You cannot run away from a weakness; you must sometimes fight it out or perish
Mindig gondosan figyelem az előttem lévő vásznat, hogy a megfelelő vegyszereket készítsem elő. Ez persze nem történik most se másképp. Csak állok csípőre tett kézzel és a ceruzaszoknyámat megigazítva igyekszem visszatérni a munkámhoz. De még is csak a tegnap este zúg a fejemben, ahogy Jonas fröcskölve üvöltötte, hogy merészeltem rá mosolyogni egy férfira. Hogy hozhattam ilyen helyzetbe. Így csak némán tűrtem, szívem szerint vissza üvöltöttem volna, hogy végig csak arra ment ki a játék, hogy melyik nővel tud egyre mélyebbre kerülni a flörtöléssel. Ahogy a telefonját nézegette percenként. Csoda, hogy észre vette, hogy jelen voltam a rendezvényen. Felöntött a garatra és minden feszültségét rajtam vezette le. Ismét. Mire felébredtem szerencsére az edző táskája eltűnt az ágyunk végéből, így nyugodtan készülhettem a munkába. Az arcom zsibbad és érzem, hogy a bevitt koffein adag is csak erősebb lüktetést okoz a fejemben. Vagy talán az, hogy nem ettem két napja. Nincs étvágyam és nem is beszélve arról, hogy holnap fogunk elutazni, ahol szintén a tökéletes feleséget kell elő varázsolnom egy egész hétvégére. Az asztalomra tenyerelve nézem az elém terülő festményt. Fel kéne készíteni a kiállításra, viszont nem tudok neki állni addig, míg a fejemben nem teszek rendet. Ezért csak helyet foglalok a székbe és a negyvenedik üzenet után válaszolok a férjemnek, hogy épp dolgozom és nem érek rá az üzeneteit olvasni, mert nem fogok haladni. Így sem haladtam egy percet sem, viszont nagyon tud idegesíteni, hogy a telefonom végig rezeg. Ilyenkor jön a bűnbánat és persze tisztában van vele, hogy holnapig össze kell szednie magát, mert elvileg nagy biznisz előtt áll. Be se kellet volna jönnöm. Unottan nyúlok a kávéscsészéért s igyekszem kizárni a kinti hangzavart, ami egyre erősebben hallatszik be. Elrugaszkodva a székből sietős léptekkel nyúlok a kilincsért, hogy megnézzem még is mi történhetett a múzeumban, hogy el kell adni az egész épületet. Mivel elég sok a márvány és a kő burkolat, minden visszhangzik. Sonia hangja pedig éles csattan vissza a boltozatról, így kifújom levegőt. Mindennél jobban imádom a barátnőmet, de a latin vére mindig fennforgást idéz elő, ha épp egy pohár nincs a helyén. Így csak folytatom az utamat a hangok irányába és az egyik ajtó előtt megállva csak igyekszem kiszűrni, hogy kivel beszél ilyen ingerülten. De végül bekopogok. Martin, az asszisztensünk lángvörös fejjel viharzik ki mellettem, majdnem magával sodorva. Egy félmosoly jut csak az arcomra. Miközben azt kiabálja a férfi, hogy ki fog lépni. Ezt heti jó párszor meghallgatom tőle. Sonia nem egy egyszerű eset és Martin is épp csak annyira makacs, hogy gyilkosságba ne fulladjon egy-egy megbeszélésük. Viszont tudom, hogy imádják egymást és nehezen tudnának egymás nélkül dolgozni. Ez is csak egy egyszerű félre értést, lemerem fogadni, hogy vacsorára már meg is oldják az ellentéteket. - Hányadszor akar kilépni a héten? - csukom be magam mögött az irodája ajtaját, ahogy feltartott kezekkel jelzem, hogy nem ellenségnek érkeztem. Egyszerűen csak szeretnék én is nyugton dolgozni, de míg tőlük zeng az egész épület, úgy nehezen fogom tudni összehozni, hogy az a bizonyos Raffaello Sanzio festmény, holnapi napon a legjobb formájába tündököljön a fogadócsarnok kellős közepén. Ha más nem, de a főnökeink nem fogják olyan elnézően kezelni a bukásunkat. - Sonia, minden rendben? - pillantok végig a lányon. Mintha valami baj lenne vele, sokkalta ingerültebb, mint szokott lenni. Vagy csak egyszerűen én látok bele rémeket. Jonas paranoiája átragadt rám is. Ez már szinte beteges.
Nagyon úgy tűnik, hogy ön várandós, Miss.Gutiérrez. Az ultrahang kép alapján öt-hat hetes, de majd úgyis mindjárt átbeszélünk mindent, ha van kérdése, azt is bátran felteheti. Most pedig lássuk a szívhangot...
Meglátásaim szerint a nők két csoportba sorolhatók, amikor kiderül, hogy áldott állapotban vannak. Az egyik az a réteg, akikkel madarat lehetne fogatni, a kilenc hónapot a föld fölött lebegve viszik végig, imádják a terhes hasukat, izgatottan várnak minden ultrahang vizsgálatot, gender reveal partyt szerveznek, és különféle babaruhákkal jelentik be a családnak az újdonsült jövevény közelgő érkezését. És van az a réteg, aki előtt elsötétül minden, úgy érzik, hogy bezáródik a világ körülöttük, amint az orvos közli velük az "örömhírt". Akik más nőkkel ellentétben abban reménykednek, hogy az orvos nem talál szívhangot, vagy hogy rossz helyen tapadt meg az embrió, igazából mindegy mi a baj, csak valami legyen! Valami, ami indokolja az abortuszt, hogy ne sanyargasson mindennap az a rohadt, feneketlen mély bűntudat, amibe esel, ha te magad hozod meg a döntést a terhesség megszakításról. Dönteni egy ártatlan élet fölött, aki nem tehet arról, hogy két, érett felnőtt hibázott, önzőség. Jonasnak még nem szóltam róla. Egészen eddig azt hittem, hogy csak a megfelelő alkalomra várok, amikor nyugodtan kettesben lehetünk, és higgadtan tudunk beszélni, nem csak baszni egy gyorsat, ami után általában mindenki szépen tovább megy a saját maga dolgára. Ma már sokkal inkább érzem azt, hogy nem is akarom beavatni abba, hogy felcsinált. Egy emberrel tudnám megosztani a hírt, egy ember van, akitől tanácsot kérhetnék, talán még ki is bőgném magam a vállán, hogy hogy lehetek ilyen felelőtlen, de... por favor! Ezt most még Amara előtt is titokban kell tartanom. Örökre. Ugyanis, miután megtettem a szükséges lépéseket az ügyben, soha többé nem akarok gondolni rá, mintha meg se történt volna. De előtte még elég bátorságot kell gyűjtenem, hogy meghozzam a jó döntést... Amiben jelenleg egyáltalán nincs segítségemre Martin eszeveszett rikácsolása arról, hogy a héten harmadjára halasztom el a közös munkánkat, melynek tárgya egy van Goghtól származó festmény, ráadásul határidős munka. -Sajnálom, jó?! Egyszerűen kiment a fejemből. - Ismétlem magamat már vagy századjára, mióta Martin se szó, se beszéd, egyszerűen csak berobbant az irodámba, hogy végig asszisztálhassam a héten már a harmadik idegösszeroppanását. Milyen nap is van? Szerda. Francba! Még így is van vissza négy nap... -Sajnálod, sajnálod... Persze! van Gogh Önarcképének két hét múlva vissza kell kerülnie Amszterdamba, és nekünk csak a megtisztítás, az előkészítés volt egy hét! - Fröcsögi Martin fejhangon, olyan drámaian mutogatva mellé, hogy többször is ki kell térnem kalimpáló kezei elől. Szeretnék mondani neki valami biztatót, ígéretet tenni, amit végre be is tudok tartani, de végig csak arra koncentrálok, hogy ne dobjam ki a taccsot a büdös pacsulija végett. -Hogy mehet ki valami a fejedből, amire mindennap, többször, személyesen és egyéb kommunikációs platformokon keresztül is emlékeztetni szoktalak?! Ki-fogok-lépni! Ez már komolyan nem igaz! - Unottan megforgatom szemeimet, ahogy ellököm magam az asztalom peremétől, aminek a szélét eddig támasztottam, mellkasom előtt össze fűzött karokkal. -Ne forgasd a szemed Sonia, kérlek, csak ezt az egyet ne, mert az őrületbe kergetsz vele. - Hogy éreztesse, mennyire ki van borulva, a síráshoz közelítő hangja mellé drámai mozdulatokkal gesztikulál, amivel még inkább felkeveri a levegőt, ezzel kölnijének bódító szaga is intenzívebben tör utat magának. Próbálok úrrá lenni a mimikámon, hogy ne ülhessenek ki arcomra a rosszullét egyértelmű jelei, bár aligha kell törnöm magam miatta, Martinnak minden bizonnyal fel sem tűnik fakó ábrázatom. -Tudod mit Mart?! Beszélek a főnökkel, hogy a hétvégén bejönnénk túlórába. Csapunk két csajos napot, rendelünk pizzát, pletyizünk és közben van Goghot is befejezzük. Mit szólsz?! - Vonogatom meg csábosan a szemöldököm, majd jó kedélyűen, mégis visszafogottan -ahogy egy nőhöz illik-, fel is nevetek. -A szombat tuti nem jó! Esküvő próbánk lesz Harryvel. De a vasárnapom