vagy hűtlen akarna lenni. Szigorú értelemben persze már többször is előfordult, hogy hűtlen voltam Troyhoz, viszont muszáj hozzátenni, hogy szimplán csak elméleti síkon és egyértelműen nem a gyakorlatban! Ezen pedig még Finn kedvéért sem változtatnék, főleg most, hogy haragszom rá. Vagy legalábbis arra, hogy nem érti meg, amit próbálok megmagyarázni neki. - Pont az a baj az egész világgal, hogy minden szentnek maga felé hajlik a keze. - Nem rendelkezem túl szilárd véleménnyel a világ működését illetően, mert minden alkalommal, amikor valami hasonlóba ásom bele magam, egyszerűen csak elszomorodom azon, hogy az emberiség még mindig ott tart, hogy konfliktusokat szít és tönkreteszi azt, ami életben tartja. Vagyis... Oké, talán erős azt mondani, nincs véleményem, mert határozottan az a véleményem, hogy bizonyos dolgokkal hagyjanak békén; ilyen a politika is, ami a mi országunkban így is eléggé elkeserítő, hát még ha foglalkoznék is vele...
- Úgysem tudnál cserélni velem, mert ez nem így működik. És fogadok, hogy amúgy sem lennél hajlandó pont nekem átadni az elnökséget. - Sok esetben nem vagyunk magunkkal elég kritikusak, így nem fedezzük fel olyan könnyen önmagunkban a hibákat, mint másokban - már ha egyáltalán azzal töltjük az időt, hogy másokat elemezzünk és szétszedjünk -, én viszont szeretem azt hinni, hogy jó pár dologgal tisztában vagyok, ami hibának számít bennem. Az, hogy ennyi testvérem van legalábbis biztosan segített önmagam megismerésében, mert amikor mi négyen vitázunk, mindent képesek vagyunk a másik fejéhez vágni. Tisztában vagyok vele, hogy sok esetben szétszórt vagyok és sokat beszélek, vagy hogy vannak olyan kvalitásaim, amelyeken kellene még fejlesztenem. De mindezt valószínűleg Finn is nagyon jól tudja, hiszen van egyfajta megítélése rólam és a szőke hajam sosem segített abban, hogy okosabbnak higgyenek. Ezért tudom, hogy az egész kijelentése egy csapda és ha most bevallanám, hogy nem menne az elnökség, akkor csak alátámasztanám, amit gondol rólam.
- Ja, mindenki tudja mit vállal, de amikor aláírják a diákhitelt, nem olvassák el az apró betűs részt és fogalmuk sincs róla, hogy mire végeznek mennyi tartozás marad a nyakukon és hogy alapdiplomásként nem fognak nekik annyit fizetni, hogy pár év alatt letudják az adósságot. - A szemeimet forgatva dőlök hátra és fonom keresztbe magam előtt a karjaimat. - Néha differenciálni kellene a szórakozási lehetőségeket, mert személy szerint nem tartom viccesnek, vagy menőnek, hogy a társadalom nagy része azt hiszi az egyetemistákról, hogy állandóan isznak és buliznak, aztán még ilyen programokat is szervezünk. - Fújok egyet, hogy a frufrum igyekezzem kibillenteni a jelenlegi helyéről, de mivel ez nem elég, odanyúlok, hogy félresöpörjem a szőke tincsecskéket.
- Ez igazságtalan. - Jelentem ki határozottan, de nem érzem úgy, hogy tovább kellene vitáznunk erről, mert láthatóan Finn berendezkedett arra, hogy bármit mondok is, egyszerűen hárít és csak még több olyan dolgot enged meg magának, amit egy igazságos vezető nem tenne, főleg nem úgy, hogy nincs másik szem és fültanúja annak, ahogyan a jövőbeli terveivel kapcsolatban fenyeget. - Felőlem azzal szövetkezik a mérnöki szak, akivel akar. Ha valaki, akit megválasztottunk csak fenyegetőzni tud és egy teljesen normális kérés miatt akar kiszúrni a másikkal, az talán meg sem érdemli, hogy a későbbiekben támogatva legyen. Elég volt abból, hogy ti reálosok vagytok az istenek. A fejetekkel van baj. - Ezt pedig határozottan így is gondolom. Csak mert valakinek nem áll rá a reálos tárgyakra az agya, még nem lesz sem teljesen idióta, sem degenerált, így nem kellene folyamatos sértegetésnek kitenni azt az oldalt, amelyik nélkül nem működne teljes gőzzel az oktatás, a hivatali rendszer, de még csak zene vagy könyvek sem lennének. Finn pedig olyan matematikai egyenletbe nyomja az orrát, ahová csak akarja, én innentől kezdve esküszöm rá sem nézek!
