Avery az egyke. Avery a gitáros. Avery az énekes. De legfőképpen: Avery a bolond. Legalábbis sokan ezt mondják. A szülővárosomban legalábbis biztosan. Ami valahol röhej, tekintetbe véve, hogy abból a városból jövök, amelyik ontja magából az ostobábbnál ostobább celebeket. De persze. Én vagyok a bolond, amiért  valami… értékelhetőbb dologgal szeretnék híres lenni.
Talán ennyiből már rájöttél, hogy egy kicsit (igazán, csak egy picikét) makacs vagyok és talán néha forrófejű is. A nagyi mindig azt mondja, hogy rosszabb vagyok, mint egy faltörő kos. De ez egyébként nem teljesen igaz. Nem minden esetben legalábbis. Csak akkor, ha valami fontos nekem, mint például a zene.
Meg aztán nem is igazán vagyok az az üldögélő típus. Nekem folyton csinálnom kell valamit, különben… hát különben tényleg megbolondulnék. Erre meg azt mondja a nagyi, hogy olyan vagyok, mint egy búgócsiga, pedig nem is búgok. Zümmögni, na azt néha szoktam, amikor erősítőkkel szöszölök, de búgni nem. Zümmögni meg muszáj, mert jobb szeretem a saját kezemben tartani a dolgokat. Az életem sosem alakult igazán jól, amikor nem voltak a kezemben a dolgok.
Talán ezért is vagyok egy kicsit talán túlságosan is független. Azokhoz, akik közel állnak hozzám, természetesen foggal-körömmel ragaszkodom. De nem szeretek függeni. Annak sosincs jó vége. Erre pedig azt mondja a nagyi, hogy fafejű vagyok.
De hát ez volnék én: a bolond, a faltörő kos, a búgó csiga, meg a fafejű. De legfőképpen: Avery, a jövendő rocksztár!