szabad. - Kezd alkudozásba, némiképp megenyhülve, bár hangja, testtartása még mindig egy dacos gyerek képét tükrözi. -Akkor vasárnap itt tali! Majd még előző este szólj rám, hogy tuti ne felejtsem el. Sőt, megengedem, hogy vasárnap reggel hatkor te ébressz! -Öt! -Jó-jó, legyen öt. -És te állod a pizzát! -Hát persze, természetes! - Bájolgok hízelgően ahogy szoktam, s közben próbálok minél ritkábban levegőt venni. -Na jó, most mennem kell drágám, mert ma még biztos, hogy megölök valakit! Most küldte a képet az esküvő szervezőnk, hogy megvette a székekre a szoknyákat. Ez a nő vagy színtévesztő, vagy egyszerűen ízlésficamos. Hogy tudja összekeverni a mentazöldet az orgonalilával? Istenkém, ez téboly! - Kap a fejéhez drámaian, majd búcsúzásképp megölel, egy-egy puszit nyomva sápadt orcám mindkét oldalára. -Ciao, carino! - Búcsúzom tőle elsőszámú anyanyelvemen, s csak akkor sóhajtok fel megkönnyebbülten, mikor csukódik mögötte a iroda ajtaja. Émelyegve imbolygok el az ablakokhoz, sarkig tárva az összeset, hogy a párkányra támaszkodva mélyeket lélegezhessek a kinti szmogból. Az újabb ajtónyitódás némiképp váratlanul ér, hazudnék ha azt mondanám, örülök neki, hogy újabb látogatóm akad. Ennek ellenére a pillanat törtrésze alatt kapom össze magam, próbálok elég mennyiségű vért az arcomba juttatni, hogy sápadtszürke ábrázatom visszanyerje eredeti színét, és önfeledt, magabiztos mosollyal tudjam köszönteni Amarát, immár az ablaknak hátat fordítva. -Ne is beszéljünk róla! Az esküvőszervezőjére jelenleg sokkal jobban ki van bukva, mint rám. Ez azt hiszem jót jelent. - Forgatom meg szemeimet, jókedvűen, szórakozottan hahotázva, majd visszanyelek egy jókora, keserű gombócot, ami Martin kölnijének nem kívánatos hozadéka. -Mi járatban kicsim, kérsz egy kávét, teát? - Kérdezem határtalan jó kedvvel, játszi könnyedséggel, majd lazán, ráérősen a piciny iroda másik végében található asztalhoz fordulok, amin megtalálható a kávéfőzőtől kezdve, a vízforralón át minden, ami egy jó kávéhoz, vagy éppen teához elengedhetetlen. -Mik a tervek a hétvégére? Remélem te jobb programot találtál. Én épp az előbb ajánlottam fel az ügyeletes dráma királynőnek, hogy rááldozom a vasárnapomat. - A gondolatra jelentőségteljesen megforgatom szemeimet, s a kívánsága szerint készítem el az italát, majd saját magam részére is egy adag gyömbéres teát. Két hete egyszerűen nem bírom meginni a kávét, pedig előtte elválaszthatatlanok voltunk. Ilyen ez. Egyszer minden kapcsolat véget ér valahogy, valamiért. Csak remélni tudom, hogy a miénk nem itt, és nem most fog, ha esetleg meglátja Amara az asztalomon heverő abortusz klinikát hirdető brossúrát.
You cannot run away from a weakness; you must sometimes fight it out or perish
Amikor a világ is ellened van. Úgy érzed, hogy senkire, de tényleg senkire nem számíthatsz. Akkor egy kis hittel, talán megszánnak az égiek, és küldenek, egy olyan embert az életedbe, akivel ketten lehettek a világ ellen. Akkor úgy érzed, hogy minden rendben, nem eshet bajod. Elmondhatod neki, hogy mik a szíved fájdalmai. Vagy, hogy mennyire félsz abban a helyzetben, amiben vagy. Nem fog lenézően kezelni. A szemei nem fognak villámokat szórni, hogy miért nem vagy képes elfogadni és feláldozni magad. Hiszen mindened meg van. Pénz, hírnév, és persze egy adoniszi külsővel megáldott férj. De ez csak a látszat. Mit érek vele, ha minden második este részegen arcon csap, mert mosolyogni mertem valakire, akire Ő féltékeny. Azt hiszi, hogy erőnek erejével maga mellett tarthat. Hogy a félelem, ami belülről már felemésztette a lelkem, és lassan a testem is, magához láncolhat. Nem szeret. Tudom jól. Láttam az üzeneteket, a képeket. Régen én is vágytam arra, hogy csippanjon a telefon, hogy írjon nekem. Mennyire vágyik rám, a társaságomra. Most meg.. Annak örülök, hogy alszom mire haza ér és nem kell beszélni vele. Bár eddig a munkahelyem volt a védőbástyám, ahova elmenekülhettem, ha nyugalomra vágynék. De a napokban úgy tűnik mindenkit megkergetett a front. Most is úgy rikácsolnak, mintha kigyulladt volna az épület. Így persze oltani kellett a kíváncsiságomat. Mert, hát még se hagyhattam, hogy lyukas legyen az oldalam. Bár a hangok forrásait tudtam, hiszen már régóta együtt űzzük az ipart, csak azt nem tudtam, hogy mi is a vita tárgya. Így csak megráztam a fejem, mikor Martin fejvesztve menekült mellettem. Állandóan csak a dráma megy kettejük között és úgy érzem, hogy a védőháló, amit kifeszítek nekik, csak jobban ront a helyzeten. Persze, hogy barátnőmet hallgatom meg először, de nem fogom kizárni Martint sem, később, ha megnyugszik úgy is felkeresem. - Nem is értem miért nem ő szervezi, eddig minden ötletét leszólta – megforgatom a szemeimet. Az esküvőkkel sehogy sem állok. A sajátom is jó nagy bukta volt, nem hiszem, hogy valaha is tetszeni fog még egy ilyen pompa a nagy semmiért. Az eskük úgy hullnak a porba, mint az első veszekedés könnycseppjei. Ha nem épp az első kiserkenő vér. Tudom, hogy negatívan látom a világot, most még sem tudok felettébb örvendeni, hogy az asszisztensünk megnősül. Ha már most ennyire keresi a hibákat, akkor mi lesz később a közös életükkel? De legyek inkább csendben és ne lássam a komor jövőjüket. - Nem kérek, a kávém az asztalomon van, nem ittam még meg – megrázom szőke fürtjeimet. Nem is kívánom most, hogy bármi lecsússzon a torkomon. Már csak arra tudok gondolni, hogy mennyire frusztráló hétvége elé nézünk. - Akkor már egy dolgos vasárnap a dráma királynővel, mint egy hétvége a férjemmel Vermontban egy aukcióval egybe kötött smúzolással – ülök le a szabad székre az asztala előtt és keresztbe fonom a lábaimat. - Legyek lenyűgöző feleség, és ha lehet vegyüljek az olcsó, üres fejű libákkal, míg az alfa hímek a szobában megvitatják az élet okosságait, leisszák magukat a sárga földig – már készülnék hátra dőlni, mikor észre veszek egy nem oda illő brosúrát az asztalon. Meglepetésemben a szemöldököm feljebb csúszik és a kezembe veszem. - Ne mondd, hogy téged is megtalált Camilla, hogy menjünk oda tüntetni? -nevetem el magam. Az a nő különösen kattant. Bájos név, egy pszichopatát rejt magában. Képes volt nem is olyan régen egy oszlophoz bilincselni magát, és lenyelni a kulcsot, hogy a pingvineknek is jár a szabadság. Kezembe forgatva olvasgatom. Nem is tudom, hogy képes lennék-e rá. Még szerencse, hogy az injekció, amiért három havonta körbe utazom a várost meggátolja, hogy Jonas erőszakos génjei utat törjenek bennem. Nem lennék képes gyereket szülni egy olyan vadállatnak, mint a férjem. Bármennyire is szeretnék gyereket, nem lehet. - Fontolgatod, hogy elmész? - úgy kérdezem, mintha egyáltalán lenne rá esély, hogy mi ketten éppen egy ilyen helyen transzparensekkel a kezünkbe skandáljuk, hogy mindenki megérdemli az életet. Egyikünk sem érett meg arra, hogy családot alapítsunk. Sonia még mindig csak alkalmi partnerei vannak, én pedig az előbb felsorolt okokból nem szándékozom teherbe esni. Ez ellen pedig elég erősen teszek is. - Melyik csődört vinnéd magaddal? A franciát vagy a ciprusit? - nevetek, hiszen ez még csak az elmúlt pár éjszakája volt. Ha jól emlékszem, elég sűrűn keveri a nemzetiségeket. Nem ítélkezem felette, bárcsak én is minden gond nélkül letudnám vetkőzni az elveimet. Bár Jonas minden zokszó nélkül megcsal, én nem tudnám megtenni. Szerettem a férjem, talán még most is pislákol a parázs. De úgy neveltek, hogy egy házasságban hűségesnek kell lenni. Jonas volt az első férfi az életemben. Ő volt, aki megpróbált megtanítani arra, hogy kell egy asszonynak szeretni a férjét a hálóban. De úgy tűnik azt nem mesélte el, hogy néha azért besegítenek mások is. Ne, hogy belefáradjak abba a rengeteg adakozásba. - Képzeld, egy álarcos bál lesz a záró estén. Végre felhasználhatom a csipke álarcot, amit vettél – legyezem magam a papírral. Hirtelen olyan melegem lett, mintha a pokolba lennék.