- Pff... - Igyekszem nem túl nagy figyelmet szentelni annak, hogy a fenyegetőzés után most meg rögtön le is akar fizetni. Leah talán nem venné ennyire komolyan, hogy milyen ára van annak az ingyen jegynek és állandó meghívásnak, de én amúgy sem beszélhetek az ő nevében, így nem is különösebben érzem úgy, hogy helyeslően kellene lereagálnom, amit Finn mond. - Nem tudom miről beszélsz, az előbb még te fenyegetőztél. - Persze ez nincs teljesen így, de mint a gyerekek, most én is hiszek abban, hogy amit nem akarok tudomásul venni, az nem is létezik. Így igyekszem megfeledkezni arról, hogy is indult ez az egész beszélgetés.
- Ja, és ha rajtad múlna, akkor nem is fogyasztanál francia bort, de talán még háborút is indítanál olyan ellen, akinek a nyelvét nem beszéled. - Fújok egyet a frusztrációm egyértelmű jeleként. - Hogy lehettek ennyire arrogánsak? - Értetlenkedő arckifejezéssel mérem végig őt, s vágok egy fintort, mielőtt elkapnám róla a pillantásom, hiszen épp az előbb ígértettem meg magammal, hogy nem fogom rajta legeltetni a szemem. - Atyaég... Te tényleg azt hiszed, hogy a szaknyelvi órád egyenlő lesz az én nyelvtudásommal? - Elnevetem magamat, mert bár tisztában voltam vele, hogy Finnek méretes az egója, ennyire azért nem tippeltem nagynak.
Viszont megbántani sem szerettem volna, másrészt mindig arra tanítottak a szüleim, hogy haraggal nem szabad elválni, vagy lefeküdni - és mivel utóbbi sok szempontból hangzik rosszul jelen helyzetben, így inkább arra igyekeztem koncentrálni, hogy Finn meg én ne váljunk el haraggal. Ezért, de csakis ezért mentem utána bocsánatot kérni, na meg bizonyítani, hogy itt én vagyok a felnőttebb és képes vagyok bocsánatot kérni azért, ha megbántottam, ő meg duzzogjon csak tovább, ha akar. Az én részemet megtettem, erre pedig büszke vagyok.
- Na-na! Ha nekem el kell engednem bizonyos dolgokat részedről, mert külföldi vagy, akkor tegyük meg egymásnak a szívességet, hogy te sem nézel hülyének, mert más az érdeklődési körünk. - Kérésem elég egyértelmű, de tudom, hogy sok értelme nincs, mivel ezt a berögződés a reálosoknál valószínűleg hagyomány és már fel sem vesznek senkit, aki nem osztja ezt a nézetet. Viszont ezek nyomán nem kell engedékenyebbnek lennem a fiúval, mert ő sem képes elengedni az egyébként hibás előítéleteket. Így már nem is érzem magam olyan rosszul amiatt, amit mondtam neki.
- Majd jelzem, hogy mit mondtak a lányok - aprót bólintok, de nem nézek Finnre, magamban már azt tervezem, hogy most átveszem Clary helyét és én magam fogok kampányolni az ellen, hogy megjelenjünk abban a bizonyos buliban. Tüntető jelleggel.
- Tényleg? Ezt nem is tudtam... - hangomba kíváncsiság vegyül, de még küzdök azzal, hogy ne nézzek rá - hiszen most mondom, hogy meg se érdemli a figyelmemet! Csak ne mondana akkor olyan dolgokat, amelyek kíváncsivá tesznek.

Finn & Bree

"Some people just need a high five. In the face. With a chair."

Mindenki tisztában van vele, hogy legyen szó bármiről, gyakorlatilag egy kölyök kutya lelkesedésével rendelkezem. Tényleg sokkal jobban szeretem a dolgok jó oldalát nézni, mintsem hogy állandóan rossz kedvem legyen azért, mert valami nem úgy jön össze, ahogy akarom, valami hiányzik, vagy valaki nem úgy reagált, ahogyan én azt fordított helyzetben tettem volna. Épp elegen vagyunk ezen a világon, hogy ne legyen olyan könnyű olyan embert találni, akivel nem csak az érdeklődési körünket tekintve, de személyiség szintjén is hasonlóak vagyunk - és ez még mindig nem fogja azt jelenteni, hogy mindenben ugyanolyanok vagyunk és mindig ki fogunk jönni. Részben ezért sem kellene annyira kiakadnom, amiért Finn és én nem értünk egyet. Részben pedig pontosan ezért vagyok annyira felháborodva azon, hogy bár van, amiben hasonlítunk - gondolok itt arra, hogy mindketten viszonylag lelkesen vállaltuk a hallgatói önkormányzatban való részvétellel járó szerepeinket -, a véleményünk most mégis gyökeresen eltérő.