Amikor megszülettem, esett a hó. Na, nem onnan tudom ezt, hogy bárki elmesélte volna, szimplán onnan tudom, hogy december kellős közepén születtem. Szóval nyilván esett a hó. Az apám éppen ivott valahol, az anyám meg… nos, hát ő értelemszerűen a szülőszobán volt és vajúdott, elvégre másképp nem lehetnék itt.
Nagyjából ilyen hatalmas mértékben voltak jelen az életemben később is. Anyám csak… jelen volt, az apám meg vagy a kocsmában ücsörgött, vagy otthon balhézott. Később már azt sem, mert egy ponton valamelyik szomszédunk megelégelte a késő esti ordibálást és egész egyszerűen kihívta a rendőröket, akik aztán ránk hozták a gyámügyet is, így ötévesen a nagyszüleim gondozásába kerültem. Ami egyébként jó dolog, szerettem a nagyiékkal élni. Apám ezek után soha nem bukkant fel. Az anyám időnként benézett, de nem tudott mit kezdeni velem. Egy ideig a nagyi persze unszolta, hogy rúgja ki az iszákos férjét végre és akkor visszakaphatna engem. Ilyenkor általában elkezdett bőgni és hazament. De én nem bántam. A nagyiéknál jó volt. Mindig volt süti és nem kaptam nyaklevest, amiért nem volt hitel a kocsmában. Ha engem kérdezel ez azért elég jó. Meg aztán a nagyi bármennyire is szeretett rámpirítani, nagyon szeretett engem, a papa pedig megtanított barkácsolni. Egész faszán tudok IKEA szekrényeket összerakni egyedül, szóval azt mondanám, hogy ez egy sikeres befektetés volt a részéről. Meg az én részemről is, mert soha nem kell majd a fura szomszéd csávót zaklatnom, hogy segítsen.
A nagyi egyébként elég szigorú nő volt. Akkoriban ezért annyira nem rajongtam, de most, egyetemista fejjel már nem annyira bánom, mert most látom igazán, hogy a csoporttársaimhoz képest sokkal jobban megállok a lábamon, tudom, hogyan tervezzem meg az életemet és még lekvárt is tudok főzni. Mondjuk azt egy ideje már nem csináltam, mert a koleszben nem díjaznák, ha elárasztanék mindent befőttes üvegekkel. De talán majd egyszer, ha végre saját pecóm lesz, akkor csinálok egy kis lekvárt megint.
A nagyiékkal élni azért is volt jó, mert volt egy kis farmjuk. Na, ne ezt a valóságshow-s izét képzeld el. De voltak kecskéink, néhány csirkénk, meg egy állandóan sopánkodó koca, akit a nagyi minden évben le akart vágni, én pedig könnyes szemekkel könyörögtem neki, hogy ne tegye. Szerettem azt a malacot. Örömmel jelentem, hogy sosem vágtuk le, egyszerűen öregségben halt meg néhány év múlva.
Az viszont nem a nagyi ötlete volt, hogy gitárórákra küldjenek. Az bizony én voltam, miután egyszer megláttam Avril Lavigne-t a neten és úgy éreztem, hogy a világon semmi sem menőbb, mint egy kemény, rockercsaj, aki énekel és gitározik. Szóval eldöntöttem, hogy én is ilyen akarok lenni és elkezdtem rágni a nagyiék fülét, hogy vegyenek nekem gitárt.
Utólag belegondolva rém idegesítő lehettem, de a nagyi pár hét után beadta a derekát. Viszont a lelkemre kötötte, hogy akkor komolyan kell vennem és csak akkor hajlandó megvenni, ha nem teszem le egy hét múlva, illetve a jegyeim sem romolhatnak a suliban, én meg persze mindent is megígértem.
Kaptam egy használt, de még egész jó állapotban lévő stratocastert, majd a nagyi elküldött az ismerőséhez, akinek az unokaöccse gitártanár volt. Szerettem nála tanulni, noha megvoltak a magunk művészi összezörrenései. Ő inkább country csávó volt, míg én sokkal inkább a kemény rock és metál riffeket akartam nyúzni, DE megtanított mindenre, amire szükségem volt. Ő volt az, aki segített kiválasztani a második, immáron vadiúj gitáromat 14 éves koromban. Ez már olyan darab volt, ami sokkal inkább passzol az én stílusomhoz, de azért neked elmondom: a mai napig féltve őrzöm azt az első stratocastert.
Már csak azért is, mert a nagyi nem sokkal érettségi után meghalt, és tőle kaptam. Nem sírtam. Én sosem sírok. Pedig borzasztóan hiányzik azóta is. És nem csak nekem. Papi teljesen szétesett, miután a nagyi elment. Három hónap után Alzheimerrel diagnosztizálták, én pedig meggyőztem anyámat, hogy ide profi segítség kell. Addigra már elkezdtem az első évemet az egyetemen, folyton távol voltam és tudtam, hogy ha az anyámra hagyom, hogy vigyázzon rá, hamarosan mehetek a következő temetésre. Ha az embernek ezek az opciói, akkor az otthon jobb megoldás. Ott legalább tudom, hogy biztonságban van és vigyáznak rá. Minden este felhívom, igaz, nem minden este emlékszik rám. Néha nevetve veszi fel a telefont és megkérdezi, hol csavarogtam már megint, máskor pedig közli velem, hogy ő nem vesz semmit. De nem számít, akkor is felhívom minden nap. Anyámnak is a lelkére kötöttem, hogy látogassa meg, de az őszi szünetben kérdeztem a nővéreket, amikor ott jártam és egyszer sem nézett be hozzá. Meg sem kéne lepődnöm, mégis felhúzott, így amikor a papa elaludt a délutáni szundijára, betakargattam, majd elporoztam anyám házához és leüvöltöttem a haját is. A papi ennél sokkal többet érdemel. És sokkal jobbat. Azt kérdeztem az anyámtól, hogy miért él egyáltalán. Megszült egy gyereket, akit aztán nem nevelt fel, majd amikor az apjának szüksége lenne rá, akkor csak ül a konyhában. A férje elissza minden pénzüket, de jól van az is úgy.
De a papiért tűzbe megyek. Mert ő nem félt bepiszkolni a kezért és felnevelni a nagyival együtt. Nem félt kihalászni a halastóból, amikor beleestem és nem tudtam úszni. Nem félt lemenni a boltba megvenni nekem az első doboz tampont. És most neki van szüksége ránk. És a papinak ez jár.
Részben ezért is hajtok ennyire. Hallgattam a nagyira, amikor egyetemre jelentkeztem. Mert persze mindenáron előadóművészetet akartam tanulni, mire nyakon vágott a papucsával, hogy ugyan mi jut eszembe. Tanuljak olyat, aminek akkor is hasznát veszem, amikor már nem tudok ugrabugrálni. Igazából az ő ötlete volt, hogy tanuljam ki a zenei világüzleti oldalát is. Persze, ő nem így mondta. Hanem úgy, hogy a kiöregedett prosti is stricinek áll, amikor már senkinek sem kell a portékája. Hát ezt fogom csinálni én is. Mellette meg építgetem a zenei karrieremet, amiből kaját veszek, meg a papának veszek ezt-azt, amikor szüksége van rá. Tulajdonképpen mázli, hogy a nagyi ennyit nyüstölt, mert így kaphattam ösztöndíjat, így nem kell a teljes tandíjat és lakhatást kifizetnem. Így azért egész jól ki lehet jönni, még ha nem is vet fel a pénz. De arra elég, amire szükségem van. Nem szorulok rá senkire.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Avery. Milyen gyönyörű nevet választottál! A gyönyörű név mellé pedig egy csodás karakter is párosul. Egy talpraesett, lelkiismeretes és egyben nagyon erős fiatal hölgyet ismerhettünk meg benned, aki bár irtózatosan keményfejű, ezt már ennyiből is kideríthettük, mégis óriási szívvel rendelkezik és odafigyel másokra. Legalábbis azokra akik megérdemlik.
Avery-nek nem a legegyszerűbb gyerekkora volt, mégis nekem nagyon úgy tűnik, hogy ő sokkal de sokkal jobban járt a nagyszülőkkel, mint a szüleivel. Sokkal nagyobb szeretetben tudott nevelkedni, megkapott mindent amire igazán szüksége volt, támogatták is őt a zenében, még akkor is ha épp idegesítő volt a dolog és szerintem egy gyerek ennél többet aligha kaphatna bárkitől.  
Annak pedig külön örülök, hogy nem hagyod magára a nagypapát sem, elvégre ő mindvégig ott volt veled ezen az úton és úgy a tisztességes ha ezt te is megadod neki és nagy hagyod őt magára.  És hát nem is szaporítom itt tovább a szót, elfogadlak gyorsan, menj és vesd bele magad New York életébe, én pedig ehhez sok szerencsét is kívánok!
Ui.: Avril Lavigne egy jó választás  

Színt és rangot majd valamelyik csodás admin ad neked, addig is nyugodtan foglalózz és irány a játéktér!

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!