Ameddig nem vagyok biztos benne, hogy mi lenne a legjobb döntés, már ami az állapotomat illeti, addig jobb is, ha úgy teszek, mintha nem történt volna semmi. Mintha nem tombolna bennem egy kémiai-biológiai vihar, ami főképp HCG, Progeszteron hormonokból áll, és gyilkosabb, mint a hiroshimai atombomba. Ezelőtt néhány hónappal imádtam reggel felébredni, abban a tudatban, hogy mennyi elintézni valóm van, hogy egyik meetingről szinte rohannom kell át a másikra, hogy ki se látok a megrendelésekből, ráadásul időre teljesítenem kell azokat. Hogy a határidő naplóm a következő háromra hónapra már be van telve, ennek ellenére még mindig érezzek magamban energiát, motivációt arra, hogy a zsúfolt napomat jelző, betelt papírra beszúrjak két étkezés közé még egy megbeszélést, vagy egy kávét a legújabb megrendelőmmel. Ma már annak örülök, ha végre eljön az este, bezárom az irodám ajtaját, haza furikázom magam, beadom anyunak a gyógyszereit, kiáztatom minden porcikámat egy kellemesen meleg zuhany alatt, és végre bedőlök az ágyba. Amikor alszom, olyan, mintha megszűnnék létezni. Abban a pár órában nem kell törődnöm semmivel, senkivel. Nem ostromolják az agyamat a kérdések, nem kell attól tartanom, hogy valaki rájöhet a titkomra, de leginkább nem kell megjátszanom magam. Aztán reggel megszólal az ébresztőm, és minden nappal egyre nehezebbé válik kikelni az ágyból, hogy újra végig csináljam a napot egy másik emberként. Valaki olyannak a bőrébe bújva, akivel eddig könnyedén azonosultam, az utóbbi időben mégis egyre távolabb érzem magamtól. -Por favor, nézz csak rá, egy kész idegroncs a srác. Szerintem, ha ő intézne mindent, az oltár helyett a zártosztályra kellene őt kísérnie Harrynek. Micsoda kínokat élhet át Mart mellett mindennap. Kár, hogy csak egy kapura játszik. - Meglepően könnyedén öltöm magamra a tőlem már jól megszokott hiú díva szerepet, akibe annyi önbizalom szorult, hogy a következő szépségkirálynő választás résztvevőit is elláthatná belőle. Ez az egyik oka annak, hogy a Metropolitanban többen utálnak, mint amennyien kedvelnek. Mondjuk sose érdekelt igazán. Azt hiszem élvezem, ha szálka vagyok egyes emberek szemében. Mert az azt jelenti, hogy valamit rohadt jól csinálok. No tengas miedo a la perfección, nunca la alcanzarás. [Ne féljenek a tökéletességtől, sosem érzik el.] Lazán vállat vonok visszautasítására, már ami a kávét illeti, én azonban előszeretettel, kicsi kortyokban szipolyozom magamba a hideg gyömbérteát, útközben még egy kevés jeget is belekaparok a minihűtőm fagyasztójából. Az egésznapos émelygés, hányinger teljesen felemészt. Ujjbegyeim görcsösen marnak bele az ízléses mintájú kerámia bögrémbe, állkapcsom fájdalmasan megfeszül, mikor is Amara az asztal felé tart, a hétvégét illető terveket szemléltetve közben. Nekem az utolsó információm, hogy Amara egyedül megy, mert -idézem Jonast-, "Nincs kedvem a feleségem elégedetlenkedő arcát néni, rajta a világ összes fájdalmával, holott mindene megvan, cserébe mindössze annyi lenne a dolga, hogy mosolyog, és engedelmes feleséghez híven szétteszi a lábát. Bár, arra itt vagy te." Nem is tudom mit gondoltam, hiszen Jonasról van szó. Ha vele tervezel, csak abban lehetsz biztos, ami már megtörtént... Úgy tűnik le kell mondanom a hétvégére tervezett vacsoránkat. A normálisnál nagyobbat nyelek a teámból, ezzel szorítva vissza a bennem támadt feszültséget, majd könnyedén, légies léptekkel mellé sétálok, fenekemet az asztalnak döntve, tekintetemet arca, s a kezében tartott brossúra közt járatva. Végül egy torokköszörülést követően ontani kezdem magamból a szent igét, a tőlem már oly' jól megszokott természetességgel. -Drágám, kurva szarul látod a helyzetet. Próbáld meglátni a dolog pozitív oldalát. Tudom, baromi nehéz mindez egy olyan férj mellett amilyen Jonas, de én a helyedben biztos, hogy hozzájárulnék ahhoz, hogy félholtra igya magát, talán még egy kis altatót is tennék az italába, ha biztosra akarnék menni. Utána pedig már nem kell aggódnod azon, hogy kivel töltsd az éjszakát, úgyse tudja meg soha, ha ügyesen forgatod a lapokat. Biztos vagyok benne, hogy lesz ott nem egy, nem kettő helyes pofi, akik korban is jobban passzolnak hozzád, és nincs szükségük viagrára ahhoz, hogy felálljon a farkuk. - Jó barátnőhöz méltóan, gondolkodás nélkül megragadom az alkalmat -ezzel együtt a kezében forgatott papírt is, és gombóccá gyűrve, a legközelebbi kukába hajítom azt-, hogy pasizós tippekkel lássam el. -Carino, bárkit megkaphatnál, akit csak akarsz! Kivéve akkor, ha úgy öltözöl fel, mint egy múltszázadbeli apáca. - Lefitymáló tekintettel, csalódott fejrázás közepette mérem őt végig. -Ilyen szoknyát tudod kin láttam utoljára? Az anyámon. Amikor harminc éves volt. Jelezném, hogy annak már majdnem harminc éve... - Vonom fel szemöldökömet, fintorgó arckifejezéssel adva tudtára, van még mit csiszolnunk rajta. Tisztában vagyok vele, hogy a legutóbbi divattanácsadásom is balul sült el, Jonas ugyanis kék-lila foltosra verte, ami lássuk be, elég kontrasztos volt a piros, combján felskiccelt, mélyen dekoltált ruhájával, de majd most okosabban csináljuk... -Van egy púder rózsaszín ruhám. Eléggé kurvás, de ha kicsit átalakítjuk, tökéletesen fog passzolni hozzád. - Máris működésbe lépnek azok a bizonyos fogaskerekek az agyamban. Szeretek ilyen kreatív, kihívást jelentő dolgokkal foglalatoskodni. Legalább elvonják a figyelmemet a valóságról. -Camilla miatt meg ne fájjon a fejed. Fölösleges köröket fut, mint általában mindig. Nem megyek sehova. - Magamat is meglepem, mennyire könnyedén felveszem a fonalat, s hazudok neki. Már ami az abortusz klinikát illeti. Valójában nem hazudok. Csak épp nem mondom el az igazat arról, hogy hogyan is került hozzám a hirdetés. Még mindig az asztalt támasztom fenekemmel, lábaimat kecsesen keresztezve bokáimnál. Ravasz mosolyomat a számhoz emelt bögre mögé bújtatom, szemeim mégis mindent elárulnak, s egy hányingert csillapító korty után fel is veszem a fonalat. -Tudod mi az elvem a férfiakról. Mindenkit csak egyszer próbálok fel. De ha már így kérdezed... Azt hiszem, hogy most egy kissé fanyar, mégis zamatos tequilára szomjazom, lime-val. Hiányzik Mexikó! - Ezzel elég egyértelműen tudtára adtam, milyen származású lesz a következő áldozatom. Becserkészni őket könnyebb, mint utána levakarni. Nyomasztó, mennyire ragaszkodóak tudnak lenni. A bál önmagában nem hangzik izgalmasnak, vagy épp különösnek, ellenben az Amara szemében megcsillanó izgatottsággal, s ahogy szinte belepirul az esemény említésébe. Ez pedig csakis egy dolgot jelenthet... -Ha fogtál magadnak egy kant, és még csak most említed először, esküszöm, hogy örökre megszakítok veled minden kapcsolatot. - Rosszallóan az asztallapra csapok magam mellett, hangom dorgálóan csendül, mosolyom mégis fültől fülig ér. -Mierda! Kezdj el színt vallani, még van esélyed jóvá tenni a titkolózást! - Ezzel hozzá közelebb eső lábammal kijjebb rúgom az asztaltól a vendégek számára fenntarott széket, így jelezvén, hogy itt az ideje leülni, és szemtől szemben megvitatni a dolgokat, mert ez bizony egy hosszú beszélgetés lesz. Valójában csak iszonyúan gyengének, fáradtnak érzem magam, így anélkül helyet tudok én is foglalni az asztal másik oldalán lévő székben, hogy feltűnne neki bármi is az állapotomból. -Ki az?! Jonas testőre, amelyiknek olyan a színe, mint a reggeli cappuchinomnak? Arra a pasira én is beneveznék! - Húzom fel pajkosan szemöldökeimet.