- Legalább olyan régóta, mint ti. - A szemeimet forgatva ingatom meg a fejemet. Nem tudom honnan veszi azt, hogy nekünk ne telt volna egy csomó időnkbe a szervezés - főleg annak fényében, hogy ennyi idősen a hallgatók, akik részt vesznek a szervezésben, jellemzően nehezen összeegyeztethető időpontokban érnek rá. - Nem tudom, mivel nem voltam még soha HÖK elnök. Ha pedig az lennék, akkor mindent megpróbálnék, hogy ne legyen igazságtalan a rendszer, mert annak semmi értelme. - Persze jellemzően könnyebb mondani, mint megtenni. De hova jut ez a világ, ha még egy szimpla egyetemi közösség sem működik részrehajlás nélkül, akkor mit kellene várnunk a felnőtt élet bármelyik részétől?
- Jövőre lehet, hogy már itt sem leszek. - Lehet, hogy én magam mondjuk szerettem volna itt folytatni tovább a tanulmányaimat, de ez nem jelentette azt, hogy a felvételi bizottság is úgy dönt, ahogyan én szeretném és itt folytathatom. - Különben meg ne csinálj úgy, mintha csak azért ti lennétek a legokosabbak, mert építészmérnök hallgatók vagytok. - Őszintén belefáradtam már abba a parttalan vitába, hogy ki a jobb és pontosan miért. Egy jól működő világban mindenkire egyenlő mértékben szükség van.
- Miért, kedvelsz? - Magam sem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet volt-e ezt megkérdezni tőle, lévén hogy nekem van egy barátom - még ha sok száz mérföldre is tőlem, de a kapcsolatunknak nincs vége. Én pedig nem fogom azt mondani Troynak, hogy legyen közöttünk vége mindennek, mert a végén azt gondolná, hogy csak azért teszem, mert eljöttem Mariettából. Holott ha elmondanám neki, hogy számomra még mindig fontos ő és az, hogy ilyen sok ideje tart a kapcsolatunk... Nem ér, hogy pont olyasvalaki miatt dobban nagyokat a szívem, akivel épp vitázunk!
- Nem mindenkinek van olyan anyagi háttere, mint neked. Van, akinek az egyetlen opció a továbbtanuláshoz az, ha hitelt vesz fel hozzá. Mondjuk... - Az utolsó szót csak azért teszem hozzá, hogy nyomatékosítsam, amit eddig mondtam. Lehet, hogy ez egy magánegyetem és a legendák szerint csak azok maradnak bent, akiknek a szülei minimum egy új könyvtári szárny megépítését támogatták tetemes összegekkel, de a valóság nagyon is más. Mégpedig az, hogy minden különböző jövedelmi szinten élő hallgatóra gondolnunk kellene.
- Nekem számít! Mert szeretném, ha az emberek szeretnének. - Megvonom a vállaimat. Szó sincs arról, hogy gyerekkori trauma ért volna, vagy szeretethiányom lenne. - Egy csomószor előfordul, hogy valaki tök szimpatikus, de mivel ő nem mondja ki, hogy kedvel engem és ezért én sem mondom ki, hogy szintén kedvelem őt, egyszerűen csak nem lógunk együtt, mert félünk kimondani, amit gondolunk. Akkor jobb tudni, hogy mit gondol a másik. - Ez így számomra épp eléggé értelmes magyarázat volt ahhoz, hogy egyértelmű legyen, mire gondolok. - Én pedig szeretném, ha engem az emberek szeretnének. Te nem? - Furcsa lehet úgy élni, hogy eszünkben sincs megfelelni másoknak és fel sem merül bennünk, hogy sokat tesz hozzá az emberi kapcsolatokhoz, ha nem csak elvárjuk a másiktól, hogy kedveljen minket, hanem ténylegesen teszünk is érte.
- Szerintem meg... - Belém fojtja a szót, hogy Finn keze a homlokom felé közelít és amíg a frufrumat igazgatja, én próbálok nem teljesen kancsal módon nézni oda.  - Nem fújom fel. - Ezt már jóval halkabban közöltem, mint a korábbi megjegyzéseimet és nem felejtettem el, hogy elfordítsam a fejemet, hogy még véletlenül se lássa Finn azt, hogy mennyire elpirultam. Lassan Troy nevének a mantrámnak kellene lennie azokra a helyzetekre, amikor ezzel a skandináv félistennel találkozom.
- Pedig néha ihatnál bort is. - Személy szerint mindig undorítónak tartottam a sört. A borral ellentétben ugyanis ha mondjuk sok ideg hagyta valaki a poharában az italt, akkor kiment belőle a szénsav és egyszerűen undorító íze lett. Ezért is van az, hogy ha a koliban olyan buli van, ahol sörpong is van, én mindig olyan embert választok a partneremnek, aki szereti az italt és hajlandó helyettem is meginni. Azzal a társasággal, amivel én barátkozom, kicsit extrém lenne tömény alkohollal játszani. - Finn! - Morcosan pislogtam a srácra. - Néha olyan idegesítő vagy! - Ezt pedig már csak azért sem féltem bevallani, mert nem ez volt az első alkalom, hogy közöltem ezt vele. Más kérdés, hogy történetesen az első ilyen alkalom egy bulin volt, amikor én nem ittam annyit, hogy elfelejtsem a történteket, de talán Finn emlékeiben már nem él olyan élesen ez az esemény - ha él egyáltalán.