You cannot run away from a weakness; you must sometimes fight it out or perish
Telefonom szüntelenül követelte a figyelmet, ilyenkor persze azonnal tud reklamálni, hogy nem írok vissza. De az, hogy a múltkor szenvtelenül nézegette a titkárnője melleit a telefonjában az nem volt probléma. Ha ez tetszik neki nem állok az útjába. Bezzeg elég nagy visszatartó erő számára, hogy apám pillanatok alatt elzárhatja a jövedelmét előlünk s persze kellene egy másik kirakat feleséget keresni, akinek a neveltetésétől kezdve bele illik abba a közegbe, amit megálmodott. Mert attól, hogy él-hal azokért a nőkért, akik csak tombolán nyerték a szemérmüket, nem lehet megjelenni egy nívós gálán. Gyomorforgató amit megenged magának. Még sem érzem, hogy meg tudnám lépni az életem legfontosabb lépését. Még ha Sonia minden egyes találkozásunknál kihangsúlyozza. -Ne mond, hogy simán rá vetnéd magad Harryre?- meglepettség ül ki az arcomra. Nem tagadom, hogy helyes fiú, de attól még is csak egy barátunk párja. Ez erősen ellent mond az elveimnek, de ezen se lepődöm meg, hogy Sonia végig mérte az első pillanattól. Az, hogy Martin miket művel azzal egyetértek természetesen. Hiszen a múltkor végig szaladt az egész múzeumon, mert bordó függöny volt és nem vörös bársony. Néha kiráz a hideg, hogy férfi létére ennyire fontos az összhang. Ilyenkor már nem is lepődöm meg, hogy meleg. Nincs még egy ilyen jelenség. Vagy, még is. Sonia ugyan ez, csak pepitában. Megrázom a fejem és úgy teszek, mintha nem látnám, hogy mennyire kimerült. Mert így is azonnal terel. Valószínű kicsit erősebb italozás fog kelleni ehhez a beszélgetéshez. Aztán jön az oktatás. Hát igen, már vártam. Az, hogy nincs bennem annyi, hogy ezeket meglépjen az senkinek nem tűnik fel. Bele fáradtam abba, hogy ellent mondjak neki. Lehunyom a szemem egy pillanatra. Hiszen este csak annyit jegyeztem meg, hogy nem épp alkalmas ez a hétvége nekem, és még mindig zsibbad az alsó ajkam, ahogy tenyerével nyomatékosította, hogy nem érdekli semmilyen kifogás. Még ha az lenne. De nem az. Bele fogok halni ebbe a házasságba. - Ahhoz nem kellek én. Megoldja egymaga is – hiszen az utóbbi időben elég sűrűn emelgeti a poharat és ha nem az én gyepállásommal van elfoglalva, akkor azzal, hogyan ihatja le magát a sárga földig. Van valami a háttérben, amit nem oszt meg velem és ezzel nincs is semmi probléma. Addig érzem magam egy fokkal biztonságban, míg nem tudok az ügyeiről. Amit pedig tudok igyekszem kiverni a fejemből. - Sonia! - nevetek fel, ahogy a mondat végére érve megingatom a fejem. Sosem válogatta meg a szavait és ezzel persze csak a jó kedvemet növelte. Szerettem, hogy mindig ilyen nyitott volt és nem kívánt finomkodni. Ami a szívén az a száján. - Jonas gyereket akar, viagra ide vagy oda. Kapuzárási pánik – megvonom a vállam. - eszembe sincs teherbe esni, egy olyantól, aki boksz zsáknak tekint- nyelek egy nagyot. Már egy ideje felszálló téma, hiszen a szüleim már igen csak rimánkodnak egy unokáért. Úgy érzi, ha már birtokolja a lányukat ennyi jár nekik. Ettől persze a gyomrom örömmel ugrik egy szaltót és igyekszem visszanyelni minden keserűségemet. Végig szalad a pillantásom a ruhámon és rosszallóan fordítom felé a tekintetem. - Mi a bajod vele? Anyukádnál dögösebb nőt nem láttam, a fiatal kori képein szerintem mindenki csorgatta a nyálát – vigyorodom el, ahogy végig simítok a szoknyámon és rosszallóan megingatom a fejem. Igen, mostanság úgy járok, mint egy lohasztó természet, legalább ne adjak okot arra, hogy Jonas keze rám ragadjon. Bár szerencsére mostanság csak az ágyban látom mikor kiütve horkol, reggel pedig a hiányzó táskái jelzik, hogy mennyi időm van összeszedelőzködni, hogy ne is találkozzak vele. - Rózsaszínt az én bőrömhöz? Persze, arra gondoltam fehérneműt sem húzok, az új divat, nude lesz – legyintek, elhessegetve minden kétes gondolatot. Mert, hogy nem fogok újra ugyan abba a hibába esni. Újra. Elég erős lecke volt számomra, arról nem is beszélve, hogy fröcsögő nyállal üvöltötte az arcomba, hogy én egy tisztességes feleség vagyok, nem pedig a könnyű vérű barátnőm, akit akár egy parkolóban is el lehetne kapni egy menetre. Sosem tartotta magában, hogy mennyire aggasztja, hogy Sonia a barátnőm, de eddig elég volt, hogy hetente emlékeztetett rá, főleg, ha épp akkor érkezett meg, mikor a nő is be libegett elég kihívó öltözékbe. - Nem tenne jót a hírverésnek, ha mondjuk a címlapokon szerepelnél – mutatok arra a papír galacsinra, amit elhajított a kezemből. Elég heves volt ez a reakciója, de már megszoktam, hogy a vérmérsékletéből is kifolyólag ilyen ő. Már eléggé hozzászoktam, de még mindig vannak olyan megnyilvánulásai, ami meglepetéseket szoktak hozni. - Tényleg, hogy is mehetett ki a fejemből – játszi könnyedséggel adom az ártatlant és elnevetem magam. A férfiak csorgatják a nyálukat utána, néha egyáltalán nem leplezve magukat. Viszont eddig még nem láttam olyat, akinek a szívét ne törte volna össze az előttem ülő és megrázom a fejem. - Vegyél ki egy kis szabit. Rád fér egy kis pihenés – igyekszem rá venni, hogy ne a munkával foglalkozzon, én sem leszek a hétvégén. Martin pedig megérti, ha mondjuk megint lemondja az időkeretes projektet mert kirúg a hámból. Vihetné magával is, és akkor biztos eltűnne minden sanyarúság. Rögtönzött legénybúcsú. Mindketten megérdemlik, hogy napbarnított, kockás hasú férfiak lengjék körbe, minden kívánságukat lesve. Még a végén kisimultan érkeznének vissza és úgy pörögne a munka a kezük alatt, hogy szinte már füstölne. De a gondolataimból a felharsanó hangjára tértem vissza a jelenbe és nevetnem kellet, ahogy szavaival dobálózott. - Ezt most hogy is jött? Nincs senki – megrázom a fejem és felemelkedik a szemöldököm és kíváncsian várom a választ. - Akkor tessék kitölteni a jelentkezési lapokat. Nem Estaban, meg amúgy is, senkim nincs. Ne láss már rémeket kérlek. Ha egy fikarcnyi esélyem is lenne, már a föld alatt lennék. Ezek a testőrök meg.. Hagyjuk – legyintek és hátra dőlök a székbe, ahogy a telefonom újra életre kel, felmutatva a kijelzőt neki, hogy immáron meg jött a tizenharmadik üzenet, fél órán belül. - Tegnap megint erősre itta magát – ilyenkor mindig bűnbánó, de ha nem válaszolok rövid időn belül újra fog játszódni a tegnap este. Bár gondolom felfogta, hogy nem lesz az alapozó ami elrejti a felrepedt számat.
Akárhányszor Amarára nézek, úgy érzem, mintha belülről, rétegről rétegre haladva akarná kirágni magát a mardosó, keserű epe ízű bűntudat. Hülye voltam, mert azt hittem, ha engedek Jonas közeledéseinek, ritkulni fognak az Amara ellen elkövetett abúzusai. Ami talán így is van, hiszen mostanában mintha kevesebb foltot észlelnék rajta. Miközben a férje alatt fekve azon dolgoztam, hogy megmentsem Amarát, én is jó nagy szarba keveredtem, ami mondhatjuk, egy életre szóló lecke lesz, akárcsak a döntésem ezzel kapcsolatban... -Por favoooor! Harry jó pasi! Ha már úgy döntött, hogy Mart mellett érje minden reggel az idegbaj, azért remélem, hogy a legénybúcsúján megdolgozza kicsit valami stripper fiú. Csak hogy még egy utolsót szórakozzon mielőtt bekötik a fejét. - Forgatom körbe szemeimet. Jól házasodni, megtalálni az ideális párt, akivel fixen le akarod élni az egész életed, hozzászokni a gondolathoz, hogy többé nem válogathatsz a sorban álló adoniszok közül, mintha egy doboz bonbonba nyúlnál, és vele kell dugnod életed végéig -addig biztos, ameddig még áramlik elegendő vér a farkába-, komoly elhatározást von maga után. A családalapítás sose szerepelt a rövid, de még a hosszútávú terveim között se. Főleg mióta ismerem Amarát, és az elsősorból van szerencsém végig nézni, hogy mit művel vele a férje. Jonas fokozott alkoholizálásának egyik felbujtója jómagam vagyok, meg se lep amit Amarától hallok, ennek ellenére vonásaim őszinte döbbenetről árulkodnak, s az asztalt tovább támasztva, annyit mozdulok csupán, hogy bokájuknál keresztezett lábaimat megcseréljem. -Ennyire rendszeressé vált az otthoni italozgatása? - Vonom fel kérdőn szemöldökeimet. -Hát, ismerek valakit, aki tudna neked szerezni ilyen-olyan nyugtatókat, hangulatjavítókat. Én biztos, hogy esténként egy pohár whiskeyvel várnám haza... - Az a valaki én vagyok. Nem okozna különösebb fejfájást kivenni pár szemet anya gyógyszereiből. Ha Amara helyében lennék, simán begyógyszerezném Jonast a nyugalmam érdekében. De ez én vagyok, Amara meg... ő ennél sokkal tisztább, erkölcsösebb. Neki még bőven van esélye halála után bebocsájtást nyerni a mennyországba, velem egyből a pokol kénöves bugyra felé indulna a lift. Nekem már nem sok veszítenivalóm van. A közös utód említése hallatán kis híján az orromon jön vissza a következő korty tea, ezt elkerülvén, csillapíthatatlan, fuldokló köhögésbe kezdek. Amint elmúlik, megköszörülöm a torkom, s mielőtt megszólalnék, benedvesítem torkomat egy újabb nyelet teával. -Nem kérdezted még tőle, hogy a nagyapja vagy az apja lenne annak a szegény gyereknek? - Nevetek fel gúnyosan, jóízűen, s közben legszívesebben kivetném magam az egyik ablakból. Nos, Jonas kívánsága, már ami az utód témát illeti, már meg is valósult, csak éppen nem abban a formában és nem azzal a nővel, akivel elképzelte. De legalább tudjuk, hogy még bőven nemzőképes... Hurrá! -Ja, anya szerette a faszt. Ma meg már azt se tudja, hogy neki mi van a lábai között... - Kínomban elnevetem magam, s amint az abortusz klinika hirdetőpapírja a szemeteskosárban végzi, meg is könnyebbülök valamelyest. Csak el ne felejtsem utána kivenni onnan. Unottan forgatom szemeimet, miután elég egyértelműen leszavazza az ötletemet a ruháról. Oké, aláírom, a legutóbbi próbálkozásom nem sikerült valami jól, de most a zsigereimben érzem, hogy jó fog kisülni belőle. Mondjuk múltkor is éreztem... -Baszki Amara, ne legyél már ennyire befásulva! Amúgy, a ruhát simán fel lehet dobni kicsit kontrasztosabb kiegészítőkkel, egy dögös rúzzsal akár... - Vonogatom meg pajkosan szemöldökeimet. Szerényen jelezve, nagyon szívesen lennék a randiguruja. De nem csak lennék, leszek is! -Tudod mit kéne csinálnod? Nemesegyszerűséggel leszarni, hogy ki, mit gondol rólad. Hogy a sajtó miket fog cikkezni. Elkerülhetetlen, hogy ne dobjanak címlapra valami szaftos pletykát, neked nem kell ahhoz semmit csinálnod. Csak fogj meg valami adoniszt, és húzz el vele valahova jó messzire. Pár hónapig együtt vagytok, ameddig összeszeded magad anyagilag annyira, hogy saját lábra tudj állni, és utána végre kezdődhet az igazi élet. Mert amiben most benne vagy, az még a legkisebb jóindulattal sem nevezhető annak. - Kanyarodom vissza a régi témához, amit már eleget hallott tőlem, és amiről egész biztos, hogy nem akar többet beszélni, de én megfogadtam, hogy addig fogom húzni vele az agyát ameddig ki ne lép ebből a mérgező kapcsolatból. -Carino, neked már nincs több vesztenivalód! - Elkapom a csuklóját, és próbálok a szemeibe nézni. Hangom egészen elhalkult, ellágyult, mégis fellelhető benne minden, amit akkor érzek, amikor elképzelem ahogyan Jonas tajt részegen félholtra veri a barátnőmet. -Mi?! Szabit? Te megőrültél? Martin tuti leveti magát az Empire State building tetejéről, ha nem fejezzük be a közös projektet. És akkor nem lesz esküvő, nekem meg már méretre van igazítva a koszorúslány ruhám. Habár, akkor legalább lenne okom megvigasztalni Harryt. Ha érted... - Rákacsintok. Bele kell húznom a terhesség megszakításba, három hónap sok idő, addigra elég félreértelmezhetetlenül fog feszülni a hasamon az a pezsgőszínű, testre simuló bársony anyag. -Hát, lehet nincs senkid, de ideje lenne már visszavágnod Jonasnak valakivel. - Huncut, kissé aljas félmosolyba rándulnak tökéletesre rúzsozott, telt ajkaim. -Ugyan Carino, nekem nincs szükségem hozzájuk semmiféle jelentkezési lapra! Én vagyok a VIP vendég. - Nevetek fel elég magabiztosan ahhoz, hogy fenn tudjam tartani a tökéletes látszatot, még véletlenül se szúrhassa ki, hogy épp egy olyan gyorsvonaton ülök, amin elromlott a fék, és maximális sebességre kapcsolva hajt a feneketlen mélység felé. Nem hiába voltam gimiben dráma tagozatos... -Nem látok rémeket. Az maga lenne a megvalósult álom, ha lenne valakid. - Kontrázok rá egy laza vállrántással, majd hunyorogva hajolok közelebb a felém nyújtott telefonhoz, hogy le tudjam olvasni a kijelzőt. -Add ide ezt a rohadt telefont. - Tulajdonképpen meg se várom, hogyan is dönt a mobil sorsáról, fürgén kapom ki a kezéből, Jonasnak annyit írok vissza, hogy "Soniával vagyok, majd hívlak", majd nemes egyszerűséggel kikapcsolom a készüléket, így csúsztatva vissza Amarának. -Vissza ne merd kapcsolni! - Legyintek felé fenyegetően mutatóujjammal, s megállíthatatlanul liftezni kezd a gyomrom, mikor színt vall a tegnap estéjéről. Őszinte sajnálattal nézek Amara szemeibe, kezemet átcsúsztatva hozzá, hogy bátorítóan megszoríthassam az övét. Ilyenkor egyszerűen elfogynak a szavak, és azonkívül, hogy biztosítom őt arról, hogy mellette állok, történjen bármi, döntsön is bárhogy, én mindig itt leszek neki. Az asztalom szélén lévő táskámért nyúlok, amiből gondolkodás nélkül húzok ki egy gyógyszeres dobozt, amin anya neve szerepel. Néha lenyúlok tőle ezt azt, úgyse tud róla. -Ha mégis csak meggondolnád magad azzal kapcsolatban amit a whiskeyről mondtam. -Csúsztatom át neki bizalmasan a szóban forgó gyógyszeres dobozt, közben minden erőmmel azon vagyok, hogy felülkerekedjek a hányingerrel társított émelygésen, szédülésen, míg végül térdre vágódom a székemből, és éppen csak annyi időm van, hogy magam elé húzzam a kukát egy kiadós hányásba fúló öklendezésre.