- Mintha az olyan nehéz lenne. - Ezt már inkább csak magamnak motyogom oda, mert függetlenül attól, hogy nem vagyok én magam is építészmérnök hallgató, attól még bízom a nyelvtudásomban. - Akkor ezért idegesítesz fel mindig? - Őszinte kíváncsiságot tükrözhetett az arckifejezésem, amivel Finn felé fordítottam a fejemet, de ez hamar átfordult egy grimaszba. Mégpedig azért, mert a keze a fejemen landolt. Ami egyszerre volt olyan élmény, amit biztosan elmesélek majd Clarynek, és olyan is, ami meglepett. Ennek az okát pedig Finnel is meg akartam osztani. - Nagyon nehéz a kezed.
- De miért? Ezt nem értem... Nem vagytok olyan helyzetben, hogy háborúra kellene készülnötök, nem? - Még itt, Amerikában sem kötelező minden férfinak bevonulnia, pedig a mi országunk katonái tényleg aktívan részt vesznek sok különböző helyen a béke fenntartásában, illetve háborúkban is.
- Nem sok mindent. - Finoman megvonom a vállaimat. - De hogyan tudhatnék többet, ha Braylennel állandóan valami csajt beszéltek ki, vagy egy bulit és ezen kívül még minket hívtok meg egy buliba, vaagy... Nagyjából ennyi. - Nagyon is kíváncsi lennék arra, hogy Finn történetesen mivel tölti az idejét az óráin kívül, nem véletlenül tetszik annyira. - Néha megoszthatnál magaddal kapcsolatban olyan dolgokat is, ami nem a bulizásról, vagy arról szól, hogy te építészmérnök vagy. - Túlságosan is bevallottam, hogy jobban meg akarom őt ismerni? Vagy nem? Jajj, anyám... Mégiscsak szükségem van arra a mantrára. Az én pasim Troy. Troy, aki Mariettában van, Troy akivel még mindig annyira szeretjük egymást... Vagy mégsem?

Finn & Bree

"Some people just need a high five. In the face. With a chair."

- Mi is ugyanúgy beletettük ezeket az erőforrásokat. - Képtelen voltam elengedni a témát, mert túl fontos volt számomra az a társaság, akikkel összehozott engem az egyetem és a szakom, hogy csak úgy félredobjam, egy olyan srác miatt, aki tényleg tetszik nekem, viszont... Viszont rengeteg piros zászló van körülötte, amit figyelembe kellene vennem és amire már nem egyszer rá is mutattak nekem. Lehet, hogy az információ eljutott az agyamig, de attól még nem olyan egyszerű Finn társaságában létezni, mint mással kibeszélni őt a háta mögött - ami miatt egyébként azért nem érzem magam kellemetlenül, mert tudom, hogy a fiúk is megteszik ugyanezt, ha együtt vannak.
- Jól van, akkor tekintsünk el attól, hogy ez most így alakult, de máskor beszéljük meg jobban, mert nem oké, hogy mindig egymásra csússzanak az eseményeink. - Ebben a témában hajthatatlan vagyok, mert hiszek abban, hogy ha nincs két opció egy adott estére, akkor nyilván nagyobb létszámot érünk el mi is, mert mi vagyunk épp elérhetőek. És csak azért, mert a mi összejövetelünket vacsival kötjük össze, még nem jelenti,  hogy rögtön unalmas is lesz.
- Ja-ja, ez pont ugyanaz a duma, mint ahogyan minden szentnek maga felé hajlik a keze. Hagyjuk - a szemeimet forgatva igyekeztem lezárni a témát, amihez hozzá tartozott az is, hogy a pillantásom nem siklott vissza a srácra. Egyébként sem az ő arca volt az, ami idegesített, az soha nem lehetett volna az oka... Kénytelen voltam erőszakkal visszaemlékezni arra, hogy létezik egy Troy, akit elméletileg nagyon szeretek és ő is viszont engem, csak hogy ne dőljek be Finn jóképűségének.
- De te csak arra gondolsz, hogy mindenki a bulikra akarja költeni a pénzét. Mikor voltál például utoljára otthon? - Nekem kifejezetten nagy szerencsém van azzal, hogy a nagybátyám a városban lakik, de még ennek ellenére is szeretek hazajárni, mert szoktak hiányozni a tökfilkó öcséim és a szüleim, de még a nővérem is, nem utolsó sorban pedig Troy maga. Az eddigi tapasztalatok alapján pedig bennem van több akaraterő arra, hogy utazzak és meglátogassam őt. Egy kezemen meg tudnám számolni, hogy a gimis szerelmem hány alkalommal járt New Yorkban és még annál is kevesebb lenne azon alkalmak száma, amikor kifejezetten miattam jött.