You cannot run away from a weakness; you must sometimes fight it out or perish
Teljes mértékbe egyet értek vele. Hiszen Harry tényleg olyan fickó, akiért a lányok simán visszafordulnak. De az is valós, hogy Martin viszont kész idegzsába, aki minden pillanatban kitörni készül. Mint tűz és a víz. Kár, hogy ugyan az az ideálunk. A pasik. Felsóhajtok, mert mindig is nagy szája volt a barátnőmnek, és persze tudom mennyire nehezen jönnek ki Martinnal, de azt is tudom, hogy bármennyi nehézség jön eléjük, együttes harccal megoldják a lehető leggyorsabb módon. Ezért olyan jó csapat. Még ha naponta ötször el tudnák adni az egész kócerájt. - Tuti nem fogja hagyni Martin, hogy bármi féle táncos pasas riszálja előtte magát. Még a végén megjelenik egy konyha késsel, hogy levágja, amit lóbál – nevetek fel. Még az egyetemi éveim alatt voltam utoljára illyes fajta buliba, de szerintem az évek alatt nem kopott meg ez a tudásom és annyit nem is változhatott. Kérdésére csak legyintek. Én már megszoktam és ha csak egy pofon csattan el, már teljesen jó estét zárok és beájul az ágyba, mint egy diadal ittas görög isten. Mert megmutatta ki a férfi a házba és kitől függök. Elmondása szerint. Csak a házassági szerződésben benne van, hogy a saját vagyonomat nem kobozhatja el. Bár nem lennék olyan fényűző életben, mint előtte, de attól még nem ugranék le az első szikláról miatta. - Nem fogom benyugtatózni a férjemet – jelentem ki, mintha arra készülnék, hogy megölöm a következő este. Nem mondom, hogy élvezem az estéink nagy részét, de attól még nem szeretném, ha gyógyszerhez kéne nyúljak azért, hogy ne akarjon péppé verni, mert szerinte nem jól viselkedtem. - Vicces vagy, de egy biztos, ebbe a pocakba nem fog cseperedni Rosenberg örökös – ejtem ki epésen a szavakat, ahogy kezemet a hasamra húzom. A félelem is átjár, hiszen ha annyira komolyan gondolja, akkor talán ott kezdődik, hogy kevésbé kéne úgy használni, mint egy boksz zsákot. Talán esélye is maradna annak a kölyöknek. De nem érzem úgy, hogy magamon kívül most mást is meg tudnék védeni. Tőle. - Anyád állapotáról nem te tehetsz és nem is Ő. Egyszerűbb lenne, ha kellő kezekbe helyeznéd – ráncolom a homlokom. Mert úgy érzem, hogy lelkileg taccson van és nem vallaná be, hogy az anyja ápolása több energiát vesz ki belőle, mintha egy hétig kellene folyamatosan dolgoznia. Nem fogom ráerőltetni, csak abba vagyok biztos, hogy nem attól lesz kevesebb ember, ha az anyja speciális helyre kerül és ő megnyugodhat, legalább egy éjszakát el tudna tölteni, hogy nem kéne attól félnie, hogy az anyja nem húzza le a wc-t vagy nem zárja el a csapot. Esetleg a konnektorba nyúl villával. Akár egy rossz gyerek, neki is szüksége van huszonnégy órás felügyeletre. Ez az, amit Ő nem tud biztosítani, bármennyire is akarja. - Nem vagyok befásulva Sonia, egyszerűen megelégszem azzal amim van. Nem akarok még több fejfájást, még az az egy férfi is sok, aki az életem nagy részét kontroll alatt tartja – ingatom meg a fejem. Nehézen tudnám elképzelni magam egy másik férfival, miközben Jonas minden lépésemről tud. Csak azt nem tudom honnan. Viszont inkább bele se gondolok. Jobb nem tudni. - Mert szerinted ez így működik?! Nagyon kedves vagy, a sajtót pont nem érdeklem, és engem sem ők. Kivéve ha a galériáról van szó. De mellesleg meg adonisz. Ezzel is megszívtam. Akkor már legyen bűn ronda. Valószínű jobban fájna a feje – elnevetem magam, ahogy elgondolom, hogy milyen fejet vágna Jonas, ha haza állítanék mondjuk valami csúfsággal, hogy most Ő lett életem szerelme és lépek a vagyon felével. Amit apám nászajándéknak szánt. Bár maga a gondolat is röhejes, de csak Soniaval tudok így elmerülni, hogy eszembe is jusson kicsit eljátszani a gondolatokkal. Ez a mondat viszont visszaránt a jelenbe és megrándul a szám, egy pillanatra könnyek gyűlnek a szemembe és legszívesebben felpofoznám magam. Mert igaza van. Én bele fogok halni ebbe a házasságba, Jonas pedig élni fogja a boldog özvegy életét. - Jó, jó, jó. Nyugodj már le, csak viccnek szántam! - ilyen heves reakcióra nem számítottam, mikor felhoztam a szabadságot. Megingatom a fejem és hátra dőlök a székbe. - Ha bárki hozzám érne az lenne a vége, hogy mindketten egy gödörbe találnánk magunkat – nyelek egyet. Mert addig jó eljátszani a gondolattal, míg nem jössz rá, hogy egy maffiózóval élsz együtt, aki tényleg csak azért tart, hogy szép legyél, de más nem érhet hozzád. De mivel még mindig nem hajlandó elengedni a témát, így csak legyintek egyet és nem is akarok tovább beszélni erről a témáról. De mintha megérezné Jonas a beszélgetésünket, állandóan írogatni kezd és attől már kezdek feszültté válni. Mire észbe kapok csak kapnék a telefonért, mert tudom, hogy Sonia mennyire heves ilyen téren és nem akarok bajba kerülni miatta. De vége, mire a készülék a markomba kerül már csak a sötétséget látom. Összeráncolom a szemöldököm. Ennyire még nem volt vehemens Sonia. De nem teszem szóvá persze, csak a zsebembe csúsztatom a készüléket. Hát ez nekem sokba fg kerülni ma éjszaka. Remek. Ekkor előkerül egy doboz és kérdőn nézek rá. Mikor a markomba adja. - Te normális vagy? - kérdezem teljesen komolyan, hiszen tényleg nincs kedvem megmérgezni a férjemet csak azért, hogy ne verjen péppé az éjszaka folyamán. - Jól vagy? - nézek rá, mintha sápadtabb lenne. Akartam már tőle kérdezni, de eddig ő osztotta a lapokat. Mindig ügyesen keveri és uralja a beszélgetésünket. De most nálam van az osztás joga. - Jobban járnál, ha a teát lecserélnéd kávéra. Mert úgy tűnik, mintha az éjszaka nem aludtál volna egy percet sem – döntöm oldalra a fejem, ahogy végig mérem.
Bár Harry valóban megérne egy ajtócsapkodást, ha ő ennyire megszállottan ragaszkodik Martinhoz, és annyira őrült, hogy a hátralévő életét egy hisztérika mellett akarja leélni, hát áldásom rá. Néhány hónapja még jobban beleástam volna magam a témába, sőt, talán még fogadtam is volna Amarával, hogy rövid időn belül képes lennék Harryt az ágyamba csábítani. Jelenleg azonban eszembe sem jut hasonló, csupán az álcám fenntartása érdekében játszom a baszatlan picsát. Valójában kisebb gondom is nagyobb az imént felsoroltaknál. És ez biztosan addig így is marad, ameddig nem döntök a bennem növekvő kis élősködő sorsáról... Bár tudnám mi a legjobb döntés! Amarának jóval könnyebb dolga van, szinte arany tálcán kínálom neki a lehetőséget, egy pillanatig naivan azt is gondolom két visszafojtott rosszullét között, hogy élni fog vele, erre legnagyobb megdöbbenésemre nem csak egyszerűen visszautasítja, de kishíján fejem veszi, amiért az eddigieknél drasztikusabb módon próbálok neki segítséget ajánlani. Szemöldökeim kérdőn homlokom közepére ugranak, arckifejezésemből egyértelműen leolvashatja, hogy nem tudok mit kezdeni a helyzettel. Ha nem ismerném őt ilyen jól, azt gondolnám, hogy szeret szenvedni, hogy elégedett az életével. Mit nekem egy-két pofon, ha közben olyan fényűző életet élhetek, amiről sok nő álmodni sem mer?! Kétségbeejtő látni ahogyan beletörődik a sorsába, egyre mélyebbre süllyed, ezzel mindig távolabb sodródva tőlem. Még fogom a kezét, erősen szorítom, amíg bírom, de előbb utóbb én is válaszút elé kényszerülök. Vagy zuhanok vele együtt a feneketlen, rothadás szagot árasztó mélységbe, vagy végleg elengedem a kezét, és megpróbálom valahogy egyenes vágányra terelni az életem. Kár hogy baromi nehéz őt elengedni. -Ha nem ismernélek azt hinném, hogy elégedett vagy az életeddel, és hogy jobban aggódsz azért, mit váltana ki pár szem nyugtató Jonasnál, mint a saját testiépségedért, valljuk be őszintén, azért ez elég aggasztó. - Fölényesen vonom fel egyik szemöldökömet, karjaimat már-már számon kérően fűzve össze mellkasom előtt, államat is megemelve. Ha kell, ott vagyok, letörlöm a könnyeit, tökéletesre maszkírozom az arcát egy-egy hivatalos megjelenésre, hogy senki se foghasson szagot arról, mik történnek otthon, a négy fal között vele. S ugyanakkor, ha épp arra van szükség, egy igazi rohadékként beszélek, és viselkedem vele szemben, mert ha már a szép szavak nem használnak, keménynek, olykor kíméletlennek kell lenni, hogy végre meglássa a fától az erdőt. Hogy ha azt akarom, hogy végre szabad legyen. Bár mostanság egyre gyakrabban támad az az érzésem, hogy én ezt sokkal jobban akarom, mint ő. -Dios mío! Azt semmiféleképp! - Mondom, szinte már-már csaknem undorodva, s a még drámaibb hatás kedvéért úgy teszek, mint aki egész testében megborzongott az undortól. Nem is tudom melyik a rosszabb... Hogy Amara teherbe esik ettől a nőverő diktátortól, ezzel tulajdonképpen örök rabságra lenne ítélve, vagy hogy az a bizonyos trónörökös már meg is fogant, csak épp rossz gazdatestet választott a fejlődésre. Anya, míg csak élek, örökké fájó pont lesz az életemben. Akárhányszor Amarával vagy épp anya nővérével, Helennel beszélek róla, majdnem mindig ugyanazt tolják a képembe. Hogy szabaduljak meg tőle. Bárcsak annyira könnyű lenne. De ez most mégsem a legalkalmasabb időpont arra, hogy a vállára borulva kibőghessem magam, mennyire rohadtul nehéz az élet vele. Egyszer már megtettem. Ha minden alkalommal elsírom neki, semmi sem fog változni. -Majd ha elhagytad a férjed, akkor talán beszélhetünk róla... - Vágok vissza kíméletlenül, egy fikarcnyi megbánást sem hallhat ki hangomból, láthat vonásaim között megbújva. Ez a nap nem a sajnálkozásé, a vigasztaló összeborulásoké. Kicsit egyoldalúnak érzem ezt a játszmát. Én feláldoztam magam, a testem annak érdekében, hogy Jonas leszálljon Amaráról, erre ő mintha szándékosan kötné az ebet a karóhoz, nem menekül. Pedig minden adott lenne, ő mégsem él a lehetőséggel. Csalódottságom, értetlenkedésem helyét lassan átveszi a düh, a harag és félek, hogy már nem sokáig fogom tudni türtőztetni magam. -Carino, a férfiak túlságosan is visszamaradott ösztön lények ahhoz, hogy csak úgy irányítgassanak minket! Egyedül az a faszi képes erre, akinek hagyjuk. Minden más esetben a nő diktál! - Jelentem ki határozottan, már-már mintha valami feminista tüntetésen kéne felszólalnom. Ez akár a mottómmá is válhatna. Csak remélni tudom, hogy előbb-utóbb Amara is belátja végre, igazam van. Hogy egyszer ő is irányítóvá válik az irányítottból. De a jelenlegi állás szerint ezen még sokat kell csiszolnunk. -Őszintén nem értem, mitől félsz ennyire. - Csóválom csalódottan a fejem. Egyszerűen csak fognia kellene a cuccait, és egyik nap, meló után szépen kereket oldani. Ha az apjához menekülne, ott biztos, hogy nem eshetne bántódása. A galéria meg... mégis ki nem szarja le, hogy mennyi melója van már benne, ha a testi épségéről, az életéről van szó?! Bármikor újrakezdhetné. Ha igazán akarná... -Dios mío, ne légy már ilyen drámai! - Unott sóhajom mellé szemeimet is megforgatom, mikor arról beszél, hogy milyen sorsra jutna, amennyiben kiderülne, hogy szeretőt tart. Mintha titkos viszony nélkül nem fenyegetné az elföldelés veszélye. Jonas kiszámíthatatlan. A nyugtatók biztos megoldást jelentenének Amara számára. Nem kell, hogy túladagolja, hogy megölje, elég ha annyira kiüti, hogy esélye se legyen utána bántani. De ő teljes mellszélességgel kitart Jonas mellett, és ettől kavarogni kezd a gyomrom. Jobban mondva, ettől is. A testemet átjáró idegesség egy kiadós hányás formájában le is dönt a lábamról. -Azt hiszem, hogy... benyelhettem valami vírust. - Hazudok szemérmetlenül, amikor már alább hagyott a hányingerem, ám a felállással továbbra sem próbálkozom, inkább csak a kukára könyökölve igyekszek erőt venni magamon. -Keveset aludtam az éjszaka. Anya sokat kiabált... - Magyarázkodom a nyelőcsövemet végig maró gyomorsavamnak köszönhetően rekedtté vált hangon, s az előbbivel ellentétben, ebben most tényleg rejlik valamennyi igazság. -Hívnál egy takarítót a kuka miatt? Mindjárt jövök, ki kell mennem a mosdóba. - Nem vagyok benne biztos, hogy hogyan is kezdjem önmagam felnyalábolását, végül hol ide, hol oda kapaszkodva feltornázom magam. A táskámért nyúlok, és már itt sem vagyok. A mosdóig az utat mondhatjuk, hogy faltól falig teszem meg. Amint kiérek, megnyitom a hidegvizet, s mikor már elég fagyosnak érzem, alá dugom csuklóimat, megkönnyebbült sóhajjal vizezve be tarkómat is. Néhány percig csak állok, a mosdóra támaszkodva, lefelé lógatott fejjel, mire lassan de biztosan tisztulni látszik a kép. Ám a valóságba mégis okosórám csörgése ránt vissza, melynek kijelzőjén Jonas neve olvasható, s mivel a telefonom az irodámban maradt, Amara könnyedén megláthatja, hogy a férje engem hív, vagyis rajtam keresi őt. Nem veszem fel, egyszerűen kinyomom a hívást, majd nem sokkal azután, hogy megigazítom sminkemet, és bekapok kapásból két darab B-vitamint, amit az orvos javasolt a hányinger csillapítására, szinte megelevenedik előttem a kép, ahogy Amara megemeli az irodai telefont, hogy takarítót hívjon, ezzel együtt elkerülhetetlenül a monitoromra pillant, ahol több tíz böngésző van megnyitva, és mind az abortusz témakört boncolgatják. Pánikszerűen söprök vissza mindent a táskámba, igazítok egyet a ruhámon, és rohamozom meg az irodámat, lenyomva a kilincset. Fogalmam sincs róla, hogy mi vár rám...