- Fúú...  - Lesajnáló pillantással nézek Finnre, akinek ilyenkor, amikor elkezd azzal flexelni, hogy mennyit fog érni a diplomája, vagy éppenséggel, hogy ő mennyire okos, legszívesebben betömném a száját valamivel. Ezúttal is felidegesít a helyzet, de annyiszor elhangzott már ez közöttünk, hogy képes vagyok elengedni és nem tovább veszekedni.
- Egyébként nehogy azt hidd, hogy mindenkibe belenevelik, hogy annyira tisztában legyen mindennel, amit aláír. Csomóan azért mennek katonának is, hogy ingyenes legyen nekik az oktatás. - Nyilván nem mindenki teheti meg, hogy megfizeti a tandíjat, de hogy a katonaság legyen az egyik legnépszerűbb opció, ami besegít a bejutásban...
- Ne mondj ilyet, mert nem minden nő egyforma! - Nem akarok különösebben rápirítani, de fontosnak érzem, hogy ezt megjegyezzem, mert tudom, hogy igazam van. Ott van például Clary, aki a szőke haján kívül gyakorlatilag teljesen más, mint én és egészen másképp reagál, vagy lát bizonyos dolgokat hozzám képest. - Tényleg? - Szerintem akárki akármit mond magáról, sosem ismerhetjük annyira az embereket és a szokásaikat, hogy meg tudjuk mondani, pontosan mit gondolnak rólunk. Az olyanokba pedig, akik nekem tetszettek, legfőképpen nem akartam belegondolni, mert sokkal jobban fájt volna esetlegesen tisztában lenni vele, hogy mások egyáltalán nem szeretnek, mint boldog tudatlanságban élni.
- Akkor neked viszonylag könnyű életed volt. - A sajátommal kapcsolatban sem mondanám azt, hogy túlságosan nehéz lett volna, habár tény és való, hogy néha ki nem állhatom a testvéreimet és hogy olyan sokan vagyunk otthon egy házban, de mégis megkaptam, amit akartam. Olyan helyen tanulok, amit szeretek, nem maradtam barátok nélkül és egyelőre úgy néz ki, hogy a jövőm is alakulhat olyan irányba, ahogyan elterveztem. Ezzel szemben másoknak még csak az sem adódik meg, hogy egyetemen tanuljanak, szóval nem csak a szüleimnek tartozom hálával, hanem mindenkinek, aki valaha valahogyan segített engem elérni addig, ahol ma vagyok. - De akkor is gondolj bele, hogy másoknak milyen lehet, mert nem ugyanolyanok, mint te. És talán sokkal nehezebb dolguk van. - Nem papolni szerettem volna neki arról, hogy hogyan élje az életét, de legalább annyit jogosnak éreztem, hogy felszólítsam rá, hogy gondoljon bele; másnak ugyanazok a dolgok talán sokkal nehezebbek és több odafigyelést igényelnek. Nem semmisíti meg ez a gondolkodás a saját problémáinkat, ugyanakkor fontos, hogy tudjunk róluk beszélni - a megfelelő emberrel, aki segítséget is tud nyújtani.
- Vörösbor is létezik ám a világon, nem kell rögtön a rozéra cuppanni. - Ezen a ponton elnevettem magamat, közben pedig finoman megráztam a fejemet is. - Szerintem meg egyébként a sör unalmas. Nem tudom hogy tudjátok annyit vedelni és állandóan... - Még a gólyatáborban volt, hogy néhány elsőévessel megpróbáltunk egy egész estén át sört vedelni, hátha belejövünk és megszokjuk, ha már az egyetemi éveink alatt ez lesz a legolcsóbb opciónk a kommersz vodka mellett. A próbálkozásunk végül ugyan elbukott, de legalább elmondhatom, hogy nem ismeretlenül ítélek el valami olyasmit, mint a sör.
- Én teljesen nyu... - A torkomra forr a szó, amikor azzal szembesülök, hogy pár másodperccel ezelőtthöz képest most olyan közel vagyok Finnhez, mint talán még soha, pusztán azért mert odavont magához. Nem tudom eldönteni, hogy a másodperceket kellene számolnom, amelyeket levegővétel nélkül töltök, vagy ennek a mozdulatnak a hosszát, amivel Finn maga mellett tart. Egy dolog azonban biztos: hogy az arcom olyan szinten égni kezd, mint korábban még soha. - Én sem tudom. - Halkan szólaltam meg, miközben folyamatosan abban reménykedtem, hogy az ég világon senkinek - Finnek - nem tűnik fel, mennyire ki vagyok pirulva.
- Nem mindenkinek vannak olyan izmai, mint neked, szóval igen, nehéz. - Lehet, hogy a tény, hogy a kezét a fejemre tette még nem is volt olyan nehézségű, mint ha mondjuk az egész karjával oda könyököl - és a magasságkülönbségünk miatt simán megtehette volna -, de ettől függetlenül is úgy éreztem, hogy meg kell említenem neki a dolgot. - Egyébként meg nem haragszom. - Nem mintha szükséges lett volna bármit mondanom ezen a ponton.