You cannot run away from a weakness; you must sometimes fight it out or perish
Sok minden átfutott már az agyamon, hogy is kéne jobbra fordítanom az életem. De a családomnak hiába is mondanám, hogy baj van és segítsenek. Ők csak a sok milliós bankszámlát preferálják. Az, hogy lassan belepusztulok ebbe a házasságba, mintha nem is tudnának róla. Az, hogy úgy érzem a szeretet elkerül. Hogy többre vágyom annál, hogy biztos anyagi helyzetbe éljek, az már elfogadhatatlan. Mert nekem semmi nem elég. Élvezzem, hogy annyi pénzt költök, amennyit nem szégyellek. Ha elém állna valaki, és azt mondaná, hogy egy fityingje sincs, de a csillagokat lehozná értem az égboltról valószínű dalolva távoznék és nyalogathatnám a híd alatt a sebeimet. De boldog lennék, mert tudom, hogy engem akarna és nem a családom vagyonát. Jonas neve hallatán összeugrik a gyomrom és megingatom a fejem. - Igen, mert mi van ha rá jön? Sonia nem gondolkoztál már azon, hogy mekkora bajba kerülnék tőle? Millió ember vesz minket körül nap mint nap. Lassan a mosdóba is követni fognak. Nem, hogy észrevétlenül keverjek valamit az italába – a félelem úgy rázza a testem, mintha már megtettem volna és csak azt várom, hogy túl legyek az éktelen dühkitörésén. Mert csak ugyan olyan, mintha már a gondolataimat is tudná. Még csak rá se gondolok, már azonnal a foltok tömege jelenik meg rajtam. Nem csak attól, hogy olyan kényes a bőröm, mint a selyem. Amikor az anyja kerül szóba úgy csattan fel, mintha azt mondtam volna, hogy leszerveztem a sortüzet és öljük meg. Nincsenek is szavak arra, amit most kiejt a száján. Meghökkenve dőlök hátra. Olyan volt ez a mondata tőle, mintha jól pofon vágott volna. Enyhén megrendül a szám, hiszen nem egyszer mondta már nekem, hogy Jonastól menekülnöm kellene. De most még is inkább olyan volt, mintha nem is akarná, hogy ellenkezzek. Hanem szépen menjek haza csomagoljak és meg se álljak mondjuk Timbuktuig. Ami még lehet, hogy reális úti cél is lenne. Mert ott talán nem követne valami bérgyilkos, hogy megöljön, amiért elmertem hagyni a férjem. Elnyelem a kitörni vágyakozó könnyeimet és úgy nézek rá. Beharapva alsó ajkam. Igen, ez most nagyobb fájdalmat okozott, mint mikor Jonas a fejemet a fürdőkádba verte. - Lebecsülöd a férjem, de nem is akarok most róla beszélni – legyintek, mert olyan, mintha ugyan azt a kört vinnénk újra meg újra. Csak az üres ringlis, ő azt szajkózza lépnem kell, én pedig azt, hogy maradnom kell. Mert igen, tisztában vagyok azzal, hogy belefogok halni. - Tudod jól mitől félek – ráncolom a homlokom. Mert tiszában van azzal, hogy Jonas milyen ismeri. Talán ő az egyetlen, akit elvisel, hogy mellettem lehet. De attól még nem kellene ennyire könnyelműen venni azt, hogy eltűnjek a szeme elől. Egy pillanatra még talán úgy is érzem, hogy útban vagyok és Sonia jobban akarja, hogy eltűnjek, mint én magam. De ezt gyorsan elsöpröm. Még is csak az én barátnőm. Csak is jót akarna nekem. Amint a kuka előtt görnyed, oda pattanok, hogy a sötét fürtjei ne legyenek olyanok. Megsimogatom a hátát, hiszen nem akarom, hogy úgy érezze most aztán elüldözött. Felsóhajtok, ahogy végre kiegyenesedik. Látszott rajta, hogy nincs jól, még ha igyekezett az én testi és lelki problémámmal foglalkozni. - Hé, nincs baj, megoldom – próbálkozom egy bátorító mosollyal, hogy menjen csak szedje rendbe magát. Eszembe jut, hogy a telefonomat kikapcsolta és a vezetékes még is csak közelebb van, gyorsabban elérek egy takarítót. A telefon hosszan búg, és az asztalán pakolva a képernyőre meredek. A brossúra és ez a rengeteg megnyitott oldal. Görcsbe rándul a gyomrom. Terhes? Kellet egy-két pillanat, mire felfogtam, hogy a kagylóban már vagy húszszor beleszóltak. - Egy takarítót kérek Sonia irodájába. Azonnal – teszem le a készüléket és leülve a székébe olvasom a monitoron felejtett lapokat. A homlokom újból és újból ráncba szalad. Kitől? Mikor? Miért nem mondta meg? Annyi meg annyi kérdés foglalkoztatott, hogy csak az ajtó kicsapódására lettem figyelmes. Ahogy leforrázva ülök a székébe. Először még azt hittem, hogy a takarítószolgálat jelenik meg, de barátnőm elgyötört arca villant fel mögüle. - Azt hittem barátok vagyunk Sonia. Azt hittem, hogy megmondanád, hogy gondod lett. De te nem mondasz semmit. Egy barátság nem csak az egyik félről szól – állok fel az asztaltól, hogy megkerüljem. Sértve éreztem magam. - Ha nem azzal lennél elfoglalva, hogy állandóan a férjemet savazod, talán elmondhattad volna, hogy képes voltál teherbe esni. De örülök, hogy még nagyobb trógernek érezhetem magam. Mert nem vagy képes lemondani mi a bajod. - úgy jönnek a szavak, mint a vízesnél lévő zuhatag és megrázom a fejem, ahogy elmegyek mellette. - Ha rá jössz, mit jelent egy barátság, akkor keress meg – úgy sétálok el mellette, mintha egy idegen lenne, a lépcső előtt megállva még vissza szólok neki. - Takarítónő jönni fog – még mielőtt elfelejtem és Estaban úgy pattan fel a padról, mintha puskából lőnék ki és lép mögém, hogy a nagy hevességembe nem essek le a lépcsőn. Tudja, hogy ilyenkor el kell menjek sétálni vagy futni. Csak el onnan, ahol a fejem ezer felé áll. Nekem magyaráz, hogy ne essek teherbe a saját férjemtől, miközben ő már állapotos. Elárulva és önzőnek érzem magam. - Hozom a kocsit Mrs Rosenberg – intézi a szót felém Estaban, amire csak bólintok, ahogy elveszem a táskámat tőle. Az egyetlen, aki annyira figyelmes az életemben, hogy tudja mikor merre készülők és minden nála van.
Kezdőlap