- De ezt én akkor sem értem. Miért kell besorozni mindenit, ha a végén nem is kell használni azt a tudást? Azért itt Amerikában egészen másképp működik ez az egész. - A mi rendszerünknek is megvannak a maga buktatói, de idővel ezek valószínűleg kiküszöbölhetők és javíthatóak.
- Mondjuuk... - csücsörítve gondolkodom el. Egyszerre jut eszembe jó sok ötlet, de egyiket nem merem elmondani, mert talán másnak nem kellene hallania és egyszerre ürül ki teljesen a fejem, valószínűleg Finn közelségétől. De, ha már a közelségéről van szó, bennem kérdések merültek fel ezzel kapcsolatban. - Miért épp New Yorkba jöttél? És milyen a családod, vannak testvéreid? - Tisztában voltam vele, hogy most minden kérdést rázúdítok, de sokkal egyszerűbb, ha mindent kiadok magamból a kíváncsiságom kielégítése érdekében, mert most úgy tűnt, hogy Finn elég közlékeny, skandináv létére. Már csak nekem kellene kitalálnom, hogy mit kezdek azzal a ténnyel és ha el is mondom, hogyan mondom el, hogy tetszik nekem. Az biztos, hogy Troy mellett ilyesmit nem szívesen tennék meg, később pedig talán nem lesz rá alkalmam. Hiába nem csinálunk semmit olyat Finnel, nekem mégis van egy kis bűntudatom, hogy éppen arra készülünk, hogy elcsevegjünk kicsit mélyebben is.

Finn & Bree

"Some people just need a high five. In the face. With a chair."

- Nem azt mondtam, hogy fizesd ki - jelentettem ki morcosan. Könnyen mondhatná rám bárki, hogy nekem semmi nem jó, de a helyzet az, hogy nem a dolgok materiális oldala érdekelt, hanem az elvi. Nem érdekelt Finn pénze, helyette a bocsánatkérése esett volna jól. Vagy mondjuk ha nem hideg, logikus fejjel gondolja végig a dolgot, hanem figyelembe veszi azt is, hogy nem csak mérnökök és orvosok, meg közgazdászok léteznek ezen az egyetemen. Ugyanúgy ott vannak a humán tárgyak szerelmesei és azok, akiket a matek helyett inkább a művészetek vonzanak. Mindig mi húzzuk a rövidebbet, holott a mi munkánk és a hozzáadott energiánk is nagyon sokat jelent. Felőlem aztán akármilyen mesterséges intelligenciák kreálhatnak festményeket és átírhatnak dalokat különböző emberek hangjával, de azokban már soha nem lesz benne az a bizonyos emberi tényező.
Persze előítéletes sem lehettem vele szemben, mert nem lett volna fair azt mondani, hogy még a legszebb álmaiban is tervrajzok meg vonalzók szerepelnek. Szerintem az esetünkben szimplán csak túlzottan kiütközött az, hogy míg én sokszor átgondolatlanul és hevesen reagáltam le dolgokat, addig ő a végtelenségig nyugodt tudott maradni. Biztos a skandináv vére, meg a tény hogy olyan hideg van feléjük. Meglepett ugyan Finn ötlete, de mégsem néztem rá úgy, mintha épp egy űrlény jelent volna meg előttem. Az a srác, aki nekem tetszett, pontosan az volt, aki most előttem állt és olyan javaslattal állt elő, ami kicsit mindenkinek kedvező volt.
- Igazából ha összeengedünk vitázni hajlandó humán és reál beállítottságú embereket, szerintem maguktól elvitázgatnak másnap estig. - Nevetésem ott csengett a helyiség falain, ahogyan visszaütődött azokról és visszakúszott közénk. A korábbi morcosság és harcias hozzáállás mondhatni el is illant, immár - Finnek hála - teljesen máson jártak a gondolataim. - Viszont megszervezni egy ilyet egyenlő lenne azzal, hogy kirobbantunk egy campus szintű háborút. Mi lenne, ha megpróbálnánk bevonni a különböző diák egyesületeket és ők tartanának előadásokat a saját témájukban, aztán arról lehetne vitázni? - Kérdőn pillantottam felé. - Este pedig mehet a buli. - Egyetemistákat olyannak nem lehet megfogni, ahol nincs ott legalább az ingyenes alkoholnak a legapróbb reménye. Vagy szimplán az alkoholé és buliké.
- És ha igen? - Megemeltem az állam, de nagyon kellett erőltetnem magamat, hogy ne törjön ki belőlem a nevetés, mert túlságosan viccesnek találtam a helyzetet, meg azt hogy újra sikerült visszavágnom és még mindig az enyém az utolsó szó. Inkább szórakoztatott az egész, mint hogy túlságosan komolyan vegyem magamat. De ha jobban belegondolok, én mindig is inkább szerettem a dolgok pozitív, szórakoztató oldalát szemlélni és frusztrált, ha valami nem úgy alakult, ahogy terveztem. Pont, mint a francia szak vacsorája.
Amikor Finn befejezte a mondandóját, olyan pillantást vetettem rá, mintha a világ legnagyobb hazugságát mondta volna. - A szüleid nem hiányolnak? Vagyis... Nem hiányoznak neked is? - Én például azért is utaztam haza viszonylag gyakran, mert hiányoztak a szüleim és a testvéreim. Plusz ellenőrizni akartam, hogy egyik öcsém sem költözött be a szobámba, amíg New Yorkban voltam, akkor is, ha hosszú távon én nem terveztem hazaköltözni. - Azért biztosan a májad is megköszönné, ha néha kihagynál egy-két bulit. Nincs kedved utazni itt az országban? - Sosem jártam még Európában, de állítólag ott néhány óra autóúttal az ember több országot is átutazhatott, míg itthon lehet, hogy az adott államot sem hagyta volna el. Rajta voltak ugyan a bakancslistámon az olyan ikonikus helyek, mint Párizs, vagy Olaszország, de maga az út még váratott magára. Ellenben idehaza már elég sok helyet bejártunk a családommal.
- Hát akkor jó lesz a gyerekeidnek. Nem mindenkinek vannak olyan lehetőségei. - Mondtam ezt épp én, aki megtehette - pontosabban a családomnak hála -, hogy a Columbiára jár és munka mellett ugyan, de élvezi az életet a barátaival és vásárolgat... Még a kollégiumi körülményeim is jobbak voltak, mint egyes emberek lakhatása akár New Yorkon belül. Ha visszamegyek a szobámba, meg is próbálok keresni valamilyen szervezetet, ahol ezzel a kérdéssel foglalkoznak és ahol mondjuk besegíthetek, mint önkéntes.
- Szerintem ez mindenkire igaz. A pasik sem mind szemetek, csak mert van egy kettő, aki tényleg tud az lenni. - Pontosan ez volt az a logika, amivel mentegettem magamat, ha arról volt szó, hogy miért tetszik nekem Finn és mi az oka annak, hogy ezzel szemben a legjobb haverját Braylent meg elítélem. De akárki akármit mond, abból a srácból sugárzik, hogy egy ámokfutó, én pedig nem hogy nem kérnék belőle, de a barátnőimet is szeretném megvédeni tőle.
- Nem, nem arról van szó, hogy valaki mást mondott - lassan ingattam a fejemet, miközben előre nyomtam az alsó ajkamat, hogy így grimaszoljak. - De nem tudtam, hogy te ezt gondolod rólam. Sosem mondtad korábban. - Éreztem némi izgatottságot ezzel kapcsolatban. Nem fogok itt neki szerelmet vallani, vagy ilyesmi, de azért kedvem lett volna ledőlni az ágyamra és a levegőben rugdosni a lábaimmal.
- Te sem vagy olyan rossz ám. - Oldalról pillantottam csak rá, mert féltem teljesen odafordulni hozzá. Akkor tényleg úgy éreztem volna, hogy ha nem is teljesen, de bevallom neki, hogy a korábbi vitánk ellenére bejön nekem. Habár az is lehet, hogy ezzel ő már tisztában van. Erről majd meg kell kérdeznem Claryt. - Valamiért rád olyan könnyen hallgatnak az emberek. Lehet, hogy azt gondolják, hogy olyan megbízható fejed van, mert a legdurvább helyzetekben is tök nyugodt tudsz maradni. - Velem ellentétben ugyebár. - Ne haragudj az előbbiért. - Nem volt semmiféle kényszeredettség abban, ahogyan ezt kimondtam. Tényleg nem akartam leharapni a fejét, egyszerűen csak vele ellentétben engem azért el tudott kapni a hév és akkor nem volt menekvés. Még az olyan jó pasiknak sem, mint Finn.
- Nem is feltétlenül arra gondoltam, hogy mondjuk kinek milyen az anyagi helyzete. Csomó olyan ember van a mi korosztályunkban, meg a tőlünk fiatalabbak között, akik hiába születnek pénzes családba, annyi nyomás nehezedik rájuk, hogy nem bírják és megtörnek. - Az öcséim néha egészen extrém sztorikat meséltek arról, hogy milyen módszerekkel versenyeztetik őket a suliban, pedig nem is volt még olyan régen, hogy én is oda jártam, ahová ők. Gondolom ilyen gyorsan változik a világ. - Szerintem ha valakinek mentális gátjai vannak, annak ugyanolyan nehéz az élet, mindegy hogy hová született. Te biztos nem szorongsz egy csomó dolog miatt... - Inkább kijelentésnek szántam ezt, semmint kérdésnek, a végére mégis kissé felfelé ugrott a hangom és egyúttal a szemöldökeim is. Ha már adott volt a lehetőség, hogy Finnt jobban megismerjem, miért ne használtam volna ki? Ritkák azon alkalmak, amikor nem lóg rajta vagy három másik lány.
- Mert nem tudod mi a jó! - Úgy fintorogtam a preferenciáján, mintha valami égbekiáltóan rettenetes kombinációval állt volna elő, holott én is megittam épp elég röviditalt már eddig életemben, hogy azt tudjam mondani, hogy jobban szeretem bizonyos dolgoknál. Ettől függetlenül maradtam volna a koktéloknál, amiket sosem cseréltem volna le sörre. Undi.
- Ha megunom, akkor iszok én is rövidet - jelentettem ki vigyorogva. Nem tartom magamat annyira sznobnak, hogy borszakértőnek akarjak tűnni, valójában csak egy fontos kitételem volt, amit a borokat illette: ne legyenek túl savanyúak. Amihez nyilván több szempontot figyelembe kellett venni, de az egyik az volt, hogy az ital ne legyen túl olcsó. Fiatalabb koromban pedig a nővérem és apa is arra tanítottak, hogy nem a mennyiség a legaggasztóbb dolog, ha alkoholról van szó, hanem a minőség. A rossz minőségű italok csak még nagyobb kárt csinálnak, mint a jók. És most nem csak a másnapi utánuk maradó fejfájásra gondolok. - Ittál már mezcalt? - Közel sem francia italról volt már szó, és ha egy egyébként mexikói srác nem hívja fel rá a figyelmemet egy buliban, valószínűleg én sem kóstoltam volna meg soha. De itt most nem az volt a kérdés, hogy én fogyasztottam-e már ilyet.
- Úgy csinálsz, mintha állandóan téged néznélek! - Felháborodottan pillantottam rá, ha a szemeimmel üzentem neki valamit, akkor az biztosan az volt, hogy most a pokolra kívánom őt. Nem ért, hogy ő olyan mértékben tudott cukkolni, hogy állandóan kihozott a sodromból. - Látszik rajtad. - Ennyi. Ennyi volt a magyarázatom arra, hogy honnan veszem, hogy izmos. De végül is tényleg nem az edzőteremben kukkoltam őt, csak voltak olyan pólói, amikben nem lehetett nem észrevenni, hogy mennyire feszülnek a mellkasán, vagy a karjain.
- Ja, persze! - Gyilkos pillantást vetettem rá, majd megemeltem az államat, ami egyébként alig jelentett valamit, mert így is végig fel kellett néznem rá. - Véletlenül nem magadat nézegeted minden este a tükörben? - Ha már annyira helyesnek tartja magát... Nem mintha ezzel ne értenék egyet, de ne én mondjam már a szemébe.
- Ezek szerint van róla képed? - Hiába ekéztem őt annyira, azért érdekelt volna, hogy hogy nézett ki akkor és tényleg hogy állt neki az egyenruha. Én nem szívesen engedtem volna el a testvéreimet hasonló helyre, mert hiába mondták mindig a nagyszüleink, hogy benő majd a fejük lágya, én nem voltam benne olyan biztos. Így pedig katonának sem tartottam őket megfelelőnek. Néha már az is idegesített, ha valaki vízipisztolyt vett nekik nyáron.
- Tényleg? - Őszinte döbbenettel hallgattam a beszámolóját, a hazugság és árulás legapróbb jelét kutatva az arcán, mert nehéz volt elhinni a szavait. Nem sokat tudtam a skandináv kultúráról, de az azért még nekem is extrémnek tűnt, hogy valakit egyenesen vízbe dobjanak. - És ha megkérdezem erről Braylent, ő is ugyanezt fogja mondani? - Nem mintha valaha szóba állnék vele. Nem, azok után, amit a fél egyetemmel művelt és ahogyan kikezdett szinte minden csinos és szép szőke lánnyal... Szerintem Finn haverja tényleg egy ámokfutó, és ha igaz amit most mondott, akkor a tengerbe dobás sem hűtötte le. Milyen kár.
- Hogy én miért jöttem ide? - Nem vártam, hogy ténylegesen megmagyarázza a kérdését, inkább csak időt nyertem magamnak, amíg megfogalmaztam a választ. - Én Marriettában születtem, ott körülbelül... hatvanezren élnek. És valami többre vágytam. - Ez volt a teljes igazság. Semmi trükközés. - Három testvérem van egyébként. - Abba már nem mentem bele, hogy milyen korkülönbségek vannak közöttünk és hogy vele ellentétben nekem a kisebb tesóim fiúk. Szerintem ha elkezdek beszélni az öcséimről, akkor túlságosan el tudtam volna tölteni az időt. - Egyébként a nagybátyám itt él. - Az ő példáját pedig szimplán könnyű volt követni. Sam több szempontból is nagy előny volt számomra, mert átérezte, hogy miért hagytam ott a szülővárosomat.
- Akkor? Clary meg én meg vagyunk hívva a bulitokba? - Ha már valamilyen kompenzációt kérek tőle, akkor legyen szórakoztató. Most nem számított, hogy Claryt nem készítettem még fel arra, hogy buliba megyünk. Itt az elvek voltak lényegesek. A barátnőmet pedig rá tudom én beszélni egy kis italozásra és bulira.